Igazságosztó kompjúter

Igazságosztó kompjúter

Igazságosztó kompjúter

Ki lehet a kakukktojás? Jézus Krisztus, Krishna, Buddha, Lao-Ce, Eckhart Tolle, Hamvas Béla vagy Richard Dawkins? Aki egy picit is kutatta már létezésünk miértjét, azonnal kiszúrja, hogy az utolsó a listában, Richard Dawkins, az ismert brit, ateista tudós-biológus az, aki nem való a felsorolásba. Az összes többi “szaki” (elnézést kérek, hogy Isten legnagyobb tanító gyermekeit is ezzel a szóval illetem) szerint a léleknek van teste, és az életünk egy fizikai síkon megtapasztalandó és leginkább éberségben eltöltendő spirituális “akadálypálya”, Mr. Dawkins pedig az egész Isten kérdést és spiritualizmust eltévelyedésnek tartja. Szerinte a test egy biológiai túlélőgépezet és nem csak, hogy a vallások nevetségesek, hanem mindent az elme ópiumának vél, ami a materiális életen túli létezést feltételezi. Szerinte a testünket működtető önző gének célja kizárólag a túlélés biztosítása és ennyi. Aztán ha lejárt a gének szavatossága, megyünk a levesbe. Ebben a bejegyzésben azt szeretném körbejárni, hogy szerintem mindegyik avatárnak / tanítónak / tudósnak igaza van. Bármennyire is hiszem, hogy az életünk nem itt kezdődött és nem itt fejeződik be, és a gének nem annyira önzők, mint amennyire annak tűnnek, Richard Dawkins mondanivalójában sok igazság van.

Ha félretettük Mr. Dawkins Isten- és lélektagadásából származó személyes kivetítésünket(!) arról, hogy “ez a pali megőrült”, vagy ha ateisták, azaz az istennélküliség hívői vagyunk, tételezzük fel, hogy Mr. Dawkins az igazsága mellett (esetlen bőven) téved is, vizsgáljuk meg közelebbről a témát, mert érdemes.

Ha biológiailag feltérképezzük a testünket, minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy egy EGÉSZben lévő SZERvezet minden egyes építőkockája fontos feladatot tölt be. A REND-SZERünk bio-logikus, azaz élettani (bio) szempontból az egész világot átható (logosz), ahhoz kapcsolódó entitások vagyunk. Vannak létfontosságú szerveink, melyeket nagyon nehéz helyettesíteni (pl. szív, tüdő, máj, hasnyálmirigy) és van, ami “szabdalható, rövidíthető vagy kivágható”, mégsem szűnünk meg létezni attól, hogy megrövidítették őket (pl. vastagbél, lép, vakbél, egyik vese). Az persze más kérdés, hogy (ha igaza van a szellemvilág ismerőinek) spirituális szempontból mindegyik szervnek fontos szerepe van (hiszen ha nem így lenne, akkor valószínűleg nem lennének a testünk részei), a modern orvostudomány fejlődésével mégis egyre több mindent tudnak “kilegózni” belőlünk úgy, hogy a fizikai tapasztalás további lehetőségeit nem bukjuk el, azaz életben maradunk. Kérdés, hogy ha minden helyettesíthető lenne bennünk, vajon ugyanazok maradnánk-e vagy sem? 🙂

Nézzük meg közelebbről, hogy mi is ez a címben említett “igazságosztó kompjúter” (a tényleges “terminátor” / “kreátor”), s hogy az eddig leírtak hogyan függnek össze. (Ezek a gondolatok a fejemben a 2013. novemberében, Budapesten megrendezett ún. Recall Healing – kb. “Emlékezés általi gyógyulás” – tanfolyamon elhangzottak következtében álltak össze egész mondatokká.)

Képzeljétek el, hogy az életünk folyamatosan és egyszerre 3 szinten zajlik: szellem, lélek, elme szintjén. A(z abszolút) szellemi sík maga a logosz (amelyet a kairosz idejével mérünk, s amelybe minden ember minden tettének következménye folyamatosan beleíródik – nesze neked “szabadok vagyunk” :)), a lélek a logosz egyéni megtapasztalásának érzelmi szintje, az elme pedig a fizikai valósághoz szükséges jármű, mely az életnek nevezett akadálypálya logikai feladatait hivatott megoldani. Minden, ami velünk történik (MINDEN!) egy érzelmi és logikai értelmezést kap bennünk, azaz ha hajlandóak vagyunk a jelenbe megérkezni, megfigyelni a működésünket és őszinték lenni önmagunkhoz, akkor pontosan(!) tudjuk, hogy mit érzünk egy adott helyzetben és azt is képesek vagyunk meghatározni, hogy mit gondolunk (az érzelmeink által vezérelve). Nagyon fontos elfogadni, hogy a személyes értelmezésünk, vagyis a velünk történő események érzelmi megélése és annak intenzitása saját életünk zárja, s az egészségünk / boldogságunk azon múlik, hogy megtaláljuk-e a kulcsot ehhez a zárhoz, ti. az érzelmi élményekhez, megéléshez. Egy olyan zárról beszélünk, amely minden embernek van, de minden embernek másik(!) van, mint a lakások ajtaján a zár. Vannak hasonlóságok, de minden tekintetben nincs még egy olyan, mint az enyém. Ahogy Kosztolányi írta a Halotti beszédben: “milliók közt az egyetlenegy.” S annak ellenére, hogy Én vagyok Te (vagyis az abszolútumnak mindketten ugyanolyan részei vagyunk), egyetlenegy vagyok egy saját programmal. A személyes értelmezésemmel és megéléseimmel együtt. S mivel minden zár különböző, ezért a holisztikus (azaz mind a három fent említett szinten megélt) EGÉSZséghez az egyéni kulcsok személyes megfejtése szükséges. A nyugati orvostudomány szerintem(!) ezért nem fogja soha megfejteni az egészség titkát teljesen. Lehetnek csodálatosan működő(nek mondott) kemikáliák, amelyek a statisztikai többségnél ideig-óráig működnek (hogy miért az persze lehet, hogy nem is biokémiai, hanem pszichológiai kérdés), de mert az akadémikus orvoslás nem holisztikusan gondolkodik, hanem többnyire képletekben, ezért meglátásom szerint a teljes megoldás kulcsa soha nem lesz “náluk”. Még akkor sem, ha esetleg megfejtik a “halhatatlanság titkát” a vegyületek szintjén. Az ugyanis CSAK a testet fogja életben tartani, ettől még nem leszünk NEM biorobotok. (Ha esetleg azt gondolnánk, hogy a halhatatlanság olyan frankó, érdemes megnézni gondolatébresztőnek a vallási szempontból komoly vitákat kiváltó Az őslakó, eredeti címén A Man from Earth c. filmet.)

Hogy pontosan érthető legyen, hogy hová is próbálok kilyukadni, a legfontosabb feladatom azt elfogadni, hogy amit érzek, az VAN. Lehet, hogy a velem történő eseményről a Föld összes embere ugyanúgy vélekedne (kizárt) és elbagatellizálná az adott szitut (pl. lebénázott valaki), de én lehet, hogy egy idióta kivétel vagyok, mert ahogy én személyesen megélek egy adott helyzetet, az csak az enyém. Az érzelmi megélés nem más, mint egy program, mint a számítógépben egy szoftver. Az érzelem elindít valamit, ami lefut és fizikailag leképeződik. Van, amikor konkrétan is meg tudjuk határozni ezt az érzést (megbizseregtem, fellélegeztem, összeszorult a gyomrom, félek stb.), de nagyon sokszor a kellemetlenséget csak stressznek éljük meg, ami arról szól, hogy más történet íródott a valóságban, mint amire számítottam / amit szeretnék. (És azért élem meg stressznek, mert még MINDIG folyamatosan azt a valóságot írom, ami NINCS. :))

Ha pl. beszól nekem valaki, hogy görbe az orrom (tényleg az, lásd videót lent :)), vajon őszintén(!) nevetek, hogy “na és akkor mi van?” vagy átélek egy önértékelési krízist, mondván “baz+, de gáz”. Kirúgtak az állásomból, fellélegzek, hogy végre megtalálhatom, amit ténylegesen szeretnék csinálni (csak a “kényelemzóna eddig berántott” és ezért ellustultam), vagy kétségbeesek, elindítva ezzel egy birtokveszteségi krízist, mert azt az illúziót vetítem ki, hogy a létezésem biztonsága megingott. És még sorolhatnám. Az érzelmi konfliktusok elszenvedésének milliónyi oka lehet, jóllehet a komolyabb betegségek kiváltó oka (annak “számítógépes” programja) egy különleges algoritmusból fakad, amit R.G. Hamer (a GNM megalkotója) leírt az első biológiai természettörvényben, A megbetegedések vastörvénye címűben.. (Megjegyzem, lehet azzal vitatkozni, hogy ez esetleg nem így van, de ha meg mégis így van, akkor a rövidebbet is húzhatjuk, az meg nem finom. Javaslom tegyük el belülre a vastörvény létét és értsük meg azt – de inkább mind az 5 természettörvényt együtt -, mert csak segíthetünk vele önmagunkon. A személyes felelősség felvállalásával mindig az igazság és a lelki béke felé haladunk.)

Legyen tehát a megélés bármennyire lealacsonyító, kétségekkel és félelemmel eltöltő, felemelő, eufórikus vagy gyászos érzelmet kiváltó, a program elindul és kezdeni kell vele valamit. Tudomásul kell vennem, hogy akár tetszik, akár nem, VAN és MOST ez a valóság. (A programot az is elindíthatja bennem, hogy tudattalanul, de a lelkem által tudva önmagammal szemben, a karmikus sorsomat fel nem vállalva létezem.) Amennyiben nem teszem (elodázom a tudomásul vételt), az érzelem energiája nem hagyja el a testemet, hanem az érzelmi konfliktus típusának megfelelően (erről szól a GNM) elraktározódik egy adott szervben és ott elváltozásokat okoz, mert hogy az energiamegmaradás törvénye óta tudjuk, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. (A GNM szerint a halálfélelem konfliktusa pl. a legtöbbször tüdőrákként manifesztálódik, nem véletlen, hogy rengeteg daganatos beteg “áttétje” a tüdőrák lesz nem sokkal azután, hogy közlik vele a diagnózist.) Ha az érzelem energia valahová elindul, akkor az addig fog menni, amíg az energiából származó megélést fel nem oldjuk valahogy, leginkább a megjelenő érzelem elfogadásával. “Kicsi a farkam. Hmm. Nem baj, legalább nem fogok fizikai fájdalmat okozni a nőknek. Ez az erősségem. Juhé.” 🙂 (És még az is lehet, hogy egy ilyen szembesüléssel megmenekül egy nép 50 évnyi diktatúrától. Pölö.)

Az igazságosztó kompjúter nem más, mint az elménk. Minden történésnek van egy érzelmi leképeződése, valamint egy abból származó gondolati energiacsomag, amiből az elme egy programot kreál a megélés hatására. A személyes megélésemből származó energiát az elmém addig dolgozza fel és áramoltatja keresztül a testemen, amíg azzal nem vagyok hajlandó szembesülni. Amennyiben szembesültem vele, az energia (a tiltakozás, hogy nem akarok szembesülni egy bizonyos érzelemmel, ami kérlelhetetlenül VAN) elhagyja a testemet és megy tovább a teremtő útján. Bennem meg megszületik a béke, a testi elváltozás nagy eséllyel helyrejön. (Amennyiben megtaláltuk a tényleges kiváltó érzelemhez kapcsolódó sztorit.) Fontos, hogy a szembesülés csak egy lépés, sok esetben a felismerést követően tettek kell, hogy jöjjenek (pl. ott kell hagynom egy munkahelyet, ahol annyi konfliktus ér, hogy abba betegedtem bele).

Szoktatok azon gondolkodni, hogy mégis miért van az, hogy nagyon jó emberek, akik rendelkeznek a megbocsájtás, az elengedés és a jelenlét megélésére való képességgel, mégis elmennek a földi világból idejekorán, sokszor szörnyű kínok között? Ők miért nem menekülnek meg, miért nem kapják meg az esélyt, hogy tovább éljenek és békés elszenderedéssel érjen végig a földi “vendégségük” 120 évesen? Azért, mert nincs Isten? Vagy talán pontosan azért, mert van? Szabad akaratot kaptunk mindannyian, hogy tudatos emberré váljunk, reflektálni tudjunk önnön működésünkre, amelynek esetenkénti torz voltát őszinte szembesüléssel helyre tudjuk pofozni. Minden betegség egy zár egy személyes sztorihoz, amelynek megfejtéséhez kell egy érzelmi kulcs. Lehetek én a legjobb ember, ha a betegségemhez nem találom meg a sztorit és annak érzelmi kulcsát, vagy nem vagyok hajlandó elfogadni azt, amit találtam(!) és annak hatására fogadni el a vanságot és adott esetben cselekedni az igazság irányába, nem jutok be az EGÉSZség ajtaján.

Mi tehát a megoldás (ha egyáltalán van ilyen)?

Az első és legkönnyebb(?) megoldás az, hogy ki kell mondani hangosan azt, amit érzünk. (Akkor is, ha ez az érzelem 30 éve született meg és a mai napig cipeljük.) Ha szégyelljük ezt mások előtt megtenni, akkor tegyük meg a fürdőszobában, zuhanyozás közben. Varázsereje van annak, ahogy a saját hangunkon a személyes érzelmeinkkel szembesülünk. “Egy gyenge, gyáva pöcs vagyok.” És ezzel az érzéssel hajlandó vagyok farkasszemet nézni további menekülés és pszichotikus hadakozás nélkül, mert EZ VAN. Kapiss? (Megjegyzés: az önmagunkra vetített negatív kép elfogadása arra jó, hogy nem küzdünk a valóság ellen. Viszont ha fel- és beismertük, hogy mi VAN, abban a pillanatban nekiállhatunk ezen változtatni.)

Ne becsüljük alá a szavak erejét és a szavak sorrendjét sem. Észrevetted, hogy sok esetben a szinte teljesen ugyanarról a témáról szóló könyvből az egyiknek az üzenete átmegy felismerésbe, a másiké meg nem? Vajon van jelentősége annak, hogy milyen szavakat milyen sorrendben használunk vagy olvasunk egymás után? Lehetséges lenne az, hogy az érzelmek által beprogramozott elménkhez vezető kulcs a kimondott / elolvasott szavak sorrendjétől válik ténylegesen a személyes megoldókulcsunkká?

A másik módszer kicsit komplexebb, azt felfogni szerintem a XXI. század elkényelmesedett, a megoldásokat két kattintásra megtalálni vélő hétköznapi embere számára nagyon nehéz. A kulcsmondat így hangzik: “Felelős vagyok minden emberért, az igazság rajtam keresztül is folyamatosan megnyilvánul.” Elmondok egy történetet, hogy ez érthető legyen:

Volt egyszer egy kisfiú Indiában, aki a mezőn sétált egy sadhu-val (szent ember Indiában, ejtsd: szadu), ahol szembetalálkoztak egy kobrával. A kisfiú és a kobra közeledtek egymás felé, majd a kobra egyszer csak megmarta a kisfiút, aki nem sokkal később meghalt. A kisfiú édesanyja szomorú szívvel megkérdezte a sadhu-t, hogy miért kellett a gyereknek ilyen fiatalon meghalnia, mire a sadhu azt mondta: “Ez volt a kisfiad karmája.” Ezt hallva a szellemi vezető, a brahman felcsattant és megszólalt: “Az lehet, hogy ez egy karmikus sors, de az is karma, hogy Te ott voltál vele sadhu, aki megakadályozhatta volna ezt!”

Felelős vagyok minden emberért. Brutális szembesülés, de igaz. Minden emberért, akivel az életem során találkozom, felelős vagyok. (Rajtuk keresztül továbbá azokért is, akikkel ők találkoznak.) Soha nem tudhatom, hogy milyen információ / érzelem / energia indul ki belőlem, amely a másik ember életét a helyes irányba, az EGÉSZség(ben megélt igazság) irányába vagy akár halálba (hukk!) – ahogy A párhuzamos valóságok titkai c. bejegyzésben is írtam – terelheti. Vagy milyen nem indul ki és ezért létrejöhet a “tudatlanságból elkövetett emberölés” is. Mint pl. a beszűkült látásmódú orvosok / természetgyógyászok esetében, akik csak a saját tudományukat tartják egyedül igaznak és egóból nem tájékozódnak eléggé a másik iskola működő módszereiről. (Bár leginkább az akadémikus orvoslásra vonatkozik a kritikám, hiszen ott a legtöbb fehérköpenyes szaki nem hisz a holisztikus gyógyításban, ami elég gáz, ha azt vesszük, hogy a természetközeli gyógyító módszerek milyen sok-sok esetben működnek mellékhatások nélkül.) Fontos azonban, hogy mindig az lesz a megoldás-együttes, ami a legoptimálisabban szolgálja az adott elváltozásból való felgyógyulást, csak tudnunk kell, hogy ebben mind a 3 szintet helyre kell tenni. (Gondolat, érzelem, tett: pl. meditáció, táplálkozás, sport, pihenés, stb.) Ezért is nagyon lényeges folyamatosan információkat, személyes megéléseket keresni / kutatni és tapasztalatot szerezni, mert soha nem tudhatom, hogy az életem hogyan változik meg a tudatos felismeréseim hatására, és azok élete, akik engem ismernek hogyan változik meg ugyanezért… Felelős vagyok minden emberért. Ez VAN.

Az alábbi videóban (ami egyelőre még csak angolul érhető el, de majd később lesz rá magyar felirat is) a Vancouverben élő francia kanadai természetgyógyásszal és Recall Healing specialistával, Gilbert Renaud-val beszélgettem a Recall Healing születéséről – vagyis főleg ő beszélt 🙂 – ugyanis megkértem, hogy mesélje el a kezdeteket, a saját sztoriját.

(Az angolul nem beszélők számára az elhangzottak lényege: az egészség / boldogság titka, hogy amit érzünk, gondolunk és teszünk egymással összhangban kell, hogy legyen. Ha a három közül bármelyik hiányzik, gebasz lesz. Elváltozások esetén pedig az érzelmi sztorit kell megtalálni, mert ha az nincsen meg, nehéz / nem lehetséges helyrehozni a “kisiklást” ezzel a módszerrel.)

Ami még nagyon lényeges (ennek elmélyítéséhez ajánlom a Recall Healing tanfolyamot, mert ott a magyarázat mellé csupa-csupa esettanulmányt is kaphatsz), hogy az érzelmi elváltozások / mérföldkőnek számító sorsfordító események ciklikusan is jelentkeznek egyrészt a saját életünkön belül, de akár a felmenőink fel nem oldott konfliktusaival szembesülve is. (Pl. viccesnek hangzik, de van olyan, hogy a nagymama érzelmi konfliktusát megfejtem – vagy rájövök, hogy az ő programját cipelem és azt képessé válok elengedni, hiszen “hé, ez nem is az én sztorim!” – és nem halok meg rákban. Több kutatóorvos, pszichiáter kutatta és bizonyította a generációkon keresztüli érzelmi konfliktusok, minták öröklődését, ezt sem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert önmagunkat rövidíthetjük meg azzal, hogy “jobban tudjuk”.) A ciklusok jelentőségét akár az évszakok megfigyéséből is megérthetjük, vagy ott van a nők Hold ciklussal megegyező mentruációs időintervalluma is, de ha mélyebben elkezdenénk elemezni a személyes életünket, döbbenetes mintákat találnánk olyan visszatérő ciklusokra is, amiket észre sem vettünk. Az egészség megtartásához / visszanyeréséhez ezért érdemes tudatosítanunk a visszatérő események mögötti érzelmi konfliktusokat (“ezt vajon miért kaptam, mit nem veszek észre?”), mert bár szinte mindig fájdalmas a felismerés, csak az igazság gyógyít. Az igazságosztó kompjúter azt a programot adja, amit az érzelmekből fakadó logikai értelmezés megírt a génjeimben (vagy a felmenőim génjeiben, akár). A mindenkiért való személyes felelősségvállalás pedig azért is nagyon fontos, mert így érthetővé válik, hogy a gyermekeink jövőjét a személyes lélekállapotunkkal való szembesülés is folyamatosan alakítja. Leginkább ezért saját magamon kell “dolgozni”, s a jó hír, hogy mindezt folyamatosan. 🙂 A “titok” leginkább az egyébként, hogy a fent leírt folyamat nem csak az egészségünk (vagy inkább egésztelenségünk) kibogozása esetén segít, hanem voltaképpen arra is választ kaphatunk általa, hogy “mi vagyok, s miért vagyok?“…

Az ember egy olyan érzelmei által vezérelt élőlény, amely/aki a személyes sorsának (= a küldetésének hivatásával történő egyeztetése) kibogozása mellett egyben egy túlélőgépezet is, s ezt a “gépezetet” leginkább egyetlen princípium irányítja: az igazsággal való szembesülés kép-essége. (Érthető már ezen a ponton, hogy az ún. titkos, szabadkőműves társaságok beavatásai miért olyan nagyon lényegesek? Ha nem tudod az érzelmeidet kontrollálni, azokat feldolgozni, akkor NEM vagy alkalmas egy adott szerepre.) Egyébként pedig ez az a pont, ahol a bevezetőben említett avatárok és tudósok nézőpontjai találkoznak, ahol Dawkins önző génje megöleli az abszolút szellem végtelen szeretetét. A megélésem és az éberségem minősége ugyanis hatással van arra, hogy az elmém milyen programot indít el a sejtekben. (A szervi elváltozások pedig azért következnek be, mert a “meg nem fejtett”, elraktározódott érzelem-energiacsomag valahová “lerakódik”, hogy addig is tudjunk létezni és dolgozni a megoldáson.)

Minden, amit érzünk, amit megélünk és ahogy megélünk, üzenni akar valamit, amellyel az EGÉSZ felé, az igazság irányába halad(hat)unk tovább. S hogy ez a valami az egyéni sorsunkban micsoda, jó esetben kapunk rá egy néhány évtizedet, hogy kiderítsük, ha pedig megfejtettük, akár még boldog öregkorunk is lehet, melyben segíthetünk a következő generációnak is a saját labirintusából megtalálni a kivezető utat.

Nincs háttérhatalom

Nincs háttérhatalom

Nincs háttérhatalom

Aki régebb óta követi az írásaimat (pl. olvasta ezt, vagy ezt), az valószínűleg meglepődik a bejegyzés címén. Annál is inkább, mert a szíriai helyzet kapcsán igencsak egyértelmű, hogy míg a fél világ a háború ellen van, addig Obama állítólagos bizonyítékokkal (amelyeket a széleskörű publikumnak még mindig elfelejtettek bemutatni, csak egy zárt szobában “kaphattak betekintést” az amerikai kongresszus képviselői a “titokba”) mégis azt szeretné elérni, ha eltakarítanák a térképről ezt a szuperterrorista, saját népét gyilkoló(?) Assad-ot, akiről meg egyre inkább az kezd kiderülni, hogy nem is véreskezű és az országának népe kb. 70%-ban mellette áll. Persze a tényleges igazságot nem tudom, hiszen a médiából és általam ellenőrizhetetlen internetes oldalakról tájékozódom én is, de az indíték mintha túlmutatna Obamán… Valakinek, aki az amerikai elnök mögött áll, érdekében állhat a háború. Ez lehet az izraeli lobby, de lehet, hogy csak a nagy olajcégek, akik szeretnének Irak után még jobb geopolitikai helyzetben lenni Iránnal szemben. Vagy az is lehet, hogy nem is geopolitikai céllal történik minden, hanem csak azért, hogy az emberiség bölcsőjének számító közel-keleti régió valódi őstörténetét kiradírozzák. A végén még kiderülne, hogy Szíriának köze van a Szíriuszhoz. 🙂 Nem tudjuk pontosan. Bevallom én nagyon hajlok arra a meggyőződésre, hogy nem Assad személye és elnyomó kormánya az indíték.

Tehát akkor mégis van háttérhatalom, aki a pénz, az olaj, a fegyverkezés és a gyógyszeripar kézben tartásával és profitcélú működtetésével az emberi életre való tekintet nélkül építgeti az ún. Új Világrendet?

Igen is, meg nem is. Elmondom, hogy a képlet szerintem miért árnyaltabb, mint ahogyan azt sokan hiszik.

Képzeld el, hogy Te hogyan éled az életedet. Felkelsz reggel, felkapcsolod a villanyt (világít!), megmosod az arcod a fürdőszobában (jön víz a csapból!), és kakilsz egy jót (le lehet húzni a vécét!). Ezek után megiszol egy fél liter vizet, elkészíted a boltban vásárolt finom déligyümölcsből (az is van!) készült reggelidet a délelőtti méregtelenítés végett (vagy letolsz egy fain kis kávét – lehet kapni, pedig Magyarországon nem is termesztenek kávét – és benyomsz egy jó kis cukros kakaóscsigát…) és azon gondolkozol, hogy hogyan kéne a világodat olyan irányba fordítani, hogy neked jobb legyen. Lehetőleg úgy, hogy másoknak ne árts azzal, hogy neked jobb lesz. Ugye? Elmész tehát dolgozni a világjobbító(?) munkahelyedre (a benzinnel hajtott autóddal vagy busszal!), hogy pénzt keress a túléléshez, aztán ha ügyesedsz és létrán magasabbra jutva vastagszik a boríték, akkor még házad is lehet egy nap és autód is, a nyaralásokról nem is beszélve, meg az összes kis elektronikus kütyüről, aminek az a célja, hogy az életünket kényelmesebbé és mókásabbá tegye. (S annak ellenére van neked, hogy egyiket sem Magyarországon gyártották!) Aztán egy idő után azon gondolkozol, hogy jó lenne sokáig egészségben élni, így ha korábban széthajtottad magad a pénzért (ez a jellemző), akkor a megtakarításaid egy részéből próbálod az életedet meghosszabbítani és jó esetben megtanulsz meditálni, a spiritualitás és metafizika felé fordulva felfedezed karmikus sorsodat, “rosszabb esetben” kizárólag a világ túloldalán felfedezett és gyártott gyógyszerek és vitaminok hatásának tulajdonítod a hosszabb élet esélyét és szedni kezdesz valamit.

Az általánosítást elkerülendő teljesen világos, hogy nagyon sokféle életpálya és karrier létezik, amely más ívű pályán mozog mint az említett példa, s melyek jelentős része tényleg világjobbító szándékú (pl. a pedagógus pálya, génbiológia, űrkutatás, stb.), de sajnos minden terület górcső alá vételének esetében felmerül a kérdés, hogy a birtokolt és felhasznált tudás mekkora igazságot és személyes felelősséget takar, vagy csak a rendszer elvárásainak és érdekeinek megfelelően kerül továbbörökítésre a tevékenységért cserébe kapott fizetés végett. (pl. történelmi hazugságok tanítása tényként, vagy pl. magas szintű kriptográfiai ismeretek felhasználása az emberek magáncélú üzeneteinek feltörése céljából, lásd Edward Snowden meseszép történetét.) Ne felejtsük el azonban, hogy a “személytelen” rendszer célja a saját hatalmának megtartása és a mindenkori világrend fenntartása és erősítése, mint ahogyan az én célom is az, hogy “bebetonozzam a pozíciómat a munkahelyemen” a saját jövőm biztosítása végett! (És itt van az a pont, ahol az igazság kérdésén átlépnek a legtöbben és feláldozzák azt a kényelem oltárán bizonyítva ezzel, hogy “ők maguk a háttérhatalom”.)

De térjünk vissza a hétköznapokba egy picit még. Amennyiben városi ember vagyok, akkor a legjobb esetben is piacon vásárolok élelmiszert (de nagyobb az esélye, hogy egy csilli-villi szupermarketben, ahol WC papír is kapható és tartós elem), az olvasáson és sportoláson túli szórakozási lehetőségeimet többnyire városi sétákban, éttermi vacsorákban, mozizásban, esti kocsmázásban, baráti összejövetelek által, ‘ne adj Isten’ plázázásban élem ki. Ilyen a városi élet, “jó lenne helyi termelőktől vásárolni a sarki kisboltban, de ott nincs olyan választék és a multi különben is olcsóbb.” A kör így elkezd bezárulni.

Vagy:
Tudatos polgárként elvárom a választott önkormányzati és parlamenti képviselőktől (akiket nem azért választottam, mert személyesen ismerem őket és TUDOM, hogy alkalmasak a feladatra, hanem mert csak abból lehet főzni, amink van és ha nem szavazok, akkor mi lesz a demokráciával), hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek az Én közvetlen környezetemet széppé és biztonságossá teszik. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy egészen pontosan hogyan történnek a fejlesztések akár EU pénzből, akár önkormányzati forrásokból, hogy miért ez vagy az a kivitelező cég kap meg egy munkát, de ha a változás pozitívan érint, nem mérgelődöm, hanem örülök annak, hogy van bicikliút, szép a játszótér a parkban és új, légkondis busz jön. Pedig lehet, hogy a lobbizásnak eredményeként egy csomó család tönkrement, mert a cégük képtelen volt tartani a versenyt (vagy a vezetők nem akartak olyan vastag borítékot adni a pozícióban lévő döntéshozóknak), s így életük romba dőlt. Nem tudom, de – ha igazán őszintén(!) mélyre tekintek – nem is érdekel. Ha így is történt, megdöbbenek 3 percre, önmagamat büntetve(!) mérgelődésbe kezdek egy pöttyet, aztán kanalazom tovább a levest és örülök az új útnak. Elég nekem a magam baja és különben is b@ssza meg a kormány, meg a korábbi is. (Vagy éppen tegye az ellenkezőjét.) Ki más is lehetne a hibás, mint valaki más? 🙂

Lehetne még folytatni a sort mindenféle példákkal, de ami a lényeg, hogy jól és kényelemben akarok élni. ÉN! Ez a legfontosabb a számomra (és itt történik meg a “kisiklás” egyébként, ha ezt nem éberségben tesszük). Ez nem országfüggő, hanem emberfüggő dolog. A szegény országok normális életszínvonalra vágynak, a jómódú országok pedig még több luxusra, kényelmi szolgáltatásra. Az embert az hajtja előre, hogy mindig többet akar. Ha nem anyagilag, akkor szellemileg. A növekedés igénye ugyanis belénk kódolt szükséglet. A boldogság ezért is maga az út, a fejlődés, növekedés útja. (A jó kérdés pedig az, hogy melyik “típusú” növekedés helyes metafizikai szempontból = minden, amit érzek, gondolok és teszek, hatással van az egészre, ezért el kell döntenem, hogy támogatok-e egy hamis eszmét, vagy sem…)

És itt kanyarodnék vissza a bejegyzés témájához is.

Az, hogy mi úgy élünk, ahogy élünk, egy következmény. Az, hogy van villany, folyik a víz a csapból, le lehet húzni a klotyót, van déligyümölcs és iPhone Magyarországon is, mind mind következmény. Vannak, akiknek érdekében áll, hogy ezek legyenek és nem csak az általuk nyújtott kényelmi szempontok miatt, hanem azért, mert ez mind mind üzlet. A világ egy üzleti vállalkozás, a növekedés metafizikai természete (=igazságból vagy hamisságból fakad) a döntéshozó emberektől, akik a “következmény kialakítói”, valamint az őket megválasztó (hiszékeny, irracionális érzelmektől fűtött) tömegektől függ. Van víz, villany, gáz az otthonomban és ez tök jó, de ezért valakinek (akit nem ismerek személyesen) “le kellett igázni” egy országot (benne a lakókkal, akiket ugyancsak nem ismerek), ahol van sok olaj, víz, gáz, stb. és az ott élőknek el kell viselni ennek következményeit (pl. nem élhetnek szabadon, mert a földjük energiaforrásait privatizációban lenyúlták). Van választék az általam kedvelt üzletekben (és legyen is, mert elvárom!), s ennek következményeként sok-sok kisvállakozót tőkeerős multi cégek szorítottak ki a piacról, de ha a multi is megadja, amit akarok, akkor “leszarom a kisvállalkozót” (kivéve, ha én vagyok az a kisvállalkozó, akit kiszorítottak). A lényeg az én kényelmem, melyben minőséget olcsón kapok. És ezt a pozíciómat is meg akarom tartani, csakúgy mint a munkámat (függetlenül attól, hogy igazságból vagy hazugságból van). Ha a világ érezteti velem, hogy “fontos vagyok”, hajlandó vagyok lemondani az igazságról.

Fájdalmas kijelenteni ezt, de valójában erről van szó. Még akkor is megteszem, hogy a multit támogatom így vagy úgy, amikor a szívemben megjelenik az, hogy ez nem a legjobb út. De olyan kényelmes…

A világot irányító érdekek ugyanígy működnek, csak óriás méretekben. Az energiahordozók, a fegyverkezés és a víz fölötti hatalom ugyanúgy a mámorító, “bebetonozott” kényelemzóna része, mint a saját kis “szaros” életem kényelmi szolgáltatásaihoz fűződő ragaszkodásom. Az egyetlen különbség abban van, hogy a saját kényelmemhez való ragaszkodás látszólag kevesebb ember életét teszi tönkre és nincsen benne olyan nyílt háborúskodás, mint amilyen pl. az Arab Tavasz nevezetű hatalmi átrendeződés alkalmával tapasztalható. De a kényelemhez való ragaszkodás a félelmeimmel (és a saját karmikus utammal) való szembenézés helyett nem az igazság irányába visz. Attól, hogy valamiről nem beszélünk, attól az még VAN. Radikális “kivonulás” és aszkézis nélkül a mai modern ember szinte minden tevékenysége azt a világrendet segít fenntartani és erősíteni, amelynek igazságtalanságai miatt rengetegen lázadoznak. A modern világ attól lett ilyen gyorsan modern, hogy a kőolajból kinyert többlet energia által és hitelpénzből könnyű fejleszteni. Magyarországon is pl. ennek köszönhető az (ma már), hogy az emberek 70-80%-a saját néven – ám a bankok tulajdonában álló – ingatlanban él. (Kivéve, ha örökölte.) Az jóllehet megvizsgálandó kérdés, hogy ha a hitelpénzrendszer állami szinten működtetve a köznépet gyarapítaná és nem a magánkézben lévő pénzügyi intézmények vezetőit gazdagítaná a kamatok által, akkor ezek a befolyó kamatjövedelnek jelentősen csökkenhetnék-e az adószedés mértékét. Szerintem igen, csak itt meg az kérdés merül fel, hogy egy tudatosság és éberség nélküli állami vezetés kezében lévő bankrendszer valóban a nép érdekeit figyelembe véve működne-e erre pedig a “valószínűleg nem” a válasz. Pontosan ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy állami vagy privát-e egy cég, hanem az, hogy felelősséget érez-e a vállalat vezetése a társadalom iránt vagy sem, és metafizikailag éber állapotban vannak-e, amikor döntést hoznak. (Jóllehet a kereskedelmet lehetővé tévő VÉR – i.e. A pénz – kibocsájtásának magántulajdonlása akkor is sántít. Ha minden más privát is, a pénzkibocsájtás nyereségének a népnél kéne lecsapódnia.)

Mivel az emberi gyengeség és az éberség, a metafizikai ismeretek hiánya évszázadok óta építi le az emberi jellemet és a társadalmak tudatossági szintjét, ezért ha nem a Rothschildok, meg a Rockefellerek és a Warburgok (vagy az ő érdekeltségi körükbe tartozók) irányítanák a pénzvilágot, akkor nagy valószínűséggel lenne helyettük más. Az emberi természet olyan, hogy egyszerűen jól eső dolog másokat irányítani, és az is jól esik ha egy erős kezű vezető szárnyai alatt “védelemben” vagyunk. Az állatvilágban is megvannak a falkavezérek, akiknek célja az, hogy a kivívott hatalmat megtartsák, ez miért lenne az emberek esetében más? (A falkához tartozókat ráadásul biztonsággal tölti el az erős kezű vezér.) Ha egy pillanatra megállunk és belegondolunk a jelenlegi világrendbe, egy nagyon hosszú, tudatos tervezés és cselekvés eredményét látjuk. Miközben mi a legtöbben jól akarjuk magunkat érezni és szórakozni akarunk (=szétszórni a fókuszunkat), vannak olyanok, akik folyamatosan fókuszáltan lobbiznak, manipulálnak és A,B,C,D….Z terveket állítanak fel arra vonatkozólag, hogy a céljaikat elérjék. (Remek példa erre az Európai Alkotmány, amit először leszavaztak az EU államok, majd “újracsomagolva” Lisszaboni Szerződésként mégiscsak lenyomták a tagállamok torkán.)

Mégegyszer elmondom, mert ez fontos: Amíg én jól akarom érezni magam és hedonistán élvezni szeretném az életet, addig valakik keményen dolgoznak a saját (és közvetlen érdekkörükbe tartozó holdudvaruk) hosszú távú céljai(k)ért. Ráadásul észrevettem, hogy a sokat (és sok esetben joggal) szidott személytelen(!) nagyvállalatok a fennmaradásuk és profitéhségük kielégítésére olyan fejlesztéseket, újdonságokat is bevezetnek, amelyeknek a gyümölcsét örömmel üdvözlöm és élvezem. Szidom őket, hogy “szemét manipulátorok, megveszik a politikát”, de közben veszem a terméküket, mert azáltal könnyebb(nek tűnő) lesz az életem. Ezért lehet bizonyossággal kijelenteni, hogy annak az esélye, hogy anélkül létezzem, hogy én magam ne legyek a “háttérhatalom” része, teljességgel lehetetlen és a jelenlegi világrendben értelmetlen óhaj.

A “háttérhatalom” részének lenni tulajdonképpen annyit jelent, hogy érzelmeimet, cselekedeteimet, gondolataimat és tetteimet nem hatja át az éberség, magyarul nem gondolok/érzek bele abba, hogy az általam kibocsájtott energiacsomag többletet okoz-e hosszú távon az életben, vagy hiányt. (Ha olyan szolgáltatást használok / terméket vásárolok, ami ennek a rendszernek a teremtménye, akkor én a rendszert támogatom. Pont.) Más analógiát használva az élet idejébe pakolt energiámnak (chronos) megvizsgálom-e a lét idejére (kairosz) tett hatását. (A hitelfelvétel pl. növeli az adósságot, ami hiányállapotot teremt, az autónkba való tankolás pedig erősíti az olajlobbi tevékenységeinek létjogosultságát. Vagy pl. ha azáltal “támogatom a békét”, hogy hiszek a háborúskodásban, akkor az egészet megette a fene…) Érdekes dolog megfigyelni egy-egy választott életpálya metafizikai természetét, nagyon sokat tanulhatunk belőle az önhazugságainkról…

(Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ezeket a magasztosnak hangzó gondolatokat egy bölcs bagoly írja, sajnos nem így van. Csak egy önmagát és saját gondolatait kritikusan szemlélő gyarló “Józsi bácsi” vagyok, aki tudja, hogy mit kéne tenni és folyamatosan önmagával küzd azért, hogy előrébb lépjen az éberség útján.)

Mit tehetek, hogy ne legyek a “háttérhatalom” része?

Mint már fentebb említettem: ha a modernnek nevezett világ részeként akarom kényelemben élni az életemet, akkor ennek a kérdésnek egyszerűen nincs értelme. Az általam (is) vágyott életszínvonal elérése többnyire a rendszer sajátosságaiból fakad, ha nem lennének hataloméhes “szemét zsarnokok”, akkor kismillió dolog hiányozna az én életemből is. Nem tudom, hogy megfigyeltétek-e, de még a legnagyobb “szabadságharcosok” is saját autóval járnak általában és örömmel szállnak fel a biztonságos repülőgépekre nyaralás vagy akár munka céljából, amelynek biztonságához hozzájárul azt is, hogy a mérnöki precizitást a jelenlegi világrend hitelpénzrendszerének köszönhetően tudták ilyen mértékben finanszírozni. A “háttérhatalom” ellen küzdeni tehát értelmetlen, mert az érdekláncolat része vagyok én magam is, és ha “ők” buknak, a kényelmemnek lőttek, azaz én is megtapasztalom a bukovárét. Tehát NEM EZ a megoldás, hanem az, hogy személyesen változtatunk az eszközök hasznátának minőségén és célján. Arról nem is beszélve, hogy a “valami ellen” való küzdelem egy folyamatos stressz érzéssel jár, aminek egyenes következménye egy minden szinten beteg társadalom.

Az egyetlen és tényleg(!) az egyetlen út a változáshoz, a békésebb és teljesebbnek megélt élethez az, ha éberré válunk és felelősséget vállalunk az érzelmeinkért, abból fakadó gondolatainkért (és fordítva), valamint az összes aprócska cselekedetünkért, mely egy energiahullámot elindítva belepiszkál az örökös változás folyamatába. Ha a személyes felelősségvállalás csodáját felismerjük és elkezdjük a következő generációnak is tanítani ezt a tutit 🙂 (mert ez tényleg az!) örömmel üdvözölve azt a tényt, hogy a radikális változásokhoz több idő kell, mint a mi életünk ideje, akkor egy napon valóban létrejöhet valami más minőség, mint amit eddig tapasztaltunk, mert ekkor olyanok kerülhetnek vezető pozícióba, akik ezt az összefüggést már érzik és értik. A legőszintébb önvizsgálat esetében fel kell tenni a kérdést, hogy a következő generációért is hajlandó vagyok-e áldozatot hozni? Ez nagyon lényeges pont, ha igazságosabb világot szeretnénk.

A személyes (és talán sokak számára lesújtó) véleményem az egyébként, hogy ez az elkényelmesedett, tudatosan elbutított társadalom nem fog tudni megváltozni csak akkor, ha valami személyes katasztrófa megtapasztalása által elkezdünk tömegesen kérdéseket feltenni. De nem szabad, hogy ez elkedvetlenítsen bárkit, aki változásra vágyakozik, mert az út a lényeg. Ha tudatos vagyok és tényleg egyre inkább éber állapotba kerülök, abban az esetben úgyis be van kötve a “biztonsági övem”, vagyis a személyes felelősség felvállalásával nem érhet túl nagy baj.

Végezetül ne felejtsük el azt sem, hogy az Isten olyan okosan “találta ki” az emberi lényt, hogy a teremtő képesség nekünk ajándékozásával “belénk építette” az útjelző táblákat az igazság felé: Mindig és mindenkor azt tapasztalom, amiben a bizonyosságom gyökerezik. Vagyis: Minél többen tudjuk azt, hogy önmagunk igazzá tételével a világ is igazzá lesz – még akkor is, ha ebben a folyamatban sajnos sokak, akik elutasítják az éberséget “el fognak veszni” -, annál inkább ezt a tapasztalatot fogja visszaigazolni a külvilág, a természet valósága. Ha rámosolygok a világra, a világ visszamosolyog rám.

…mert mindig azt kapom vissza, amit a tudatos – vagy tudattalan – felelősségem felvállalásával adok. Ez a törvény.

Születni tudni kell!

Születni tudni kell!

Születni tudni kell!

Vajon mennyire befolyásolja életünket az édesanyánk pocakjában eltöltött idő? Milyen hatással van a mindennapjainkban érzelmi intelligenciánk egészségére az, hogy hogyan jöttünk a világra? Mivel egyre több bizonyíték támasztja alá, hogy a világhoz (=fény) kapcsolódó érzelmi viszonyunk határozza meg gondolkodásmódunkon keresztül tetteinket, ezért úgy gondolom, hogy ezek lényeges kérdések. A modernnek tekintett, nyugati felfogás szerint sem egy magzat, sem egy újszülött nem nagyon érez, nem igazán hall és látni sem nagyon lát, így a csecsemőkorában, kisgyermekkorában és később elszenvedett hatásokon fog múlni (a szülőktől másolt mintákon túl), hogy felnőttkorára milyen emberré válik. De vajon életünk méhen belüli szakaszának és méhen kívüli kezdetének körülményei tényleg elhanyagolható fontossággal bírnak?

A bejegyzésem témáját az az örömteli esemény ihlette, hogy 2013. április 30-án, kedden este, az általam előre megálmodott módon megszületett a kisfiam, Ádám. Egészséges, életerős kis legényke, az édesanyja versenysúlyának mintegy 8%-át kitevő súllyal jött a világra, szóval nagy méretű ember lesz, mint apja, Józsi bácsi. Innentől fogva úgy érzem, hogy már metafizikai szempontból is rendben lesz az, hogy megosztom a gondolataimat a gyermeki lélek fejlődésének megfigyelésén keresztül az emberré válásunk folyamatával kapcsolatban.

Első gondolatként a bölcs természet egyensúlyra való törekvése jut eszembe. A változás kulcsa a nők szívében van c. írásomban utaltam arra a tényre, hogy háború után több fiú születik, mint lány. Valahonnan tudja a természet, hogy a háborúkban eltávozott férfienergiákat pótolni kell, ezért odafentről elkezdenek több kisfiút a földi tapasztalatszerzésre “leküldeni”. A személyes megélésem a természet egyensúlyra való törekvésével kapcsolatban édesanyám fénybe történő távozásához kapcsolódik, melyről A halál “értelme” az élet c. bejegyzés kapcsán ugyancsak megemlékeztem még tavaly nyáron. Az történt ugyanis, hogy bár már régebb óta szerettünk volna új életet teremteni az asszonnyal, ez a fizikai egészségünk megléte ellenére nem nagyon akart sikerülni (éveken át valami lelki terhet cipeltünk/tem), édesanyám távozása után 40 nappal viszont – amely a spirituális tanítások szerint a halál után földi szférában maradó étertest “utazásának” időtartama – azonnal beköszöntött hozzánk az új élet, pedig semmit nem csináltunk másként, mint előtte. A természet mindig egyensúlyra törekszik, most már személyes tapasztalatom is van erről. (A kisfiam ráadásul 8 nappal korábban – s így még anyák napja előtt(!) – született az előrejelzéshez képest, így az Univerzum még a kontinuitásról is “gondoskodott” lehetővé téve, hogy kisfiam édesanyját ünnepeljük május első vasárnapján, ha már a saját édesanyámat csak a gondolataimban tudom átölelni. Arról nem is beszélve, hogy édesanyám neve Katalin, s az év hivatalos Katalin napján kívül – mely november 25-re esik – április 30-án is ünnepelnek eme csodás női név viselői. Vajon ez véletlen vagy “üzenet odaátról”? Na de nem akarok túl romantikus lenni… :))

Visszatérve a kezdő bekezdés gondolataira, azóta foglalkoztatnak az áldott állapotban történő létezésünk és születésünk körülményeinek kérdései, amióta elkezdtem tanulmányozni az emberi természetet és az abból fakadó cselekedeteinket, amelyből az emberiség története íródik (megállás nélkül). Mivel hitem szerint minden, ami történik a világon hatással van az univerzum EGYségére, az abszolút létből kiszakadt, tapasztalati céllal létrejövő (vagy inkább megteremtett?) ÉLETre, ezért a kezdő bekezdésben feltett kérdésekre a válaszokat az életünk minőségét tekintve abban vélem megtalálni, hogy a szabad akaratunkat milyen szellemiség szolgálatába állítjuk. Mindent lehet, de nem mindent szabad. Mindezt a kezdetektől fogva. A kezdet pedig szüleink döntésétől indul. Rajtam (is) múlik, hogy a saját gyerekem milyen “kezdőcsomagot” kap.

“A példamutatás nem a legfontosabb dolog ahhoz, hogy másokra hatással legyünk. Az az egyetlen dolog.”
Albert Schweitzer

Miért látom így?

Többször írtam már, hogy az életünket alapvető szükségletek mentén éljük. A szükségletek közös nevezője a kapcsolódás. Akár a bizonyosságunk, fontosságunk, változatosságunk vagy a szeretet kielégítése a cél, tudat alatt mindegyikben a külvilág “visszaigazolása” általi kapcsolódást keressük. (Még a veszekedések és vitatkozások tudatalatti célja is ez.) Az ember fizikai fogantatása után 9 hónapon keresztül az édesanyjával van egységben. Ez 23 millió másodpercnyi folyamatos egységélmény. Ez alatt az időszak alatt az édesanya megélt érzelmei, gondolatai és úgy en bloc a nézőpontja állandó hatással van a fejlődő magzat életére. Személyes élményünk, hogy amikor az asszony kismama jógára járt a várandós időszakban és volt egy olyan feladat, hogy gondolatban simogassa meg a kisbaba fejét, a picurkánk mindig visszajelzett az édesanyjának egy rúgással, hogy Ő VAN. Mindig. Vajon hogyan lehetséges ez, ha – ahogy a nyugati tudomány tartja – születésünk előtt “teljes tudatlanságban” vagyunk? A szülész-nőgyógyász szakorvosunk is megerősítette, hogy a babák a méhen belül is állandóan kommunikálnak a szülőkkel. Számít-e akkor ennek tükrében, hogy az áldott 9 hónapban milyen lelkiállapotú az anya és az apa? Vannak, akik szerint igen. (Én is ide tartozom.)

“A széltől is óvd a várandós kismamát.”

A tudatos teremtés jóllehet nem csak a fogantatástól indul, hanem már jóval előtte. Mint ahogyan mi is éveken keresztül, a mai nyugati társadalmakban is nagyon sok fiatal pár küzd – pszichoszomatikus – meddőséggel, amely általában abból fakad, hogy az elképzelt valóságunk és az érzékelt valóságunk között jelentős eltérést tapasztalunk. (Ebből is látszik, hogy látszólag hiába szövegelek okosságokat ezen a blogon, a “saját keresztemet” nekem is cipelnem kell és meg kell tudnom élni azt, amiről beszélek.) A lelki gikszer szinte mindig abból fakad, hogy a “normálishoz” viszonyítunk és meg akarunk felelni bizonyos normáknak, ami stressz állapotot hoz létre még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy a lelki megfeszülés a szerveim működését sem hagyja figyelmen kívül. A stressz ugyanis a legtöbbször a teremtő energiák áramlásának az útjában áll, így jönnek létre az ún. blokkok, akadályok. Így a nőknél pl. a petesejt megtapadási / megtermékenyülési képességét vagy a férfiaknál a spermák fürgeségét nagyban befolyásolja az, hogy milyen lelkiállapotban történik az összebújás. (Nem véletlen, hogy a még “mindenbe beleszaró” fiataloknál oly gyakori az éjszakai “baleset”, mert ők még nem megfelelni akarnak semmilyen normának, csak élvezni azt, hogy kapcsolódni jó.)

Néha szokták tőlem kérdezni, hogy mire alapozom azt a nézetet, miszerint az érzelmi viszonyulásaink és a konfliktuskezelő mechanizmusunk az, amelyik az EGÉSZ állapotunkat (=egészség) leginkább befolyásolja és erre általában vissza szoktam kérdezni 2 sokak által átélt személyes tapasztalattal. Volt-e olyan, hogy egy vizsga előtt az idegességtől hasmenésed volt? Volt-e olyan, hogy megkívántál valakit és erre a tested a férfiasságod merevedésével / nőiességed hüvelynedvesedésével reagált? Ha ezekre a válasz igen (és ez garantálható :)), akkor miért gondoljuk azt, hogy egyéb érzelmeinknek nincsen következménye a testi működésre, beleértve pl. a fogamzóképességet (de ahogy az Új Medicina / Germán Gyógytudomány több ezer esettanulmánnyal alátámasztotta, akár a rákot is)? S ha ez az összefüggés “véletlenül” lehetséges lenne, akkor vajon milyen mértékű a (leendő) anya lelkiállapotának hatása a szíve alatt hordott magzatra és a megszülető, fizikai léttel ismerkedő csecsemőre?

Bevallom nektek, nem egyszerű ezzel a tudattal végigcsinálni 9 hónapot, de még most is folyamatos kihívásokkal küzdök kisfiam születése után néhány héttel. Egyrészt férfiként némileg frusztráló az a helyzet, hogy a gyermekem természetes táplálása érdekében az édesanyja lelki támogatásán túl nem sokat tehetek (ez az én idiótaságom miatt frusztráló, mert szeretek mindenért személyesen felelősséget vállalni), másrészt pedig az élet bármely területéhez kapcsolódó, elfogadással járó érzelmi hullámzásaimat nem önthetem rá a kedvesemre (pedig jó dolog a kibeszélés), mert új medicinás és pszichológiai ismereteim birtokában tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a gyermekem egészségének függvénye az édesanyja lelkiállapotában keresendő. Ha az édesanya ideges (és mondjuk frusztrált, mert reklamálok a nem elegendő szex miatt :)), akkor a gyermekem is feszült lesz, az édesanya “jó partner vagyok-e?” kérdéskörrel kapcsolatos félelmei pedig folyamatosan megjelennek a gyermekben, amitől a baba beteg lehet. A gyerekbetegségek lélektani hátterét feltérképező alternatív (=anyatermészet logikai rendszerét figyelembe vevő) egészségmegközelítő nézetek egyre többször mutatnak rá arra, hogy egy kisgyermek 6 éves koráig (!) az édesanyja konfliktusainak következtében esik ki a saját egyensúlyi állapotából a helytelen táplálkozás mellett, ezért az egyik legfontosabb dolog az édesanya lelkének védelmezése és a szeretet energiájával történő táplálása. (Megfelelő kommunikáció és tisztelet esetén úgyis visszatér az egészséges szex néhány hónap után, de hiszem, hogy ennek erőltetése nem csak a kapcsolat, hanem a gyermek egészségének rovására is megy.) Figyelembe kell vennünk, hogy az embergyerek tulajdonképpen egy “koraszülött” lény, hiszen 9 hónap méhen belüli fejlődés után a külvilágba kikerülve sem tud önmagáról gondoskodni még évekig, így ez a kezdeti néhány éves időszak rendkívül meghatározó a lelki (és ebből fakadóan testi) egészséget illetően. Az édesanyával való lelki egységélmény a születés után még évekig eltart, ezért véleményem szerint különösen fontos az anyának a saját érzelmeit, lelki háborúságait kordában tartani, ha nem szeretné, ha a gyermeke beteg lenne.

Visszakanyarodva a születés élményéhez, melyre bejegyzésem címe is utal, kisfiam megszületésének pillanatában az örömkönnyeim nyeldesésén túl az az érzés kerített hatalmába, hogy az emberiség hosszú távú boldogulásának kulcsa ezen a ponton keresendő. Gondoltam megosztom veletek, hogy miért gondolom így.

Ahogy említettem, 9 hónap folyamatos kapcsolódással indul fizikai létünk. Egység élményt élünk át, úgy istenigazából, és valójában az egész életünk tudatalatti célja az ebbe az egységbe történő visszatérés. Öröm, bánat, izgatottság, aggodalom mind-mind benne vannak ebben a közös élményben, mely első körben a fogantatástól a születésig tart. Az anya táplálkozásának és a környezethez való viszonyának (=ahogy a külvilág eseményeiből odabent egy érzelmi térképet hoz létre) köszönhető energiaszintje folyamatosan hat a fejlődő babára, a rendszeres relaxáció ezért segíti a közös “munkát”. Sokat köszönhetünk a kismama jógán tanultaknak ezzel kapcsolatban, a természetes szemléletű szülész-nőgyógyászunknak és szülésznőnknek, akik gyógyszerek helyett mindig valami “alternatív” módszerrel (=nem mesterséges kemikáliák igénybe vételével) segítették az áldott állapotot, valamint pl. a svájci-amerikai fejlődéspszichológus Dr. Aletha J. Solter: Bölcs Baba c. könyvének, melyben a doktornő személyes tapasztalatait átadva megosztja az olvasókkal, hogy mi megy végbe életünk édesanyánkkal történt egységben leélt 9 hónapjában + az ezt követő 2.5 éves időszakban. (Érdekes volt számomra, hogy ez a könyv pl. a sírás jelentőségével sokat foglalkozik, mint stresszoldó “gyakorlat”, s a felnőttkori káros szenvedélyek jelentős részét is abban látja, hogy a babát mindenféle figyelemelterelő módszerrel leszoktatják a negatív érzelmei átéléséről. Magyarul sokszor érdemes sírni hagyni a babát – ha valóban nincs különösebb oka (!), csak a stressz levezetése – , de úgy, hogy végig ott vagyunk vele, mert ennek is egységben kell megtörténnie, ellenkező esetben a gyermek sorozatos elhagyatottsági konfliktusokat fog átélni!) Ami pedig magát a szülés folyamatát illeti, nagyon pozitív hatással volt ránk a több évtizedes tapasztalattal rendelkező francia szülész-nőgyógyász Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés c. könyve, mely a világra jövetelünk csendes körülményeinek előnyeiről mesél. Mi is lehetne fontosabb egy újszülött számára, mint a sötét, pihe-puha, anyuci szívhangjával biztonságot adó méhből történő küzdelmes megérkezés utáni csendes, meghitt szemlélődés az édesanya mellkasán (a kapcsolódás fenntartása céljából), szemben a modern kórházi körülmények között gyakran tapasztalható örömujjongó ordítással és vakító reflektorfénnyel(!), melyet az addigi életet jelentő köldökzsinór azonnali elvágása után azzal spékelnek meg, hogy a babát rögvest elviszik az anyjától, hogy “azt a csúnya” magzatmázt lemossák róla? Mi ez, ha nem azonnali “kínzás”? (Arról nem is beszélve, hogy a “felgyorsult” világunkban egyre kevesebb időt adnak a természetes szülésnek – a rendszer “kitalálói” nem tartják fontosnak az anyák ráhangolódását – és az egyszerűség kedvéért császármetszéssel zavarják le ezt a meghatározó és csodálatos folyamatot. Mindezt miért? Mert a császármetszésért az OEP több pénzt fizet…)

Talán kemények ezek a szavak, de ha logikusan belegondolunk és a szívünkkel is átérezzük(!) ezt az inzultust, ez a “vágóhídon megszokott futószalagos rendszer” azonnal belegázol egy újszülött lelkiállapotába. Mivel mi szerettünk volna a babánk első óráiban más körülményeket teremteni, ezért a kezdetektől tudatosan készültünk szinte mindenre, ami az áldott állapotú időszakkal kapcsolatos és mindent megtettünk lelkileg, hogy természetesen történjen meg a születés. Igen, várandósság és áldott állapot, NEM terhes állapot. Ha már itt tartunk, nem furcsa, hogy az egyébként csodás nyelvünkben pont ez a melléknév terjedt el a gyermeküket váró kismamák állapotára? Mit programoz az édesanyába az első pillanattól ez a hozzáállás? A gyermekem egy teher… Kell ennél nagyobb odab@szás (sic!) az életben történő induláshoz? Szerintetek csoda, hogy a sikerorientált világban már nagyon sokszor nem az anyák nevelik a gyermekeiket, hanem a baby sitter? (Most nem arról beszélek, hogy néha van egy segítő kéz, hogy az anya pihenni tudjon, hanem arról, hogy a nevelés jelentős részét nagyon sokan átpasszolják a “fejlett” nyugaton.) S vajon csoda, hogy ez a fejlett, nyugati szemlélet boldogtalan, gyógyszerfogyasztásban élen járó pszichiátriai eset embereket termel ki csőstül, akik számára a siker csak pénzben mérhető? Bocsánat, most ítélkeztem, de nehezen tudok elvonatkoztatni attól, amit a jelenlegi rendszerben tapasztalok “fejlődés” címén…

Számomra mindig is szimpatikus volt az otthon szülés gondolata annak ellenére, hogy a Geréb Ágnes esete kapcsán megjelent rengeteg ijesztgetés hatására bennem is sikerült megágyazni az azonnali orvosi segítségnyújtás lehetőségének hiányából fakadó aprócska félelemcsomagnak. Azért tartottam lényegesnek az “otthoni megérkezés” élményét kezdetektől fogva, mert abban nincsen semmilyen futószalag, csak meghittség, szelídség és leginkább jelenlét, amire az anyának és a gyermeknek is a legnagyobb szüksége van. Nem zavarnak a külső körülmények, a szakemberek ki-be rohangálásai, csak a kismama van (+ a bába), és a baba, aki “úgy döntött, hogy leszületik” tapasztalatot szerezni. Szerencsére a félelemcsomagos emberek számára vannak köztes megoldások is, ugyanis létezik olyan kórház Magyarországon, amelyben az otthon szülés körülményeihez sok mindenben hasonlító alternatív szülőszobán (=teljesen természetes körülmények) hozhatják világra picinyeiket az édesanyák, így a legnagyobb biztonság elérése végett ezt módszert választottuk.

Még amikor ismerkedtünk az előttünk álló kihívásokkal és megismertem egy ilyen intézmény egyetlen alternatív szülőszobáját, akkor is nagyon vágytam rá, hogy a kisfiam majdan ilyen körülmények közepette érkezzen meg az édesanyján kívüli fizikai valóságba, s lám-lám a vonzás törvénye olyannyira “nem” működik, hogy a születés pontosan azon a helyen és úgy történt meg, ahogy elterveztük. (Mire jó, ha sejtszinten rezged kifelé az Univerzumba, amit szeretnél? Nesze! 🙂 ) Mintegy 5 órányi vajúdás után – eleinte a kádban ülve, majd később az ágyon fekve – végül úgy született meg a kisbabánk, hogy én az alternatív szülőszoba franciaágyának szélén ültem, a párom a földön lévő matracon térdelve a nyakamba kapaszkodott, és egymást átölelve nagy levegőket véve “együtt” szültük meg a picit. (Így még a “jótékony” gravitációt igénybe tudtuk venni szemben a szigorúan fektetős szovjet módszerrel, ahol sokszor az anya hasára támaszkodva nyomják ki a gyereket az édesanyjából nem kis érzelmi konfliktust okozva ezzel a gyereknek. Van egy barátom, akivel ez megtörtént, azért merek róla ilyen bátran beszélni.) Leboyer könyvéből tanultak hatására a kedvesem (az én kedvesem 🙂 ) végig csendben volt, a megszületés pillanata után a mellkasára helyezték újszülött babánkat, majd így töltöttünk el több, mint 2 órát csendben, félhomályban, nyugalomban. A köldökzsinórt csak akkor vágtuk el, amikor az már nem lüktetett (kb. 15 perc múlva, így egy pillanatig sem volt oxigénhiányos a pici), a magzatmázat pedig hagytuk, hogy beszívja a kisfiunk bőre (az anyatermészet okosan kitalálta ezt, hogy ne száradjon ki a bőr még napokig!), s az első két órában egyetlen pillanatra nem volt az anyjától külön a kisbabánk. Felsírás is csak egyetlen volt, mikor Ádám legelőször levegőt vett, utána végig csendben szemlélődött és ismerkedett a külvilág furcsa formáival. (A mérleget és a centimétert 2.5 óra elteltével vettük elő, amikor már a “megérkezésen” túl voltunk.) Ekkor mondtam ki legelőször azt a mondatot, ami eme bejegyzés címe lett végül: Születni tudni kell!

Az igazán csodálatos kiegészítés a történethez még az, hogy a babánk minden külső segítség (intravénás oxitocin, epidurális érzéstelenítés, stb.) nélkül a legnagyobb természetességgel született, így még azt a pszichológiai előnyt(?) is “biztosítani tudtuk” a következő generációs porontyunknak, hogy meg kelljen egy kicsit küzdenie a megszületésért. Most már bele van “égetve” a baba tudatalattijába, hogy az igazi eredményekért küzdeni kell. 🙂 Talán mókásan hangzik, hogy ezt így kiemeltem, de több pszichológiai könyvben olvastam a természetes születés hosszú távú előnyeiről, mely a szoptatáshoz hasonlóan arra neveli a piciket, hogy “dolgozzanak meg” a megélhetésért. Hogy ez így lesz-e, az persze majd 20 év múlva kiderül, de mint ahogy korábban is említettem, nekem az a bizonyosságom, hogy a gyermek elindításának jelentős (pszichés) hatása van a későbbi életére. Aki mindent könnyen megkap, az nehezebben válik “harcossá”. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ez az “előny” olyan, mint a tehetség, hiszen azok, akik nem így születnek és nevelkednek ugyanúgy motiválhatók a küzdelemre, a győzelem úgyis a harctéren – azaz a rendszeres gyakorlás által megszerzett képességeknek függvényében – dől el. (A kauzális asztrológia azt mondja, hogy a negatív sorskarmánkat az édesanyánk ágáról visszük tovább, így azok a sorsfeladatok, amelyeket az édesanya a saját életében megold pozitív következménnyel járnak majd a gyermeke életében is. S ebben benne van az anya szülés élménye is, amely egybeesik a baba világra jövetelének asztrológiai képletével.)

“Minden gyermekem kiállt önmagáért még mielőtt beszélni tudott volna, s bár ezt nem mindig a beleegyezésemmel tették, elvárom tőlük, hogy a jövőben is ugyanígy cselekedjenek.”
Gerald Ford

Talán az alábbi képen látható állapotra mondta volna a szcientológia megalapítója, L. Ron Hubbard az általa felállított érzelmi tónusskála legfelső, +40-es fokát: The Serenity of Beingness, azaz “A létezés békés nyugalma”. Ő VAN. (A képen Ádám kisfiam látható 6 napos korában. Remélem nem fog engem beperelni 18 évesen, hogy a hozzájárulása nélkül meztelen képeket tettem fel róla a netre. 😀 )

Fotó: Acyd (www.mariee.hu)

Hogy mi a legfontosabb üzenet, amit kisfiam születése kapcsán szeretnénk tanulságként átadni?

Talán az, hogy a szülés/születés akármennyire is természetes része az életünknek, csakúgy mint egy sikeres vállalkozást vagy a személyes márkánk felépítését, ezt is komolyan kell venni, érdemes rá szellemben és lélekben is felkészülni és ráhangolódni, ha szeretnénk elégedett “vevőt” (=gyermekünk) produkálni a folyamat végén. (Valószínűleg ezt ki lehet jelenteni a gyermeknevelés teljes folyamatáról…) Egy kisbaba receptorai még olyan kifinomultak, hogy lelkünk minden rezgését megérzik, az édesanya lelkiállapotát pedig különösen. Meglátásom szerint a szülői szerepre történő tudatos felkészülés, beleértve a táplálkozást és a lelki gyakorlatokat mind-mind hozzásegítik a gyermekünket ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és szeretetteljes emberré válhasson. Ha ugyanis a tudatos törődés és felelősség mintáját adjuk neki tovább, akkor ő is így fog a világhoz, s benne minden élőlényhez kapcsolódni. A felsorolt szakirodalmon túl van még egy könyv, John Gray: A gyermekek az égből jönnek című műve, amely úgy gondolom, hogy nagy segítséget tud nyújtani az indulás utáni időszakhoz, jóllehet a puding próbája az evés, így az ebben a könyvben leírtak tényleges hatékonyságáról úgyszintén csak évek múltán fogok tudni nyilatkozni, bár azt meg kell jegyeznem, hogy a cikkben említett összes könyvre egy természetes szemléletű orvos barátom, Dr. Gelléri Julianna hívta fel a figyelmemet (saját, személyes gyermeknevelési tapasztalataira támaszkodva) és nagyon hálás vagyok neki, hogy megtette. (Akit érint a gyermeknevelés téma, az rengeteg jó blogot – pl. Kismamablog.hu -, fórumot – pl. ezt – és szakirányú weblapot találhat a neten – pl. nagyon jók a La Leche Liga vonatkozó cikkei, vagy pl. az Új Medicinás “Szülés-születés” kurzus ízelítő hangoskönyve.)

Fontos hozzátennem, hogy minden igyekezetem “ellenére” a gyermekem egy önálló individuum saját célokkal és álmokkal, így a legtöbb, amit tehetek érte az az, hogy bölcs iránymutatással segítő kezet nyújtok neki minden téren az útjának kiválasztásában, és a legtávolabbról is elkerülöm azt a torzulást okozó helyzetet, hogy a saját meg nem valósult álmaimat akarjam viszontlátni őbenne.

“Rájöttem, hogy a legjobb tanács, amit a gyermekeidnek adhatsz az az, hogy kitalálod mivé szeretnének válni és segítesz nekik megvalósítani az álmukat.”
Harry S. Truman

Eddigi rövid szülői tapasztalatom alapján úgy érzem, hogy az igazi változáshoz az emberiség tudatszintjének emelkedése terén jelentős mértékben hozzájárulhat az, ha a gyermekeink kezdőcsomagjába is olyan “termékeket” csomagolunk bele, amelyeknek “elfogyasztásával” az igazságra való folyamatos törekvést, az önmagával szembeni kíméletlen őszinteséget és a felebaráti szeretet képességét (=ne tégy olyat mással, amit önmagadnak sem kívánsz) sejtszinten kódolva viszi tovább a gyermek, s így a félig-meddig tudattalan mechanizmusai által is ő lehet az a változás, amit – feltehetően – látni szeretne (majd) a világban.

Első lépésben azonban – azt hiszem – azzal tehetem Ádám fiamnak a legnagyobb szívességet, ha megtanulom megérteni azt a nyelvet, amely által nyöszörgésben próbálja nekem/nekünk átadni a legfontosabb tudnivalókat az ő életéről. Úgyhogy feles helyett most bele is vetem magam Priscilla Dunstan: Baby Language (bébi nyelv) c. anyagába, hátha van esélyem a leghatékonyabb kommunikációs csatorna kialakítására… 🙂

Az “eladás” hazugsága

Az “eladás” hazugsága

Az “eladás” hazugsága

Rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem, ellentmondok saját magamnak. 🙂 Ilyen sem volt még. Talán abból a szempontból mégis tanulságos egy ilyen nyílt vallomás, hogy megfelelő szemlélettel és nyitottsággal igenis lehetséges megváltozni akár néhány hét alatt is. Lehet, hogy ezt hívják kvantumugrásnak, amiről korábban végig azt hittem, hogy ilyen nincs. A saját tapasztalatom most már az, hogy – amennyiben ez tényleg az – van ilyen. Az előző bejegyzésem logikailag szerintem elég ügyesen felépített mondanivalóját, miszerint az “eladás” művészetén múlik minden, ezennel megcáfolom. Nem a folyamatot fogom megcáfolni – hiszen a kereskedelem-központú világunk tényleg mindent ezen keresztül igyekszik megvizsgálni -, hanem a mögötte rejlő tényleges igazságot.

De hiszen az igazság nézőpont kérdése… Mondja “régi önmagam” az “új önmagamnak”. 🙂 Hát, lehet, hogy mégsem az.

Az igazság, kedves barátaim, VAN. Éles késként hatolt a szívembe és fiziológiailag is megéreztem az erejét annak, amikor rájöttem, hogy igenis létezik objektív igazság. A világról alkotott nézőpontjaink és a tapasztalatainkból származó személyes igazságnak vélt valóságainkkal tehát nem összekeverhető ez a mindenek felett álló törvény, amely a szellemi világ, az abszolútum törvénye. Elmondom részletesen, hogy mire gondolok, bár bevallom nektek, ez az eddigi legnagyobb kihívásom, mert sokkal könnyebb volt eddig úgy élni az életemet, hogy minden relatív.

A mondás persze igaz, mert tényleg minden viszonyítás kérdése. A bennem történt változás azonban az, hogy bár valóban minden “relatív”, a viszonyítási pont nem változik. Erről szól ez a bejegyzés.

A világegyetem látszólag véletlenszerűen létrejött “szétszórtsága” mögött ott “figyel” egy láthatatlan, de érezhető rend, benne ugyan az állandó változással, de maga a rend nem megkérdőjelezhető. Látjuk, tapasztaljuk. Galaxisok vannak, benne naprendszerekkel, azokban csillagokkal és bolygókkal, melyet megmagyarázhatatlan forrásból származó gravitációs erőterek tartanak össze. A Föld egyes kontinensein a Naphoz viszonyított helyzetüktől függően annak megfelelő évszakok, vegetáció és állatvilág alakult ki, tökéletes biológiai rendszerben, gyönyörűen működő tápláléklánccal. Mindennek, ami a Földünkön létezik és “csak úgy” (véletlenül?) jött létre, megvan a szerepe. Ha egyetlen láncszem is kiesik, borul a mutatvány. Tapasztaltunk, tapasztalunk ilyet. Megvédjük magunkat egy kártevőtől és közben kipusztul egy madárfaj, aki ezt a kártevőt ette. (De persze enélkül is kipusztul napi 25 faj kb.) Rend van, melyben minden tettnek következménye van. Amit MOST teszünk, az alakítja az emberiség jövőjét.

A szellemi törvények és összefüggések megértése helyett felvilágosodott(?) modern emberként tudományosan belekotnyeleskedünk a természet folyamatába (GMO növények pl.) és helyrehozhatatlan károkat okozunk, mert tetteink által felborul az EGY, nem lesz (az) egy-en-súly. Mivel azonban minden tettnek következménye van, ennek meglesz a böjtje. A levegőből teremtett pénzeken alapuló pénzügyi rendszer következménye is ilyen. Van egy olyan érzésem, hogy a nem túl távoli jövőben nagyon is meg fogjuk érezni, hogy a “levegőből” történő fejlődés nem oké, akármennyire is kényelmet nyújt. A természeten túl létezik egy abszolút igazság, mely éberen figyeli, hogy mikor mit teszünk. És ha nem azt tesszük, ami az igazság felé visz, akkor kapjuk a jeleket. Ki-ki az egyéni szintjén, egy nemzet a nemzet polgárainak szintjén, az emberiség az ember szintjén. Aki tud olvasni ezekből, az fejlődik, aki nem, az pedig mérgelődik. Egyre tisztábban rajzolódik ki számomra az, hogy ezek a törvények vannak, és vagy elfogadjuk őket, vagy önmagunkkal kell majd háborúznunk egyre többet.

Mi tehát az abszolút igazság?

Erre a kérdésre válaszolni minimális metafizikai tanulmányok nélkül nem egyszerű, de megpróbálom elmondani a szokásos egyszerűséggel. Hiányos lesz, amit írni fogok, mert erről a témáról ilyen “alacsony” szinten írni nem könnyű. Nem véletlen, hogy a beavatott emberek számára általában olyan nyelven írnak, amit nem mindenki ért meg, mert pont az a lényege ezeknek az írásoknak, hogy csak azok értsék, akik már “ott” tartanak. A magyarázataim tehát a teljesség igénye nélkül íródnak, mindössze egy aprócska utat szeretnék mutatni mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy szeretnének többet tudni arról az igazságról, amit én abszolút igazságnak nevezek. Még ha ezen szavak hallatán tiltakozol is, hogy objektív igazság nem létezik, tégy egy “próbát”. Én úgy érzem, hogy csak gazdagodhatsz általa.

Amióta ember lakik a Földön, mindig törekedtünk arra, hogy valami tartós értéket teremtsünk a saját és jövendő nemzedék számára. Ha csak a barlangrajzokra gondolunk, már az ősember is tovább akart adni valamit a meglévő tudásból, mert fontosnak tartotta azt, hogy amire rájött az másoknak is értéket és felismerést hozzon az életébe. Az őskori ember azonban, még ahogyan az idő fejlődött és egyre több természeti összefüggést is fedezett fel, a lét rendjét végig tiszteletben tartotta. Tudta, hogy ha kihalássza a tengerből az összes halat, akkor nem lesz utánpótlás. Nem akart többet aratni, mint, amire szüksége volt, mert tisztában volt vele, hogy a Földnek is szüksége van megnyugvásra. Ma ez a gondolkodás kiveszőben van. Az őskori írások Herakleitosz, Hermész Triszmegisztosz és Platón tollából erről tanúskodnak. Ezt a képességet, mely a lélek intenzív érzékenysége arra vonatkozólag, hogy minden tettünknek metafizikai következménye van, hívja a tradíció éberségnek. Aki éber, annak bizonyossága van az abszolút igazságról, s így a fizikai világ teremtéséért felelős szellemi világ törvényeinek tiszteletén alapuló létállapotban él, melyben minden és mindenki EGY. (“Amint fent, úgy lent.”) Mindent lehet, de nem mindent szabad.

Az éberség tehát azt jelenti, hogy a lelkem érzékeny az igazságra. Tudatlanul, tudat alatt, önmagába kódolva ismeri azt. Ismeri az örök lélek szellemi igazságát. Lelki-ismerete van. Mondok néhány nagyon hétköznapi példát, hogy világos is legyen, hogy ez mit jelent.

Tegyük fel, hogy pénzügyi termékeket árusítok. Üzletkötő vagyok, nem elemző. Magát a terméket, annak működési mechanizmusát nem ismerem behatóan, és igényem sincs rá, hogy mélységeiben megismerjem, mert az úgyis túl bonyolult és az másnak a feladata. Én “csak” egy értékesítő vagyok – bár az érték teremtése(?) ebben az esetben nem tisztázott cselekedet – és a munkám célja, hogy eladjam a terméket, mert akkor keresek pénzt. A legkönnyebb út az eladáshoz a kommunikációs technikákon és az alapvető pszichológiai alapismereteken keresztül vezet. Amikor egy potenciális vevővel találkozom, azt mondom neki, amit hallani akar. Ha szangvinikus, akkor “jó fejnek és igazi kemény srácnak” fogom tartani azért, mert “gondoskodik a saját jövőjéről”, ha flegmatikus, akkor pedig “felelősségteljes embernek”, aki a “saját kezébe veszi a sorsát”. Hogy aláírja-e az emberünk a pontozott vonalat, az azon múlik, hogy éppen milyen szavakat használok a megfelelő személyiségtípusú emberrel. Ha ezt sokat és jól csinálom, sikeres vagyok és “élek, mint Marci Hevesen”.

A helyzet az, hogy a terméket mélységeiben nem ismerem, csak azokat a jellemzőit, amelyeket nekem a legfőképpen profitcéllal létrejött(!) anyacég fontosnak tart elmondani. Fogalmam sincsen, hogy az alapkezelő hogyan fekteti be a pénzt, és azt sem mondom el az ügyfélnek, hogy a díjakat rendszeresen vonják tőle attól függetlenül, hogy hozamot értek-e el az ő befektetésén vagy sem. Azt sem tudom (általában), hogy miért van szükség arra, hogy ilyen termékeket árusítani kelljen, csak azt érzem a saját bőrömön, hogy a természetes(nek) nevezett infláció miatt muszáj a pénzt is fialtatni, különben eltűnik a (vásárló)értéke. Ha azonban ezeket elmondom, vállalva azt, hogy a lelkem számára az igazság a döntő, nem írnak alá velem szerződést. Ha lelkiismeretes vagyok – vagyis a lelkem érzékennyé válik arra, hogy mi is az igazság abból, amit eladok – akkor nagy valószínűséggel felkopik az állam. Ez megfelelő hozzáállással nem törvényszerű és lehet is ezt tisztá(bba)n is csinálni. Csak általában nem ez történik.

Azért ördögi ez a mostani világrend, mert az őszinteség (a legtöbbször) nem kifizetődő, csak az a kommunikáció, amit szívesen hallanak azok, akik vásárolni akarnak. Pedig ez az egyetlen módja annak véleményem szerint, hogy pl. az egyébként teljességgel korrupt pénzügyi rendszer egy picikét is jobb irányba forduljon. Ettől persze még nem lesz köze a valódi igazsághoz (=a pénz csak egy jelrendszer és az infláció valójában nem természetes folyamat), de már legalább egy kis csírájában ott lesz a rend irányába történő szándék. A mostani helyzet különben is abból fakadt, hogy bizonyos szellemi törvényeket figyelmen kívül hagytunk és folyamatosan hagyunk. (Normálissá vált az, hogy a jövőt felzabálni és ingyen létrehozott pénzekre ezért folyamatosan növekvő kamatokkal fizetni oké. Pölö.)

Az abszolút igazság a fenti példában az, hogy hazudok önmagamnak. Azzal, hogy nem akarom megismerni a termék teljes működését, s hogy nem mondok el mindent az ügyfélnek arról, amit tud(hat)ok, ha egy picit is jobban képzem/képezném magam. Az ugyanis, hogy ezek a termékek valóban azt fogják-e eredményezni, amiért egyáltalán létjogosultságuk lehet, azon múlik, hogy a termékkel kapcsolatba kerülő szakemberek számára – akik között én is ott vagyok – mennyire fontos az ténylegesen(!), amit bizonyossággal állítanak róla. Tényleg mindenki “mindent” meg fog tenni, hogy a cél megvalósuljon, vagy csak értékesített marketing fogás az egész? (Ha egy sötét szobában teljesen egyedül vagyok és a síri csöndben felteszem magamnak ezt a kérdést, és figyelek, megérkezik a lélek válasza. Az igazság VAN, ami jelen esetben az, hogy 20 év alatt rengeteg minden változhat és aki nem igazán érdekelt, az nem fogja megtenni azt az én pénzemmel, amit nekem ígértek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a befektetés balgaság, csak nagyon sok benne a torz elem, mert nem tisztázottak az érdekek.)

Nézzünk egy másik – szinte banális – példát. Találkozom valakivel, akin egy olyan ruhadarab van, ami szerintem nagyon nem való rá. Ízlések és pofonok jóllehet különbözőek, ha őszinte akarok lenni önmagammal (!), akkor nem mondom neki azt, hogy “ez de jól áll neked!”, sőt, ha igazán(!) szeretem őt, akkor tisztelni fogom őt annyira, hogy megmondom neki azt, amit gondolok. Az abszolút igazság ebben a példában nem az, hogy az a ruhadarab valóban jól áll-e vagy sem (hiszen ez ízlés dolga), hanem az, hogy Én nem hazudok annak az embernek, aki számomra fontos, legfőképpen pedig önmagamnak. Nem választom a “kegyes” (de egyértelmű) hazugságot, hogy a másik számára örömet okozzak, amikor azt mondom, amit ő hallani akar. Magyarul nem adom el magam (a saját talmi kedvességemet, megcáfolva az előző cikkemben írt logikai okfejtést), hogy a jófejségemnek köszönhetően energiát kapjak a másik reakciójából (ugyanis egószinten egy energiaéhes lény vagyok). Ha nekem bizonyosságom van abban, hogy az a ruha nem jó (hiszen megjelent bennem, hogy “ez de gáz!”), akkor nem azzal segítek – leszek IGAZ önmagamhoz -, hogy ennek az ellenkezőjét állítom kedvességből. Ettől még a másik úgy dönthet szabadon, ahogy ő akar, abba ugyanis én nem nagyon tudok beleszólni. Ami a lényeg: Ha mindig azt adod az embereknek, amit hallani akarnak, akkor nem fognak fejlődni. Lehet eufemizálni és bújtatott célzásokat tenni, de az egyenes beszédet nem helyettesíti semmi. Amivel nem értek egyet, arról jófejségből sem állítom, hogy egyetértek vele.

Mivel azonban a világ már teljesen az “eladásról” szól, ezért a kommunikáció megváltozott és mindent elfogadunk, megértünk. Az oktatásban is inkább Ritalint adnak a gyereknek, csak ne kérdezzen túl sokat. A szigorú fegyelem nélküli oktatási rendszer teljesen eltűnt, s a jelenlegi liberálisnak vélt rendszerben persze taníthatom arra a gyerekeket – és szükséges is(!) -, hogy minden lehetséges, de azt is fontos megtanítani, hogy a minden-nel vissza lehet élni és ennek következményei vannak. S ha ezeket meggondolatlanul ki akarja használni egy ifjonc, akkor egy szelíd “elfenekeléssel” nem árt(hat) emlékeztetni őt, hogy ne felejtse el a szabályokat. Nekem is a fenekemre csaptak a szüleim, ha valamit nagyon nem akartam megérteni és szerintem – így utólag visszagondolva – jobb emberré tett engem, hogy eszembe vésték a morál jelentőségét. Mindez azért kell, hogy ne egy olyan világba érkezzünk el, ahol a tanárnak kell félni azért, ha a tudást – vagy az önfegyelem hiányát – nem értékeli. (Bizonyára Ti is hallottátok már, hogy egyes helyeken – Magyarországon! – a tanár már nem mer rossz jegyet adni a gyereknek, nehogy a szülő begorombuljon és mondjuk megfenyegesse őt. S ha már az igazságnál tartunk, nem vagyok rasszista és az általánosítást is utálom, de ilyen tetteket familiárisan hiperpigmentált embertársaink követnek el szinte kivétel nélkül. A “politikai korrektség(nek)” nevezett maszatolás szükségessége miatt “persze” hozzáteszem, hogy ezzel nem A romákat akarom en bloc bírálni, csak azokat közülük, akiknek ilyen az “értékrendjük”.)

És ha már itt tartunk, érdekes gondolatom van egyébként a Holt Költők Társasága c. filmmel kapcsolatban, mely sokáig a kedvenc filmem volt, tekintve, hogy pont arra tanít, hogyan vessük el a szabályokat és lépjünk ki a hagyományokból úgy, hogy a máBAN – és nem a máNAK – élünk. Carpe Diem, ugyi. Egyrészről persze továbbra tetszik az, hogy gondolkodás nélkül ne fogadjak el semmit és üdvözöljem a személyes tapasztalás értékét, másrészt viszont azt is sugallja a film (megfelelő metafizikai ismeretek nélkül), hogy ne is keressek abszolút igazságokat és mindenáron valósítsam meg önmagam (akár) másokra való tekintet nélkül is. Kicsit most(!) úgy érzem, hogy azért is tud egy ilyen film veszélyes lenni, mert azt a vékony határt, ami ebben az üzenetben az igazság és a hamisság között van, nem mutatja meg. Az öntudatlan ember ugyanis szeret (mert kényelmes) végletekben gondolkodni. “Ha kilépek a megszokásból, akkor 180 fokos fordulatot veszek, mert akkor tuti az lesz a jó.” És itt van a gond, mert ez így NEM IGAZ.

A minőségi (lelki) növekedés szinte mindig fájdalmakon keresztül történik. Ennek legszemléletesebb példája a sport. Ha azt a súlyt emelgeted / távot futod, úszod, stb. ami könnyű, akkor nem leszel jobb soha. Megrekedsz azon a szinten, ahol tartasz. Fejlődni mindig azoktól a súlyoktól fogsz, amit már csak úgy tudsz felemelni, ha majdnem besz@rsz. Kérdezz meg egy élsportolót, igazolni fogja ezt. Ha legyőzöd önmagad korlátait, s – metafizikai szempontból – el tudod fogadni azt is, hogy vannak az életedet befolyásoló olyan tényezők is, melyek nem láthatók, de a fájdalom által erősítenek téged – pl. az a hit, hogy egy bizonyos időnél gyorsabban is lehet futni még -, akkor egy magasabb szintre lépsz. Érdekes megfigyelés számomra, hogy pl. a sport esetén mindenki elfogadja, hogy a szigorú edzések, és sok-sok élvezetről való lemondás által lehet eredményeket elérni, de a pénzvilágban a korlátlan (könnyű) pénz létrehozásáról még a fősodrású közgazdászok is azt mondják, hogy a gazdasági egyensúly egyetlen útja. Érzitek az ellentmondást? (Mondom ezt persze úgy, hogy az a számítógép, amin ezeket a sorokat írom, többek között abból a levegőből teremtett fejlődésből lett olyan modern, amit hangosan bírálok.)

De még tovább megyek…

Volt-e már olyan az életedben, hogy nem azt tetted, amit ígértél? Nekem sokszor. Nem értem oda időben egy megbeszélt találkozóra, nem készítettem el időre a bevállalt feladatot és olyan célokat tűztem ki önmagam számára, amiket nem valósítottam meg. Mindezt azért, mert nem volt olyan fontos. Ez egy klasszikus példája annak, amikor nem maradok igaz önmagamhoz. A kimondott szó, az önmagamnak és másoknak tett ígéret az általam teremtett valóság részeként az egyetemes igazság részévé válik. Arról nem is beszélve, hogy abban a pillanatban, amikor valamit leírok, kimondok, amelyről később kiderül, hogy nem valósult meg az én hanyagságomból, nemtörődömségemből, akkor minden egyes magyarázkodással önmagamat csapom be. Ha magyarázkodsz azért, mert nem az történt meg, amit ígértél, akkor (elsősorban önmagadnak) hazudsz. Ha pedig útközben meggondolod magad, vállald be a döntést és a következményét is!

De ki tud így élni, Józsi? – jön a kérdés. (feltételezem)

A válasz pedig: az, aki úgy dönt, hogy mostantól IGAZ ember lesz. Aki tudja, hogy a kimondott szónak súlya van, mert bizonyosságot szerez arról, hogy szellemi törvények – pl. a rezonancia (rezgés) törvénye – vonatkoznak rá. Olyan ember képes erre, aki nem hazudik csak azért, hogy vegyenek tőle. Aki nem hangoztat jól hangzó politikai szlogeneket azért, hogy ő legyen a befutó, hogy aztán majd amikor be kéne azokat váltani, akkor magyarázkodnia kelljen és hazudoznia. Tudom, ez nagyon nehéz. Ezt magamnak mondom leginkább. Bevallom nektek, hogy bár mindig igyekszem és igyekeztem őszintén írni mindenről, ami ezen a blogon olvasható és úgy gondolom, hogy nem is hazudtam szánt szándékkal soha nektek, voltak olyan pontok, amikor azt mondtam, hogy na, erről nem írok “ilyen összefüggésekben”, mert ettől betámadnak azok, akik “így vagy úgy” gondolkodnak. És inkább azokat a részeket kihagytam. És ez nem jó, ezért változtatni szándékozom ezen. Ki fogom mondani, amit igaznak hiszek – és eddig az “ezt a témát inkább hagyjuk” érzés miatt inkább nem tettem – akkor is, ha az olvasóim fele itt hagy. 🙂 Amikor az Isten megteremtette a világot – vagy más szóval a szellem fizikailag manifesztálódott -, akkor nem úgy tervezte a dolgokat, hogy azok könnyűek legyenek, hanem úgy, hogy érdemes legyen igaz módon élni. Erre mondják a buddhisták azt, hogy az élet szenvedés. Azért “szenvedés”, mert önmagunkkal és másokkal szemben igaz módon élni bitang nehéz.

De ez csak a dolgok egyik része. Van ennél egy nagyobb, kozmikus igazság.

Ismeritek azt a mondást, hogy amikor valakit szerencsésnek tartanak, akkor azt mondják róla: “Ez az ember szerencsés csillagzat alatt született”. Szerencsés csillagzat… Vajon miért mondták ezt az őseink? Lehet, hogy ezt a szólást a hagyomány adta tovább? Mit jelenthet ez? Lehet, hogy a csillagállás tényleg meghatározza azt, hogy az életünket hogyan éljük? Mitől lesz valaki “szerencsés” más pedig “szerencsétlen” csillagzat alatt születő ember? Lehet, hogy a szerencsének köze van ahhoz, hogy a saját utamat járom-e vagy sem? Lehet, hogy feladatunk lenne kideríteni azt, hogy a saját csillagzatunk mit üzen nekünk? Lehet, hogy abból kiderülne a saját utam? Lehet, hogy megérteném a betegségeimet? Lehet, hogy megérteném, hogy mitől találtam rá életem párjára, vagy éppen miért nem találom meg? Egyáltalán mi lehet a “saját utam”, melyek azok a feladatok, amelyek megoldását nem kerülhetem el? Volt már olyan az életedben, mintha bizonyos feladatokat folyamatosan az utadba sodort volna az élet? Mi lehet ennek az oka?

1948 óta tudjuk, 1953 óta képünk is van róla, hogy létezik egy kis kettős fehérje spirál mindannyiunk szervezetében, mely az örökítőanyagok továbbadásáért felelős, s amely “csavarodik, tekeredik és pöndörödik” (ismeritek a viccet, amikor a parasztbácsi barkohbázik) és úgy hívják: dezoxiribonukleinsav, azaz a DNS. Dr. Bruce Lipton – az “észlelés biológiája” élharcosának – kutatásai azt is kiderítették, hogy a DNS-ben lévő információ a gondolatainkkal átírható, vagyis senkinek a sorsát nem determinálja az végletesen, hogy milyen információkat örökölt a génjeiben. Tehát lehet rajta változtatni. Itt jön be a képbe a csillagzat és az öröklött gondolatminta kérdése. Vajon mit kell felismernem az öröklött mintákban és mit üzen nekem a saját csillagzatom azt illetően, hogy végre önmagammá váljak és ha úgy tetszik, megváltsam karmikus sorsomat, “kibogozzam” a lelkem fizikai csomóit? Melyek azok a genetikusan magamban hordott programok, amelyek tudatom nélkül alakítják a sorsomat? Ha felfedem őket, könnyebb lesz-e az életem? Erre egyik kedvenc amerikai sikercoach-om, Tony Robbins azt mondja: “Knowing the road ahead gives you the power of anticipation.” (=Az előtted álló út ismerete a megérzés erejével ruház fel téged.)

Tudjuk tehát, mert számtalan kísérletettel bizonyítást nyert, hogy a biológiai örökítőanyag ebben a kis kettős fehérje spirálban található. De mégis miből keletkezett – és mit örökített tovább – az első DNS azon túl a meglehetősen tudománytalan megállapításon túl, hogy a nagy semmiből az ősrobbanás által “egyszer csak” a maga tökéletességében létrejött? Mi az a megingathatatlan tudományos tény, amely bizonyító erővel szolgálna arra vonatkozólag, hogy ez NEM a szellemi világ akaratának következménye, ha úgy tetszik Isten “műve”, s az “első” örökítőanyagba belekódolták az összes olyan szellemi törvényt, mely utat mutat minden megszülető embernek a saját útjának megtalálásához? Ha ez nem így lenne, mitől működne rengeteg alternatív gyógyászati – pl. gyógynövények szerepére alapuló analitikus – módszer, a különböző konfliktus-típusok feltárására létrejött új medicina / germán gyógytudomány vagy pl. az évezredes, őskori hagyományra alapuló kauzális, azaz karmikus feladatok ok-okozati viszonyát vizsgáló asztrológia? (Aki nem hiszi, járjon utána, én készíttettem magamnak egy valódi – nem bulvár kamusta, hanem rengeteg személyes információra és az életem ok-okozati történéseire alapuló – részletes, kauzalitást vizsgáló horoszkópot, amely döbbenetes felismerésekre vezetett rá. Többek között ennek köszönhető az, hogy ezt a bejegyzést bátorkodtam megírni.)

Ha pedig a jelenlegi tudásunk és ismereteink szerint az evolúciós folyamat legelső láncszemének – az élet létrejöttének – a kezdetét nem tudjuk semmilyen tudományos ténnyel bizonyossággal alátámasztani, akkor mi az, ami kizárja azt, hogy a legelső “láncszem” a szellemi világ akaratából és törvényei szerint teremtetett? És ha ez így van – mert gondoljatok csak bele, hogy a fogalmunk sincs honnan származó(!) gondolataink és bennünk lévő intuíció micsoda teremtő erővel bírnak, hiszen azok következménye a teremtett világ összes vívmánya és szörnyűsége, amit nap, mint nap élvezünk és szenvedünk -, akkor érdemes-e vizsgálódás tárgyává tenni a szellemi világnak azokat a megismerhető törvényeit, amelyből a fizikai világ egyáltalán létrejöhetett?

“Józsi… tegyük fel, hogy igazat mondasz. Mégis mit kezdjek ezzel az információval?”

Félreértés ne essék, én is csak kapiskálom a témát egyelőre, de érzem benne az igazságot. Minden, ami a fizikai világban létezik, egy következmény. Akár gondolatok – melyekről soha nem lesz 100%-osan bizonyítható, hogy valóban az emberi agy termékei (s az agy nem csupán egy adó-vevő, mely a végtelen intelligenciából “táplálkozik” a rezgésszintjére beállt gondolatokkal) – , akár valamilyen “megmagyarázhatatlan” természeti és humán evolúció eredményeként jön létre a látható világ és annak legapróbb elemei, a rend nem “önmagából” származó, hanem valami természeten túli EGYség részeként létező következmény. A szellemi világ, a LÉT törvényei által “szabályozott”, melyben minden és mindenki EGY (a “mindegy” szó számtalan nyelvben magában rejti ezt az azonosságot: “mindegy”, “alles eins”, “all the same”, “lo mismo”, “tout de meme”), s ennek a szellemi világnak a törvényei vonatkoznak rá a benne élőkkel együtt. Egyre inkább az a hitem, hogy a “szabad akarat” csak egy eszköz (erről írtam már a Szabad vagy nem szabad (vagy) c. írásomban is), mely lehetőséget nyújt arra, hogy a saját utamat járjam a gondolataim és döntéseim felelősségének felvállalásával(!) és ha éppen nem teszem, akkor a saját felismeréseim által visszalépjek rá. Arra az útra, melyben ún. karmikus feladatokat kell megoldanom ahhoz, hogy azok feloldása által elérjek egy magasabb létrendi szintre. Ha úgy tetszik, erről szól a megváltás folyamata, ami a keresztény világképnek és Jézus történetének is legfontosabb üzenete. Ahogy Kurt Tepperwein írta a “Szellemi törvények” c. könyvében: “Senki nem ismeri az utat, ami előtted áll […] Ez a Te utad.”

Az, hogy a világegyetem és a benne lévő “dolgok” a véletlenszerűség eredményei, igen könnyen megkérdőjelezhető. És ezt nem csak azért mondom, mert ha pl. egy számítógépet szétszedsz és belerakod egy zacskóba, azt a büdös életben nem tudod addig rázni, hogy ismét számítógép legyen belőle “véletlenül” tökéletesen összeállva, hanem mert a tudomány számára az erkölcs, az intuíció és a lelkiismeret fogalmai soha nem lesznek megkérdőjelezhetetlenül bizonyíthatók még akkor sem, ha a test biokémiai folyamataiban a működésük bizonyos szinten leképezhető. (Mint ahogyan a szerelem érzését már sikeresen leképezték néhány örömhormon felszabadulásának eredményeként. Szevasz.) Ha a tudomány sokak által idézett jeles képviselőinek életrajzát megnézitek (köztük Albert Einsteinét is pl.), akkor látható tendencia az, hogy szinte mindannyian az életük végén hívő emberekké váltak, mert rájöttek, hogy bizonyos láncszemekre – akárhogy is vizsgálódnak – nem fognak tudni rálelni. A híres tudósok szellemi világ felé történő fordulásáról jóllehet a félelemre és végnélküli haszonra épülő materiális világnézet képviselői ritkán beszélnek, mert akkor lehet, hogy sokkal több irányíthatatlan boldog ember élne ezen a Földön, az meg nem buli. Nekem egyre inkább olybá tűnik, hogy minden olyan egyenlet, melyből kimaradnak a szellemi szféra törvényei (ha úgy tetszik, “az Isten”), valamilyen torzulásba fordul.

A szellemi törvények igazsága bár nem tapasztalható olyan közvetlenséggel, mint a gravitáció, mégis nap mint nap érezzük, hogy tényleg az árral úszunk-e, vagy éppen az ár ellen. Ha megtanulunk a MOST-ban élni, ez ott lüktet a szívünkben, mert az “üzenet” folyamatosan jön valahonnan. Meggyőződésem, hogy a tisztasággal átitatott boldogság és a valódi egyensúly érzete abból származik, hogy a megértéshez a személyes életfeladataink megoldása által érünk el. A lelkünk valójában mindig tudja azt, hogy a mindennapi tevékenységeinkkel valóban a saját utunkat járjuk-e vagy csak hagyjuk, hogy elteljen az élet valahogy. Ezt pedig leginkább úgy tudjuk lemérni (szerintem), hogy amikor menni kell az út végén, akkor nem félelemmel teli, hanem méltósággal fogadjuk el a halált, mely értelmet ad az egész utunknak itt a fizikai valóságban. A sorsszerűnek tűnő véletlen találkozások, a szinkronicitás jelensége és a lelkiismeret megléte pedig a legjobb útjelző táblák ezen az úton – legalábbis számomra -, és érdemes odafigyelni rájuk.

Végezetül egy kulcsfontosságú gondolat.

Minden emberben benne van egy ún. Lilith, a “kisördög” – ahogy a mondás is tartja -, s az elmúlt hetek intenzív önvizsgálatának köszönhetően bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a legfőbb feladatunk megérteni azt, hogy ez a kicsi “ártatlannak” tűnő kisördög – a bennünk lévő ún. negatív pólus – hogyan szegődhet a szolgálatunkba, a karmikus feladatunk megértésében és feloldásában.

Bevallom, ez csupa-csupa feladat, ráadásul nem is a könnyebbik fajtából, de hát azért emelgetek nehéz súlyokat a kondi teremben, hogy fejlődjenek az izmaim. Különben nincs sok értelme lejárnom.

Most pedig egy finom pohár tiszta vízzel fogom befejezni ezt az elmélkedést, s kívánok nektek kicsattanó egészséget és örömteli kihívásokat! (S ha már ebben a bejegyzésben az igazságot feszegettem, közel 1 év elteltével kitettem a Ki az a Józsi bácsi? oldalra egy valódi fényképet arról, akiben az öreg “Józsi” él. 😉 )

Hogyan változtassuk meg a világot?

Hogyan változtassuk meg a világot?

Hogyan változtassuk meg a világot?

A kérdés rossz. A világot megváltoztatni nem lehet. Olyannyira lehetetlen, mint a tenger fenekére bugyit húzni. A világ, kedves komám, az VAN. Pucér. Az összes gonoszsággal és jósággal, ami benne van egyszerűen maga a tökéletes visszatükröződése annak, amilyen maga az emberiség. Nem, nem az összeesküvést és gazdasági erőfölényt szerző hatalmi erők manipulatív cselekedeteinek eredménye, hanem az önnön működését megismerni lusta, alapvetően gyenge, kényelemre és szórakozásra (=szétszórt figyelem!) vágyó és könnyű életre szomjazó tömegek kívánsága, úgy tündököl. Igen, tudom, ítélkeztem. A kifelé mutogatás akkor is zsákutca. Pont.

“A világot nem a gonoszság fogja elpusztítani, hanem azok, akik végignézik a gonoszságokat és nem csinálnak semmit.” (Albert Einstein)

Nem olyan régen kitettem ezt az idézetet a “Józsi bácsi” facebook oldalra (az alább látható módon) és ahogy végignéztem a hozzászólásokat és azt, hogy hányan tették ki a saját üzenőfalukra ezt a beszédes mondatot, egy igen érdekes megállapítást tettem: ezt a jelentőségteljes közlendőt – mint ahogy MINDEN verbális és non-verbális kommunikációt – más-más módon értelmezték az olvasók. Van, aki számára a jelenleg regnáló politikai hatalom eltávolítása ugrott be, van, akinek a korábbi kormány tettei, van aki zsidózni kezdett, van, aki a szélsőjobbot gyalázta, és még sorolhatnám. Ahogy az ún. megosztásokhoz (=ahogyan a facebookon a képet valaki a saját üzenőfalára kiteszi) kapcsolt üzeneteket olvastam, furcsa érzés született meg bennem. Mérhetetlenül és kétségbeejtő módon tele vagyunk ítéletekkel és nem vagyunk gyávák használni őket. Persze a jó öreg Albert bácsival is lehet vitatkozni, főleg azon a ponton, hogy mit is jelenthet a “gonoszságok végignézése” az ő személyes értelmezésében. Mivel azonban ezt már nem fogjuk tudni megkérdezni tőle, ezért körbejárom a téma “józsi bácsis” nézőpontját.

Ahhoz, hogy a világot bármilyen szempontból képesek legyünk együtt, közösen megváltoztatni, ahhoz először egyéni szinten kell elvégezni a melót. Pl. többek között megérteni ezt is: “Az, hogy az emberek hogyan bánnak veled, az az ő karmájuk, ahogyan pedig Te reagálsz, az a tiéd.” (Wayne Dyer). A kérdés jóllehet felmerül ezen a ponton:

Min múlik az, hogy én hogyan fogok reagálni?

Tagadhatatlan tény, hogy a személyiségünk számos olyan elemből tevődik össze, melyet a környezetünk tudattalan reakciói hoznak létre bennünk. Én pl. amikor kisgyerek voltam, 3-4 éves koromig hosszú, egyenes, vállig érő tejfölszőke hajam volt (ha most belenézek a tükörbe, ezt nehéz elhinnem :)) és a szüleimmel együtt néha találkoztunk olyanokkal, akik kislánynak néztek emiatt. “De aranyos kislány!” – mondták. Édesanyám pedig kikérte magának és rávágta: “Ő kisfiú!” Én meg: “A lányok olyan anyámasszony katonája mind” – gondoltam, és kétségbeesve kapaszkodtam anyukám szoknyájába és szarul esett, hogy lánynak néznek, amikor nekem fütyim van. 🙂 S bár ez csak egy néhányszor előforduló aprócska mozzanat volt az életemben, bizony komoly komplexusokat okozott a későbbiekben is ez az “előélet”, ugyanis későn érő fiatal srácként vissza-visszatérő félelmem volt “belül”, hogy nem vagyok elég férfias és ezt a külvilág már valamikor (gyerekkoromban!) visszaigazolta! Ezen kívül sorolhatnék számos ”ezt szabad kisfiam – azt nem szabad kisfiam” elemből összetevődő belső korlátozottságot, melynek köszönhetően az lettem, aki vagyok, de ami a lényeg, hogy tudatosság nélkül(!) bizony még most is azt hinném, hogy az VAGYOK, akinek a világ visszatükröz. Pedig ez mellékvágány. Szerintem.

Ha azonban nincsen bennem tudatosság, ami azt jelenti, hogy nem vagyok képes önmagamra, a saját “működésemre” kívülről rátekinteni viszonylagos objektivitással (pl. ha egy katona ránézne önmagára kívülről, amikor épp egy “ellenséges”, fegyvertelen gyereket lő fejbe, talán elgondolkozna a tettein), akkor szinte lehetetlen változ(tat)ni bármit is, mert az egonak szüksége van arra, hogy bizonyossága legyen az általa elképzelt valóságban lévő igazság(?) megtapasztalásáról. S bár a kívülről való rátekintést is az elme végzi el, az ember képes arra, hogy úgymond “tükörből” tekintsen önmagára, amennyiben úgy dönt!

Mar egy jó ideje tanulmányozom az NLP (=neurolingvisztikus programozás) tudományát és abban van egy nagyon egyszerű eszköz, amelyet meta tükörnek hívnak. A gyakorlatot alkalmazó ember azt a szituációt igyekszik meggyógyítani, hogy “adott a problémám, melyet nem ért meg a világ és adott a világ, amely nem ért meg engem.” Mivel a világot megváltoztatni nem lehetséges, ezért csak azt tudom tenni, hogy a világ helyzetébe képzelem/helyezem önmagam és megvizsgálom kívülről, hogy miért nem értenek meg engem (“azok” a “hülyék”), majd kívülről ránézek önmagamra + a világra és rájövök, hogy milyen hitrendszer irányítja az életem. Magyarul a felismerés által önmagamat változtatom meg, amikor ezt teszem. Döbbenetes önmagunkkal való szembesülést okoz ez a gyakorlat, ugyanis amikor a világ szemszögébe helyezkedve nézek önmagamra, sokszor fájó felismerésként hatol át az elmémen a saját korlátozottságom. Ezt a gyakorlatot ráadásul úgy kell elvégezni a kellő hatékonyság eléréséhez, hogy közben változtatom a pozíciómat (pl. egyik sarokból beszélek én, majd átállok a másik sarokba, ahonnan “a világ” szólal meg, majd a harmadikba ahonnan pedig “a világra” és önmagamra kívülről tekintek egyszerre), mert így az elmém el tudja hinni azt, hogy a nézőpontom megváltozott.

A következő lépés ezen a ponton az, hogy mi az oka a saját “korlátozottságomnak”?

Erről részint már írtam jó régen a Nincs jobb és bal oldal c. bejegyzésemben és ennek röviden összefoglalva a lényege az, hogy “amit nem tudok a világban elfogadni, azt önmagamban nem tudom elfogadni.” (Ugyanis a világ az VAN, tehát csak az én hozzá-állásom lehet a bibi.) Továbbfűzve azonban ezt a gondolatot, újabb kérdés merül fel: ha el tudjuk azt fogadni, hogy a tudományos fejlődés és az abból következő környezeti és tudati változás mindenkit érint a világon, akkor miért van az, hogy valakik számára természetes megölni vadidegen embereket (pl. háború esetén), mások pedig képtelenek erre a szintre “süllyedni”. És ha már itt tartunk azt a kérdést is feltehetitek nekem: “Miért mondod azt a képtelen hülyeséget Józsi, hogy a vadidegen emberek gyilkolását önmagamban nem tudom elfogadni?” A kérdés jogosnak tűnik, ráadásul én is egy béke és emberszerető lény vagyok, aki a légynek se tudna ártani. Na jó, a légynek még igen, szóval van előttem fejlődési lehetőség. 🙂

A válasz pedig az, hogy Mindenki a saját szintjén “nyomorog” és megfelelő tudatosság nélkül(!) csak a saját szemüvegemen keresztül vagyok képes a világról véleményt alkotni. Az egyéni szemüvegek jóllehet bármennyire is egyéniek, mégsem teljes mértében azok, mert sok-sok ember van, aki mégicsak közös hullámhosszon rezeg velem és amikor ezt az ego szintjén megtapasztalom, akkor “örül a májam”, hogy igazam van. Valójában azonban “nincs igazam”, hanem a valóság egy adott tudatossági szintjén belül van igazam. Erre a felismerésre pedig Don Beck és Chris Cowan ébresztettek rá, akik létrehozták az ún. spiráldinamika modelljét. (Az, hogy erről ebben az összefüggésben billentyűt ragadtam egy nagyon kedves olvasómnak, Nagy Gábornak is köszönhetem, aki a 2012. augusztus 7-i HungaroPiacon történt előadásom után ezt a már általam ismert modellt rendkívül szemléletesen kielemezte nekem. Köszönöm Gábor!)

A spiráldinamika lényege az, hogy a világban élő emberek jelenleg 8 különböző tudatossági szinten működnek és ezek a szintek “spirálisan” felfelé, az ég felé mutatnak. Aki egy szinttel “feljebb” csúszott (akár csak az életének egy adott területén), az már nem tud visszacsúszni, mert aki elindult a fény felé, az nem vágyik a sötétségbe. (Jóllehet a sötétség állapota is tökéletes része a VANságnak és ezt nagyon fontos megérteni!) Az egyes tudatossági szinteken tehát vannak, akik még “újszülöttek” és teljesen ösztönlények, ők a “csak nekem legyen jó” típusú emberek, és sok szinttel feljebb vannak a közösségi felelősségvállalással felvértezett egyének, akik már megtapasztalták az önző én-valóság különböző szintjeit és úgy gondolják, hogy a környezet attól lesz a legszebb, ha a sajátomon túl mások életét is szebbé, örömtelibbé teszem. (Ezt a józsiblogot sokkal inkább ilyen szinten tartózkodó emberek olvassák, ugyanis az “alsóbb” szinteken lévők számára az, hogy én ingyen, mások tisztánlátásáért összefüggésekre mutatok rá, az maga a butaság non-plusz ultrája. :))

Az egyszerűség kedvéért a modell kitalálói az egyes tudatossági szinteket színekkel jelölték meg, így az ő értelmezésünkben a világot (alulról felfelé) bézs – bíbor – piros – kék – narancs – zöld – citrom – türkiz típusú emberek alkotják. Érdekessége a színek meghatározásának, hogy az élénk, tüzes (férfias) színeket a lágyabb (nőies) színek követik, ezzel is utalva arra, hogy a tudatosság fejlődése a bennünk lévő férfi és női energiák váltakozását egyaránt igényli, s a jelenleg(!) legfelsőnek tartott türkiz szín a belőle áramló nőies energiájával pedig arra enged következtetni, – amit még én is hónapokkal ezelőtt leírtam -, hogy jelenleg a nőies energiák kulcsfontosságúak a rezgésszám-változáshoz, mert az van a csúcson! Fontos azonban elmondani azt, hogy a türkiz szín csak jelenleg a legmagasabb szint, mert nagyon is elképzelhető, hogy azt egy bármilyen férfi energiájú szint követi majd, ha az emberiség tudatilag eléri azt a szintet. (Ezt a szintet az integrál pszichológiában korálnak hívják, de ez még “nem hivatalos”). Ami a lényeg, hogy minél feljebb vagyok a “színskálán”, annál inkább egységként tekintek a világra, mert MIND EGY. Ezt Hamvas Béla úgy hívja, hogy az ember felülemelkedve az individuális élet állapotán a mindenre kiterjedő lét állapotban a lélek intenzív érzékenységét éli meg. A lélek intenzív érzékenysége… Az öreg Béla tudta hogyan kell úgy fogalmazni, hogy letegyem a kupicát és elmerengjek egy pöttyet. 🙂 (Jóllehet Hamvas Béla a védikus megközelítés szerint a tudatosságot az ego varázslatának tartja, ugyanis míg a tudatos egyén önmagára és a világra reflektál, addig az isteni lét érzékenységével átitatott tudattalan – vagyis a tudat alatti – Én a lélek által kapcsolatban van az Egységben élő teremtéssel és ismeri önmagát. Erre utal a lelki-ismeret kifejezés, ugyanis a lélek mindig tudja, hogy mi az, ami Istentől való és mi az egó által kreált illúzió!)

Hogy is vannak tehát ezek a színek? Csak nagyon röviden, hogy tiszta legyen:

A bézs a legalsó szint, férfias energia és küzdelem jellemzi. Ez a “valami újat kell létrehozni” érzés. (Megszerzem a csajt!) A bíbor feminin energiát hordoz – sok esetben tele van miszticizmussal – és “gatyába rázza” a bézs által létrehozott újat, amelyben ezáltal csökken a káosz. (Oké, már összejöttünk, most ismerkedjünk meg jobban és puhítsuk a kapcsolatot.) A piros ismét férfias és a már “rendezett káoszt” nyers energiával kiterjeszti a világra. (Enyém a nő, ha hozzáérsz, véged!) A nőies kék kiegyenlíti ezt a hódító időszakot, az energiákat rendszerbe szedi a harmónia érdekében. (Boldogan élünk együtt.) A férfias narancs színű egyén kiterjeszti ezt a harmóniát és az élete egyéb részévé is akarja tenni. (Sikeressé akarok válni, én akarok lenni a király!), a zöld “befogadó” nőiessége viszont ezt a harmóniát közösségi szintre emeli. (Ha másnak jót teszek, nekem még jobb lesz!) A férfias energiájú (citrom)sárga a meglévő közösségi harmóniát magasabb szintre emelve létrehoz egy új, magasabb szintű rendet. (A férfierő teremt!) A türkiz pedig a maga nőiességével a megteremtett új rendet (mind EGY!) rendszerezi. Ez már egy beavatott szint, mert itt tisztában vagyok a teremtés metafizikai (=természeten túli) valóságával. Magyarul azzal a nem látható egységgel, amely mindent és mindenkit összekapcsol. Fontos megjegyezni, hogy ez a felfelé mutatóan spirális tudati “fejlődés” az élet minden kis szeletére jellemző és minél több területen van meg az éberségem (=a világra, mint elválaszthatatlan egységre tekintek), annál magasabb létrendi szintre kerülök. A magas létrendi szint pedig az össz-színvilágomat (spiráldinamikai értelmezésben) emeli. Magyarul akkor vagy a király, ha minden szinten türkiz vagy. De vigyázz, mert ha a türkiz “szint” illúziójában királynak érzed magad, akkor még igen csak narancs “szinten” vegetálsz. 🙂

Ha tehát valami számomra nem világos, vagy nem értem, akkor mindig jusson eszembe a következő mondat:

A tenger mélyén úszó halak nem látják a magasan szárnyaló madarakat!

Magyarul: egy adott tudatszintről egy lényegesen magasabb tudatszint nem értelmezhető. (Visszafelé azonban igen, és ezért is írom ezt a bejegyzést!)

Oké, oké, ez mind szép és jó, de mi a sz@rt kezdjek ezzel Józsi?

Hogy csakis önmagamról beszéljek, elképzelem, hogy az élet egy adott területén sokat foglalkozom az önmagamban lévő tudás fejlesztésén. Ezen a szakterületen Én egyre magasabb szintre kerülök, a bézsből indulva a megfelelő energia és figyelem (+cselekedet!) összpontosításának köszönhetően hamar a piros, majd kék, majd narancs, zöld és (jó esetben) feljebbi szintekre jutok. Élvezem, hogy “már értem (b@zdmeg!)” és rá szeretném kényszeríteni (=önzetlenül odaadni) másoknak is ezt a felismerést. Egy felismerést átadni azonban nem lehetséges (a felismerés lényege ugyanis pont az, hogy egyéni szinten történik!) és ez engem, ego szinten zavarni kezd. Az elmém korlátait nem meglátva eszembe sem jut, hogy az a másik ember ezen a szakterületen nem képezte magát (annyit vagy egyáltalán) és még mindig bézs vagy bíbor “szinten” áll, azonban mivel neki más a szakterülete, azon belül lehet, hogy már ő is narancs, zöld vagy még feljebbre jutott. Én meg megítélem a “korlátozottsága” miatt, pedig lehet, hogy az ő szempontjából meg bennem van a bibi. Jujj. 🙂

A saját speciális szakterületemen túl mindazonáltal vannak olyan általánosnak nevezhető ismeretek (például az önismeret, egészség, kommunikáció vagy akár pénzügyi- gazdasági ismeretek területén), amelyek a mindennapi létezéssel folyamatosan fejlődnek, tekintve, hogy híreket, elemzéseket, esettörténeteket olvasunk és hallunk nap, mint nap. Vagyis ha nem a világtól elzárva élem az életemet és eljut hozzám a környezet “zaja”, akkor akarva-akaratlanul változik a véleményem és megtanulom egy bizonyos – jó esetben egyre tisztább – szemüvegen keresztül szűrni az információt. Ha pedig ez a szemüveg egyre kevésbé az ÉN-ről és egyre inkább a MI-ről szól, akkor magasabb tudatszintre kerülök, mert ez a – ha lehet így nevezni – “tudati fejlődés” rendje. Hamvas Béla ezt a fejlődést hívja úgy, hogy egyre inkább elérjük az éberség állapotát. (Egyébként ennek az éberségnek a szimbóluma a még sok helyen templomtornyokon látható kakas, Aszklépiosz kakasa.)

Ebből a megközelítésből az következik, hogy a fejlett nyugat és a barbárnak nevezett 3. világbeli társadalmak alapvető különbsége az, hogy a benne élők egyéni tudatszintjének a “színe” határozza meg magának a népnek a tudatszintjét, vagyis minél több ember bocsájtja ki az egység rezgésszintjét, annál jobban közeledünk a türkiz felé. A nyugati világ valahol a narancs “szint” körül rezeg most, mely a profit elsődlegességét veszi alapul és ez alapján méri a sikert, míg pl. egyes afrikai országokban, ahol a természeti erőforrások feletti hatalom határozza meg egy ember státuszát, még sokkal inkább a bézs és piros “szintek” között élnek. India, vagy pl. Tibet bizonyos részein pedig már a türkizbe hajló helyek is lehetnek (melynek jellemzője a globális EGYségérzés), de pl. a Kulturális Kreatív mozgalmak is segítenek nekünk a narancsból a zöldbe átlépni. Ha az ember él és gondolkodik, akkor ez az ún. “spirális dinamizmus” az élet elkerülhetetlen velejárója.

Hogy hogyan tudom ezt az ismeretet a mindennapokban használni?

Nos, ez viszonylag egyszerű. Mivel mindenki a saját szintjén “nyomorog”, ezért a hétköznapi kapcsolatteremtéseink alkalmával kérdezni kell a másik embert (ha már zöld “szinten” vagy, teljesen világos, hogy “ő is Te vagy”, ugye…), hogy mit tart fontosnak az élet különböző területein. Amikor én kocsmázok például és egy olyan emberrel beszélgetek, akinek teljesen mindegy, hogy az általa választott foglalkozással esetleg mások átverése által szerez pénzt, akkor tudom, hogy ő még az alsóbb “szinteken” tart (ami úgy ahogy van, tökéletes!) és nem rabolom a saját időmet azzal, hogy erkölcsórákat tartok a zöld “szintű” közösségi gondolkodásról, mert úgy sem fog “átmenni”. A legtöbb, amit tehetek az az, hogy elmesélem neki a saját látásmódomat, hiszen én is azáltal jutottam / jutok “magasabbra”, hogy mások tapasztalataiból merítek bölcsességet.

Beszélgetsz tehát ismerősökkel és ismeretlenekkel és figyelsz. Amennyiben egy picit is tanulmányoztad ezt a modellt, fel fogod ismerni, hogy a másik éppen hol tart és önmagadban kuncoghatsz végtelen nagy szeretettel, hogy “hehe, a Béla még tök bézs“, miközben te már a kékből épp a narancsba fordulsz az adott témát – vagy éppen a VANságodat – illetően, máskor meg ha eléggé őszinte vagyok önmagamhoz, akkor Én fogom megállapítani azt, hogy “huhúú, ezen a szinten én még épp csak most léptem át a piros szintet!” (és ez tökéletesen rendben van), s ha ezt képes vagyok megtenni, akkor nem irigykedéssel és egoból fogok reagálni egy nálam “magasabb szinten” lévő ember gondolataira, hanem alázattal. És máris van esélyem fejlődni. Juhé. 🙂

A cikk címében feltett kérdésre tehát a válasz az, hogy a világot azáltal változtatjuk meg, hogy nyitva tartjuk az elménket és a szívünket, a felismeréseinket pedig megosztjuk a világgal (és példát mutatunk velük!) – és ebben az értelmezésben már szerintem Albert bácsi is büszke lenne ránk, mert csinálunk valamit és nem csak passzívan szemlélődünk (bár a fókuszált szemlélődés az már teremtés is lehet!) -, mert ez hozza létre azt az energiaáramlást, amely másokra (=én+világ) hatással van/lesz, s amely által a világ változása pozitívabb irányt vesz apró lépésekben. Jóllehet a spiráldinamika modelljén kívül van még egy csomó másik, amelyik működőképes, de saját tapasztalatom az, hogy az életben mindenhez valamilyen “eszközt” használunk (és ha működik akkor bizonyosságunk is lesz benne!), legyen az egy bölcs ember hitvallása, egy tudós ember kutatásának rendkívüli eredménye, vagy akár csak a sarki “Józsi bácsi” kocsmafilozófiája. Szerény véleményem szerint tökmindegy, csak az a lényeg, hogy úgy érezd, közelebb kerültél az EGYséghez az “eszköz” által.

Azt hiszem, most elmegyek és a szokásos feles lehajítása mellett lecsekkolom a kocsmában a bíbor, piros, kék, narancs és zöld haverokat és megbeszélem velük, hogy esetleg keressünk egy olyan másik krimót, ahol sárgák és türkizek is megfordulnak. Bár kétlem, hogy egy “jó öreg” türkiz éppen az ágyas szilva mellett találná meg a megoldást, de sosem lehet tudni… 🙂 Egészségetekre!