Gondolatok a szakállas nőkről

Gondolatok a szakállas nőkről

Gondolatok a szakállas nőkről

Napok óta azon tépelődöm, hogy vajon mi lehet a tényleges üzenete a transzvesztita osztrák előadó Thomas “Tom” Neuwirth, művésznevén Conchita Wurst (szó szerint “Punci Kolbász”) eurovíziós győzelmének? Egyáltalán van-e üzenete annak, hogy a “szakállas nő” folyik a csapból is? Eljött-e a másság végre megérdemelt ünneplése, vagy ez valami új irány kezdete, amely – ahogy sokan félve(!) írják – veszélyezteti a jövő nemzedékének nemi identitását?

Ami engem illet, nincs kifogásom a homoszexuális emberekkel szemben, elfogadom és tiszteletben tartom a nemi vonzalmukat. (A viselkedés területén van csak némi belekötni valóm. Erről később.) Eddigi életem során 2 esetben kifejezettem kedveltem és jó barátságba is kerültem két meleg sráccal, közülük az egyikkel, aki egy liverpooli buddhista pali és Neil-nek hívják, végigutaztam Új-Zélandot közel 2 hónapon keresztül. Rengeteget tanultam tőle, minden reggel és este 1 óra meditációt tartott, sokat mesélt nekem a spirituális útkereséséről. Az a tapasztalatom (főleg ebből a barátságból táplálkozva, de látván sok nyilvánosan is megszólaló homoszexuális férfit), hogy a meleg férfiakra jellemző a mélyebb önismeret iránti vágy, valószínűleg a megváltozott hormonszint miatt is (hiszen bennük kevesebb a tesztoszteron), a nőies viselkedés alapvetően sokkal nyitottabbá teszi az ember fiát/lányát a lelki folyamatok megértésére (lásd pl. végzős női pszichológusok száma).

A szubjektív viszonyulásomon túl mindemellett van egy másik objektív nézőpont is, ami nem hagy nyugodni a homoszexualitással kapcsolatban. Ez pedig választ találni arra a kérdésre, hogy vajon van-e (talán tudományosabban megközelíthető) oka annak, hogy egy ember a saját neméhez vonzódik és ha esetleg van, mit tanulhatnánk ebből és mire segítene odafigyelni?

Aki esetleg nem látta volna a 2014-es Eurovíziós dalverseny győztesének produkcióját, íme:

A legkézenfekvőbb válasz, ami azonnal felmerül, hogy vajon miért is kellene oko(ka)t keresni, hiszen a történelem is bizonyítja, hogy rengeteg híres tudós és művész is volt (sok esetben nem bevallottan) homoszexuális és ez teljesen egyértelművé teszi azt, hogy darwini értelemben van és mindig is volt helye a másságnak. Az állatok között is van homoszexualitás, tehát ez nem emberi sajátosság. Tiszta sor, hiszen ami VAN, annak VAN helye, különben nem is létezne. Amíg tehát egy Homo Sapiens Sapiens nem veszíti el az EMBERT önmagában és a másságával senkinek nem árt, addig teljesen mindegynek is tekinthetjük, hogy miért is olyan a nemi vonzalma, amilyen. Ebből a szempontból tehát Conchita Wurst győzelme kifejezetten szerencsés, hiszen végre bebizonyosodott, hogy mindentől függetlenül lehet az embert nézni egy produkció mögött. (A középszerű dalát pedig lehet szeretni és gyűlölni egyaránt, nekem speciel még tetszik is, olyan James Bond-os kicsit.) Amennyiben valóban ez történt, bravó, én azért fenntartom aprócska kétségemet, hogy a győzelem része volt a megjelenésből fakadó tudatos deviancia (=átlagostól, megszokottól való eltérés) is, szakállas transzvesztitákat ugyanis ritkán látunk és aki ezt a mai világban vállalni meri, arra akarva-akaratlanul oda fognak figyelni. Mivel ma már egyre több mindent tekintünk “csak egy jó poén”-nak, honnan tudhatjuk biztosan, hogy Conchita, vagy az ő PR szakemberei nem voltak ezzel a marketing eszközzel tisztában? Na de Józsi bá, ne legyél már ennyire cinikus! De hadd legyek! 🙂 (Később még visszatérek erre.)

Amióta közelebb kerültem a Recall Healing és az élőlények bio-logikus rendszerének ismeretanyagához, tartom magam ahhoz a nézethez, hogy bármilyen egészségügyi állapotban, viselkedésformában, identitásban (=azonosulás) és viszonyulásban a természet viszontválasza van, melynek célja az egyed közvetlen túlélésének biztosítása. Ahogy a bio-logikus meglátás szerint az összes betegség egy értelmes(!) biológiai különprogram, melynek célja a test minél további életben tartása (hiszen ha nem így lenne, akkor az energiánk elfogytával egyszer csak összeesnénk és meghalnánk, de előbb inkább megbetegszünk, hogy legyen időnk helyrejönni megfelelő lelki és testi tápanyagok segítségül hívásával), így a nemi identitás mögött is ezt az élet-értelmet (bio-logosz) keresem.

A bio-logikus rendszer lényege: Rendszeresen tapasztaljuk mindnyájan, hogy a stressz sem azonnal betegít/öl meg, hanem ha túl sokáig stresszelek, akkor jön a gáz. Egy ideig a test simán bírja a terhelést, a túlélő üzemmód ilyenkor ezerrel pörög, de ha lemerült a Duracell®, akkor könyörtelenül jön a helyreállítási szakasz (=betegség), hiszen a test életben tartásához elraktározott tartalékaiból elveszett energiát pótolni kell, ha meg “ágynak esünk”, a kiadós pihenésen kívül nincs sok lehetőségünk mást csinálni.

Visszatérve az első bekezdés kérdésére, van-e tehát bármilyen vélt veszély a jövő gyermekeinek nemi identitását illetően, vagy ez a félelemmel teli gondolat egy begyöpösödött és dogmatikus, neadj Isten kirekesztő(?) indoktrináció szörnyű következménye?

Metafizikai szempontból lehet némi veszély (tudatosság hiányában!), először azonban a kérdéskör biológiai értelmét járom körbe.

Az, hogy én a fizikai valóságban létezem, biológiai értelemben annak köszönhető, hogy valamikor a téridőben az édesanyám és az édesapám egy örömteli aktus során egyesítették az ivarsejtjeiket, illetőleg az ivarsejtjeikben meglévő genetikai program (=túl kell élnem!) a szerelmi légyott eredményeként lefutott. Az együttlétből fakadó szexuális izgalom hatására édesapám prosztatája megfelelően lúgos váladékot termelt abból a célból, hogy a megmerevedett hímvessző behatolását és az azt követő ejakulációt követően édesanyám hüvelyének savas közegét ellensúlyozandó olyan ideális környezet jöhessen létre, amelyben édesapám heréiben termelődő hímivarsejtek túléltek 48 órán keresztül és így esélyük volt eljutni a petesejtig annak megtermékenyítése céljából. Mivel a spirituális utunkat is lehetővé tevő fizikai létezésünk ettől a genetikai automatizmustól függ, ezért nem nehéz azt a biologikus törvényszerűséget észrevételezni, hogy a nemi vágy bio-logikus célja a faj túlélésének biztosítása.

Sose felejtem el pl. azt, amikor már 3 éves koromban(!) az óvodában számomra is érthetetlen módon a lányok puncijának látványa fokozott izgalommal töltött el, majd egy alkalommal, 6 évesen az egyik (nagycsoportos) lánytársammal a délutáni alvás során közös megegyezéssel megvizsgáltuk a másik nemi szervét és elcsodálkoztunk, hogy “jéé neked mid van”, közben pedig mindketten némi izgalmat éreztünk. Ekkor még azt sem tudtam, hogy hogy születik egy gyerek, mi az a behatolás, s hogy a kis fütyülőm miért lesz merev néha-néha, de azt tudtam (éreztem!), hogy a punci számomra egy jó “dolog”. A túlélést biztosító genetikai program tehát már évekkel az ivarérettség előtt ott tombolt bennem és gondoskodott arról, hogy hormonálisan a lányok irányába terelgessen. Az pedig, hogy 3,5 évig nem sikerült a kisbaba az asszonypajtással (erről írtam a gyermekem születése kapcsán a Születni tudni kell! c. írásban), igen “töketlen” lelkiállapotba hozott időnként, hiszen pont a belém “ültetett” tudat alatti programot nem tudtam lefuttatni rendesen… Erre még visszatérek, hogy ez miért is lehetett így.

Szigorúan ebben a (biológiai) értelemben az azonos neműek iránti vágy a faj túlélését biztosító genetikai programmal szemben működik, hiszen két férfi vagy két nő szexuális együttlétéből semmilyen esetben sem születhet utód. Ebből az következik, hogy ha hirtelen megszaporodnának a homoszexuális emberek a Földön, nagy valószínűséggel jelentős visszaesést tapasztalnánk a népesség növekedését illetően (egy bizonyos ponton túl pedig egyértelmű hanyatlás következne be). Az emberiség túlélését illetően tehát – biológiai szempontból – a homoszexualitást egy félresikerült genetikai programnak is tekinthetnénk, és sokan teszik is. Mivel azonban a különböző állapotok és viselkedésformák a természetben mindig okkal történnek (ha valamiben nem látunk ok-okozatiságot, az valószínűleg csak azért van, mert még nem tanulmányoztuk elég részletesen azt), így a homoszexualitás kialakulásával kapcsolatban is léteznek különböző tudományosnak is tekinthető elméletek, amelyből most csak kettőt emelnék ki.

Egy általam kedvelt, 2 amerikai pszichiáter által írt Agyszex c. könyvben pl. a 60-as évektől elterjedő, hormonbombaként működő fogamzásgátlók mellékhatásának tudták be a homoszexuális emberek számának növekedését az azt követő időszakban (az utód magzati fejlődését ugyanis az anyában hormonálisan felborították ezek a brutális esemény utáni szerek és így a nemi identitás kialakulásért is felelős első 3×6 hét során máshogy és máskor indultak be a magzatban a hormonális folyamatok), a Recall Healing és annak alapját képező Total Biology sokkal távolabbra nyúló – és időben visszamenőlegesen is érvényes! – esettanulmányai pedig arra világítanak rá, hogy egy adott individuum azonos neműek iránti vonzalmának mindig meg lehet találni akár a saját gyerekkori, akár a felmenők életében is a lelki kiváltó okát. Pl. ha a felmenők között sok volt a nők elleni erőszak (és az esetleg ebből származó halál is), akkor az utód túlélését az biztosítja, ha az leányként leszbikus lesz, mert akkor nem is akar majd férfiak között sündörögni; ha pedig a fiú utód meleg lesz, nagy valószínűséggel találunk a családban olyan biológiai programot, amely a túlzott férfias viselkedéshez (“fegyvert rántok és lelövöm a másikat, hogy ne pofázzon, mert én vagyok a Jani!”) kapcsol egy negatív életeseményt (=nem ő volt a Jani és őt lőtték le) és ennek “megoldása” (elkerülése) lesz a nőies viselkedés és nemi identitás kialakulása. (A konfliktusokból fakadó nemi vonzalom jóllehet keresztben is működik, vagyis az anya konfliktusa is vezethet homoszexualitáshoz a fiúgyermekben.) Ebből az utóbbi nézőpontból tehát érdemes lenne megvizsgálni Conchita Wurst családi történeteit, nagy valószínűséggel a dédszülőkkel bezárólag megtalálható egy olyan visszatérő drámai konfliktus, mely során egy valamely férfi felmenő / felmenők vagy a túlzott férfiasság miatt bajba sodródott ill. sodródtak, vagy a nőkkel szembeni erőszak miatt nagyon mélyen megélt férfiellenesség alakult ki az anyai / női oldalon, így a természet megoldásaként a megszületendő kis Thomas tesztoszteron hiányos lett, hogy a bio-logika így segítse az ő túlélését a világban.

A homoszexualitás tehát a fajunk továbbörökítése szempontból egy nem szerencsés, de bio-logikusan nagyon is ésszerű “mellékhatás”, egy értelmes biológiai (külön)program is lehet. Darwini megközelítéssel azonban, ahogy egy süket vagy egy vak ember számára is nehezebb “kitérni a ragadozók” elől (és így tovább örökíteni a génjeikben lévő programot), úgy a homoszexuális egyedek számára is komoly “kereszt” a saját nemükhöz való vonzalom, hiszen természetes állapotukban a génjeik továbbörökítéséhez szükséges biológiai program nem fut le. (Magyarul egy meleg férfi számára egy meztelen nő látványa nem állítja fel a ceruzát, a leszbikus nő meg egyenesen falra mászik még a pénisz gondolatától is.) Még az sem kizárt, hogy a sok esetben tudat alatti programból fakadó deviancia egyes embereknél ebből a hiányérzetből fakad!

Érdekes módon pl. a Recall Healing esettanulmányai között van olyan, hogy egy homoszexuális férfiban futó genetikai program felismerése – a felmenők között találtak olyan férfias / nőies programot, ami brutális konfliktusként “épült be” az egyedek DNS-ébe, majd ezt később megfelelő irányítással feltérképezték – részlegesen vagy teljesen “visszakapcsolta” az ellenkező nemű egyedek iránti vágyat is, így a korábban teljesen fiúkat szerető férfi a nők irányába is nyitni kezdett. Ha tehát megvan a sztori forrása, a túlélő üzemmód visszatérhet az utód-örökítő módba. (A Recall Healing módszer működésére egyébként bizonyíték a kvantumfizika tézise is, azon belül is a holografikus világkép és David Bohm valamint Dr. Karl Pribram munkássága, mely gyönyörűen bebizonyítja, hogy a szubatomi részecskék a megfigyelés – ez esetben a túlélést biztosító “bio-logikus sztorihoz” való kapcsolódás – hatására megváltoztatják a viselkedésüket és ezáltal a teljes képet is. Nem mellesleg erről szövegel Bruce Lipton is a “Tudat, a belső teremtő” c. munkájában.)

Biologikus szempontból tehát a homoszexualitás egy teljesen normális reakciója a természetnek, de a Recall Healing tapasztalatai és a holografikus világkép figyelembe vétele talán a teljes elfogadás mellett segíthet feltenni azt a kérdést, hogy “lehet-e / érdemes-e ezen változtani valahogy?” (…hiszen a természet valódi célja az, hogy tovább örökítsük a saját génjeineket. Aki ezt bármilyen szinten kétségbe vonja, annak szeretettel ajánlom Az ember gyermeke c. filmet.) Ennek elsősorban akkor van jelentősége, ha egy adott egyed képtelen szembenézni a saját nemi identitásával! Aki homoszexuálisan is teljesnek és egésznek érzi magát az utódnemző állapotba való kapcsolás igénye nélkül, azt meglátásom szerint feltétel nélkül szeretni, tisztelni kell és kész. (Aki pedig elfogadja a bio-logikus nézetet és szeretne változni, annak segíteni kell.)

Conchita történetének másik oldala egy metafizikai sík, amiről érdemes még szót ejteni.

Egyértelműen megfigyelhető tendencia az, hogy a fiatal lányok tinédzserként általában a rosszcsont srácokhoz vonzódnak, vagy legalább akik egy kicsit rosszak. Olyanokhoz, akik vagányak, merészek, sokszor őrültségeket csinálnak és mégsem lesz semmi bajuk, vagy ha esetleg balesetet is szenvednek, keményen felállnak és mennek tovább. (Nekem volt például egy barátnőm huszonévesen, aki azt mondta – előre is bocs: “Nekem kell, hogy egy férfiban legyen egy kis geci.” Mármint a viselkedés terén, mert számára az akkori érzései alapján ez jelentette azt, hogy férfias.) Ezek a srácok tele vannak tesztoszteronnal, a tudat alatti programjuk be akarja bizonyítani a nőstényeknek, hogy ők “képesek megszerezni a vadat”. A lányok pedig, sokszor önmagukkal szembeni értetlenségüknek is hangot adva, vonzódnak az ilyen hímekhez. Már gimnazistaként is nem egyszer hallgattam végig osztálytársnőim “panaszkodását”, hogy az általuk kedvelt macho srác mennyire nem figyel oda rájuk, majd bevallották, hogy mégis ellenállhatatlan vonzalmat éreznek iránta.

Vajon miért? Mi lehet ennek az oka?

“Érdekes módon” a nőket úgy alkotta meg a bio-logikusan tervező Jóisten, hogy vonzódjanak a férfias férfiakhoz. Az utódnemzéshez ugyanis az szükséges, hogy egy leendő anya olyan partner mellett kössön ki, aki meg tudja védeni a csemetéket. Aki felkapja a szekercét és rátámad a medvére, s aki minden körülmények között megvédi őt és a családot. Aki mellett ő, a – gyengébb – “fészekrakó” nőstény és az utódok biztonságban lehetnek. A modern világban ezt a védelmet és biztonságot már nem csak a fizikai erő és / vagy a magabiztos attitűd, hanem a férfi pénzszerzési képessége is jelenti. Bio-logikus szempontból így azonnal érthetővé válik az, hogy a nők miért tartják a pénzes pasikat sokszor vonzónak, függetlenül attól, hogy fizikailag bejön-e nekik az ipse vagy sem. Ezek mind-mind tudat alatt futó programok, melyek célja az, hogy az utódok biztonságban nőhessenek fel egy védelmet adó fészekben és túléljék a “vadállatok” támadását.

Az, hogy a férfi férfias legyen, egy nő pedig nőies, az emberiség fennmaradásának és túlélésének szempontjából elengedhetetlen kritérium. Amikor “működik a kémia”, az egymással szimbiózisban lévő biológiai programok megsokszorozzák az utódlás lehetőségét, gondoljunk csak a fiatalok buli utáni “baleseteire”, amikor még a felelősség gondolatától nem “befolyásolva” két 17 éves összerak egy gyereket pikk-pakk. A természet azt az üzenetet kapja ilyenkor, hogy a nő férfinak, a férfi nőnek tekinti a másikat, őrült kémia van közöttük, tehát minden adott az utódláshoz. És páff.

A (fizikai testet öltött) élet feltétele tehát az egyértelmű férfi és a női minőség fennmaradása. Ha elkezdünk egyre inkább gender-szemlélettel gondolkodni, akkor ezt a princípumot szerintem felrúghatjuk. Azzal tehát, hogy a homoszexualitás ünneplésével (lásd Budapest Pride) kvázi a “nemtelenség” állapotát piedesztálra emeljük, azokat az erőtereket formálhatjuk át, melyek a fajunk túlélését biztosítani hivatottak. Sokan ezen eseményekben csak egy ártatlan poént látnak, de szerintem ennek sokkal távolabbra mutató következményei is vannak.

Ismeritek a “viccet”:
Két modern anyuka beszélget a játszótéren. Megszólal az egyik:
– De aranyos a gyereked, fiú vagy lány?
Mire a másik:
– Majd ha felnő, eldönti ő.

Mi lehet a helyes hozzáállás?

Homoszexualitás van, mindig is volt. Ha szembesülünk vele – akár a személyes életünkben ismerjük ezt önmagunkban fel – talán gondolkodjunk el azon, hogy ennek valamilyen oka lehet és ha elég nyitottak vagyunk, próbáljunk választ (esetleg okot) is találni a lelki békéhez szükséges teljes elfogadáson túl, heteroszexuálisként pedig ne idegenkedjünk ettől, mert ami van, az VAN. A homoszexualitás egyre nyilvánvalóbb ünneplése azonban szerintem(!) az elfogadáson túl nem jó irány, mert az abból fakadó gender szemlélet (=nem számít, hogy férfi vagy / nő vagy függetlenül attól, hogy minek születtél, aminek érzed magad az a lényeg) metafizikailag beleavatkozik a teremtés princípiumába. A bio-logosz szempontjából egy férfit egy nő képes igazi férfivá tenni és ez fordítva is igaz, s ez teszi lehetővé azt, hogy ne haljon ki az emberiség és mondjuk legyen esélye még spirituálisan is fejlődni. (Ne feledjük, hogy a homoszexuálisoknak is van apja és anyja is, akik érvényesítették a biológiai programjukat, s ők is, mint mindenki más, egyáltalán ezért születhettek meg!)

A homoszexualitás másságának egyre gyakoribb ünneplése azért rejthet némi veszélyt, mert ez a másság egy másra is használható gyűjtőszóvá válhat idővel, aminek következtében a tradíció által felépített erkölcsi korlátok – amelyek emberré teszik az embert és nem állattá – teljesen ledőlhetnek. Ti el tudtok képzelni egy olyan világot, melyben pl. az emberek az utcán fesztelenül szeretkeznek meztelenül, vagy valaki leül a padra és mosolygó arccal maszturbál egyet a városháza előtt, mert ahhoz van kedve? Vagy este 8-kor főműsoridőben hol hetero, hol meleg pornót adnak, mert úgyis mindenki szeret dugni? Ha belegondoltok, a másság fogalmába ezek is simán beleférnek, a fogalom értelmezésének kiszélesítésével csak idő kérdése, hogy már ne legyen törvényekbe iktatva az ilyen. (Az internet forgalmának 50%-át már így is a pornó adja, ami a szexualitásban lévő szakralitást már így is porig rombolta a fiatalok elméjében. Meg ilyenek történnek.) Lehet, hogy ez csak a saját belevetítésem egy túldimenzionált folyamatba, mégis úgy érzem, hogy vannak olyan erkölcsi korlátok, amelyek feszegetése folyamatosan tapasztalható. Nem arról van szó, hogy hazudjunk önmagunknak (hiszen a sok tiltás sajnos ezt eredményezi, na meg egy csomó betegséget), hanem hogy ne feledjük el a sokszor előre nem látható következményeket, mint pl. a másság elfogadásának univerzális kiterjesztése. Ezt jelenti az éberség. Hiszen mindent lehet, de azért mégsem mindent lenne szabad. Hol van a határ?

A másik megfigyelésem mindezek ellenére viszont az, hogy pont azért kezd előtérbe kerülni a homoszexuálisok elfogadásának és jogainak védelme, mert Newton 3. – a hatás-ellenhatás – törvényének összefüggéseit nem ismerik fel a “buzizók”: amilyen erővel nyomom a falat, olyan erővel nyom vissza engem a fal. Minél jobban el akarnak tehát valamit nyomni, az annál erősebben tör felszínre. (Lásd szélsőséges politikai nézetek erősödése a nemzetállamok szuverenitása ellenében működő “közös” Európai Uniós eszmékkel szemben.) Jóllehet eme logikus magyarázaton túl látok némi “ördögi” – összeesküvés-elméletes – tervet is (erről lejjebb), hiszen a másság elfogadásásának propagandája ma már politikai programmá is előlépett, szerintem pedig nem véletlenül. (Bár az is meg merném kockáztatni, hogy az elfogadást propagáló honatyák egy része bele se gondol ebbe az aspektusba.)

Jóllehet a revizionista történészek hivatalostól eltérő véleményének másságát ők sem szeretik, de ez valahogy kimarad a képletből mindig. 🙂

A férfi-női princípiumot érintő gondolatfűzér lezárásaként még annyit, hogy a Recall Healing tapasztalati eredményei nagyon magas hatékonysággal bizonyítják, hogy (amennyiben nincsen semmilyen látható testi elváltozás) a meddőség forrása feltűnően sok esetben a férfi-női szerepek és erőterek eltűnése. (Magyarul: A nő hordja a nadrágot, a férfi meg papucs!) Amikor egy nő nem tud igazi férfiként, vagy egy férfi igazi nőként tekinteni a partnerére, amikor összebújnak “gyerek-projektelés” céljából, egyszerűen nem jön létre az az erőtér, ami az utódlást lehetővé teszi. Az utódlás azon is múlhat, hogy a felek alfaként tekintenek-e egymásra. (Az alfanőstény partner az, akire az adott férfinak ránézésre feláll, az alfahím pedig, akire a nő ránézve mehet bugyit cserélni.) Az alfa persze nem csak partner, hanem családtag is lehet (hiszen itt erőterekről! beszélünk), erre személyes példám, hogy a gyermekem 3,5 évnyi meddő “próbálkozás” után közvetlenül az anyukám halála után fogant, amire egyrészt lehet az is válasz, hogy “egy távozó életet egy születő élet követ”, vagy pedig az a bio-logikus elmélet, mely szerint képtelen voltam a páromra alfaként tekinteni addig, amíg a betegséggel küzdő anyukám életének megmentése volt a legfontosabb tudat alatt és nem a saját génállományom tovább örökítése. (Hiszen én az ő biológiai programjának a következménye vagyok.) Persze ez csak feltételezés részemről, de a RecallH okfejtése elég logikusnak tűnik.

Mit tartsunk szem előtt?

Közismert tudományos nézet és tapasztalat, hogy egy gyerek úgy tanul, hogy másol. Amit a szülő csinál, azt csinálja a gyerek is. Ha káromkodom, a gyerek eltanulja. Ha türelmetlen vagyok, azt is. Mondhatom egy gyereknek, hogy “nekem sem kéne ezt tennem”, de ha teszem, akkor lemásolja, mert AZT látja, amilyen vagyok. Egy cseperedő gyerek számára a legfontosabbak azok a minták és külvilágból fakadó visszajelzések, amelyek alapján megpróbálja összerakni a saját személyiségét, s amelyből aztán később egyéniség lesz. Ebbe beletartozik a szülők rasszizmusa, kirekesztő gondolkodása is, de a metafizikai igazságot nélkülöző konformizmus is! (Nem véletlen, hogy a tehetségkutató műsorok ilyen népszerűségnek örvendenek manapság, hiszen fiatalok millióinak nyújtanak mintát a tömegből való kitűnéshez és eme minta kialakítása során azért nagyon sok mindent el lehet nekik adni és be lehet őket tenni egy “elvárt” dobozba!) A mintákon túl persze ezt a folyamatot a karmikus programok (asztrológia!) is befolyásolják, valamint a testi-lelki táplálékok, az él-elem, amit elfogyaszt egy gyermek. A gyereknevelés felelőssége metafizikai szempontból leginkább az, hogy az igazi szeretet az éberség példájának állítása legyen. Az éberség pedig – Hamvas szavaival élve – a lélek intenzív érzékenysége a tudatos élet szolgálatában. Olyan példát ildomos állítanom, amely a tudatosságban leélt élet megélésére és továbbadására sarkall, hiszen én is ennek köszönhetem a saját fizikai létemet. Az érdekesség egyébként pont az, hogy tényleg erre vagyunk programozva, az idősödő(!) férfiak prosztata problémáinak jelentős hányada az unoka hiánya (“nem viszi tovább senki a génállományomat”) miatti, nem tudatosan megélt félelemből jön. (Ezzel kapcsolatban itt van egy 1 órás elemzés angolul.)

A homoszexualitással kapcsolatos éber hozzáállásnak meglátásom szerint két fontos tényezője van a fent említett ok-okozatiság tükrében:

  1. Ítélkezés nélkül fogadjuk el a homoszexuálitást és legyünk tisztában annak mögöttes ok-okozatiságával is (hiszen a természetben minden okkal történik), mert a megértés mindig egyensúlyt szül! (Arról nem is beszélve, hogy az elfogadás képtelensége mindig abból fakad, hogy nem tudom önmagamban elfogadni ezt a minőséget, pedig OTT VAN! S ha a meglehetősen bio-logikus Recall Healing nem téved, akkor szüleink, nagyszüleink érzelmi konfliktusainak hatására bennünk is kialakulhatna a saját nemünk iránti vonzalom.)
  2. Metafizikai okok miatt nem frankó kitüntetett figyelmet és energiát adni a homoszexualitásnak (vagy a másság ünneplésének, vö. ‘gay pride’ azaz meleg büszkeség), ezért szemléljük egészséges szkepticizmussal a gender-szemléletet, mint teljesen normálisnak mondott állapotot, hiszen az emberiség létezésének alapfeltétele a férfi és női princípium kettőségének megléte, ez pedig a “nemtelenség” ellenében létezik. (A hüvely biológiai funkciója a pénisz befogadása és a szülés, a végbélé a széklet ürítése, ezt a gender-szemlélet propagandistái sem tagadhatják!) A Yin és a Yang együtt adja ki az egységet, ez nem “bűnös” polaritás és dogmatikus korlátozni akarás! (Persze ha azt feltételezzük, hogy az egyedfejlődésünk a homo androgünos – hímnős humán faj – irányába tart, akkor az más tészta, de bátorkodom azt gondolni, hogy ahhoz még egy kicsit alacsony tudatossági szinten vekengünk, már ha az említett állapot egyáltalán lehetséges “célállomás”.)

A széleskörű toleráns elfogadás hozzáteszem az említett newtoni törvényszerűségből fakadó “büszke nyomulást” szerintem(!) kioltja, így minél többen vesszük természetesnek a homoszexualitás meglétét, annál kevésbé akarják majd a homoszexuálisok ünnepelni a saját másságukat.

…és akkor most a vad “ördögi” tervről befejezésképpen…

Kutatók véleménye szerint ha a Föld népességének növekedése a jelenlegi ütemben folytatódik, akkor 2050-re kb. 9 milliárdan leszünk ezen a csodás kék bolygón. Számos híresztelés azzal riogat, hogy ennyi embert ez a planéta egyszerűen nem tud eltartani kényelmesen, vagyis a népesség szabályozására kell valami megoldás. A legvadabb összeesküvés-elmélet hívők a Georgia Guidestone-okba belevésett üzenetre mutogatnak (=a Föld urai 500 millióra akarják csökkenteni a bolygónk népességét), mások a Bill Gates Alapítvány világméretű vakcinaprogramjában látják a veszélyforrást, mint potenciális – anti-humánusnak vélt – szabályozó rendszer. Hogy ezeknek az elméleteknek mennyire valós az alapja azt nem tudom (de nem zárom ki, hogy van bennük igazság), az viszont felmerül bennem eme bejegyés kapcsán, hogy a depopulációs törekvések szempontjából kulcsfontosságú lehet a gender-szemlélet elterjesztése is, ugyanis egy konformizmusra és másolásra épülő világban minél több nőies férfi és férfias nő példakép jelenik meg az individuum szabadságának önkifejezését hirdetendő, annál kevésbé lesz a család, mint legkisebb létközösség megalapításának és az utódnemzésnek értéke, arról nem is beszélve, hogy egy individualista és hedonista társadalom sokkal jobbat tesz a gazdaságban a fogyasztásra épülő növekedési modelleknek.

Egy gondolkodó elme mindazonáltal azonnal beleköthet abba az okfejtésbe (teljes joggal), hogy ha a homoszexualitást elsősorban egy bio-logikus program okozza az egyén közvetlen túlélési potenciálját erősítendő, akkor vajon mitől lenne(?) hatása az ilyen gender-normák példaképek általi propagálásának a tömegekre, viszont erről meg az a véleményem a kvantumfizika szemüvegét az orromra biggyesztve, hogy minden megfigyelő tudatállapotára hatással van a környezet általános paragidmája, így bizonyos elménket elérő szubliminális üzenetek (Conchita Wurst győzelmének egy másfajta olvasata: “lehet a neved Fütyis Punci, és legyél nyugodtan szakállasan is nőnek öltözve a tömegből való kiemelkedéshez!”) a férfi/női princípiumok eljelentéktelenítésével eredményezhetik azt, hogy a dominánsan nőies / férfias érzelmi konflikusokra adott bio-logikus válaszreakciók magasabb százalékában szerepel majd megoldásként a homoszexuális identitás (nem tudatos) kialakítása, aminek egyenes következménye lesz a népesség csökkenése, A végső cél.

Persze ilyen szemszögből akár még szerencsésnek is tarthatnánk a népesség csökkentésének eme szelíd módját (“szemben a feltételezett és még várható? népirtással…”), nekem mégis az a szkepticizmussal teli meglátásom, hogy a kulturális gyökerek jelentőségének elhomályosításával, a nemzeti határok “jószándékú” eltörlésével és a nemek közti határok egyértelmű elbagatellizálásával egy “végül is mindenhogy jó és minden mindegy” szellemében vekengő, többnyire metafizikai ismeretekből tökéletesen impotens és egyre könnyebben manipulálható massza irányába terelgetik a tömegeket, ami végső soron nem a polaritás megszűnéséből fakadó vágyott egységet fogja elhozni az emberiség számára, hanem a tökéletes állatfarmot.

Csak remélni tudom, hogy ezzel az utolsó gondolatcsokorral csúfosan mellétrafálok.

MelléRENDelt TÁRSadalom

MelléRENDelt TÁRSadalom

MelléRENDelt TÁRSadalom

Ha megállunk egy pillanatra és szemügyre vesszük a világ hatalmi felosztását, azonnal szembeötlő, hogy valami bibi van. Nem kerek a történet. Tiszta sor, hogy egy tudatosságot nélkülöző társadalomban szükség van erős kezű, határozott vezetőkre, különben (sajnos nagy valószínűséggel) előbb-utóbb anarchia lenne mindenhol. Az is igaz, hogy a hatalmi piramis alját “támasztó” széles tömegeknek sem tudása és rálátása, sem érzéke nincsen ahhoz, hogy vezetői döntéseket hozzanak, hiszen a legtöbben a saját életük(!) puszta élvezetére szeretnének berendezkedni, abból pedig a szó modern értelmében nem lesz fejlődés. Nem lehet mindenki a piramis csúcsán, mert kellenek azok, akik valódi (érték)teremtéssel foglalkoznak “odalent”, míg a “fejesek” kigondolják, hogy mi a tuti. Egy jól szervezett és metafizikai szempontból is tiszta TÁRSadalmi RENDszer feltétele az, hogy határok nélküli “kasztokba” rendeződjünk. Nézzétek csak meg hogyan szerveződnek a családokban élő(!) háziméhek és egyből érthető lesz ez a nézőpont. Egy liberalizálódó világban “kasztokról” beszélni akár istenkáromlásnak is tűnhet, de ki fogom fejteni ebben az írásban, hogy szerintem miért logikus és tiszta ez a közelítés, ha van mögötte tudatosság és szervezettség.

Indiában kasztrendszer működik kb. Krisztus előtt 1000 óta, mindenkinek “megvan a helye” a társadalomban. (Legalábbis ez az elképzelés a történet mögött.) A kasztrendszerben vannak – alulról felfelé – sudrák (dolgozók, szolgák), vajsják (kereskedők, földművesek), ksatriják (harcosok, katonák) és bramanák (szellemi vezetők, papok). Egy ilyen tradicionálisan felosztott társadalmi rétegződésben minden kasztnak megvan a saját feladata a társadalom rendjének megtartásában. Amennyiben az adott kaszthoz tartozó emberek képesek kiteljesedni a saját feladatukban, a társadalmi rend és elégedettség alapvetően garantált. A tapasztalat azonban az, hogy ezt a rendet mégsem képes a kasztrendszer megteremteni, mert a piramis-szerű rétegződés alapja az, hogy ki hová születik (pl. aki sudrának születik azt örökre sudrának tekintik) és nem pedig az, hogy ki hová való ténylegesen, beleértve azt is, hogy a “szintek” közötti átjárás lehetséges, mert a szellemi szintet nem feltétlenül a származás determinálja de még csak nem is az intellektuális fejlettségi szint.

Na de Józsi bácsi baz+, mi az, hogy “ki hová való”? Rasszista vagy?

Tudom, ilyenekről beszélni ma nem annyira “pí-szí” (PC), azaz politikailag korrekt, de engedelmetekkel az eszmefuttatás következtetéseinek érdekében ettől most eltekintenék. 🙂

Pont egy évvel ezelőtt járt nálunk egy Indiában született és felnőtt koráig ott nevelkedett barátunk, aki már 7 éve New Yorkban él, és sokat mesélt az indiai helyzetről. Elmondta, hogy ő ksatrija család gyermeke és 25 éves volt, amikor a nagyszülei (akik őt felnevelték) kinéztek neki egy ugyancsak ksatrija családból származó férfit és hozzá kellett mennie feleségül. A lánynak ez nem igazán tetszett, de az elvárásoknak meg kellett felelni, s bár a frigy egy időre létrejött, végül közös megegyezéssel elköszöntek egymásról. A srác Indiában maradt, a lány előbb Japánba, majd az USA-ba költözött. Ha európai fejjel belegondolunk egy ilyen megrendezett házasságba, kiráz bennünket a hideg. Ugye? Az ő fejükkel gondolkodva azonban némileg érthető ez a lépés, egyrészt azért, mert már régóta ezt vélik működőnek, másrészt pedig az a feltételezés eme “barbár” gondolkodás mögött, hogy a megfelelő szellemi háttér lényeges abból a szempontból is, hogy egy adott szinten élő család mindig az adott szinten maradhasson. (A gazdagok sem véletlenül házasodnak gazdagokkal…) Jelen vizsgálódásom tárgya azonban nem az anyagi szint fenntartásának taglalása, hanem az, hogy szellemi szempontból ténylegesen hová tartozunk.

Talán mindannyiunkkal előfordul néha az a helyzet, amelyben egy vitás helyzet során megállapítom a vitapartneremről, hogy “ő nincs azon a szinten, mint én”, s ezért tulajdonképpen nincs is értelme vitázni. Ilyenkor általában megnyugtatom magamat, hogy (bizonyára) én vagyok “magasabb” szinten és ő az, aki korlátolt :), pedig lehet, hogy épp fordítva van, és az is lehet, hogy nem kell egy szinten lennünk. A társadalom ugyanis attól lesz emberTÁRSak gyűjtőhelye, hogy az egyik ember a szellemi tudásával segíti a társait, a másik pedig azzal, hogy megfogja a lapátot. Egyik sem alább vagy feljebbvalóbb a másiknál, hiszen mindkettőre szükség van, az egyetlen valódi értéke a tevékenységnek és energia-kiáramoltatásnak a szándék és annak mögöttes igazsága. Ki mondja / teszi és milyen szándékkal? Ebből a szempontból vizsgálódva pedig egy igazán sikeres ember nem csak a szellemi “kaszthoz” tartozó egyén lehet, hanem egy egyszerű dolgozó is, akit a tisztesség, a szeretet és legfőképpen az igazság vezérel mindabban, ami által hatással van a világra.

Mégis miért olyan fontos ez?

Sokat gondolkoztam azon az életem során, hogy az egyes tevékenységeknek mennyi a tényleges értéke és hová akarok én eljutni? Van-e olyan “szint”, amit érdemes megcélozni, vagy másképp kérdezve mit kell önmagamért megtenni ahhoz, hogy egy magasabbnak vélt szintre jussak? Egyáltalán jó lenne-e nekem ott fent, “magasan” vagy egyáltalán van-e olyan, hogy ott fent? A magasabbra jutást a mai világunk olyan kritériumok alapján méri ugyanis, ami szerintem nem feltétlenül felel meg a metafizikai szempontból TÁRSas együttélés igazságban történő megéléséhez. Ezzel a kijelentésemmel elsősorban arra szeretnék (magyarra lefordítva 🙂 ) utalni, hogy – enyhén szólva – nem mindig azok az emberek vannak a társadalom csúcsának nevezett pozíciókban, akik szellemileg is “megérdemlik” azt a kitüntetett helyet. Nem arról a mentális stabilitásról beszélek, ami a rátermettségből, a kemény munkából és a kitartásból fakad, hanem arról a szellemi szintről, amelyik tudja a különbséget a kronosz és a kairosz között. Mivel azt gondolom, hogy axiómának tekinthetjük azt, hogy minden egyéni gondolatunk és tevékenységünk hatással van az egészre (vagyis a pillangó effektus folyamatosan működik, akár szeretnénk, akár nem), ezért a hatalmi hierarchia felsőbb szintjein élőket legfőképpen a tevékenységeik metafizikai következményei alapján érdemes megítélnünk. Szolgálja-e a hatalmon lévők tevékenysége a TÁRSadalmat alkotó egyének életét, értéket adnak-e ők hozzá a mindenkori világrend(etlenség?)hez vagy mások megvezetésével akarnak előrébb jutni, és leginkább rövid, közép és hosszú távon építik-e a gondolataik, érzéseik és tevékenységeik a jelent és ezzel a jövőt, vagy rombolják-e azt? A másik, hogy mindezt ÉN hogyan teszem? Jogosan kritizálom “őket” vagy sem? Ugye háttérhatalom hiába van(?), valójában nem létezik, mert az én és hozzám hasonlók energiája kell az elnyomás működtetéséhez.

Ha ebből a szempontból megvizsgáljuk a hatalmi piramis jelenleg látható hierarchikus rendszerét, akkor világossá válik, hogy az egy mesterséges és erőltetett, valójában természetellenes formációja a TÁRSas berendezkedésnek, a szolgálathoz és az igazságban történő építkezéshez ugyanis semmi köze nincsen. A társadalom szerves részét képező, annak EGÉSZségét tekintve egyenlő fontosságú szintjeinek ugyanis az alapján szükséges “függő viszonyban” lenniük egymással, hogy a saját maga szintjén ki mit tud hozzátenni önmaga és mások igaz létezéséhez. Igaz módon vagyok-e buszsofőr, utcaseprő vagy egyetemi tanár? Betölti-e az én tevékenységem annak metafizikai küldetését? Az említett példáknál maradva buszsofőrként az utasokra és azok testi épségére a legmagasabb szintű figyelemmel ügyelek-e, az utca tisztítását a rend iránti tiszteletem hatja-e át és az egyetemi óráimat az igazság szellemében tartom-e meg? A tevékenységének metafizikai következményeivel tisztában lévő buszsofőr ugyanis kvázi magasabb szinten áll, mint a hatalmi rendszer esetlegesen téves ideológiáit okító egyetemi tanár. A minőséget és ebből fakadóan a tényleges “hierarchiát” az igazsághoz kapcsolt hozzáállásom és a tevékenységeim szándéka határozza meg. (Amit persze – sajnos – befolyásol a pénz alapján történő megbecsülés is, de csak azoknál akik a maslowi szükségletpiramis alsó szintje alatt vannak. Egy pénzközpontú társadalomban az alacsonyan fizetett munka sok esetben “alja” munkának tekintett, pedig nem biztos, hogy ez így van…)

Mi a fenét jelent ez, amiről itt povedálsz, Józsi?

Ahhoz, hogy a világ igazságban és szeretetben haladjon előre a tudatosság és a békés, tiszteletteljes együttélés irányába, ahhoz az kell, hogy felismerjem a saját feladatomat a saját szintemen és mindent az igazság szellemében végezzem el. Ha dolgozó vagyok, igazságban éljem meg annak minden apró feladatát és ha más szinten (nem magasabb, hanem más!) szeretném megtapasztalni a valóságot – akár kereskedőként, harcosként vagy szellemi emberként -, akkor a megfelelő kérdések felvetése mentén(!) haladjak előre a saját tempómban. Egy alacsonyabbnak vélt szinten lehetséges magasabb szintű igazságban létezni, mint egy magasabbnak vélt szellemi szinten, ugyanis a nagyobb tudással nagyobb felelősség is jár. Egy igazságban létező TÁRSadalom minden egyes szintje mellérendeltségi viszonyban van, mert az EGÉSZség feltétele a különböző szinteken élők harmonikus együttműködéséből és kölcsönös tiszteletéből fakad.

Az elmondottak tükrében mi az, amit tapasztalunk?

Ha megnézitek a jelenlegi világ berendezkedését, a legmeghatározóbb (“legfelsőbb”) szinteken a vajsják, vagyis a kereskedők állnak, akik nem szellemi emberek. Az a “király”, aki jól bánik a pénzzel (ami voltaképpen csak egy eszköz), mindenki más szolgasorsra jut. A sudrák (dolgozók = kis ember) valódi értékteremtését nem becsüli senki, a ksatriják valójában a vajsják szolgái, a braminokat meg sokszor csak kinevetik, mert tevékenységük közgazdaságilag nem hasznos. A dolgozók értéktelennek érzik magukat (mert anyagilag nincsenek megbecsülve) és ezért tárgyak birtoklásán keresztül próbálják visszaigazolni létezésük értelmét, a harcosok nem a szellemi rendet védik, hanem a kereskedők vagyonát (mert abban több a pénz!), a valódi szellemi vezetők meg nem kerülnek olyan politikai(!) pozícióba, hogy hatásközpontok legyenek és nagyon sokan közülük a napi túlélésükért küzdenek.

Nézzétek csak meg a háborúkat, a gazdasági válságokat, vagy a nyomorúság forrását. Ezek mind-mind abból fakadnak, hogy az egyes szellemi szintek szerepe felborult és olyanok irányítanak, akik nem értenek a TÁRSadalom EGÉSZségéhez, vagy éppenséggel érthetnének hozzá (ha lenne erejük szembenézni a hazug létükkel), de az számukra nem kifizetődő. Hiányzik a megfelelő szintű önismeret a saját tevékenységeim igazságban történő elvégzéséhez, a mellérendeltségi – kvázi függő – viszony tisztelete eltűnt (pedig a pénz nem ehető és csak addig vehetsz rajta bármit, amíg az azon megvásárolható valódi értékeket valaki előállítja), a szellemi közösségeket meg nincsen, aki összefogja, mert az már nem képvisel igazi értéket. (Most őszintén: milyen emberek azok a – valójában szaúdi börtöntöltelék – “lázadók”, akik a Szíriában élő, még arámi nyelven beszélő keresztény közösségek gyermekeit és anyáit megerőszakolják vagy vegyi fegyverekkel ártatlanokat ölnek halomra? Ők lennének az igaz harcosok, akik a gonosz(?) Assad ellen vállalják a mártír sorsot…?)

Mi tehát a megoldás (ha van egyáltalán)?

Mivel a világot én teremtem (és ezt mindenki ugyanígy teszi egyéni szinten), ezért először erre a kérdésre válaszolj (önmagadnak): Az a HIVatásom, ami a KÜLDetésem?

Ha a maslow-i szükséglet-hierarchia piramisa alapján döntöm el, hogy mivel szeretnék foglalkozni, akkor éberség nélkül belefuthatok abba, hogy a mindenkori világrend értékrendje szerint választok magamnak HÍVatást (nem pedig az abszolút lét KÜLDetése szerint, amivel még boldog is lehetnék). Most gondoljatok csak bele: Mivel a világ értékrendje szerint “akinek pénze van, az a Jani”, ezért könnyen előfordulhat, hogy eltévelyedek az úton és nem a KÜLDetésem szerint élem le az életemet, aminek következtében csupa pótcselekvéssel fogom kitölteni az időmet, mert szükséges lesz visszaigazolni a létezésem értelmét. Ha nem a saját utamon járok, azt kapom cserébe, hogy folyamatos visszaigazolásokra lesz szükségem a létezésem kiérdemlését és bebiztosítását illetően. (Eckhart Tolle pl. az Új Föld című könyvében azt írja, hogy az ember “eredendő bűne” az eltévelyedés. Az eredendő bűn az, hogy nem a saját szellemi utamon járok.) Nézzük csak meg “Az ördög ügyvédje” c. film főhősét, aki fifikájával képes volt túljárni a “jogrendszer eszén” (miközben tudta!!!, hogy nem az igazság oldalán áll), vagy azokat az orvosokat, akik saját maguknak és szeretteiknek nem adnák be a kemóterápiás citosztatikumot, de az osztályukon fekvő betegekbe gondolkodás nélkül belenyomják. Ők bizonyára nem a küldetésük alapján választottak hivatást, mert a magas szintű tudásukat és OKosságukat (ok-okozati összefüggésekre reflektálni bíró elméjüket) nem az igazságban élésre használják, vagyis éberség helyett eltévelyedésben léteznek.

Igen, tudom, a kali-juga korában (=a vaskor) élünk és azt mondják a megvilágosodottak(?), hogy ez most pont jól van így, mert ha ez nem lenne, nem lennénk képesek felébredni a kábulatból, amelynek legfőbb jellemzője az, hogy egy nem uralt valóságot teremtettünk. A jó hírem azonban az, hogy az illúzióvalóság attól fog megváltozni, hogy azok, akik éberré válnak, a jövő generációinak vezetőivé válhatnak.

Ahogy a természetben is látjuk, a világ teremtésből, fenntartásból és pusztításból tevődik össze és a vaskor szellemi szempontból pont a pusztítást testesíti meg, MOST ennek kell megtörténnie. Azonban ahhoz, hogy ismét átlépjünk a teremtés korába, tisztában kell lennünk önmagunk feladataival és rá kell jönnünk, hogy mi az igazi KÜLDetésünk. Ennek hiányában esélyünk nincs HIVatást találni és olyan TÁRSadalmi REND-SZERT (az embertársakhoz való kapcsolódás szellemi rendjét) megteremteni, amelyben az igazság szeretete mindenek felettivé válik.

Ha nem kezdünk el ebben az irányban érezni és gondolkodni, akkor egyre inkább az válik valósággá – már ha eddig nem tette meg -, amit Gustave Le Bon: Tömegek lélektana c. könyvének mondanivalójára reflektálva Hamvas Béla írt A láthatatlan történet c. esszékötetében a Vízöntő koráról, melyben a tömegek tudattalan tevékenysége veszi át az irányítást:

“Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az ekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabál és horkol.

Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége -, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag. De ha az agy lemerülne, és elfoglalná a belek helyét, fel kellene hogy lázadjon abban a sötétben, amelyet nem szokott meg, s amely lénye ellen van. Mint ahogy a lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás. A lázadó agyvelő éppen olyan gonosz, mint a gondolkozó bél. Éppen olyan démonikus, mint a gyökereivel fölfelé s ágaival lefelé fordított fa. Az igába fogott angyalnak sátánná kell változnia, ahogy az uralkodói székbe került ökörnek sárkánnyá.”

Amikor már felismertük, hogy a hasunk nem lehet a nyakunkon vagy az agyunk a gyomrunk alatt közvetlenül, nagyobb eséllyel vágunk neki a(z ön)tisztulásnak.

S ha valaki azt hinné, hogy ezek a gondolatok naivitás szüleményei, s a potenciális realitása a leírtaknak a zéró felé konvergál, annak bejegyzésem zárásaként nagy szeretettel ajánlom figyelmébe a brit humorista és színész, Russell Brand gondolatait, aki ugyan egy teljesen más nézőpontból közelít, az általa feszegetett megoldás gyökérzete mégis egymásba ágazó azzal, amikről írtam:

Ego sum via veritas et vita.

Azt hiszem erre iszom is egy pohárkával, a legfrissebb forrásvízből. Egészségetekre!

Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Amióta beléptünk az Európai Unióba, megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ez jó ötlet volt-e vagy sem. A főáramlatú hírek a csatlakozásnak szinte csak az előnyeiről beszélnek és az elmúlt 20 év kormánypártjai sem gondolják másként, minthogy ez volt az egyetlen megoldás az európai jövőnk építésére. Hogy ez tényleg így van-e, nem tudnám megmondani (bár feltételezem, hogy nem ez az egyetlen megoldás), de ha már úgyis írom ezt a blogot, elmélkedek egyet arról az oldalról, amiről a média ritkán beszél, s leírom azt is, hogy szerintem mitől is lehetne valóban EGYséges a mi Európánk. Igazi “Józsi bácsi” szemmel, persze, szóval ne számítsatok valami tudományos, piackonform nézetre.

Az EU tagságunk kétségtelenül ajtókat nyitott a szabad kereskedelemnek és a munkaerő szabad áramlásának bizonyos keretek között. Eltűntek a vízumok, s az EU útlevéllel szabadon repkedhetünk, ahová csak akarunk, ráadásul olcsón. Viszonylag könnyedén tudunk külföldön is üzleti vállalkozást építeni, az internet által pedig teljesen eltűntek a határok. Szó szerint szabad a vásár, főleg azoknak akik cselekvőképes tudással rendelkeznek. (Erről írtam a legutóbbi alkalommal.) Már az USA-ba való kiutazáshoz sem kell vízumért sorbaállni és 500 Ft-os percdíjon időpontot egyeztetni a konzuli iroda automata rendszerével, arról nem is beszélve, hogy a szakképzett, olcsó(bbn)ak számító munkaerőnek az itthoni kilátástalanság ellen van hová “menekülnie” nyugaton. Sokan meg is teszik, Németországba csak 2012-ben 40 ezer magyar ment ki, az Egyesült Királyságba pedig még többen. Ez nagyon jónak tűnik az egyén céljainak szempontjából (bár szomorú, hogy ennyi fiatal menekül innen), bevallom az utazási szabadságnak rengeteg előnyét kiélveztem már én is és nagyon tetszett. (pl. pont akkor utaztam – és kocsmáztam 🙂 – körbe Dél-Amerikát 2004-ben, amikor beléptünk az EU-ba és akkor már csak Kolumbia volt az egyetlen ország, ahová vízum kellett – 2003-ban még a dél-amerikai országok fele ilyen volt -, de most már oda is beutazhatunk 90 napra útlevéllel.) Egy ilyen közös nagy “családban” ráadásul az az előnyünk is megvan, hogy a korábbi háborúkkal teli évszázadok energiapazarlása helyett elvileg(!) van időnk arra, hogy a lelkünk gazdagításával foglalkozzunk, ami végül is az itt létünk igazi célja. De az egyén “önös” célja az csak a képlet egyik fele, mert ugye mégis csak közösségekben élünk, így a társadalom jóléte is kihat az egyén jólétére és vica versa.

A szabadság azzal is együtt jár, hogy a nagyobb családunk (a nemzet, amelybe beleszülettünk) érdekeinek a védelme brutálisan sérül. Kétségtelen, hogy olyan sérülések ezek, melyeknek van rengeteg (rövid távon) pozitív(nak tűnő) hozadéka is, mint pl. nyugati és távol-keleti multicégek leányvállalatai már fél-európai fizetésért(?) sok-sok száz / ezer szakembert alkalmaznak és még adót is fizetnek – s így talán mégsem mennek el olyan sokan -, s ez valóban jó az országnak. Ezzel egyidőben azonban a tőkeerős multik tevékenysége számos konkurens kis- és közepes vállalkozót kiszorít, így sajnos a – ritkán hangoztatott – statisztikának az is része lesz, hogy egy hazánkba települő nagyvállalat munkahelyteremtése legalább ugyanannyi munkahely megszűnésével is együtt jár. A különbség az egyén szempontjából többnyire annyi lesz, hogy külföldi főnökei lesznek magyarok helyett, a hazai vállalkozó pedig – ha szerencséje van – munkát kap az őt kiszorító tőkeerős vállalatnál. (Még mielőtt ezt megkapnám: tudom, hogy ez a minőségbeli különbség miatt is előfordulhat, de legalább ugyanannyi esetben megy tönkre egy kis cég a naggyal szemben, mert nem tudja finanszírozni az árversenyt.) Ezt hívják globalizációnak, ami még ha számszakilag pozitív irány is (már ha az), az egyén boldogságának és egy nemzetgazdaság szuverén rendelkezéseinek szempontjából nem biztos, hogy annyira kecsegtető jövőképet nyújt. A kiszolgáltatott helyzet ugyanis olyan helyzetbe hozza a kormányokat, hogy a biztos szavazatokért cserébe már csak számszakilag akarják megoldani a problémákat (és nagyon gyakran ebbe is beletörik a bicska), hogy legalább a statisztikák jó irányt mutassanak. Az egészséges nacionalizmus és a lélek egyensúlya meg hadd vesszen.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a külföldi cégek a több éves adókedvezményes időszak után (amely a hazai cégeknek sem jönne rosszul) a vállalati adózásuk szempontjából nagyon jól (és egyre jobban) optimalizáltak (offshore és egyéb módon), ami azt jelenti, hogy csak annyit fizetnek be a közös kasszába, amennyit nagyon muszáj és szinte biztos vagyok abban, hogy ez az összeg nagyon ki van számolva, de persze tévedhetek, hiszen nem vagyok nemzetközi nagyvállalat pénzügyi igazgatója. A profit azonban teljes mértékben az övék – amivel nincs is semmi gond -, viszont azt túlnyomorészt nem Magyarországon költik el az anyacégek, ami egy lényeges pont, mert a (mi) nemzetgazdaság(unk) fellendülését okozó fogyasztáshoz csak részben járulnak hozzá (=munkahely teremtés által), szemben egy olyan helyi tulajdonú vállalattal, aki a hasznából (is!) sokkal inkább a magyar pénzügyi vérkeringésbe pumpálná a naftát. Na hja, ki az, aki képes Magyaroszágon pl. autót gyártani? – merül fel a kérdés. (Biztos, hogy nekünk autót kell gyártani? – válaszolom én erre, de majd kifejtem később, hogy mire gondolok.) A leglényegesebb pont ebben az egyenletben: egy nem hazai érdekeltségű cégben keletkezett profit jelentős része nem a magyar gazdaságba pörög vissza (kivéve, ha azt a saját szolgáltatásainak a fejlesztésére költi, amire ugyancsak van példa, de ugye ezek is a még profitábilisabb üzleti modell elősegítésére történnek meg). S ha már itt vagyunk, tegyük azt is hozzá, hogy Magyarország pozitív külkereskedelmi mérlegének az oka nem a hazai tulajdonú cégek exporttevékenységének, hanem a Magyarországon működő külföldi cégeknek köszönhető, vagyis egy olyan termelő tevékenységnek, amelynek elsőszámú haszonélvezője nem a magyar gazdaság, hanem a profitját innen elvivő nemzetközi nagyvállalatok tulajdonosai és részvényesei. (A megfelelő szaktudással és invesztícióval versenyképessé tehető, exportképes magyar ipart pedig a rendszerváltás óta lehúztuk a vécén. Lehet, hogy ez volt az “egyszerűbb”, de nem jól van ez így.)

Az imént felvázolt folyamat miatt és a pénz helyben történő forgását elősegítendő rendkívül előnyös a helyi / közösségi pénzek duális rendszerben történő használata, mert ott a helyi gazdaság (és a benne élő emberek életének!) védelme beépített elem, hiszen a helyben használatos pénz sehol máshol nem ér semmit. Főleg ha negatív kamat kerül a pénzre, ami azt jelenti, hogy minél tovább tartja az ember körforgáson kívül a fizetőeszközt, az annál kevesebbet ér. (Úgy képzeljétek ezt el, mint egy átvételi dátummal ellátott pénzt, amire rá van írva, hogy ha X ideig nem költöd el, akkor 10%-kal kevesebbet ér, s ez hónapról-hónapra egyre kevesebb lesz, így lehet “rákényszeríteni” a pénz tulajdonosát arra, hogy a pénze gazdasági körforgásban maradjon.) A körforgásról jut eszembe egy vicc:

Az idős és a fiatal rabbi sétálnak a sivatagban. Már jó ideje mennek, mire találnak egy teveszart. Megszólal az öreg:
– Fiam, ha megeszed ezt a teveszart, kapsz tőlem 100 dollárt!
Mire az ifjú rabbi:
– Hát, ez undorító, büdös és szar íze van (szó szerint), de hát 100 dollár az 100 dollár!
Fogja és elmajszolja, ezt követően megkapja a 100 dollárt az idős rabbitól. Mennek tovább, majd néhány órával később találnak még egy teveszart. Most az ifjú rabbi szól az idősnek:
– Rabbi uram! Ha megeszi ezt a teveszart most Ön, akkor kap tőlem 100 dollárt!
Az öreg megvakarja a fejét, majd megszólal:
– Hát, ez valóban undorító, büdös is, és borzasztó íze van, de hát 100 dollár az 100 dollár! Szépen megeszi az egészet, az ifjú rabbi pedig kifizeti őt. Mennek tovább majd hirtelen megszólal az ifjú rabbi:
– Uram! Én ezt nem értem! Mindketten megettünk egy marék teveszart és ugyanannyi pénzünk van, se maga nem lett gazdagabb, sem én.
Mire az öreg:
– Fiam! Te ezt nem érted még. A lényeg, hogy a pénz forgott.

Viccesen elmondva ez a pénz lényege: a pénzforgás által a gazdasági szereplők mindannyian megkapják a munkára fordított idő ellenértékét és így képessé válnak arra, hogy az életüket tervezhetően(!) finanszírozzák. (Ezért tartják veszélyesnek sokan a pénz beszűkülését, az ún. deflációt, ami nem is mindig rossz, mert az a pénz vásárlóerejének a növekedésével is együtt jár. Persze a modern közgazdaságtanban ez zsákutca, mert brutálisan lelassítja a fogyasztást. Az ember ugyanis nem fog valamire költeni, ami később olcsóbb lehet.) Egy negatív kamattal ellátott helyi pénzben leginkább az a jó, hogy az egy felhalmozás-ellenes rendszer, ami az értékelőállító(!) gazdaság minden szereplőjének kedvező – hiszen ha értékes terméket, szolgáltatást árulsz, tutira jönnek hozzád, mert ki akarják használni a pénz teljes értékét, mielőtt az csökkenne -, kivéve azt, aki a versenytársakat tönkretéve a tőkeerejébel akar felülkerekedni és monopóliumra (egyeduralom) törekszik. Olvassátok el Silvio Gesell “Természetes gazdasági rend” c. művét közösségi pénz témában, nagyon kellemes délutáni olvasmány.

Visszatérve az Unióra, a kereskedelmi és személyi szabadság a nemzeti (helyi) érdekeket csak részben szolgálja, és teljesen piaci alapon méri a hatékonyságot (=mennyire éri meg szigorúan gazdaságilag egy adott pénzügyi, gazdasági beavatkozás, rendelkezés), figyelmen kívül hagyva azt, hogy az emberek életének értelme nem csak abból fakad, hogy mennyire sok pénzt tudnak keresni, hanem abból is, hogy a megélhetésért cserébe milyen értékű és minőségű munkát végeznek. A szociális egészség látszólag nem igazán képez változót a közös Európa eszméjének egyenletében. Nézzétek meg a perifériás tagállamokat (Görög, Olasz, Spanyol, Portugál), egyre gyakoribbak az utcai tüntetések, pedig az a fejlett(!) nyugat. Az emberek érzik, hogy elég volt a számháborúból, egyszerűen szarul érzik magukat mindenféle kimutatások nélkül is, amely mellesleg bebizonyítja nekik igen sokszor, hogy nem is állnak olyan rosszul. 🙂

Tudjátok, többször mondtam már, hogy a világ egy üzleti vállalkozás. Azok a megoldások, amelyek az emberek életét úgy könnyítik meg, hogy azon nem lehet meggazdagodni valakinek, soha nem számítottak. (Lásd Tesla találmányait.) Ezért szárnyal a gyógyszeripar és ezért nem beszél senki a fősodrású médiában Szabó Gyuri bácsiról, a 82 éves bükki füvesemberről, aki mellékhatások nélküli természetes, olcsó népi gyógymódok tömkelegével segíti a rászorulókat (s aki mellesleg megmondta többször, hogy a parlagfű érték és nem irtani kéne, hanem védelmezni.) Az Európai Unió egy közös vezetésű egységesnek tűnő konföderáció, de valójában ugyanúgy működik, mint az egymással együttműködő, ugyanakkor versenyhelyzetben lévő és saját érdekeit érvényesíteni akaró mega-vállalkozások rendszere. Akinek nagyobb a gazdasági ereje és jobb, elterjedtebb kommunikációs csatornái vannak, az előnyhöz jut. Aki fogyasztókat jobban tudja befolyásolni, és manipulálni, attól több terméket vesznek. És ma már túlnyomórészt ez számít, sajnos. (Ezért fontos az internet szabadsága, mert az egyetlen esélyünk a viszonylag objektív álláspont kialakítására az, hogy hozzáférünk mindkét gazdaságpolitikai irány véleményéhez.)

S ha már EU, itt van pl. ez a túlzottdeficit-eljárás, amit Magyarországgal kapcsolatban állandóan hangoztatnak Brüsszelben. Ugye ez az a törekvés, hogy a Magyarországon a költségvetési hiányt a GDP 3%-a alatt tartsa a kormányzat, erre az EU kötelez bennünket, különben leminősítenek a nagy hitelminősítők (=maffia :)) és a nagytőke (állítólag) kimenekül az országból. (A hitelminősítők hitelességéről annyit, hogy nem sokkal a 2008-as pénzügyi válság kitörése előtt AAA – azaz a legbiztonságosabb! – besorolással látták el azokat a másodlagos jelzálogpiaci bankokat, akik a válságot okozták. Kötelező film: Bennfentesek) Az Európai Unióban több olyan nemzet van, amely lényegesen magasabb államháztartási hiánnyal küzd (s ez nem feltétlenül baj, hiszen vannak olyan időszakok, amikor a gazdaság beindításához előbb költekezni kell egy picit államilag), a potenciális eurózónához csatlakozó országok számára ez mégis kötelező, miközben arról egyetlen szó sem esik, hogy vajon milyen hátrányokat szenvedne el hazánk, ha tényleg csatlakoznánk a közös fizetőeszközhöz. (Mint ahogy ma már Németországban is sokan visszasírják a márkát.)

A leírtak és elhangzottak ellenére még mindig nem vagyok EU ellenes ab ovo, csak az a véleményem, hogy az európai vezetőség ugyanazt csinálja nagyban, mint azok a kormányok (szerte a világon), akik a nagy húsosfazék mellől kétpofára zabálva osztják az észt a népnek, hogy mitől nem fognak majd éhezni. Miközben a színfalak mögött meg ez történik:

Nagyon sokszor írtam azt, hogy a dolgoknak nincsen minősége, csak az embereknek, akik a dolgokhoz viszonyulnak. (A kés lehet gyilkos eszköz és elengedhetetlen konyhai kellék.) Ez az Európai Unióra is igaz. Alapvetően szerintem 2 oka van annak, hogy sz@r van a palacsintában:

  1. Van ugyan egy nagy közös eszme, de minden tagállamnak más az érdeke, hiszen a tőkeerősebb országok számára a feltörekvő országok – köztük kis hazánkkal – újabb piacokat és olcsó munkaerőt jelentettek elsősorban (ami hosszú távon nem Magyarországon elköltött profitnövekedést eredményez), így aki nagyobb “izomzattal” ül le a szkanderasztalhoz, az könnyebben osztja az észt felülről. Ne felejtsük el, hogy a keleti blokk EU csatlakozását megelőzően az Unió gerincét alkotó 15 EU tagállamból 9 nemzet végiggyarmatosította a világot évszázadokkal korábban – ezzel megszerezve vagyonuk javát -, s ha lehet hinni a morfogenetikus mezők elméletének, joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mitől változott volna meg ez a gyarmatosító törekvés napjainkra? (Az energia nem vész el, csak átalakul, mint tudjuk.)
  2. Olyan emberek ülnek döntéshozói székben, akiknek a szociális érzékenysége és a felebaráti szeretete (=ne tégy olyat mással, amit magadnak sem kívánsz) úgyszólván zérus, és az egyedüli céljuk a számokban mérhető hatékonyság növelése bármi áron, főleg a saját megbízóik (=nemzetközi nagyvállalatok vezetői és fő részvényesei) felé, akik sok esetben értékelőállítás nélkül akarnak mocskosul meggazdagodni. (S ha már gyarmatosító törekvéseket említettem fent, vajon miért avatkozik bele az EU a Közel-kelet és Afrika háborúiba az USA mellett? Biztos, hogy humanitárius okokból?) Nézzétek csak meg ezt a videót:

(A teljes szöveg megtalálható legépelve itt: Hazugság a terrorizmus elleni harc)

“Az EU nem a békéről szól, hanem a hatalomról.” – Tony Blair, az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke

Aztán vegyük hozzá a képlethez azt is, hogy bár az Unióban a legfontosabb, hogy jogállamban létezzünk egymással és egymás mellett, a 2005-ben széles körben leszavazott Európai (közös) Alkotmány, mely tartalmilag 96%-ben megegyezik a pár évre rá (manipulációs propaganda hatására) elfogadott Lisszaboni szerződéssel – amelyet az azt megszavazó országok jogászai el sem olvastak – tulajdonképpen egy olyan 85 ezer(!) oldalas rendelet és szabálygyűjtemény, melyet pontosan értelmezni még a szakemberek szerint sem egyszerű mutatvány, vagyis azt nem magyaráznak bele az EU törvényekbe, amit nem akarnak. (Az angolul beszélőknek érdemes meghallgatni Jens-Peter Bonde dán EU képviselő véleményét, vagy eme úriember korábbi weblapján megjelent angol nyelvű cikkének magyar fordítását: Az EU állam születése a lisszaboni nap és a bűn jegyében.) “A nemzetállamok Európája” vízióból egy bürokratikus, szinte átláthatatlan, nem igazán hatékony, nem igazán demokratikus (vagyis folyamatos kettős mércével mérő) olyan piacgazdaság lett, amelyben a természet törvényei alapján finoman szólva az “erősebb kutyát illeti meg az utódnemzéshez való jog”. (Akit érdekelnek további részletek a korporatokráciába átment – azaz pénzhatalmi, a nagyvállalatok érdekei mentén irányított – fejlődésről a nemzetállamok személyes érdekeinek rovására, annak ajánlom figyelmébe Rodney Atkinson elismert brit politológus – aki mellesleg Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson bátyja – 2008-as beszédét, továbbá ajánlom elolvasásra a következő bejegyzéseket: Cikkek az Európai Unióról.)

A Lisszaboni Szerződésben egyébként az is benne van(!), hogy az amerikaihoz hasonló mentőcsomagokat nem szabadna alkalmazni Európában, mégis megtették már többször is a bajba jutott dél-európai tagállamok esetében. Alkotmányellenesség? Oda se neki! 🙂 Ez a mentőcsomag-játék szerintem régen nem az emberekről szól (hiszen ha a népről szólna bármi, akkor már abba maradtak volna a bizonyítottan jogtalan banki hitelszerződésekben foglaltak nem teljesítéséből következő kilakoltatások), az egyedüli cél az, hogy a gazdasági egyensúly és “növekedési” pálya megmaradjon a hitelezés lehetőségeinek fenntartásával. A XXI. század mumusa a kiszámítható gazdasági növekedés, s ebben az egyenletben az emberi életnek nincsen szentsége sajnos. 🙁 (Nekem pedig a külföldiek magyar állampapír-állományát látva – klikk a grafikon nézetre! – az a véleményem, hogy a nagytőkének nem annyira sürgős kimenekülni innen IMF hitel ide vagy oda, hiszen az EU átlagnál lényegesen magasabb hozamfelár még mindig jobb, mint bármi nyugaton. A magyar gazdaság csődjével kapcsolatos hírek meg semmi más, mint nyomásgyakorlás arra, hogy a kormányzat megfelelő biztosítékkal rendelkezzen az ide befektetett külföldi tőke kamattal történő kifizetését illetően. Legyen bárki kormányon, mindig erről fúj a szél. Erről szólt a mesterséges forintgyengítés játéka is.)

Gondoljátok csak meg, hogy egy emberközpontú kapitalista rendszer lényege nem igazán az lenne, amit most tapasztalunk. (Vagyis ez a kíméletlen, egymást felfaló vadkapitalizmus, amelyben egymás eszén történő túljárással jutunk előrébb, lásd hitelek és befektetés bankházak körüli balhék.) Még a blogom elindításakor írtam egy Állami vagy privát? c. cikket, melyben pont azt fejtegettem, hogy nem attól lesz valami hatékony, hogy privát kezekbe kerül, hanem attól, hogy maga a cég (legyen az privát vagy állami irányítású) megfelelő üzleti tudással és érdekérvényesítő képességgel rendelkező vezetőkkel dolgozik-e. Mivel ma már minden a pénzről szól, ezért (sajnos) szinte kikerülhetetlen az, hogy ne valamilyen lobbiérdekek befolyásolják a stratégiai döntéseket, de azért az sem mindegy, hogy a lobbiérdekből fakadó döntéseknek van-e széles körben pozitív társadalmi hozadéka. (Ami egy főleg külföldi érdekeltségű multi esetében csak annyira jellemző, amennyire az ő érdeke megkívánja. Mint ahogyan Te sem veszel a szomszédodnak autót, csak mert neked jól megy.)

De ha a szocializmus versenyképtelensége és a kapitalizmus kielégíthetetlen tőkeéhsége sem jó, akkor mi lehetne a megoldás az emberiség számára?

Az én véleményem az, hogy a legjobb megoldás az emberi élet(minőség) és a szociális egészség védelmét szabályozott (nemzetállami) keretek közé szorító kvázi kapitalista rendszer, melyben mindent lehet, de nem mindent szabad. Ez azt jelenti, hogy a profit oltárán nem áldozunk fel emberéleteket és nem excel táblákban számoljuk ki az élet értékét, hanem kizárólag olyan vállalkozások működését és terjeszkedését támogatjuk, amelyek környezet és embervédelmi szempontoknak is megfelelnek, s mindezt úgy tesszük meg, hogy az emberközpontú és fenntartható gazdasági növekedés működését már 10 éves kortól oktatjuk a következő generációnak, hogy ne a tűzoltásról szóljon a közgazdaságtan, mint napjainkban. Na persze ez azzal is járna, hogy a silány minőségű és haszontalan tömegtermékek piaca beszűkül, de azt gondolom, hogy ez nem lenne túl nagy áldozat azért, hogy a profithajhász “modern” gondolkodás következtében az emberiség ne zabálja fel a saját jövőjét.

“Józsikám! Te valami elképesztően naív f@szi vagy!” – igen, hallom… 😀

Visszatérve arra a bejegyzés elején feltett kérdésre, hogy vajon kell-e nekünk tényleg német és japán autókat gyártani, felmerül bennem egy másik, számomra lényegesebb kérdés. Magyarország mindig is mezőgazdasági ország volt, amióta csak idejöttünk a Kárpát medencébe. Talán nem véletlen, hogy Európa éléskamrája voltunk a középkorban, hiszen itt fantasztikus a termőföld, s nem mellesleg az egész ország édesvíz és termálvíz tetején csücsül. (Amely még alternatív energia szempontából sem elhanyagolható). Ezek mind-mind az életünket lehetővé tévő kincsek, hiszen egy jó részük a táplálékhoz kötődik, amely nélkül nincs élet. Ehelyett mit látunk? Az agrárium egykori tündöklése már fényévekről sem kivehető, az EU mezőgazdasági támogatásai a spanyol és francia mammut vállalatoknak kedveznek, így a versenyképesség terén EU szinten nem rúgunk labdába, és ez nem a minőség miatt van, mert a magyar élelmiszer szerintem elsőrangú. A támogatási rendszer bár fejlődik, még nagyon messze van az igazságostól. Egyes közgazdász elemzők szerint Magyarország a csatlakozás óta is több pénzt fizet be a közös EU kasszába, mint amennyit képes kivenni onnan. Vagyis nettó befizetők vagyunk, bár sokan állítják ennek ellenkezőjét is. Hogy mi a tényleges igazság, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy az igazság az VAN. Az EU pályázati szisztémájára persze lehet azt mondani, hogy ez a támogatási rendszer legalább lehetőséget biztosít a magyar vállalkozásoknak, de én meg azt gondolom, hogy mindaz a pénz, amit az EU-ba befizetünk tagsági díj gyanánt (hogy aztán a pályáztató rendszeren keresztül többet tudjunk visszaszedni mindenféle kritériumoknak megfelelve), megfelelő hazai szabályozással és ellenőrzéssel ugyanúgy állami – és nem EUs – támogatásként is eredményes lehetne, és legalább az egészet az EU bürökratikus rendszerén sem kellene átpörgetni. (Ez gyakorlatilag ugyanaz a kérdéskör mint az MNB függetlenségének kérdése.) Arról nem is szólva, hogy a biztosan nettó befizetőknél – pl. Németország – is kezd kicsapódni a biztosíték.

Gondolkodtatok már azon, hogy miért nem létezik (legalábbis én nem tudok ilyenről) egy széleskörű, a kisembereknek készített – pl. az interneten elérhető – nyilvános statisztika arról, hogy a nemzetállamok EUs mérlege hogyan is alakul? Mennyit fizettünk be pontosan? Mennyit kaptunk vissza és mire? Én úgy érzem, hogy az állampolgárok kegyéből(!) létező nemzetállami vezetés és a fölöttük álló brüsszeli bürokratikus rendszer minimum azzal tartozna az EUs állampolgárok felé, hogy igazi “józsi bácsi nyelven” egy könnyen átlátható és követhető pénzügyi kimutatást készít arról, hogy a befizetett összegeknek mi is lesz végül a sorsa. Ha a pénzáramlás építő jellegű, akkor úgysem fog senki lázadni, ha meg sok a maszatolás és a hiányzó pénz, akkor meg derüljön már ki, hogy mi az igazság! (Egy olyan világban, amelyben már az átlagember fenekébe is be akarnak nézni, hogy mitől van neki 2 autója, ez olyan nagy kérés?)

Sajnos hiába vagyunk agrárnemzet, a magyar termények iránti igény azért is csökken, mert a magas eladósodás miatt a széles tömegek sokkal inkább ár-, mint minőségérzékenyek az élelmiszer tekintetében, a finom magyar paprikát meg exportálni kell, mert azon az áron csak a gazdagabb nyugatiak tudnak zöldségeket fogyasztani (nagy tételben), amiért itthon egyáltalán megéri ezzel foglalkozni (még). (Érdekes cikk ezzel kapcsolatban: Lantos Ferenc paprikája hódít a japánoknál.) Nem tudom ti hogy vagytok vele, de számomra szomorú, hogy a piacgazdaság ezt eredményezi. S ha mégis megéri autógyártással foglalkozni (mivel a magyar mezőgazdaságot “halálra ítélte” a piaci “verseny”), akkor pl. hogy lehet az, hogy folyamatosan Volvo és Mercedes buszokat vesznek a hazai tömegközlekedési társaságok, a magyar buszokat meg Amerikába exportálják? (Azért hála Istennek, úgy néz ki, hogy mégis lesz valami változás rövidesen a magyar buszgyártás terén: Pusztító hatású az új magyar busz?)

A keményebb hangvétel ellenére beismerem, hogy ez a MI, vagyis az Én hibám (is). Mert addig, amíg az árérzékenységem miatt nem magyar árut veszek, addig a külföldiek szekerét tolom, az ő gazdaságukat erősítem és a saját nemzetem gazdaságát gyengítem. (Hogy egy érthető hasonlatot mondjak: aki a szomszédasszonyhoz jár pásztorórákat eltölteni, annak a feleségére nem sok energiája marad.) Egyetlen külföldi cég sem tudná Magyarországon megkeresni az extra profitjait, ha megfelelő tudatosságú nemzetünk lenne, akiket magyar szívű vezetők döntései gardíroznak a jövőbe, s mindannyian tisztában lennénk azzal, hogy Magyarország felvirágzásához elsősorban nem politikusok kellenek, hanem személyes felelősségvállalással felvértezett egyének, akik a döntéseikkel és idejük eladásáért cserébe kapott pénzükkel kizárólag azt támogatják, ami a szűkebb pátriájuk érdekeit szolgálja. Elvégre is nem azért dolgozzuk végig az életünket, hogy a szomszéd házát építsük fel. Természetesen nem állítom azt, hogy az értéket teremtő külföldi cégek ne keressenek azon, hogy itt tevékenykednek, csak azt gondolom, hogy ezt nem szabadna megtenniük a hazai mikrovállalkozások és a KKV szektor rovására, amelyben dolgozók a GDP több, mint 50%-át termelik, a foglalkoztatások terheinek cca. 60%-át vállalják magukra, s amelyekben a gazdaságilag aktív magyar lakosság (kb. 4.3 millió ember) 38-40%-a dolgozik (persze igaz, sokan kényszervállalkozóként). Nagy örömömre szolgál, hogy azért vannak már jó irányba mutató kezdemények Európában:

Milyen lenne az én áhított közös Európám? (Álmodozom egy kicsit…)

Kritizálni mindenki tud, de teremteni annál nehezebb, főleg úgy, hogy emberek vagyunk, tele kapzsisággal, féltékenységgel és (némi) hatalomvággyal, mert az életünket irányító, hiányra koncentráló ego számára a birtoklás illúziója hozza el a vélt kánaánt. Aki tehát a fent leírtakra azt reagálja, hogy én is csak egy szájkaratés vagyok a sok felesleges tollnok közül, annak részben igaza van. Bennem is ott van a keretbe zárt ÉN tobzódása a kÉNy-ELEM zónájában, és szeretnék úgy változást tapasztalni, hogy nincs járulékos fájdalom. Ez azonban nagyon ritka. Mégis úgy érzem, hogy a véresszájú EU ellenesek és a vakbuzgón hívő EU pártiak között van egy vékony, de létező sáv, melynek szélesítésével valódi közös nevezőt lehetne találni.

Ez a közös sáv arról szól, hogy “élni és élni hagyni”. Lehet terjeszkedni és új piacokat szerezni, de mértékkel és előre meghatározott keretek között úgy, hogy az értéket előállító kisember érdekeit nem tiporjuk a sárba. Lehet a silány minőséget képviselő piaci szereplőket kiszorítani a szolgáltatói és termelői körből, de nem úgy, hogy árversenyben tönkretesszük az értékes konkurenciát is csak azért, mert nem tiltja a törvény. Lehet földet vásárolni, de szigorú állami szabályozással és meghatározott kritériumok alapján, mint ahogyan Dániában is működik. (Kritérium: megfelelő, dán nyelven megszerezhető szakirányú végzettség és helyben lakás, vásárolható föld mérete: max. 250 hektár.) Kell, hogy a nemzetek közösségére tisztelettel legyen az európaiságunkat összefogó közös, határok nélküli vízió, ám ez csak úgy érhető el mindenki boldogulására, ha a nemzetállamok érdekérvényesítő képessége azonos mértékű szerte a kontinensen. (Mint ahogyan az egy utcában lakó, kerítés nélküli kertszomszédok sem a másik frigójából pakolják tele a gyomrukat csak azért, mert az egyiknek nagyobb a bicepsze, mint a másiknak.)

Meggyőződésem, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott tágabb közösség, mint az Európai Unió csak így tud egymással hatékonyan és boldogan együttműködni hosszú távon. Ha már úgyis ún. jogállamban(?) élünk, mert a felebaráti szeretetre nem lehet államformát felhúzni, akkor olyan törvények működtessék a kontinens politikai is gazdasági szerkezetét, amelyek az értékteremtő munkahelyek egészséges profitlehetőségeit figyelembe véve elsősorban az emberi élet szentségét, másodsorban pedig a nemzeti kulturális értékek megőrzését tartják fontosnak, mert csak így maradhat színes ez a csodás kontinens.

Az Európai Unió szuperállamának megálmodói ott tévednek a legnagyobbat, hogy a szabadosságot szabadságnak hirdetik. Az igazi szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálhatom, amit akarok, ha a törvények nem tiltják, hanem azt, hogy az éberség állapotában létezve és a szellemi törvényeket betartva senki nem kényszeríthet rá arra, hogy hazug legyek önmagamhoz a megélhetésért, s nem vehetnek rá arra, hogy szembe menjek a saját családom érdekeivel mások aránytalan szolgálata végett. (Ha pedig körbenéztek, ez a rengeteg szabályozás sajnos nem igazán ebbe az irányba mutat.)

Ezt a különbséget kellene megérteni azoknak, akik a közös Európa eszméjét a következő szintre akarják emelni, melyben a személytelen korporatokrata Unióból az emberekről szóló, perszonokrata YOUnió lehetne végre.

Parlamentáris tragikomédia

Parlamentáris tragikomédia

Távol álljon tőlem, hogy minden parlamenti képviselőt és pártot egy kalap alá vegyek és helytelenül általánosítva azt állítsam, hogy teljesen mindegy ki kormányoz, mert úgysem lesz jobb a helyzet. (Jóllehet, azt a kérdést nap mint nap felteszem önmagamnak, hogy vajon mekkora mértékben vezetik azok az országot, akikre a pozitív változást óhajtó választópolgár leadja a voksát?)

Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy ki kormányoz, mert bár szeretném azt hinni, hogy egy valóban tudatos társadalom képes saját maga által felállított szabályrendszer szerint élni akár még kormányzat nélkül is (“Ne legyél már naiv, Józsi!” – igen, hallom a teljesen jogos bekiabálásokat! :)), a helyzet az, hogy még nem vagyunk valóban tudatos társadalom. Még nagyon nem. Egy képzett zenészekből álló szimfonikus zenekar simán elmegy akár karmester nélkül is, mert képesek a muzsikusok egymásra figyelni, de ennek feltétele az, hogy a zeneművet, melyek közösen előadnak, mindannyian rendkívül jól ismerjék. Mindannyian ismerik a darabot és tudnak egymásra figyelni. Ez a kulcs.

Hogy van-e annyi “kakaó” a nyugati világ polgáraiban, hogy előbb-utóbb “megismerjék a zeneművet”, azt persze nem tudhatjuk előre (főleg, hogy a média és a valóságshow-k “ellenünk” dolgoznak), de valahol mélyen a szívemben hiszek abban, hogy – egy meglehetősen negatív képet az elmémből a világra kivetítve – van az a szintű kizsákmányolás és megszorítás, melyet már a legagymosottabb ember sem fogad el természetes gazdasági folyamatnak. Tesztelnek bennünket – szó se róla -, de minél többet beszélgetek ismeretlen ismerősökkel, annál jobban látom, hogyan nyílik az emberek szeme. Valami nincs rendjén. Valamit nem mondanak el nekünk.

Kié az igazi hatalom?

Gondolkodtatok-e már azon, hogy a mai parlamentáris demokrácia mennyire abszurd módon működik? A kormányprogramokat nem a népek közös érdeke “írja”, majd annak megvalósításához a történelmünkkel és gazdasági érdekeinkkel tökéletesen tisztában lévő felelős szakembereket keresünk, hanem olyanokat bízunk meg a népképviselettel, akik azért akarnak többnyire politikusok lenni, mert a közös kasszához közel kerülve bebiztosíthatják a saját maguk és családjuk létezését. (Nem szeretnék általánosítani, de sajnos nagyon sok ilyen van!)

Ráadásul a mai képviselők mindenféle kiváltságokat élveznek, mentelmi joguk van és ha kurvára nem azt csinálják, amiért megválasztották őket, abból sem lesz gond, mert nem visszahívhatók a nép által. A parlamentáris tragikomédia abban merül ki mindössze, hogy 4 évente bemész egy elfüggönyözött összetákolt kis “dobozba” és egy listából kiválasztasz egy nevet, akiről az általa képviselt pártja reklámszövegén túl semmit nem tudsz, csak a nyakkendőjének a színe alapján szimpatizálsz vele. (Ha szerencséd van, néha kiírnak egy népszavazást, de azzal aztán már tényleg jóllaktál!) Ennyi.

Mondok egy – talán – meglepő infót, melynek hallatán én is nagyot néztem, amikor elmesélték.

Ugye a kocsmában megfordul néhány ember. Szeretünk iszogatni, mi egy ilyen nép vagyunk. Vannak olyan cimboráim, akiknek pl. van közeli ismerősük a Parlamentben és hallanak ezt-azt. Azt leszámítva, hogy ugyanazon munkahelyen dolgozó emberek bárhol a világon pártállástól függetlenül is ápolhatnak jó viszonyt (!) – s ezzel arra akarok utalni, hogy egy parlamenti vitában egymást pocskondiázó, egymással ellentétes oldalon álló pártokat képviselő honatyák az ülés végeztével összekacsintva közösen megebédelnek (és még meg is dicsérik egymást a jó érvelésért!) -, azért arra szerintem senki nem gondolna, hogy a szavazásra bocsájtott törvényjavaslatok sorsa előre elrendeltetett. Már nem abból a szempontból, hogy le van zsírozva minden, és csak “színházi előadás” folyik, hanem arra vonatkozólag, hogy az egyes pártok vezetői a saját képviselőiknek előre leadják, hogy adott törvényjavaslatra hogyan ajánlott szavazni.

A képviselők tehát kapnak egy listát, hogy X számú törvényjavaslatra a zöld gomb a nyerő, az Y számúra pedig a piros, így miközben épp passziánszoznak az ülés közben a laptopjukon és majszolják a kakaós csigát, a legmegterhelőbb meló kikeresni a reggel megkapott listából az aktuális szavazáshoz a megfelelő gomb színét és “gól”. Azt természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben így van, de hogy nem egyszer történik ilyen, az 100%. Ezt biztosan tudom, mert az egyik képviselő testvére mondta nekem személyesen. (És azt sem állítom, hogy csak passziánszoznak, de nagyon sokszor igen, erről már több fotó is megjelent a sajtóban!)

Felmerül a kérdés: Hogyan lehetséges ez? Ha én egyéni képviselőkre adom le a voksomat, akikre elvileg azért szavazok, mert meg vagyok győződve a szakértelmükről és arról, hogy az én érdekeimet fogják képviselni az ország házában, akkor miért nem vállalják fel a felelősségét az egyéni döntéseiknek és miért nem mennek szembe a párt érdekeivel a választópolgárok javára (ha éppen arra lenne szükség)? Miért nem állnak ki és mondják el, ha nem értenek valamivel egyet? (Néha megtörténik, de rendkívül ritkán és végtelen tiszteletem a kevés kivételnek!) Klasszikus példa a konformizmusra (=megfelelni vágyás) a nemrég leszavazott ügynöklista nyilvánosságra hozatala.

Elmondom, hogy szerintem(!) miért van ez így. Képzeljétek csak el, hogy a parlamenti képviselők ugyanolyan megélni vágyó hús-vér emberek, mint Te, ambiciózus és lojális (=hűséges, megbízható) tagjaivá kívánnak válni az általuk képviselt pártnak és azért választották ezt a hivatást, mert szeretnének lehetőségeket teremteni önmaguk és a családjuk számára. Asszony utazni akar, szép autóval járni, a kéglit be kell rendezni, hogy jól érezzük magunkat otthon, gyereknek kell a taníttatás, egyetem, ösztöndíj, kapcsolatok, és külföldi tanulmányút. Ez mind nagyon komoly lóvé és ha nincs kapcsolatod és megfelelő beáramlásod, akkor ez marad álomkategória és jöhet a viszálykodás otthon, hogy nincs semmire sem elég pénz. Az államkasszában vélhetően lesz még egy ideig forrás (amíg működik a folyamatos megszorítás szükségességét kitűnő kommunikációval megideologizáló gépezet), és ha ügyesen dolgoznak a honatyák, akkor – még ha kölcsönpénzből is, de – lehet működtetni ezt az illúzió-valóságot egy ideig. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem teszek egyenlőségjelet a pártok között és hiszem, hogy a Parlamentben rengeteg pozitív, igazságosabb világra vágyó képviselő dolgozik (keményen!), csak a pénznek ugye nem annyira oké nem-et mondani. Márcsak anyagi szempontból sem. (Ráadásul sokszor ez nem is annyira választás kérdése, pl. ha bármivel megfenyegetnek, akkor változik a fontossági sorrend.)

Ha esetleg most megjelent benned egy ítélet ezzel kapcsolatban, kérdezd meg önmagadtól: Az, amivel én foglalkozom napi szinten, az mennyire építő? Milyen mértékű a saját választott hivatásom iránti elkötelezettségem és mennyire végzem a napi feladataimat csak azért, mert ebből tudok pénzt keresni? (…és tulajdonképpen ha nem fizetnének érte, nem is csinálnám.) “De mikor szorgalmazva kérdezék Őt, felegyenesedve monda nékik: A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.” (János 8:7)

A Parlament falain belül pontosan ugyanúgy érvényesül a félelemből fakadó cselekvés (“ha nem úgy szavazok, ahogy elvárják, akkor kitesznek a pártból, fuccs a kényelmemnek és az asszonnyal nincs több dugás”), mint a nép köreiben. A nemzetközi pénzügyi érdekek megvalósulása mögött elsősorban a halandó parlamenti képviselők létért folytatott belső küzdelme és félelme van. A parlamenti képviselőkön pedig a rájuk kihelyezett személyes felelősségünk. Én ezt ilyen egyszerűnek látom, kedves komám.

Egyébként vannak nem konformisták is az ország házában, mint pl. a magyar képviselők között pl. Ángyán József, aki saját bevallása szerint is nem igazán volt hozzászokva a Parlamenten belüli viszonyokhoz. Le is mondott, amint kiderült számára, hogy mennyire nem az erkölcsösség irányítja a döntéseket.

Mivel azonban általában nem igazán vallhatja be senki, hogy ez így van, mert akkor nem működne a parlamentáris demokrácia(nak nevezett “bohózat”), ezért a kifelé történő kommunikációt is ügyesen kell megoldani. Pl. így:

Hitem szerint az emberiség előbb-utóbb választás elé fog érkezni, de még nem most. Még egy kicsit éheznünk kell hozzá, kellenek tömeges társadalmi elégedetlenségek, amiket le lehet verni fegyverrel a terrorizmus elleni harcra való hivatkozással. Nem szeretnék vészmadárkodni, de tartok tőle, hogy lesz még ilyen.

Sokat gondolkozom azon, hogy vajon miért nem áll ki a nagyérdemű elé – az említett megélhetési okokat leszámítva, ami valljuk be elég nyomós ok – egy felelős vezető és miért nem tálal ki a valódi helyzetről, hogy a nép fiainak és lányainak legyen ideje “vészforgatókönyvet” készíteni? Nem arról az agyonkozmetikázott politikailag korrekt maszlagról beszélek, melyben megemlítik, hogy még lehetnek recessziós időszakok, hanem a tényleges háttérmunkálatokról, hogy ki az, aki irányít.

Nem olyan régen találkoztam egy üzletemberrel, aki a rendszerváltás idején nagyon közel volt a tűzhöz. Ő mesélte nekem azt, hogy Magyarország akkori (1990) 22 milliárd dolláros adósságát azért nem engedte el a nyugat (több kelet-európai országhoz hasonlóan), mert néhány hazánkban élő (magyar!) befolyásos téglának (4-5 ember) ez nem volt érdekében és “megkérték” az akkori miniszterelnököt (Antall József), hogy mondja azt: “Mi fizetünk!” És azóta is tesszük, csak most már 90 milliárd USD az állam tartozása, nem 22 mrd. (Ez 20 ezer milliárd forint, amelynek kamatterhe az éves költségvetésre 2,5-3 ezer milliárd Ft-os terhet ró; és mellesleg ezért nincs lóvé egy csomó mindenre és kellenek a megszorítások!) Akié az adósság, az irányít mindent. A játék célja: tartozz nekem! Ahogy az alábbi rövid filmrészletből látszik, ezt még Hollywood sem titkolja:

A legnagyobb trükk persze abban van, hogy bár senkit nem kényszerítenek arra, hogy adóssá váljon, egy már félig normális élethez is szükséges a lakhatás – és a lakásbérlés szinte ugyanannyi, mint egy normális hiteltörlesztő -, amit ma már átlagfizetésből összerakni szinte lehetetlen. (Az persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy a “fejlett” nyugaton az embereknek legtöbb esetben nincsen ingatlantulajdona, ez csak itthon ekkora “divat”.) Abból a szempontból, hogy az egész életünket “bérbe kaptuk”, nincs akkora jelentősége az ingatlantulajdonlásnak, a generációkon keresztül továbbörökíthető vagyon szempontjából viszont igenis van. (És akik a pénznyomtatás monopóliumát birtokolják, azok is így adják tovább a vagyont, bár az ő értékeik alapítványi tulajdonban vannak, hogy soha ne legyen örökösödési adó!)

Lehetséges-e az szerintetek, hogy a vezetők pontosan tudják, hogy mi a helyzet és hogy kik irányítják a folyamatokat?

Előfordulhat-e az, hogy egyes miniszterelnökök és államelnökök szeretnének az országuk érdekében radikális döntéseket hozni – mert miután közel kerültek a tűzhöz, egyértelmű rálátásuk lett arra, hogy kik, mit és miért tesznek -, de egy csendes, szürke délután megcsörren a telefon és beleszól egy rekedtes hang nyugodtan és békésen: “Figyelj komám, neked 3 gyereked van, ha szeretnéd látni, ahogy felnőnek, ne beszélj butaságokat a tévében ma este, jó?” Ennyi. És nem beszél hülyeségeket, mert szereti a gyerekeit és nem ér annyit a büszkesége, hogy a szeretteit bajba sodorja. Ezért csak taktikázik, amennyire lehet. Aztán ha nem bírja tovább a kiképzést, lemond. Vagy ha mégsem adja be a derekát, “baleset” éri. Nem egy ilyen példa volt már.

Többször elképzeltem már a következő – végtelenül leegyszerűsített! – szituációt, de pontosan a feljebb felsorolt indokok miatt ezt soha nem fogjátok hallani egyetlen országban sem. A helyszín a köztévé 1-es csatornája, szerda este 20:00 óra:

“Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket országunk politikai vezetésének első számú embereként. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy látszólag az én kezemben futnak össze a szálak és tökéletes rálátásom van országunk helyzetére. Az persze, hogy én ebben a helyzetben vagyok, nem véletlen, de az más lapra tartozik.

Országunk – és gyakorlatilag az összes fejlettnek nevezett nyugati nemzet – kifizethetetlen adósságban úszik. Évek óta már csak az egyre növekvő kamatokat fizetjük – amely összeg az éves költségvetésre óriási terhet ró -, és valójában esélyünk sincs arra, hogy kikecmeregjünk ebből a csapdából. Amit a parlamentben csinálunk, az nagyon sok esetben nem érdemi munka, csak a szart pakolgatjuk egyik zsebből a másikba. Mentjük amit még lehet, vagy eladjuk a nemzeti értékeket, hogy időt nyerjünk. Országunk működtetéséhez szükséges tőkét ugyanis többnyire olyan feltételekkel kapunk, mely a nemzeti önrendelkezésünket egyre inkább aláássa és rövidesen azt is el fogjuk veszíteni, ami még a miénk. Olyan ez, mint amikor Önnek úgy kell egyre több hiteltörlesztést fizetnie, hogy egyre szigorúbb feltételekben határozzák meg, hogy hogyan keresheti meg a pénzt a törlesztőre és még így sem biztosított, hogy a lakás 100%-osan az öné lesz. Így, ahogy most haladunk, soha nem lesz jobb, ezért a következőt javaslom:

A meglévő törlesztőrészleteket ne fizessék ki a bankoknak, mert azzal csak elodázzák a totális rabszolgaságot. Ha senki nem fizet, a bankrendszer elkönyveli a veszteséget és kész. Lesz egy kisebb-nagyobb összeomlás, de majd minden helyreáll idővel. A hitelek nagy részét a banki pénzteremtés hozta létre, magyarul a valódi veszteség igen csekély, max. az elvárt profit lesz kevesebb. Ráadásul – ezt csak “négyszemközt” mondom – a bank a hitel kihelyezésekor azonnal egy ún. céltartalékot képez, így néhány év alatt ő szinte lenullázza a kockázatát. (Ha nem hiszik, nézzenek utána!) Gondoljanak csak bele: ha senki nem fizet, kitől fogják elvenni a lakást? Aki előbb volt a nem fizetők listáján? 🙂

Én azt javaslom Önöknek, hogy szervezzenek közösségeket és egyre inkább fordítsák energiájukat ezen közösségek életben tartására. Az ember hozzátartozik a földhöz, ezért tanuljanak meg gazdálkodni és bizalommal lenni egymás iránt. Osszák fel egymás között, hogy ki mit termel és alakítsanak ki egy önellátó gazdasági rendszert. Ismerjék meg a helyi pénzek működését, mert annak segítségével a szükségleteik jelentős részét ki tudják cserélni egymás között. Ha pedig mégis a városi lét mellett döntenek, legyen B tervük. Ha bármi oknál fogva megáll az ellátó rendszer, B terv nélkül akár éhen is halhatnak. Vásároljanak földet és plázázás helyett költsék a bevételük egy részét arra, hogy kialakítsák a B tervet. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem lesz rá szükségük! Ne feledjék: egy problémát nem lehet ugyanazzal az elmével megoldani, amely a problémát létrehozta. Ez a rendszer csak akkor fog megváltozni és igazságosabbá válni, ha először leülünk a földre mindannyian.

Nagyon kérem Önöket, hogy ne számítsanak arra, hogy bármilyen kormány csodát tud tenni a jelenlegi helyzetben, mert amíg minden ország vezetésének tőkés befektetői csoportok mondják meg, hogy mit kell csinálni, addig az Önök érdekei másodlagosak lesznek. Arra kérem Önöket, hogy vegyék kezükbe a sorsukat és soha ne feledjék, hogy a saját létezésük az egyéni döntéseiken múlik. Köszönöm figyelmüket!”

Igen, tudom, ne is mondjátok: ilyen gyenge populista szöveget a világ nem látott még. A politika a lehetőségek művészete és nem arról szól, hogy elmondjuk az igazságot, mint az óvodában a gyerekek. Bennem mégis van egy olyan ártatlan gondolat, hogy ha soha nem kezdünk el kendőzetlenül beszélni a politikai és gazdasági döntések mögötti érdekekről, akkor az erőviszonyok nem fognak megváltozni!

Azt persze nem várhatom el egyetlen felelős vezetőtől sem, hogy a hitelek ki nem fizetésére biztasson – szóval ezt ne vegyétek komolyan tőlem! -, ez csak egy bennem lévő kis tüske, amit még meg kell tanulnom átölelni és elfogadni. Dolgozom rajta! 🙂 De a céltartalék képzése az nem kamu, az egyik barátomnak a most már “csak” 25 milliót érő házára (vételár 30) felvett 33 milliója utáni tartozás 7 millió kifizetése után 53 millió és egy banki ismerőse elárulta neki (titokban), hogy mi is ez a céltartalék. (=rendkívül okos kockázatkezelés!) A bankok többnyire a meg nem keresett profitjuk miatt sírnak – és nem a veszteségeik miatt -, nekem ez a véleményem. (Ráadásul a KSH adatai is bizonyítják, hogy a lényegesen kevesebb devizát vettek kölcsön, mint amennyit kihelyeztek.)

Ahhoz persze, hogy teljes hitelességgel beszélhessek ezekről a dolgokról, nekem is bent kellene ülnöm egy ideig az Országgyűlésben, de ettől függetlenül a kapcsolatrendszeremből is visszajut 1-1 igen érdekes morzsa hozzám, ami elgondolkodtató. Akármi is legyen a teljes igazság, a vezetők bizonyára tudnak róla (legalábbis a saját bőrükön is érzik, hogy mikor csörren meg az a telefon) és ha lenne vér a pucájukban és társadalmi felelősség a szívükben, akkor kiállnának és elmondanák az m1-en este 8-kor, főműsoridőben, hogy mindenki hallja. Ha mindenki megtenné egyszerre, túl feltűnő lenne a sorozatos lejáratás, nevetségessé tétel és “likvidálás”, nekem (!) ez a véleményem. Megfelelő kommunikációval elkerülhető bármilyen pánik és lehetséges egy kiszámítható(bb) jövő előkészítése! (“Józsi! Te egy naiv f@sz vagy!” – igen, hallottam már ezt, köszi! :)) Ezzel kapcsolatban George Carlin (1938-2008), amerikai komikus halála előtti utolsó előadásának részlete jutott eszembe:

A parlamentáris demokrácia egy illúzió, melyben az 51% mondja meg a 49%-nak, hogy mi lesz. A néhai amerikai filmrendező, Aaron Russo a következőképpen fogalmazta ezt meg, viccesen: “A demokrácia azt jelenti, hogy két farkas és egy bárány azon vitatkozik mi legyen a vacsora.” 🙂

Ha kíváncsi vagy arra, hogy mi miért történik politikai és gazdasági döntések tekintetében, egyetlen dolgot tanulj meg: Kövesd a pénz útját! A legfontosabb kérdés mindig az, hogy “Ki keres ebből pénzt?” Szomorú, hogy ez a legjobb megközelítése a mai világ történéseinek, de a saját érdekünkben érdemes elfogadni, hogy ez van, mert csak ennek mentén lehetséges egy EGÉSZségesebb világ megteremtése.

Ennek a cikknek nem célja az, hogy a jelenlegi (vagy akár korábbi) regnáló hatalmat bírálja, nekem úgy “ámblokk” (=összességében) ezzel a politikailag korrekt maszlaggal van teli a hócipőm, melyben mindenről beszélnek, csak arról nem meri senki se kinyitni a száját, hogy ki nyomogatja a gombokat (nem Magyarországon, hanem nemzetközi szinten!). Aki meg megteszi, arra rásütik, hogy összeesküvés-elmélet terjesztő, szélsőséges, radikális és persze fasiszta. 🙂

Ha pl. most elmegyek a kocsmába és benyomok egy felest, abból pénzt keres a kocsmáros, a kereskedő és a párlat készítője is. Teljesen tiszta a fogyasztói láncolat és mindenki megérdemli, hogy hozzájáruljak a megélhetésükhöz. A gazdasági összeomlást okozó pénzügyi szektor teremtett milliárdjainak láncolata azonban a folyamat egy adott pontján nem feltételez semmilyen munkát, a legnagyobb profitot mégis az keresi, aki ezt a láncszemet birtokolja! Na de erről már elmélkedtem korábban is eleget…

Mókával teli napot kívánok, igyátok a napi 2-3 liter vizet és menjetek ki a napsütésre, mert a D vitamin csodákat tesz! Egészségetekre!

Konzervatív vagy liberális?

Megyek a kocsmába, aztán ilyen szavakat használnak az emberek. “Te figyelj már Józsi, te konzervatív vagy, vagy liberális?” Évekkel ezelőtt, mikor egyre égetőbbé vált, hogy értelmes választ adjak erre a kérdésre, utána néztem, hogy ez mit is jelent. Főleg amióta az országot ennyire megosztotta a média és az emberek már nem is szívesen beszélnek pártpolitikáról, mert az ellenségeket szül. (Amiről csak annyit, hogy pont ez a cél. Abban a pillanatban, hogy rájössz, hogy a másik ember nem azonos az elméjével, abbahagyod a propagandát és nem adsz energiát ennek a megosztásnak. Na, erre koccintsunk! Egészségedre barátom! :))

Azt írják, hogy a konzervatívok a hosszú idő alatt kialakult intézményekhez és eszmékhez való ragaszkodók, valahol a “haladás ellenségei”. Szerintem az egyetlen állandóság a változás, tehát haladni muszáj. Aztán azt is írták, hogy a konzervatív a hagyományok tisztelője. Na, az vagyok. Szerintem a hagyomány végtelenül fontos, egy nemzet identitását (önazonosságát) adja. Ha nem tudom honnan jövök, honnan a fenéből tudjam, hogy hová megyek? Nem beszélve arról, hogy nekem szimpatikus az, hogy egy ország népe nem akar olyan lenni, mint egy másik ország népe. Ebből a szempontból konzervatív vagyok, nagyon is. Ha mindenki ugyanolyan lenne, ugyanúgy étkezne, öltözködne és kommunikálna, baromira unnám. 🙂 Te nem?

(tovább…)