Konteó és tudomány

Konteó és tudomány

Konteó és tudomány

Az ún. koronavírus világjárvány régóta nem tapasztalt mértékben hozza ki az emberekből a világképek különbözőségét. A társadalom egyik fele sorban áll a megoldásért(?) és abban reménykedik, hogy ettől majd minden visszatér a régi kerékvágásba, a másik fele pedig vehemensen ellenáll és összeesküvést kiált. A kormányok világszerte kényszerítő eszközöket alkalmaznak a renitens ellenállók “jobb belátásra bírása” érdekében, s van, aki a megélhetésének elveszítésétől félve végül be is adja a derekát. A felkínált megoldás elfogadása továbbra sem kötelező, ugyanakkor annak visszautasítása nehezebbé teszi a fősodortól eltérő véleményen lévők mindennapi életét. A feszültség egyre nő.

Mi vezetetett idáig?

Meglátásom szerint a válasz a történelem eseményeinek logikus vizsgálatában és kritikus szemmel történő elemzésében, illetve annak hiányában keresendő. Gyerekkoromban az aktuális korszellemnek megfelelően a történelmet úgy tanultam és tanulmányoztam, mint a szentírást. Ami a töri könyvekben le volt írva, azt elhittem A-tól Z-ig, amit meg kellett tanulni, azt bemagoltam, mert arra neveltek, hogy az érvényesüléshez 5-öst kell szereznem a fontosabb tantárgyakból, mint a magyar, történelem, matematika, fizika, biológia, nyelvek, stb. A történelemben csak az lehetett igaz, amit a tankönyvek és a történelem tanáraim tanítottak. Mivel nem készültem bölcsésznek – és alapvetően egy elég egyszerű gondolkodású, kevéssé kritikus “Józsi bácsi” voltam még akkor – ezért nem is gondoltam bele mélyebben, hogy a történelem eseményei mögött milyen szándékok húzódnak meg. Akkor valamiért nem tűnt fel (magolás közben), hogy a hatalomért folytatott harc milyen mértékben használta ki a hétköznapi embert, s hogy a háborúk és forradalmak mögött micsoda pénzügyi erők dolgoztak.

Emlékszem rá, hogy 2008. körül a budapesti Lukács-fürdőben lévő szaunában arról beszélgettem az egyik ismerősömmel, hogy vajon a FEDeral Reserve Bank (Szövetségi Tartalék Bank, az “Amerikai jegybank szerepét betöltő bank”) 1913. decemberi megalakulása és az 1914. nyarán kitört I. világháború között van-e összefüggés. A beszélgetésünket hallva egy idősebb úr, aki a végén bevallotta, hogy az ELTE-n történelmet oktat kikérte magának az általam feltételezett sületlenséget, és közölte, hogy az ilyen radikális idiótákat, mint én, börtönbe kéne zárni. Szó szerint ezt mondta.

De miért gondolta ezt a tanár úr? S vajon tényleg igaza volt?

A szaunában történt beszélgetés során elmeséltem az ismerősömnek, hogy olvastam egy elméletet, mely szerint a pénzügyi és gazdasági hatalmak régóta akartak már világháborút kirobbantani az éppen aktuális világrend radikális átalakítása érdekében, de ehhez pénz kellett, márpedig korlátlan likviditást lehetővé tevő központi bankok nélkül ez nem ment. “Mit ad Isten”, megalakult a(z azóta is privát kézben lévő) FED és hopsz, kitört a háború. A 2 világháború összesen 30 éve alatt a világrend átalakult (gondoljunk csak egykori nagy hazánk feldarabolására, vagy európai és amerikai erőviszonyok megváltozására), elfinanszírozgatták a bankárok mindkét oldalt, eladtak egy rakás fegyvert, és létrehoztak számtalan narratívát, aminek hatására a világot már nyilvánvaló háborúk nélkül is formálni lehet. A szétbombázott Európával szemben Amerika és annak gazdasága szinte sértetlen maradt, így szépen meg is ágyaztak az USA dollár tartalékvaluta szerepének, amit végül az 1944-es Bretton Woods-i egyezményben rögzítettek. Ráadásul a háború elől az új világba menekült egy csomó tudós ember az öreg kontinensről, így a FED megalakulásán túl ennek is köszönhető az, hogy az USA világhatalommá vált.

A világháború kitörésének alternatív megközelítésében aztán arról is olvastam egy összeesküvés-elméletet, hogy a FED létrehozását ellenző bankárok mind a Titanic fedélzetén utaztak annak első és egyetlen tengerjáró útján 1912 áprilisában, s azért kellett elsüllyednie az “elsüllyeszthetetlen hajónak”, mert ezeket a pénzembereket el kellett távolítani az akadálypályáról. A FED nélkül nincs “korlátlan” pénznyomda, így se háború, se világrend átalakítás. Ráadásul egy olyan elméletbe is belefutottam, hogy nem is a Titanic süllyedt el, hanem egy Olympia nevű hajó, ennek pedig biztosítással kapcsolatos oka volt. (Akit érdekel ez a sztori, itt van róla a film: The ship that never sank. Érdekességként fogd fel, nem tudjuk mi az igazság.) Én (sajnos vagy nem sajnos) vagyok olyan nyitott (konteós idióta), hogy érdeklődve hallgattam, olvastam ezeket az elméleteket, és egyre inkább az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy az általam megismert történelem nem lehet igaz. Igen, közhely, hogy “a történelmet a győztesek írják”, de valahogy soha nem értettem, hogy ez miről szól. Ezeket a pénzügyi-gazdasági indítékokat megismerve azonban egyre több esemény nyert értelmet számomra. A háborúk nem csak az erőforrások megszerzésének, hanem a természetesen is formálódó, állandóan változó világrend gyorsabb átalakításának eszközei. Arról nem is beszélve, hogy bár a Földön az élet mindig is a túlélésről szólt, az erőszakos és értelmetlen háborúk általában olyan félelemmel teli lelkiállapotot eredményeznek az emberekben, hogy egy idő után bármit megtesznek a békéért, csak “legyen már vége”. Ezért is logikus számomra a sok “konteós” elemző történelemszemlélete, melyben a hegeli dialektikának nevezett “probléma-reakció-megoldás” hármasát emlegetik, mint örökzöld társadalomformáló eszközt.

A hegeli dialektika lényege röviden, hogy a kívánt (általában radikális) változáshoz – amit szimplán “csak úgy” nem lehetne lenyomni a szabadságát féltő nép torkán – először káoszt kell teremteni a fejekben (“Úristen, mi történik itt?”), az összezavart tudatlan tömegeknek erre a káoszra egy előre megtervezett narratívát kell biztosítani (“Ezt meg ezt kell tenni a káosz felszámolása érdekében”), majd be kell hozni a konkrét megoldást és annak folyamatos ismétlésével el kell adni, mint egyetlen kivezető utat. Ez a 3. lépés maga az az intézkedés, amit káosz nélkül esélytelen lett volna a néppel elfogadtatni. Ennek a módszernek az alkalmazása sajnos el nem múló népszerűségnek örvend a hatalom köreiben, így ha nyitva tartjuk a szemünket, folyamatosan újabb és újabb “káoszból kivezető megoldással” találkozhatunk a napi hírekben.

A kérdésre válaszolva, hogy vajon a tanár Úrnak igaza volt-e, szerintem nem volt. A legnagyobb tisztelettel azt merem gondolni, hogy a – főleg modern kori – háborúk mindig a radikális társadalomformálás eszközei voltak, s a XIX. századtól kezdődően dőreség lenne elválasztani a gazdasági és pénzügyi érdekeket a világtörténelem alakulásától. (Lehet, hogy korábban is így volt, ezt nem tanulmányoztam behatóan.)

Mi tehát a szembenállás és a növekvő polaritás oka?

Az a tapasztalatom, hogy azok az emberek, akik – hozzám hasonlóan – hajlandóak részleteiben megvizsgálni egy-egy történelmi esemény indítékait és fel merik tételezni annak sötét szándékait, felismerni vélik a sokszor teljesen logikátlan hivatalos magyarázatait, és az igazságtalanságtól (és még nemzetközi jogi szabálytalanságoktól is) hemzsegő következményeit, azokban el van/lesz ültetve egy mag. (Gondoljunk csak 9-11 hivatalos történetére, az ennek köszönhető “terror elleni háborúra” és a soha meg nem talált “tömegpusztító fegyverekre.”) Egy olyan világnézetnek az apró csírájáról beszélek, melynek következtében a hivatalos hírforrásokból származó információkra már alapból szkepticizmussal tekint az ember. Ez nem azt jelenti, hogy ab ovo nem hiszem el, ami elhangzik, hanem mindig némi fenntartással fogadom és felteszem a kérdést: “Ezt vajon milyen céllal mondják? Mire akarnak rávenni?” A szkepticizmusom pedig folyamatosan erősödik, minél többször és erőltetetten hangzik el egy adott információ, ha pedig egyértelműen propagandisztikus szintre jut a narratíva, akkor nálam ez kicsapja a biztosítékot. Amikor a világban milliónyi említésre méltó, csodálatos dolog (is) történik, de a hírek mégis mindig ugyanarról a krízisről, problémáról vagy veszélyhelyzetről szólnak, akkor egy gondolkodó embernek kötelessége “elővennie az agyát” és feltenni a kérdést: “Mi folyik itt?”

A történet persze nem ilyen egyszerű. A jelenlegi helyzetben teljesen érthető, hogy az értelmiség nagy része jóhiszeműen áll az ún. pandémiára felkínált megoldáshoz. Az ugyanis teljességgel lehetetlen(nek tűnik), hogy az összes orvost, vagy tudóst megvették, aki a járvány széleskörű megoldásán dolgozik, és az oltást tartja a kivezető útnak. (Végső soron sok korábbi járvány eltűnését is az oltások eredményének tartja a tudomány.) Az is teljesen normális, hogy vannak kritikusok egy ilyen szituációban, ugyanakkor az tűnik logikusabbnak, hogy a tudományos konszenzus biztosan közelebb áll az igazsághoz, mint a másként gondolkodó szűk réteg, aki szerint egy politikai járvány folyik, nem pedig egészségügyi. Ezen a ponton válik a szembenállás részben világnézetivé és nem pusztán tudományossá.  Elmondom mire gondolok.

A modern tudomány az embert egy biokémiai túlélőgépezetnek tartja. A bennünk lévő, életünket szabályozó folyamatokat alapvetően függetlennek tartja a lélek és a szellem működésétől, bár a Pavlovi reflexről mindannyian tudunk, és azt is tapasztaljuk, hogy erotikus gondolatok hatására a férfiaknál a hímvessző merevedése, a nőknél a hüvely nedvessé válása a következmény. Ezeket a tényeket – hogy ti. a gondolat hat a testre – azonban a gyógyítás természetét illetően valamiért elhanyagolják, nem fontosak. Mint ahogy az sem, hogy az állandó félelemkeltés kibillenti az embert a természetes működéséből, mert az autonóm (vegetatív) idegrendszer szimpatikus (készenléti, harcra kész) állapotát “túlpörgeti”, s így olyan hormonok kiválasztása kerül túlsúlyba, melynek következményeként rosszul lélegzünk, alszunk, stb, és mindenféle krónikus és ún. auto-immun betegségeket “fejlesztünk ki önmagunkban”. Ha ilyen előfordul (márpedig tömegesen előfordul, a népesség 10% álmatlansággal, 30%-a alvászavarral küzd), akkor jönnek a jól bevált gyógyszerek. Az életmód jelentőségét az akadémikus tudomány sajnos marginálisan veszi csak figyelembe,  ami persze érthető, ha “felvesszük a közgazdász sapkát” és belegondolunk, hogy a légzés vagy a jó alvás ingyen van, és gazdasági szempontból nincs jelentőségük.

Ez persze nem volt mindig így, és itt jön be a történelem tanulmányozása ismét. Az történt ugyanis, hogy bár mindig is voltak tudományos viták az egészség mibenlétét illetően, alapvetően az emberek szabad kezet kaptak a testük gyógyítása felett. Az oszteopátia, homeopátia, kiropraktika, különféle természetgyógyászati modalitások megfértek egymás mellett a XIX. század végéig, nem létezett még mindenkit könnyen elérő média, hogy hiteltelenítse az egyiket a másikkal szemben. A XX. század elején azonban pénzügyi körök rájöttek (vigyázat, konteó ? ) , hogy a társadalom irányításának és formálásának remek eszköze lenne az orvostudomány átalakítása a tudományos materializmus irányelvei szerint. Ráadásul sokkal jövedelmezőbb is, mint pl. a szabadalmaztathatatlan gyógynövények, a különféle lelki gyakorlatok, vagy pl. a test vázrendszerének helyreállítása általi gyógyulás támogatása. (Erről szól pl. az Undoctored c. dokumentumfilm, mely a kiropraktika elleni “tudományos” – valójában koncepciós – harcot mutatja be.)

A cél – vagyis a tudományos szemlélet átalakításának – eléréséhez megbíztak egy Abraham Flexner nevű embert, hogy térképezze fel az amerikai orvosi egyetemeken a különféle módszereket, melyekkel gyógyítják a népet, és készüljön egy tudományos irányelv a legeredményesebbnek tartott  elterjesztésére, a többit pedig iktassák ki. Ez lett az 1910-ben megjelent Flexner-jelentés, melynek következtében az orvostudomány teljesen a medikalizáció irányába indult el. Itt egy rövid videó erről:

Ennek a folyamatnak tökéletesen megágyazott továbbá a Louis Pasteur és Antoine Béchamp közötti tudományos szembenállás. Ez a két francia tudós ugyanis a XIX. század második felében heveny vitába keveredett a betegségek természetét illetően. A XVIII. században élt németalföldi Anton van Leeuwenhoek-nek köszönhetően – aki a mikrobiológia atyja és az első mikroszkóp felfedezőjének tekinthető -, eddigre már a tudományos közeg tisztában volt azzal, hogy az életünket milliárdnyi, szabad szemmel nem látható élőlénnyel együtt éljük. (Baktériumok, vírusok, gombák.) Pasteur a betegségek vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy az elváltozások okozói ezek a kis mikrobák – hiszen egy-egy betegség esetén bizonyos mikrobákból a megszokott mennyiség sokezerszerese volt jelen az emberi szervezetben -, vele szemben Béchamp viszont azt állította, hogy ez a nagy mennyiségű mikrorganizmus ugyan jelen van a betegségek közben, de ők annak nem az okozói, hanem a következményei. Magyarul nem a mikrobák betegítenek meg, hanem ők csak akkor jelennek meg nagy számban, amikor betegség van. A betegség kialakulása pedig a táptalajtól függ, vagyis annak az embernek az általános (egyensúlyi) állapotától, akibe a mikrobák bejutnak. (A táptalaj a legtöbb esetben életmód, gondolkodásmód és persze sok-sok öröklött program következménye is.) Ezt ismerte fel egyébként a Germán Gyógytudomány, és annak tudományos táblázatát összeállító német orvos, Dr. Ryke Geerd Hamer is, hogy ti. a rák bizonyos biológiai – túlélést veszélyeztető – konfliktusok értelmes következménye és nem a test önmaga ellen fordulásának eredménye. (A mikrobákat és ún. daganatsejteket pedig az egyensúlyi helyzetbe – i.e. EGÉSZség – való helyreállítási fázis szorgos kis munkásainak tartja. A daganatsejtek elburjánzását és halált okozó következményét pedig a biológiai konfliktusra adott válaszreakció fel nem oldásában vélte felfedezni.) Fontos itt megjegyeznem, hogy aki a betegség-egészség állapot eme megközelítését nem képes nyitottan, kíváncsian és érdeklődően megvizsgálni, annak számára ez örökre konteó és áltudomány marad. Hogy egy analógiát mondjak, egy idegen nyelv szépségét és kifejezéseinek gazdagságát annak tanulmányozása és megtanulása által érthetjük csak meg. Már csak azért is tartanám fontosnak ezt minden, az akadémikus (főként materialista) orvostudomány követőinek, mert Hamer doktor felfedezése valójában természettudományos bizonyíték(!) a spontán remissziókra és “megmagyarázhatatlan csodás gyógyulásokra”.

Visszatérve Pasteur és Béchamp vitájára, bár az emberek mindig is tapasztalták, hogy a legnagyobb járványok közepette is tömegesen voltak olyanok, akik nem betegedtek meg – pedig az kizártnak tekinthető, hogy ők elkerülték volna a betegséget okozó(?) mikrobák / az ún. kórokozók belélegzését -, a tudomány mégis Pasteur elméletét tartotta hihetőbbnek (vagy inkább jövedelmezőbbnek). Ez ráadásul tökéletesen illett abba a – szellemi szempontból általam igaznak vélt – képbe is, amit a vallások használtak kezdetek óta, hogy ti. a világban folyamatosan a jó és a rossz küzdelme tapasztalható. Így aztán a betegségek esetén nagy számban előforduló mikroorganizmusokat “kórokozóknak” kezdték hívni, és megindulhatott a már jól bevált “háború a kórokozók legyőzésére”. (A mai napig ez folyik, milliárdokat összekalapozó alapítványok ezrei léteznek világszerte az életellenes életmódnak köszönhető krónikus betegségek, köztük a zászlóvivő, a rák legyőzésére. A rák mégis kitart. “Kell még pénz, már csak egy kicsi hiányzik…”) Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyébként Louis Pasteur a halálos ágyán felismerte Béchamp igazságát, és ő is bevallotta, hogy “a kórokozó semmi, a táptalaj minden”. Ez a táptalaj pedig nem más – ahogy azt már fent is említettem -, mint a gondolati, érzelmi és testi/biológiai állapotunk által létrehozott egyensúlyi helyzet. Krónikusan félelmi helyzetben például az érzelmek hatására másként fog működni a hormonális rendszerünk (kibillen), s ennek hatására a testünk mikrobiomjának (a test különböző részein élő milliós baktérium- és víruskolóniák) egyensúlya is felborul, ezzel növelve a betegségekre való fogékonyságunkat. Hippokratész is megmondta, hogy “az egészség a belekben kezdődik”, így ha a mikrobiom nincs egyensúlyban, akkor bizony sokkal többször “kaphatunk el” betegségeket. A gondolatok hatnak az érzelmekre, az érzelmek hatnak a biológiai működésünkre az endokrin-rendszer (belső elválasztású mirigyeinkben termelt hormonok) által, ami pedig meghatározza a táptalaj minőségét. A kör bezárul és igazolást nyer az a tétel, hogy a gondolatok teremtő erővel bírnak.

A Pasteur és Béchamp vitájához kapcsolódó személyes viszonyunk, jóllehet, csak az egyik, jelenleg még kevéssé lényeges oka a polaritás kibékíthetetlennek tűnő voltának. Társadalmi szinten ugyanis még nagyon alacsony azoknak az embereknek a száma, akik a betegség esetén a szervezetben megjelenő, kiugró számú mikrobában – az ún. kórokozókban – nem ellenséget, hanem figyelmezetést látnak a saját egyensúlyuk kibillenéséről. Ezen a ponton merül fel az, hogy ha nem lennének ún. kórokozók, akkor mégis miért tűntek el a széleskörű oltási kampányok hatására bizonyos betegségek, ahogyan a tudomány állítja? A fentitekben kifejtett nézőpont mentén a válaszom erre az, hogy az egészségnek nevezett állapot alapvetően 2 módon közelíthető meg.

Az egyik az, amit a modern orvostudomány vall, vagyis, hogy ki kell irtani az elburjánzott mikrobákat (“kórokozók”) és akkor rend lesz. Mint látjuk, ez egy működő modell. Ugyanakkor azt is(!) látjuk – ha látni akarjuk -, hogy mivel ez a hozzáállás nem az alapproblémát kezeli (hogy ti. mitől is fogékony valaki egy adott betegségre / mitől kevésbé ellenálló a szervezete), ezért ez a fajta beavatkozás nem feltétlenül nyújt hosszútávú megoldást a tényleges egészség tekintetében, értem ez alatt azt, hogy bár megold(hat)ja azt, amire közvetlenül irányul, de létrehoz(hat) más problémákat is. Magyarul: nincs gyermekbénulás, kanyaró, vagy diftéria, ami csodálatos, de van / lehet helyette valami más, kellemetlen krónikus betegség, mint ADHD, allergia, idegrendszeri problémák, stb. Egy közeli gyógyszerész lélektársamtól tudom, hogy a tudomány véleménye szerint “aminek nincsen mellékhatása, annak hatása sincs”, vagyis az orvostudomány sem tagadja, hogy a modern, tudományos protokollok és kezelési módszerek egyéb kellemetlen problémákhoz vezet(het)nek (i.e. mellékhatások), de ezt a működési elvei miatt szükségszerű és ésszerű kockázatnak tartja. (Ráadásul ez újabb bevételi forrást teremt.)

Ezzel szemben a másik, alternatívnak nevezett (valójában természetesnek tekinthető) megközelítés az, hogy a táptalajt kellene rendbe tenni gondolati-érzelmi-fizikai szinten, s ha ez megvan, akkor a rettegett betegségek ugyan megtalál(hat)ják, de nem ölik meg az embert, hanem megfelelő támogatás mellett néhány hét alatt a szervezet ellenálló képessége megerősödik, és leküzdi az adott kórt. Ennek pedig hosszú távú pozitív hatása is lesz, hiszen Friedrich Nietsche-től is tudjuk, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

Meggyőződésem, hogy a tudomány végül azért választotta az előzőt, mert egyrészt az menedzsment szempontból egyszerűbb, és nem kell az emberekre bízni semmit – “kiirtjuk a betegségeket, és akkor nem kell velük foglalkozni, ha meg létre jönnek újabbak, akkor majd azok ellen folytatunk háborút” -, másrészt azért, mert az sokkal jövedelmezőbb. Valljuk be, az emberek úgysem szeretnek felelősséget vállalni semmiért…

Visszatérve a szembenállásra, annak sokkal jelentősebb okát a rendszerrel szembeni bizalomvesztésben látom. Nálam akkor indult el ez a folyamat – ami nem a kétely megjelenésének, hanem a konkrét csalódásnak a kezdete volt -, amikor az édesanyám daganatos betegséggel küzdött, és megtapasztaltam, hogy a hivatalos orvoslás a kialakult keretrendszeren kívül semmilyen egyéb módon nem akar segíteni, még akkor sem, ha az ún. alternatív beavatkozásokért az ember 100%-osan vállalná a felelősséget. (Pl. intravénás C-vitamin a Nobel-díjas Dr. Linus Pauling útmutatásai alapján. Nyilván azért, mert a hivatalos vélemény szerint ez továbbra is hazugság. Pedig nem az.) Sőt, ezeket a felvetéseket kinevették, nevetségessé tették számomra mondván, hogy “ha ezek működnének, széles körben alkalmaznák őket.” Bennem azonban felmerült, hogy mivel a súlyos betegségek esetén a hivatalos protokollok sem garantálhatják az ember gyógyulását, s ezért így is úgy is alá kell írni a következményekért való személyes felelősségvállalást, akkor miért nem lehet ugyanezt megtenni egy olyan kezelési protokoll esetén, ami nem tartozik a hivatalos keretekbe, de létezik nem kevés empirikus tapasztalat azok hatékonyságát illetően? (Ugyanez a kérdés merül fel kovid esetén a hidroxiklorokin + cink, valamint az ivermectin gyógyszerek szedése esetén is, melyek bizonyítottan megakadályozzák azt a súlyos tüdőgyulladást, mely a lélegeztetőhöz, majd többnyire halálhoz vezet.)

Egyre több olyan ember van, akinek személyes tapasztalata, majd ebből fakadó felismerései lesznek a rendszeren kívüli hatékony gyógyulásról. Növekszik azon józan paraszti ésszel rendelkezők száma, akik pl. a saját felső légúti, tavaszi-őszi megbetegedésük esetén már feleslegesnek tartják a háziorvoshoz való elsétálást (max. az igazolásért, ha a munkahely miatt erre szükség van), mert néhány nap alatt könnyedén meggyógyítják magukat gyógynövényekkel, vitaminokkal, minőségi pihenéssel, stb. Ugyanezek a “józan paraszti oldalra átállt” emberek azok, akik a természetgyógyászat különféle ágai felé is nyitottá válnak, és egyre több gyógyító módszert próbálnak ki – és tapasztalják meg azok hatékonyságát -, mely a hivatalosnak mondott modern kezelések módszerein kívül esik. A kovid betegség esetén is ugyanez az alternatív módszerek felé történő nyitás erősíti a polaritást, hiszen az internet tele van olyan, a személyes tapasztalataikat világgá kürtölő orvosokkal (Dr. Vladimir Zelenko, Dr. Pierre Kory és a Front Line COVID-19 Critical Care AllianceAmerica’s Frontline Doctors), akik meggyógyították a betegeiket a hivatalos protokolltól eltérő olcsó módszerekkel, pl. az előző bekezdés végén említett szerek használatával. Az, hogy ezekről sem a fősodor tudománya, sem a politikusok, sem a média nem hajlandó beszélni, sőt “tényellenőrzők” dolgoznak az információ felcímkézésén, hogy “ez is konteó”, hatványozottan növeli a bizalmatlan emberek számát. (Mindezt úgy, hogy nyilvános tudományos viták gyakorlatilag alig vannak, de azért szerencsére akadnak.)

A helyzetet ugyanakkor árnyalja az, hogy az akadémikus orvoslás medikalizált (nem a jogi szempontból “levédhetetlen természetből” származó, hanem laborokban létrehozott, szabadalmaztatott gyógyszerekkel történő) kezelési protokollja és annak rengeteg anyagi hasznot hozó volta miatt számos olyan eljárás kifejlesztése lehetővé vált az elmúlt évszázadban, ami korábban nem létezett, és most fantasztikus dolog, hogy ezek rendelkezésünkre állnak. Sok-sok orvostechnikai, életmentő eszköz és gyógyszer, vagy diagnosztikai eljárás annak is köszönhető, hogy nagyon megéri gyógyszereket gyártani és széles körben eladni, majd az ebből származó bevételt részben újabb fejlesztésekre költeni, melyek közelebb viszik az emberiséget az anyag természetének megismeréséhez. Ezen felül az akadémikus tudomány a maga gyógyszercégeivel, laboratóriumaival, kutatás-fejlesztésével, diagnosztikai központjaival, stb. sok-sok millió embernek ad munkát és megélhetést világszerte, ami nem elhanyagolható szempont. Talán ezért is terjed az az összeesküvés elmélet(?), hogy a betegségek eltüntetése nem lehet célja a politikai-gazdasági-tudományos elitnek, de még az emberek egy jelentős részének sem, mert rengetegen vannak, akik ennek a rendszernek köszönhetik, hogy egyáltalán megélnek. Ha azonban csak a tudományos vita részét nézzük, az vitathatatlan, hogy a modern orvostudomány az életmentés és akut beavatkozások, vagy a diagnosztikai és képalkotó eljárások terén bámulatos eredményeket ért el a XX. században. Ez a tény pedig látszólag – és hozzáteszem logikusan! – ellentmond annak, hogy bizonyos gyógyszerek propagálása elsősorban anyagi érdekeket szolgálna. Ha az életmentés fontos – és én biztos vagyok benne, hogy a legtöbb orvos ezért választja ezt a hivatást -, akkor az kizárt(nak tűnik), hogy ne a leghatékonyabb módszereket használnák egy adott probléma esetén. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az ún. tudományos konszenzus eredménye nem (tud) független (lenni) a benne résztvevő tudósok megélhetésétől (és sajnos – egyre inkább – a politikától sem). Be kell látnunk, hogy azok az ismerőseink és barátaink, akik a gyógyításban tevékenykednek és ebből élnek, nem lehetnek érdekeltek abban, hogy a betegségek eltűnjenek, és az emberek tömegesen felfedezzék az öngyógyítás erejét. Konteó vagy nem konteó, ez az igazság. Ha paradicsomot árulok, de senkinek nem kell, felkopik az állam.

Ezzel elérkeztünk a jelen valóságához. Van egy egyre szélesebb, a hivatalos eljárásokkal szemben bizalmatlan – képzettség szempontjából vegyes – réteg, szemben velük pedig a tudományos eredményekre támaszkodó, és a tudományos konszenzusban maximálisan bízó, többnyire képzett értelmiség. Mivel a nagy lexikális tudású, sokat tanult értelmiségi réteg tökéletesen tisztában van a tudás megszerzésének embert próbáló természetével – i.e. éveken keresztül értelmező szótár terjedelmű szakkönyvek tudásanyagának megtanulása éjszakákon át -, ezért számukra egyértelmű és logikus, hogy bármilyen hivatalos protokollal szembeni szkepticizmus kizárólag a képzetlenség és tudatlanság következménye lehet. (Erre a tényre való reflexióként született az Értelmiség észvesztése c. írás, egy egyébként értelmiségi ember tollából.)

Van-e mégis közös nevező?

Véleményem szerint a megoldás az egymás felé való elindulás.

A bizalmatlansággal küzdő embereknek fel kell ismerniük, hogy a rendszerben dolgozó szakemberek kiszolgáltatottak. Az orvosoknak, kutatóknak a magas szintű és folyamatos továbbképzésüknek köszönhető, bővülő tudásuk erősíti azt a világképet, amit az egyetemen is tanultak. Ez szükségszerűen azzal is együtt jár, hogy meg van kötve a kezük, és csak olyan kezelési módszereket használhatnak, amit “felülről” jóváhagytak. Sokan akkor sem tehetnek semmit, ha felismerik a rendszer korlátait, vagy kezelési módszerek ellentmondásait / hatástalanságát. A túléléshez pénz kell, és nem mindenkinek való a vállalkozói lét, amelyben viszonylagos szabadsága van (és még ott sem mondhatod egy általad tapasztaltan hatékony szerre, hogy gyógyítani képes, amit nem hagyott jóvá a hatóság). A “rendszerellenes” gondolkodóknak továbbá azt is látniuk kell, hogy ugyanez az egészségügyi / egészségipari rendszer az életük megmentésére is alkalmas számos esetben, még akkor is, ha ez a rendszer a krónikus vagy járványos betegségek kezelése terén elfogult, és csak a saját megoldásaiban bízik. Ha van olyan nem hivatalos de bizonyított módszer, aminek a hatékonyságában bízunk, akkor tanulmányozzuk azt, és gyűjtsünk pozitív tapasztalatokat, majd szeretettel és megértéssel ajánljuk azok figyelmébe, akik szakemberként ennek hasznát vehetnék. Lesz, aki nyitott lesz és lesz, aki nem. Tegyük meg, amit tudunk, a többin ne mérgelődjünk, és legfőképpen ne ítélkezzünk.  (Mivel a hivatalos orvosképzés eléggé egyoldalú, ugyanakkor hatalmas mennyiségű tudásanyag elsajátítását követeli meg, ezért az alternatívnak nevezett gyógymódok irányba való nyitás nem könnyű. Gondoljunk csak a fent említett Pasteur és Béchamp közötti tudományos szembeállásra. Ha Béchampnak van igaza, feje tetejére áll a világ…)

Lényeges kitérnem itt arra, hogy a rendszerrel szembeni bizalmatlanok egy jelentős részének nem biztos, hogy elegendő tudása van ahhoz, hogy önmagát meggyógyítsa, s itt nem is elsősorban lexikális ismeretekre gondolok, hanem a mélyen gyökerező hitvilágra. Amíg a tudatalattidban működik az a régi program, hogy a gyógyuláshoz gyógyszer kell, és nem kellő bizonyossággal állsz a természet működésének bölcsességéhez (i.e. a betegség az egyensúlyból való kibillenésem jele), addig lehet, hogy rosszabbat teszel egy-egy gyógymód elutasításával. Ismerek olyanokat, akik daganatos betegségük megjelenésekor elutasították a kemót, hogy ne mérgezzék őket, aztán szépen meg is haltak. Az ilyen esetek pedig a fősodor tudományának követői számára bizonyítékkal szolgálnak arra vonatkozólag, hogy az alternatív megközelítés zsákutca. Nehéz bevallani önmagamnak azt, hogy nem tudom milyen tudatossági szinten állok, s ez elegendő-e ahhoz, hogy pl. legyőzzem a rákot pusztán azzal, hogy ismerni vélem a mögöttes folyamatokat, a daganat kiváltó okát.

A modern tudományban bízók számára a bizalmatlan réteggel való kapcsolatteremtésben a megoldás a kíváncsiság és ugyancsak a megértésre való törekvés. Az emberek nagy többsége nem rendelkezik tudományos ismeretekkel, de a saját teste egészsége, és az engedélyezett beavatkozások fölött veleszületett, elidegeníthetetlen jogai vannak. Aki megtapasztalta, hogy egy gyógyteától vagy homeopátiás gyógyszertől meggyógyul, annak ne azzal jöjjünk, hogy “a tudomány bebizonyította ezek hatástalanságát”, mert az kontraproduktív. Továbbá, érdemes elgondolkodni azon, hogy a növekvő bizalmatlanságnak milyen egyéb okai is lehetnek a tudatlanságon kívül. A kovid oltás körüli bizalmatlanság elsősorban nem a konteók miatt terjed, hanem azért is, mert egyre több olyan ember van világszerte, aki – vagy akinek valamelyik ismerőse – kért oltást, de azóta már megbánta, mert annak valamilyen kellemetlen mellékhatása lett. (Elég csak megnézni ezt a fórumot a FB-on, ami egyáltalán nem oltásellenes.) Sokan rengeteg időt töltenek a fősodorból kitiltott, vagy nevetségessé tett szakemberek véleményének meghallgatásával, melyekben hajmeresztő dolgokról számolnak be. (Itt van pl. egy interjú egy brit temetkezési vállalkozóval.) Fel kell tételezni, hogy a bizalmatlanság oka a szakmai vélemények különbözőségéből is fakad, vagy abból, hogy valaki tényleg rengeteg időt tölt a járványkritikus szakmai vélemények vizsgálatával. A dolgok nem feketék vagy fehérek, a bizalmatlanság nagyon sokszor hosszú kutatómunka eredménye. Ne feledjük, hogy a tudománynak csak “mai állása” van, végleges állása nincsen, mert a megismerés folyamatos. (A nem materiális megismerés is.)

Megnehezíti az egymáshoz való közeledést, hogy a világképünkhöz való ragaszkodás miatt elsősorban azokat az információkat keressük, amelyek a saját hitrendszerünket támasztják alá (ezt angolul “confirmation bias”-nak hívják). Ez azonban viszonylag nehezen tud megváltozni (gondoljunk csak a vallások, politikai meggyőződés különbözőségeire), és általában valami komoly krízis kell ahhoz, hogy az ember a korábbitól merőben eltérő világképet kezdjen el kialakítani önmagában. A változás azonban állandó, így nem szabad feladni az értelmes, előremutató, valódi tényeken és tapasztalatokon alapuló vitákat, ugyanakkor szeretettel és megértéssel álljunk a másik véleményű ember felé. Ismerjük fel, hogy a saját véleményünk jelentős része SEM a sajátunk. ?

Végezetül van még itt valami. A véleményformáló gazdasági és politikai hatalom számára a legfontosabb a megosztottság. Divide et impera. (Oszd meg és uralkodj.) Egy egységes, véleménykülönbségei ellenére összefogó, vele született jogaiért kiálló, gondolkodó emberekből álló társadalom veszélyes ellenfél, ami bármikor szembefordulhat, és akár le is válthatja a mindenkori hatalommal bírókat. Képzeld csak el, hogy van egy jól működő vállalkozásod, majd bejön a piacra valaki, aki jobb és olcsóbb terméket / szolgáltatást értékesít nálad. Ha az eddigi eredményességednek köszönhetően vagyonos lettél, akkor egyszerűbb a másikat kicsinálni, mint a saját termékedet / szolgáltatásodat jobbá tenni. Létrehozol egy szembenállást, egy fals narratívát és mindenhol világgá kiabálod azt. Probléma “megoldva”. (Ezt csinálják!)

Az emberek egymásnak ugrasztása ellen az egyetlen megoldás a közös nevező irányába való elindulás, és az igazságra való törekvés közös szándéka. Fel kell ismernünk, hogy mindannyian emberek vagyunk – rövid ideig élő átmeneti lények a fizikai testünkben -, akik értelmet és boldogságot keresünk az életben. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha nem kényszerítjük rá egymást a másik véleményének, politikai akaratának, vagy pl. a kezelési módszereinek az elfogadására, hanem nyitottan, kíváncsian közelítünk meg mindent, ami az életünk része, és értelmes, érvekkel teli vitákat folytatunk egymással. Fogadjuk el, hogy nincs olyan, hogy “mindenkire jó sapka”, akármennyire is ezt erőlteti a tudomány. Az emberek különbözőek, más-más “csomagokkal” (értsd transzgenerációs traumákkal) érkezünk, minden ember személyes felelőssége önmaga megismerése, a saját megélhetésének biztosítása, gyermekeinek felnevelése, és ide tartozik a betegségekre való fogékonyságának csökkentése is. “Segíts MAGADON és az Isten is megsegít.”

Véleményem szerint az ún. összeesküvés elméletek azért is születnek meg és terjednek el – amellett, hogy az elit is létrehoz egy csomót, hogy összezavarjon minket -, mert a hatalom birtokosai hazudnak a valóságról az emberek fölötti kontroll megtartása végett, az emberek pedig egy idő után rájönnek erre (megérzik!), és hipotéziseket állítanak fel arról, hogy mi is lehet az igazság. S mivel mindig lesznek olyan emberek, akiket nem lehet megvenni, mert morális elvek szerint élnek, ezért az igazság elkerülhetetlenül kiderül egy idő után. A hatalom számára ezen a ponton az egyetlen kiút a fals narratívák, ellentétes információk elterjesztése, melyeken való vitatkozással megint egymással szemben álló táborokat hoznak létre, s így a megosztottság által elterelődik a figyelem a hazugságról, ami a konteót életre hívta. Örök körforgás ez, de ennek egyetlen tényleges gyógyszere az IGAZSÁG MEGISMERÉSÉRE VALÓ TÖREKVÉS.

Ha egyszer eljutnánk oda, hogy a moralitás, az igazság és az elfogulatlan (valódi) tudomány mentén szerveződne az életünk, úgy tűnnének el az életünkből a konteók (valószínűleg), mint az ember lelkéből az őszinte megbocsájtás után a harag.

Karmateremtő “kilépés”?

Karmateremtő “kilépés”?

Karmateremtő “kilépés”?

Gyakran előfordul, hogy az elmém egy furcsának tűnő játékot játszik velem, valószínűleg a jelen pillanat csodájára való figyelemfehívás végett, amely valójában az egyetlen örökkévalóság. Az embereket az utcán, buszon, autójukban elnézegetve eltűnődöm, hogy 100 év múlva nagy valószínűséggel mindenki – de legalábbis a biztos többség -, aki itt és most sétál, néz ki az ablakon vagy éppen kapaszkodik a mobiltelefonját bámulva, velem együtt halott lesz. 200 év múlva pedig már azok is halottak lesznek, akik őket és engem valaha ismerhették, vagyis a legtöbb olyan ember, aki nem kerül bele a “történelemkönyvekbe”, egy fiók vagy egy digitális mappa alján porosodó “dossziéban” vezetett név lesz csupán (persze a történelemkönyves srácok és lányok is), egy érzelmi kapcsolódást többnyire semmilyen szinten nem kiváltó felmenő a családfában. Talán lesz egy sírkövem, ami ideig-óráig mementóként szolgál a leszármazottaknak, aztán ha már senki nem fogja azt sem látogatni, elbontják, a sírt a maradványaimmal együtt eltávolítják és végleg a feledés homályába merülök. Egyszer volt, hol nem volt Józsi bácsi. Mintha nem is lettem volna soha. A túlélni vágyó egóm bármennyire is szeretné ezt a gondolatot elhessegetni, veszíteni fog. Akkor mégis miért izgulok és vagyok képes szenvedést okozni magamnak nap mint nap, ha a dolgok másként alakulnak, mint ahogy szeretném?

Az elsuhanó, lassan közeledő és távolodó arcokat nézegetve az az érzés fog el, hogy eme törvényszerűség furcsa, ám annál életszagúbb kettősségéről kevesen elmélkednek. Persze talán ez jobb is így, hiszen előbb élni kéne megtanulni, bár ezt még megelőzi az, hogy az élet megtanulása mit jelent. Fizikai létünk végének elkerülhetetlenségéről való elmélkedés mégis úgy érzem, hogy közelebb visz ahhoz, hogy életemet annak szenteljem, ami a küldetésem és a hivatásom együtt. De ez egy másik téma, erről már elmélkedtem korábban is.

Nem tehetek róla (vagyis nem fejtettem meg, hogy miért így alakult, de) gyerekkorom óta nagyon erős bennem a halál témája iránti érdeklődés. Mintha érezném, hogy ezt elbagatellizálni hiba lenne, ott “kattog” bennem, hogy a halál a fizikai életünk (lezáró) része, tehát fontos. 11 éves voltam, amikor az akkor 65 éves anyai nagymamám sírva mesélte Karácsony másnapján, hogy az ő édesanyja, az én 86 éves dédimamám meghalt. Az első megrázó halálélményem ez volt, rá egy évre pedig kedvenc nagyapám ment el. Ezt követően minden családtag, vagy közeli, családi barátunk távozása megrázott és nehezemre esett elképzelni, hogy (a fizikai valóságban, jelenlegi formájukban biztosan) nem találkozunk többé. Az évek során persze “hozzászoktam”, hogy ez az élet része, de ugye az ego mindig tiltakozik.

A természetes halállal vagy súlyos betegség következtében eltávozókon kívül voltak öngyilkosságok is, talán ezek ráztak meg a legjobban. Értetlenül álltam az előtt, hogy egy ember önszántából kilép az életből. S bár 29 évesen volt egy kvázi halálközeli élményem egy trópusi betegségnek köszönhetően, melynek hatására elmúlt bennem a saját halálommal kapcsolatos félelem, ego szinten továbbra is megdöbbentő mások elmúlásával szembesülnöm, főleg, ha annak oka az önkezűség. Talán éppen ezért, vagy talán mert nagyon megérintettek a filmjei, Robin Williams öngyilkossága különösen megrázott. Igazából ez a bejegyzés Robin Williamsnek köszönhető…

Az elmúlt években 4 hozzám viszonylag közelálló ember döntött úgy, hogy “elég volt”. Kicsivel több, mint 5 évvel ezelőtt gyerek- és fiatalkorom kedvenc tanára, a saját tüdőrákja pusztítása elől menekülve kiugrott a hetedikről, 2 közeli fiatal barátom a reménytelenségből menekülni képtelen felakasztották magukat, egy másik pedig feltételezhetően hasonló indíttatásból nekihajtott autójával egy fának. Noha elfogadtam a döntésüket, mégis amikor csak eszembe jutnak, mély szomorúság önti el a szívem. (Csak egy kis statisztika: Évente kb. 25000 magyar ember követ el öngyilkossági kísérletet, ennek 10%-a sikeresen “kilép a lelki terhek alól”.)

Vajon meddig van szabadsága egy embernek a saját élete végéről dönteni?

A kérdésre azért nem egyszerű egyértelmű választ adni, mert szinte valamennyi, az élet szentségét megközelítő szellemi nézőpont más-más célt jelöl ki az embernek. A monoteisztikus (=egy Istenben hívő) világkép követői számára a megtérés, vagyis a szentírások üzenete által Isten “kifürkészhetetlen útjainak” elfogadása, megértése és feltétel nélküli szeretete az egyetlen járható ösvény, a keleti hitek némelyike pedig az ember fizikai testébe szándékkal beleszületett, folyamatosan inkarnálódó lélek adott helyzetének teljes szívvel történő megtapasztalásában látja az élet célját a karmikus (=jelenlegi és / vagy korábbi életekből és a felmenőinktől részünkre továbbpasszolt információ-csomagokba programozott, megoldásra váró) életfeladatok felismerésével és azok meghaladásával egyetemben. Mindegyik hitrendszernek megvan a saját maga válasza a “ki vagyok, s miért vagyok” kérdésekre, s bár egymásnak ellentmondónak is tűnhetnek ezek a nézetek, sok bennük a közös nevező. A legnagyobb különbség talán a távol-keleti és az európai, vagy ahhoz közeli hitek között az, hogy míg a monoteisztikus nézőpont az embert Istentől különállónak véli és egy képzeletbeli hierarchikus rendszerben “alacsonyabb szintre” helyezi el, addig a keleti nézet képviselői a saját létüket Istenben létezőnek tartják, ami kb. annyit tesz, hogy a metafizikai (=természeten túli) végtelen tudatosság a fizikai világban létezőkön keresztül tapasztalja meg a VANságot és az igazság működését, leginkább a karmateremtés és karmaoldás folyamatán át. (Karma = tett, cselekedet: minden amit teszünk / nem teszünk beletenyerel az ok-okozatiság, a magasabb szellemi világok felé törekvés hálójába.)

A fenti kérdésre az elmondottak tükrében azért nem könnyű tehát választ találni, mert az egyik nézőpontból Isten ellen elkövetett bűn az öngyilkosság (“az életet az Úr adta, és csakis ő veheti el”), a másik világkép követői viszont ezzel szemben viszonylagos “szabadságot biztosítva” a végtelen potencialitás eme megnyilatkozásának, fájdalommal teli ugyan, de elfogadják ezt a “kilépési módot”, mint az ember szabad(nak vélt) akaratának következményét azzal a kis klauzulával, hogy a magasabb szintű ÉN, a rajtunk keresztül megnyilvánuló Isteni szellem továbbélésével ennek bizonyosan meglesz a “böjtje”. A feladatok elől ugyanis nem lehetséges elfutni…

A téma iránti érdeklődésem hatására több olyan spirituális témájú könyvet olvastam, mely a halál kvázi tagadásáról szól, illetve arról, hogy az a szellemi ÉN, aki valójában vagyok fizikai köntösben embernek “öltözve” az nem hal meg, csak a fizikai test az éter- és az asztráltest, amiben és amivel élek, vagyis juhé. A vallásos nézőpont szerint pedig az Istenben való megingathatatlan hit által érkezem meg az öröklétbe. Ezeket ugyan pozitív hírnek is felfoghatnánk, mégis, a halállal való szembesülést még a magas tudatosságú, mélyen vallásos emberek sem örömben élik meg. Az elmét birtokló ego ragaszkodása ehhez a világhoz a túlélésre programozott test egészséges állapotában nem teszi lehetővé, hogy saját és szeretteink, vagy a szívünknek kedves ismeretlen ismerősök múlandóságával örömmel szembesüljünk. Pontosan ebből fakadóan – P. Howard módján fogalmazva – “viszonylag ritkán” érezhetjük mindannyian azt őszintén – egy általunk ismert ember halála kapcsán -, hogy “De örülök, hogy a Józsi meghalt!” (Hacsak nem valami tömeggyilkos diktátor kivégzéséről esik szó vagy éveken tartó személyes elnyomottság szűnik meg az adott ember halálával, de személyes érintettség hiányában akkor sem érzünk örömet, max. az elménk örül annak, hogy “van igazság”.) Ha van élet az “ajtón túl”, ha nincs (bár eme opciót már a mainstream tudomány is újszerűen szemléli), egy egészséges ember számára (normális társadalmi körülmények között!) egy másik ember halálához általában nem kapcsolódik pozitív érzelem.

Miért beszélek én erről?

Robin Williams augusztusban bekövetkezett öngyilkossága kapcsán az interneten furcsa módon azon pozitív búcsúzási forma terjedt el a rajongók részéről igen nagy gyakorisággal, hogy “Dzsinn, most már végre szabad vagy!” (utalva a neves színész egyik híres szerepéhez kapcsolódó mondatra az Aladdin című rajzfilmből) azonban ez metafizikai szempontból igencsak veszélyes következtetés. Mégha a (klinikai) halálközeli élményt oly hasonlóan elmesélő beszámolók egy könnyed “kiszabadulásnak” is írják le a “kapun” való átlépést (“lebegtem a saját testem felett és minden olyan békés volt”), azt nem tudhatjuk pontosan, hogy az én személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban milyen lesz (hiszen ahogy az életben különféleképpen éljük meg a velünk történő eseményeket, úgy van esély arra is, hogy a visszafordíthatatlanul bekövetkező tényleges halál “megtapasztalásakor” sem történik ez másként), ezért a szabadság fogalmát és az ahhoz kapcsolódó pozitív érzelmeket belevetíteni a test meggyilkolása általi “kitörésbe” ezen a ponton óvatosságra int. Mivel a szellemi ÉN és annak “érzelmi kistestvére”, a lélek számára nem létezik a dualitás (=minden és mindenki a saját teremtményem) és az elme is mindent önmagára tükröz vissza (=amit a világból nem tudok elviselni az bennem van és rólam szól), ezért az öngyilkosságot követő élmény a szabadsággal összekapcsolva egy olyan feltételes programot is beindíthat a saját elmémben (a folyamat tudatos felismerésének hiányában), amely egy krízishelyzet megoldását a test meggyilkolásában véli megtalálni. (Nem véletlen, hogy híres emberek halálát, főleg öngyilkosságát követően megszaporodnak az öngyilkosságok a rajongók körében.)

Fontos-e ezekről egyáltalán morfondírozni?

Nem olyan régen megjelent az Origón egy cikk az öngyilkosságokkal kapcsolatban és a hozzászólások között szerepelt egy brit dokumentumfilm említése, mely az élet tudatos kiolt(at)ását, vagyis az eutanázia kérdéskörét járja körbe, azon belül is 2 esetet dolgoz fel. Az 1 órás dokumentumfilm címe Choosing to Die (kb. “Akik a meghalást választják”) készítője Sir Terry Pratchett, a fantázia könyvei által híressé vált – egyébiránt ateista – brit író, aki a stábjával annak apropóján forgatott, hogy Sir Terry-nél Alzheimer-kórt állapítottak meg a szakorvosok, s ezért ő erősen elmorfondírozik azon, hogy a Nagy-Britanniában tiltott eutanáziához vajon milyen módon is “juthatna hozzá”, ha az állapota majdan végletesen egyirányú utcába fordul. A dokumentumfilm készítésének elsődleges célja jóllehet nem az eutanázia propagandája, hanem az azzal kapcsolatos jogszabályi keretek módosításának szükségességére való figyelem felhívása, tekintve, hogy a film készítésének idején (2010-11) hatályos törvények szerint a méltósággal, gyógyszer által meghalni készülőt támogató családtagok akár 14 évnyi börtönt is kaphattak. (Mivel eme írásnak nem célja a jelenlegi – 2014 végén hatályos – törvényi keretek vizsgálata, ezért ezzel kapcsolatban nem keresgéltem friss információk után.)

Terry azt mondja a film elején: “Addig szeretnék élni, amíg ki tudom préselni az életből a nedűt, aztán meg akarok halni.” Ezt követően mindazonáltal beismeri, hogy ez nem olyan egyszerű, mert a sérülékeny és a mentálisan gyengébb emberek halálának a tucatjait hozhatná el egy ilyen jogszabályi háttér, de azért mégis beszélni kell erről.

A dokumentumfilm nagyon tárgyilagosan járja körbe eme halálnem témáját, s az eutanáziát engedélyező és azt elutasító európai országok jogi és vallási környezetének rövid vizsgálatán túl részletesen foglalkozik a 2 főszereplővel, akik közül az egyik egy 42 éves sclerosis multiplexben szenvedő tengerbiológus srác, a másik pedig egy 71 éves brit hotel tulajdonos milliomos férfi, aki egy motorikus bénulásos kórban (Motor Neuron Disease) szenved és a méltóságteljes öregkorra a kilátásai enyhén szólva siralmasak. Mindketten úgy döntenek, hogy a betegségük elviselhetetlenné váló tüneteit elkerülendő halálba segíttetik magukat egy svájci, Dignitas nevű céggel (mintegy 10 ezer angol fontért cserébe, melyben a hamvasztás és a földi maradványok hazaszállíttatása is benne van). A film jól szerkesztett, és mindazonáltal rámutat az általánosan elterjedt törvények korlátozottságára (ezeknek az embereknek az otthonuktól több ezer kilométerre kellett elutaziuk, hogy ‘méltósággal’ meghalhassanak) elfogulatlan(!) nézőként még szimpatikussá is válik a halálba segítés eme szelídnek tűnő módja, mely egyébként jelenleg legjobban Svájcban támogatott Európában. Én sem akarnék teljesen bénán, másokra utalva szenvedni még éveket, akár évtizedeket is! – gondoljuk, főleg ha az is eszünkbe jut, hogy a személyes szenvedésünk és korlátozott lehetőségeink szeretteink életkörülményeire milyen hatással lesz.

(Fontos kiegészítés: természetesen a megfelelő jogszabályi környezettel rendelkező és az eutanáziát engedélyező országok törvényei egyelőre csak a végstádiumú vagy a méltóságteljes élet lezárását lehetetlenné tévő, kilátástalannak tűnő és orvosilag igazolt diagnózis esetén járulnak hozzá a halálba segítéshez, azonban ahogy a filmben is elhangzik, a halálba segítés egy jelentős százaléka esetén – 20% – az életbe való belefáradás miatt jelentkeznek a páciensek a végső “kezelésre”. Maga a módszer annyiból áll, hogy 2 különböző szérumot itatnak meg a távozni szándékozóval, az első egy gyomorvédő elixír – hogy ne hányja ki a beteg a gyilkos, másodikként beadott szert – ezt követően pedig fél óra múlva egy olyan oldat következik, mely mély álomba szenderít némi szorító levegőért kapkodás után, majd először leállítja a légzést, aztán a szívet. Jogilag pedig attól hívják ezt assisted suicide-nak – vagyis öngyilkosságban való segítségnyújtásnak -, mert a szérumot minden esetben a betegnek saját kezűleg kell meginnia, ha erre nem képes, akkor a “mutatvány” nem lehetséges, ha ugyanis valaki más adná be a koktélt, akkor az már jogilag gyilkosságnak számítana.)

Bár már az elejétől fogva érezhető, hogy a dokumentumfilm a hitelességet alátámasztandó végig fog menni az egyik eset lezárásának bemutatásán, a túlélésre programozott ego részem kérlelhetetlenül drukkol, hogy az eltökélt búcsúzni vágyó végül ne igya meg az életet kioltó elixírt. De mégis megissza és a dokumentumfilm készítői lefilmezik, ahogyan az előtte még 10 perccel utolsó teáját mosolyogva elfogyasztó 71 éves Peter Smedley a feleségétől való elköszönés (“légy erős drágám”) és egy több, mint 40 éves házasságot lezáró utolsó hitvesi csók után távozik az élők sorából. A teljes filmet eredeti (angol) nyelven betettem ide az egyszerűség kedvéért. Öveket bekapcsolni!

Bevallom napokig a film hatása alatt voltam, egyrészt a tárgyilagossága döbbentett meg, másrészt az, ahogy a halál tudatos választása és a végrehajtás folyamatának ellenállás nélküli megfigyelése (“aha, akkor a pasi most oda átül, megissza ezt az izét és mindjárt végignézzük, ahogy meghal”) egyszerűen szembemegy az egóm normális, túlélésre programozott működésével. Pedig együttérzek a 70 éves Peterrel és szívből nem kívánom, hogy akarata ellenére bénán szenvedjen még évekig. “Én sem szeretném önmagam teljes árnyékaként befejezni, ha van más kiút.” – jelenik meg azonnal az ilyen esetben könnyebb utat kereső elme válasza.

A legfontosabb kérdés szerintem “csak” az, hogy ez a más tényleg “A kiút”-e?

Ez az a pont, ahol elkezdünk a dolgok “józsibácsis” mélyére menni, s valójában ennek köszönhetően okozott a dokumentumfilm komoly felháborodást a szigetországban (főleg vallási körökben) és ez az aspektus öszönzött arra engem Robin Williams öngyilkosságán túl, hogy írjak erről. (A dokumentumfilmet a BBC egy átlagos hétfő esti műsorként 2011. júniusában leadta a brit televízióban.)

Mi ezzel a történettel a bibi, egyáltalán van-e vele bibi?

Senki sem szeretne akarata ellenére a testének börtönében létezni. (Ez szinte biztosra vehető, bár ha megkérdezzük az ALS-ben szenvedő Stephen Hawking-et, a világhírű brit elméleti fizikust, lehet, hogy mást fog állítani.) Ha a túlélésemet és EGÉSZségemet szolgáló ok-okozatiság törvényszerűségeinek figyelembe vétele nélkül(!) belegondolok a teljes fizikai bénulásba, egyértelműen az az érzés ugrik be, hogy meginnám a szérumot. Főleg ha Alzheimer-kór várna rám, amely végstádiumban a teljes emlékezet kiesését, s ezzel önmagam elvesztését vonja maga után. “Borzasztó érzés ebbe még csak belegondolni is!” – mondanánk legtöbben hirtelen felindulásból és látszólag teljesen jogosan. Mivel azonban az érzés nem azonos az érzelemmel, ezért a válasz mégsem annyira egyértelmű.

Az érzés kvázi objektívebb (“de szar ennek a gyógyteának az íze”), az érzelem viszont egy szubjektív megélés (“de mégis megiszom, mert jó nekem” / “igya meg az, akinek elmentek otthonról!”) és egyre több tudományos bizonyíték létezik arra vonatkozólag, hogy az utóbbi befolyásolja az előbbit, vagyis az érzelmi hozzáállás által képesek vagyunk meghaladni az automatikusan megjelenő és programként működő érzéseket és azok okozta “mellékhatásokat”. Aki böjtöl, az is érzi, hogy éhes (hiszen jelez a teste!), de képes az érzelmeit irányítani a böjtölés céljának felismerése következtében, és ezért nem eszik. Az ember úgy van felépítve, hogy KÉPes legyen meghaladni önmagát. Márpedig az egyéni szintű meghaladás, egy bármilyen elváltozás folyamatának megértésével és a lelki megéléssel együtt segít egy másik potenciális jövőképet megvalósítani a végtelen lehetőségek világában. Pl. azt, hogy egy halálosnak mondott betegséget mégis túléljünk.

Miért fontos ezt a tényezőt figyelembe venni a véleményalkotás előtt, hogy ti. legyen jogom meghalni, ha állapotomból fakadóan úgy döntök?

Amikor egy ilyen dokumentumfilmet elkészít egy profi csapat és lead a televízió, mindig van benne egy irányultság, jelen esetben az, hogy változzon a jogszabályi környezet és legyen szabad bárhol eutanáziát alkalmazni bizonyítottan fájdalommal és szenvedéssel járó halál bekövetkeztét elkerülendő, illetőleg lerövidítendő. A probléma azonban az, hogy ennél sokkal többet elmond egy ilyen film, amit a megfelelő éberségű és tudatosságú ember valószínűleg észrevesz (ahogy Ramtha mondja a “Mi a csudát tudunk a világról?” c. filmben: egy videókamera ítélet nélkül MINDENT felvesz, az értelmezést és a szelekciót az elménk a begyűjtött – azonosságokat kereső – minták alapján végzi!), de a metafizikával és spirituális sorskérdésekkel nem foglalkozó ember figyelmét valószínűleg egyrészt elkerüli, másrészt pedig “sziklaszilárd” meggyőződést alakít ki annak ellenére, hogy a legfontosabb kérdést kihagyja: Képes-e a megfigyelő tudatos fókuszálása (minőségi figyelem nyújtásával) – ne adj Isten egy tényleg megélt konfliktus háttértörténetének “kibogozása” – hatással lenni az érzelemvilágra is, megváltoztatva ezzel egy fatálisnak tűnő programot? (Erről beszéltem az Igazságosztó kompjúter c. írásban is)

Mert pl.:

  1. Mi van akkor, ha a visszafordíthatatlannak mondott betegségek mégis visszafordíthatók (annak ellenére, amit az akadémikus orvostudomány állít)? Ebben az esetben is az “egyszerűbb” út a kilépés?
  2. Mi van akkor, ha maga az állapot / elváltozás egy karmikus “üzenet”, amit meg kellene fejtenem, hiszen ha nem fejtem meg, “viszem tovább”? (Vagy a gyerekem viszi tovább, lásd generációkon átívelő, bizonyos betegségekre való hajlam.) Mi lenne ha megpróbálnék előbb rájönni az okokra vagy az elváltozás “céljára” szellem-lélek-test szinten, mielőtt a testi “kilépést” választom?
  3. Mi van akkor, ha az egyre szabadabbá váló világ előbb-utóbb a halálosnak ítélt rák és egyéb végzetesnek mondott diagnózisokat is beleteszi ebbe a kategóriába és minden “zsákutcából” – még az illuzórikusból is, i.e. “az életbe való belefáradás” – lehetséges lesz kifarolni?

Ne feledjük, hogy bizonyos tudományos körök a túlnépesedést komoly problémaként kezelik, vagyis miért ne jönne jól a természetes szelekcióhoz egy ilyen hitrendszer megalapozása? (A dolgok mélyén itt egyáltalán nem fontos, hogy a ténylegesen méltatlan körülmények között élők távozását segíteni lehessen, mert az csak egy eszköz a végcélhoz.) Persze az is lehet, hogy megint működésbe lépett az összeesküvés-elméletes elmeszeletkém. 🙂

Mégis, ha a fenti kérdéseket nem felvetve nemzetközileg is elterjed a halálba segítés intézménye, akkor fennállhat a veszélye annak (főleg az emberiség valóság showkra hangszerelt tömegeit elnézegetve), hogy a megismerésre (hogyan is működöm én és miért ilyen a működésem?) nem vágyó tömegek az ehhez hasonló filmek hatására a feladatok “elől” inkább kilépnek, mintsem szembesüljenek velük. Ha belegondolunk abba, hogy a belső konfliktusainkkal sok esetben szembesítő személyes érintkezés helyét már átvette a könnyed facebook-os csevegés, az üzenetküldés, a twitter és a lájkolás, miért ne feltételezhetnénk azt, hogy az egészségünk terén történő változások is az egyszerűsítés irányába mennek majd, amely során az öregség fáradalmai és az időskori betegségek elkerülése végett, vagy akár csak az “életfáradtságból” való menekülés céljából bevesszük a pirulát és “csá”?

Nem szeretnék úgy tenni, mint aki biztosan tudja a fenti kérdésekre a választ, mindenesetre él bennem az óvatos kiváncsiság, és egészségesen szkeptikusnak is tartom magam. Az egyszerűsítés ugyanis, amit az akadémikus orvostudomány tudománnyal takarózó zászlóvivői az elmúlt néhány évszázadban “ügyesen” lezongoráztak (nincs se szellem, se lélek, így csak a fizikai testtel kell foglalkozni, ami egy kizárólag matériákból álló, a nem láthatótól független biokémiai gépezet) nagyon úgy tűnik, hogy nem a megértést szorgalmazza, hanem az áldozati szerep (“nekem ehhez az elváltozáshoz / betegséghez semmi közöm”) erősítését, ezzel a nézőponttal pedig egyre könnyebb lesz “rávenni” az elöregedő társadalomra teherként nehezedő nyugdíjasokat az önkéntes és örömteli távozásra, hiszen a fájdalom és a súlyosnak mondott betegség már nem puszta jelzésnek fog számítani, hanem a “kilépés” konkrét szemaforjának.

…és végezetül néhány záró gondolat:

Ha körbenézek a természetben, azt látom, hogy mindennek megvan a maga szerepe és a helye. “Csak úgy” semmi sem létezik. Még a Maláriát terjesztő szúnyog sem, hiszen lehet, hogy annak meg az egyensúly fenntartásában van szerepe. Rengeteg a “köztes” láncszem az univerzális körforgásban, és számomra nagyon úgy tűnik – és hiszem, hogy ezzel sokan vagyunk így -, hogy a kauzalitás (=mindennek oka van) nem kikerülhető, a fizikai világhoz kapcsolódó szinten biztosan nem, de szerintem az ennél finomabb (energia)világokban sem. Az ok(ok) pedig szerteágazó(ak) lehet(nek)…

Szerintem – elfogadva saját forrás létünket – érdemes mindig feltenni a leglényegesebb kérdéseket (mi ennek a helyzetnek az oka / célja?), még mielőtt az ember a saját szűklátókörűségének válik áldozatává és ezáltal – ha hisz benne, ha nem – a saját karmájába (“ki mint vet, úgy arat”) olyan “sorokat” is beleír (=megiszom ezt az elixírt komám, elég volt a sok szop@sból!), amelyeket a lehetséges következmények ismeretében (mert mi van, ha tényleg vannak következmények, amit az anyagba beleragadva nem akarunk látni?) inkább elkerülne. Vannak olyan területek az életben, ahol érdemes lehet a tudományos véleményeket is pici fenntartással kezelni (pl. azt a Marxista megközelítést, hogy “az anyag öröktől fogva létezik”), nehogy “véletlenül” visszanyaljon a fagyi…

Halottak napjához közeledve, létformát váltott szeretteink emlékét a szívünkbe zárva szóljon Edward Elgar – a filmben is hallható – csodálatos IX. tétele az Enigma variációkból: Nimrod.

Létezik-e szabad akarat?

Létezik-e szabad akarat?

Létezik-e szabad akarat?

Kevesen vagyunk az útkeresők között, akikben a fenti kérdés – ha csak futólag is – de nem jelent még meg. A kérdés megválaszolása már csak azért is lehet fontos, mert a válasz minősége és az ahhoz kapcsolt személyes érzelemcsomag meghatározza életünk megannyi pillanatát. Az is lehet, hogy ennek körbejárása egy lehetséges választ ad a “Ki vagyok én? Miért vagyok itt?” kérdésekre. 😉 Ha az a bizonyosságunk, hogy van szabad akarat, akkor könnyebben leszünk motiváltak a céljaink elérésére, ha viszont az eleve elrendelésben hiszünk “DNS szinten”, akkor jellemzőbb lehet egy rezignált (=beletörődő) hozzáállás. Hiszen ha úgyis minden meg van írva, akkor mit erőlködjek?

Melyik lehet az igaz? Szabad vagy nem szabad?

Szokták mondani, hogy ahány ember van a Földön, annyi igazság létezik, egy barátom pedig azt mondja, hogy egy vitában 3 nézőpont van jelen: “Van a te verziód, az én verzióm és van az igazság.” Szerintem véleményből (személyes valóságból) lehetséges csak 7+ milliárd a Földön, de az abszolútumnak egyetlen igaz iránya van. S a legnagyobb alázattal én úgy érzem, hogy az abszolút igazságot is meg szabad kísérelni megközelíteni a személyes valóságomon keresztül. Hékás Józsi, már meg is válaszoltad a kérdést! A megkísérlés szándékának felhasználására senki nem kényszerít téged, hanem szabad akaratodból teszed! Hmm, azért ez nem ilyen egyszerű. 🙂 Na nézzük akkor:

Létezik-e szabad akarat?

A spirituális nézőpontok jelentős része vallja azt, hogy valójában nincsen szabad akaratunk. Minden, ami történik velünk, így vagy úgy meg kell, hogy történjen és a viták során leggyakrabban az az érv szokott megjelenni ennek kapcsán, hogy “ha nem kellett volna megtörténnie, nem történik meg.” A valóságban nincsen jó vagy rossz, minden a VANság része, s ahogy a tiszavirág is csak 3 órán át él, így mindannyiónk életében is fut egy adott program, mely meghatározza, hogy milyen tapasztaláskon kell keresztül mennünk és pl. hogy meddig élhetünk. Ebből a szempontból vizsgálva a dolgok természetét, a valóság teljes szívvel történő “átölelése” és elfogadása az egyetlen értelmes út, a szenvedés ugyanis mindig akkor lép fel, ha a történtek ellenére egy olyan valóságot írunk (a fejünkben és a szívünkben), amelyben más – vagyis az óhajtott realitás – megy végbe a ténylegesen tapasztalt megélések helyett. Szenvedés = az óhajtott valóságra szánok minőségi figyelmet ahelyett, amit éppen megtapasztalok. (Magyarul: pl. Sietség közben éppen a piros jelzésre érek a lámpához és az önmagammal szembeni kommunikációban inkább a szenvedést választom azzal, hogy arra koncentrálok ami nem történt meg, i.e. “Miért nem értem át a zöld jelzésen??? Áááá!” 🙂 ) Az öngerjesztő szenvedés felismerése és a “VANság beemelése” egyébként nagyon sokat segít a stressz okozta betegségekből való gyógyulás esetében.

Ebből a nézőpontból következik az is, hogy pl. a 2014. július 17-én az MH17-es jelzésű, rakétával lelőtt maláj utasszállító utasainak, vagy a közúti balesetben ártatlanul(!) meghaló utazóknak és pl. a 8 évesen szörnyű kínok közt szenvedő daganatos gyermekeknek az az előre elrendeltetett sorsa, hogy (rajtuk keresztül a Teremtő tapasztalatszerzési szándékából) a fizikai valóság eme szegmensét megtapasztalják és bármennyire is szomorú, ez így van jól. Véletlen pedig nem létezik. Elnézést kérek, ha egy kicsit sarkítok ennek kapcsán, de a megváltoztathatatlan VANság többé-kevésbé erről szól, hiszen bármi is legyen egy szerencsétlen kimenetelű esemény oka, nem lehet nem megtörténtté tenni, vagyis VAN. (Az egyedüli, ami megváltozhat az az, amit mi a történtekről gondolunk. Az angol nyelvben pl. a represent (reprezentál) szó a jelenbe hozásra is utal – RE-present -, amit mi kép-viseletként fordítunk, márpedig a viselt képet nézhetjük másként is.) Azt mondják az okosok, hogy az egyedüli részünk, amelyik nem tudja elfogadni az “elképzelhetetlent” és a szörnyűséget, mint a valóság tökéletes részét, az az ego. Az élet jóllehet nagyon sokszor az ilyen eseményeken keresztül tanít meg arra, hogy értékelni tudjuk az élet megtapasztalásának csodáját (amíg tart), vagyis ha az ego küzdelmein és alternatív sztoriján (=ragaszkodunk ahhoz érzelmileg, amit szerettünk volna ahelyett, ami lett) túljutunk, a krízisből előbb-utóbb katarzis lesz.

Deterministának vallom magam. Mint olyan, nem hiszek a szabad akaratban. A zsidók hisznek a szabad akaratban. Ők úgy gondolják, hogy az ember saját életét alakítja. Filozófiai szempontból ezt a doktrínát elutasítom. Ebben a vonatkozásban nem vagyok zsidó.”
Albert Einstein

Az ezzel szembenálló, sokkal materiálisabb nézőpont képviselői szerint (ugye milyen érdekes szó ez a kép-viselő, egyértelműen mutatja, hogy egy, a valóságról alkotott elképzelés birtokosa, s nem azonos azzal, aki maga az ember; ugye milyen csodálatos teremtés valójában az a fideszes, jobbikos, mszp-s politikus, ha leválasztjuk az elmeműködését róla? 🙂 ) mindennek az alapja a szabad akarat, hiszen senki sem tilthatja meg egy embernek, hogy azt gondoljon és bizonyos – kemény munkával és állhatatossággal tágítható – kereteken belül azt tegye, amit csak akar. (Most tekintsünk el attól, hogy Észak-Koreában és pl. Gázában mi a helyzet, ott ez picit bonyolultabb.) Megfelelő gyermekkori motivációval és példamutatással simán “nevelhető” egy gyerekből tudós, aki aztán szabad akaratából fantasztikus dolgokat fedez fel az emberiség számára, motiváció és támogatás hiányában pedig ugyanebből a szabad akaratából hajléktalan is lehet. Mindenki a maga sorsának a kovácsa.

Néhány évvel ezelőtt szó szerint faltam az ún. önfejlesztő sikerkönyveket. Rengeteget tanultam belőlük pszichológiából, hozzáállásból, üzleti etikából, online és offline eladástechnikából, és még sorolhatnám. Ezekben a könyvekben megosztott személyes élettörténetek kétségtelenül bebizonyították számomra, hogy ha egy ember elhatározza magát (=húz egy határt a korábbi ambíciói, vagy annak hiánya és az új tervek közé), akkor nagyon sok mindent el tud érni, amit szeretne. Ahogy már korábbi bejegyzéseimben is említettem, én pl. 25 évesen kitaláltam, hogy el akarok menni hátizsákkal körbeutazni a Földet, ezért szenvedéllyel áthatott szabad akaratomból – a szüleim támogató egyetértése nélkül – külföldre költöztem, ahol aztán 3 évig keményen dolgoztam heti 6 napon át 12 órákat, s a végén tettem egy 13 hónapos földkerülő túrát 21 országon keresztül. Ez vajon szabad akaratból történt vagy ez is előre elrendeltetett? Ha ez utóbbi, akkor miért nem csinálja meg ezt minden ember, aki erre vágyik? (Hozzáteszem, hogy sok-sok mindent viszont nem tettem meg, amit megtehettem volna, vagyis a motiváltságunk fenntartása egy adott területen még nem tesz minket feltétlenül sikeressé! Lásd testileg önmagukat elhanyagoló milliárdosok.)

Emlékeztek még a Rocky c. filmben erre a jelenetre?

Ahogy Yoda is mondta a Csillagok háborújában: “Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!”

A modern világban sikeresnek tekintett állapot egyik kulcsa még az is lehet – mint mondják -, hogy lemásoljuk a már sikeres emberek azon cselekvési és gondolkodási(!) mintáit, amelyek az eredményeik eléréséhez vezettek. Lásd a Kentucky Fried Chicken gyorsétteremláncot megalapítő Sanders ezredes, aki a hadseregből történő nyugdíjazása után, 62 évesen közel több száz vendéglátó egységet keresett fel, hogy eladja a fantasztikus sült csirkés receptjét, de eleinte senkinek nem kellett “a tuti”, míg aztán egy helyen igent mondtak, ezt követően pedig egyre több helyen álltak be a sorba. Az állhatatosság és Sanders ezredes önmagába és termékébe vetett bizonyossága meghozta a gyümölcsét. Aki pedig hozzá hasonlóan hisz a saját termékében / szolgáltatásában és hajlandó annak megismertetéséért tenni is – ennek ma többek között az online és offline marketing az útja -, az nagy valószínűséggel eléri, amit szeretne. (Bár érdekes, hogy ma már az étteremláncot mindenhol csak KFC-nek hívják és a táblákra is a rövidítést írják rá, mert az egészségtudatosság útján lévő USA-ban nem hangzik túl trendin, hogy valami “fried”, azaz olajban kisütött. A gyümölcs tehát “rohadni kezdett” egy picit, de ‘ügyes’ marketinggel ez ellensúlyozható…)

A szabad akarat megfelelő figyelemmel történő mozgásba hozása mégis úgy tűnik tehát, hogy igenis alakítja az életünket, s tovább megyek, mások életét is. Ha ugyanis én fel- vagy megtalálok egy forradalmian új energiaforrást és el tudom jutattni a tömegekhez (és közben nem tesznek el láb alól), akkor nagyon sokat teszek / tehetek a Föld minden lakójáért. A mozgásba hozásnál pedig – ahogy már sokszor említettem – a legfontosabb az, hogy éberséggel és lehetőleg metafizikai ismeretek birtokában történjen meg, mert ha erre nem figyelünk, akkor akaratunk ellenére könnyedén okozhatunk rombolást és szenvedést. Erre példa az atombombát feltaláló magyar fizikusok Szilárd Leó vezetésével, akiknek egyébként az atomenergia jószándékú felhasználására irányuló munkáján kívüli, békésnek hitt törekvései egy nap – félő, hogy atombomba formájában – elpusztíthatja az emberiséget, ha a világ jelenlegi vezetői nem tesznek le az egész planétát irányító terveikről. (A mellé(rend)elt (társ)adalom c. írásomban elmélkedtem egyet arról, hogy szerintem a bibi abból fakad, hogy olyanok irányítanak, akik számára a ‘metafizika’ csak egy újabb, felelősséggel nem járó szó a lexikonban. Egy remek elgondolkodató film a témában, amit szívből ajánlok az 1990-ban készült Szellemi barangolás.)

“Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes ember. Nézz körül, hogy mennyien szeretnének többet kiszedni az életből, mint amennyit beletesznek. Egy értékes ember többet ad, mint amennyit kap. Legyél kreatív, de vigyázz, hogy amit létrehozol ne váljon átokká az emberiség számára.”
Albert Einstein

A két nézőpont képviselőinek “összecsapása” a szabad akarat terén azonban igazából itt indul, hiszen spirituális megközelítéssel bármilyen szabad akaratból elkövetett sikeres / sikeresnek tűnő cselekedet kódolva van az emberben meglévő végtelen potencialitás szintjén, vagyis bármire rá lehet azt mondani, hogy azért történt úgy, ahogy, mert a végtelen lehetőségekből éppen “ez a potencialitás akart megnyilatkozni”. Meglátásom szerint érdemes elkezdeni összefésülni ezt a két valóságképet és észrevenni, hogy mindkét tábor ugyanarról beszél, csak az “egyik az elefánt első lábát fogja, a másik meg a hátsót”. 🙂

Az eleve elrendelés és a szabad akarat közös nevezője bennünk van és felismerésre vár.

A spirituális nézőpont képviselői szerint a lélek választja ki (talán az eleve elrendelés alapján?) a saját szüleit (=azt, hogy gyerekként hová akar / kell neki leszületnie) és legyenek a körülmények bármennyire kihívással teliek, neki pontosan arra a megtapasztalásra van szüksége, amibe belekerül. Hogy ez igaz-e vagy sem, azt nem tudom megítélni, de itt most nem is ez a lényeg. A helyzet az, hogy van, akinek az ölébe hullik a gazdagság, mások pedig a mélyszegénység osztályrészét kapják. A történet ott lesz érdekes, hogy mi van akkor, ha az egyébként anyagi szegénységben élő szülő, aki egész életében fizikai munkát végzett és a felmenői is ezt tették, felfedezi a gyermekében a tehetséget a művészetek, vagy a tudomány iránt és éberséggel úgy dönt, hogy szeretné a saját gyermekét arra motiválni és segíteni, hogy legyen “több” őnála, vegye fel a kesztyűt és tanuljon, gyakoroljon minél többet? Ha a szülő nem döntene így, akkor a gyerek nagy valószínűséggel az ő példáját követné, ahogyan ő is a saját szüleitől látta a követendő életmódot. (Vagy pl. Sting, aki úgy döntött, hogy a vagyonát nem hagyja a gyerekeire, “kaparják csak ki saját maguknak a gesztenyét”. Aztán arra is van ritkán példa, hogy valaki a gazdagság ellenére lemond az anyagi javakról és elvonul a világtól.) Szóval miért dönt másként a szülő? Vagy miért dönt másként a gyerek?

Van-e tehát szabad akarat?

A kérdésre egy többnyire bal agyféltekés neveltetés után egyértelműnek tűnik a válasz, de egyre több tudományos kísérlet mutat abba az irányba, hogy az nem a tutibiztos igen. Hiszen az a gazdag, életesemények megélése általi, érzelmi tapasztalattal áthatott gondolat-folyamat és elmeműködés, ami a szülőt arra sarkallja, hogy a saját csemetéjét egy másfajta, a sajátjától elértő minőségű élet megtapasztalására ösztönözze, nem biztos, hogy csak a saját életéből fakad. (Ahogy említettem, ezt tudományosan is kezdik [angol nyelvű cikk] egyre több helyen alátámasztani. Erről szól az epigenetika is!)

Szerintetek a komoly vagyont felhalmozó családok saját gyermekeik számára miért keresik a hasonló anyagi helyzetben lévő párokat? A válasz elsősorban nem az, hogy azért, hogy megmaradjon az “összegürizett” pénz (és nehogy már egy csóringert odaengedjenek a zsírosbödönhöz), hanem azért, mert ezek a családok egy bizonyos szinten beavatottak (erre is valók a Szabadkőműves páholyok többek között, hogy az ilyen emberek közelebbről megismerhessék egymást), és tudják, hogy a hasonlóan “kódolt” – kitartást, lojalitást, tanulási szándékot, stb. tartalmazó – információhalmazzal felvértezett utódok nagyobb valószínűséggel viszik tovább a “kiérdemelt kiválasztottságot” (=hatalmi pozíció), ami mellesleg azért is fontos, mert az egónak szükséges a létezésének értelmét, íly módon a “halhatatlanságot” beemelni. Ha az utódok tovább viszik, amit létrehoztam, volt értelme az életem céljának. (Ez akkor is igaznak tűnhet többé-kevésbé, ha az összeboronált utódok háborúból – és így mások szenvedése és halála által – meggazdagodó szülők gyermekei, hiszen mind a gondolkodásminta, mint az értékrend hasonló, így “nincs veszély az elbukásra”, bár az is kétségtelen, hogy vannak, akik rájönnek a felmenőik metafizikai tévútjára, aminek következményeként éber szeretettel és igazsággal átírják a saját sorsukat, meghaladva ezzel a jó “öreg” karmát.)

A gondolatmintáinkat és a génjeinkben hordozott információhalmaz világhoz való hozzá-állásának egy jelentős részét (hogy pontosan mennyit, az tudományosan egyelőre még nem kideríthető) felmenőinktől is kapjuk bennünk futó adatok formájában, magyarul: az, ahogyan döntéseket hozunk / a velünk történő eseményekre reagálunk függ a nem tudatosan öröklött információhalmaztól is, amely anyától / apától, nagymutertől / dédfatertől jön, s ezeknek az adathalmazoknak a saját életünkben megnyilvánuló működését (bizonyos esetekben mindenképpen) nekünk kell, vagy legalábbis érdemes kideríteni. (Erről szólnak az érzelmi konfliktus megfejtésére irányuló, gyógyításban segítő természetes módszerek is, mint a GNM vagy a Recall Healing, melyek adott elváltozásokat a saját életünkből / felmenőktől hozott programok, életsztorik kibogozásával igyekeznek helyrebillenteni és az EGÉSZségbe visszakormányozni.)

A szabad akarat elsősorban azt kellene, hogy jelentse, hogy szabadságom van – metafizikai ismeretek megszerzése által – jól dönteni. Mindannyiunkban vannak felmenőktől hozott (tudatos megfigyelés nélkül automatikusan lefutó, “eleve elrendelésből” fakadó) érzelmi programok, de ezek nem determinálják végérvényesen, hogy az én életem milyen lesz, hanem megfelelő éberséggel lehetőséget nyújtanak arra, hogy megértsem a saját működésemet, majd kibogozzam és meghaladjam azt, ami korlátozza a teljességem elérését, legyen az egy beteljesült küldetés/hivatás megélés, vagy “csak” egy egészségben eltöltött élet. (Ebben segíthet egy helyesen megállapított asztrológiai képlet, mert az olyan, mint egy térkép: utat mutat, hogy 12! bolygó erőterében mi a személyes karmikus, önmeghaladásra szánt sorsunk. Egy bulvár horoszkóp csak Napjegyet és az Aszcendenst vizsgálja hanyag felületességgel, de az olyan kevés, mint mackósajtban a brummogás!) S ha ezeket kibogozzuk, akkor még az is elképzelhető, hogy a “véletlen máshogy dobálja elénk” a következő útelágazást.

A környezetünkre adott válaszreakciók és a saját életünkben, szabad akaratból hozott döntések mögötti figyelem minősége (=ez határozza meg a “teremtés” minőségét), illetve annak gyökerei a felmenőink érzelmi történeteiben is fellelhetők tehát, így a megértésben sokat segíthet, ha a saját őseink életéről és sorsáról tudunk egy s mást, mert egyáltalán nem kizárt, hogy “nagyanyó beteljesületlen vágyai / kiábrándultságból fakadó fásultságának” megfejtése olyan felismerésekkel gazdagítja a saját életemet, melynek hatására a szabad(nak vélt) akaratomat szenvedélyből fakadó jó döntések meghozatalára leszek képes használni. Például rájövök, hogy miért vonzódom a káros szenvedélyek iránt “szabad akaratból”, vagy pl. miért vonzódik egy ember a saját neme iránt. (Erről írtam legutóbb.)

Nem érdemes elfelejteni tehát, hogy a gondolatainkért és cselekedeteinkért felelős, elménkben futkározó program-adatcsomag egy része hozott anyag, így az, hogy a vélt szabadságunkból fakadó szabad akarattal mit kezdünk, nagyban függhet attól, hogy ténylegesen ismerjük-e a saját “komputer-programunk” működését.

Mire lehet ezt az egészet használni komám?

Leginkább arra, hogy alázattal legyünk saját magunk irányította “működésünk” és mások szabad akaratból fakadó (sok esetben tudattalan) működése iránt is. Vajon miért így működik ez a csávó? Miért morcos állandóan? Miért akarja a hatalmat, a pénzt? Szabad akaratából miért ezt a viselkedést választja? Biztos, hogy szabad akaratából választja, vagy inkább valami tudattalan működés eredményeként? És én? Miért panaszkodunk mi magyarok sokat szabad akaratunkból? Milyen érzelmi (=történelmi) programot nem akarunk átírni ahhoz, hogy meglássuk önmagunkban a örömteremtő morfondírozás csíráját? A döntéshozatal a mindenkiben meglévő forrás-energiából fakad, az érzelmi-értelmi viszonyulás és a kapcsolódó cselekedetek viszont nem elválaszthatók attól a programtól, amit önmagunkban hordozunk. Magyarul: amit és ahogyan teszünk, annak mindig olyan oka is lehet, amivel nem vagyunk tisztában. Viszont ha felismerjük a programból fakadó kivetítéseinket (pl. azt, hogy tudattalanul elszakítom magam mindentől, amit nem tudok önmagamban elfogadni), akkor rájövünk, hogy a szabad akaratot azért kaptuk, hogy ebből a hatalmas emberiségnek nevezett megzavarodott masszából egy tudatos és saját teremtő felelősségével tisztában lévő egységet kovácsoljunk.

Persze ez a bölcselkedő eszmefuttatás látszólag nem ad választ arra a kérdésre, hogy akkor miért háborúzik olyan sokat az ember, és miért gyilkoljuk egymást – akár csak szavakkal is – szabad akaratunkból, azonban ha egy picit a dolgok mélyére nézünk, azonnal észrevesszük az elefántot a nappali közepén, hogy tudniillik a puska túloldalán mindig olyanok húzzák és húzatják meg a ravaszt, akik lelkében és elméjében futó program az éber szeretet hiányából fakadóan még nem jutott el odáig, hogy megpillantsák a kulcslyukon bevilágító fényt, mely azt üzeni: EGYEK VAGYUNK. (Itt említem meg, ha már úgyis szomorú aktualitása van, hogy örömteli látni izraeli katonákat, akik inkább a bebörtönzést választva egyre nagyobb számban tagadják meg a katonai szolgálatot! Példák erre itt és itt és itt. Így történik a változás. Csakis így.)

A tudatos lelki és szellemi egység, ami a végső cél lehet az út végén(?) pont azért érhető el nehezen (az igazi eredményt sose “adják” könnyen), mert a forrás-energia metafizikai működésének (=nem a világot, hanem önmagamat kell rendbe tenni a teremtés törvényeihez való igazodáshoz) megértése nélkül szeretnénk a megváltást.

Segítsünk egymásnak megérezni, hogy a folyamatos programként íródó szabad(?) akarat önmagunk meghaladásában nyújtja a legnagyobb katarzist, s ha ezt egyszer felismerjük, teljesen mindegy lesz, hogy kinek van igaza.

Ha ide eljutnánk, azt hiszem már “csak egy kávét” kérnék. 🙂

I(gaz)ságos(?) választás(?)

I(gaz)ságos(?) választás(?)

I(gaz)ságos(?) választás(?)

A demokrácia azt jelenti, hogy a nép (értsd: a többség akaratának az) uralma. Hogy önmagában jó-e egy demokratikus társadalom, azon lehet vitatkozni, de ebben az írásban nem ezt szeretném taglalni. Természetesen nem állítom, hogy egy diktatórikus vagy autokratikus társadalmi rendszer – ami nem is lenne társadalom – jobb lenne, de ahogy a mellé(rend)elt (társ)adom c. bejegyzésben is kifejtettem, a demokratikus rendszer sem oldja fel azt a nyilvánvaló problémát, hogy nagyon sok esetben olyanok vannak vezető pozícióban, akik nem valók oda akkor sem, ha a többség rájuk szavazott. (Vagy inkább az általuk képviselt politikai nézetre.) Az alkalmatlanságuk oka pedig nem az IQ, hanem sokkal inkább az EQ (érzelmi intelligencia) és az SQ (spirituális intelligencia), vagy más szóval a felelősséggel járó lelki és metafizikai érettség hiánya.

A választások közeledtével sokat gondolkodom azon, hogy vajon miért van az, hogy bárki legyen kormányon kicsiny országunkban, a nép elégedetlen, szitkozódik és mutogat? Amióta szabad választások vannak, nagyon ritkán érzékeltem azt, hogy a tömeg – bármilyen szinten – elégedett lenne az általa(?) választott(?) vezetőkkel és az elért eredményekkel. A fókuszban mindig a mutyi, az összefonódások, a lefizetések, a megvesztegetések és a korrupció van. Mondjuk nem is jellemző ránk, XXI. századi magyarokra (sajnos), hogy a pozitívumokat elismerjük, annyit mosták már az agyunkat azzal, hogy minden sz@r, hogy elhittük.

Hogyan lehetne ezen változtani? Lehet-e olyan választási – demokratikusnak mondott – rendszert kitalálni, amely egyrészt az ország vezetésén, másrészt az országban élők lelkiállapotán is változtatni tud?

Nekem van egy ötletem, hogy ezt hogyan lehetne megoldani, úgyhogy “bedobom a közösbe”, hátha egyszer elindulunk ebbe az irányba. De először nézzük meg, hogy mi az alapvető gond a jelenlegi rendszerrel:

  1. A legelső probléma az, hogy a politikusok nem számonkérhetők. Ígérhetnek bármit, még ha kiderül, hogy tudatosan hazudtak, akkor sem zavarhatók el. A politikai kommunikáció nagyon magas szintű, így bármilyen hazugságot lehetséges úgy megmagyarázni, hogy az igaznak tűnjön. Noha bármi is legyen a magyarázat hivatkozási alapja, a hazugság az hazugság marad. (Tökmindegy, hogy miért vagy kiért hazudnak.)
  2. A második probléma az, hogy az embereket valójában nem érdekli, hogy mit csinál a politikai vezetés. (Ez úgy hiszem, hogy nem ab ovo van így, hanem ez már következmény. Túl sok volt a hazugságokból, kinek van erre energiája? A nincs háttérhatalom c. bejegyzésemben ezt bővebben kifejtem.) Egy szűk, gondolkodó réteg az, aki szívén viseli az országa sorsát és figyeli a nagyobb horderejű döntések forrását és hatását, de ebben az információba belefulladós társadalomban a tömeg egyetlen célja a kényelem és a hedonizmus. A média célja sem az objektív tájékoztatás, hanem a szórakoztatás, hiszen attól lesz nézettség és reklámbevétel. Az emberek többségének nincs elképzelése arról, hogy mitől lehetne felelősebb állampolgár, de elvárja, hogy az adóforintjaiért cserébe fejlődjön az ország. (Pedig ez nagyban múlik az egyéni felelősségen is, ti. hogy mire költöm a fizetésemet pölö.)
  3. A demokratikus választások nem azt mutatják meg, hogy a többség mit szeretne, hanem azt, hogy a választási körzetekre osztott országunk egyes körzeteiben ki kapta a legtöbb szavazatot. Ha egy körzet A jelöltje 10.000 szavazatot kap, a B jelöltje pedig 9.900-at, akkor az emberek valójában (szinte) 50-50%-ban megosztottak az irányt illetően, a csak 100-zal több szavazatot kapó jelölt mégis 100%-ot nyer, mert abban a körzetben ő lesz a képviselő. (Azt most hagyjuk ki a képletből, hogy a nem szavazók kire voksolnának, mert őket még vagy annyira sem érdekli a helyzet, hogy a saját felelősségüket meglássák, vagy azt gondolják, hogy az egész politikai játék valahol egy színház és ezért belekakilnak a választásokba.)
  4. A választások valójában névtelenek és így nélkülözik a valós felelősségvállalást. A voksolás semmilyen konkrét felelősséggel nem jár, soha nem derül ki, hogy egy adott ember ténylegesen kire adta le a szavazatát. Ha elmondja elmondja, ha nem nem. Ha pedig elmondja, akkor sem biztos, hogy igazat mond, mert ugye a legfontosabb, hogy szeressenek és elfogadjanak és ez a tény az ego öröméért (“én nem szavaztam ezekre a tolvajokra!”) látszólag felülírja az igazságot. De szavaztam. (Biztos Ti is találkoztatok már azzal az elmúlt 24 évben, hogy egy adott kormányra utólag “senki” nem szavazott, vagyis a többség a saját felelősségét nem vállalja fel.)

A jelenlegi demokratikus rendszerrel kapcsolatban a következő gondolat jut így eszembe:

“Ha a demokratikus választásokkal bármit meg lehetne ténylegesen változtatni, már régen betiltották volna.”

(Persze ez azért némi túlzás, de azért van benne egy lényeges gondolat. Ha szabad és demokratikus világban élnénk, akkor semmilyen véleményt nem szabadna törvényesen betiltani. Akkor sem, ha az istenkáromlás és akkor sem, ha a történelem revíziójáról szól.)

A felsoroltak közül a legjelentősebb probléma tehát az, hogy a demokratikusnak nevezett választások nem a többség akaratát, hanem a választási törvények szerinti matek eredményeit mutatják meg, a megválasztott vezetőket pedig az ebből következő, valójában hamis demokráciának nevezett rendszerben szinte semmilyen felelősség nem terheli az ígéretek be nem váltásáért. Amit persze meg lehet bocsájtani – mert az vesse rájuk az első követ, aki még nem szegett meg soha ígéretet az élete során(!), ráadásul ha nem bocsájtod meg, magaddal szúrsz ki -, a pozícióval való visszaélés és a korrupció viszont más tészta. Csak hát metafizikai ismeretek hiányában hogyan lennének képesek a törvényalkotók olyan “kiskapu-mentes” jogszabályokat alkotni, amellyel esetleg a saját sírukat is megássák?

Ez sajnos egy demokratikus társadalomtól nem várható el, csak egy olyantól, amely mellérendelt formában működik, s melyben minden réteg a szellemi gondolkodóktól a kereskedőkön át a dolgozókig teljes felelősséggel tartozik a társadalom többi tagja felé az elkövetett (vagy el nem követett) tevékenységeiért. Teljes felelősséggel, ahol az igazság a törvények és a jogszabályok felett van. (Azon lehet vitatkozni, hogy jog nélkül hogyan állapítjuk meg az igazságot, de ha valami egyértelmű – pl. visszaél az állami beosztott a pozíciójával és a közérdek helyett önérdekre használja azt -, azon nincs mit bizonyítani, az VAN.)

Mitől lehetne akkor igazságos egy demokratikus választás? (Egyszerűsítsünk egy picit, mert egy metafizikai szempontból tiszta társadalom a jelenlegi romlottságban úgyis elképzelhetetlen.)

  1. Induljunk ki abból, hogy ha a nép, a (választó) többség akaratát szeretnénk alapul venni – ami mint említettem volt magában rejti azt a hibalehetőséget, hogy olyanok lesznek a (valójában) szellemi(?) irányítók, akiknek nincs meg hozzá a metafizikai eszköztáruk (lásd az emberiség szempontjából értelmetlen háborút kezdeményező – pl. amerikai – elnökök) -, akkor a választásban részt vevő nép akaratát abszolút értékben vegyük figyelembe. Ez azt jelenti, hogy bármilyen országgyűlési választás első körében annak kellene kiderülnie, hogy a nép az egyes politikai pártok nézeteinek és programjának mennyi bizalmat szavaz egymáshoz viszonyítva. “A” párt 34,4%, “B” párt 28,3%, “C” párt 19,4%, és így tovább. Nem az lenne a lényeg tehát első körben, hogy ki a személyes körzetem képviselője, hanem az, hogy a parlament felosztása ténylegesen a nép akaratát tükrözze. Ha megvannak a százalékok, akkor jöhetnek a jelöltek. A választókörzetek egyetlen jelentősége csak az lenne ezen a ponton, hogy arányosan fel legyen osztva az ország, és egy-egy településen / körzetben menedzselhető legyen az ott szavazók száma.
  2. Az első körben leadott pártpreferencia meghatározná azt, hogy a második körben mely jelöltekre szavazhatok. Ha az “A” pártra szavaztam, akkor csak az “A” párt listáján induló képviselőre adhatom le a voksomat a második körben. (Ebből egyértelműen következik az, hogy rögzíteni kell névre szólóan, hogy az első körben kinek melyik program volt szimpatikus.) Ha már felelősség, legyen felelősség. Név nélkül úgyis csak színjáték az egész. Egy szimpatikus és általam üdvösnek tartott program tehát frankó, de ennek megvalósításához olyan embereket kellene megválasztani, akiknek megvan a tudása a program megvalósításához. Aki egy ilyen, a nép akaratát sokkal inkább tükröző rendszerben nem szavaz, annak pedig pofa be, nem élhet később semmilyen panasszal. 🙂
  3. Az alkotmányban rögzített X fős parlament összetétele az első választási körben leadott szavazatokból már adott. A (választó) többség a parlament abszolút összetételét meghatározza. A második körben a választókörzetek helyett az ország előre felosztott régióin belül az első körben kialakult aránynak megfelelő számú, azonban az adott régiókhoz erős szálakkal kötődő képviselőkre lehet voksolni. Az egyes pártok képviselői teljes felelősséget felvállalva versenyeznek egymással a parlamenti helyekért. (Teljes felelősség esetén az ügyes politikai marketing jelentősége minimalizálódna, mert aki hazugsággal kampányol, az viselni fogja a következményeit.) A mandátumot elnyerő képviselők (akár nagyon) magas fizetést és kiemelkedő jutattásokat kapnak, cserébe a választók elvárhatják a teljes átláthatóságot, s hogy a meghirdetett és megszavazott program (nagyrészt) megvalósuljon. (Azon pártok, akiknek a programjára csak nagyon kevesen szavaznak, az alapján döntenének a választott régióról – hiszen mindenütt nem állíthatnának jelöltet, ha csak összesen 3 mandátumuk lehet -, ahol a képviselő képzettsége és gyakorlati tapasztalata a leginkább illeszkedik a párt programjához.) Ezzel a módszerrel a választáson induló képviselőjelöltek legrátermettebbjei kerülnének be a parlamentbe. Akit megválasztanak, az a teljes vagyonával és büntetőjogi felelősségével felel a parlamenti munkájáért. Ha visszaél vagy mutyizik, lapát, majd rögtönítélő bíróság. 🙂 Ha már disznó, legyen fat.
  4. A valóban demokratikus összeállítású parlament mellett a helyi (városi, térségi) ügyek felügyeletét és szabályozását a hasonló módon megválasztott polgármesterek és az általuk vezetett önkormányzatok irányítanák. Nagyon fontos lenne, hogy polgármester az lehetne, aki a legtöbb szavazatot kapja egy adott településen, viszont azokból kellene a felsővezetést összeállítania, akik ugyancsak indultak a polgármesteri székért, de kevesebb szavazatot kaptak mint ő. Így megint teljesen igazságos lenne a vezetés összetétele, mert az irányítana, akit a legtöbben választottak, de azok is beleszólhatnának a döntésekbe, akik nem az első helyen jöttek ki. A közgyűlést pedig olyan arányban kellene pártemberekből összeállítani, amilyen arányban az egyes polgármesterekre voksolt a nép. A még teljesebb demokráciáért esetleg egy-egy párt 2-3 jelöltet is indíthatna, hiszen akkor nem csak a pártpreferencia, hanem maga az ember is számítana a választásban. Ami azért valljuk be, nem mellékes szempont. (Persze itt még lehetne további finomítást eszközölni a közgyűlés megválasztását illetően is, de azt most hagyjuk.)
  5. Mivel a parlament és az önkormányzatok feltehetően igen vegyes összetétele és az egyes programok különbözősége megnehezítené a mutyizást és a részrehajló politikai döntéseket is, ezért nagyon komoly érdekegyeztetések lennének szükségesek a törvényalkotásban és a programok megvalósítását illetően mind a parlamentben, mind az önkormányzatok szintjén. Ez pedig a jelentős nézetkülönbségek ellenére nagyon is az ország érdekeit helyezné előtérbe a személyes érdekek helyett, főleg a képviselők objektív felelősségéből kifolyólag. (Pl. nem lehetne büntetlenül átnyomni olyan törvényeket, amiket a képviselők el sem olvastak idő – vagy érdeklődés – hiányában.) Arról nem is beszélve, hogy így teljesen feleslegessé válna az egyes ciklusokon belül a vagyonos vállalkozások lekáderezése a későbbi kampánytámogatásért cserébe, mert úgyis az ország érdekében megvalósítandó és komoly egyeztetések mentén összefésült pártprogramok döntenék el a gazdaságpolitikai irány sorsát. Aki szerint ez ellehetetlenítené a demokratikus kormányzást, az nem érti a demokrácia szó valódi jelentését. (Vagy lehet, hogy csak én nem értem? 🙂 )

Az általam felvázolt rendszer persze utópisztikusnak tűnik és valljuk be, az is. Teljes átláthatóság? Komoly érdekegyeztetések és a képviselők elszámoltathatósága a választási programokkal szemben? A különböző nézetű pártok képviselőinek együttműködése egy közös, szebb Magyarországért? Objektív felelősség és NO mentelmi jog? Ki (a f@sz) akarna így politikus lenni? Már bocs. (Azt persze lényeges ezen a ponton megemlíteni, hogy a korrupció egyik eredője a kizsákmányolást is lehetővé tevő hitelpénzrendszer – ami olyan mint a kés, tehát jó kezekben segédeszköz, rossz kezekben gyilkos szerszám -, tehát az igazi demokrácia megvalósíthatóságához azzal kellene valamit kezdeni először.)

Ha belegondoltok, mely irány lenne az, amely valóban megmutatná, hogy a demokráciának van értelme? A jelenlegi demokrácia (i.e. két farkas arról beszélget egy báránnyal, hogy mi legyen a vacsora), nem több, mint egy parlamentáris tragikomédia. Nem mondom, hogy nem születnek néha olyan döntések, amelyektől valóban pozitív irányban változik egy ország sorsa (ha más nem átmenetileg), de sok esetben ezek eredője nem a társadalom és a választók iránt érzett személyes felelősség és a tettekben rejlő igazság (hiszen nincsen számonkérhetőség!), hanem az, hogy egy adott “brigád” újabb és újabb felhatalmazást kapjon a személyes jóléte meghosszabbításának érdekében. Mert – sajnos – csakúgy, mint rengeteg egyéb munka esetén is, a legtöbb politikus sem azért megy be dolgozni, hogy valóban jobbá tegye a világot vagy a nemzete sorsát, ami az adóból való magas szintű megélhetésért elvárható lenne, hanem azért, mert ők is meg akarnak “valahogyan” (= k. jól) élni.

Panem et circenses. (“Kenyeret és cirkuszt!”) – mondta Decimus Iunius Iuvenalis, római költő. Soha ne feledjétek, hogy a jelenlegi rend(?)szer erről szól. Azért azt talán érdemes lenne kipróbálni, hogy mennyit változna csak az által a demokratikusnak nevezett rendszerünk, ha mindenkinek a szavazata nyilvános információ lenne és a politikusok számonkérhetők lennének az ígéreteikért? Az lenne ám az igazi “X”(-elés) faktor! 🙂

MelléRENDelt TÁRSadalom

MelléRENDelt TÁRSadalom

MelléRENDelt TÁRSadalom

Ha megállunk egy pillanatra és szemügyre vesszük a világ hatalmi felosztását, azonnal szembeötlő, hogy valami bibi van. Nem kerek a történet. Tiszta sor, hogy egy tudatosságot nélkülöző társadalomban szükség van erős kezű, határozott vezetőkre, különben (sajnos nagy valószínűséggel) előbb-utóbb anarchia lenne mindenhol. Az is igaz, hogy a hatalmi piramis alját “támasztó” széles tömegeknek sem tudása és rálátása, sem érzéke nincsen ahhoz, hogy vezetői döntéseket hozzanak, hiszen a legtöbben a saját életük(!) puszta élvezetére szeretnének berendezkedni, abból pedig a szó modern értelmében nem lesz fejlődés. Nem lehet mindenki a piramis csúcsán, mert kellenek azok, akik valódi (érték)teremtéssel foglalkoznak “odalent”, míg a “fejesek” kigondolják, hogy mi a tuti. Egy jól szervezett és metafizikai szempontból is tiszta TÁRSadalmi RENDszer feltétele az, hogy határok nélküli “kasztokba” rendeződjünk. Nézzétek csak meg hogyan szerveződnek a családokban élő(!) háziméhek és egyből érthető lesz ez a nézőpont. Egy liberalizálódó világban “kasztokról” beszélni akár istenkáromlásnak is tűnhet, de ki fogom fejteni ebben az írásban, hogy szerintem miért logikus és tiszta ez a közelítés, ha van mögötte tudatosság és szervezettség.

Indiában kasztrendszer működik kb. Krisztus előtt 1000 óta, mindenkinek “megvan a helye” a társadalomban. (Legalábbis ez az elképzelés a történet mögött.) A kasztrendszerben vannak – alulról felfelé – sudrák (dolgozók, szolgák), vajsják (kereskedők, földművesek), ksatriják (harcosok, katonák) és bramanák (szellemi vezetők, papok). Egy ilyen tradicionálisan felosztott társadalmi rétegződésben minden kasztnak megvan a saját feladata a társadalom rendjének megtartásában. Amennyiben az adott kaszthoz tartozó emberek képesek kiteljesedni a saját feladatukban, a társadalmi rend és elégedettség alapvetően garantált. A tapasztalat azonban az, hogy ezt a rendet mégsem képes a kasztrendszer megteremteni, mert a piramis-szerű rétegződés alapja az, hogy ki hová születik (pl. aki sudrának születik azt örökre sudrának tekintik) és nem pedig az, hogy ki hová való ténylegesen, beleértve azt is, hogy a “szintek” közötti átjárás lehetséges, mert a szellemi szintet nem feltétlenül a származás determinálja de még csak nem is az intellektuális fejlettségi szint.

Na de Józsi bácsi baz+, mi az, hogy “ki hová való”? Rasszista vagy?

Tudom, ilyenekről beszélni ma nem annyira “pí-szí” (PC), azaz politikailag korrekt, de engedelmetekkel az eszmefuttatás következtetéseinek érdekében ettől most eltekintenék. 🙂

Pont egy évvel ezelőtt járt nálunk egy Indiában született és felnőtt koráig ott nevelkedett barátunk, aki már 7 éve New Yorkban él, és sokat mesélt az indiai helyzetről. Elmondta, hogy ő ksatrija család gyermeke és 25 éves volt, amikor a nagyszülei (akik őt felnevelték) kinéztek neki egy ugyancsak ksatrija családból származó férfit és hozzá kellett mennie feleségül. A lánynak ez nem igazán tetszett, de az elvárásoknak meg kellett felelni, s bár a frigy egy időre létrejött, végül közös megegyezéssel elköszöntek egymásról. A srác Indiában maradt, a lány előbb Japánba, majd az USA-ba költözött. Ha európai fejjel belegondolunk egy ilyen megrendezett házasságba, kiráz bennünket a hideg. Ugye? Az ő fejükkel gondolkodva azonban némileg érthető ez a lépés, egyrészt azért, mert már régóta ezt vélik működőnek, másrészt pedig az a feltételezés eme “barbár” gondolkodás mögött, hogy a megfelelő szellemi háttér lényeges abból a szempontból is, hogy egy adott szinten élő család mindig az adott szinten maradhasson. (A gazdagok sem véletlenül házasodnak gazdagokkal…) Jelen vizsgálódásom tárgya azonban nem az anyagi szint fenntartásának taglalása, hanem az, hogy szellemi szempontból ténylegesen hová tartozunk.

Talán mindannyiunkkal előfordul néha az a helyzet, amelyben egy vitás helyzet során megállapítom a vitapartneremről, hogy “ő nincs azon a szinten, mint én”, s ezért tulajdonképpen nincs is értelme vitázni. Ilyenkor általában megnyugtatom magamat, hogy (bizonyára) én vagyok “magasabb” szinten és ő az, aki korlátolt :), pedig lehet, hogy épp fordítva van, és az is lehet, hogy nem kell egy szinten lennünk. A társadalom ugyanis attól lesz emberTÁRSak gyűjtőhelye, hogy az egyik ember a szellemi tudásával segíti a társait, a másik pedig azzal, hogy megfogja a lapátot. Egyik sem alább vagy feljebbvalóbb a másiknál, hiszen mindkettőre szükség van, az egyetlen valódi értéke a tevékenységnek és energia-kiáramoltatásnak a szándék és annak mögöttes igazsága. Ki mondja / teszi és milyen szándékkal? Ebből a szempontból vizsgálódva pedig egy igazán sikeres ember nem csak a szellemi “kaszthoz” tartozó egyén lehet, hanem egy egyszerű dolgozó is, akit a tisztesség, a szeretet és legfőképpen az igazság vezérel mindabban, ami által hatással van a világra.

Mégis miért olyan fontos ez?

Sokat gondolkoztam azon az életem során, hogy az egyes tevékenységeknek mennyi a tényleges értéke és hová akarok én eljutni? Van-e olyan “szint”, amit érdemes megcélozni, vagy másképp kérdezve mit kell önmagamért megtenni ahhoz, hogy egy magasabbnak vélt szintre jussak? Egyáltalán jó lenne-e nekem ott fent, “magasan” vagy egyáltalán van-e olyan, hogy ott fent? A magasabbra jutást a mai világunk olyan kritériumok alapján méri ugyanis, ami szerintem nem feltétlenül felel meg a metafizikai szempontból TÁRSas együttélés igazságban történő megéléséhez. Ezzel a kijelentésemmel elsősorban arra szeretnék (magyarra lefordítva 🙂 ) utalni, hogy – enyhén szólva – nem mindig azok az emberek vannak a társadalom csúcsának nevezett pozíciókban, akik szellemileg is “megérdemlik” azt a kitüntetett helyet. Nem arról a mentális stabilitásról beszélek, ami a rátermettségből, a kemény munkából és a kitartásból fakad, hanem arról a szellemi szintről, amelyik tudja a különbséget a kronosz és a kairosz között. Mivel azt gondolom, hogy axiómának tekinthetjük azt, hogy minden egyéni gondolatunk és tevékenységünk hatással van az egészre (vagyis a pillangó effektus folyamatosan működik, akár szeretnénk, akár nem), ezért a hatalmi hierarchia felsőbb szintjein élőket legfőképpen a tevékenységeik metafizikai következményei alapján érdemes megítélnünk. Szolgálja-e a hatalmon lévők tevékenysége a TÁRSadalmat alkotó egyének életét, értéket adnak-e ők hozzá a mindenkori világrend(etlenség?)hez vagy mások megvezetésével akarnak előrébb jutni, és leginkább rövid, közép és hosszú távon építik-e a gondolataik, érzéseik és tevékenységeik a jelent és ezzel a jövőt, vagy rombolják-e azt? A másik, hogy mindezt ÉN hogyan teszem? Jogosan kritizálom “őket” vagy sem? Ugye háttérhatalom hiába van(?), valójában nem létezik, mert az én és hozzám hasonlók energiája kell az elnyomás működtetéséhez.

Ha ebből a szempontból megvizsgáljuk a hatalmi piramis jelenleg látható hierarchikus rendszerét, akkor világossá válik, hogy az egy mesterséges és erőltetett, valójában természetellenes formációja a TÁRSas berendezkedésnek, a szolgálathoz és az igazságban történő építkezéshez ugyanis semmi köze nincsen. A társadalom szerves részét képező, annak EGÉSZségét tekintve egyenlő fontosságú szintjeinek ugyanis az alapján szükséges “függő viszonyban” lenniük egymással, hogy a saját maga szintjén ki mit tud hozzátenni önmaga és mások igaz létezéséhez. Igaz módon vagyok-e buszsofőr, utcaseprő vagy egyetemi tanár? Betölti-e az én tevékenységem annak metafizikai küldetését? Az említett példáknál maradva buszsofőrként az utasokra és azok testi épségére a legmagasabb szintű figyelemmel ügyelek-e, az utca tisztítását a rend iránti tiszteletem hatja-e át és az egyetemi óráimat az igazság szellemében tartom-e meg? A tevékenységének metafizikai következményeivel tisztában lévő buszsofőr ugyanis kvázi magasabb szinten áll, mint a hatalmi rendszer esetlegesen téves ideológiáit okító egyetemi tanár. A minőséget és ebből fakadóan a tényleges “hierarchiát” az igazsághoz kapcsolt hozzáállásom és a tevékenységeim szándéka határozza meg. (Amit persze – sajnos – befolyásol a pénz alapján történő megbecsülés is, de csak azoknál akik a maslowi szükségletpiramis alsó szintje alatt vannak. Egy pénzközpontú társadalomban az alacsonyan fizetett munka sok esetben “alja” munkának tekintett, pedig nem biztos, hogy ez így van…)

Mi a fenét jelent ez, amiről itt povedálsz, Józsi?

Ahhoz, hogy a világ igazságban és szeretetben haladjon előre a tudatosság és a békés, tiszteletteljes együttélés irányába, ahhoz az kell, hogy felismerjem a saját feladatomat a saját szintemen és mindent az igazság szellemében végezzem el. Ha dolgozó vagyok, igazságban éljem meg annak minden apró feladatát és ha más szinten (nem magasabb, hanem más!) szeretném megtapasztalni a valóságot – akár kereskedőként, harcosként vagy szellemi emberként -, akkor a megfelelő kérdések felvetése mentén(!) haladjak előre a saját tempómban. Egy alacsonyabbnak vélt szinten lehetséges magasabb szintű igazságban létezni, mint egy magasabbnak vélt szellemi szinten, ugyanis a nagyobb tudással nagyobb felelősség is jár. Egy igazságban létező TÁRSadalom minden egyes szintje mellérendeltségi viszonyban van, mert az EGÉSZség feltétele a különböző szinteken élők harmonikus együttműködéséből és kölcsönös tiszteletéből fakad.

Az elmondottak tükrében mi az, amit tapasztalunk?

Ha megnézitek a jelenlegi világ berendezkedését, a legmeghatározóbb (“legfelsőbb”) szinteken a vajsják, vagyis a kereskedők állnak, akik nem szellemi emberek. Az a “király”, aki jól bánik a pénzzel (ami voltaképpen csak egy eszköz), mindenki más szolgasorsra jut. A sudrák (dolgozók = kis ember) valódi értékteremtését nem becsüli senki, a ksatriják valójában a vajsják szolgái, a braminokat meg sokszor csak kinevetik, mert tevékenységük közgazdaságilag nem hasznos. A dolgozók értéktelennek érzik magukat (mert anyagilag nincsenek megbecsülve) és ezért tárgyak birtoklásán keresztül próbálják visszaigazolni létezésük értelmét, a harcosok nem a szellemi rendet védik, hanem a kereskedők vagyonát (mert abban több a pénz!), a valódi szellemi vezetők meg nem kerülnek olyan politikai(!) pozícióba, hogy hatásközpontok legyenek és nagyon sokan közülük a napi túlélésükért küzdenek.

Nézzétek csak meg a háborúkat, a gazdasági válságokat, vagy a nyomorúság forrását. Ezek mind-mind abból fakadnak, hogy az egyes szellemi szintek szerepe felborult és olyanok irányítanak, akik nem értenek a TÁRSadalom EGÉSZségéhez, vagy éppenséggel érthetnének hozzá (ha lenne erejük szembenézni a hazug létükkel), de az számukra nem kifizetődő. Hiányzik a megfelelő szintű önismeret a saját tevékenységeim igazságban történő elvégzéséhez, a mellérendeltségi – kvázi függő – viszony tisztelete eltűnt (pedig a pénz nem ehető és csak addig vehetsz rajta bármit, amíg az azon megvásárolható valódi értékeket valaki előállítja), a szellemi közösségeket meg nincsen, aki összefogja, mert az már nem képvisel igazi értéket. (Most őszintén: milyen emberek azok a – valójában szaúdi börtöntöltelék – “lázadók”, akik a Szíriában élő, még arámi nyelven beszélő keresztény közösségek gyermekeit és anyáit megerőszakolják vagy vegyi fegyverekkel ártatlanokat ölnek halomra? Ők lennének az igaz harcosok, akik a gonosz(?) Assad ellen vállalják a mártír sorsot…?)

Mi tehát a megoldás (ha van egyáltalán)?

Mivel a világot én teremtem (és ezt mindenki ugyanígy teszi egyéni szinten), ezért először erre a kérdésre válaszolj (önmagadnak): Az a HIVatásom, ami a KÜLDetésem?

Ha a maslow-i szükséglet-hierarchia piramisa alapján döntöm el, hogy mivel szeretnék foglalkozni, akkor éberség nélkül belefuthatok abba, hogy a mindenkori világrend értékrendje szerint választok magamnak HÍVatást (nem pedig az abszolút lét KÜLDetése szerint, amivel még boldog is lehetnék). Most gondoljatok csak bele: Mivel a világ értékrendje szerint “akinek pénze van, az a Jani”, ezért könnyen előfordulhat, hogy eltévelyedek az úton és nem a KÜLDetésem szerint élem le az életemet, aminek következtében csupa pótcselekvéssel fogom kitölteni az időmet, mert szükséges lesz visszaigazolni a létezésem értelmét. Ha nem a saját utamon járok, azt kapom cserébe, hogy folyamatos visszaigazolásokra lesz szükségem a létezésem kiérdemlését és bebiztosítását illetően. (Eckhart Tolle pl. az Új Föld című könyvében azt írja, hogy az ember “eredendő bűne” az eltévelyedés. Az eredendő bűn az, hogy nem a saját szellemi utamon járok.) Nézzük csak meg “Az ördög ügyvédje” c. film főhősét, aki fifikájával képes volt túljárni a “jogrendszer eszén” (miközben tudta!!!, hogy nem az igazság oldalán áll), vagy azokat az orvosokat, akik saját maguknak és szeretteiknek nem adnák be a kemóterápiás citosztatikumot, de az osztályukon fekvő betegekbe gondolkodás nélkül belenyomják. Ők bizonyára nem a küldetésük alapján választottak hivatást, mert a magas szintű tudásukat és OKosságukat (ok-okozati összefüggésekre reflektálni bíró elméjüket) nem az igazságban élésre használják, vagyis éberség helyett eltévelyedésben léteznek.

Igen, tudom, a kali-juga korában (=a vaskor) élünk és azt mondják a megvilágosodottak(?), hogy ez most pont jól van így, mert ha ez nem lenne, nem lennénk képesek felébredni a kábulatból, amelynek legfőbb jellemzője az, hogy egy nem uralt valóságot teremtettünk. A jó hírem azonban az, hogy az illúzióvalóság attól fog megváltozni, hogy azok, akik éberré válnak, a jövő generációinak vezetőivé válhatnak.

Ahogy a természetben is látjuk, a világ teremtésből, fenntartásból és pusztításból tevődik össze és a vaskor szellemi szempontból pont a pusztítást testesíti meg, MOST ennek kell megtörténnie. Azonban ahhoz, hogy ismét átlépjünk a teremtés korába, tisztában kell lennünk önmagunk feladataival és rá kell jönnünk, hogy mi az igazi KÜLDetésünk. Ennek hiányában esélyünk nincs HIVatást találni és olyan TÁRSadalmi REND-SZERT (az embertársakhoz való kapcsolódás szellemi rendjét) megteremteni, amelyben az igazság szeretete mindenek felettivé válik.

Ha nem kezdünk el ebben az irányban érezni és gondolkodni, akkor egyre inkább az válik valósággá – már ha eddig nem tette meg -, amit Gustave Le Bon: Tömegek lélektana c. könyvének mondanivalójára reflektálva Hamvas Béla írt A láthatatlan történet c. esszékötetében a Vízöntő koráról, melyben a tömegek tudattalan tevékenysége veszi át az irányítást:

“Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az ekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabál és horkol.

Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége -, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag. De ha az agy lemerülne, és elfoglalná a belek helyét, fel kellene hogy lázadjon abban a sötétben, amelyet nem szokott meg, s amely lénye ellen van. Mint ahogy a lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás. A lázadó agyvelő éppen olyan gonosz, mint a gondolkozó bél. Éppen olyan démonikus, mint a gyökereivel fölfelé s ágaival lefelé fordított fa. Az igába fogott angyalnak sátánná kell változnia, ahogy az uralkodói székbe került ökörnek sárkánnyá.”

Amikor már felismertük, hogy a hasunk nem lehet a nyakunkon vagy az agyunk a gyomrunk alatt közvetlenül, nagyobb eséllyel vágunk neki a(z ön)tisztulásnak.

S ha valaki azt hinné, hogy ezek a gondolatok naivitás szüleményei, s a potenciális realitása a leírtaknak a zéró felé konvergál, annak bejegyzésem zárásaként nagy szeretettel ajánlom figyelmébe a brit humorista és színész, Russell Brand gondolatait, aki ugyan egy teljesen más nézőpontból közelít, az általa feszegetett megoldás gyökérzete mégis egymásba ágazó azzal, amikről írtam:

Ego sum via veritas et vita.

Azt hiszem erre iszom is egy pohárkával, a legfrissebb forrásvízből. Egészségetekre!