Mindenki a saját szintjén “nyomorog”

Mindenki a saját szintjén “nyomorog”

Senkinek sincs igaza és mégis mindenkinek igaza van. Félrevezető, félreértelmezhető és borzasztóan általánosító kijelentés, amely legalább annyira igaz, mint amennyire hamis. Mégis mire gondolok, konkrétan?

Amióta blogolni kezdtem, egy nagyon érdekes tapasztalatra tettem szert. Ez a tapasztalat a címben olvasható kijelentés, ami rám ugyanúgy vonatkozik, mint mindenki másra: Mindenki a saját szintjén “nyomorog”. Bárhol is tartok, bármilyen szellemi magasságban szárnyalok vagy mélységben kapálózom, és bármilyen tudás birtokában vagyok, az a szint is egy szint. Egy szint a sok-sok közül, amely számomra most éppen tökéletes(nek tűnik), mert bizonyosság, bizonytalanság, változatosság, fontosság, szeretet, növekedés és hozzájárulás van benne. Azok az emberi szükségletek, melyeknek “furcsán visszatükröződő” szemüvegén keresztül pillantok a világra. A valóságot pontosan olyannak látom, amilyen én vagyok. Ha félelemben élek, akkor bizonytalannak, ha tettrekész vagyok, akkor kiszámíthatónak. Ez életem egyik legfontosabb felfedezése.

Az egyik mentorom azt mondta mindig, hogy nem tudatos és a tudatos ember között az a különbség, hogy míg az előbbi azt mondja a világ természetéről, hogy “ÉN ezt értettem meg”, addig a tudatos így fejezi ki magát: “eljutottam a megértésig”. Az egyikben egy ego által megtapasztalt valóság tükröződik vissza, a másikból a szelídség és az alázat. Ha eljutok a megértésig, akkor megjelenik bennem valami, amit igazából nem is tudok megosztani szavakban, mert a lényeg a megélés. Vicces ugyan, hogy mégis van bátorságom írni erről, ami egyértelműen egy ego működés (leírom, hogy én mit értettem meg! :)), de ez másképp nem megy. A végtelen vanságom csak figyel ki a fejemből és mosolyog azokon a tökéletes valóságot lemásolni akaró tökéletlen gondolatokon, amiket összehordok bitek formájában…

Eljutottam a megértésig. Megállok. Magam elé nézek, átélem a pillanatot és egyszerűen “csak” vagyok. Ítélet és megosztottság nélkül. A lelkem pucér és ez jó. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi az igazság.

Nézőpontok

Mit jelent az, hogy olyannak látom a valóságot, amilyen vagyok?

A világ az először is van. Bármennyire is nehéz elfogadni a természeti és emberi kéz okozta katasztrófákat, ezek közös tulajdonsága, hogy vannak, vagyis létezésünk részei. Véleményt alkothatunk róluk, de ez a vélemény leginkább azt fogja kifejezni, amilyenek vagyunk. Talán egy kicsit durva példa, de ha fegyvergyárad van, a háború nem olyan rossz buli, ha pedig bankod van, kifejezetten előnyös eladósítani mindenkit. Nézőpont kérdése az egész.

“Uram! Adj elég türelmet, hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni.”

Aztán a világ másodszor nem “csak úgy” van. Aktív részvevői vagyunk a folyamatoknak, s bár rendkívül fontos ítélet nélkül elfogadni azt, ami már létrejött, nem szabad elfelejtenünk, hogy a jövőt a jelen pillanathoz való viszonyunk határozza meg. A jövő a jelen szándékainak okozata.

“Adj elég erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok változtani.”

A harmadik (számomra) lényeges pont, hogy a békés együttélés és ígéretes jövő kialakításának egyik legfontosabb axiómája (=alapigazság), hogy mindenki máshol tart. Amikor megszületünk, ártatlanul nézünk a világra és mindent befogadunk. Mindent. Elhisszük, hogy van Télapó, hogy Húsvétkor a nyuszi hozza a tojásokat és a csokit, és hogy ha nem fogadunk szót, akkor Jézuska nem hoz ajándékot Karácsonykor. Nincs bennünk előítélet. Aztán ez a mesevilág idővel elkezd fájni, mert rájövünk, hogy a világ nem úgy működik, ahogy mi szeretnénk. A helyzet azonban, hogy a felismeréseink nem egyszerre történnek és általában az élet teljesen eltérő területein. Mindenkinek a saját tempója szerint. Az ember halandó, az álmok nem mindig teljesülnek be, és a társadalmi vezetés “tök hülye”, mert ha nem így lenne, biztosan nem létezne szegénység és háború. Az előítéletek először saját csalódásaink tapasztalatából fakadnak, aztán ahogy elkezdünk hinni a tekintélyeknek – akik “tudják”, hogy mi miért van – , “dugig lesz vele a padlás”. Mivel mindenki a saját szintjén “nyomorog”, nyitottság nélkül villámgyorsan belefutunk a kifelé mutogatás utcájába. (Erről írtam már az Én vagyok a hibás? c. cikkben is.) Mások is ezt csinálják, tuti ez a normális. 🙂

“És kérlek Uram, adj elég bölcsességet, hogy ezt a kettőt mindig meg tudjam különböztetni!”

Képzeld csak el a következő történetet:

Találkozol valakivel, beszélgetni kezdtek. Minden simán megy, a másik ember visszatükrözi azt a valóságot, amit Te is igaznak hiszel. Juhééé, jó érzés van, mert igazunk van. Egymás egójának a fényében fürdőzünk mindketten. Aztán a másik mond valamit, ami nem illik bele abba a világképbe, amit Te – bármilyen tanulmányokat vagy kutatásokat is végeztél – el tudsz fogadni. Elég hosszú ideje “dolgozol” a világképeden, nem létezik, hogy tévedsz. 🙂 Kialakul egy vita és a másik meggyőzése, hogy neked van igazad. Még az is lehet, hogy tényleg, mert ha a pl. gravitáció létezését kérdőjelezi meg veled szemben a másik, akkor elég gyorsan nyerni fogsz. Az igazság – bár nagyon sok esetben szubjektív – valahol mégis van (=tehát objektív) és minél több a valóságról alkotott képed és a belőlük származó, tapasztalati úton is “ellenőrizhető” logikai láncolat az elméletedben, annál biztosabb lehetsz abban, hogy a Te valóságod az valós. Lehet, hogy az. Lehet. De nem biztos.

Példa:

Az, hogy valaki távolról képes a gondolataival (meg)gyógyítani – pl. egy általa szeretett embert -, a tudomány által elfogadott módszerekkel nem mérhető és így “nem igaz”. Ha azonban elvégzel egy Agykontroll tanfolyamot, vagy beszélgetsz egyet az egyébként akadémikus orvoslásban nevelkedett Dr. Domján Lászlóval, akkor ő el fogja mondani neked, hogy márpedig ez tényleg lehetséges. Nem lesz rá kézzel fogható bizonyítéka, csak azoknak az embereknek a saját tapasztalatai (+ az ő saját tapasztalata), akik ezt megcsinálták és visszajelezték neki, hogy “Laci! Ez hihetetlen, meggyógyítottam az apám/anyám fekélyét több száz kilométerről!” A saját tapasztalat felülírja a széles körben elfogadott nézeteket. Ugye milyen furcsa? A valóságot olyannak látom, amilyen én magam vagyok.

Vagy ott van pl. az a képesség, hogy a bennünk lévő energia képes arra, hogy tárgyakat mozgasson fizikai kontaktus nélkül. Mintha egy azonos töltésű mágnes lenne a kezedben, odaviszed egy tárgyhoz és arrébb taszajtod. Ez elvileg lehetetlen. De ha rákeresel Nina Kulagina nevére vagy megnézed a YouTube-on a videókat róla, akkor el fogod hinni, hogy van ilyen. A newtoni törvények természetesen itt is érvényesek maradnak, csak belép a képbe az elménk brutális ereje. (Amire ő képes volt, azt úgy hívják egyébként, hogy pszichokinézis.)

Lehet, hogy azért vagyunk elménk börtönébe zárva, mert azt gondoljuk, hogy a tudományosan elfogadott nézeteknek van igaza mindig?

A tenger mélyén úszó halak nem látják a madarak szárnyalását. Nekem ez a véleményem.

Amióta jobban figyelem a gondolataimat, rájöttem, hogy folyamatosan támpontokat keresek. Van bennem egy belső hang, egy megérzés, mely látszólag random módon ide-oda taszigál az úton és azt sugdossa a fülembe, hogy “ez jó”, “ez nem jó”. Aztán vagy a könnyebb utat választom, vagy a nehezebbet, persze előre nem is tudhatom, hogy melyik milyen lesz. Az sem egyértelmű, hogy éppen melyik szolgálja azt, hogy több legyek, de választanom mindenképpen kell. Ahogyan a Mr. Nobody, azaz Senki Úr c. filmben elhangzik: “We cannot go back, that’s why it’s hard to choose. You have to make the right choice. As long as we don’t choose, everything remains possible.” (“Nem tudunk visszamenni, ezért nehéz választani. Helyes döntést kell hoznunk. Amíg nem döntünk, minden lehetséges.“) A filmet nézzétek meg(!), nagyon elgondolkodtató. Mondanám, hogy felhajítom valami szerverre, hogy könnyedén le tudjátok tölteni de az illegális és még a végén dá-dá lenne nekem. Látjátok? Konformista vagyok én is valahol… 🙂

Hogy mi alapján választok és mi alapján random (=véletlenszerű) ez a megérzés? Önmagam alapján. Amilyennek érzem magam, annak visszatükröződése alapján döntök. Ha jobban belegondolok, azokat az információkat hallom meg igazán, amelyek a saját világképembe beleillenek. Ha egy adat nem illik bele, átsiklunk felette és meg sem érint. (Sokszor az adatok helytelen kezelése okozza a balszerencsénket is!) Amíg pl. húst hússal ettem, “kitalációnak” és vicces divatnak találtam a növény alapú táplálkozásról írottakat. Az embernek biztos, hogy azért van mindenevő fogsora, mert húst ennie kell. De akkor mi van azokkal az atlétákkal, akik 20 éve vegetáriánusok, tökéletes egészségnek örvendenek? (Igen, tudom, a rendszeres testmozgás is benne van a pakliban, de nem csak az). Woody Harrelson amerikai színész pl. 23 éves kora óta nyers vegán koszton él, vagyis nem csak, hogy állati eredetű dolgokat nem eszik, hanem még főzött (növényi) ételt sem. Mégis, ha ránézel – idén 50 a pali és nem néz ki annyinak! -, nem az ugrik be, hogy valamit rosszul csinál. Vagy mégis ekkorát tévedne az “öreg” Woody? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, de az mindenesetre bizonyos, hogy az ő világa azt igazolja vissza, amiben ő hisz. Ha pedig a saját tapasztalata az, hogy így jobban érzi magát, akkor neki igaza van. Ennyi.

A múlt héten megjelent A hosszú élet titka c. bejegyzésemre kaptam néhány nagyon bíráló megjegyzést, hogy szó szerint hülyeség egy csomó minden és valakitől még azt is megkaptam, hogy bevallottan közel 100 kilós emberként hogy van merszem egészség témában tanácsot adni. Az persze kimaradt a személyes vallomásomból, hogy ez a majdnem 1 mázsa 2 méteres magasságra jut, s hogy én még mínusz 15 fokban is biciklizek mindenhová (ha nem esik a hó), mert jól esik a mozgás. Mindezek mellett citrommal indítom a napot és 1 liter vízzel, délelőtt 10-ig csak gyümölcsöt eszem, és annak ellenére, hogy igen-igen ritka esetben eszem húst és max. csak kávéval iszom kevés tehéntejet, teljesen jó energiám van, állat jókat alszom, az emésztésem tökéletes, beállt a testsúlyom és a heti 2-3 alkalommal úgy végigjógázok 1,5 órát, hogy megőrül a testem a tobzódástól. Szóval lehet, hogy hülyeség, amiket írtam, de nekem bejön, mert a személyes tapasztalatom ellentmond annak, amit normálisnak vélnek sokan. Az ember akkor mindenevő, ha úgy dönt. Én pl. úgy döntöttem, hogy nem eszem meg mindent és így nekem jobb. Élek a szabad akarattal, amit a Teremtőtől kaptam. 🙂

Mindezeket csak azért írtam le, mert számos olyan terület van az életünkben, ahol van személyes tapasztalatunk és az “felülírja” a hivatalos nézeteket. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a tapasztalatok egyetemes igazságok lennének, de számomra attól még lehet igaz. De még ha nem is lenne igazam, mert pl. önpusztító döntéseket hozok, az is a múltban engem ért hatások és személyes tapasztalatok eredménye, amelyekhez legjobb esetben is csak szeretettel lehet közelíteni, nem elutasítással és lehülyézéssel. (És ebben az is benne van, hogy ha arra nevelt a társadalom – és én nem tettem fel kérdéseket – hogy egy orvos mindig jobban tudja, hogy mi a jó nekem. Pedig ha megtanulom a helyes kérdéseket feltenni önmagamnak és figyelem a testem, lelkem reakcióit, nincsen jobb életviteli tanácsadóm, mint én magam.)

Nekem az a meglátásom, hogy a viták és nézeteltérések egyetlen közös nevezője az elfogadásból táplálkozó jószándékú javaslattétel. Magyarul nem elutasítom a másikat és lehülyézem, hogy (ha szerintem) rosszul csinálja a dolgokat vagy az én meglátásom szerint(!) helytelenül gondolkodik, hanem átölelem és mutatok neki egy másik utat, ami lehet(!), hogy jobb. Mindenki a saját szintjén “nyomorog” és utálja azt hallani, hogy “rossz úton” jár. Az ego már csak így működik, ragaszkodik ahhoz a valósághoz, amit igaznak hisz.

Hmm. A lelkem pucér és ez jó. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi az igazság és ez csodálatos érzés. Az én bizonyosságom az, hogy az igazság bármi lehet (és ezért nyitott vagyok – egy bizonyos szintig – bármilyen infóra). Ez nem jelenti azt, hogy nincs egy mindenkor kiválasztott út, amin járok (anélkül nem hiszem, hogy lehet létezni), hanem csak nyitott vagyok bevenni egy váratlan kanyart és bármikor képes vagyok felülírni korábbi meggyőződésemet, mert az egyetlen állandóság a változás.

A mindenki a saját szintjén “nyomorog” mondást egyébként társadalmi státuszra, anyagi helyzetre is szoktam használni. Attól, hogy valaki sokszoros milliomos pl., nem biztos, hogy nem küzd lelki gondokkal, mint ahogyan az sem vehető biztosra, hogy a csontszegény ember őszinte elengedése számára tényleges boldogságot okoz vagy csak önhazugságban vergődik. Az eddigi tapasztalatom az, hogy ha nem társul megfelelő tudatosság bármilyen anyagi vagy spirituális szint mellé, akkor így is úgyis “nyomorgás” lesz a vége, a kérdés csak az, hogy fizikai, lelki, vagy mindkettő és hogy milyen intenzitású lesz ez a “nyomor”. Rá kellett jönnöm (mert az élet úgy alakította “véletlenül”, hogy a felismerés elkerülhetetlen legyen), hogy értelmetlen másokat irigyelnem azért, mert látszólag benne van az életükben az, ami nekem hiányzik. (Soha nem tudhatom ugyanis, hogy milyen, számomra értékes tapasztalat elérhetetlen az általam irigyelt embertársam számára, vagy milyen lelki akadályokat képtelen meglépni, mert nincs meg hozzá a megfelelő tudatossága, amiről úgy gondolom, hogy én azt már “kipipáltam” vagy legalábbis “úton vagyok a megértés felé”.)

Buddha azt mondta, hogy a boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság. Én ezt azzal egészíteném még ki, hogy ezen a boldogsághoz vezető úton mindenki máshol tart. Nincs két ember, aki a hosszú tapasztalati útnak pontosan ugyanazon helyzetében lenne. Az egyetlen közös nevező ezért az egyébként egyedül megtett személyes úton az, hogy a másik “helyzetét” szeretettel, elfogadással és megértéssel fogadom még akkor is(!), ha az ő döntése bennem kárt tesz vagy az életemre negatív hatással van. Sokan jóllehet úgy tartják, hogy gyorsabb eredményt lehet elérni azzal, ha szájba verem az ilyen embert (aki nekem kárt okoz), de ezzel csak azt bizonyítanám be, hogy képtelen vagyok önmagamban elfogadni a másik ember vanságának bizonyos szeletét. Ezzel meg nem lehet előre jutni, szerintem.

Szeretném leszögezni, hogy jómagam, I. (blogger) Józsi is a saját szintemen “nyomorgok”. Amiket leírok, az NEM az igazság, hanem a személyes tapasztalásaim és kutatásaim jelenlegi következtetése. Ezt csak azért hangsúlyozom ki, mert nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy én bármit jobban tudok, mint ő. Pontosabban ugyanúgy nem tudok semmit, mint régen, csak most egy másik szinten. 🙂 Meglátásom szerint a legfőbb dolog azt megérteni és elfogadni, hogy az élet különböző területein nem egyszerre fejlődünk másokkal, így nagyon is elképzelhető, hogy míg a saját szakterületemen én vagyok A tekintély, egy másik területen még igencsak kevés saját tapasztalatot szereztem, így jobban járok, ha észosztás helyett hallgatózom és tanulok. (A blogolás pedig azért jó, mert itt szabadon leírhatom, amit éppen gondolok és ezzel nem kényszerítem rá senkire azt, hogy igazságként kezelje a véleményemet.)

“Mindenki azt hiszi, hogy többet szenved a másiknál.” Honoré de Balzac

Végezetül engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy idézetet Kurt Tepperwein: A szellemi törvények c. könyvéből.

Kurt Tepperwein: A Te Életutad!

Senki nem ismeri az utat, amely előtted áll.
Még soha senki nem járt ezen az úton, és nem is fog más járni rajta, mert ez a te utad.

Olyan egyedülálló, mint amilyen egyedülálló te vagy.
Igen, egyedülálló vagy, és különleges, egyedülálló módon kell hozzájárulnod az élethez:
Ez a te igazi rendeltetésed.

Menj hát az utadon, menj azon az egyedülálló módon, amely csak a tiéd, de ne próbálj mielőbb célba érni. Mert nincsen cél. Maga az út a cél, a cél csak az út vége és egy új út kezdete.

Élvezd hát utadat, a te egyedülálló, csodálatos életutad.
Engedd, hogy az élet mindennap megajándékozzon, és ha készen állsz, engedd, hogy „belső mestered” vezessen.

Életed egyedülálló melódiáját eképpen fogod egyre tisztábban hallani magadban.
És énekelj!
Mert minden a te örömödre teremtetett. Az egész teremtés éretted van!

Érted. Érted? Nem vitatkozni, haragudni és neheztelni a másikra, hanem megköszönni, hogy a másik tükröt tart neked azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit nem tudsz önmagadban elfogadni. Csak ezzel tudod kilőni azt a poláris világot, mely a megosztottságot létrehozta. Igaz, ez is csak az én véleményem. Lehet, hogy a kalasnyikov a megoldás és a szöges baseball ütő… 🙂

Na megyek, becsapok egy felest, mert nem csak az egész teremtés, hanem még a kocsma is érettem van(!), különben nem is lenne ott, ahol van. Egészségetekre!

Egészséges nacionalizmus

Ez egy kicsit rázósabb téma lesz, mert a nemzeti érzelmekről objektíven írni ma már nem könnyű dolog. Aki ma nemzeti érzelemről beszél Magyarországon, arra azonnal rásütik, hogy fasiszta fideszes meg jobbikos, pedig szerintem semmi köze a kettőnek egymáshoz. Ráadásul a fasizmus teljesen más jelent, mint amire a hétköznapi nyelvben használják, de erről majd egy másik bejegyzésben. A nemzeti érzelem mindenesetre arról szól számomra, hogy megbecsülöm annak a népnek a gazdasági és kulturális értékeit és érdekeit, amelybe beleszülettem, az említett pártok – és az ezek ellenpontját képviselő másik oldal – pedig emberekből állnak, akik így vagy úgy gondolkodnak erről a kérdésről.

Nézzük meg egy kicsit közelebbről a kérdést.

Az elmúlt 20 év “okosan kitermelte” a magyarkodás jelenségét. Korábban nem emlékszem rá, hogy létezett volna ez a kifejezés, bár az is igaz, hogy kevésbé jelent meg az emberekben a nemzeti érzés, tekintve, hogy a szocializmus enyhén szólva igen szűk korlátok közé szorította a hétköznap emberét és a keleti blokkon (=szocialista országok a Szovjetúnió irányítása alatt) kívül nem túl sokat láttunk a világból. Mindenki egyenlő(en csóringer és átlagos) volt és a legalább nem csak nekem szar “felemelő” érzése kovácsolt össze bennünket. A helyzet jóllehet a vasfüggöny leomlása után sem javult olyan sokat gazdasági szempontból, mint amennyire azt szerintem a legtöbben szerettük volna, s a “várva várt” kapitalizmus megjelenése óta is többnyire a közös “szenvedés” vigasztaló érzése melengeti meg a magyarok lelkét. A nagy nemzeti összefogás viszont már nem ennyire nyilvánvaló és az összeborulós United We Stand (=szó szerint “Együtt állunk” , ami az USA nemzetegységesítő szlogenje volt 2001. szeptember 11. után) egyre kevésbé létezik, akik meg csinálják, azokat megbélyegzik magyarkodással. 2012-re eljutottunk oda, hogy egy nemzetállam valódi érdekeinek emlegetése egyre inkább ciki kategória és leginkább megosztást szül az emberek között. Ez szerintem nagyon szomorú…

Vajon mi lehet ennek az oka?

Örök szkeptikusként mindig óvatosan kezeltem a médiából áradó egyirányú érzelemkeltést legyen szó bármiről: politika, gazdaság, háborúk, terrorizmus, globális felmelegedés emberi tényezői, járványok, stb. Amiről sokat beszélnek, és amit folyton-folyvást az emberek elméjébe akarnak beletuszkolni, mint abszolút igazságot, az nekem gyanús. Persze elképzelhető, hogy valóban úgy van, ahogy a rádió és a tévé fújja, de ha az ellenvélemények nem kapnak ugyanakkora teret (a polaritások, azaz a vélemények különbözőségének ütköztetése is a tömegtájékoztatás célja kellene, hogy legyen), akkor elkezd a történet büdös lenni. Ilyen ez a nemzeti érzés téma meg a magyar zászló “kisajátításásának” túlzott kihangsúlyozása is. A politikai jobb oldal kisajátította a nemzeti jelképeket. Ha jól emlékszem, a 90-es évek 2. fele óta rengeteg helyről hallottam ezt a mondatot és nem értem, hogy ez hogy lehetséges, amikor ilyet csinálni egyszerűen lehetetlen. De ha mégis lehet, akkor engedelmetekkel kisajátítanám a pozitív gondolkodást. 🙂

Bevallom nektek őszintén, lokálpatriotizmusom ellenére nagyon sok helyen megfordultam már a világban és több évet éltem más nemzetek fiai & lányai között is, és a mai napig megfordulok külföldi kocsmákban, ráadásul néha több ezer kilométerre innen. Szinte minden általam meglátogatott országban örömmel láttam azt, hogy bár pénz reményében sokan vágynak gazdagabb helyekre dolgozni és időlegesen élni, a legtöbb nép gyermekei örömmel tekintenek a nemzeti és kulturális értékeikre és igyekeznek azt megőrizni. Így van ez még az alig több, mint 200 éves Ausztráliában is, ahol a nemzeti értékek fontos részét képezi az őslakos (aboriginal) kultúra, melynek kiirtását mellesleg épp a ma már őslakos hagyományokat tisztelő fehér ember kezdeményezte még évszázadokkal ezelőtt. Az egyes népek állampolgáraival beszélgetve továbbá azt tapasztaltam, hogy rengeteg embert zavar és szomorúvá tesz az, hogy a globalizációnak köszönhetően egekbe szökött a nemzeti és egyéni eladósodottság és az ebből fakadó kiszolgáltatottság, valamint azt is éreztem rengeteg helyen, hogy az egészséges értékrenddel rendelkező, gondolkodó homo sapiensek (=értelmes ember) szívük mélyén érzik, hogy ez egyszerűen nem oké. (Mint tudjuk: ha el vagy adósodva, nincs önrendelkezésed. Se nemzeti, se egyéni szinten. Ilyenkor a túléléshez azt kell tenned, amit mások mondanak.)

Még mielőtt bárki feltételezésekbe bocsátkozna, nem vagyok sem zászlólengető magyar, sem ultrakonzervatív globalizáció ellenes aktivista, bizonyos szempontokból konzervatív, más szempontból liberális felfogásúnak tartom magam, azonban hitem szerint minden nemzetnek megvan a feladata ezen a Földön és ez alól mi, magyarok sem vagyunk kivételek. Vagyok annyira spirituális beállítottságú is, hogy az egész emberiséget egyetlen közös családnak tekintsem, de ahogyan a saját kis makrovilágom családjának költségvetésébe és egyéb erkölcsi alapelveibe sem engedek belepofázni senkit, így szerintem nemzeti szinten is lényeges tényező, hogy ezeket illetően erős integritással (=érintetlenség, sértetlenség) rendelkezzünk. Kényelmes dolog az, hogy a Tescoban minden kapható (bár én nem járok oda, így csak feltételezek), de a Tesco nyereségéből nem Magyarország (pl. infrastruktúrája, oktatási rendszere) épül, maximum csak annyira, amennyire az a Tesconak az érdekeit szolgálja.

Miről is szól a (szerintem!) egészséges nacionalizmus?

Mivel hiszek a gazdasági önrendelkezés fontosságában (=én mondom meg, hogy mit szeretnék és nem külső kényszer hatására kell így vagy úgy döntenem), ezért lényegesnek tartom, hogy egy ország vezetése olyan törvényeket alkosson, mely az adott országban élő és értéket teremtő vállalkozók és cégek érdekeit képviseli. Ez nem jelenti azt persze, hogy az ilyen, nemzeti érdekeket előtérbe helyező országok kormányai ne engedélyezzék a tömegtermelésben készült, sok esetben olcsóbb külföldi termékek behozatalát és kereskedelmi forgalmazását, de lényeges pont a nevelésben, hogy a saját piacot védő emberek tudjanak arról, hogy az önrendelkezésüknek része az, hogy saját gyártású cikkeket vásárolnak. Svájc pl. egy ilyen hely.

Nemrég hallottam egy sztorit, elmesélem nektek:

Egy magyar tanárnő kiment Svájcba dolgozni és az volt a feladata, hogy a munkájához kellékeket vásároljon. A tanárnő ezt megtette, majd örömmel újságolta a főnökének, hogy a megszabott keretnél jóval kevesebb pénzből kijöttek a dolgok. A főnök azonban dühös lett, amikor meglátta, hogy a tanárnő távol-keleti cuccok tömkelegét vásárolta össze, és így szólt:
“Figyelj ide Te Julis! Az becsülendő, hogy spórolni akarsz, de ez az országunk állampolgárait, munkásait nem védi meg attól, hogy pl. hosszú távon ne nőjön a munkanélküliség. Ha mi bármit vásárolunk, akkor először megnézzük azt, hogy helyben előállítja-e azt valaki. Ha nem, akkor megnézzük, hogy Svájc területén van-e gyártó és onnan vesszük meg. Ez általában megoldja a problémát. Ha viszont nem találunk Svájcban gyártót, akkor annak valószínűleg oka van és lehet, hogy nincs is szükség az adott termékre.”

Érdekes és véleményem szerint igen értékes gondolkodásmódra vall a főnök nézőpontja. Lehet, hogy nincs is rá szükség. Ez egy nagyon fontos pont egy olyan társadalomban, ahol bármit előállítanak, amit jó marketinggel le lehet nyomni az emberek torkán. A fenntartható fejlődés és az önrendelkezés meg kit érdekel…

Az persze frankó dolog, hogy egy pl. hazánkban működő multicég rengeteg embert foglalkoztat és adót is fizet (bár nagyon kíváncsi lennék azért a cégek könyveire…), azonban fontos a matematikai egyenletben az is, hogy sok multicég megjelenésével hány helyi vállalkozó ment tönkre, mert nem bírták az árversenyt és ezzel hány ember kényszerült olyan munkát vállalni, amit nem szeret és ezáltal beállt a boldogtalanok táborába. Az élet nem egy közgazdasági képlet, melyben a boldogság mérőfoka a folyamatos és színes grafikonokon kimutatható növekedés, hanem az emberek szociális és lelki gazdagodása is elengedhetetlen az egyébként kényelmet biztosító külső fejlődéssel együtt. A kettő nem zárja ki egymást, csak oda kell figyelni az egyensúlyra.

A gazdasági érdekeken túl ott vannak a kulturális gyökerek. Mit, mikor és miért tettünk a múltban úgy ahogy (pl. nyelv, hagyományok, szokások kialakulása) és ezek milyen mértékben gazdagítják az életünket és határozzák meg az identitásunkat, magyarul azt, hogy kik is vagyunk valójában. Popper Péter egyik utolsó írásában olvastam a következő történetet, ami nagyon elgondolkodtatott ezzel kapcsolatban:

Néhány magyar spirituális gondolkodású, nyitott szívű ember elment Tibetbe, hogy az ottani szerzetesektől “ellessék” az emberi létezés “titkát”. Néhány hétnyi meditáció után az egyik szerzetessel közelebbi kapcsolatba kerültek és egy mélyebb beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy mi a fő célja a magyar lélekbúvárok látogatásának. Amikor a szerzetes meghallotta, hogy az utazók a saját életük céljára és a Ki vagyok én? c. kérdésre akarnak Tibetben választ kapni, akkor ezt válaszolta: “Ha Ti a szülőföldetektől több ezer kilométerre akarjátok megérteni, hogy miért születtetek oda, ahová, akkor nagyon nem értettétek meg a spiritualitás lényegét. Ahhoz, hogy kiderítsétek, hogy mi a feladatotok a Földön, ahhoz meg kell értenetek annak a népnek a gondolkodását és kultúráját, amelyikbe beleszülettetek.”

Bevallom, ez a történet engem rendesen mellbe vágott, mert az itthoni nehézségek és gazdasági korlátozások (rendkívül előnyös, “vállalkozás-barát” adórendszer pl.) és a Dögöljön meg a szomszéd tehene gondolkodásmód miatt rettenetesen elvágyódtam innen és el is mentem egy időre, aztán mégis hazajöttem, mert úgy éreztem, hogy nem véletlenül születtem magyarnak. Imádom az embereket mindenhol, bevallom őszintén azt is, hogy soha nem volt honvágyam több éves, egyhuzamban töltött külföldi tartózkodás ellenére sem; vannak mohamedán, zsidó, keresztény és ki tudja még milyen felekezetű ismerőseim és barátaim szerte a széles világ kocsmahálózatában és beszélek is néhány nyelven a magyaron kívül, de pontosan a spirituális meggyőződésem miatt gondolom azt, hogy most ebben a kultúrkörnyezetben és nemzeten belül kell valamit megtanulnom arról, hogy ki a fene is vagyok. Ez egy megérzés, szóval meg ne kérdezzétek, hogy mit szedek. 🙂

Azt fontos megjegyeznem, hogy a külföldön boldogulni kívánó honfitársaimat nem ítélem el egyáltalán, és nem tartom senkinek a részéről nemzetellenesnek azt, ha nem akar a született hazájában élni. Az sokkal inkább bántó számomra – bár tudom, ezen nekem kell dolgoznom, hogy ezt el tudjam önmagamban fogadni – hogy az itt élő és ebben az országban jövőt tervező emberek egy része úgy beszél a magyarságról, a magyar nyelvről és a kulturális örökségről, mint teljesen “felesleges” értékekről és örömmel fogadnák el azt, ha országunk mindenkori vezetői teljes mértékben a nemzetközi pénzhatalmak előírásai szerint ugrándoznának akkor is, ha az az itt élők sorsát hátrányos mértékben befolyásolja hosszú távon. Tudjátok, jó dolog a szomszédokkal jóban lenni, de azért a spájzba ne sétáljanak be az engedélyem nélkül…

Az egészséges nacionalizmus valami ilyesmiről szól az én számomra. Elsősorban ember vagyok, és csak másodsorban vagyok magyar, de örömmel vagyok az. Nem büszkén és megkülönböztető módon, hanem szeretettel és alázattal. Szeretem a végtelenül gazdag nyelvünket és melegség járja át a lelkemet, hogy mennyi csodálatos találmány fűződik magyarok nevéhez, pedig ezekhez a találmányokhoz nekem személy szerint semmi közöm. Boldogság önti el a szívem, ha Kodály Zoltán, Bartók Béla, Széchenyi István, Petőfi, Ady és József Attila “teremtményeire” gondolok, pedig keveredik bennem sváb, szerb, askhenázi és szittya vér is és nagyon is elképzelhető, hogy az őseim egy része nagyon is nem a Kárpát-Medencébe való. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy én ide születtem, a magyar az anyanyelvem, tudom, hogy ki az a Ludas Matyi és szeretem a kürtőskalácsot, a lángost és a jófajta szilvapálinkát. Ámulatba ejt az az ősi tudás, ami a nyelvünkön, a hagyományos építészeten keresztül sugárzik és nagyon fainnak tartom azt is, hogy pl. a magyar rovásírás ismerete vezette el a tudósokat az egyiptomi hieroglifák üzeneteinek megfejtéséhez is. (Legalábbis ezt olvastam, de persze nem állítom azt, hogy ez biztosan így van.) A nyelvünk gazdagsága és a népi építkezés természetközelisége viszont döbbenetes tudást rejt, ehhez kétség nem fér. (Ajánlom figyelmetekbe Színia: A magyar ház mágikus titka c. könyvét és egyébként minden könyvet, amit Színia, azaz Bodnár Erika írt, melyek igazi Józsi bácsi nyelven vannak megírva és nagyon élvezetesek!)

Sokat találkozom azzal a véleménnyel egyébként, hogy az ember egy spirituális lény, egy végtelen isteni energiából származó tudatosság, akinek célja, hogy megtapasztalja a tudatos(!) létezés és egység csodáját és hogy ebbe a gondolkodásba nem férnek bele a nemzetállamok és az egyes kulturális különbségek, mert úgyis mindenki EGY. Ahogy a magyar nyelv is mondja: MindEGY. 🙂 Azt is mondják nagyon sokan, hogy ha nem közösen, emberiségként gondolkodunk és hagyjuk, hogy a nemzetek közötti megosztás érvényesüljön, akkor soha nem érhetjük el ezt a vágyott célt. Ebben van egy pici igazság, mert valóban – ahogyan a Nincs jobb és bal oldal c. bejegyzésben is írtam – a legfontosabb önmagunkban elfogadni a másságot és megérteni azt, hogy a külső és belső megosztottság nem az EGYség, hanem a KÉTség irányába visz. Mindemellett az is való igaz, hogy a nemzetállamok kialakulásához “kellettek” háborúk és megosztottság, különben egyes népek nem akarták volna a földjüket és kultúrájukat mindenáron megőrizni és nagyobb területekre kiterjeszteni. Krízis nélkül nincsen katarzis, mint tudjuk. Valahogy nekem mégis az az érzésem, hogy az emberiség egy teljesen tudattalan egységből a tudatos egység felé megy, vagyis amennyire tudattalanul együtt éltünk évezredekkel (milliókkal?) ezelőtt, majd egyre inkább szétszakadtunk, annyira látszik az a törekvés egyre több humanoid részéről, hogy az egységet keresi újfent. Ebben az újfajta, tudatos egységben pedig az egyes nemzetállamok a saját kultúrájukkal és örökségükkel olyan szerves részét képezik az egésznek, mint az emberi test egyes alkotóelemei az egész szervezetünknek. Az emberi test számára nem elég, ha csak szív vagy máj van benne, hanem az összes többi szerv és “alkatrész” is szükséges ahhoz, hogy normálisan működjünk. Én valahol így tekintek a Föld népeire és az egyes nemzetállamokra, és ezért minden népcsoport és nemzetállam szuverenitásának (=önállóságának) a megőrzésére irányuló törekvését támogatom. Ennek pedig az egyik kulcsa a gazdasági önállóság a másik pedig a hagyományőrzés, mert ha az én pénztárcámban a szomszéd nyúlkál és az oktatási rendszert nem az adott ország érdekeinek mentén állítják össze (nem csak Magyarországon, hanem mindenhol), annak nem lehet túl jó vége…

A közös nyelvet és kulturális értékeket valló nagyobb családok (nemzetek) ősi tudásának és identitásának megőrzését a konzumtársadalom (=fogyasztásra épülő társadalom) uniformizáló (=mindenkit ugyanolyan ruhába öltöztető) egységesedésével szembeállítani szerintem ráadásul logikátlan, mert ez két külön minőség. Az egyik erkölcsi értékekre épít, a másik meg a folyamatos gazdasági növekedésre, amely okos és tudatos gondolkodással igenis meg tud férni egymás mellett, főleg ha megértjük a pénz szerepét és működését ebben a világméretű képletben. (Azért pofázok annyit a pénzről egyébként, mert higgyétek el nekem, hogy a legfőbb teremtő energia a mai világban egy olyan világszerte elfogadott értékmérő, ami mögött már nincs is valódi érték, csak egy jó nagy csomag illúzió és rendkívül ügyes kommunikáció.)

Ennek a cikknek a célja mindössze annyi, hogy akár spirituális beállítottságúak, akár materialisták, akár jobb, akár bal oldali érzelműek vagyunk, érdemes észrevenni és megbecsülni azt, hogy egy nép mitől egyéni és különleges, és hogy ezt az egyéniséget megőrizni leginkább gazdasági és oktatási eszközökkel lehet, nem utolsó sorban pedig ennek köszönhetően szeretünk utazni és más nemzetek gyermekeit is megismerni, mert ha mindannyian ugyanolyanok lennénk, eléggé dög unalmas lenne szerintem a világ.

Finom az a házi barackpálinka, de Moszkvában mégis vodkát, Görögországban meg Metaxát kérek a krimóban, ugyi. Egészségetekre!

Nem minden a pénz!

Hallottátok már ezt a mondatot valaha? Talán túl sokszor is. Ha körülnézel, mit látsz? Mindenhez, amit – főleg a nyugati világból – akarsz, pénz kell. Mindig mondom a haveroknak a kocsmában, hogy pont ezért akarom én megérteni, hogy a pénz, mint eszköz hogyan működik manapság. Ha dolgozom a pénzért, akkor értsem már, hogy hogy működik, no! 🙂 De ők csak azt mondogatják, hogy hülye vagyok. Mit kell azon olyannyira megérteni? – kérdezik állandóan. Olyan sokat hallom, hogy dolgozik a pénz, de mégis azt látom, hogy az emberek szenvednek és nagyon sokan panaszkodnak, hogy nincs belőle elég a normális élethez. Valami nem kerek. Vagy nem dolgozik jól, vagy egyszerűen csak nem nekem dolgozik. 🙂

Ezen változtatni kell!

Aztán eszembe jut, hogy bár a valódi szabadsághoz tényleg pénz kell, vannak olyan dolgok, amik ingyen vannak. Kedvesen szólni a másik emberhez nem kerül semmibe. Elmesélek egy sztorit:

Nemrég biciklivel megyek a kocsmába és nem az úton mentem, hanem a járdán. Az egyik kanyarban jön szembe egy idős hölgy és majdnem elütöttem. Mire ő elkezdett velem kiabálni, hogy miért megyek a járdán és mit képzelek. Mivel kocsmázni mentem – és ilyenkor muszáj a hátizsákba bepakolni egy pici egót, különben kimaradok a jóból 🙂 – eléggé határozott állapotban voltam így majdnem viszonoztam a hangvételét. Bevallom nektek, még jól is esett volna. Aztán egy pillanat alatt átgondoltam, és rájöttem, hogy automatikus reakció volt tőle az, hogy leordított. Ha megkérdeztem volna tőle 2 perccel korábban, hogy le akar-e ordítani egy járdán bicikliző embert, bizonyára azt mondta volna, hogy nem. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy más taktikához folyamodok. “Megtréfálom az öreglányt! Kedves leszek vele.” – gondoltam. 🙂 Elnézést kértem tőle, hogy nem akartam megijeszteni és kedvesen rámosolyogtam, hogy teljesen igaza volt. Mire ő annyira meglepődött, hogy a végén ő kért elnézést, hogy leordított. A végén jól összecimboráltunk tehát, még kocsmázni is majdnem elhívtam, de végül elvetettem ezt az ötletet, mert a haverok még félreértenek. 🙂

A szeretet mindig győz. Ennél közvetlenebb és egyszerűbb bizonyíték nekem nem kell.

Ma meg reggel felmegyek a fészbukra és az alábbi videót teszi ki az egyik ivócimborám. Talán nekem szánta, hogy soha nem felejtsem el a történteket.

(Frissítés 2015. nyár: A videót sajnot levették: Ha megtalálom, visszateszem. Józsi)

Tisztára olyan, mintha össze lennénk kapcsolódva, nem? Ez nagyon komoly. Néha olyan utópisztikus képek jönnek a fejembe, hogy ilyen szemlélettel a sok késdobáló kocsmából virágdobáló helyet lehetne varázsolni. 🙂 Most képzeld csak el: bemész az ajtón és az emberek nem egymás egójának feszülve tanítják a cimboráikat és erőlködnek, hogy az ő általuk igaznak hitt valóságról meggyőzzék a másikat, hanem a különbséget felismerve átölelnék egymást és azt mondanák: “Drága komám, de jó, hogy másként gondolkozol, segítesz nekem ledönteni egy saját magamban meglévő belső kivetülést, mely nem tudja elfogadni azt a valóságot, melyben te szuper jól érzed magad.” 🙂

Na jó, nem álmodozom itt tovább, hanem megyek és legurítok egy felest. Az mindig bejön. 🙂 Egészségetekre és jó hétvégét mindenkinek!