Folytatom a múlt héten elkezdett, közösségi pénzhelyettesítőkről szóló cikkemet. Kevesen tudják, hogy a svájci gazdaság nem azért erős, mert ott a leghíresebb és legbiztonságosabbnak vélt a bankrendszer. Ez utóbbi ugyanis egy következmény. A stabilitás annak köszönhető, hogy 1934 óta létezik Svájcban egy másodlagos, üzleti vállalkozások között használt pénzhelyettesítő eszköz, amit úgy hívnak, hogy WIR. Maga a szó nem a német nyelv többes szám első személyű “mi” szóból ered, hanem a Wirtschaftsring, azaz “gazdasági kör” elnevezés rövidítése. A hivatalos svájci fizetőeszközhöz (Svájci frank, azaz CHF) a WIR-nek is van ISO kódja, ez pedig a CHW. Nagyon lényeges pont minden közösségi pénz esetében: a CHW nem a CHF helyettesítője, hanem egy kiegészítő pénz. Minden közösségi pénz a legjobban komplementer (=kiegészítő) pénzrendszerként működik hatékonyan. Az egésznek – hogy úgy mondjam – inspirációja pedig egy Silvio Gesell nevű közgazdász által kitalált “szabad pénz“, amit az 1930-as évek elején az ausztriai Wörgl-ben használtak.

Mitől olyan fontos ez a WIR?

Tegyük fel, hogy a svájci gazdaság teljesítőképessége 100%. A gazdaság akkor működik jól, ha minden cég az általa előállított értéket 100%-ban értékesíteni tudja. (Tudom, hogy ez nem pontosan így működik, de a példa kedvéért tegyük fel, hogy ez a cél.) A termelés 20%-a belső piacra megy (=Svájc fogyasztja el), a 80%-ot pedig külföldre adják el. Ha a svájci frank árfolyama “normális kereteken” belül mozog, az európai országok az eurójukból frankot vesznek, abból pedig svájci terméket Svájcból. (Ugyanezt teszik az amerikaiak, vagy a japánok, csak ők a dollárért vagy jenért cserébe vesznek svájci frankot előbb. Ha veszik a frankot, erősödik a frank árfolyama, viszont mivel Svájc is vesz mástól terméket, ezért ők is eladják a frankjukat egy másik devizáért és ennek a vételi-eladási együttesnek van egy számokban mérhető eredménye, ami az EUR/CHF árfolyam.)

A példa kedvéért legyen egy svájci csokoládé gyár partnere csak 1 db német cég, az EUR/CHF árfolyama pedig 1.50. Vagyis 1 EUR-ért cserébe 1.50 CHF-et lehet kapni. Ez az 1 db német cég veszi meg a 80%-ot a svájci vállalattól. Ő a saját pénzügyi tervében 10 ezer EUR-t tud szánni az adott svájci cég termékének megvásárlására, ami – mivel minden csoki beszerzési ára 1.50 svájci frank – ő 1.50-es EUR/CHF árfolyamon 10.000 db csokit tud venni. (Ha 10.000 db csoki a 80%-a a svájci cég termelésének, akkor értelemszerű, hogy 12.500 db-ot gyárt a cég az adott termékből, az lesz a 100%!) Matek: 1.50 CHF = 1 EUR, vagyis 10 ezer osztva 1 EUR-ral, az 10.000 db. (Attól most tekintsünk el, hogy az üzlet alapja sokszor inkább a darabszámon múlik, nem pedig előre meghatározott összegen, de a felső határt mindig a bekerülési összeg szabja meg, amennyiben az importőr nem akar hitelt felvenni). Amíg az árfolyam nem változik, addig mindenki örül, megy a biznisz.

Aztán egyszer csak beüt a gazdasági válság, meginog a befektetők bizalma az euróban, az amerikai dollárban és mindenki svájci frankba teszi a készpénzét. Megnő a kereslet (=igény) a svájci frankra, mindenki veszi, mint a cukrot, ezért elkezd felsétálni az árfolyama, vagyis erősödik. Az 1.50-es EUR/CHF árfolyam lejön 1.20-ra. A német cég már csak 1.20 svájci frankot kap 1 euróért cserébe, vagyis ha továbbra is 1.50 CHF-be kerül a csoki (és az pedig miért változna, hisz Svájcon belül minden továbbra is hawaii, dizsi, napszemüveg), akkor már nem 1 EUR, hanem 1,25 EUR lesz a csokoládé darabára. (Matek: 1.50 CHF osztva 1.2-vel, ami az árfolyam = 1.25 EUR). Mivel neki csak 10.000 EUR-ja van csokit venni, így nem fog 10 ezer darabot venni, hanem csak 8000 db-ot. A svájci cégnek pedig a “nyakán marad” 2000 db. (Ez sem pontos így, mert a termelés folyamatosan történik, csak a példa kedvéért egyszerűsítek. Ezt a 2000 db-ot le sem gyártja, ha látja, hogy csökken a megrendelés.) A német pedig nem 10 000 eurót, vagyis (korábban) 15 000 CHF-et költ el nála, hanem csak 12 500 CHF-et. A svájci nem csinált semmi rosszat, mégis kevesebbet keres, mert erős a fizetőeszköze. A svájci frank árfolyama tehát elég komoly kihatással van arra, hogy a cégek mennyit tudnak export céllal (=külső fogyasztásra) termelni. Mivel Svájc eléggé export orientált ország, ezért neki nagyon nem mindegy, hogy mennyi a CHF árfolyama. Nézzük meg, hogy ezt hogyan “menti meg” – pontosabban fogalmazva egészíti ki – a WIR, azaz a CHW. 🙂

Említettem, hogy a csokoládégyár a 80%-ot adja el külföldre, a 20%-ot belső piacra. Ha nő a CHF árfolyama, akkor ez a 80% export csökkenni fog, az iménti példában 10 000 db helyett már csak 8 000 db-ot vesz a német, ami a 12 500 db-os éves termelésnek már csak a 64%-a. A belső piacnak tehát 1. vagy fel kell tehát szívnia ezt a maradék 2000 db-ot / 16%-ot (ami nem lesz egyszerű, mert a svájciak nem fognak több csokit enni ezért), 2. vagy csökkentenie kell a termelést. Az export lecsökkenése miatt a cég pénz szűkébe kerül, mert nem fog annyi CHF-et keresni, viszont a beszerzés és a működési költségek továbbra is változatlanok. Mivel a gyártás fokozatosan történik (és nem hirtelen zuhan vissza a 10 ezer eladott darab 8 ezerre, hanem csak a CHF drágulásának mértékében), ezért elhatározza, hogy a svájcból történő beszerzést és svájcba történő értékesítést (egy részét) WIR-ért cserébe fogja intézni. Mivel a csokoládé előállításához szükséges alapanyagok beszerzése CHW-ért cserél gazdát, így ugyan lassul a termelése, de semmi nem áll meg, mert a pénz szűkét a WIR-rel egyensúlyozták.Mivel a magas árfolyam miatt más cégeknél is csökken az export és ők is többletet termelnek (vagyis veszteségük lenne), ezért ezt a játékot minden, a “gazdasági körben” (wirtschaftsring) bent lévő szereplő eljátssza. Vagyis a tejtermelő WIR-ért árulja a tejet (vagy annak egy részét) a gazdasági körön belül és így a csokigyárosnak az már nem CHF-jébe, hanem CHW-jébe kerül, valamint ugyanezt csinálja a papírkészítő és egyéb partnerek is. Magyarul mindent, ami saját előállítású termék (és nem importálni kell hivatalos fizetőeszközért), az gazdát tud cserélni WIR-ért is. Ezáltal megnő a WIR mennyisége a pénzforgalomban és a külső exportból származó “pénz szűkét” egyensúlyozzák a belső fizetőeszközzel. Tulajdonképpen ugyanaz ez is, mint az előző cikkben említett C3 pénzhelyettesítő.

Nagyon fontos különbség: gazdasági válság idején mások a játékszabályok. Amíg egy normális gazdasági helyzetben a növekedés lehet nagyon jó cél (hiszen az egész életünk arról szól), addig válsághelyzetben a meglévő helyzet megtartása az elérni kívánt eredmény inkább. “Ha nem tudunk növekedni, legalább ne csökkenjen a vagyonunk!” Nézzük csak meg mit csinálnak a nagy befektetők. Válság időszakban nagyon is konzervatív befektetési politikájú alapokba teszik a pénzüket, hogy amíg vér folyik a pénz- és tőkepiacokon, addig az ő vagyonuk – lehetőleg biztonságban legyen. Ellenkező esetben aranyat, ezüstöt vagy ingatlanokat vásárolnak, ami nem tőkenövekedésről szól, hanem a vagyon(ban lévő vásárlóérték) megőrzéséről.

A helyi pénzek célja tehát az, hogy pénzszűkös időkben is tudjanak az emberek és vállalkozások élni, működni, nem pedig az, hogy pénzt felhalmozzák! Válságban változnak a célok. Mint ahogyan az embernél is: amikor beteg, csak az a célja, hogy egészségesnek érezze magát, nem az, hogy fel tudjon mászni a Himalájára. Ha súlyos betegséggel fekszel a kórházban (és esetleg az életed forog veszélyben), akkor jössz rá, hogy a felhalmozásnak túl sok értelme nincs. Ahogy egy drága öreg barátom mondja mindig: “Józsikám! A temetőkapuban mindent le kell tenni.”

Most egy picit visszatérek még az első helyi pénzes cikkemben leírtakra, mert szeretném elmondani, hogy a helyi pénzek milyen munkalehetőségeket is teremthetnek.

A pénz célja tehát az, hogy a kereskedelem vére legyen. Tegyük fel, hogy van tehát egy cég, amely üzleti tevékenységének 50%-át 49km-es sugarú körben végzi (ugye Magyarországon ezt mutatja a statisztika), vagyis a számláit ezen a körön belül állítja ki. Mivel jelentős probléma a pénznélküliség (kintlevőségek, vásárlóréteg magas adóterhei stb. következtében), ezért amennyiben az elszámolások fele (az említett 50%) közösségi pénzben cserél gazdát a 49km-es körbe eső vállalkozások között, semmi változás nem történik. (Mindez olyan termékek és szolgáltatások cseréjére vonatkozik, amelyhez nem szükséges külső beruházás, vagy csak nagyon kevés kell.) A legfontosabb mindig az, hogy a közösségi pénzhelyettesítő elkölthető legyen olyan termékekre és szolgáltatásokra, amelyekre a cégnek szüksége van. De erről már bővebben írtam a múltkor, szóval most ugorjunk. Hopp! 🙂

Tegyük fel azt, hogy ugyanezen a 49 km-es sugarú körön belül van egy csomó ember, akinek nincs munkája. Ezeknek az embereknek nem azért nincs munkájuk, mert nem értenek semmihez, hanem azért, mert senki nem tud / akar fizetni az munkájukért. Nincs rá pénz. A munkanélküliség tehát következmény, mint már írtam: a pénznélküliség következménye. (A pénznélküliség pedig a modern pénzrendszer működésének “mellékterméke”. Nem gonoszság, nem összeesküvés, hanem kemény valóság és “melléktermék”. Az ezzel kapcsolatos – szerintem nagyon logikus – elméletemet részletesen ki fogom fejteni hamarosan.) Munkanélküli emberünk tehát otthon rágja a körmét, hogy mi lesz vele, mert pénz nélkül éhen fog pusztulni. Erre azt mondja neki valaki, aki ismeri a helyi pénzhelyettesítők működését, hogy kezdjen el dolgozni, és híresztelje el a pénzhelyettesítőt elfogadó körön belül, hogy lehet hozzá jönni pl. masszázsra, zenét tanulni, bérszámfejteni, könyvelni, vagy bármit csinálni, ami szellemi munkából és ismeretből fakad. A pénzszűkében lévő vállalkozók meg felveszik őket dolgozni helyi pénzért / üzleti kapcsolatba lépnek velük és így a munkanélküli emberből értékes tudással rendelkező ember lesz, akinek már nem kell félnie, hogy éhen hal. A helyi pénzből tud venni élelmet, és minél többen vannak a körön belül, annál több terméket és szolgáltatást tud elszámolni vele. Egy bizalmi körön belül bármilyen fizetőeszköz működik, amíg az biztosítja az embereknek azt, hogy az alapvető (vagy bizonyos) szükségleteik kielégítésére az megfelelő. Hogy az a pénz egy darab bot, egy szatyor szotyihéj, vagy egy két vékonyra csiszolt kő, teljesen mindegy. A fontos, hogy mindenki ugyanazt a mögöttes értéket (a felhasználhatóságot) lássa benne és a munka értékét fejezze ki.

Ráadásul mivel a pénzügyi rendszer sérülékeny és a sok hitelpénz növeli az inflációt, ezért attól sem kell félni, hogy a pénzügyi rendszer bukásával (pl. egy hiperinfláció következtében) leáll a gazdaság, ugyanis a helyi pénzek – ugyan kisebb mértékben, mint korábban – de a gazdasági körön belül továbbra is lehetővé fogják tenni az egymással történő elszámolást. A föld nem nagyon kér enni (csak esőt), a búza nő (hála a Napnak), a pék megsüti a kenyeret, mert tűz még legszegényebb időkben is van, stb. Lelassul az élet, egy csomó korábbi szolgáltatás és termék esetleg elmarad (ez kétségtelen), de az emberek nem pusztulnak éhen. (Már ameddig a genetikailag módosított rengeteg magnélküli növény nem terjed el, mert utána már nincs újratermelődés.)

Ha már a XX. században úgyis annyira elfogadta mindenki azt, hogy a biztosítás milyen fontos (és ezért több biztosítási szerződés van már mint ember), akkor miért ne biztosíthatnánk be az életünket egy olyan tudással, ami mindentől független és “csak” egy tudatos, együttműködő és szolidaritásra (=kölcsönös segítségvállalás) alapuló közösség kell hozzá?

Mindig ezen szoktam elmélkedni, amióta megértettem a helyi pénzek működési elvét. A közösségi pénz több nagyon fontos dolog egyszerre: 1. kamatmentesen működtetett egyezményes jel, 2. pénzszűkében maga a gazdasági vérkeringéshez szükséges vér, 3. biztosítás megfelelő tudással és együttműködni akarással felvértezett emberek, közösségek számára

Írok még egy 3. részt is majd a helyi pénzekről, mert közben találtam néhány olyan – már Magyarországon működő – pénzhelyettesítőt, ami egész jó kis példával szolgál azok számára, akik közelebbről is meg akarják ismerni a kiegészítő pénzrendszerek előnyeit.

Viszont most megszomjaztam egy picit, úgyhogy megyek és benyomok egy felest… 🙂 Egészségetekre!