I(gaz)ságos(?) választás(?)

I(gaz)ságos(?) választás(?)

I(gaz)ságos(?) választás(?)

A demokrácia azt jelenti, hogy a nép (értsd: a többség akaratának az) uralma. Hogy önmagában jó-e egy demokratikus társadalom, azon lehet vitatkozni, de ebben az írásban nem ezt szeretném taglalni. Természetesen nem állítom, hogy egy diktatórikus vagy autokratikus társadalmi rendszer – ami nem is lenne társadalom – jobb lenne, de ahogy a mellé(rend)elt (társ)adom c. bejegyzésben is kifejtettem, a demokratikus rendszer sem oldja fel azt a nyilvánvaló problémát, hogy nagyon sok esetben olyanok vannak vezető pozícióban, akik nem valók oda akkor sem, ha a többség rájuk szavazott. (Vagy inkább az általuk képviselt politikai nézetre.) Az alkalmatlanságuk oka pedig nem az IQ, hanem sokkal inkább az EQ (érzelmi intelligencia) és az SQ (spirituális intelligencia), vagy más szóval a felelősséggel járó lelki és metafizikai érettség hiánya.

A választások közeledtével sokat gondolkodom azon, hogy vajon miért van az, hogy bárki legyen kormányon kicsiny országunkban, a nép elégedetlen, szitkozódik és mutogat? Amióta szabad választások vannak, nagyon ritkán érzékeltem azt, hogy a tömeg – bármilyen szinten – elégedett lenne az általa(?) választott(?) vezetőkkel és az elért eredményekkel. A fókuszban mindig a mutyi, az összefonódások, a lefizetések, a megvesztegetések és a korrupció van. Mondjuk nem is jellemző ránk, XXI. századi magyarokra (sajnos), hogy a pozitívumokat elismerjük, annyit mosták már az agyunkat azzal, hogy minden sz@r, hogy elhittük.

Hogyan lehetne ezen változtani? Lehet-e olyan választási – demokratikusnak mondott – rendszert kitalálni, amely egyrészt az ország vezetésén, másrészt az országban élők lelkiállapotán is változtatni tud?

Nekem van egy ötletem, hogy ezt hogyan lehetne megoldani, úgyhogy “bedobom a közösbe”, hátha egyszer elindulunk ebbe az irányba. De először nézzük meg, hogy mi az alapvető gond a jelenlegi rendszerrel:

  1. A legelső probléma az, hogy a politikusok nem számonkérhetők. Ígérhetnek bármit, még ha kiderül, hogy tudatosan hazudtak, akkor sem zavarhatók el. A politikai kommunikáció nagyon magas szintű, így bármilyen hazugságot lehetséges úgy megmagyarázni, hogy az igaznak tűnjön. Noha bármi is legyen a magyarázat hivatkozási alapja, a hazugság az hazugság marad. (Tökmindegy, hogy miért vagy kiért hazudnak.)
  2. A második probléma az, hogy az embereket valójában nem érdekli, hogy mit csinál a politikai vezetés. (Ez úgy hiszem, hogy nem ab ovo van így, hanem ez már következmény. Túl sok volt a hazugságokból, kinek van erre energiája? A nincs háttérhatalom c. bejegyzésemben ezt bővebben kifejtem.) Egy szűk, gondolkodó réteg az, aki szívén viseli az országa sorsát és figyeli a nagyobb horderejű döntések forrását és hatását, de ebben az információba belefulladós társadalomban a tömeg egyetlen célja a kényelem és a hedonizmus. A média célja sem az objektív tájékoztatás, hanem a szórakoztatás, hiszen attól lesz nézettség és reklámbevétel. Az emberek többségének nincs elképzelése arról, hogy mitől lehetne felelősebb állampolgár, de elvárja, hogy az adóforintjaiért cserébe fejlődjön az ország. (Pedig ez nagyban múlik az egyéni felelősségen is, ti. hogy mire költöm a fizetésemet pölö.)
  3. A demokratikus választások nem azt mutatják meg, hogy a többség mit szeretne, hanem azt, hogy a választási körzetekre osztott országunk egyes körzeteiben ki kapta a legtöbb szavazatot. Ha egy körzet A jelöltje 10.000 szavazatot kap, a B jelöltje pedig 9.900-at, akkor az emberek valójában (szinte) 50-50%-ban megosztottak az irányt illetően, a csak 100-zal több szavazatot kapó jelölt mégis 100%-ot nyer, mert abban a körzetben ő lesz a képviselő. (Azt most hagyjuk ki a képletből, hogy a nem szavazók kire voksolnának, mert őket még vagy annyira sem érdekli a helyzet, hogy a saját felelősségüket meglássák, vagy azt gondolják, hogy az egész politikai játék valahol egy színház és ezért belekakilnak a választásokba.)
  4. A választások valójában névtelenek és így nélkülözik a valós felelősségvállalást. A voksolás semmilyen konkrét felelősséggel nem jár, soha nem derül ki, hogy egy adott ember ténylegesen kire adta le a szavazatát. Ha elmondja elmondja, ha nem nem. Ha pedig elmondja, akkor sem biztos, hogy igazat mond, mert ugye a legfontosabb, hogy szeressenek és elfogadjanak és ez a tény az ego öröméért (“én nem szavaztam ezekre a tolvajokra!”) látszólag felülírja az igazságot. De szavaztam. (Biztos Ti is találkoztatok már azzal az elmúlt 24 évben, hogy egy adott kormányra utólag “senki” nem szavazott, vagyis a többség a saját felelősségét nem vállalja fel.)

A jelenlegi demokratikus rendszerrel kapcsolatban a következő gondolat jut így eszembe:

“Ha a demokratikus választásokkal bármit meg lehetne ténylegesen változtatni, már régen betiltották volna.”

(Persze ez azért némi túlzás, de azért van benne egy lényeges gondolat. Ha szabad és demokratikus világban élnénk, akkor semmilyen véleményt nem szabadna törvényesen betiltani. Akkor sem, ha az istenkáromlás és akkor sem, ha a történelem revíziójáról szól.)

A felsoroltak közül a legjelentősebb probléma tehát az, hogy a demokratikusnak nevezett választások nem a többség akaratát, hanem a választási törvények szerinti matek eredményeit mutatják meg, a megválasztott vezetőket pedig az ebből következő, valójában hamis demokráciának nevezett rendszerben szinte semmilyen felelősség nem terheli az ígéretek be nem váltásáért. Amit persze meg lehet bocsájtani – mert az vesse rájuk az első követ, aki még nem szegett meg soha ígéretet az élete során(!), ráadásul ha nem bocsájtod meg, magaddal szúrsz ki -, a pozícióval való visszaélés és a korrupció viszont más tészta. Csak hát metafizikai ismeretek hiányában hogyan lennének képesek a törvényalkotók olyan “kiskapu-mentes” jogszabályokat alkotni, amellyel esetleg a saját sírukat is megássák?

Ez sajnos egy demokratikus társadalomtól nem várható el, csak egy olyantól, amely mellérendelt formában működik, s melyben minden réteg a szellemi gondolkodóktól a kereskedőkön át a dolgozókig teljes felelősséggel tartozik a társadalom többi tagja felé az elkövetett (vagy el nem követett) tevékenységeiért. Teljes felelősséggel, ahol az igazság a törvények és a jogszabályok felett van. (Azon lehet vitatkozni, hogy jog nélkül hogyan állapítjuk meg az igazságot, de ha valami egyértelmű – pl. visszaél az állami beosztott a pozíciójával és a közérdek helyett önérdekre használja azt -, azon nincs mit bizonyítani, az VAN.)

Mitől lehetne akkor igazságos egy demokratikus választás? (Egyszerűsítsünk egy picit, mert egy metafizikai szempontból tiszta társadalom a jelenlegi romlottságban úgyis elképzelhetetlen.)

  1. Induljunk ki abból, hogy ha a nép, a (választó) többség akaratát szeretnénk alapul venni – ami mint említettem volt magában rejti azt a hibalehetőséget, hogy olyanok lesznek a (valójában) szellemi(?) irányítók, akiknek nincs meg hozzá a metafizikai eszköztáruk (lásd az emberiség szempontjából értelmetlen háborút kezdeményező – pl. amerikai – elnökök) -, akkor a választásban részt vevő nép akaratát abszolút értékben vegyük figyelembe. Ez azt jelenti, hogy bármilyen országgyűlési választás első körében annak kellene kiderülnie, hogy a nép az egyes politikai pártok nézeteinek és programjának mennyi bizalmat szavaz egymáshoz viszonyítva. “A” párt 34,4%, “B” párt 28,3%, “C” párt 19,4%, és így tovább. Nem az lenne a lényeg tehát első körben, hogy ki a személyes körzetem képviselője, hanem az, hogy a parlament felosztása ténylegesen a nép akaratát tükrözze. Ha megvannak a százalékok, akkor jöhetnek a jelöltek. A választókörzetek egyetlen jelentősége csak az lenne ezen a ponton, hogy arányosan fel legyen osztva az ország, és egy-egy településen / körzetben menedzselhető legyen az ott szavazók száma.
  2. Az első körben leadott pártpreferencia meghatározná azt, hogy a második körben mely jelöltekre szavazhatok. Ha az “A” pártra szavaztam, akkor csak az “A” párt listáján induló képviselőre adhatom le a voksomat a második körben. (Ebből egyértelműen következik az, hogy rögzíteni kell névre szólóan, hogy az első körben kinek melyik program volt szimpatikus.) Ha már felelősség, legyen felelősség. Név nélkül úgyis csak színjáték az egész. Egy szimpatikus és általam üdvösnek tartott program tehát frankó, de ennek megvalósításához olyan embereket kellene megválasztani, akiknek megvan a tudása a program megvalósításához. Aki egy ilyen, a nép akaratát sokkal inkább tükröző rendszerben nem szavaz, annak pedig pofa be, nem élhet később semmilyen panasszal. 🙂
  3. Az alkotmányban rögzített X fős parlament összetétele az első választási körben leadott szavazatokból már adott. A (választó) többség a parlament abszolút összetételét meghatározza. A második körben a választókörzetek helyett az ország előre felosztott régióin belül az első körben kialakult aránynak megfelelő számú, azonban az adott régiókhoz erős szálakkal kötődő képviselőkre lehet voksolni. Az egyes pártok képviselői teljes felelősséget felvállalva versenyeznek egymással a parlamenti helyekért. (Teljes felelősség esetén az ügyes politikai marketing jelentősége minimalizálódna, mert aki hazugsággal kampányol, az viselni fogja a következményeit.) A mandátumot elnyerő képviselők (akár nagyon) magas fizetést és kiemelkedő jutattásokat kapnak, cserébe a választók elvárhatják a teljes átláthatóságot, s hogy a meghirdetett és megszavazott program (nagyrészt) megvalósuljon. (Azon pártok, akiknek a programjára csak nagyon kevesen szavaznak, az alapján döntenének a választott régióról – hiszen mindenütt nem állíthatnának jelöltet, ha csak összesen 3 mandátumuk lehet -, ahol a képviselő képzettsége és gyakorlati tapasztalata a leginkább illeszkedik a párt programjához.) Ezzel a módszerrel a választáson induló képviselőjelöltek legrátermettebbjei kerülnének be a parlamentbe. Akit megválasztanak, az a teljes vagyonával és büntetőjogi felelősségével felel a parlamenti munkájáért. Ha visszaél vagy mutyizik, lapát, majd rögtönítélő bíróság. 🙂 Ha már disznó, legyen fat.
  4. A valóban demokratikus összeállítású parlament mellett a helyi (városi, térségi) ügyek felügyeletét és szabályozását a hasonló módon megválasztott polgármesterek és az általuk vezetett önkormányzatok irányítanák. Nagyon fontos lenne, hogy polgármester az lehetne, aki a legtöbb szavazatot kapja egy adott településen, viszont azokból kellene a felsővezetést összeállítania, akik ugyancsak indultak a polgármesteri székért, de kevesebb szavazatot kaptak mint ő. Így megint teljesen igazságos lenne a vezetés összetétele, mert az irányítana, akit a legtöbben választottak, de azok is beleszólhatnának a döntésekbe, akik nem az első helyen jöttek ki. A közgyűlést pedig olyan arányban kellene pártemberekből összeállítani, amilyen arányban az egyes polgármesterekre voksolt a nép. A még teljesebb demokráciáért esetleg egy-egy párt 2-3 jelöltet is indíthatna, hiszen akkor nem csak a pártpreferencia, hanem maga az ember is számítana a választásban. Ami azért valljuk be, nem mellékes szempont. (Persze itt még lehetne további finomítást eszközölni a közgyűlés megválasztását illetően is, de azt most hagyjuk.)
  5. Mivel a parlament és az önkormányzatok feltehetően igen vegyes összetétele és az egyes programok különbözősége megnehezítené a mutyizást és a részrehajló politikai döntéseket is, ezért nagyon komoly érdekegyeztetések lennének szükségesek a törvényalkotásban és a programok megvalósítását illetően mind a parlamentben, mind az önkormányzatok szintjén. Ez pedig a jelentős nézetkülönbségek ellenére nagyon is az ország érdekeit helyezné előtérbe a személyes érdekek helyett, főleg a képviselők objektív felelősségéből kifolyólag. (Pl. nem lehetne büntetlenül átnyomni olyan törvényeket, amiket a képviselők el sem olvastak idő – vagy érdeklődés – hiányában.) Arról nem is beszélve, hogy így teljesen feleslegessé válna az egyes ciklusokon belül a vagyonos vállalkozások lekáderezése a későbbi kampánytámogatásért cserébe, mert úgyis az ország érdekében megvalósítandó és komoly egyeztetések mentén összefésült pártprogramok döntenék el a gazdaságpolitikai irány sorsát. Aki szerint ez ellehetetlenítené a demokratikus kormányzást, az nem érti a demokrácia szó valódi jelentését. (Vagy lehet, hogy csak én nem értem? 🙂 )

Az általam felvázolt rendszer persze utópisztikusnak tűnik és valljuk be, az is. Teljes átláthatóság? Komoly érdekegyeztetések és a képviselők elszámoltathatósága a választási programokkal szemben? A különböző nézetű pártok képviselőinek együttműködése egy közös, szebb Magyarországért? Objektív felelősség és NO mentelmi jog? Ki (a f@sz) akarna így politikus lenni? Már bocs. (Azt persze lényeges ezen a ponton megemlíteni, hogy a korrupció egyik eredője a kizsákmányolást is lehetővé tevő hitelpénzrendszer – ami olyan mint a kés, tehát jó kezekben segédeszköz, rossz kezekben gyilkos szerszám -, tehát az igazi demokrácia megvalósíthatóságához azzal kellene valamit kezdeni először.)

Ha belegondoltok, mely irány lenne az, amely valóban megmutatná, hogy a demokráciának van értelme? A jelenlegi demokrácia (i.e. két farkas arról beszélget egy báránnyal, hogy mi legyen a vacsora), nem több, mint egy parlamentáris tragikomédia. Nem mondom, hogy nem születnek néha olyan döntések, amelyektől valóban pozitív irányban változik egy ország sorsa (ha más nem átmenetileg), de sok esetben ezek eredője nem a társadalom és a választók iránt érzett személyes felelősség és a tettekben rejlő igazság (hiszen nincsen számonkérhetőség!), hanem az, hogy egy adott “brigád” újabb és újabb felhatalmazást kapjon a személyes jóléte meghosszabbításának érdekében. Mert – sajnos – csakúgy, mint rengeteg egyéb munka esetén is, a legtöbb politikus sem azért megy be dolgozni, hogy valóban jobbá tegye a világot vagy a nemzete sorsát, ami az adóból való magas szintű megélhetésért elvárható lenne, hanem azért, mert ők is meg akarnak “valahogyan” (= k. jól) élni.

Panem et circenses. (“Kenyeret és cirkuszt!”) – mondta Decimus Iunius Iuvenalis, római költő. Soha ne feledjétek, hogy a jelenlegi rend(?)szer erről szól. Azért azt talán érdemes lenne kipróbálni, hogy mennyit változna csak az által a demokratikusnak nevezett rendszerünk, ha mindenkinek a szavazata nyilvános információ lenne és a politikusok számonkérhetők lennének az ígéreteikért? Az lenne ám az igazi “X”(-elés) faktor! 🙂

Az “eladás” művészete

Az “eladás” művészete

Az “eladás” művészete

Robert Redford a kritikusok által nem túl nagyra értékelt Tisztességtelen ajánlat c. filmben mondja azt a millárdos John Gage szerepében – miután 1 millió dollárt ajánl fel a gyönyörű és frissen házas Diana-nak (Demi Moore) egyetlen éjszakáért cserébe -, hogy a világon mindennek megvan az ára, vagyis minden eladó. Amikor a filmet láttam, akkor ezt a véleményt elutasítottam, azóta azonban találtam benne némi igazságot, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy bizony minden az “eladásról” és a kommunikációról szól. Minden. (A kommunikáció szó töve a kommun – i.e. communis – közös, általános jelentéssel bír, vagyis olyan jelrendszerre utal, melyet akkor tudunk értelmezni, ha van közös nevező.) Az eladás szót a bejegyzés további részében is “eladás” értelemben fogom használni, utalván arra, hogy ebben benne van a meggyőzés, a hatás gyakorlás és az összes ehhez hasonló “manipulatív” eszköz. 🙂

Nem sokkal eme blog indulása után 2 bejegyzést is írtam arról, hogy a világ egy üzleti vállalkozás, akkor azonban nem tértem ki részletesen arra, hogy az egész vállalkozás legfőbb feltétele – vagyis, hogy a célként meghatározott folyamatos cash-flow termelő tevékenység, legyen az tervezett avultatásból származó kényszerű termékcsere vagy az, hogy a nemzetállamok eladósításából élő nemzetközi pénzvilág tevékenysége megvalósuljon -, arról szól, hogy el tudom-e adni a terméket / szolgáltatást, vagy nem. Nézzetek csak körül a piacon, akárhová nézünk, szinte mindig el akarnak nekünk valamit adni. A reklámok és az ügyes marketing jóllehet ezt sokkal árnyaltabban csomagolja be számunkra, ugyanis tudat alatt a legtöbbünkben ott van egy belülről fakadó tiltakozás, hogy “ne akarjanak nekem eladni semmit!” (többek között ezért is olyan nagy az MLM hálózatokkal szembeni ellenérzés), viszont az is észrevehető, hogy vásárolni alapvetően sokan szeretnek (néha én is), mert az kielégít bizonyos alapvető szükségleteket. Például azt a változatosság iránti igényem szükségletét kiszolgáló belső “kivetítést”, hogy “nem vagyok elég” és egy tárgy / szolgáltatás által majd biztosan “elég” leszek. 🙂 Na jó, nem akarok ennyire cinikus lenni, én is szeretem a gyümölcsös sorbet-et a trópusi naplementében.

Az életünket körülvevő információáradat forrásainak célja – köztük nekem is! -, hogy a kommunikáció hatására az történjen, amit szeretné(ne)k. Minden kommunikáció célja a befolyásolás és valamilyen nézőpont eladása, a termékek és szolgáltatások kapcsán pl. a problématudat felkeltése által a megoldásra való rávilágítás. A megoldás pedig természetesen “mindig” az, amit “én” ajánlok, mert ha kórházként pl. a Gerzson-terápiát ajánlanám rák esetén, akkor ugyi nem keresnék lóvét a kemoterápiás szerek forgalmazásából. Az igazán profi eladási folyamatban egy cég / szervezet ügyesen kommunikálja le felém az ő egyedülálló megoldását arra a problémámra, amelyről nem is tudtam addig, amíg nem szóltak. 🙂

Ismét nem akarok cinikus lenni, mert a jó marketingnek is van pozitív eredménye, csak résen kell lenni, ha az eladási folyamat kapcsán nem tesszük fel a legfontosabb kérdést önmaguknak: Kitől származik az információ és milyen szándékkal találtak meg vele?

Évekkel ezelőtt hallottam azt a mondást a japán származású amerikai ingatlanmágus Robert Kiyosaki szájából, hogy “ha sikeres akarsz lenni az életben, meg kell tanulnod – valamit – eladni.” Ha körbenéztek az állásajánlatok között, értékesítői munkakörbe szinte folyamatos felvétel van, és sok esetben nem is teljes állásról van szó, hanem jutalékos rendszerben történő kifizetésről, mert így a cégnek sem kerülök pénzébe addig, amíg nem mutattam fel valamit. Vagyis ha el tudok adni, akkor lesz pénzem, ha nem tudok eladni, akkor éhezni fogok. Akárhogy is nézzük, ez bizony így van. És nem csak akkor, ha kenyeret vagy autót akarok eladni, hanem leginkább akkor, ha saját magamat. Az eladás során ugyanis mindig a kommunikáció(m) általi rezgést veszi meg a másik fél. Ha valaha láttad színpadon az Apple egykori vezérét, Steve Jobs-ot – és most tedd félre az ember arroganciáját és minden negatívumát -, akkor tudod, hogy miről beszélek. Megfelelő kommunikáció hozzásegít ahhoz, hogy a bizonyosságomból származó fellépésemre és az általam képviselt nézőponttal kapcsolatos hitemből származó rezgésszintre reagáljon a vevő. Az élet kedves barátaim adás-vétel. Kizárólag ebben a sorrendben. Ha jó rezgést adsz, és ügyesen kelted fel az igényt a világban, akkor lesznek vevők. Ha jó a terméked / szolgáltatásod, akkor vevőköröd is lesz. De ha csak a legjobb csajt / pasit akarod felcsípni, az is így működik. Minden azon múlik, hogy mennyire jól tudsz eladni, ami pedig azon múlik, hogy mennyire jól tudsz kommunikálni kifelé és befelé(!) egyaránt.

Ha el tudom adni saját magamat – amelynek függvénye az, hogy hogyan kommunikálok befelé, vagyis amikor a lelkem és az egóm kontruktívan! diskurál -, akkor van esélyem rá, hogy olyan hatással legyek a világra, amelynek eredményeként számomra is kedvező változás fog bekövetkezni. Nézzük csak meg a politikusokat. Sokan közülük valóban nem érdemesek arra, hogy kvalitásaik alapján választott vezetőink legyenek (sajnos), de mivel a pártjuk kommunikációja és jól megfizetett (eladott) ügyes propaganda által “kerülnek a piacra”, – a kisembert pedig az oktatási rendszer arra képzi ki, hogy ügyes követője legyen másoknak, hogy az életét majd kívülről valakik “biztosan” megoldják(?) – ezért elmegyünk és leadjuk rájuk a voksunkat. Már aki. (Az ország 50%-át ez már nem is érdekli.) A megfelelő kommunikáció azonban igaz a munkavállalás, a párkeresés és bármilyen üzleti vállalkozás esetén is, mert csak akkor lehetek hatással a világra, ha az “eladásra szánt eszmét” jól tudom becsomagolni.

Ha jól írok, olvasni fogják a gondolataimat egyre többen és azt fogják mondani: “Ez a Józsi, ez hiteles! Én tudom!” De ez csak látszat, mert lehet, hogy csak egy senki vagyok. 🙂 Mindenki csak azt tudja rólam, amit én át akarok adni magamból a világnak, ha ugyanis van fogalmam arról, hogy az emberi pszichológia hogyan működik, akkor úgy fogok “eladni” kifelé, hogy a “vevő” tudatalattija megvegye a nézőpontomat. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a bejegyzéseimet manipulatív jelleggel írom, de – és itt ne haragudjatok rám – valójában erről is szó van, teljesen jó értelemben. Azon a szinten ahol éppen tartok, van bennem egy mély bizonyosság, hogy képes vagyok olyan értéket adni az olvasóimnak, amely által az életük – akár kisebb, akár nagyobb mértékben – a megértés által pozitív irányba változik meg. Mindenki, aki ír, azt azzal a céllal teszi, hogy befolyásolja az olvasót. (Nézzétek csak meg a különböző pártállású napilapok vezércikkeit!) Jóllehet az én célom pont az EGYség és nem a kétség megteremtése… Minden ember életének célja, hogy tetteivel hatással legyen a világra. A hatás ugyanis ellenhatással jár – szinte mindig – és általa energiához fogok jutni. Ha lájkoltok, az nekem jól esik és visszaigazoljátok azt, hogy VAGYOK. 🙂

A legfontosabb kérdés: Kitől jön az infó és milyen szándékkal?

Meglátásom szerint érdemes feltennünk önmagunkban “legbelül” ezt a kérdést, akármilyen eladási folyamatba futunk bele. Ami persze naponta többször megtörténik. Mi az eladási folyamat eredménye? Kényelem? Szeretet? Közösség? Összetartás? Széthúzás? Egészség? Betegség? Bőség? Szükség? Micsoda? Valóban jobb, boldogabb, teljesebb emberré akar engem tenni a külvilág marketingje, illetőleg a tömegkommunikációt birtokoló “tőkés brigád” (vagy akár csak egy baráti beszélgetés során a beszélgetőpartnerem), vagy meg akarnak osztani, el akarják nekem adni, hogy a világ gonosz, mindenütt halál terem és – tulajdonképpen – nincs esélyem arra, hogy boldog legyek, mert a terrorizmus már az egész nyugati világot veszélyezteti és a szegénység elleni harc meddő? Ezzel kapcsolatban egy vicces angol szólás jut eszembe (amit inkább nem fordítok le… Így hangzik: Fighting for peace is like fucking for virginity…)

Ki és mit akar nekem eladni és milyen szándékkal teszi? Ez a kulcs.

Hogy visszatérjünk egy picit a filmes témához (a bejegyzésem értéknek szánt tartalmának eladása közben :)) – ha már ezzel kezdtem az egész cikket -, a forgatókönyveknek például előre kialakított felépítése van, melyben pontosan meg van határozva, hogy milyen elemeket kell egy filmnek tartalmazni ahhoz, hogy a végeredményt kajálja a nép. Meg kell határozni a környezet, a szereplők, mellékszereplők megjelenésének, bemutatásának módját, hogy mikor – melyik percben! – történik a fordulat a filmben, és mikor kell éppen felmelegíteni a nézőt, mielőtt éppen leforráznád, vagy fordítva. (Részletesen itt tudtok róla olvasni többet!) Ha maga a sztori jó, a szabályok betartása által nagy eséllyel élvezhető és figyelem lekötő lesz a filmed és ha nagyon jó a rendező, akkor még díj is jár egy ilyen művészi alkotásért. Vagyis amit eladsz, azt meg fogják venni. Ez a cél. Ezért van olyan hatalmas ereje a médiának és ezért keres 20 millió dollárt Leonardo di Caprio egy filmért és még többet James Cameron. (…és ezért vannak az éhenhalástól nem túl messze pl. a metafizikai tradíció jeles képviselői, mint pl. Dr. László András vagy évtizedekkel ezelőtt Hamvas Béla, akik munkájának köszönhetően értelmet nyer a létezés, mert közelebb kerülök ahhoz, hogy mit is keresek itt a Földön, ezek a rendkívüli emberek azonban nem akarják eladni a gondolataikat azzal, hogy a tömeg nyelvén beszélnek, mert akkor sérülne az üzenet. A szavak már így is eléggé torzítják a valóságot. Jóllehet ők nem is azért írnak bármit, hogy eladják, hanem azért, mert teremtő szavaikat meg akarják örökíteni az fizikai univerzumban. A mai világunk azonban arról szól, hogy csak azt fizetik meg nagylelkűen, akinek tevékenységéből plusz pénz és vagyonátrendeződés keletkezhet.) Aki az emberek érzelmi befolyásolásának mestere és rá tudja a tömegeket venni arra, hogy vásároljanak olyan dolgokat, amire nincs is szükségük, maga lesz a király. (A tömegtermékek eladásának egyik fellegvára pedig Hollywood. Amit a sztárok viselnek és használnak, az menő és “kell”.)

Ugorjunk vissza a bejegyzés elején említett filmrészletre:

A jelenet legfontosabb mondata az utolsó: “Minden világos. De nem mondok le őróla.” John Gage tudta, hogy van pénze, és ezért lesz még lehetősége villantani A nőnek. A világban ugyanez történik a gazdasági döntésekkel is. Egy korábbi bejegyzésemben már említettem az ír szavazást a Lisszaboni Szerződésről. Az első körben a nép leszavazta. Az EU bürökrácia mögött háttérből irányító pénzügyi erők ebből nem azt szűrték le, hogy az ír embereknek nem kell a közös EU alkotmány, hanem azt, hogy “bizonyára rosszul kommunikáltunk”. (=nem mostuk ki az agyakat eléggé.) Ezért aztán a második körben az eladás része a félelem kapszula lett. Elhitették az ír néppel, hogy a Lisszaboni Szerződés nélkül az ország lemarad a fejlődő Európa mögött és az senkinek sem érdeke, legkevésbé a népnek, aki ugye jól akar élni. Jött egy újabb “eladás”, és másodszor megszavazták a csatlakozást. Az írek nem élnek jobban azóta, sőt. Viszont elképesztő mennyiségű adósságot halmoztak fel, ami az eredeti cél volt. Akié az adósság, az irányít mindent. Az erősebb – és ügyesebben ugató! – kutya él nemi életet. Ez ilyen egyszerű. A politikában rövid távon a kommunikáció a lényeg, hosszú távon pedig az a képesség, hogy megmagyarázd azt, hogy miért nem az történt, amit ígértél. Vagyis minden kommunikáció és a magyarázatok, eszmék eladása.

Miért rágom meg ennyire ezt a csontot, szinte már unalomig? Hiszen ezt mindenki tudja…

Nos, a tudás önmagában nem sokat ér. Az elméletek és a gyakorlat két külön pálya. Az iskola arra megy rá, hogy az elsőben legyél “büfé” (=nagyon jó), aztán a gyakorlati oldalát majd beléd idomítják később. A lényeg az, hogy ne tanuld meg túl korán tudatosan megfigyelni a saját érzelmeidet. (Persze ezt az oktatók sem tudják, mert ez már következmény.) A nem tudatosan megélt érzelem (pl. vágyakozás az után, amit a társadalom belém akar diktálni) ugyanis póráz, amin keresztül mindenkit rángatnak.

Visszatérve egy pillanatra megint a már említett filmhez, nézzük meg ezt a részletet:

Az üzletember az iskolában vágódik be azzal, hogy eladja a hétköznapiságát, majd 2 cukipofa kutyával varázsolja el a csajt – egy korábbi jelenetben pont a nő említi, hogy 2 kutyus kéne ebbe a házba -, a végén pedig a gyerekkori történet után már nem csak a nő hisz a palinak, hanem már a néző is. Színek, zene, csillogó, megértő női szemek. Kész. Tudjuk – ha végignézzük a filmet -, hogy a milliárdos pali szemét módon játszik a nő és a férje érzelmeivel és kihasználja őket, de itt mégis szeretjük egy kicsit. Mert egy kicsit ő is olyan, mint mi, hétköznapi emberek. Nem kapja meg azonnal, amit akar. És ezért megbocsájtunk neki.

“Hazudtunk reggel, éjjel meg este…” Végre(!) valaki kimondja az igazat. Ismerős? Pártállásra való tekintet nélkül egy ilyen lebukást(?) követően a vezető lemond minden normális országban. Ha viszont jó a kommunikációs tanácsadód, erre nincs szükség, mert minden eladás, csak a hazugságot kell becsomagolni másként. Ha el tudsz adni egy ilyen elkúr@st, akkor király vagy (és nagyon sokat fizetnek neked). Kérlek ne akadj bele ebbe, ha számodra egyébként az “öreg Ferkó” szimpi tag valami oknál fogva. Itt nem Gy. F. a lényeg. Lehetett volna bárki az ő székében, egyszerűen ügyesen eladták az “igazmondó” embert. Ennyi az egész. Ma már erről szól a politika.

A média manipulációjáról született egy remek német alkotás néhány évvel ezelőtt, Free Rainer, a tévéd hazudik címmel, amelyet nem reklámoztak agyon, talán nem véletlenül. Nézzétek meg ezt a 7 perces részletet, nagyon tanulságos:

(A film arról szól, hogy a nézettségi mutatókkal hogyan manipulálják azt, hogy a tömeg befolyásolható és igénytelen maradjon és hogy egy hős ezt hogyan szeretné megváltoztatni.)

Az előző cikkben említettem nektek a spiráldinamika modelljét, melynek lényege, hogy a tudati fejlődés különböző szintjein állunk mindannyian, és sokszor azért nem tudjuk egymást megérteni, mert a zöld szinten álló, már másokért is felelősséget vállalni akaró ember a törtető, még csak ego szinten működő pirosakat oktatja, arról, amit ő még nem érthet, mert nem “nőtt fel” az infóhoz. Ez nem tekinthető “hibának” a piros tudatosságú ember részéről, mindössze így működik a fejlődés. A tenger mélyén úszó halak nem látják a magasan repülő madarakat. Ha nincs közös nevező, nem értjük meg egymást. Ráadásul megfelelő tudatosság nélkül a legkisebb ellenállás irányába haladunk, mert az kényelmes. Popper Péter: Belső utak könyve c. művében így ír erről: “Minden lelki folyamat – hacsak művi szabályozás nemtörténik – spontán a legkisebb ellenállás irányába hat. Pszichés reakcióink is spontán a legkisebb ellenállás irányába fordulnak. Ezért szenvedik el pl. a legtöbb agresszivitást a gyerekek, a beosztottak, mert ők a legkiszolgáltatottabbak, velük szemben a legkisebb a rizikó, ők jelentik a legkisebb ellenállás irányát.”

Legkisebb ellenállás, manipuláció, eladás, dezinformációk, irányított kommunikáció. Mégis, mit tudok ebből tanulni azon kívül, hogy ez “gáz”?

Először is azt, hogy ez a helyzet nem “gáz”, hanem VAN. Ez a valóság. Pont. A világ azért ilyen, mert ilyenné tettük. Aki gondolkodik, vezető lesz, aki nem, az követő. Ha hagyom, hogy érzelmileg befolyásoljanak, mert bennem lévő változatosság iránti szükséglet miatt logikus, bal agyféltekés érveket keresek az érzelmi, jobb agyféltekés döntéseimre, akkor irányítanak engem. Ez persze nem feltétlenül baj, hogyha végig tudok róla. Hiszem, hogy az életben az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy tudatossá tegyük azokat a folyamatokat, amelyek hatására döntéseket hozunk.

Az élet adás-vétel. Ebben a sorrendben. Amit adsz, az jön vissza. Ha szeretném mások figyelmét megkapni Én is, meg kell tanulnom kommunikálni: őszintén egyetérteni, kedvesen – de határozottan – ellentmondani, szívből elnézést kérni, örömmel megdicsérni, felemelően elismerni mindent, és mindenkit, amit és akit képviselek. Mivel mindenki a saját szintjén “nyomorog”, ezért azzal nem jutok előrébb, ha büszkén és egóból nem értek egyet a másik ember nézeteivel. Ha megpróbálom megérteni azt, hogy “ő honnan jön” (=ilyenkor az történik, hogy a tudatalattim igyekszik megfejteni azt, hogy a másik ember pl. a spiráldinamika modellje szerint éppen “milyen színű” tudatállapotban van), akkor van esélyem arra, hogy a másiknak el tudjam adni a saját nézőpontomat. Ha a szeretet és az EGYség vezérel, akkor nem kihasználni fogom és lecsapolni az energiáit a másiknak, hanem egy olyan konstruktív (=építő) helyzetet teremtek, ahol az energia cserél és feltölt.

A háborúk, gazdasági és politikai csatározások – amelyeket gyönyörűen adnak el nekünk a médián keresztül -, és az egyre nehezebb általános életkörülmények + a terjedő közöny(!) lehet az oka annak, hogy egyre többen keresnek közösségeket, vagy lelki kapcsolatot olyan emberekkel, akik érzik, hogy ez a hedonista világkép nem annyira ötös. A létrejövő szerveződések azonban nehezen tudnak nagyok lenni, amelynek meglátásom szerint az az oka, hogy egyrészt a tömeg méretéhez képest a tudatosan gondolkodók száma nem túl sok, másrészt pedig sok esetben az önmagukat tudatosnak gondoló emberek egyszerűen nem tudnak eladni. Nem az a nagy mutatvány, ha azokra sikerül hatással lenned, akik úgy rezegnek ahogy Te, hanem az, ha olyanok szívét éred el, akik még egy másik létrendi szinten tapasztalják meg a vanságot.

Az eladás célja mindig az, hogy “a vevő” által tudat alatt feltett kérdésre, mely így szól: “Mi ebben a jó nekem?”, olyan választ adjunk, ami a fogadó felet érzelmileg megmozdítja. Az üzenetet mindig meg kell tudni tisztán, hatásosan szavakba és tettekbe önteni lehetőleg úgy, hogy az összefogás valamiért és ne valami ellen történjen. Én arra bíztatok mindenkit, aki változtatni akar a világon, hogy tanulmányozza az eladás művészetét, mert a dolgoknak nincsen minősége, csak annak, aki használja őket. Magyarul ha jól célt szolgálunk azzal, hogy eladunk egy ember- és szeretetközpontú eszmét, akkor a pozitív “manipuláció” (értsd befolyásolás) eredménye pluszos. Ha tehát mostantól fogva valakivel összefutsz és vitába keveredtek, bátran állj elé és kérdezd meg mosolyogva: “Na öreg, mit akarsz ma nekem eladni?” És ha olyan eszmét, amitől a világ a szeretet – és ahogy Hamvas Béla a történet előtti (=létállapot, melyben MI van ÉN helyett) időre vonatkoztatva a LÉT – irányába halad tovább – és Te hiszel abban, hogy ez Téged is épít -, akkor működjetek együtt. 🙂

Nagyon lényeges pontja az “eladásnak”, hogy nem pénz kell hozzá, hanem egy lényedből fakadó mély hit az eszmében, amit képviselsz. John Gage-nek – a fent említett filmben – ugyan egy bizonyos szintig ment az eladás folyamata, a történet végére azonban kiderül (mert Hollywood ezt akarta nekünk eladni!), hogy a pénz nem minden és van a léleknek egy olyan szintje, ahová nem érsz el akkor sem, ha tiéd az összes zsé a világon. Ettől függetlenül az, aki elér odáig (a lélek azon szintjéig), ugyancsak eladta magát azzal, hogy őszintén felvállalta önmagát és ezt megfelelő módon kommunikálta le a világ felé.

Próbáltam magam meggyőzni még korábban, hogy ez túl egyszerű magyarázat a világ irányának meghatározását illetően, de mindig ide lyukadtam ki, ezért gondoltam, hogy ezt leírom egy bejegyzésben. Tiéd lehet tehát a legfantasztikusabb, világrengető ötlet, ha nem tudnod eladni, nem sokra mész vele. (Tom Hopkins, Stephen R. Covey, Dale Carnegie sokat segíthetnek ebben neked.) Fontos megjegyzés: Sokszor a legmélyebb és leginkább sorsfordító írások, könyvek “reklámja” azért olyan gyenge, mert a tömeg nem érti az üzenetet és így nincs sok értelme népszerűsíteni azt.

Na elmegyek a kocsmába és hatással leszek egy kicsit a hozzám hasonló “kocsmatöltelék cimboráimra”, hogy megvegyék az eladásra szánt nézeteimet, különben még elmarad a visszaigazolása annak, hogy VAGYOK. 🙂 Egészségetekre nagyon sok szeretettel!

Vigyázat, csapda!!! (Kiegészítés 2012. szeptember 21-én): Az alább olvasható véleményeknek köszönhetően rájöttem, hogy a cikkben említett folyamat egy féligazság, ami valójában hazugság. A “minden az eladásról szól” c. világnézet ugyanis csak egy olyan valóságban nyer igazolást, amelyben az egyén nem törekszik a benne lévő metafizikai igazságra (valamiről nem mondom, hogy ez jó, amikor tudom, hogy az sz@r, akkor sem, ha jól tudom tálalni és így mások is egyetértenek velem), hanem önhazugságokkal nyugtatja önmagát, hogy az érvényesülés és a boldog élet titka a megfelelő kommunikáció. Ezzel kapcsolatban rövidesen írok egy újabb bejegyzést, mert fontosnak tartom, hogy a blog olvasói különbséget tudjanak tenni a szubjektív valóság és az objektív IGAZság között. Én is most értettem meg, hogy ez mit is jelent. (Erre az írásra való önreflexióként írtam egy “folytatást”: Az “eladás” hazugsága.)

Köszönöm Kozma Szilárdnak, Joó Violettának és Szabó Lindának a kíméletlen, engem az abszolút igazság felé irányító egyértelműen jó szándékú hozzászólásaikat!

Így működik a pénzvilág #1

Elég sok gondolatom van drága komáim ezzel az egész “pénzbalhéval” kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, hogy az elejéről kezdem, mert ez fontos. Ha tudjuk, hogy a pénz honnan jön létre és az elmúlt évszázadokon át milyen változásokon ment keresztül, akkor jobban megértjük azt, hogy a jelenlegi helyzet valójában teljesen normális. Olyanná vált a pénz, amilyenné mi, emberek tettük. És ezt azért kaptuk, mert mindig egyszerűbb volt elfogadni, hogy mások gondolkodjanak helyettünk és mert nem tettünk fel kérdéseket.

Röviden a pénz története:

A pénz története úgy kezdődött, hogy az emberek rájöttek: a székgyártó kisiparosnak, aki kenyeret akar venni, nagyon macerás egy olyan pékre várnia, akinek szék kell. 🙂 ) A barternek (cserekereskedelemnek) ugyanis ez volt az alapja. Kellett tehát valami, ami közvetít és nem különben megőrzi az értékét, továbbá osztható és mindenki által elfogadott!

Bevezetőnek nézz meg egy néhány perces videót a pénzről, Chris Martenson pénzügyi alapozójából (Crash Course):

A pénzt képviselő jel megteremtésekor tehát fontos volt, hogy valódi értéket fejezzen ki, ezért – a kagylók és színes kavicsok csereeszköz funkciójának elhagyása után – előtérbe került a pénz legfontosabb kritériuma: mivel a pénz nem más, mint a munka értékét kifejező (osztható) egyenértékes, ezért olyan eszközt akartak választani pénznek, ami önmagában már munkát feltételezett. Ezért lett olyan fontos az arany és az ezüst, azok kibányászásához ugyanis dolgozni kellett. Minél jobban üzletelt, vagy (aranyat / ezüstöt) bányászott valaki (=minél több értéket állított elő), annál több arannyal vagy ezüsttel rendelkezett. A felhalmozott nemesfém pénzt előbb-utóbb biztos helyre akarták tenni, mert senki sem szerette, ha pl. kirabolják. Itt jöttek be a képbe az ún. pénzváltók (aranyművesek), akik hatalmas széfekben tárolták az aranyat és vigyáztak rá, mindezt néhány százaléknyi jutalékért cserébe. A széfben elhelyezett aranytartalékra pedig kibocsájtottak egy ún. váltót (ami egy értékpapírdarab), melyen a kincstárnok bizonyította, hogy Pista bácsi valóban rendelkezik a széfben elhelyezett összeggel. A váltó önmagában akkor ért valamit, ha a kincstárnok és a tulajdonos aláírása is rajta volt, így volt csak beváltható. Mivel a váltók hurcolászása egyszerűbb volt, mint zsákokban aranyat vinni, ezért előbb-utóbb mindenki rászokott a váltókra. (Ez volt a papírpénz első komolyabb megjelenése.) Több előnye is volt: elfért a zsebben és nem kellett attól félni, hogy meglopják az embert. Ha nem volt aláírva a tulajdonos által a váltó, az semmit nem ért. Tök jó, nem? 🙂

A pénzváltók némi plusz bevételért cserébe elkezdtek hitelezni embereknek, mert rájöttek, hogy úgy sem fog mindenki egyszerre jönni a pénzéért, bizonyos részét ki lehet helyezni hitelbe. (Ráadásul előbb-utóbb nagyon kevés jutalékot kértek a “vagyonkezelésért” és ha valaki lekötötte az aranyát hosszabb időre, akkor garantáltak neki egy kis plusz hozamot, mely az arany hitelként történő kihelyezéséből származott. Ezt mindenki szerette, mert ez már ajándék pénz, ugyi.) A történet akkor fordult trükkösre, amikor a kincstárnok / pénzváltó egyre több hitelt kezdett kihelyezni. Több kihelyezett hitel ugyanis több kamatbevétel számára, több “levegőből származó” haszon. Főleg nem létező fedezetre! Ráadásul semmit nem kell érte tenni, csak ügyesen kell kommunikálni a betétesekkel (=az arany tulajdonosai), hogy miért éri ez meg nekik és miért ne vegyék ki az aranyukat (ami a fedezet volt minden kibocsájtott papírra). Mindeközben – ügyesen kommunikált és jól “megmarketingelte” (=okos kommunikációval piacot teremtett) magát a pénzváltó – ő hitelbe lényegesebb több papírt állított ki, mint ami mögött már volt fedezet.

Itt viszont már valós veszély lépett be a képbe: mi lenne, ha az összes betétes (aranytulajdonos) egyszerre jönne a nála elhelyezett vagyonáért? Ez persze meg is történt aztán, mert a pénzváltó volt olyan hülye (egy időben), hogy a könnyen jött gazdagságát villogtatta az emberek között és ez feltűnt mindenkinek. Ilyenkor megrohamozták a pénzváltót (és fény derült a turpisságra, hogy fedezetlen papírok voltak forgalomban), sokan buktak egy csomót, a pénzváltó meg elbujdokolt egy időre. (De mivel az emberek gyorsan elfelejtik a rosszat, előbb-utóbb előjöttek ismét, mert a pénzkezelés és a hitelezés az jó buli. Az ezzel kapcsolatos munka nem is annyira munka, mint inkább a kommunikációs képesség ügyes használata. 🙂 ) A pozitív előnye ennek a manővernek azonban az volt, hogy megindult a fejlődés általa. Az emberek csak azt hitték, hogy van fedezet a kibocsájtott hitellevelek mögött, pedig csak ügyes kommunikáció volt az egész. De látszólag mégis fejlődött tőle a világ, létre jöttek üzleti vállalkozások, munkahelyek teremtődtek stb. És ezt senki nem tudta elvitatni. Ez lett a hitelpénzrendszer mozgatórugója.

A modern bankrendszerben már komolyan szabályozzák a hitelkihelyezést, bizalomkeltés (és biztosíték) céljából már egy kötelező tartalékot is bevezettek. Ez olyan pénz, amit nem szabad hitelbe kihelyezni, hogy csőd esetén ne mehessen minden a levesbe, s ezt az összeget betétállomány (=a bank ügyfelei által elhelyezett pénzek összegének) bizonyos százalékában határozzák meg. Ezt hívják kötelező tartalékrátának. Ez volt már 10% is, most Magyarországon 5%. 100 Ft-ból tehát 5 Ft-ot kell tartalékként megőrizni és 95 Ft-ot ki lehet helyezni hitelbe. A “hivatalos” verzió szerint csak ebből él a bank. Magyarul: 5% kamatot ad a betétekre és 10% kamatért ad kölcsön. (Vagyis a hitelkamatok és a betéti kamatok különbsége az ő haszna, ezért jött létre, mint vállalkozás.) Azonban ebben a módszerben is van egy trükk. Csak ez már legális és minden közgazdász elfogadja, hogy ez jó. Ezt pedig úgy hívják, hogy pénzmultiplikátor hatás, ami nem más, mint a bank pénzteremtő képessége. (Pénzteremtés = Legyen pénz! És lőn. És Isten látá, hogy ez jó… 🙂 ) Ennek annyi a lényege, hogy az “A” bankból kihelyezett hitelek összege “B” bankfiókba vándorolva növeli a “B” bank betétállományát, és ezzel a hitelbe kihelyezhető pénzösszegének mennyiségét is. Vagyis, megint csak több (számla)pénzt lehet létrehozni, mint amennyi valós fedezet van mögötte. Tulajdonképpen ez is az oka annak a válságnak, amit most él a világ.

Ezzel kapcsolatban készült egy nagyon jó kis rajzfilm, amiben már a következő fejezetek témáiról is szó esik, de akkor is idekívánkozik, hogy megosszam, ezért nem várok vele. Nyilván ezt is az ivócimboráim ajánlották, mert a sok disznó, meg tehén, amiket legeltetek, nem beszélnek ilyenekről. 🙂 A film címe: Pénz, mint adósság. A filmben felvázolt folyamat eredménye a statisztikai mutatók alapján nem teljesen pontos – ugyanis nem teremtődik annyi számlapénz, mint amennyire lehetőség nyílna -, de a rendszer működési elvét elég pontosan bemutatja.

A következő fejezetben a hitelpénzrendszert egy másik nézőpontból fogom megvizsgálni és olyan pofon egyszerűen tűnő kérdéseket fogok feltenni, ami – valami különös oknál fogva – nem túl gyakran kerül célkeresztbe egyetlen fősodrású médiában sem. Szerintem meg fogjátok érteni, hogy miért… 🙂

Most viszont koccintok egyet az egészségetekre, mert megszomjaztam… 🙂 Jó hétvégét, jó pihenést mindenkinek, jövő héten folytatom!