Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Szerző: | febr 27, 2013 | Blogbejegyzések 2011-2014, Pénz

Álmom, az Európai YOUnió

Amióta beléptünk az Európai Unióba, megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ez jó ötlet volt-e vagy sem. A főáramlatú hírek a csatlakozásnak szinte csak az előnyeiről beszélnek és az elmúlt 20 év kormánypártjai sem gondolják másként, minthogy ez volt az egyetlen megoldás az európai jövőnk építésére. Hogy ez tényleg így van-e, nem tudnám megmondani (bár feltételezem, hogy nem ez az egyetlen megoldás), de ha már úgyis írom ezt a blogot, elmélkedek egyet arról az oldalról, amiről a média ritkán beszél, s leírom azt is, hogy szerintem mitől is lehetne valóban EGYséges a mi Európánk. Igazi “Józsi bácsi” szemmel, persze, szóval ne számítsatok valami tudományos, piackonform nézetre.

Az EU tagságunk kétségtelenül ajtókat nyitott a szabad kereskedelemnek és a munkaerő szabad áramlásának bizonyos keretek között. Eltűntek a vízumok, s az EU útlevéllel szabadon repkedhetünk, ahová csak akarunk, ráadásul olcsón. Viszonylag könnyedén tudunk külföldön is üzleti vállalkozást építeni, az internet által pedig teljesen eltűntek a határok. Szó szerint szabad a vásár, főleg azoknak akik cselekvőképes tudással rendelkeznek. (Erről írtam a legutóbbi alkalommal.) Már az USA-ba való kiutazáshoz sem kell vízumért sorbaállni és 500 Ft-os percdíjon időpontot egyeztetni a konzuli iroda automata rendszerével, arról nem is beszélve, hogy a szakképzett, olcsó(bbn)ak számító munkaerőnek az itthoni kilátástalanság ellen van hová “menekülnie” nyugaton. Sokan meg is teszik, Németországba csak 2012-ben 40 ezer magyar ment ki, az Egyesült Királyságba pedig még többen. Ez nagyon jónak tűnik az egyén céljainak szempontjából (bár szomorú, hogy ennyi fiatal menekül innen), bevallom az utazási szabadságnak rengeteg előnyét kiélveztem már én is és nagyon tetszett. (pl. pont akkor utaztam – és kocsmáztam 🙂 – körbe Dél-Amerikát 2004-ben, amikor beléptünk az EU-ba és akkor már csak Kolumbia volt az egyetlen ország, ahová vízum kellett – 2003-ban még a dél-amerikai országok fele ilyen volt -, de most már oda is beutazhatunk 90 napra útlevéllel.) Egy ilyen közös nagy “családban” ráadásul az az előnyünk is megvan, hogy a korábbi háborúkkal teli évszázadok energiapazarlása helyett elvileg(!) van időnk arra, hogy a lelkünk gazdagításával foglalkozzunk, ami végül is az itt létünk igazi célja. De az egyén “önös” célja az csak a képlet egyik fele, mert ugye mégis csak közösségekben élünk, így a társadalom jóléte is kihat az egyén jólétére és vica versa.

A szabadság azzal is együtt jár, hogy a nagyobb családunk (a nemzet, amelybe beleszülettünk) érdekeinek a védelme brutálisan sérül. Kétségtelen, hogy olyan sérülések ezek, melyeknek van rengeteg (rövid távon) pozitív(nak tűnő) hozadéka is, mint pl. nyugati és távol-keleti multicégek leányvállalatai már fél-európai fizetésért(?) sok-sok száz / ezer szakembert alkalmaznak és még adót is fizetnek – s így talán mégsem mennek el olyan sokan -, s ez valóban jó az országnak. Ezzel egyidőben azonban a tőkeerős multik tevékenysége számos konkurens kis- és közepes vállalkozót kiszorít, így sajnos a – ritkán hangoztatott – statisztikának az is része lesz, hogy egy hazánkba települő nagyvállalat munkahelyteremtése legalább ugyanannyi munkahely megszűnésével is együtt jár. A különbség az egyén szempontjából többnyire annyi lesz, hogy külföldi főnökei lesznek magyarok helyett, a hazai vállalkozó pedig – ha szerencséje van – munkát kap az őt kiszorító tőkeerős vállalatnál. (Még mielőtt ezt megkapnám: tudom, hogy ez a minőségbeli különbség miatt is előfordulhat, de legalább ugyanannyi esetben megy tönkre egy kis cég a naggyal szemben, mert nem tudja finanszírozni az árversenyt.) Ezt hívják globalizációnak, ami még ha számszakilag pozitív irány is (már ha az), az egyén boldogságának és egy nemzetgazdaság szuverén rendelkezéseinek szempontjából nem biztos, hogy annyira kecsegtető jövőképet nyújt. A kiszolgáltatott helyzet ugyanis olyan helyzetbe hozza a kormányokat, hogy a biztos szavazatokért cserébe már csak számszakilag akarják megoldani a problémákat (és nagyon gyakran ebbe is beletörik a bicska), hogy legalább a statisztikák jó irányt mutassanak. Az egészséges nacionalizmus és a lélek egyensúlya meg hadd vesszen.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a külföldi cégek a több éves adókedvezményes időszak után (amely a hazai cégeknek sem jönne rosszul) a vállalati adózásuk szempontjából nagyon jól (és egyre jobban) optimalizáltak (offshore és egyéb módon), ami azt jelenti, hogy csak annyit fizetnek be a közös kasszába, amennyit nagyon muszáj és szinte biztos vagyok abban, hogy ez az összeg nagyon ki van számolva, de persze tévedhetek, hiszen nem vagyok nemzetközi nagyvállalat pénzügyi igazgatója. A profit azonban teljes mértékben az övék – amivel nincs is semmi gond -, viszont azt túlnyomorészt nem Magyarországon költik el az anyacégek, ami egy lényeges pont, mert a (mi) nemzetgazdaság(unk) fellendülését okozó fogyasztáshoz csak részben járulnak hozzá (=munkahely teremtés által), szemben egy olyan helyi tulajdonú vállalattal, aki a hasznából (is!) sokkal inkább a magyar pénzügyi vérkeringésbe pumpálná a naftát. Na hja, ki az, aki képes Magyaroszágon pl. autót gyártani? – merül fel a kérdés. (Biztos, hogy nekünk autót kell gyártani? – válaszolom én erre, de majd kifejtem később, hogy mire gondolok.) A leglényegesebb pont ebben az egyenletben: egy nem hazai érdekeltségű cégben keletkezett profit jelentős része nem a magyar gazdaságba pörög vissza (kivéve, ha azt a saját szolgáltatásainak a fejlesztésére költi, amire ugyancsak van példa, de ugye ezek is a még profitábilisabb üzleti modell elősegítésére történnek meg). S ha már itt vagyunk, tegyük azt is hozzá, hogy Magyarország pozitív külkereskedelmi mérlegének az oka nem a hazai tulajdonú cégek exporttevékenységének, hanem a Magyarországon működő külföldi cégeknek köszönhető, vagyis egy olyan termelő tevékenységnek, amelynek elsőszámú haszonélvezője nem a magyar gazdaság, hanem a profitját innen elvivő nemzetközi nagyvállalatok tulajdonosai és részvényesei. (A megfelelő szaktudással és invesztícióval versenyképessé tehető, exportképes magyar ipart pedig a rendszerváltás óta lehúztuk a vécén. Lehet, hogy ez volt az “egyszerűbb”, de nem jól van ez így.)

Az imént felvázolt folyamat miatt és a pénz helyben történő forgását elősegítendő rendkívül előnyös a helyi / közösségi pénzek duális rendszerben történő használata, mert ott a helyi gazdaság (és a benne élő emberek életének!) védelme beépített elem, hiszen a helyben használatos pénz sehol máshol nem ér semmit. Főleg ha negatív kamat kerül a pénzre, ami azt jelenti, hogy minél tovább tartja az ember körforgáson kívül a fizetőeszközt, az annál kevesebbet ér. (Úgy képzeljétek ezt el, mint egy átvételi dátummal ellátott pénzt, amire rá van írva, hogy ha X ideig nem költöd el, akkor 10%-kal kevesebbet ér, s ez hónapról-hónapra egyre kevesebb lesz, így lehet “rákényszeríteni” a pénz tulajdonosát arra, hogy a pénze gazdasági körforgásban maradjon.) A körforgásról jut eszembe egy vicc:

Az idős és a fiatal rabbi sétálnak a sivatagban. Már jó ideje mennek, mire találnak egy teveszart. Megszólal az öreg:
– Fiam, ha megeszed ezt a teveszart, kapsz tőlem 100 dollárt!
Mire az ifjú rabbi:
– Hát, ez undorító, büdös és szar íze van (szó szerint), de hát 100 dollár az 100 dollár!
Fogja és elmajszolja, ezt követően megkapja a 100 dollárt az idős rabbitól. Mennek tovább, majd néhány órával később találnak még egy teveszart. Most az ifjú rabbi szól az idősnek:
– Rabbi uram! Ha megeszi ezt a teveszart most Ön, akkor kap tőlem 100 dollárt!
Az öreg megvakarja a fejét, majd megszólal:
– Hát, ez valóban undorító, büdös is, és borzasztó íze van, de hát 100 dollár az 100 dollár! Szépen megeszi az egészet, az ifjú rabbi pedig kifizeti őt. Mennek tovább majd hirtelen megszólal az ifjú rabbi:
– Uram! Én ezt nem értem! Mindketten megettünk egy marék teveszart és ugyanannyi pénzünk van, se maga nem lett gazdagabb, sem én.
Mire az öreg:
– Fiam! Te ezt nem érted még. A lényeg, hogy a pénz forgott.

Viccesen elmondva ez a pénz lényege: a pénzforgás által a gazdasági szereplők mindannyian megkapják a munkára fordított idő ellenértékét és így képessé válnak arra, hogy az életüket tervezhetően(!) finanszírozzák. (Ezért tartják veszélyesnek sokan a pénz beszűkülését, az ún. deflációt, ami nem is mindig rossz, mert az a pénz vásárlóerejének a növekedésével is együtt jár. Persze a modern közgazdaságtanban ez zsákutca, mert brutálisan lelassítja a fogyasztást. Az ember ugyanis nem fog valamire költeni, ami később olcsóbb lehet.) Egy negatív kamattal ellátott helyi pénzben leginkább az a jó, hogy az egy felhalmozás-ellenes rendszer, ami az értékelőállító(!) gazdaság minden szereplőjének kedvező – hiszen ha értékes terméket, szolgáltatást árulsz, tutira jönnek hozzád, mert ki akarják használni a pénz teljes értékét, mielőtt az csökkenne -, kivéve azt, aki a versenytársakat tönkretéve a tőkeerejébel akar felülkerekedni és monopóliumra (egyeduralom) törekszik. Olvassátok el Silvio Gesell “Természetes gazdasági rend” c. művét közösségi pénz témában, nagyon kellemes délutáni olvasmány.

Visszatérve az Unióra, a kereskedelmi és személyi szabadság a nemzeti (helyi) érdekeket csak részben szolgálja, és teljesen piaci alapon méri a hatékonyságot (=mennyire éri meg szigorúan gazdaságilag egy adott pénzügyi, gazdasági beavatkozás, rendelkezés), figyelmen kívül hagyva azt, hogy az emberek életének értelme nem csak abból fakad, hogy mennyire sok pénzt tudnak keresni, hanem abból is, hogy a megélhetésért cserébe milyen értékű és minőségű munkát végeznek. A szociális egészség látszólag nem igazán képez változót a közös Európa eszméjének egyenletében. Nézzétek meg a perifériás tagállamokat (Görög, Olasz, Spanyol, Portugál), egyre gyakoribbak az utcai tüntetések, pedig az a fejlett(!) nyugat. Az emberek érzik, hogy elég volt a számháborúból, egyszerűen szarul érzik magukat mindenféle kimutatások nélkül is, amely mellesleg bebizonyítja nekik igen sokszor, hogy nem is állnak olyan rosszul. 🙂

Tudjátok, többször mondtam már, hogy a világ egy üzleti vállalkozás. Azok a megoldások, amelyek az emberek életét úgy könnyítik meg, hogy azon nem lehet meggazdagodni valakinek, soha nem számítottak. (Lásd Tesla találmányait.) Ezért szárnyal a gyógyszeripar és ezért nem beszél senki a fősodrású médiában Szabó Gyuri bácsiról, a 82 éves bükki füvesemberről, aki mellékhatások nélküli természetes, olcsó népi gyógymódok tömkelegével segíti a rászorulókat (s aki mellesleg megmondta többször, hogy a parlagfű érték és nem irtani kéne, hanem védelmezni.) Az Európai Unió egy közös vezetésű egységesnek tűnő konföderáció, de valójában ugyanúgy működik, mint az egymással együttműködő, ugyanakkor versenyhelyzetben lévő és saját érdekeit érvényesíteni akaró mega-vállalkozások rendszere. Akinek nagyobb a gazdasági ereje és jobb, elterjedtebb kommunikációs csatornái vannak, az előnyhöz jut. Aki fogyasztókat jobban tudja befolyásolni, és manipulálni, attól több terméket vesznek. És ma már túlnyomórészt ez számít, sajnos. (Ezért fontos az internet szabadsága, mert az egyetlen esélyünk a viszonylag objektív álláspont kialakítására az, hogy hozzáférünk mindkét gazdaságpolitikai irány véleményéhez.)

S ha már EU, itt van pl. ez a túlzottdeficit-eljárás, amit Magyarországgal kapcsolatban állandóan hangoztatnak Brüsszelben. Ugye ez az a törekvés, hogy a Magyarországon a költségvetési hiányt a GDP 3%-a alatt tartsa a kormányzat, erre az EU kötelez bennünket, különben leminősítenek a nagy hitelminősítők (=maffia :)) és a nagytőke (állítólag) kimenekül az országból. (A hitelminősítők hitelességéről annyit, hogy nem sokkal a 2008-as pénzügyi válság kitörése előtt AAA – azaz a legbiztonságosabb! – besorolással látták el azokat a másodlagos jelzálogpiaci bankokat, akik a válságot okozták. Kötelező film: Bennfentesek) Az Európai Unióban több olyan nemzet van, amely lényegesen magasabb államháztartási hiánnyal küzd (s ez nem feltétlenül baj, hiszen vannak olyan időszakok, amikor a gazdaság beindításához előbb költekezni kell egy picit államilag), a potenciális eurózónához csatlakozó országok számára ez mégis kötelező, miközben arról egyetlen szó sem esik, hogy vajon milyen hátrányokat szenvedne el hazánk, ha tényleg csatlakoznánk a közös fizetőeszközhöz. (Mint ahogy ma már Németországban is sokan visszasírják a márkát.)

A leírtak és elhangzottak ellenére még mindig nem vagyok EU ellenes ab ovo, csak az a véleményem, hogy az európai vezetőség ugyanazt csinálja nagyban, mint azok a kormányok (szerte a világon), akik a nagy húsosfazék mellől kétpofára zabálva osztják az észt a népnek, hogy mitől nem fognak majd éhezni. Miközben a színfalak mögött meg ez történik:

Nagyon sokszor írtam azt, hogy a dolgoknak nincsen minősége, csak az embereknek, akik a dolgokhoz viszonyulnak. (A kés lehet gyilkos eszköz és elengedhetetlen konyhai kellék.) Ez az Európai Unióra is igaz. Alapvetően szerintem 2 oka van annak, hogy sz@r van a palacsintában:

  1. Van ugyan egy nagy közös eszme, de minden tagállamnak más az érdeke, hiszen a tőkeerősebb országok számára a feltörekvő országok – köztük kis hazánkkal – újabb piacokat és olcsó munkaerőt jelentettek elsősorban (ami hosszú távon nem Magyarországon elköltött profitnövekedést eredményez), így aki nagyobb “izomzattal” ül le a szkanderasztalhoz, az könnyebben osztja az észt felülről. Ne felejtsük el, hogy a keleti blokk EU csatlakozását megelőzően az Unió gerincét alkotó 15 EU tagállamból 9 nemzet végiggyarmatosította a világot évszázadokkal korábban – ezzel megszerezve vagyonuk javát -, s ha lehet hinni a morfogenetikus mezők elméletének, joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mitől változott volna meg ez a gyarmatosító törekvés napjainkra? (Az energia nem vész el, csak átalakul, mint tudjuk.)
  2. Olyan emberek ülnek döntéshozói székben, akiknek a szociális érzékenysége és a felebaráti szeretete (=ne tégy olyat mással, amit magadnak sem kívánsz) úgyszólván zérus, és az egyedüli céljuk a számokban mérhető hatékonyság növelése bármi áron, főleg a saját megbízóik (=nemzetközi nagyvállalatok vezetői és fő részvényesei) felé, akik sok esetben értékelőállítás nélkül akarnak mocskosul meggazdagodni. (S ha már gyarmatosító törekvéseket említettem fent, vajon miért avatkozik bele az EU a Közel-kelet és Afrika háborúiba az USA mellett? Biztos, hogy humanitárius okokból?) Nézzétek csak meg ezt a videót:

(A teljes szöveg megtalálható legépelve itt: Hazugság a terrorizmus elleni harc)

“Az EU nem a békéről szól, hanem a hatalomról.” – Tony Blair, az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke

Aztán vegyük hozzá a képlethez azt is, hogy bár az Unióban a legfontosabb, hogy jogállamban létezzünk egymással és egymás mellett, a 2005-ben széles körben leszavazott Európai (közös) Alkotmány, mely tartalmilag 96%-ben megegyezik a pár évre rá (manipulációs propaganda hatására) elfogadott Lisszaboni szerződéssel – amelyet az azt megszavazó országok jogászai el sem olvastak – tulajdonképpen egy olyan 85 ezer(!) oldalas rendelet és szabálygyűjtemény, melyet pontosan értelmezni még a szakemberek szerint sem egyszerű mutatvány, vagyis azt nem magyaráznak bele az EU törvényekbe, amit nem akarnak. (Az angolul beszélőknek érdemes meghallgatni Jens-Peter Bonde dán EU képviselő véleményét, vagy eme úriember korábbi weblapján megjelent angol nyelvű cikkének magyar fordítását: Az EU állam születése a lisszaboni nap és a bűn jegyében.) “A nemzetállamok Európája” vízióból egy bürokratikus, szinte átláthatatlan, nem igazán hatékony, nem igazán demokratikus (vagyis folyamatos kettős mércével mérő) olyan piacgazdaság lett, amelyben a természet törvényei alapján finoman szólva az “erősebb kutyát illeti meg az utódnemzéshez való jog”. (Akit érdekelnek további részletek a korporatokráciába átment – azaz pénzhatalmi, a nagyvállalatok érdekei mentén irányított – fejlődésről a nemzetállamok személyes érdekeinek rovására, annak ajánlom figyelmébe Rodney Atkinson elismert brit politológus – aki mellesleg Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson bátyja – 2008-as beszédét, továbbá ajánlom elolvasásra a következő bejegyzéseket: Cikkek az Európai Unióról.)

A Lisszaboni Szerződésben egyébként az is benne van(!), hogy az amerikaihoz hasonló mentőcsomagokat nem szabadna alkalmazni Európában, mégis megtették már többször is a bajba jutott dél-európai tagállamok esetében. Alkotmányellenesség? Oda se neki! 🙂 Ez a mentőcsomag-játék szerintem régen nem az emberekről szól (hiszen ha a népről szólna bármi, akkor már abba maradtak volna a bizonyítottan jogtalan banki hitelszerződésekben foglaltak nem teljesítéséből következő kilakoltatások), az egyedüli cél az, hogy a gazdasági egyensúly és “növekedési” pálya megmaradjon a hitelezés lehetőségeinek fenntartásával. A XXI. század mumusa a kiszámítható gazdasági növekedés, s ebben az egyenletben az emberi életnek nincsen szentsége sajnos. 🙁 (Nekem pedig a külföldiek magyar állampapír-állományát látva – klikk a grafikon nézetre! – az a véleményem, hogy a nagytőkének nem annyira sürgős kimenekülni innen IMF hitel ide vagy oda, hiszen az EU átlagnál lényegesen magasabb hozamfelár még mindig jobb, mint bármi nyugaton. A magyar gazdaság csődjével kapcsolatos hírek meg semmi más, mint nyomásgyakorlás arra, hogy a kormányzat megfelelő biztosítékkal rendelkezzen az ide befektetett külföldi tőke kamattal történő kifizetését illetően. Legyen bárki kormányon, mindig erről fúj a szél. Erről szólt a mesterséges forintgyengítés játéka is.)

Gondoljátok csak meg, hogy egy emberközpontú kapitalista rendszer lényege nem igazán az lenne, amit most tapasztalunk. (Vagyis ez a kíméletlen, egymást felfaló vadkapitalizmus, amelyben egymás eszén történő túljárással jutunk előrébb, lásd hitelek és befektetés bankházak körüli balhék.) Még a blogom elindításakor írtam egy Állami vagy privát? c. cikket, melyben pont azt fejtegettem, hogy nem attól lesz valami hatékony, hogy privát kezekbe kerül, hanem attól, hogy maga a cég (legyen az privát vagy állami irányítású) megfelelő üzleti tudással és érdekérvényesítő képességgel rendelkező vezetőkkel dolgozik-e. Mivel ma már minden a pénzről szól, ezért (sajnos) szinte kikerülhetetlen az, hogy ne valamilyen lobbiérdekek befolyásolják a stratégiai döntéseket, de azért az sem mindegy, hogy a lobbiérdekből fakadó döntéseknek van-e széles körben pozitív társadalmi hozadéka. (Ami egy főleg külföldi érdekeltségű multi esetében csak annyira jellemző, amennyire az ő érdeke megkívánja. Mint ahogyan Te sem veszel a szomszédodnak autót, csak mert neked jól megy.)

De ha a szocializmus versenyképtelensége és a kapitalizmus kielégíthetetlen tőkeéhsége sem jó, akkor mi lehetne a megoldás az emberiség számára?

Az én véleményem az, hogy a legjobb megoldás az emberi élet(minőség) és a szociális egészség védelmét szabályozott (nemzetállami) keretek közé szorító kvázi kapitalista rendszer, melyben mindent lehet, de nem mindent szabad. Ez azt jelenti, hogy a profit oltárán nem áldozunk fel emberéleteket és nem excel táblákban számoljuk ki az élet értékét, hanem kizárólag olyan vállalkozások működését és terjeszkedését támogatjuk, amelyek környezet és embervédelmi szempontoknak is megfelelnek, s mindezt úgy tesszük meg, hogy az emberközpontú és fenntartható gazdasági növekedés működését már 10 éves kortól oktatjuk a következő generációnak, hogy ne a tűzoltásról szóljon a közgazdaságtan, mint napjainkban. Na persze ez azzal is járna, hogy a silány minőségű és haszontalan tömegtermékek piaca beszűkül, de azt gondolom, hogy ez nem lenne túl nagy áldozat azért, hogy a profithajhász “modern” gondolkodás következtében az emberiség ne zabálja fel a saját jövőjét.

“Józsikám! Te valami elképesztően naív f@szi vagy!” – igen, hallom… 😀

Visszatérve arra a bejegyzés elején feltett kérdésre, hogy vajon kell-e nekünk tényleg német és japán autókat gyártani, felmerül bennem egy másik, számomra lényegesebb kérdés. Magyarország mindig is mezőgazdasági ország volt, amióta csak idejöttünk a Kárpát medencébe. Talán nem véletlen, hogy Európa éléskamrája voltunk a középkorban, hiszen itt fantasztikus a termőföld, s nem mellesleg az egész ország édesvíz és termálvíz tetején csücsül. (Amely még alternatív energia szempontából sem elhanyagolható). Ezek mind-mind az életünket lehetővé tévő kincsek, hiszen egy jó részük a táplálékhoz kötődik, amely nélkül nincs élet. Ehelyett mit látunk? Az agrárium egykori tündöklése már fényévekről sem kivehető, az EU mezőgazdasági támogatásai a spanyol és francia mammut vállalatoknak kedveznek, így a versenyképesség terén EU szinten nem rúgunk labdába, és ez nem a minőség miatt van, mert a magyar élelmiszer szerintem elsőrangú. A támogatási rendszer bár fejlődik, még nagyon messze van az igazságostól. Egyes közgazdász elemzők szerint Magyarország a csatlakozás óta is több pénzt fizet be a közös EU kasszába, mint amennyit képes kivenni onnan. Vagyis nettó befizetők vagyunk, bár sokan állítják ennek ellenkezőjét is. Hogy mi a tényleges igazság, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy az igazság az VAN. Az EU pályázati szisztémájára persze lehet azt mondani, hogy ez a támogatási rendszer legalább lehetőséget biztosít a magyar vállalkozásoknak, de én meg azt gondolom, hogy mindaz a pénz, amit az EU-ba befizetünk tagsági díj gyanánt (hogy aztán a pályáztató rendszeren keresztül többet tudjunk visszaszedni mindenféle kritériumoknak megfelelve), megfelelő hazai szabályozással és ellenőrzéssel ugyanúgy állami – és nem EUs – támogatásként is eredményes lehetne, és legalább az egészet az EU bürökratikus rendszerén sem kellene átpörgetni. (Ez gyakorlatilag ugyanaz a kérdéskör mint az MNB függetlenségének kérdése.) Arról nem is szólva, hogy a biztosan nettó befizetőknél – pl. Németország – is kezd kicsapódni a biztosíték.

Gondolkodtatok már azon, hogy miért nem létezik (legalábbis én nem tudok ilyenről) egy széleskörű, a kisembereknek készített – pl. az interneten elérhető – nyilvános statisztika arról, hogy a nemzetállamok EUs mérlege hogyan is alakul? Mennyit fizettünk be pontosan? Mennyit kaptunk vissza és mire? Én úgy érzem, hogy az állampolgárok kegyéből(!) létező nemzetállami vezetés és a fölöttük álló brüsszeli bürokratikus rendszer minimum azzal tartozna az EUs állampolgárok felé, hogy igazi “józsi bácsi nyelven” egy könnyen átlátható és követhető pénzügyi kimutatást készít arról, hogy a befizetett összegeknek mi is lesz végül a sorsa. Ha a pénzáramlás építő jellegű, akkor úgysem fog senki lázadni, ha meg sok a maszatolás és a hiányzó pénz, akkor meg derüljön már ki, hogy mi az igazság! (Egy olyan világban, amelyben már az átlagember fenekébe is be akarnak nézni, hogy mitől van neki 2 autója, ez olyan nagy kérés?)

Sajnos hiába vagyunk agrárnemzet, a magyar termények iránti igény azért is csökken, mert a magas eladósodás miatt a széles tömegek sokkal inkább ár-, mint minőségérzékenyek az élelmiszer tekintetében, a finom magyar paprikát meg exportálni kell, mert azon az áron csak a gazdagabb nyugatiak tudnak zöldségeket fogyasztani (nagy tételben), amiért itthon egyáltalán megéri ezzel foglalkozni (még). (Érdekes cikk ezzel kapcsolatban: Lantos Ferenc paprikája hódít a japánoknál.) Nem tudom ti hogy vagytok vele, de számomra szomorú, hogy a piacgazdaság ezt eredményezi. S ha mégis megéri autógyártással foglalkozni (mivel a magyar mezőgazdaságot “halálra ítélte” a piaci “verseny”), akkor pl. hogy lehet az, hogy folyamatosan Volvo és Mercedes buszokat vesznek a hazai tömegközlekedési társaságok, a magyar buszokat meg Amerikába exportálják? (Azért hála Istennek, úgy néz ki, hogy mégis lesz valami változás rövidesen a magyar buszgyártás terén: Pusztító hatású az új magyar busz?)

A keményebb hangvétel ellenére beismerem, hogy ez a MI, vagyis az Én hibám (is). Mert addig, amíg az árérzékenységem miatt nem magyar árut veszek, addig a külföldiek szekerét tolom, az ő gazdaságukat erősítem és a saját nemzetem gazdaságát gyengítem. (Hogy egy érthető hasonlatot mondjak: aki a szomszédasszonyhoz jár pásztorórákat eltölteni, annak a feleségére nem sok energiája marad.) Egyetlen külföldi cég sem tudná Magyarországon megkeresni az extra profitjait, ha megfelelő tudatosságú nemzetünk lenne, akiket magyar szívű vezetők döntései gardíroznak a jövőbe, s mindannyian tisztában lennénk azzal, hogy Magyarország felvirágzásához elsősorban nem politikusok kellenek, hanem személyes felelősségvállalással felvértezett egyének, akik a döntéseikkel és idejük eladásáért cserébe kapott pénzükkel kizárólag azt támogatják, ami a szűkebb pátriájuk érdekeit szolgálja. Elvégre is nem azért dolgozzuk végig az életünket, hogy a szomszéd házát építsük fel. Természetesen nem állítom azt, hogy az értéket teremtő külföldi cégek ne keressenek azon, hogy itt tevékenykednek, csak azt gondolom, hogy ezt nem szabadna megtenniük a hazai mikrovállalkozások és a KKV szektor rovására, amelyben dolgozók a GDP több, mint 50%-át termelik, a foglalkoztatások terheinek cca. 60%-át vállalják magukra, s amelyekben a gazdaságilag aktív magyar lakosság (kb. 4.3 millió ember) 38-40%-a dolgozik (persze igaz, sokan kényszervállalkozóként). Nagy örömömre szolgál, hogy azért vannak már jó irányba mutató kezdemények Európában:

Milyen lenne az én áhított közös Európám? (Álmodozom egy kicsit…)

Kritizálni mindenki tud, de teremteni annál nehezebb, főleg úgy, hogy emberek vagyunk, tele kapzsisággal, féltékenységgel és (némi) hatalomvággyal, mert az életünket irányító, hiányra koncentráló ego számára a birtoklás illúziója hozza el a vélt kánaánt. Aki tehát a fent leírtakra azt reagálja, hogy én is csak egy szájkaratés vagyok a sok felesleges tollnok közül, annak részben igaza van. Bennem is ott van a keretbe zárt ÉN tobzódása a kÉNy-ELEM zónájában, és szeretnék úgy változást tapasztalni, hogy nincs járulékos fájdalom. Ez azonban nagyon ritka. Mégis úgy érzem, hogy a véresszájú EU ellenesek és a vakbuzgón hívő EU pártiak között van egy vékony, de létező sáv, melynek szélesítésével valódi közös nevezőt lehetne találni.

Ez a közös sáv arról szól, hogy “élni és élni hagyni”. Lehet terjeszkedni és új piacokat szerezni, de mértékkel és előre meghatározott keretek között úgy, hogy az értéket előállító kisember érdekeit nem tiporjuk a sárba. Lehet a silány minőséget képviselő piaci szereplőket kiszorítani a szolgáltatói és termelői körből, de nem úgy, hogy árversenyben tönkretesszük az értékes konkurenciát is csak azért, mert nem tiltja a törvény. Lehet földet vásárolni, de szigorú állami szabályozással és meghatározott kritériumok alapján, mint ahogyan Dániában is működik. (Kritérium: megfelelő, dán nyelven megszerezhető szakirányú végzettség és helyben lakás, vásárolható föld mérete: max. 250 hektár.) Kell, hogy a nemzetek közösségére tisztelettel legyen az európaiságunkat összefogó közös, határok nélküli vízió, ám ez csak úgy érhető el mindenki boldogulására, ha a nemzetállamok érdekérvényesítő képessége azonos mértékű szerte a kontinensen. (Mint ahogyan az egy utcában lakó, kerítés nélküli kertszomszédok sem a másik frigójából pakolják tele a gyomrukat csak azért, mert az egyiknek nagyobb a bicepsze, mint a másiknak.)

Meggyőződésem, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott tágabb közösség, mint az Európai Unió csak így tud egymással hatékonyan és boldogan együttműködni hosszú távon. Ha már úgyis ún. jogállamban(?) élünk, mert a felebaráti szeretetre nem lehet államformát felhúzni, akkor olyan törvények működtessék a kontinens politikai is gazdasági szerkezetét, amelyek az értékteremtő munkahelyek egészséges profitlehetőségeit figyelembe véve elsősorban az emberi élet szentségét, másodsorban pedig a nemzeti kulturális értékek megőrzését tartják fontosnak, mert csak így maradhat színes ez a csodás kontinens.

Az Európai Unió szuperállamának megálmodói ott tévednek a legnagyobbat, hogy a szabadosságot szabadságnak hirdetik. Az igazi szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálhatom, amit akarok, ha a törvények nem tiltják, hanem azt, hogy az éberség állapotában létezve és a szellemi törvényeket betartva senki nem kényszeríthet rá arra, hogy hazug legyek önmagamhoz a megélhetésért, s nem vehetnek rá arra, hogy szembe menjek a saját családom érdekeivel mások aránytalan szolgálata végett. (Ha pedig körbenéztek, ez a rengeteg szabályozás sajnos nem igazán ebbe az irányba mutat.)

Ezt a különbséget kellene megérteni azoknak, akik a közös Európa eszméjét a következő szintre akarják emelni, melyben a személytelen korporatokrata Unióból az emberekről szóló, perszonokrata YOUnió lehetne végre.

Az “eladás” művészete

Az “eladás” művészete

Szerző: | szept 13, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Hogyan működik?, Pénz, Világkép

Az “eladás” művészete

Robert Redford a kritikusok által nem túl nagyra értékelt Tisztességtelen ajánlat c. filmben mondja azt a millárdos John Gage szerepében – miután 1 millió dollárt ajánl fel a gyönyörű és frissen házas Diana-nak (Demi Moore) egyetlen éjszakáért cserébe -, hogy a világon mindennek megvan az ára, vagyis minden eladó. Amikor a filmet láttam, akkor ezt a véleményt elutasítottam, azóta azonban találtam benne némi igazságot, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy bizony minden az “eladásról” és a kommunikációról szól. Minden. (A kommunikáció szó töve a kommun – i.e. communis – közös, általános jelentéssel bír, vagyis olyan jelrendszerre utal, melyet akkor tudunk értelmezni, ha van közös nevező.) Az eladás szót a bejegyzés további részében is “eladás” értelemben fogom használni, utalván arra, hogy ebben benne van a meggyőzés, a hatás gyakorlás és az összes ehhez hasonló “manipulatív” eszköz. 🙂

Nem sokkal eme blog indulása után 2 bejegyzést is írtam arról, hogy a világ egy üzleti vállalkozás, akkor azonban nem tértem ki részletesen arra, hogy az egész vállalkozás legfőbb feltétele – vagyis, hogy a célként meghatározott folyamatos cash-flow termelő tevékenység, legyen az tervezett avultatásból származó kényszerű termékcsere vagy az, hogy a nemzetállamok eladósításából élő nemzetközi pénzvilág tevékenysége megvalósuljon -, arról szól, hogy el tudom-e adni a terméket / szolgáltatást, vagy nem. Nézzetek csak körül a piacon, akárhová nézünk, szinte mindig el akarnak nekünk valamit adni. A reklámok és az ügyes marketing jóllehet ezt sokkal árnyaltabban csomagolja be számunkra, ugyanis tudat alatt a legtöbbünkben ott van egy belülről fakadó tiltakozás, hogy “ne akarjanak nekem eladni semmit!” (többek között ezért is olyan nagy az MLM hálózatokkal szembeni ellenérzés), viszont az is észrevehető, hogy vásárolni alapvetően sokan szeretnek (néha én is), mert az kielégít bizonyos alapvető szükségleteket. Például azt a változatosság iránti igényem szükségletét kiszolgáló belső “kivetítést”, hogy “nem vagyok elég” és egy tárgy / szolgáltatás által majd biztosan “elég” leszek. 🙂 Na jó, nem akarok ennyire cinikus lenni, én is szeretem a gyümölcsös sorbet-et a trópusi naplementében.

Az életünket körülvevő információáradat forrásainak célja – köztük nekem is! -, hogy a kommunikáció hatására az történjen, amit szeretné(ne)k. Minden kommunikáció célja a befolyásolás és valamilyen nézőpont eladása, a termékek és szolgáltatások kapcsán pl. a problématudat felkeltése által a megoldásra való rávilágítás. A megoldás pedig természetesen “mindig” az, amit “én” ajánlok, mert ha kórházként pl. a Gerzson-terápiát ajánlanám rák esetén, akkor ugyi nem keresnék lóvét a kemoterápiás szerek forgalmazásából. Az igazán profi eladási folyamatban egy cég / szervezet ügyesen kommunikálja le felém az ő egyedülálló megoldását arra a problémámra, amelyről nem is tudtam addig, amíg nem szóltak. 🙂

Ismét nem akarok cinikus lenni, mert a jó marketingnek is van pozitív eredménye, csak résen kell lenni, ha az eladási folyamat kapcsán nem tesszük fel a legfontosabb kérdést önmaguknak: Kitől származik az információ és milyen szándékkal találtak meg vele?

Évekkel ezelőtt hallottam azt a mondást a japán származású amerikai ingatlanmágus Robert Kiyosaki szájából, hogy “ha sikeres akarsz lenni az életben, meg kell tanulnod – valamit – eladni.” Ha körbenéztek az állásajánlatok között, értékesítői munkakörbe szinte folyamatos felvétel van, és sok esetben nem is teljes állásról van szó, hanem jutalékos rendszerben történő kifizetésről, mert így a cégnek sem kerülök pénzébe addig, amíg nem mutattam fel valamit. Vagyis ha el tudok adni, akkor lesz pénzem, ha nem tudok eladni, akkor éhezni fogok. Akárhogy is nézzük, ez bizony így van. És nem csak akkor, ha kenyeret vagy autót akarok eladni, hanem leginkább akkor, ha saját magamat. Az eladás során ugyanis mindig a kommunikáció(m) általi rezgést veszi meg a másik fél. Ha valaha láttad színpadon az Apple egykori vezérét, Steve Jobs-ot – és most tedd félre az ember arroganciáját és minden negatívumát -, akkor tudod, hogy miről beszélek. Megfelelő kommunikáció hozzásegít ahhoz, hogy a bizonyosságomból származó fellépésemre és az általam képviselt nézőponttal kapcsolatos hitemből származó rezgésszintre reagáljon a vevő. Az élet kedves barátaim adás-vétel. Kizárólag ebben a sorrendben. Ha jó rezgést adsz, és ügyesen kelted fel az igényt a világban, akkor lesznek vevők. Ha jó a terméked / szolgáltatásod, akkor vevőköröd is lesz. De ha csak a legjobb csajt / pasit akarod felcsípni, az is így működik. Minden azon múlik, hogy mennyire jól tudsz eladni, ami pedig azon múlik, hogy mennyire jól tudsz kommunikálni kifelé és befelé(!) egyaránt.

Ha el tudom adni saját magamat – amelynek függvénye az, hogy hogyan kommunikálok befelé, vagyis amikor a lelkem és az egóm kontruktívan! diskurál -, akkor van esélyem rá, hogy olyan hatással legyek a világra, amelynek eredményeként számomra is kedvező változás fog bekövetkezni. Nézzük csak meg a politikusokat. Sokan közülük valóban nem érdemesek arra, hogy kvalitásaik alapján választott vezetőink legyenek (sajnos), de mivel a pártjuk kommunikációja és jól megfizetett (eladott) ügyes propaganda által “kerülnek a piacra”, – a kisembert pedig az oktatási rendszer arra képzi ki, hogy ügyes követője legyen másoknak, hogy az életét majd kívülről valakik “biztosan” megoldják(?) – ezért elmegyünk és leadjuk rájuk a voksunkat. Már aki. (Az ország 50%-át ez már nem is érdekli.) A megfelelő kommunikáció azonban igaz a munkavállalás, a párkeresés és bármilyen üzleti vállalkozás esetén is, mert csak akkor lehetek hatással a világra, ha az “eladásra szánt eszmét” jól tudom becsomagolni.

Ha jól írok, olvasni fogják a gondolataimat egyre többen és azt fogják mondani: “Ez a Józsi, ez hiteles! Én tudom!” De ez csak látszat, mert lehet, hogy csak egy senki vagyok. 🙂 Mindenki csak azt tudja rólam, amit én át akarok adni magamból a világnak, ha ugyanis van fogalmam arról, hogy az emberi pszichológia hogyan működik, akkor úgy fogok “eladni” kifelé, hogy a “vevő” tudatalattija megvegye a nézőpontomat. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a bejegyzéseimet manipulatív jelleggel írom, de – és itt ne haragudjatok rám – valójában erről is szó van, teljesen jó értelemben. Azon a szinten ahol éppen tartok, van bennem egy mély bizonyosság, hogy képes vagyok olyan értéket adni az olvasóimnak, amely által az életük – akár kisebb, akár nagyobb mértékben – a megértés által pozitív irányba változik meg. Mindenki, aki ír, azt azzal a céllal teszi, hogy befolyásolja az olvasót. (Nézzétek csak meg a különböző pártállású napilapok vezércikkeit!) Jóllehet az én célom pont az EGYség és nem a kétség megteremtése… Minden ember életének célja, hogy tetteivel hatással legyen a világra. A hatás ugyanis ellenhatással jár – szinte mindig – és általa energiához fogok jutni. Ha lájkoltok, az nekem jól esik és visszaigazoljátok azt, hogy VAGYOK. 🙂

A legfontosabb kérdés: Kitől jön az infó és milyen szándékkal?

Meglátásom szerint érdemes feltennünk önmagunkban “legbelül” ezt a kérdést, akármilyen eladási folyamatba futunk bele. Ami persze naponta többször megtörténik. Mi az eladási folyamat eredménye? Kényelem? Szeretet? Közösség? Összetartás? Széthúzás? Egészség? Betegség? Bőség? Szükség? Micsoda? Valóban jobb, boldogabb, teljesebb emberré akar engem tenni a külvilág marketingje, illetőleg a tömegkommunikációt birtokoló “tőkés brigád” (vagy akár csak egy baráti beszélgetés során a beszélgetőpartnerem), vagy meg akarnak osztani, el akarják nekem adni, hogy a világ gonosz, mindenütt halál terem és – tulajdonképpen – nincs esélyem arra, hogy boldog legyek, mert a terrorizmus már az egész nyugati világot veszélyezteti és a szegénység elleni harc meddő? Ezzel kapcsolatban egy vicces angol szólás jut eszembe (amit inkább nem fordítok le… Így hangzik: Fighting for peace is like fucking for virginity…)

Ki és mit akar nekem eladni és milyen szándékkal teszi? Ez a kulcs.

Hogy visszatérjünk egy picit a filmes témához (a bejegyzésem értéknek szánt tartalmának eladása közben :)) – ha már ezzel kezdtem az egész cikket -, a forgatókönyveknek például előre kialakított felépítése van, melyben pontosan meg van határozva, hogy milyen elemeket kell egy filmnek tartalmazni ahhoz, hogy a végeredményt kajálja a nép. Meg kell határozni a környezet, a szereplők, mellékszereplők megjelenésének, bemutatásának módját, hogy mikor – melyik percben! – történik a fordulat a filmben, és mikor kell éppen felmelegíteni a nézőt, mielőtt éppen leforráznád, vagy fordítva. (Részletesen itt tudtok róla olvasni többet!) Ha maga a sztori jó, a szabályok betartása által nagy eséllyel élvezhető és figyelem lekötő lesz a filmed és ha nagyon jó a rendező, akkor még díj is jár egy ilyen művészi alkotásért. Vagyis amit eladsz, azt meg fogják venni. Ez a cél. Ezért van olyan hatalmas ereje a médiának és ezért keres 20 millió dollárt Leonardo di Caprio egy filmért és még többet James Cameron. (…és ezért vannak az éhenhalástól nem túl messze pl. a metafizikai tradíció jeles képviselői, mint pl. Dr. László András vagy évtizedekkel ezelőtt Hamvas Béla, akik munkájának köszönhetően értelmet nyer a létezés, mert közelebb kerülök ahhoz, hogy mit is keresek itt a Földön, ezek a rendkívüli emberek azonban nem akarják eladni a gondolataikat azzal, hogy a tömeg nyelvén beszélnek, mert akkor sérülne az üzenet. A szavak már így is eléggé torzítják a valóságot. Jóllehet ők nem is azért írnak bármit, hogy eladják, hanem azért, mert teremtő szavaikat meg akarják örökíteni az fizikai univerzumban. A mai világunk azonban arról szól, hogy csak azt fizetik meg nagylelkűen, akinek tevékenységéből plusz pénz és vagyonátrendeződés keletkezhet.) Aki az emberek érzelmi befolyásolásának mestere és rá tudja a tömegeket venni arra, hogy vásároljanak olyan dolgokat, amire nincs is szükségük, maga lesz a király. (A tömegtermékek eladásának egyik fellegvára pedig Hollywood. Amit a sztárok viselnek és használnak, az menő és “kell”.)

Ugorjunk vissza a bejegyzés elején említett filmrészletre:

A jelenet legfontosabb mondata az utolsó: “Minden világos. De nem mondok le őróla.” John Gage tudta, hogy van pénze, és ezért lesz még lehetősége villantani A nőnek. A világban ugyanez történik a gazdasági döntésekkel is. Egy korábbi bejegyzésemben már említettem az ír szavazást a Lisszaboni Szerződésről. Az első körben a nép leszavazta. Az EU bürökrácia mögött háttérből irányító pénzügyi erők ebből nem azt szűrték le, hogy az ír embereknek nem kell a közös EU alkotmány, hanem azt, hogy “bizonyára rosszul kommunikáltunk”. (=nem mostuk ki az agyakat eléggé.) Ezért aztán a második körben az eladás része a félelem kapszula lett. Elhitették az ír néppel, hogy a Lisszaboni Szerződés nélkül az ország lemarad a fejlődő Európa mögött és az senkinek sem érdeke, legkevésbé a népnek, aki ugye jól akar élni. Jött egy újabb “eladás”, és másodszor megszavazták a csatlakozást. Az írek nem élnek jobban azóta, sőt. Viszont elképesztő mennyiségű adósságot halmoztak fel, ami az eredeti cél volt. Akié az adósság, az irányít mindent. Az erősebb – és ügyesebben ugató! – kutya él nemi életet. Ez ilyen egyszerű. A politikában rövid távon a kommunikáció a lényeg, hosszú távon pedig az a képesség, hogy megmagyarázd azt, hogy miért nem az történt, amit ígértél. Vagyis minden kommunikáció és a magyarázatok, eszmék eladása.

Miért rágom meg ennyire ezt a csontot, szinte már unalomig? Hiszen ezt mindenki tudja…

Nos, a tudás önmagában nem sokat ér. Az elméletek és a gyakorlat két külön pálya. Az iskola arra megy rá, hogy az elsőben legyél “büfé” (=nagyon jó), aztán a gyakorlati oldalát majd beléd idomítják később. A lényeg az, hogy ne tanuld meg túl korán tudatosan megfigyelni a saját érzelmeidet. (Persze ezt az oktatók sem tudják, mert ez már következmény.) A nem tudatosan megélt érzelem (pl. vágyakozás az után, amit a társadalom belém akar diktálni) ugyanis póráz, amin keresztül mindenkit rángatnak.

Visszatérve egy pillanatra megint a már említett filmhez, nézzük meg ezt a részletet:

Az üzletember az iskolában vágódik be azzal, hogy eladja a hétköznapiságát, majd 2 cukipofa kutyával varázsolja el a csajt – egy korábbi jelenetben pont a nő említi, hogy 2 kutyus kéne ebbe a házba -, a végén pedig a gyerekkori történet után már nem csak a nő hisz a palinak, hanem már a néző is. Színek, zene, csillogó, megértő női szemek. Kész. Tudjuk – ha végignézzük a filmet -, hogy a milliárdos pali szemét módon játszik a nő és a férje érzelmeivel és kihasználja őket, de itt mégis szeretjük egy kicsit. Mert egy kicsit ő is olyan, mint mi, hétköznapi emberek. Nem kapja meg azonnal, amit akar. És ezért megbocsájtunk neki.

“Hazudtunk reggel, éjjel meg este…” Végre(!) valaki kimondja az igazat. Ismerős? Pártállásra való tekintet nélkül egy ilyen lebukást(?) követően a vezető lemond minden normális országban. Ha viszont jó a kommunikációs tanácsadód, erre nincs szükség, mert minden eladás, csak a hazugságot kell becsomagolni másként. Ha el tudsz adni egy ilyen elkúr@st, akkor király vagy (és nagyon sokat fizetnek neked). Kérlek ne akadj bele ebbe, ha számodra egyébként az “öreg Ferkó” szimpi tag valami oknál fogva. Itt nem Gy. F. a lényeg. Lehetett volna bárki az ő székében, egyszerűen ügyesen eladták az “igazmondó” embert. Ennyi az egész. Ma már erről szól a politika.

A média manipulációjáról született egy remek német alkotás néhány évvel ezelőtt, Free Rainer, a tévéd hazudik címmel, amelyet nem reklámoztak agyon, talán nem véletlenül. Nézzétek meg ezt a 7 perces részletet, nagyon tanulságos:

(A film arról szól, hogy a nézettségi mutatókkal hogyan manipulálják azt, hogy a tömeg befolyásolható és igénytelen maradjon és hogy egy hős ezt hogyan szeretné megváltoztatni.)

Az előző cikkben említettem nektek a spiráldinamika modelljét, melynek lényege, hogy a tudati fejlődés különböző szintjein állunk mindannyian, és sokszor azért nem tudjuk egymást megérteni, mert a zöld szinten álló, már másokért is felelősséget vállalni akaró ember a törtető, még csak ego szinten működő pirosakat oktatja, arról, amit ő még nem érthet, mert nem “nőtt fel” az infóhoz. Ez nem tekinthető “hibának” a piros tudatosságú ember részéről, mindössze így működik a fejlődés. A tenger mélyén úszó halak nem látják a magasan repülő madarakat. Ha nincs közös nevező, nem értjük meg egymást. Ráadásul megfelelő tudatosság nélkül a legkisebb ellenállás irányába haladunk, mert az kényelmes. Popper Péter: Belső utak könyve c. művében így ír erről: “Minden lelki folyamat – hacsak művi szabályozás nemtörténik – spontán a legkisebb ellenállás irányába hat. Pszichés reakcióink is spontán a legkisebb ellenállás irányába fordulnak. Ezért szenvedik el pl. a legtöbb agresszivitást a gyerekek, a beosztottak, mert ők a legkiszolgáltatottabbak, velük szemben a legkisebb a rizikó, ők jelentik a legkisebb ellenállás irányát.”

Legkisebb ellenállás, manipuláció, eladás, dezinformációk, irányított kommunikáció. Mégis, mit tudok ebből tanulni azon kívül, hogy ez “gáz”?

Először is azt, hogy ez a helyzet nem “gáz”, hanem VAN. Ez a valóság. Pont. A világ azért ilyen, mert ilyenné tettük. Aki gondolkodik, vezető lesz, aki nem, az követő. Ha hagyom, hogy érzelmileg befolyásoljanak, mert bennem lévő változatosság iránti szükséglet miatt logikus, bal agyféltekés érveket keresek az érzelmi, jobb agyféltekés döntéseimre, akkor irányítanak engem. Ez persze nem feltétlenül baj, hogyha végig tudok róla. Hiszem, hogy az életben az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy tudatossá tegyük azokat a folyamatokat, amelyek hatására döntéseket hozunk.

Az élet adás-vétel. Ebben a sorrendben. Amit adsz, az jön vissza. Ha szeretném mások figyelmét megkapni Én is, meg kell tanulnom kommunikálni: őszintén egyetérteni, kedvesen – de határozottan – ellentmondani, szívből elnézést kérni, örömmel megdicsérni, felemelően elismerni mindent, és mindenkit, amit és akit képviselek. Mivel mindenki a saját szintjén “nyomorog”, ezért azzal nem jutok előrébb, ha büszkén és egóból nem értek egyet a másik ember nézeteivel. Ha megpróbálom megérteni azt, hogy “ő honnan jön” (=ilyenkor az történik, hogy a tudatalattim igyekszik megfejteni azt, hogy a másik ember pl. a spiráldinamika modellje szerint éppen “milyen színű” tudatállapotban van), akkor van esélyem arra, hogy a másiknak el tudjam adni a saját nézőpontomat. Ha a szeretet és az EGYség vezérel, akkor nem kihasználni fogom és lecsapolni az energiáit a másiknak, hanem egy olyan konstruktív (=építő) helyzetet teremtek, ahol az energia cserél és feltölt.

A háborúk, gazdasági és politikai csatározások – amelyeket gyönyörűen adnak el nekünk a médián keresztül -, és az egyre nehezebb általános életkörülmények + a terjedő közöny(!) lehet az oka annak, hogy egyre többen keresnek közösségeket, vagy lelki kapcsolatot olyan emberekkel, akik érzik, hogy ez a hedonista világkép nem annyira ötös. A létrejövő szerveződések azonban nehezen tudnak nagyok lenni, amelynek meglátásom szerint az az oka, hogy egyrészt a tömeg méretéhez képest a tudatosan gondolkodók száma nem túl sok, másrészt pedig sok esetben az önmagukat tudatosnak gondoló emberek egyszerűen nem tudnak eladni. Nem az a nagy mutatvány, ha azokra sikerül hatással lenned, akik úgy rezegnek ahogy Te, hanem az, ha olyanok szívét éred el, akik még egy másik létrendi szinten tapasztalják meg a vanságot.

Az eladás célja mindig az, hogy “a vevő” által tudat alatt feltett kérdésre, mely így szól: “Mi ebben a jó nekem?”, olyan választ adjunk, ami a fogadó felet érzelmileg megmozdítja. Az üzenetet mindig meg kell tudni tisztán, hatásosan szavakba és tettekbe önteni lehetőleg úgy, hogy az összefogás valamiért és ne valami ellen történjen. Én arra bíztatok mindenkit, aki változtatni akar a világon, hogy tanulmányozza az eladás művészetét, mert a dolgoknak nincsen minősége, csak annak, aki használja őket. Magyarul ha jól célt szolgálunk azzal, hogy eladunk egy ember- és szeretetközpontú eszmét, akkor a pozitív “manipuláció” (értsd befolyásolás) eredménye pluszos. Ha tehát mostantól fogva valakivel összefutsz és vitába keveredtek, bátran állj elé és kérdezd meg mosolyogva: “Na öreg, mit akarsz ma nekem eladni?” És ha olyan eszmét, amitől a világ a szeretet – és ahogy Hamvas Béla a történet előtti (=létállapot, melyben MI van ÉN helyett) időre vonatkoztatva a LÉT – irányába halad tovább – és Te hiszel abban, hogy ez Téged is épít -, akkor működjetek együtt. 🙂

Nagyon lényeges pontja az “eladásnak”, hogy nem pénz kell hozzá, hanem egy lényedből fakadó mély hit az eszmében, amit képviselsz. John Gage-nek – a fent említett filmben – ugyan egy bizonyos szintig ment az eladás folyamata, a történet végére azonban kiderül (mert Hollywood ezt akarta nekünk eladni!), hogy a pénz nem minden és van a léleknek egy olyan szintje, ahová nem érsz el akkor sem, ha tiéd az összes zsé a világon. Ettől függetlenül az, aki elér odáig (a lélek azon szintjéig), ugyancsak eladta magát azzal, hogy őszintén felvállalta önmagát és ezt megfelelő módon kommunikálta le a világ felé.

Próbáltam magam meggyőzni még korábban, hogy ez túl egyszerű magyarázat a világ irányának meghatározását illetően, de mindig ide lyukadtam ki, ezért gondoltam, hogy ezt leírom egy bejegyzésben. Tiéd lehet tehát a legfantasztikusabb, világrengető ötlet, ha nem tudnod eladni, nem sokra mész vele. (Tom Hopkins, Stephen R. Covey, Dale Carnegie sokat segíthetnek ebben neked.) Fontos megjegyzés: Sokszor a legmélyebb és leginkább sorsfordító írások, könyvek “reklámja” azért olyan gyenge, mert a tömeg nem érti az üzenetet és így nincs sok értelme népszerűsíteni azt.

Na elmegyek a kocsmába és hatással leszek egy kicsit a hozzám hasonló “kocsmatöltelék cimboráimra”, hogy megvegyék az eladásra szánt nézeteimet, különben még elmarad a visszaigazolása annak, hogy VAGYOK. 🙂 Egészségetekre nagyon sok szeretettel!

Vigyázat, csapda!!! (Kiegészítés 2012. szeptember 21-én): Az alább olvasható véleményeknek köszönhetően rájöttem, hogy a cikkben említett folyamat egy féligazság, ami valójában hazugság. A “minden az eladásról szól” c. világnézet ugyanis csak egy olyan valóságban nyer igazolást, amelyben az egyén nem törekszik a benne lévő metafizikai igazságra (valamiről nem mondom, hogy ez jó, amikor tudom, hogy az sz@r, akkor sem, ha jól tudom tálalni és így mások is egyetértenek velem), hanem önhazugságokkal nyugtatja önmagát, hogy az érvényesülés és a boldog élet titka a megfelelő kommunikáció. Ezzel kapcsolatban rövidesen írok egy újabb bejegyzést, mert fontosnak tartom, hogy a blog olvasói különbséget tudjanak tenni a szubjektív valóság és az objektív IGAZság között. Én is most értettem meg, hogy ez mit is jelent. (Erre az írásra való önreflexióként írtam egy “folytatást”: Az “eladás” hazugsága.)

Köszönöm Kozma Szilárdnak, Joó Violettának és Szabó Lindának a kíméletlen, engem az abszolút igazság felé irányító egyértelműen jó szándékú hozzászólásaikat!

Állami vagy privát?

Szerző: | dec 6, 2011 | Blogbejegyzések 2011-2014, Pénz

Állami vagy privát?

A minap beszélgettem egy nagyon kedves fiatal hölggyel és arról cseréltünk eszmét, hogy az állami vagy privát tulajdonú cégek szolgálják-e jobban egy ország nemzetgazdaságát? Ő azt állította, hogy ez nem kérdés, mert nyilván a privát, én viszont nem látom ennyire egyértelműnek ezt a kérdést. Ne értsetek félre, nem vagyok vak és látom, hogy a magánkézben lévő cégek mennyivel magasabb színvonalat képviselnek (szinte) minden szempontból. Ez egyértelműen látszik az adóbevételekből is, amennyiben a privát cég nem offshore cégstruktúrán keresztül menti ki a nyereségét az adóhatóság elől. 🙂 Amit persze megtesz, mert neki a cég (és vezetőinek a jóléte) az első, nem az állam jóléte. Csöpögtet persze oda is, de csak amennyit muszáj.

Egy privát cégnek elemi érdeke a versenyképesség fenntartása, a minél jobb minőség biztosítása, az ügyfelekkel való szoros kapcsolattartás, a minőségi követelmények egyre magasabb szintjének a betartása és nem utolsósorban az árversenyben való aktív részvétel. Ha ezekre nem figyel oda, akkor dől a szekér és mindenki munkanélküli lesz. Vagyis pénznélküli, mert a munkát még lehetne végezni, de bevétel híján egy cég ritkán fizet. 🙂 Kivéve, ha állami. És ugye itt a baj, mert az állami az akkor is fizet, ha veszteséges. Ezért “biztos” munkahely.

Mi lenne akkor, ha az állami cégek irányítását is igazi, üzleti szemléletű, az őket megbízó (nemzet) érdekeit előnybe részesítő vezetőkre bíznák? Jó, tudom, álmodok, meg ébredjek már fel, mi? 🙂 De most komolyan, mi lenne? Olyanokra bíznák, akik tudják, hogy ha nincs termelés, nincs kaja. Olyanokra, akik személyesen is érdekeltek abban, hogy minél több értéket állítsanak elő, mert állambácsi – az igazi főnök – begorombul, ha nem így lesz és akkor lapát. És mindenkinek lapát, aki nem az “állam” (nemzet) érdekeit képviseli: ha több az értékteremtés, akkor több a bevétel, több pénz marad az államkasszában, lehet csökkenteni az állam adósságait és csökkennek az emberekre háruló, adó formájában megjelenő terhek. Ez lenne a normális, ettől válhat egy nemzet önrendelkezővé. Az állam nem jó gazda! Igen, tudom, hallottam már. De miért nem? Biztos megvan ennek a számokkal bizonyítható közgazdasági magyarázata, de én Józsi bácsi vagyok és engem jobban érdekel az ilyen dolgok ok-okozati viszonya. Amíg egy állam, vagy szebb szóval nemzet egységes és vannak közös értékei és vagyona, addig kívülről nehezebben bombázható szét, talán ezért gondolom azt, hogy az állami tulajdon önmagában nem rossz dolog. Az mindenkié. Enyém, tiéd, mindenkié, aki a nemzet része.

De mi fenének kell nemzetben gondolkodni, ugye? EU van, határok nincsenek, lassan teljesen nemzetközivé lesz a világ, ahogy az internacionáléban énekeltük évtizedeken keresztül. A médiában folyamatosan azt hallani, hogy nem érdemes lovagolni ezen az egész nemzeti, nacionalistának nevezett ügyön. Szerintem meg pont ettől olyan színes a világ, hogy minden nép büszke a saját kulturális örökségére és védelmezi azt, nem?! A világ számos országában büszkék az emberek a nemzet közös kincseire és lengetik a zászlót, akkor itt Magyarországon miért ciki ez? Miért kirekesztő és “fasiszta” gondolkodás az, hogy egy ország a nemzeti vagyonát ne herdálja el? Segítsetek megérteni, mert nekem ez sok.

Mondok egy példát: Én abból indulok ki, hogy van egy családom, ami számomra szent. Amennyiben szeretem és megbecsülöm a családomat, úgy alakítom az életemet, hogy őket helyezem előtérbe. Az ő jólétük a fontos, a család egységét nem fogom azzal szétbombázni, hogy elherdálom a családi vagyont. Akkor sem, ha lehet, hogy a befolyt összegből egy ideig jobban élhetnénk. Jó kapcsolatot tartok fent más családokkal is, de (nekem) az első az én családom. A család gazdasági ügyeit meg igyekszem úgy intézni, hogy mindent meg fogok tenni (=képzem magam folyamatosan, hogy ügyes üzletember legyek), hogy a meglévő vagyonom a lehető legtöbb értéket termelje a család számára. Ha van a családnak egy cége, ami megélhetést teremt, akkor nem másoktól függök, hanem a saját munkámtól, saját teljesítményemtől! Olyan leszek, mint a japán agglegény: Maradoka Magamura! 🙂

A nemzet, véleményem szerint, ugyanolyan család, mint az én kis családom, csak egy picit nagyobb. Van háztartása, költségvetése, gazdasági élete, kultúrája, öröksége, stb. A nagyobb család célja pedig ugyanaz, mint a kicsié, ha meg akarja őrizni szuverenitását (=önállóságát) és nem akar másoktól függni. Ha tehát egy családon belül a (viszonylagos) gazdasági függetlenségnek van jelentősége, akkor nagyon nem mindegy, hogy a saját vagyonom nekem hoz készpénzáramlást (és hasznot), vagy valaki másnak. Ha meg a kapitalizmus a tőke mindenhatóságáról szól és felejtsük el a közös vagyon elvét, akkor minek egyáltalán állami vezetés? Persze ha megnézitek, pont az a cél, hogy ennek jelentőségét csökkentsék. Majd egy nagy, közös, nemzetközi vezetés megmondja, hogy mi a jó nekünk. Teljes mértékben errefelé halad a világ: Európai Unió, Észak-Amerikai Unió, Ázsiai Unió, stb.

Arra akarok csak kilyukadni, hogy egy állami cég nem attól rossz, hogy állami. Hanem attól, hogy olyan emberekre van bízva a vezetése, akiknek nem a “gyereke” a cég, hanem a fizetésért cserébe csinálják a munkát. Nincs nagy “közös kép”, hogy a “nemzetért dolgozom”, hanem egyszerűen csak állami alkalmazott vagyok, biztos munkám van. Ha az emberek túlnyomó részét megkérdezed, akkor nem azért dolgozik állami cégeknél mert szereti azt, hanem azért, mert meg akar valamiből élni és minél nagyobb biztonságot keres. Tudom-tudom, teljességgel utópikus lenne elvárni azt, hogy szenvedéllyel végezze mindenki a feladatát, de az állami vezetőktől szerintem azért elvárható lenne. Persze ehhez olyan oktatási rendszer kellene, amelyben az embereket arra nevelik, hogy közös értékekért dolgozni nemes dolog. Ez meg már rég hiányzik.

De mint minden egyéb, ez is egy következmény, csak hogy tiszta legyen:

Megfelelően alkalmazható tudás híján a 70-es években elkezdték Magyarországot eladósítani. A hitelből történő növekedés – ahogy az Így működik a pénzvilág cikk 2. részében írtam – nagyon kecsegtető volt az ország vezetőinek. A szovjetek ugyan még itt voltak, így meg volt kötve a kezünk, de volt nemzeti vagyon, ami megfelelő fedezetként szolgált a felvett hiteleknek. Amikor a rendszerváltás megtörtént, a privatizáció (=állami cégek magánkézbe adása) egy szűk rétegnek óriási hasznot hozott, így ők hülyék lettek volna ezt a ziccert kihagyni. Rosszul működtetett állami cégeket felvásároltak fillérekért, majd eladták az üzleti tudással rendelkező külföldi tulajdonosnak 20x-os árakon. Mindeközben azt hangsúlyozták, hogy meg lehet nézni: “A szocializmus nem hozott fejlődést, az állam nem jó gazda!” Így aztán eladták a nemzeti vagyont apránként, mert annak magánkézben történő működtetése magasabb szolgáltatási színvonalat biztosított. Ez valóban így is történt, csak innentől fogva a haszon nem nemzeti vagyon lett, hanem privát zsebekbe vándorolt. Vannak persze olyan üzletágak, ahol ez nem annyira lényeges, de pl. a telekommunikáció és a víz + energiaszektor korábban általunk birtokolt részénél nagyon nem mindegy, hogy a pénz kinek a zsebébe vándorol és legfőképpen milyen árakon kell ezeket a szolgáltatásokat igénybe vennünk. (Érdekességként jegyzem meg, hogy az egyébként megalomán és diktatórikus Kadhafi ezeket a szektorokat szigorúan líbiai állami kézben tartotta és így a szolgáltatás díjazása nagyon megfizethető volt a nép számára és ez több afrikai ország számára példaként szolgált.)

A világ egy üzleti vállalkozás (2. rész) című cikkemben felvázolt “eladósítás biznisznek” tehát egyenes következménye lett az, hogy a tudás híján rosszul működtetett állami cégek magán kézbe kerültek, és így egyrészt volt (részben) lenyúlható állami bevétel, másrészt volt miből fizetni a hitelezőknek a kamatokat, harmadrészt pedig a kapitalizmus élharcosai örömmel passzolták át a rosszul működtetett üzleteket hozzáértő, versenyorientált vállalkozóknak. Ez ugyanolyan tehát, mint a bankrendszer. Amíg állami kézben volt, addig rizikós volt. Privát szférában megvan a profit érdekeltség, ezért jól és versenyképesen működik, csak a “levegőből előállított hitelek” kamatjövedelme nem a népet, hanem a privát tulajdonosokat gazdagítják. És már meg is van az oka annak, hogy miért nő a gazdagok és a szegények között a különbség. Aki ért a pénzhez gazdagodik, aki nem, az szegényedik.

A kérdés tehát nem az igazából, hogy állami vagy privát, hanem az, hogy van-e benne érdekem, vagy nincs. És ha az országunknak olyan vezetői lettek volna / lennének, akik ezt így átlátják és érdekli is egy cseppet őket ez a dolog, akkor egyre többen törekednének arra, hogy a nemzeti vagyon jól működtetve a nemzet számára termeljen értéket, ne pedig a privát tulajdonosoknak. (Jóllehet most már szinte nincs nemzeti vagyon, szóval hogy úgy mondjam a futball pályán nem jut nekünk labda.) Persze a privát cégeknél is hagy maga mögött kívánni valót a szolgáltatás színvonala, mert ha akármelyik telekom vagy közmű szolgáltatót felhívod a problémáddal, minimum 5 perc automata ügyintézést kell végighallgatnod mire egy élő emberhez eljutsz. Na hja, a profit mindenhatósága a lényeg. 🙂

Már Csokonai is megmondta az 1794-ben írt Az Estve című versében, mégis leszarta ezt az eszmét mindenki:
“Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.”

Persze lehet, hogy tévedek, de logikailag nekem csak így áll össze a kép. Megyek, be is pattintok egy felest, mert ettől most egy kicsit rossz kedvem lett… 🙁

Téma: Gazdaság, Pénz
Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Amióta beléptünk az Európai Unióba, megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ez jó ötlet volt-e vagy sem. A főáramlatú hírek a csatlakozásnak szinte csak az előnyeiről beszélnek és az elmúlt 20 év kormánypártjai sem gondolják másként, minthogy ez volt az...

Az “eladás” művészete

Az “eladás” művészete

Robert Redford a kritikusok által nem túl nagyra értékelt Tisztességtelen ajánlat c. filmben mondja azt a millárdos John Gage szerepében - miután 1 millió dollárt ajánl fel a gyönyörű és frissen házas Diana-nak (Demi Moore) egyetlen éjszakáért cserébe -, hogy a...

Állami vagy privát?

A minap beszélgettem egy nagyon kedves fiatal hölggyel és arról cseréltünk eszmét, hogy az állami vagy privát tulajdonú cégek szolgálják-e jobban egy ország nemzetgazdaságát? Ő azt állította, hogy ez nem kérdés, mert nyilván a privát, én viszont nem látom ennyire...

Így működik a pénzvilág #2

Ahogy az előző részben bizonyítást nyert, a 100% fedezettel rendelkező pénz korlátozza a fejlődést. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy ezen felismerés után terjedtek el azok a modern közgazdasági elméletek, mely szerint a kihelyezett hitelből történő...

Így működik a pénzvilág #1

Elég sok gondolatom van drága komáim ezzel az egész "pénzbalhéval" kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, hogy az elejéről kezdem, mert ez fontos. Ha tudjuk, hogy a pénz honnan jön létre és az elmúlt évszázadokon át milyen változásokon ment keresztül, akkor jobban...

A világ egy üzleti vállalkozás #2

A világ egy üzleti vállalkozás #2

Folytatom az előző, hasonló című cikket, kicsit szájbarágósabban. 🙂 Nagyon sok szó esik mostanában arról, hogy a bankok, spekulánsok tevékenysége etikus-e vagy sem, ezért írni akartam egy lehetőleg objektív cikket arról, hogy a jelenlegi helyzet tulajdonképpen egy...

Téma: Egészség
A dolgoknak nincs “minősége”

A dolgoknak nincs “minősége”

Szoktam mondani, hogy a dolgoknak nincsen "minősége", csak annak az embernek, aki használja a "dolgokat". A kés például se nem jó, se nem rossz, hanem egyszerűen VAN. Pozitív vagy negatív minőségét pedig a nézőpontunk határozza meg, s hogy miként tekintünk rá. Hasznos...

A halál “értelme” az élet

A halál “értelme” az élet

A nyugati, modernnek nevezett materialista kultúra szomorú hiányossága, hogy a halál témáját tabuként kezeli. Nem szeretünk beszélni arról, hogy a földi utazás egy nap minden ember számára véget ér, és ezért a legtöbbünket félelemmel tölt el és felkészületlenül ér az...

A kis lépések művészete

A kis lépések művészete

Az életben minden okozat – ami a megtapasztalható valóság – apró, sokszor tudatos OK(ozás)ok eredménye. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt igaz, hogy a jövő apró lépésekből “keletkezik”. Ahogyan az uralkodó gazdasági elit apró lépésekben halad a saját céljai érdekében előre, úgy mi a személyes életünkben is képesek vagyunk ugyanezt megtenni a saját céljainkért. Érdemes az apró lépéseket megtervezni és napi szinten végrehajtani, hogy azt kapjuk, amit szeretnénk.

Így működik a pénzvilág #2

Szerző: | dec 5, 2011 | Blogbejegyzések 2011-2014, Pénz

Ahogy az előző részben bizonyítást nyert, a 100% fedezettel rendelkező pénz korlátozza a fejlődést. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy ezen felismerés után terjedtek el azok a modern közgazdasági elméletek, mely szerint a kihelyezett hitelből történő gazdasági növekedés – függetlenül attól, hogy van-e a hitel mögött tényleges fedezet vagy nincs – így is úgy is növekedés, aminek mindenki élvezi a gyümölcsét. Mindössze létre kell hozni egy olyan pénzügyi rendszert, melynek ez ab ovo (=kezdetektől fogva) része. Amíg az emberek bizalma nem rengeti meg a rendszert, addig ez működik. Ennek a típusú közgazdasági elméletnek volt a legnevesebb képviselője egy John Maynard Keynes nevű fickó. A keynesienizmus (=keynes-i közgazdaságtan) követőinek szilárd meggyőződése az, hogy a korlátlan hitelpénz létrehozása következmények nélkül lehetséges, tekintve, hogy a folyamatos értékteremtés mindig fedezetet fog nyújtani a – majdnem, hogy – korlátlan mennyiségben létrehozható hitel összegére. (A folyamatos értékteremtés valóban megteheti ezt, bár az infláció miatt veszélyes játék, főleg a kisemberre nézve. A spekulációs – főleg nyerészkedő – céllal létrehozott hitelekkel és tőzsdén kereskedett ún. származtatott ügyletekkel azonban már teljesen más a helyzet, de erről majd később!)

A hitelpénz létrehozása mind szép és jó mindaddig, amíg ezt a hitelpénzt INGYEN, azaz NEM kamatért hozzák létre. De ez nem így van és soha nem volt így. Annak ellenére, hogy a korábbi fejezetben felvázolt pénzügyi manőver igazolta a hitelpénzek létrehozásának pozitív hatását, az soha nem került célkeresztbe, hogy (sok esetben) nem létező fedezetre hogy a fenébe lehet létrehozni KAMATÉRT pénzt? Ez mitől normális? (Erre azt mondja egy modern közgazdász, hogy ha a hitelkihelyezésen nem keresne a pénzintézet, akkor nem foglalkozna vele és akkor a hitelezés nem létezne, ami pedig a gazdaságnak kell. De miért egy privát szféra keresi meg a hitelezés hasznát, amiből a nép semmit se lát? Ha meg bevezetik a bankadót, elkezdődik a prüszkölés a médiában meg mindenhol. Na, erre mindjárt kitérek, mert pont ez a legnagyobb trükk.)

Az előbbi logikai menetbe még bele lehet kötni egyébként, mert ugyan a pénzmultiplikátor miatt van lényegesen több kihelyezett hitel, de azért a banknak van pénze, szóval nem a “levegőre” ad kölcsön. A pénzmultiplikátor meg különben is egy természetesnek nevezett jelenség. (Szerintem akkor sem etikus valódi munkával visszafizettetni egy egyezményes jel – a banktól kapott kölcsön esetén legtöbbször számlapénz – ingyenes előállításának kamatait!) A probléma viszont nem csak ez. Ugyanis ma már nem minden pénz így keletkezik. Sőt.

A gond itt jön:

Mi van azokkal a pénzekkel, amiket pl. a FED (=Federal Reserve, az USA jegybankjának szerepét betöltő bankja) bocsájt ki az amerikai állam számára csak úgy azért, hogy az országot és a pénzügyi rendszert működtetni lehessen? Jóllehet a hivatalos magyarázata az ennek, hogy a pénzt nem csak úgy hozzák létre, hanem államkötvényekért cserébe, aminek fedezete a dolgozó néptől beszedett adó, viszont a kötvények kamattal terhelt értékpapírok, így a pénz létrehozása végső soron plusz pénzbe – ami a kamat – kerül.

A legfontosabb és igen elgondolkodtató kérdés ezen a ponton tehát a következő: Tegyük fel, hogy a világban – központi szabályozás által – forgalomban lévő összes pénz 100 Ft, amiből 95 Ft kihelyezhető hitel céljából kamatra, akkor a kamat összege honnan jön létre? (Nehogy azt mondjátok, hogy újabb hitelből… és azt, hogy ez egy “adósságcsapda”, amiben már közel 1 évszázada benne van a világ… mert akkor harakirit követek el a kocsma előtt holnap délben… 🙂 ) Magyarul: a jelenlegi rendszerben csak újabb hitelek létrehozásával (=újabb pénzteremtéssel) lehet kifizetni a kereskedelmi bankok legális pénzteremtő tevékenysége és pl. a FED által kreált pénz kamatait. Ez egy soha véget nem érő adósságspirál! Nézd meg a következő, Chris Martenson által készített 4 perces videót, hogy megértsd a pénz teremtésének folyamatát:

És most egy kis történelmi visszatekintés, hogy világos legyen az imént felrajzolt kép:

A pénzügyi tranzakciók és banki ügyletek mindig befolyásos (és elég fifikás) csoportok kezében kötöttek ki, akik az egész pénz- és tőkepiaci tranzakciókat felügyelték, irányították. Az ő kezükben folytak össze a szálak, ha betétgyűjtéstől vagy hitelezésről volt szó, ők hozták létre az első bankokat és pénzintézeteket is. Azonban, bár 1694-ben megalakult a világ első központi bankja, a Bank of England, 1913-ig a bankrendszer viszonylag függetlenül működött és – mint bármilyen másik gazdasági vállalkozás – csődbe is mehetett, ha rosszul kezelte a betéteket és a hitelezés kérdését. És ez meg is történt, főleg olyan alkalmakkor amikor a tömegtájékoztatás már lehetőséget nyújtott arra is, hogy (bizonyos körök) pánikokat keltsenek és riogassák a tömegeket azzal, hogy egy bank a csőd szélén áll. Mivel azt már tudjuk, hogy a betéteknek csak egy részét kellett megőrizni a kincsárban, a többit pedig ki lehetett helyezni hitelbe (és ezáltal a betéteseknek is tudtak kamatot fizetni), ezért nem volt nehéz mindenféle pánikokkal rázúdítani a betéteseket a bankfiókokra, hogy aztán a bank ne tudjon fizetni és becsődöljön. (A hiteleket visszahívni ugyanis nem olyan könnyű, ha azok mondjuk ingatlanokban, vagy vállalkozásokban csücsülnek. Emlékszel még a Posta Bank botrányra a 90-es évek végén Magyarországon? Az ugyanilyen volt.)

Egy ilyen labilisnak nevezett környezet vezetett el ahhoz, hogy egy nagyon okos, de meglehetősen számító bankárcsoport létrehozta a Federal Reserve System (Szövetségi Tartalék Rendszer) nevű Delaware államban bejegyzett zárt körű részvénytársaságot, ami 1913. december 23. óta az Amerikai Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő (központi) bank. Az ő kulcsszerepe pedig az, hogy ő a legutolsó hitelező, angolul the lender of last resort. Erre a funkcióra pedig azért volt szükség, mert így – legalábbis papíron ezt kommunikálták – lehetővé vált az, hogy ha a 2 szintű bankrendszerben (1. szint: központi bank, 2. szint: kereskedelmi bankhálózat) becsődöl egy bank, akkor a központi bank ki tudja menteni és akkor a betétesek nem veszítik el a pénzüket, a behitelezett vállalkozások tovább tudnak működni, stb. Ugye ez jól hangzik? Szerintem is. De azt soha nem teszik hozzá, hogy az a pénz, amiből kimentik a kereskedelmi bankokat, az nem ingyen van, hanem államkötvényeket ad érte cserébe az amerikai állam, aminek viszont kamatterhe van. Vagyis a FED úgy utolsó kölcsönadó, hogy ezt a szerepét állami garanciáért cserébe komoly kamatokért teszi. Mekkora egy buli ez? Semmi értékteremtés, csak irányítás és felügyelet. Nem csoda, hogy a Federal Reserve Act (a Szövetségi Tartalék Rendszerének törvényét) akkor iktatták érvénybe, amikor az amerikai kongresszus tagjai hazamentek karácsonyozni, nehogy véletlenül megértsék ennek veszélyeit és ne szavazzák meg… Na de erről még részletesebben írok egy későbbi leckében.

A hitelpénzrendszer valóban nagyon sokat tett hozzá a fejlődéshez, azonban nem szabad elfelejteni azt, hogy mivel a pénzt nem ingyen hozzák létre, ezért minél instabilabb a világ fejlődése és minél több pénzt hoznak létre hitelből, annál magasabb a pénz létrehozásáért fizetett kamat. És mivel a FED egy profitorientált vállalkozás tulajdonképpen, ezért neki nem érdeke az, hogy ne legyen szüksége az ő termékére. Értitek már, hogy miért kell mindenhová Világbank és IMF? 🙂

Mindezeket figyelembe véve talán már egyre világosabbá kezd válni az olvasó számára az, hogy ha körbenézünk 2011. végén a világban, akkor a nyugati országok között csak mélységesen eladósodott országokat látunk. Az adósságok törlesztését (=egyre magasabb kamatok fizetését) pedig csak újabb hitelek felvételével és a belső adók, szabályozások növelésével lehet biztosítani. Nem beszélve arról, hogy a folyamatos hitelpénzek létrehozása (bármilyen céllal is történik) növeli az inflációt, amely (elvileg) nem más, mint az, hogy a reálgazdasági fedezetet meghaladó mértékű a reálgazdaság értékét képviselni hivatott értékmérő. Magyarul több pénz van forgalomban, mint valós fedezet, ami a pénz vásárlóértékének csökkenéséhez vezet. (Vagyis emelkednek az árak és mindig gyorsabban emelkednek, mint a fizetés.) Ez pedig magasabb adók mellett az emberek elszegényedését eredményezi, amelyről az elmúlt 20 év statisztikái mindent megmutatnak.

Összegzés: mivel a hitelezés valóban gazdasági növekedéssel jár, viszont a levezetett matematikai példából látszik, hogy velejárója a pénz vásárló értékének romlása (mert folyamatos inflációt gerjeszt az állandó pénzteremtés szükségessége), ezért a modern pénzrendszerből csak azok keresnek pénzt hosszú távon (a hitelpénzt ingyenesen létrehozó bankrendszer tulajdonosain kívül), akik a pénzt olyan helyre tudják fektetni, ahol több lesz belőle. Erről szól a Keynes által megfogalmazott tőke határhatékonyságának törvénye, mely alapján csak akkor van értelme hitelt létrehozni, ha a létrehozott pénz várható hozama nagyobb, mint az előállítás költsége. Ezt pedig csak azok tudják megtenni, akik értik a rendszert. A 9-5-ig dolgozó Pista bácsi nem. Magyarul (nagy általánosságban): a pénzrendszer működését megértő ember növeli a vagyonát, a pénzrendszert nem értő ember pedig elszegényedik.

Végezetül egy nagyon érdekes, 90-es években készült amerikai dokumentumfilmet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, melynek címe: A pénz urai. Ez a 3,5 órás film részletesen elmeséli azt, amit az imént felvázoltam. Melegen ajánlott végignézni. Csak egyet kérek. Ne ítélkezz a végén, mert ennek a pénzrendszernek az előnyeit Te is élvezed (és persze szenveded is). Én csak tényeket vázolok fel, hogy tiszta legyen a kép.

(Ha a felirat méretét változtatni/növelni szeretnéd, kattints a CC jelre, majd Beállításokra, ott pedig a + jel-t nyomogasd a “Parancsikon” felirattól balra, majd “Kész”.)

A következő részben egy kicsit arról fogok majd elmélkedni, hogy mit jelent a kedvező befektetési környezet. Ezt a kifejezést ugyanis nagyon sokan használják, de nem mindenki tudja, hogy mégis miért. 🙂

Na, most legurítok egy felest a FED urainak az egészségére! Legfőképpen pedig a tiédre, kedves komám! 🙂

Így működik a pénzvilág #1

Szerző: | dec 2, 2011 | Blogbejegyzések 2011-2014, Pénz

Elég sok gondolatom van drága komáim ezzel az egész “pénzbalhéval” kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, hogy az elejéről kezdem, mert ez fontos. Ha tudjuk, hogy a pénz honnan jön létre és az elmúlt évszázadokon át milyen változásokon ment keresztül, akkor jobban megértjük azt, hogy a jelenlegi helyzet valójában teljesen normális. Olyanná vált a pénz, amilyenné mi, emberek tettük. És ezt azért kaptuk, mert mindig egyszerűbb volt elfogadni, hogy mások gondolkodjanak helyettünk és mert nem tettünk fel kérdéseket.

Röviden a pénz története:

A pénz története úgy kezdődött, hogy az emberek rájöttek: a székgyártó kisiparosnak, aki kenyeret akar venni, nagyon macerás egy olyan pékre várnia, akinek szék kell. 🙂 ) A barternek (cserekereskedelemnek) ugyanis ez volt az alapja. Kellett tehát valami, ami közvetít és nem különben megőrzi az értékét, továbbá osztható és mindenki által elfogadott!

Bevezetőnek nézz meg egy néhány perces videót a pénzről, Chris Martenson pénzügyi alapozójából (Crash Course):

A pénzt képviselő jel megteremtésekor tehát fontos volt, hogy valódi értéket fejezzen ki, ezért – a kagylók és színes kavicsok csereeszköz funkciójának elhagyása után – előtérbe került a pénz legfontosabb kritériuma: mivel a pénz nem más, mint a munka értékét kifejező (osztható) egyenértékes, ezért olyan eszközt akartak választani pénznek, ami önmagában már munkát feltételezett. Ezért lett olyan fontos az arany és az ezüst, azok kibányászásához ugyanis dolgozni kellett. Minél jobban üzletelt, vagy (aranyat / ezüstöt) bányászott valaki (=minél több értéket állított elő), annál több arannyal vagy ezüsttel rendelkezett. A felhalmozott nemesfém pénzt előbb-utóbb biztos helyre akarták tenni, mert senki sem szerette, ha pl. kirabolják. Itt jöttek be a képbe az ún. pénzváltók (aranyművesek), akik hatalmas széfekben tárolták az aranyat és vigyáztak rá, mindezt néhány százaléknyi jutalékért cserébe. A széfben elhelyezett aranytartalékra pedig kibocsájtottak egy ún. váltót (ami egy értékpapírdarab), melyen a kincstárnok bizonyította, hogy Pista bácsi valóban rendelkezik a széfben elhelyezett összeggel. A váltó önmagában akkor ért valamit, ha a kincstárnok és a tulajdonos aláírása is rajta volt, így volt csak beváltható. Mivel a váltók hurcolászása egyszerűbb volt, mint zsákokban aranyat vinni, ezért előbb-utóbb mindenki rászokott a váltókra. (Ez volt a papírpénz első komolyabb megjelenése.) Több előnye is volt: elfért a zsebben és nem kellett attól félni, hogy meglopják az embert. Ha nem volt aláírva a tulajdonos által a váltó, az semmit nem ért. Tök jó, nem? 🙂

A pénzváltók némi plusz bevételért cserébe elkezdtek hitelezni embereknek, mert rájöttek, hogy úgy sem fog mindenki egyszerre jönni a pénzéért, bizonyos részét ki lehet helyezni hitelbe. (Ráadásul előbb-utóbb nagyon kevés jutalékot kértek a “vagyonkezelésért” és ha valaki lekötötte az aranyát hosszabb időre, akkor garantáltak neki egy kis plusz hozamot, mely az arany hitelként történő kihelyezéséből származott. Ezt mindenki szerette, mert ez már ajándék pénz, ugyi.) A történet akkor fordult trükkösre, amikor a kincstárnok / pénzváltó egyre több hitelt kezdett kihelyezni. Több kihelyezett hitel ugyanis több kamatbevétel számára, több “levegőből származó” haszon. Főleg nem létező fedezetre! Ráadásul semmit nem kell érte tenni, csak ügyesen kell kommunikálni a betétesekkel (=az arany tulajdonosai), hogy miért éri ez meg nekik és miért ne vegyék ki az aranyukat (ami a fedezet volt minden kibocsájtott papírra). Mindeközben – ügyesen kommunikált és jól “megmarketingelte” (=okos kommunikációval piacot teremtett) magát a pénzváltó – ő hitelbe lényegesebb több papírt állított ki, mint ami mögött már volt fedezet.

Itt viszont már valós veszély lépett be a képbe: mi lenne, ha az összes betétes (aranytulajdonos) egyszerre jönne a nála elhelyezett vagyonáért? Ez persze meg is történt aztán, mert a pénzváltó volt olyan hülye (egy időben), hogy a könnyen jött gazdagságát villogtatta az emberek között és ez feltűnt mindenkinek. Ilyenkor megrohamozták a pénzváltót (és fény derült a turpisságra, hogy fedezetlen papírok voltak forgalomban), sokan buktak egy csomót, a pénzváltó meg elbujdokolt egy időre. (De mivel az emberek gyorsan elfelejtik a rosszat, előbb-utóbb előjöttek ismét, mert a pénzkezelés és a hitelezés az jó buli. Az ezzel kapcsolatos munka nem is annyira munka, mint inkább a kommunikációs képesség ügyes használata. 🙂 ) A pozitív előnye ennek a manővernek azonban az volt, hogy megindult a fejlődés általa. Az emberek csak azt hitték, hogy van fedezet a kibocsájtott hitellevelek mögött, pedig csak ügyes kommunikáció volt az egész. De látszólag mégis fejlődött tőle a világ, létre jöttek üzleti vállalkozások, munkahelyek teremtődtek stb. És ezt senki nem tudta elvitatni. Ez lett a hitelpénzrendszer mozgatórugója.

A modern bankrendszerben már komolyan szabályozzák a hitelkihelyezést, bizalomkeltés (és biztosíték) céljából már egy kötelező tartalékot is bevezettek. Ez olyan pénz, amit nem szabad hitelbe kihelyezni, hogy csőd esetén ne mehessen minden a levesbe, s ezt az összeget betétállomány (=a bank ügyfelei által elhelyezett pénzek összegének) bizonyos százalékában határozzák meg. Ezt hívják kötelező tartalékrátának. Ez volt már 10% is, most Magyarországon 5%. 100 Ft-ból tehát 5 Ft-ot kell tartalékként megőrizni és 95 Ft-ot ki lehet helyezni hitelbe. A “hivatalos” verzió szerint csak ebből él a bank. Magyarul: 5% kamatot ad a betétekre és 10% kamatért ad kölcsön. (Vagyis a hitelkamatok és a betéti kamatok különbsége az ő haszna, ezért jött létre, mint vállalkozás.) Azonban ebben a módszerben is van egy trükk. Csak ez már legális és minden közgazdász elfogadja, hogy ez jó. Ezt pedig úgy hívják, hogy pénzmultiplikátor hatás, ami nem más, mint a bank pénzteremtő képessége. (Pénzteremtés = Legyen pénz! És lőn. És Isten látá, hogy ez jó… 🙂 ) Ennek annyi a lényege, hogy az “A” bankból kihelyezett hitelek összege “B” bankfiókba vándorolva növeli a “B” bank betétállományát, és ezzel a hitelbe kihelyezhető pénzösszegének mennyiségét is. Vagyis, megint csak több (számla)pénzt lehet létrehozni, mint amennyi valós fedezet van mögötte. Tulajdonképpen ez is az oka annak a válságnak, amit most él a világ.

Ezzel kapcsolatban készült egy nagyon jó kis rajzfilm, amiben már a következő fejezetek témáiról is szó esik, de akkor is idekívánkozik, hogy megosszam, ezért nem várok vele. Nyilván ezt is az ivócimboráim ajánlották, mert a sok disznó, meg tehén, amiket legeltetek, nem beszélnek ilyenekről. 🙂 A film címe: Pénz, mint adósság. A filmben felvázolt folyamat eredménye a statisztikai mutatók alapján nem teljesen pontos – ugyanis nem teremtődik annyi számlapénz, mint amennyire lehetőség nyílna -, de a rendszer működési elvét elég pontosan bemutatja.

A következő fejezetben a hitelpénzrendszert egy másik nézőpontból fogom megvizsgálni és olyan pofon egyszerűen tűnő kérdéseket fogok feltenni, ami – valami különös oknál fogva – nem túl gyakran kerül célkeresztbe egyetlen fősodrású médiában sem. Szerintem meg fogjátok érteni, hogy miért… 🙂

Most viszont koccintok egyet az egészségetekre, mert megszomjaztam… 🙂 Jó hétvégét, jó pihenést mindenkinek, jövő héten folytatom!

A világ egy üzleti vállalkozás #2

A világ egy üzleti vállalkozás #2

Szerző: | dec 1, 2011 | Blogbejegyzések 2011-2014, Pénz

Folytatom az előző, hasonló című cikket, kicsit szájbarágósabban. 🙂 Nagyon sok szó esik mostanában arról, hogy a bankok, spekulánsok tevékenysége etikus-e vagy sem, ezért írni akartam egy lehetőleg objektív cikket arról, hogy a jelenlegi helyzet tulajdonképpen egy következmény. Annak a pénzrendszernek a következménye, amelyben élünk. És amelyből Te is profitálsz néha, csak amikor nyersz, akkor nem mész ki az utcára tüntetni. A problémák ott kezdődnek, hogy a veszteség jobban fáj, mert nem értjük azt, hogy a világ egy üzlet, melyben minden gazdasági szereplő célja ugyanaz: pénzt akar keresni. Magyarország “bóvli” kategóriába sorolása a Moody’s leminősítése által szerintem ugyanezt a célt szolgálja. A költségvetési terveknek ugyanis úgy kellene megvalósulniuk, hogy az a befektetők érdekeit nem sérti. Ez pedig nem egyszerű feladat.

Nem lesz rövid az eszmefuttatás és eléggé józsibácsis lesz, de mire végére érsz, ígérem kitisztul a kép.

Ha nincs időd és csak a konklúzióra (=tanulság) vagy kíváncsi, akkor kattints ide.

Képzeld el, hogy a világ egy üzleti vállalkozás. Mindenki, aki élni akar, dolgozik valahol (állami, vagy privát cégben) vagy saját vállalkozást épít és valamilyen terméket vagy szolgáltatást árul. (Vagy sportoló, művész, író, feltaláló, stb.) Miért tesszük ezt? Azért, mert pénzt akarunk keresni mindannyian, ami a boldogulás alapja a társadalomban. Pénzt meg azért akarunk, mert először túlélni, aztán pedig növekedni szeretnénk. Volt egyszer egy Abraham Maslow nevű pszichológus pasas, aki felépítette az emberi szükségletek hierarchikus (=alá és fölérendeltségi viszonyban lévő) rendszerét, mely elég jól szemléleti azt, hogy egy adott állapot elérése után mi a következő vágyott szint. Ezt hívják Maslow-piramisnak. Mivel az ember mindig többet akar a jelenlegi állapotnál, ezért Maslow megállapításai axiómának (=megkérdőjelezhetetlen igazságnak) számítanak. Jobb lakás, jobb állás, szebb ház, szebb kocsi, egzotikusabb utazás, vagy egyszerűen csak egy jobb, nagyobb választékkal rendelkező kocsma. 🙂 Többet akarunk, mást, újabbat, jobbat. Ilyen az ember természete. Ami nem is baj, mert különben még mindig barlanglakók lennénk. 🙂

Egy vállalkozásban a megfelelő termék/szolgáltatás kiválasztása vagy azon múlik, hogy jól méred-e fel a piacot (ez a megszokott megközelítés) és elkezdesz valamit eladni, amire már igény van, vagy jól ismered az embereket és tudod, hogy mi kell nekik, ezért létrehozod azt. (Az utóbbira jó példa Steve Jobs, az Apple nemrég elhunyt vezetője, aki azt mondta: “Az emberek nem tudják, hogy mit akarnak addig, amíg meg nem mutatod nekik.” És igaza lett, az emberek nem tudták, hogy kell nekik iPod meg iPhone és a számok eléggé azt mutatják, hogy kell.)

Egy termelésre/szolgáltatás nyújtására berendezkedett üzleti vállalkozás működtetésének nagyon leegyszerűsített folyamata a következő: Piackutatás (=körülnézel, hogy mit vennének szívesen az emberek), szegmentálás (=célpiac kiválasztása, hogy kinek akarsz eladni, ugyanis mindenkinek nem lehet), másik oldalról termékfejlesztés, marketing + PR (=”betámadod” a célpiacot ügyes érzelmi manipulációval), és eladás. Ez fontos lesz később, mert a mai világ legfontosabb “terméke” a tőke, amely ugyanígy működik.

Vannak nem termelő cégek (főleg állami intézmények), az ő céljuk a vállalkozási környezet megfelelő feltételeinek a biztosítása. Oktatás (hogy legyenek szakképzett dolgozók), mindenféle jogi környezet (cégjog, munkajog, büntetőjog + ezernyi más dolog), adózás szabályozása és sok-sok satöbbi. Nézzétek meg mennyi állami intézmény (minisztériumok, stb.) van, az mind erre kell. Egy demokráciában az államot azért bízza meg a nép (elvileg), hogy a közös ügyeket, rövidítve a közügyeket szabályozzák és azokat a nép érdekében intézzék helyettünk. Régen sokkal több közügyet oldott meg egy állami rendszer, mint manapság, ugyanis a privatizáció (=államilag működtetett intézmények és vállalatok magánkézbe való eladása) óta már az állam nagyon sok, a nép érdekeit, kényelmét szolgáló intézkedést külső (privát kézben lévő) cégekkel végeztet el.

Amikor azt olvasod, vagy hallod, hogy egy adott kormányzat az államilag fizetett megbízások esetében lobbizik (vagy inkább cégek a kormánynál lobbiznak), az ma már szinte mindig azt jelenti, hogy azon cégek közül válogat a kormány, akik jól dolgoznak (lehetőleg nem drágán és megfelelő minőségben), de legfőképpen úgy, hogy legyen visszaosztás. Vagyis az állam képviseletében dolgozó döntéshozó (csapat) kapjon egy vastag borítékot jó sok pénzzel azért, mert az állam nevében munkát adott a kiválasztott vállalkozónak. A vállalkozó megkapja az államtól a pénzt, ő ebből vissza osztja az előzetes (titkos) megállapodásban meghatározott összeget és valahogy majd elszámolja. Mondjuk úgy, hogy vesz számlát. 🙂 Ez kis hazánkban így megy, bárki is legyen kormányon. Mindenki meg akar élni. Gyerekek, asszony/férj otthon, nyaralás vár, autó benzint kér és az anyósnak is kell új ruci vagy valami fülbevaló. 🙂

Azért fontos kiemelni az államilag finanszírozott (=fizetett) munkákat a többi közül (és azért is hoztam példát a kilobbizott megbízások elnyerésére), mert azokat az államkasszából fizetik, mely az állampolgároktól és vállalkozásoktól beszedett (nyereség, iparűzési és egyéb), valamint a termékek/szolgáltatások árában meghatározott (ÁFA) adójövedelem. Magyarul: az adófizetők pénzéből dönti el az állam, hogy kit bíz meg egy adott feladatra (=aki jól lobbizik), és ugyanebből a pénzből kapja ő a visszaosztást. Egy állam addig tud működni, amíg van folyamatos adóbevétele, amiből a költségeit, állami beruházásokat, felvett hitelek kamatait fizetni tudja. (Akárcsak Te a saját, otthoni háztartásodban.) Csak Te állampolgári kötelesség címén nem húzhatsz le senkit több pénzre, ha a kasszád kiürülni látszik.

Bizonyára észrevettétek, az állam(ok) működtetéséhez egyre több pénz kell, ami pedig egy okozat, vagyis a következménye az államok modern-kori működtetésének. Ezt mindjárt kibontom, hogy ezt mi okozta.

Megjegyzés: Egy jól kialakított adórendszerben minden állampolgár tudja, hogy a közterhek viselése kötelező és jó érzés, mert ugye Te is szeretsz olyan helyen élni, ahol megfelelő a közbiztonság, van járda és közvilágítás, stb, stb. Mivel az adózás közismert állampolgári kötelesség már évezredek óta, ezért mindig is volt értelme politikai hatalmat szerezni, mert az adóbevételekből tutira van fizetés (+lehetőség lobbizásból származó visszaosztásokra). Persze ehhez az országot jól kell működtetni. Nem véletlen, hogy az adózás körül mindig olyan nagy a szövegelés. Mekkora adókulcs legyen, milyen adókedvezmények, stb. Adót fizetni senki nem szeret, de az állam szigorúan behajtja, azt, ami neki jár. Hogy miért kell szigorúan behajtania (azon felül, hogy az állam és így a közügyek elvégzésének megléte függ tőle), az ennek a cikknek a lényege. De lényeg: az országot jól kell működtetni, hogy a nép elégedett legyen és akarjon adót fizetni. Ez fontos!

Lépjünk tovább.

Mindannyian tudjuk, hogy egy adott országban a hitel segíti az infrastruktúra (=utak, víz, villany, csatorna, stb.) és egyéb, társadalmi komfortot és elégedettséget növelő beruházások meglétét, ezért a nyugati államok évtizedekkel ezelőtt (Magyarország 1973-tól) elfogadták, hogy kölcsönből fejlesszenek. Erre alapból nem feltétlenül lenne szüksége egy országnak – bár való igaz, akkor korlátok közé szorítaná a fejlődést bizonyos szinten -, mert ha lenne belső termelése és olyan értékeket állítana elő, amire itthon is, és külföldön is nagy igény van, akkor az abból származó haszonból lehetne növekedni, építkezni. (A középkorban Magyarország mezőgazdasága volt ilyen iparág, a megtermelt élelmiszerek egész Európát etették.) Ha tehát lenne ilyenünk, akkor jobban tudnánk a teljes államot működtetni, magyarul az országot finanszírozni (akár külső hitelek nélkül is).

John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyvében tisztán és érthetően leírja, hogy ezek ma már felülről szabályozott dolgok. Mivel minden államvezetés szeretne a nép előtt jó színben feltűnni (fejlesztésekkel, kedvező vállalkozási környezet megteremtésével, stb.), ezért a XX. század II. felében elkezdtek az országok hiteleket felvenni a Világbanktól, amely hitelek visszafizetését egyéb tevékenységei mellett a Nemzetközi Valutaalap felügyeli. Ez az “ikercég” (Bretton Woods-i ikrek) tulajdonképpen egy olyan vállalkozás, mely – rengeteg egyéb szabályozó és harmonizációs (=nemzetközi együttműködést elősegítő) feladaton túl – államok felé történő hitelezéssel foglalkozik és a tulajdonképpeni profiljuk az, hogy az államoknak hitelt adnak el kamatért. Ebből keresik a pénzt. Lehet szépen is fogalmazni, hogy a “világ fejlesztése”, meg a “fejlődő országok segítése” a cél, de valójában egy profitcélú vállalkozásról beszélünk: pénzt akarnak kölcsönadni (befektetni) biztos helyre, kamatjövedelem reményében. Ha a kölcsönadott pénz termel valódi értéket az is jó, ha csak “védőháló”, az is. Az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyv pont azt mutatja be, hogy okos PR-ral (Public Relations = a kommunikáció tudatos szervezésével) ezt hogyan tudták elérni. És hogy visszautaljak eme cikk 2. bekezdésére, a “tőke” felmérte a piacot és rájött, hogy az államok finanszírozása (eladósítása) a legnagyobb üzlet.

Képzeld el a következő szitut (ezt most nagyon nagy vonalakban mutatom be):

Egy Világbanknak dolgozó közgazdász, nagyon okos és intelligens, magas rangú képviselő (értékesítő) elmegy egy ország vezetőjéhez és ezt mondja neki: “Figyeljen Elnök/Miniszterelnök Úr! Megvizsgáltuk az Ön országának gazdasági helyzetét és úgy látjuk, hogy komoly finanszírozási problémáik lehetnek a közeljövőben, mert az ABC és az XYZ iparágak előtt komoly visszaesés várható. Ezt abból látjuk, hogy a szomszéd ország ugyanezeket a termékeket, ami az Önök nemzeti össztermékének (=egy országban megtermelt teljes jöveledem, azaz GDP) jelentős százalékát adja, olcsóbban tudja előállítani, ami miatt az önök versenyképessége csökkenni fog. (Magyarul kevesebbet fognak tudni a jövőben eladni, kisebb lesz a bevétel.) Mi lenne, ha mi nyújtanánk Önnek 1 milliárd dolláros kölcsönt nagyon kedvező kamatra, építsen belőle autópályát, amiből ezt a hátrányt le tudja majd dolgozni, mert a hatékonyabb közlekedés miatt csökkenni fognak a költségek és a versenyképesség megmarad, a nép meg örülni fog nagyon, mert Ön bölcs döntést hozott, ráadásul az autópályát a kisember is használja, ami mi miatt külön hálás lesz. Az említett iparágak megmaradnak, az emberek nem veszítették el a munkájukat és létrejött egy üzleti + kényelmi infrastrukturális fejlesztés. A kölcsön kamatterheit Ön 5%-os ÁFA emeléssel megoldja, minden szép és jó. A nép egy picit elégedetlen lesz a megnövekedett adók miatt, de Ön utána kiáll a sajtó elé és elmondja, hogy ez a döntés megmentette az ABC és XYZ iparágakat és az ország továbbra is fejlődni tud. A pénzt meg nem sürgős visszafizetni, a kamatokkal mi bőven elvagyunk.” (Ráadásul a döntés megkönnyítése céljából a hitelező egy jó vastag borítékot ad még a döntéshozónak, hogy ne nagyon gondolja meg magát.)

Egy kis kitérő kedvéért íme egy 10 perces videó John Perkins-szel, amelyben elmeséli, hogy Dél-Amerikai országokban hogyan adtak el adósságot úgy, hogy a profitok ne az adott ország érdekeit szolgálják. (Ha a felirat méretét változtatni/növelni szeretnéd, kattints a CC jelre, majd Beállításokra, ott pedig a + jel-t nyomogasd a “Parancsikon” felirattól balra, majd “Kész”.)

Visszatérve a korábbi példához, az ország megkapja a kölcsönt és elindul a “játék”. A valódi probléma abból fakad, hogy ez egy nagyon egyszerű módja a külső forráshoz (=kölcsönpénz) való hozzájutásnak, ezért minden vezetőben fel fog merülni a kérdés: Ha ilyen könnyű hitelből fejleszteni, miért ne vennénk fel még 1 milliárdot? A megnövekedett kamatfizetésre majd kitalálunk valamit, de a nép örülni fog, mert csináltunk valami látványosat. Ebben a látszólag építő jellegű folyamatban ott történik a megakadás, ahol az értékteremtő termelőgazdaság számára már lehetetlenné válik a folyamatosan növekvő hitelkamatok visszafizetése és a további működéshez és a meglévő hitelek kamatainak fizetéséhez már újabb hitelek kellenek. Jó magyarul megfogalmazva: Megettük a következő 30 év kajáját előre (addig minden nagyon finom volt), most viszont nincs kaja, bocsi. Persze ez nem ennyire egyszerű, de sajnos ez történik. És nem csak nálunk.

Most pedig jöjjön az egész cikk lényege, ami minden üzleti vállalkozásra igaz:

Az egész “eladósítás játék” lényege a cash-flow termelő (=készpénzáramlást biztosító) üzlet. Ha van egy lakóházad 30 lakással, akkor nem az a buli, ha eladod az összes lakást, mert akkor lesz egy csomó készpénzed, amit valahová megint be kell tenni, hogy (az infláció következtében) az ne veszítse el a vásárlóértékét. (A pénznek a vásárlóértéke a lényeg. Ha nem hiszed, próbálj fizetni 1930-as évekbeli Magyar Pengővel.) A “buli” tehát mindig az, hogy a vagyonodat olyan helyre teszed, ahol az inflációtól többnyire védve van, s amelyből folyamatos készpénzáramlásod van. A “külföldi befektető” azért ad kölcsön, mert így neki egy akármilyen állam (a mögötte lévő adófizető társadalommal) egy folyamatos cash-flow termelő üzleti vállalkozás. Egy adófizető nép pedig elég jó fedezet a pénzére. Ő a jövőbeli bevétellel kalkulál, és ha egy ország bekeményít (mint ahogy a jelenlegi magyar kormányzat megpróbálta), akkor mindenféle spekulatív módszerekkel (forintgyengítés, médiahisztéria) ráveszi a népet(!), hogy követelje az államtól azt a megoldást, amitől a cash-flow termelő helyzet ismét visszaáll a helyére. A manipuláció célja mindig az, hogy a készpénztermelő vállalkozás üzleti potenciálját (=erejét) ne veszítse el. Ha olvastátok Machiavelli A fejedelem c. könyvét, akkor tudjátok: A cél szentesíti az eszközt. Nem beszélve arról, hogy ha egy ország minél jobban el van adósodva, annál jobban a hitelező szabja meg a játékszabályokat. Képzeld csak el, hogy vannak ügyfeleid (vásárlóid) és Te szabod meg azt, hogy nekik mikor és hogyan kell vásárolniuk tőled. Óriási játék! Ráadásul a Maslow-piramis rájuk is érvényes, ők is többet akarnak mindig. 🙂 Persze tudom, vannak mindig vis maior, azaz előre nem látható problémák, amelynek következtében néha át kell ütemezni a befektetést (=adósságot), stb., de a cél mindig az, hogy a befektetés megtartsa a készpénz-áramoltató képességét!

A Világbank + IMF piacot teremtett, ügyesen szegmentált, frankón “bemarketingelte” magát “ajándék pénzzel”, aztán eladta nekünk a csomagot. (A kapott pénz mellesleg teremtett értéket + munkát is, ez volt az átmeneti hozadéka!). Ez történt 1973-ban. Hiába azonban a sok fejlesztés, meg az időszakos munkahelyteremtések, ‘73 óta úgy eladósodtunk, hogy az életben nincs esélyünk ebből kikeveredni. Legalábbis nem úgy tűnik, hogy lenne. Aki megpróbál kikeveredni az adósságcsapdából, azokat meg elgáncsolják. És akiknél nincs termelőgazdaság, ott ez sikerül is. Ne feledd: ami neked kamatfizetés az adósságra, az a másiknak cash-flow! (Könyvajánló: Robert Kiyosaki Gazdag papa, szegény papa)

Ez, barátaim, kőkemény üzlet.

Egy ország leminősítése tehát főleg azért történhet meg (szerintem), mert a hitelezők ezáltal akarják elérni azt, hogy az általuk lezsírozott üzleti megállapodásból hosszú távon biztosíthassák a rendszeres készpénzáramlást. (A hitelezők és a hitelminősítők elnevezése között még nyelvi-logikai kapcsolat is van. 🙂 ) Egy államnak meg azért kell állandóan fiskális kiigazításokat tennie és adótörvényeket változtatni, valamint folyamatos megszorításokat alkalmazni, mert a felvett kölcsönökre fizetendő kamatterhek (vagyis a nagytőke cash-flowja) másként nem gazdálkodható ki az állami bevételekből. Mindezt ráadásul úgy lenne szerencsés bármilyen kormányzatnak megtennie, hogy még a népnek is jobb legyen egy kicsit, különben minek választották meg őket? (A jelenlegi magyar kormány meg pontosan úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy azoktól próbálta bevasalni a hiányt, akik a pénzüket ide hozták, hogy az nekik cash-flowt termeljen. Az adósság lefaragásának iránya szerintem jó ötlet – mint ahogy neked is komoly megkönnyebbülés, ha megadtad azt, amivel lógsz valakinek -, de úgy néz ki, hogy ez a rúgás most mellé ment. A következménye pedig valószínűleg olyan brutális megszorítás lesz, hogy vissza kell álljak a feles helyett a “negyedesre”… 🙁 )

Az államoknak való kölcsönadás egyébként nem újkeletű dolog, a bankárok és pénzváltók mindig is szerették ezt a tevékenységet, mert biztos jövedelemre számíthattak az államtól a befektetés biztos megtérülését illetően (=adófizető nép fizeti a cehhet). Ha pedig egy kicsit sok lenne a visszafizetendő kamat a meglévő államháztartásnak, hopp egy kis adóemelés, és máris lehet “fiskális kiigazítással” rendezni a tartozást. Mivel Magyarország 1973 óta rettenetesen eladósodott, és a felvett hiteleknek már jó ideje csak a kamatát fizeti, ezért a fennálló tőketartozás (=maga a pénz amit felvettünk) már olyan szintre emelkedett, hogy az teljességgel kifizethetetlen. De ez csak nekünk rossz. Az országba befektetett tőke cash-flowt termel. És a statisztikák azt mutatják, hogy már jóval többet fizetett ki Magyarország adósságtörlesztésre, mint amennyit valaha felvettünk, a “befektetés” tehát már megtérült, most már csak a nyereség szabályozására kell ügyelni. A tőkének ez számít, ilyen a természete.

A kocsmának meg az számít, hogy legyen vendége, különben bezárhat. Én meg nem szeretném, ha ezt tenné, ezért megyek, megtámogatom, és benyomok egy felest… 🙂