Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Amióta beléptünk az Európai Unióba, megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ez jó ötlet volt-e vagy sem. A főáramlatú hírek a csatlakozásnak szinte csak az előnyeiről beszélnek és az elmúlt 20 év kormánypártjai sem gondolják másként, minthogy ez volt az egyetlen megoldás az európai jövőnk építésére. Hogy ez tényleg így van-e, nem tudnám megmondani (bár feltételezem, hogy nem ez az egyetlen megoldás), de ha már úgyis írom ezt a blogot, elmélkedek egyet arról az oldalról, amiről a média ritkán beszél, s leírom azt is, hogy szerintem mitől is lehetne valóban EGYséges a mi Európánk. Igazi “Józsi bácsi” szemmel, persze, szóval ne számítsatok valami tudományos, piackonform nézetre.

Az EU tagságunk kétségtelenül ajtókat nyitott a szabad kereskedelemnek és a munkaerő szabad áramlásának bizonyos keretek között. Eltűntek a vízumok, s az EU útlevéllel szabadon repkedhetünk, ahová csak akarunk, ráadásul olcsón. Viszonylag könnyedén tudunk külföldön is üzleti vállalkozást építeni, az internet által pedig teljesen eltűntek a határok. Szó szerint szabad a vásár, főleg azoknak akik cselekvőképes tudással rendelkeznek. (Erről írtam a legutóbbi alkalommal.) Már az USA-ba való kiutazáshoz sem kell vízumért sorbaállni és 500 Ft-os percdíjon időpontot egyeztetni a konzuli iroda automata rendszerével, arról nem is beszélve, hogy a szakképzett, olcsó(bbn)ak számító munkaerőnek az itthoni kilátástalanság ellen van hová “menekülnie” nyugaton. Sokan meg is teszik, Németországba csak 2012-ben 40 ezer magyar ment ki, az Egyesült Királyságba pedig még többen. Ez nagyon jónak tűnik az egyén céljainak szempontjából (bár szomorú, hogy ennyi fiatal menekül innen), bevallom az utazási szabadságnak rengeteg előnyét kiélveztem már én is és nagyon tetszett. (pl. pont akkor utaztam – és kocsmáztam 🙂 – körbe Dél-Amerikát 2004-ben, amikor beléptünk az EU-ba és akkor már csak Kolumbia volt az egyetlen ország, ahová vízum kellett – 2003-ban még a dél-amerikai országok fele ilyen volt -, de most már oda is beutazhatunk 90 napra útlevéllel.) Egy ilyen közös nagy “családban” ráadásul az az előnyünk is megvan, hogy a korábbi háborúkkal teli évszázadok energiapazarlása helyett elvileg(!) van időnk arra, hogy a lelkünk gazdagításával foglalkozzunk, ami végül is az itt létünk igazi célja. De az egyén “önös” célja az csak a képlet egyik fele, mert ugye mégis csak közösségekben élünk, így a társadalom jóléte is kihat az egyén jólétére és vica versa.

A szabadság azzal is együtt jár, hogy a nagyobb családunk (a nemzet, amelybe beleszülettünk) érdekeinek a védelme brutálisan sérül. Kétségtelen, hogy olyan sérülések ezek, melyeknek van rengeteg (rövid távon) pozitív(nak tűnő) hozadéka is, mint pl. nyugati és távol-keleti multicégek leányvállalatai már fél-európai fizetésért(?) sok-sok száz / ezer szakembert alkalmaznak és még adót is fizetnek – s így talán mégsem mennek el olyan sokan -, s ez valóban jó az országnak. Ezzel egyidőben azonban a tőkeerős multik tevékenysége számos konkurens kis- és közepes vállalkozót kiszorít, így sajnos a – ritkán hangoztatott – statisztikának az is része lesz, hogy egy hazánkba települő nagyvállalat munkahelyteremtése legalább ugyanannyi munkahely megszűnésével is együtt jár. A különbség az egyén szempontjából többnyire annyi lesz, hogy külföldi főnökei lesznek magyarok helyett, a hazai vállalkozó pedig – ha szerencséje van – munkát kap az őt kiszorító tőkeerős vállalatnál. (Még mielőtt ezt megkapnám: tudom, hogy ez a minőségbeli különbség miatt is előfordulhat, de legalább ugyanannyi esetben megy tönkre egy kis cég a naggyal szemben, mert nem tudja finanszírozni az árversenyt.) Ezt hívják globalizációnak, ami még ha számszakilag pozitív irány is (már ha az), az egyén boldogságának és egy nemzetgazdaság szuverén rendelkezéseinek szempontjából nem biztos, hogy annyira kecsegtető jövőképet nyújt. A kiszolgáltatott helyzet ugyanis olyan helyzetbe hozza a kormányokat, hogy a biztos szavazatokért cserébe már csak számszakilag akarják megoldani a problémákat (és nagyon gyakran ebbe is beletörik a bicska), hogy legalább a statisztikák jó irányt mutassanak. Az egészséges nacionalizmus és a lélek egyensúlya meg hadd vesszen.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a külföldi cégek a több éves adókedvezményes időszak után (amely a hazai cégeknek sem jönne rosszul) a vállalati adózásuk szempontjából nagyon jól (és egyre jobban) optimalizáltak (offshore és egyéb módon), ami azt jelenti, hogy csak annyit fizetnek be a közös kasszába, amennyit nagyon muszáj és szinte biztos vagyok abban, hogy ez az összeg nagyon ki van számolva, de persze tévedhetek, hiszen nem vagyok nemzetközi nagyvállalat pénzügyi igazgatója. A profit azonban teljes mértékben az övék – amivel nincs is semmi gond -, viszont azt túlnyomorészt nem Magyarországon költik el az anyacégek, ami egy lényeges pont, mert a (mi) nemzetgazdaság(unk) fellendülését okozó fogyasztáshoz csak részben járulnak hozzá (=munkahely teremtés által), szemben egy olyan helyi tulajdonú vállalattal, aki a hasznából (is!) sokkal inkább a magyar pénzügyi vérkeringésbe pumpálná a naftát. Na hja, ki az, aki képes Magyaroszágon pl. autót gyártani? – merül fel a kérdés. (Biztos, hogy nekünk autót kell gyártani? – válaszolom én erre, de majd kifejtem később, hogy mire gondolok.) A leglényegesebb pont ebben az egyenletben: egy nem hazai érdekeltségű cégben keletkezett profit jelentős része nem a magyar gazdaságba pörög vissza (kivéve, ha azt a saját szolgáltatásainak a fejlesztésére költi, amire ugyancsak van példa, de ugye ezek is a még profitábilisabb üzleti modell elősegítésére történnek meg). S ha már itt vagyunk, tegyük azt is hozzá, hogy Magyarország pozitív külkereskedelmi mérlegének az oka nem a hazai tulajdonú cégek exporttevékenységének, hanem a Magyarországon működő külföldi cégeknek köszönhető, vagyis egy olyan termelő tevékenységnek, amelynek elsőszámú haszonélvezője nem a magyar gazdaság, hanem a profitját innen elvivő nemzetközi nagyvállalatok tulajdonosai és részvényesei. (A megfelelő szaktudással és invesztícióval versenyképessé tehető, exportképes magyar ipart pedig a rendszerváltás óta lehúztuk a vécén. Lehet, hogy ez volt az “egyszerűbb”, de nem jól van ez így.)

Az imént felvázolt folyamat miatt és a pénz helyben történő forgását elősegítendő rendkívül előnyös a helyi / közösségi pénzek duális rendszerben történő használata, mert ott a helyi gazdaság (és a benne élő emberek életének!) védelme beépített elem, hiszen a helyben használatos pénz sehol máshol nem ér semmit. Főleg ha negatív kamat kerül a pénzre, ami azt jelenti, hogy minél tovább tartja az ember körforgáson kívül a fizetőeszközt, az annál kevesebbet ér. (Úgy képzeljétek ezt el, mint egy átvételi dátummal ellátott pénzt, amire rá van írva, hogy ha X ideig nem költöd el, akkor 10%-kal kevesebbet ér, s ez hónapról-hónapra egyre kevesebb lesz, így lehet “rákényszeríteni” a pénz tulajdonosát arra, hogy a pénze gazdasági körforgásban maradjon.) A körforgásról jut eszembe egy vicc:

Az idős és a fiatal rabbi sétálnak a sivatagban. Már jó ideje mennek, mire találnak egy teveszart. Megszólal az öreg:
– Fiam, ha megeszed ezt a teveszart, kapsz tőlem 100 dollárt!
Mire az ifjú rabbi:
– Hát, ez undorító, büdös és szar íze van (szó szerint), de hát 100 dollár az 100 dollár!
Fogja és elmajszolja, ezt követően megkapja a 100 dollárt az idős rabbitól. Mennek tovább, majd néhány órával később találnak még egy teveszart. Most az ifjú rabbi szól az idősnek:
– Rabbi uram! Ha megeszi ezt a teveszart most Ön, akkor kap tőlem 100 dollárt!
Az öreg megvakarja a fejét, majd megszólal:
– Hát, ez valóban undorító, büdös is, és borzasztó íze van, de hát 100 dollár az 100 dollár! Szépen megeszi az egészet, az ifjú rabbi pedig kifizeti őt. Mennek tovább majd hirtelen megszólal az ifjú rabbi:
– Uram! Én ezt nem értem! Mindketten megettünk egy marék teveszart és ugyanannyi pénzünk van, se maga nem lett gazdagabb, sem én.
Mire az öreg:
– Fiam! Te ezt nem érted még. A lényeg, hogy a pénz forgott.

Viccesen elmondva ez a pénz lényege: a pénzforgás által a gazdasági szereplők mindannyian megkapják a munkára fordított idő ellenértékét és így képessé válnak arra, hogy az életüket tervezhetően(!) finanszírozzák. (Ezért tartják veszélyesnek sokan a pénz beszűkülését, az ún. deflációt, ami nem is mindig rossz, mert az a pénz vásárlóerejének a növekedésével is együtt jár. Persze a modern közgazdaságtanban ez zsákutca, mert brutálisan lelassítja a fogyasztást. Az ember ugyanis nem fog valamire költeni, ami később olcsóbb lehet.) Egy negatív kamattal ellátott helyi pénzben leginkább az a jó, hogy az egy felhalmozás-ellenes rendszer, ami az értékelőállító(!) gazdaság minden szereplőjének kedvező – hiszen ha értékes terméket, szolgáltatást árulsz, tutira jönnek hozzád, mert ki akarják használni a pénz teljes értékét, mielőtt az csökkenne -, kivéve azt, aki a versenytársakat tönkretéve a tőkeerejébel akar felülkerekedni és monopóliumra (egyeduralom) törekszik. Olvassátok el Silvio Gesell “Természetes gazdasági rend” c. művét közösségi pénz témában, nagyon kellemes délutáni olvasmány.

Visszatérve az Unióra, a kereskedelmi és személyi szabadság a nemzeti (helyi) érdekeket csak részben szolgálja, és teljesen piaci alapon méri a hatékonyságot (=mennyire éri meg szigorúan gazdaságilag egy adott pénzügyi, gazdasági beavatkozás, rendelkezés), figyelmen kívül hagyva azt, hogy az emberek életének értelme nem csak abból fakad, hogy mennyire sok pénzt tudnak keresni, hanem abból is, hogy a megélhetésért cserébe milyen értékű és minőségű munkát végeznek. A szociális egészség látszólag nem igazán képez változót a közös Európa eszméjének egyenletében. Nézzétek meg a perifériás tagállamokat (Görög, Olasz, Spanyol, Portugál), egyre gyakoribbak az utcai tüntetések, pedig az a fejlett(!) nyugat. Az emberek érzik, hogy elég volt a számháborúból, egyszerűen szarul érzik magukat mindenféle kimutatások nélkül is, amely mellesleg bebizonyítja nekik igen sokszor, hogy nem is állnak olyan rosszul. 🙂

Tudjátok, többször mondtam már, hogy a világ egy üzleti vállalkozás. Azok a megoldások, amelyek az emberek életét úgy könnyítik meg, hogy azon nem lehet meggazdagodni valakinek, soha nem számítottak. (Lásd Tesla találmányait.) Ezért szárnyal a gyógyszeripar és ezért nem beszél senki a fősodrású médiában Szabó Gyuri bácsiról, a 82 éves bükki füvesemberről, aki mellékhatások nélküli természetes, olcsó népi gyógymódok tömkelegével segíti a rászorulókat (s aki mellesleg megmondta többször, hogy a parlagfű érték és nem irtani kéne, hanem védelmezni.) Az Európai Unió egy közös vezetésű egységesnek tűnő konföderáció, de valójában ugyanúgy működik, mint az egymással együttműködő, ugyanakkor versenyhelyzetben lévő és saját érdekeit érvényesíteni akaró mega-vállalkozások rendszere. Akinek nagyobb a gazdasági ereje és jobb, elterjedtebb kommunikációs csatornái vannak, az előnyhöz jut. Aki fogyasztókat jobban tudja befolyásolni, és manipulálni, attól több terméket vesznek. És ma már túlnyomórészt ez számít, sajnos. (Ezért fontos az internet szabadsága, mert az egyetlen esélyünk a viszonylag objektív álláspont kialakítására az, hogy hozzáférünk mindkét gazdaságpolitikai irány véleményéhez.)

S ha már EU, itt van pl. ez a túlzottdeficit-eljárás, amit Magyarországgal kapcsolatban állandóan hangoztatnak Brüsszelben. Ugye ez az a törekvés, hogy a Magyarországon a költségvetési hiányt a GDP 3%-a alatt tartsa a kormányzat, erre az EU kötelez bennünket, különben leminősítenek a nagy hitelminősítők (=maffia :)) és a nagytőke (állítólag) kimenekül az országból. (A hitelminősítők hitelességéről annyit, hogy nem sokkal a 2008-as pénzügyi válság kitörése előtt AAA – azaz a legbiztonságosabb! – besorolással látták el azokat a másodlagos jelzálogpiaci bankokat, akik a válságot okozták. Kötelező film: Bennfentesek) Az Európai Unióban több olyan nemzet van, amely lényegesen magasabb államháztartási hiánnyal küzd (s ez nem feltétlenül baj, hiszen vannak olyan időszakok, amikor a gazdaság beindításához előbb költekezni kell egy picit államilag), a potenciális eurózónához csatlakozó országok számára ez mégis kötelező, miközben arról egyetlen szó sem esik, hogy vajon milyen hátrányokat szenvedne el hazánk, ha tényleg csatlakoznánk a közös fizetőeszközhöz. (Mint ahogy ma már Németországban is sokan visszasírják a márkát.)

A leírtak és elhangzottak ellenére még mindig nem vagyok EU ellenes ab ovo, csak az a véleményem, hogy az európai vezetőség ugyanazt csinálja nagyban, mint azok a kormányok (szerte a világon), akik a nagy húsosfazék mellől kétpofára zabálva osztják az észt a népnek, hogy mitől nem fognak majd éhezni. Miközben a színfalak mögött meg ez történik:

Nagyon sokszor írtam azt, hogy a dolgoknak nincsen minősége, csak az embereknek, akik a dolgokhoz viszonyulnak. (A kés lehet gyilkos eszköz és elengedhetetlen konyhai kellék.) Ez az Európai Unióra is igaz. Alapvetően szerintem 2 oka van annak, hogy sz@r van a palacsintában:

  1. Van ugyan egy nagy közös eszme, de minden tagállamnak más az érdeke, hiszen a tőkeerősebb országok számára a feltörekvő országok – köztük kis hazánkkal – újabb piacokat és olcsó munkaerőt jelentettek elsősorban (ami hosszú távon nem Magyarországon elköltött profitnövekedést eredményez), így aki nagyobb “izomzattal” ül le a szkanderasztalhoz, az könnyebben osztja az észt felülről. Ne felejtsük el, hogy a keleti blokk EU csatlakozását megelőzően az Unió gerincét alkotó 15 EU tagállamból 9 nemzet végiggyarmatosította a világot évszázadokkal korábban – ezzel megszerezve vagyonuk javát -, s ha lehet hinni a morfogenetikus mezők elméletének, joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mitől változott volna meg ez a gyarmatosító törekvés napjainkra? (Az energia nem vész el, csak átalakul, mint tudjuk.)
  2. Olyan emberek ülnek döntéshozói székben, akiknek a szociális érzékenysége és a felebaráti szeretete (=ne tégy olyat mással, amit magadnak sem kívánsz) úgyszólván zérus, és az egyedüli céljuk a számokban mérhető hatékonyság növelése bármi áron, főleg a saját megbízóik (=nemzetközi nagyvállalatok vezetői és fő részvényesei) felé, akik sok esetben értékelőállítás nélkül akarnak mocskosul meggazdagodni. (S ha már gyarmatosító törekvéseket említettem fent, vajon miért avatkozik bele az EU a Közel-kelet és Afrika háborúiba az USA mellett? Biztos, hogy humanitárius okokból?) Nézzétek csak meg ezt a videót:

(A teljes szöveg megtalálható legépelve itt: Hazugság a terrorizmus elleni harc)

“Az EU nem a békéről szól, hanem a hatalomról.” – Tony Blair, az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke

Aztán vegyük hozzá a képlethez azt is, hogy bár az Unióban a legfontosabb, hogy jogállamban létezzünk egymással és egymás mellett, a 2005-ben széles körben leszavazott Európai (közös) Alkotmány, mely tartalmilag 96%-ben megegyezik a pár évre rá (manipulációs propaganda hatására) elfogadott Lisszaboni szerződéssel – amelyet az azt megszavazó országok jogászai el sem olvastak – tulajdonképpen egy olyan 85 ezer(!) oldalas rendelet és szabálygyűjtemény, melyet pontosan értelmezni még a szakemberek szerint sem egyszerű mutatvány, vagyis azt nem magyaráznak bele az EU törvényekbe, amit nem akarnak. (Az angolul beszélőknek érdemes meghallgatni Jens-Peter Bonde dán EU képviselő véleményét, vagy eme úriember korábbi weblapján megjelent angol nyelvű cikkének magyar fordítását: Az EU állam születése a lisszaboni nap és a bűn jegyében.) “A nemzetállamok Európája” vízióból egy bürokratikus, szinte átláthatatlan, nem igazán hatékony, nem igazán demokratikus (vagyis folyamatos kettős mércével mérő) olyan piacgazdaság lett, amelyben a természet törvényei alapján finoman szólva az “erősebb kutyát illeti meg az utódnemzéshez való jog”. (Akit érdekelnek további részletek a korporatokráciába átment – azaz pénzhatalmi, a nagyvállalatok érdekei mentén irányított – fejlődésről a nemzetállamok személyes érdekeinek rovására, annak ajánlom figyelmébe Rodney Atkinson elismert brit politológus – aki mellesleg Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson bátyja – 2008-as beszédét, továbbá ajánlom elolvasásra a következő bejegyzéseket: Cikkek az Európai Unióról.)

A Lisszaboni Szerződésben egyébként az is benne van(!), hogy az amerikaihoz hasonló mentőcsomagokat nem szabadna alkalmazni Európában, mégis megtették már többször is a bajba jutott dél-európai tagállamok esetében. Alkotmányellenesség? Oda se neki! 🙂 Ez a mentőcsomag-játék szerintem régen nem az emberekről szól (hiszen ha a népről szólna bármi, akkor már abba maradtak volna a bizonyítottan jogtalan banki hitelszerződésekben foglaltak nem teljesítéséből következő kilakoltatások), az egyedüli cél az, hogy a gazdasági egyensúly és “növekedési” pálya megmaradjon a hitelezés lehetőségeinek fenntartásával. A XXI. század mumusa a kiszámítható gazdasági növekedés, s ebben az egyenletben az emberi életnek nincsen szentsége sajnos. 🙁 (Nekem pedig a külföldiek magyar állampapír-állományát látva – klikk a grafikon nézetre! – az a véleményem, hogy a nagytőkének nem annyira sürgős kimenekülni innen IMF hitel ide vagy oda, hiszen az EU átlagnál lényegesen magasabb hozamfelár még mindig jobb, mint bármi nyugaton. A magyar gazdaság csődjével kapcsolatos hírek meg semmi más, mint nyomásgyakorlás arra, hogy a kormányzat megfelelő biztosítékkal rendelkezzen az ide befektetett külföldi tőke kamattal történő kifizetését illetően. Legyen bárki kormányon, mindig erről fúj a szél. Erről szólt a mesterséges forintgyengítés játéka is.)

Gondoljátok csak meg, hogy egy emberközpontú kapitalista rendszer lényege nem igazán az lenne, amit most tapasztalunk. (Vagyis ez a kíméletlen, egymást felfaló vadkapitalizmus, amelyben egymás eszén történő túljárással jutunk előrébb, lásd hitelek és befektetés bankházak körüli balhék.) Még a blogom elindításakor írtam egy Állami vagy privát? c. cikket, melyben pont azt fejtegettem, hogy nem attól lesz valami hatékony, hogy privát kezekbe kerül, hanem attól, hogy maga a cég (legyen az privát vagy állami irányítású) megfelelő üzleti tudással és érdekérvényesítő képességgel rendelkező vezetőkkel dolgozik-e. Mivel ma már minden a pénzről szól, ezért (sajnos) szinte kikerülhetetlen az, hogy ne valamilyen lobbiérdekek befolyásolják a stratégiai döntéseket, de azért az sem mindegy, hogy a lobbiérdekből fakadó döntéseknek van-e széles körben pozitív társadalmi hozadéka. (Ami egy főleg külföldi érdekeltségű multi esetében csak annyira jellemző, amennyire az ő érdeke megkívánja. Mint ahogyan Te sem veszel a szomszédodnak autót, csak mert neked jól megy.)

De ha a szocializmus versenyképtelensége és a kapitalizmus kielégíthetetlen tőkeéhsége sem jó, akkor mi lehetne a megoldás az emberiség számára?

Az én véleményem az, hogy a legjobb megoldás az emberi élet(minőség) és a szociális egészség védelmét szabályozott (nemzetállami) keretek közé szorító kvázi kapitalista rendszer, melyben mindent lehet, de nem mindent szabad. Ez azt jelenti, hogy a profit oltárán nem áldozunk fel emberéleteket és nem excel táblákban számoljuk ki az élet értékét, hanem kizárólag olyan vállalkozások működését és terjeszkedését támogatjuk, amelyek környezet és embervédelmi szempontoknak is megfelelnek, s mindezt úgy tesszük meg, hogy az emberközpontú és fenntartható gazdasági növekedés működését már 10 éves kortól oktatjuk a következő generációnak, hogy ne a tűzoltásról szóljon a közgazdaságtan, mint napjainkban. Na persze ez azzal is járna, hogy a silány minőségű és haszontalan tömegtermékek piaca beszűkül, de azt gondolom, hogy ez nem lenne túl nagy áldozat azért, hogy a profithajhász “modern” gondolkodás következtében az emberiség ne zabálja fel a saját jövőjét.

“Józsikám! Te valami elképesztően naív f@szi vagy!” – igen, hallom… 😀

Visszatérve arra a bejegyzés elején feltett kérdésre, hogy vajon kell-e nekünk tényleg német és japán autókat gyártani, felmerül bennem egy másik, számomra lényegesebb kérdés. Magyarország mindig is mezőgazdasági ország volt, amióta csak idejöttünk a Kárpát medencébe. Talán nem véletlen, hogy Európa éléskamrája voltunk a középkorban, hiszen itt fantasztikus a termőföld, s nem mellesleg az egész ország édesvíz és termálvíz tetején csücsül. (Amely még alternatív energia szempontából sem elhanyagolható). Ezek mind-mind az életünket lehetővé tévő kincsek, hiszen egy jó részük a táplálékhoz kötődik, amely nélkül nincs élet. Ehelyett mit látunk? Az agrárium egykori tündöklése már fényévekről sem kivehető, az EU mezőgazdasági támogatásai a spanyol és francia mammut vállalatoknak kedveznek, így a versenyképesség terén EU szinten nem rúgunk labdába, és ez nem a minőség miatt van, mert a magyar élelmiszer szerintem elsőrangú. A támogatási rendszer bár fejlődik, még nagyon messze van az igazságostól. Egyes közgazdász elemzők szerint Magyarország a csatlakozás óta is több pénzt fizet be a közös EU kasszába, mint amennyit képes kivenni onnan. Vagyis nettó befizetők vagyunk, bár sokan állítják ennek ellenkezőjét is. Hogy mi a tényleges igazság, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy az igazság az VAN. Az EU pályázati szisztémájára persze lehet azt mondani, hogy ez a támogatási rendszer legalább lehetőséget biztosít a magyar vállalkozásoknak, de én meg azt gondolom, hogy mindaz a pénz, amit az EU-ba befizetünk tagsági díj gyanánt (hogy aztán a pályáztató rendszeren keresztül többet tudjunk visszaszedni mindenféle kritériumoknak megfelelve), megfelelő hazai szabályozással és ellenőrzéssel ugyanúgy állami – és nem EUs – támogatásként is eredményes lehetne, és legalább az egészet az EU bürökratikus rendszerén sem kellene átpörgetni. (Ez gyakorlatilag ugyanaz a kérdéskör mint az MNB függetlenségének kérdése.) Arról nem is szólva, hogy a biztosan nettó befizetőknél – pl. Németország – is kezd kicsapódni a biztosíték.

Gondolkodtatok már azon, hogy miért nem létezik (legalábbis én nem tudok ilyenről) egy széleskörű, a kisembereknek készített – pl. az interneten elérhető – nyilvános statisztika arról, hogy a nemzetállamok EUs mérlege hogyan is alakul? Mennyit fizettünk be pontosan? Mennyit kaptunk vissza és mire? Én úgy érzem, hogy az állampolgárok kegyéből(!) létező nemzetállami vezetés és a fölöttük álló brüsszeli bürokratikus rendszer minimum azzal tartozna az EUs állampolgárok felé, hogy igazi “józsi bácsi nyelven” egy könnyen átlátható és követhető pénzügyi kimutatást készít arról, hogy a befizetett összegeknek mi is lesz végül a sorsa. Ha a pénzáramlás építő jellegű, akkor úgysem fog senki lázadni, ha meg sok a maszatolás és a hiányzó pénz, akkor meg derüljön már ki, hogy mi az igazság! (Egy olyan világban, amelyben már az átlagember fenekébe is be akarnak nézni, hogy mitől van neki 2 autója, ez olyan nagy kérés?)

Sajnos hiába vagyunk agrárnemzet, a magyar termények iránti igény azért is csökken, mert a magas eladósodás miatt a széles tömegek sokkal inkább ár-, mint minőségérzékenyek az élelmiszer tekintetében, a finom magyar paprikát meg exportálni kell, mert azon az áron csak a gazdagabb nyugatiak tudnak zöldségeket fogyasztani (nagy tételben), amiért itthon egyáltalán megéri ezzel foglalkozni (még). (Érdekes cikk ezzel kapcsolatban: Lantos Ferenc paprikája hódít a japánoknál.) Nem tudom ti hogy vagytok vele, de számomra szomorú, hogy a piacgazdaság ezt eredményezi. S ha mégis megéri autógyártással foglalkozni (mivel a magyar mezőgazdaságot “halálra ítélte” a piaci “verseny”), akkor pl. hogy lehet az, hogy folyamatosan Volvo és Mercedes buszokat vesznek a hazai tömegközlekedési társaságok, a magyar buszokat meg Amerikába exportálják? (Azért hála Istennek, úgy néz ki, hogy mégis lesz valami változás rövidesen a magyar buszgyártás terén: Pusztító hatású az új magyar busz?)

A keményebb hangvétel ellenére beismerem, hogy ez a MI, vagyis az Én hibám (is). Mert addig, amíg az árérzékenységem miatt nem magyar árut veszek, addig a külföldiek szekerét tolom, az ő gazdaságukat erősítem és a saját nemzetem gazdaságát gyengítem. (Hogy egy érthető hasonlatot mondjak: aki a szomszédasszonyhoz jár pásztorórákat eltölteni, annak a feleségére nem sok energiája marad.) Egyetlen külföldi cég sem tudná Magyarországon megkeresni az extra profitjait, ha megfelelő tudatosságú nemzetünk lenne, akiket magyar szívű vezetők döntései gardíroznak a jövőbe, s mindannyian tisztában lennénk azzal, hogy Magyarország felvirágzásához elsősorban nem politikusok kellenek, hanem személyes felelősségvállalással felvértezett egyének, akik a döntéseikkel és idejük eladásáért cserébe kapott pénzükkel kizárólag azt támogatják, ami a szűkebb pátriájuk érdekeit szolgálja. Elvégre is nem azért dolgozzuk végig az életünket, hogy a szomszéd házát építsük fel. Természetesen nem állítom azt, hogy az értéket teremtő külföldi cégek ne keressenek azon, hogy itt tevékenykednek, csak azt gondolom, hogy ezt nem szabadna megtenniük a hazai mikrovállalkozások és a KKV szektor rovására, amelyben dolgozók a GDP több, mint 50%-át termelik, a foglalkoztatások terheinek cca. 60%-át vállalják magukra, s amelyekben a gazdaságilag aktív magyar lakosság (kb. 4.3 millió ember) 38-40%-a dolgozik (persze igaz, sokan kényszervállalkozóként). Nagy örömömre szolgál, hogy azért vannak már jó irányba mutató kezdemények Európában:

Milyen lenne az én áhított közös Európám? (Álmodozom egy kicsit…)

Kritizálni mindenki tud, de teremteni annál nehezebb, főleg úgy, hogy emberek vagyunk, tele kapzsisággal, féltékenységgel és (némi) hatalomvággyal, mert az életünket irányító, hiányra koncentráló ego számára a birtoklás illúziója hozza el a vélt kánaánt. Aki tehát a fent leírtakra azt reagálja, hogy én is csak egy szájkaratés vagyok a sok felesleges tollnok közül, annak részben igaza van. Bennem is ott van a keretbe zárt ÉN tobzódása a kÉNy-ELEM zónájában, és szeretnék úgy változást tapasztalni, hogy nincs járulékos fájdalom. Ez azonban nagyon ritka. Mégis úgy érzem, hogy a véresszájú EU ellenesek és a vakbuzgón hívő EU pártiak között van egy vékony, de létező sáv, melynek szélesítésével valódi közös nevezőt lehetne találni.

Ez a közös sáv arról szól, hogy “élni és élni hagyni”. Lehet terjeszkedni és új piacokat szerezni, de mértékkel és előre meghatározott keretek között úgy, hogy az értéket előállító kisember érdekeit nem tiporjuk a sárba. Lehet a silány minőséget képviselő piaci szereplőket kiszorítani a szolgáltatói és termelői körből, de nem úgy, hogy árversenyben tönkretesszük az értékes konkurenciát is csak azért, mert nem tiltja a törvény. Lehet földet vásárolni, de szigorú állami szabályozással és meghatározott kritériumok alapján, mint ahogyan Dániában is működik. (Kritérium: megfelelő, dán nyelven megszerezhető szakirányú végzettség és helyben lakás, vásárolható föld mérete: max. 250 hektár.) Kell, hogy a nemzetek közösségére tisztelettel legyen az európaiságunkat összefogó közös, határok nélküli vízió, ám ez csak úgy érhető el mindenki boldogulására, ha a nemzetállamok érdekérvényesítő képessége azonos mértékű szerte a kontinensen. (Mint ahogyan az egy utcában lakó, kerítés nélküli kertszomszédok sem a másik frigójából pakolják tele a gyomrukat csak azért, mert az egyiknek nagyobb a bicepsze, mint a másiknak.)

Meggyőződésem, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott tágabb közösség, mint az Európai Unió csak így tud egymással hatékonyan és boldogan együttműködni hosszú távon. Ha már úgyis ún. jogállamban(?) élünk, mert a felebaráti szeretetre nem lehet államformát felhúzni, akkor olyan törvények működtessék a kontinens politikai is gazdasági szerkezetét, amelyek az értékteremtő munkahelyek egészséges profitlehetőségeit figyelembe véve elsősorban az emberi élet szentségét, másodsorban pedig a nemzeti kulturális értékek megőrzését tartják fontosnak, mert csak így maradhat színes ez a csodás kontinens.

Az Európai Unió szuperállamának megálmodói ott tévednek a legnagyobbat, hogy a szabadosságot szabadságnak hirdetik. Az igazi szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálhatom, amit akarok, ha a törvények nem tiltják, hanem azt, hogy az éberség állapotában létezve és a szellemi törvényeket betartva senki nem kényszeríthet rá arra, hogy hazug legyek önmagamhoz a megélhetésért, s nem vehetnek rá arra, hogy szembe menjek a saját családom érdekeivel mások aránytalan szolgálata végett. (Ha pedig körbenéztek, ez a rengeteg szabályozás sajnos nem igazán ebbe az irányba mutat.)

Ezt a különbséget kellene megérteni azoknak, akik a közös Európa eszméjét a következő szintre akarják emelni, melyben a személytelen korporatokrata Unióból az emberekről szóló, perszonokrata YOUnió lehetne végre.

Mi van a gyenge forint árfolyam mögött?

Vajon miért gyengül a forint? Véleményem szerint nem véletlen, viszont direkt van. 🙂 Mi lesz most az euró árfolyammal vagy a frank árfolyammal? Elszállunk az egekbe és csődbe megy az ország, ahogy a főáramlatú média mondja világszerte? Ennyire nagy lenne a gáz? Vagy mégsem?

Őszintén szólva nem akartam cikket írni erről a témáról, mert ennek aktuálpolitikai vonzata is van (ott pedig elég megosztott a társadalmunk és a megosztásban nem kívánok részt venni!), de azt veszem észre, hogy a fősodrású médiában nem tisztán van lekommunikálva a helyzet (irányított nagyon a véleményalkotás), és az emberek többsége végtelenül haragszik azért (=önmagával tol ki :)), mert Magyarországon parázs helyzet állt elő. Pedig az egész morgolódásnak és elégedetlenkedésnek az oka az, hogy a hozzám hasonló sok-sok józsibácsi nem érti az egyes szereplők funkcióját. Magyarul nem tiszta a fejekben az, hogy mi egy pénzügyi és mi egy kormányzati rendszer szerepe és leginkább hatásköre. Erről fogok ebben a cikkben írni. Nem lesz rövid, de mire a végére érsz, olyan tiszta lesz a kép, mint egy nyári, felhőtlen égbolt. Legalábbis igyekszem olyanná tenni.

Elölről kell kezdenem, hogy olyanok is megértsék, akik most olvasnak először gazdasági témájú írást. Nagyon lassan írtam, mert nem tudom, hogy tudtok-e gyorsan olvasni. 🙂

A helyzet a következő:

Magyarországon kétszintű bankrendszer van. Van a központi bank, másnéven jegybank (=Magyar Nemzeti Bank), és van a kereskedelmi bankhálózat (OTP, Erste, Raiffeisen, stb.), amely a hitelezéssel, betétgyűjtéssel és egyéb pénzügyi műveletekkel foglalkozik.

A kereskedelmi bankok – ahogy már írtam korábban is – a hitelezésből élnek, ami a pénzmultiplikátor (=banki pénzteremtő képesség) miatt sokszoros bevételi lehetőséget (=levegőből kreált számlapénzért munkával visszafizetett kamatjövedelem) tesz lehetővé rendkívül alacsony kockázattal. Elhelyezed a betétedet 5%-os kamatra, a bank kiadja 15%-osra, ráadásul többszörösen. Nagyon jó buli. Bocsánat, hogy még egyszer leírom, de ez kulcsfontosságú infó a “válság” megértéséhez: a banki pénzteremtés lehetőséget nyújt arra, hogy a bankban elhelyezett betétek akár 20x-osát is kihelyezzék (amennyiben a kötelező tartalékráta csak 5%), de persze ennyit nem helyeznek ki, hanem csak 4-5x-ös pénzt, különben stabilitási kockázatok lépnek fel. (Bár ezt a fogalmat elsősorban az országok gazdaságpolitikájának elemzésekor hallod leggyakrabban.) A kereskedelmi bankrendszer olyan pénzt ad ki hitelbe (munkával megfizetendő kamatért cserébe), ami a semmiből jött létre egy hitelszámlán. (Erről a Mi a pénz? c. bejegyzésemben is írtam már). Ha jól megy a hitelezés, annyira megéri ezt csinálni, hogy érdemes minden sarkon bankfiókot nyitni. Kiskőrös belvárosában pl. 11 kereskedelmi bankfiók van (vagyis lehet, hogy már csak “volt”), annyira jó buli ez. (Pedig Kiskőrös nem egy világváros.) Nem csoda tehát az sem, hogy a hitelezés visszaesése miatt csökkenteni akarták a meglévő kockázatokat is a túlnyomórészt külföldi bankok és rengeteg bankfiókot bezártak 2011 végén. Ez persze logikus lépés, amit néhány okosabb közgazdász már évek óta prédikál, hogy ez lesz, mert a túlzott devizahitelezés előbb-utóbb a sokat akar a szarka, de nem bírja a farka eredményre vezet. (Ha van egy kis időd, ez után a cikk után olvasd el az Ezért nő a szegénység c. bejegyzésemet is, mert ott bővebben kitérek erre.)

A jegybank legfontosabb szerepe – sok egyéb mellett, mint pl. infláció kezelése, pénzügyi szektor felügyelete, stb. – az, hogy az ország fizetőeszközének az értékállóságát szabályozza. Ezt más néven úgy is hívják, hogy a jegybank a forint árfolyamának stabilitásáért felel. Mivel rengeteg kereskedelmi kapcsolat van Magyarország és külföld között, ezért nem mindegy, hogy a forintnak éppen milyen az árfolyama a jelentős külföldi devizákkal szemben. (Ha túl erős a forint, akkor az rosszat tesz a hazai exportnak – mert sokba kerül forintot venni a külföldieknek azért, hogy magyar gyártású termékeket forintért vegyenek – , ha pedig túl gyenge a magyar fizetőeszköz, akkor az az importból élő vállalkozói réteg költségeit növeli meg, és ezzel a végfelhasználók, azaz a vásárlók kiadásait is. A vállalkozó ugyanis a drága import költségeit továbbhárítja a vevőkre. Ezt gondolom Ti is tapasztaljátok mostanság.) Nagyon fontos tehát olyan árfolyamsávon belül tartani a forintot, hogy az import-export egyaránt működni tudjon. Ezért felel a jegybank. Ez az ő fő legfőbb feladata.

Ahogy a mesterséges forintgyengítés című bejegyzésben már levezettem, a magas hazai állampapír-piaci hozamok és a gyenge forint rendkívül kedvező környezetet teremtenek a külföldi befektetőknek, akik az eurójukért, dollárjukért, svájci frankjukért (leginkább alacsony kamatozású devizájukért!) sok magas kamatozású, olcsó forintot kapnak. Befektetőként ez nagyon jó piaci ziccer, mert az állampapírok hozamát garantálja a magyar állam (mögötte a magyar állampolgároktól beszedhető mindenféle adókkal). Az állampapírok jegyzése jelenleg persze még nem hágott a tetőfokára, az Államadósságkezelő Központ (röviden: ÁKK) állampapír aukcióin ugyanis egyelőre még mindig nem vásároltak be a külföldiek. Véleményem szerint (!) azonban pontosan olyan helyzet előtt áll az ország, ahol ez megtörténhet. Jelenleg ugyanis azért kell IMF megállapodás mindenáron (az ide áramlani akaró nemzetközi tőkének), hogy legyen elég pénz kifizetni a (potenciálisan megvásárolható) állampapírok hozamait! Ha a magyar gazdaság nem muzsikálna jól a jövőben, de van IMF “hátország”, akkor tudunk honnan további eladósodásba (=hitelfelvételbe) fogni azért, hogy legyen miből fizetni a hozamokat. Ezt jelenti az, hogy védőháló. Ez a védőháló elsősorban nem Magyarországot védi, hanem a befektetőt. Mindenkit, aki állampapírt vesz, egy ilyen megállapodás biztosíthat arról, hogy meg fogja kapni a befektetett pénzét. Nézzük meg a következő grafikonokat, hogy könnyebb legyen megérteni a magyarázatot.

EUR/HUF árfolyamgrafikon 2006 óta

5 éves EUR/HUF árfolyamgrafikon (idő fent, ár jobb oldalon)

Az alábbi grafikonról ha nagyobb képet szeretnél, kattints a képre!

Magyar 10 éves állampapír-hozamfelár 2004 óta

10 éves futamidejű magyar állampapír-hozamfelár 2004 óta

(A grafikonokért köszönet a MoneyMoon Training-nek, akik havi webkonferenciáikon állandóan felgyújtják a lámpát hiteles makrogazdasági adatok teljesen logikus, tárgyilagos elemzésével. Ajánlom őket minden olvasóm figyelmébe, szerintem Magyarországon nagyon kevés ennyire objektív elemzőt találtok.)

Mint ahogyan az az EUR/HUF grafikonon látszik, jelenleg ugyanolyan gyenge a forint az euróval szemben (sőt, még egy picit gyengébb is), mint amilyen 2009 tavaszán volt. Ha megnézitek a 10 éves állampapírok hozamfelárát, ott is látszik, hogy tulajdonképpen majdnem ugyanaz a helyzet, mint közel 3 évvel ezelőtt, 2009 tavaszán volt. “A történelem nem ismétli önmagát, de rímel” – mondta Mark Twain. 🙂

Mi történt 2009. tavaszán? Nos, az történt, hogy a new yorki székhelyű Lehman Brothers befektetési bankház 2008. szeptemberi csődje utáni válság teljesen begyűrűzött Magyarországra is. A válság “hatására” a forint gyengülni kezdett és 2009. márciusára a 318 ft-os történelmi csúcsot elérte. A külföldi befektetők olcsón vették a sok-sok forintot, abból pedig magas hozamú magyar állampapírhoz jutottak. (“Érdekes módon” a hozamfelárak tetőzése és a forintgyengülés csúcsa szinte ugyanarra az időpontra esett! Micsoda véletlen! 🙂 ) Az állampapírok hozamfelára egyébként azért emelkedett, mert a külföldi befektetőket akarta arra csábítani a jegybank, hogy forint vásárlásukkal visszaerősítsék a magyar fizetőeszközt. Ez működött is, de mivel akkor sem volt túl rózsás a magyar gazdaság helyzete, ezért biztosak akartak lenni abban a befektetők, hogy meg fogják kapni a pénzüket. Ennek volt köszönhető az, hogy 2009. tavaszán – pontosan az EUR/HUF árfolyam akkori történelmi csúcsán – készenléti hitelkeret szerződést kötött az akkori magyar kormány az IMF-fel 20 milliárd EUR-ról. Ez egy biztosíték volt az állampapírok hozamaira, s így az ezt követő 1 évben a 2010 nyári kormányváltásig 16 milliárdot le is hívott a magyar kormány, amely a Magyar Állam külső adósságát “egy picikét” megnyomta. (Az ország ugyan működött tovább – ez igaz – , de a politikai ígéreteket a folyamatosan növekvő államadósság miatt azért nem könnyű betartani, bárki is kormányozza az országot. Ezeknek az ígéreteknek a meg nem valósulását látjuk most.)

Lépjünk vissza egy kicsit a jegybankhoz. Ahogy említettem, a jegybank azért felel leginkább, hogy a magyar fizetőeszköz, a forint árfolyama normális szinten legyen a külföldi devizákkal szemben, vagyis hogy a forint ne legyen se túl erős, se túl gyenge. Amikor bármelyik extrém tartományt eléri, akkor általában jegybanki intervenció (=beavatkozás) következik be, ami annyit jelent, hogy a forint erősítése vagy gyengítése érdekében a jegybank forintot vásárol vagy ad el a devizapiacokon. A svájci és a japán jegybank az elmúlt évben meg is tették a saját jegybanki intervenciójukat, mert túl erősnek tartották az országuk fizetőeszközét és ez komoly visszaesést eredményezett az exportot illetően. A jegybank tehát azért felel, hogy az árfolyam stabil legyen és azért független, hogy semmilyen kormány ne befolyásolhassa azt, hogy ő megvédje az ország fizetőeszközének értékét. Csakhogy a magyar jegybank pont ezt nem teszi most meg. És bevallom, józsibácsi fejemmel nem értem, hogy miért nem. Vagyis értem, de a feltevésem nagyon elszomorít.

Jelen pillanatban a kormány intézkedései miatt a külföldi befektetők bizalma igencsak megingott Magyarországban. (Néhány közgazdász barátom szerint a makrogazdasági adatok egyáltalán nem tükrözik a nemzetközi hisztériát és a leminősítéseket, ezért ez valami másról szól. Még az említett MoneyMoon Training rendkívül tárgyilagos elemzője is többször utalt rá, hogy ő sem látja azt a makroadatokban, hogy miért ekkora a negatív kampány.) A lényeg viszont az, hogy egyelőre nem mernek (vagy inkább akarnak) idehozni túl sok pénzt, mert attól félnek, hogy nem fogják megkapni a profitjukat. Érdemes mindenkinek megérteni azt, hogy a befektető magasról leszarja azt, ha egy ország eladósodik, ő ugyanis profithoz akar jutni, s ezért kell az is, hogy legyen védőháló.

Mivel a kormány hezitál az IMF-fel kapcsolatban, ezért olyan sok a kérdőjel. A legnagyobb probléma viszont az – és itt van az, ahol a média információi igencsak félrevezetőek véleményem szerint – , hogy a Magyar Államot képviselő Magyar Nemzeti Bank, bár tudja, hogy a devizahitelesek szarban vannak és a vállalkozások is döglődnek a gyenge forint miatt, direkt nem akar közbeavatkozni a forint erősítésének oldalán. Meglátásom szerint ez okozza a kormány és az MNB közötti komoly súrlódást valamint az, hogy a magyar kormány által kért kvantitatív lazítást (=likviditás, azaz pénzpumpa a magyar gazdaságba) nem tudja megtenni az MNB. Arra ugyanis csak a FED-nek meg az EKB-nak van jogosítványa, hogy pénzt bocsásson ki a semmiből, a mi jegybankunk ilyen típusú likviditás fokozást nem tehet meg. De interveniálni (=devizapiacon beavatkozni a forint árfolyamának érdekében) azt tudna. Egy nemzeti érdekű (független) jegybank elsődleges célja, hogy az országot fizetőképesen és működő pályán tartsa és szerintem a jegybanki függetlenség körüli balhé is pont azért került elő, mert a Magyar Nemzeti Bank nem Magyarország érdekeit veszi előre (legalábbis nagyon úgy tűnik), mint ahogyan azt Svájcban és Japánban megtették. Javítsatok ki, ha logikai gikszer van abban amit írok, de objektíven én így látom a helyzetet. (Hangsúlyozom: nagyon fontosan tartom a jegybank függetlenségét, de azt is, hogy az ország érdekében legyen független, ne ellene!)

Egy pillanatnyi kitérő erejéig – csak, hogy tiszta legyen az, hogy mennyire manipulált a pénzvilág – nézzétek meg ezt a rövid bejátszást, melyben egy londoni tőzsdei elemző és trader (kereskedő), Alessio Rastani bevallja, hogy nem egészen az van, amit a közvélemény hisz, mert a Goldman Sachs irányít minden jelentős döntést. Ha megnézitek mi történt Görögországban és Olaszországban, akkor nyilvánvaló lesz, hogy igaza van. (Az ország vezetőit lecserélték olyan politikusokra, akik korábban a Goldman Sachs-nak dolgoztak. Sajnos én nagyon úgy látom, hogy ma már erről szól az ún. “szakértői” kormányzás. Jól megszakértik azt, hogy a várt profitok eléréséhez a megfelelő környezet ki legyen alakítva.)

Lenne egyébként egy nagyon jó megoldás, ami mindenkinek jót tenne véleményem szerint, de előbb egy alapvető tudnivalóra szükség van egyetlen mondatban, hogy mindenki értse az alábbi idézetes részt. Elnézést kérek mindenkitől, ha ez nagyon óvodás infó, de én Józsi bácsi vagyok és szerintem vagyunk még így egy páran. 🙂

Az államkassza – vagyis amiből egy ország működik – az adófizetők pénzéből (SZJA, ÁFA, társasági, iparűzési, stb. adók) szerez bevételt a működéséhez, vagy államkötvényt bocsájt ki (amelynek megvásárlói a saját tőkéjükkel finanszírozzák az államkasszát), vagy külföldről vesz fel hitelt. Egy bármilyen államnak ezek a fő bevételi, finanszírozási forrásai.

És akkor most a megoldás. Figyeljetek nagyon, mert ez logikailag szerintem zseniális! Bevallom, nem én találtam ki. Ahogy egy nagyon közeli kocsmázós cimborám mondani szokta: Ezen az ötleten Józsikám most beszarsz! 🙂

A hazai lakosság bankbetét állománya a mai napig elég magas (ezt csak tippelni tudom, de ha jól emlékszem 70-80% körül mozog), vagyis az emberek 70-80%-a a megtakarításait a bankba teszi be, mert azt tartja biztonságosnak és nem a pénz- és tőkepiaci lehetőségeket keresi. A bank az tuti, ezt tanultuk. 🙂 (Ha a banki pénzteremtés elképesztő profitlehetőségét figyelembe veszitek, szerintem nem véletlenül verték az emberek fejébe ezt sem! Minél több a bankbetét, annál több a kihelyezhető hitel és a – pénzteremtésnek köszönhető – többszörös kamatjövedelem is! Hogy egy kicsit fiatalosan fogalmazzak: Óriási kaszanova ez, gyerekek!) Tekintve, hogy most a rövid és hosszú lejáratú állampapírok magas hozama lényegesen több profitot nyújt bárkinek, aki a bankbetétek helyett állampapírba fektet, ezért csak annyit kéne tennie egy pénzügyi tekintélynek a gazdasági médiában, hogy kiáll és ezt mondja:

Hölgyeim és Uraim!

Önök a pénzüket a bankban tartják, mert azt biztonságosnak gondolják. Szeretném, ha tudnák, hogy a bank lényegesen több hitelt helyez ki, mint az Önök által befizetett bankbetétek mennyisége és ezzel lényegesen növeli a kockázatát annak, hogy Önök felé fizetőképes legyen. Igaz, ezt a gazdaság működtetése céljából teszi, mégis ha mindannyian egyszerre szeretnék kivenni a pénzüket, gondban lenne a bank. Elég egy kósza hír, hogy tönkre megy egy bank, Önök megrohamozzák a bankfiókokat és kitör a pánik, hogy nincs pénz. Ez azért nem megy olyan könnyen persze, de azért tudjanak arról, hogy egy bankbetét sem teljesen kockázatmentes. Azért van az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA -www.oba.hu) biztosítási határa is az Európai Unióba lépésünk óta 100 ezer EUR összegben meghatározva, hogy azért ne legyen 100%-os az Önök kockázata! Az OBA arról szól, hogy ha a bank becsődöl, önök 100 ezer EUR értékű forintot kaphatnak az aktuális árfolyamon, bármennyi pénz is volt a bankszámlájukon. (Már úgy értem, hogy ha több volt, mint 100 ezer EUR, akkor is max. 100 ezer EUR-t kapnak!)

Most jön azonban a lényeg: Az országunk szarban van, nincs lóvé finanszírozni a kiadásokat, ezért szükségünk van tőkére, ami működteti az államot és a gazdaságot. Mi lenne, ha segítenénk egymáson, vagyis együtt, önmagunkon? Önök kiveszik a bankból a pénzüket és magyar állampapírt vesznek rajta. Ezzel finanszírozást kap a Magyar Állam, Önök pedig lényegesen magasabb hozamot kapnak, mint a bankbetéteik esetében. Ugyan a privát kézben lévő bankszektor kamatjövedelme visszaesik, de mint ahogy nekik is, az országunknak is az elsődleges az, hogy működni és fejlődni tudjunk. A belső – lakosság általi – finanszírozás következtében stabilizálódna a fizetőképességünk, a forint árfolyama visszaerősödne a befektetők bizalmának növekedése következtében és az Önök devizahitele is olcsóbb lenne az erősödő forint miatt. Ezen a megoldáson mindenki nyer, ráadásul MI, ÖNMAGUNK segítünk a Magyar Államon! X hó Y napján állampapír aukció lesz az ÁKK-nál, jöjjenek és segítsünk közösen országunk helyzetén. Ismétlem, ezzel mindenki jól jár, kivéve a kereskedelmi bankszektort, de tisztelettel megkérjük őket, hogy értsék meg azt, hogy nekünk is a saját életben maradásunk az elsődleges!

Tisztelettel:
egy felelősséget vállaló pénzügyi szaktekintély”

Ezzel szemben statisztikák szerint a lakosság éppen most száll ki az államkötvényekből. (És ez történt 2008/2009-ben is!) Szerintem ez a megoldás teljesen logikus és mint említettem, nem én találtam ki. Nekem is elmondta valaki, aki sokkal okosabb mint én, de mivel úgy éreztem, hogy minden szava logikus és zseniális, ezért leírtam ide, hogy az olvasóim is megértsék ezt az összefüggést.

Visszatérve bejegyzésem eredeti témájához a forint tehát azért gyenge, mert az ország jelenlegi vezetésének döntései sértik a nemzetközi befektetői érdekeket és szerintem a jegybank elnöke is azért nem avatkozik be a forint erősödésének az oldalán, mert neki nem a Magyar Állam, hanem az EKB és a baseli BIS felé kell elszámolnia, ők meg nem akarják, hogy a forint erősödjön, leginkább a fent említett potenciális profitlehetőségek miatt. (Sajnos azt biztos forrásból tudom, hogy a mindenkori jegybank elnöke havonta jár ki instrukciókért ezekbe a pénzügyi intézményekbe. A kocsmában, ahová járok, megfordul néha egy-egy jól informált ember. 🙂 ) Szóval kedves barátom, pénz beszél, kutya ugat, vagy ahogy az angolszáz világban mondják: Follow the money trail! (Kövesd a pénz útját!)

Fontos megjegyeznem, hogy ezt a bejegyzést nem a kormány védelmében, vagy a kormányt támadók kritizálása céljából, hanem a józan ész és a gondolkodás érdekében írtam meg. Ne gyilkoljuk már önmagunkat felesleges szitkozódással, amikor egy kis megértés lámpát gyújthat odabent! 🙂

Én I. Józsi bácsi 🙂 minden politikai pártnak és kormányzatnak – legyen az jobb- vagy baloldali – támogatom azon törekvéseit és intézkedéseit, melyek védelmezik a természetes és normális “gazdasági vérkeringéshez” szükséges pénzügyi önállóságot. Lehet, hogy ebben konzervatív vagyok egy picit, de mint ahogy abban sem hiszek, hogy a saját családom eladósítása hosszú távon jó ötlet, így ezt a nagyobb családomban (=a nemzet, amelybe beleszülettem) sem tartom működőképes megoldásnak. Ezért vallom azt a nézetet, hogy a cselekvőképességünk növekedését az adósságaink visszaszorításában látom mind egyéni, mind nemzeti szinten egyaránt.

Sokakban felmerülhet a kérdés: de akkor most mi lesz a forinttal? Én erre azt mondom (de ez csak egy tipp), hogy ha a történelem valóban ismétli önmagát (és simán megteheti), akkor ha eléri a 10 éves magyar állampapír-hozamfelár a 2009 tavaszi szintet (ez rövidesen megtörténhet), akkor adjátok el az eurót és vegyetek forintot. (Forex piacon: EUR/HUF short selling, de napi grafikonon határozd meg a veszteség limitet, ne órás grafikonon! Vagyis hosszabb távon gondolkodj!) Továbbá 10 éves állampapírt is vegyetek, az sokkal többet hoz, mint a bankbetét! 🙂 A média mellesleg sok esetben pont azoknak a szócsöve, akik annak az ellenkezőjére akarnak buzdítani Téged, mint amiből igazi nagyot lehet kaszálni. A tőzsde ugyanis nullszaldós játék: amit mások nyernek, azt valakinek el kell veszítenie. És a vesztes szinte mindig a kis ember, a lakosság, mert hallgatja a hipnotizáló rádiót és szinte mindig bekajálja azt, ami propaganda… Hozzáteszem, hogy az eurózóna problémái – és az, amit a fenti videóban a tőzsdei kereskedő koma magyaráz – még lehetnek kihatással a forintra is, szóval a rövid távon profitálni akarók vigyázzanak! ***

A propagandaszerűen terjedő hírekkel kapcsolatban egyébként mindig az a plakát jut eszembe, amit évekkel ezelőtt az ARC kiállításon láttam:

Nem árt vigyázni az apróbetűs résszel

Nem árt vigyázni az apróbetűs résszel

*** Nagyon fontos: mielőtt bármilyen befektetési döntést hozol, azért kérd ki egy szakember véleményét is. Én csak Józsi bácsi vagyok, mint tudjátok, a fenti eszmefuttatás pedig egy vélemény. 🙂 Ezt muszáj volt ideírnom, különben még megbüntetnek. :))

Most pedig igyunk egyet a személyes és társadalmi adósságaink eltűnésére és a cselekvőképességünk növekedésére!

Egészségetekre! 🙂

ui: Frissítés 2012.01.11. – Érdemes elolvasni a hozzászólásokat, mert kiegészítő információkat, kritikákat és magyarázatokat tartalmaznak!

Így működik a pénzvilág #2

Ahogy az előző részben bizonyítást nyert, a 100% fedezettel rendelkező pénz korlátozza a fejlődést. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy ezen felismerés után terjedtek el azok a modern közgazdasági elméletek, mely szerint a kihelyezett hitelből történő gazdasági növekedés – függetlenül attól, hogy van-e a hitel mögött tényleges fedezet vagy nincs – így is úgy is növekedés, aminek mindenki élvezi a gyümölcsét. Mindössze létre kell hozni egy olyan pénzügyi rendszert, melynek ez ab ovo (=kezdetektől fogva) része. Amíg az emberek bizalma nem rengeti meg a rendszert, addig ez működik. Ennek a típusú közgazdasági elméletnek volt a legnevesebb képviselője egy John Maynard Keynes nevű fickó. A keynesienizmus (=keynes-i közgazdaságtan) követőinek szilárd meggyőződése az, hogy a korlátlan hitelpénz létrehozása következmények nélkül lehetséges, tekintve, hogy a folyamatos értékteremtés mindig fedezetet fog nyújtani a – majdnem, hogy – korlátlan mennyiségben létrehozható hitel összegére. (A folyamatos értékteremtés valóban megteheti ezt, bár az infláció miatt veszélyes játék, főleg a kisemberre nézve. A spekulációs – főleg nyerészkedő – céllal létrehozott hitelekkel és tőzsdén kereskedett ún. származtatott ügyletekkel azonban már teljesen más a helyzet, de erről majd később!)

A hitelpénz létrehozása mind szép és jó mindaddig, amíg ezt a hitelpénzt INGYEN, azaz NEM kamatért hozzák létre. De ez nem így van és soha nem volt így. Annak ellenére, hogy a korábbi fejezetben felvázolt pénzügyi manőver igazolta a hitelpénzek létrehozásának pozitív hatását, az soha nem került célkeresztbe, hogy (sok esetben) nem létező fedezetre hogy a fenébe lehet létrehozni KAMATÉRT pénzt? Ez mitől normális? (Erre azt mondja egy modern közgazdász, hogy ha a hitelkihelyezésen nem keresne a pénzintézet, akkor nem foglalkozna vele és akkor a hitelezés nem létezne, ami pedig a gazdaságnak kell. De miért egy privát szféra keresi meg a hitelezés hasznát, amiből a nép semmit se lát? Ha meg bevezetik a bankadót, elkezdődik a prüszkölés a médiában meg mindenhol. Na, erre mindjárt kitérek, mert pont ez a legnagyobb trükk.)

Az előbbi logikai menetbe még bele lehet kötni egyébként, mert ugyan a pénzmultiplikátor miatt van lényegesen több kihelyezett hitel, de azért a banknak van pénze, szóval nem a “levegőre” ad kölcsön. A pénzmultiplikátor meg különben is egy természetesnek nevezett jelenség. (Szerintem akkor sem etikus valódi munkával visszafizettetni egy egyezményes jel – a banktól kapott kölcsön esetén legtöbbször számlapénz – ingyenes előállításának kamatait!) A probléma viszont nem csak ez. Ugyanis ma már nem minden pénz így keletkezik. Sőt.

A gond itt jön:

Mi van azokkal a pénzekkel, amiket pl. a FED (=Federal Reserve, az USA jegybankjának szerepét betöltő bankja) bocsájt ki az amerikai állam számára csak úgy azért, hogy az országot és a pénzügyi rendszert működtetni lehessen? Jóllehet a hivatalos magyarázata az ennek, hogy a pénzt nem csak úgy hozzák létre, hanem államkötvényekért cserébe, aminek fedezete a dolgozó néptől beszedett adó, viszont a kötvények kamattal terhelt értékpapírok, így a pénz létrehozása végső soron plusz pénzbe – ami a kamat – kerül.

A legfontosabb és igen elgondolkodtató kérdés ezen a ponton tehát a következő: Tegyük fel, hogy a világban – központi szabályozás által – forgalomban lévő összes pénz 100 Ft, amiből 95 Ft kihelyezhető hitel céljából kamatra, akkor a kamat összege honnan jön létre? (Nehogy azt mondjátok, hogy újabb hitelből… és azt, hogy ez egy “adósságcsapda”, amiben már közel 1 évszázada benne van a világ… mert akkor harakirit követek el a kocsma előtt holnap délben… 🙂 ) Magyarul: a jelenlegi rendszerben csak újabb hitelek létrehozásával (=újabb pénzteremtéssel) lehet kifizetni a kereskedelmi bankok legális pénzteremtő tevékenysége és pl. a FED által kreált pénz kamatait. Ez egy soha véget nem érő adósságspirál! Nézd meg a következő, Chris Martenson által készített 4 perces videót, hogy megértsd a pénz teremtésének folyamatát:

És most egy kis történelmi visszatekintés, hogy világos legyen az imént felrajzolt kép:

A pénzügyi tranzakciók és banki ügyletek mindig befolyásos (és elég fifikás) csoportok kezében kötöttek ki, akik az egész pénz- és tőkepiaci tranzakciókat felügyelték, irányították. Az ő kezükben folytak össze a szálak, ha betétgyűjtéstől vagy hitelezésről volt szó, ők hozták létre az első bankokat és pénzintézeteket is. Azonban, bár 1694-ben megalakult a világ első központi bankja, a Bank of England, 1913-ig a bankrendszer viszonylag függetlenül működött és – mint bármilyen másik gazdasági vállalkozás – csődbe is mehetett, ha rosszul kezelte a betéteket és a hitelezés kérdését. És ez meg is történt, főleg olyan alkalmakkor amikor a tömegtájékoztatás már lehetőséget nyújtott arra is, hogy (bizonyos körök) pánikokat keltsenek és riogassák a tömegeket azzal, hogy egy bank a csőd szélén áll. Mivel azt már tudjuk, hogy a betéteknek csak egy részét kellett megőrizni a kincsárban, a többit pedig ki lehetett helyezni hitelbe (és ezáltal a betéteseknek is tudtak kamatot fizetni), ezért nem volt nehéz mindenféle pánikokkal rázúdítani a betéteseket a bankfiókokra, hogy aztán a bank ne tudjon fizetni és becsődöljön. (A hiteleket visszahívni ugyanis nem olyan könnyű, ha azok mondjuk ingatlanokban, vagy vállalkozásokban csücsülnek. Emlékszel még a Posta Bank botrányra a 90-es évek végén Magyarországon? Az ugyanilyen volt.)

Egy ilyen labilisnak nevezett környezet vezetett el ahhoz, hogy egy nagyon okos, de meglehetősen számító bankárcsoport létrehozta a Federal Reserve System (Szövetségi Tartalék Rendszer) nevű Delaware államban bejegyzett zárt körű részvénytársaságot, ami 1913. december 23. óta az Amerikai Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő (központi) bank. Az ő kulcsszerepe pedig az, hogy ő a legutolsó hitelező, angolul the lender of last resort. Erre a funkcióra pedig azért volt szükség, mert így – legalábbis papíron ezt kommunikálták – lehetővé vált az, hogy ha a 2 szintű bankrendszerben (1. szint: központi bank, 2. szint: kereskedelmi bankhálózat) becsődöl egy bank, akkor a központi bank ki tudja menteni és akkor a betétesek nem veszítik el a pénzüket, a behitelezett vállalkozások tovább tudnak működni, stb. Ugye ez jól hangzik? Szerintem is. De azt soha nem teszik hozzá, hogy az a pénz, amiből kimentik a kereskedelmi bankokat, az nem ingyen van, hanem államkötvényeket ad érte cserébe az amerikai állam, aminek viszont kamatterhe van. Vagyis a FED úgy utolsó kölcsönadó, hogy ezt a szerepét állami garanciáért cserébe komoly kamatokért teszi. Mekkora egy buli ez? Semmi értékteremtés, csak irányítás és felügyelet. Nem csoda, hogy a Federal Reserve Act (a Szövetségi Tartalék Rendszerének törvényét) akkor iktatták érvénybe, amikor az amerikai kongresszus tagjai hazamentek karácsonyozni, nehogy véletlenül megértsék ennek veszélyeit és ne szavazzák meg… Na de erről még részletesebben írok egy későbbi leckében.

A hitelpénzrendszer valóban nagyon sokat tett hozzá a fejlődéshez, azonban nem szabad elfelejteni azt, hogy mivel a pénzt nem ingyen hozzák létre, ezért minél instabilabb a világ fejlődése és minél több pénzt hoznak létre hitelből, annál magasabb a pénz létrehozásáért fizetett kamat. És mivel a FED egy profitorientált vállalkozás tulajdonképpen, ezért neki nem érdeke az, hogy ne legyen szüksége az ő termékére. Értitek már, hogy miért kell mindenhová Világbank és IMF? 🙂

Mindezeket figyelembe véve talán már egyre világosabbá kezd válni az olvasó számára az, hogy ha körbenézünk 2011. végén a világban, akkor a nyugati országok között csak mélységesen eladósodott országokat látunk. Az adósságok törlesztését (=egyre magasabb kamatok fizetését) pedig csak újabb hitelek felvételével és a belső adók, szabályozások növelésével lehet biztosítani. Nem beszélve arról, hogy a folyamatos hitelpénzek létrehozása (bármilyen céllal is történik) növeli az inflációt, amely (elvileg) nem más, mint az, hogy a reálgazdasági fedezetet meghaladó mértékű a reálgazdaság értékét képviselni hivatott értékmérő. Magyarul több pénz van forgalomban, mint valós fedezet, ami a pénz vásárlóértékének csökkenéséhez vezet. (Vagyis emelkednek az árak és mindig gyorsabban emelkednek, mint a fizetés.) Ez pedig magasabb adók mellett az emberek elszegényedését eredményezi, amelyről az elmúlt 20 év statisztikái mindent megmutatnak.

Összegzés: mivel a hitelezés valóban gazdasági növekedéssel jár, viszont a levezetett matematikai példából látszik, hogy velejárója a pénz vásárló értékének romlása (mert folyamatos inflációt gerjeszt az állandó pénzteremtés szükségessége), ezért a modern pénzrendszerből csak azok keresnek pénzt hosszú távon (a hitelpénzt ingyenesen létrehozó bankrendszer tulajdonosain kívül), akik a pénzt olyan helyre tudják fektetni, ahol több lesz belőle. Erről szól a Keynes által megfogalmazott tőke határhatékonyságának törvénye, mely alapján csak akkor van értelme hitelt létrehozni, ha a létrehozott pénz várható hozama nagyobb, mint az előállítás költsége. Ezt pedig csak azok tudják megtenni, akik értik a rendszert. A 9-5-ig dolgozó Pista bácsi nem. Magyarul (nagy általánosságban): a pénzrendszer működését megértő ember növeli a vagyonát, a pénzrendszert nem értő ember pedig elszegényedik.

Végezetül egy nagyon érdekes, 90-es években készült amerikai dokumentumfilmet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, melynek címe: A pénz urai. Ez a 3,5 órás film részletesen elmeséli azt, amit az imént felvázoltam. Melegen ajánlott végignézni. Csak egyet kérek. Ne ítélkezz a végén, mert ennek a pénzrendszernek az előnyeit Te is élvezed (és persze szenveded is). Én csak tényeket vázolok fel, hogy tiszta legyen a kép.

(Ha a felirat méretét változtatni/növelni szeretnéd, kattints a CC jelre, majd Beállításokra, ott pedig a + jel-t nyomogasd a “Parancsikon” felirattól balra, majd “Kész”.)

A következő részben egy kicsit arról fogok majd elmélkedni, hogy mit jelent a kedvező befektetési környezet. Ezt a kifejezést ugyanis nagyon sokan használják, de nem mindenki tudja, hogy mégis miért. 🙂

Na, most legurítok egy felest a FED urainak az egészségére! Legfőképpen pedig a tiédre, kedves komám! 🙂

A világ egy üzleti vállalkozás #2

A világ egy üzleti vállalkozás #2

Folytatom az előző, hasonló című cikket, kicsit szájbarágósabban. 🙂 Nagyon sok szó esik mostanában arról, hogy a bankok, spekulánsok tevékenysége etikus-e vagy sem, ezért írni akartam egy lehetőleg objektív cikket arról, hogy a jelenlegi helyzet tulajdonképpen egy következmény. Annak a pénzrendszernek a következménye, amelyben élünk. És amelyből Te is profitálsz néha, csak amikor nyersz, akkor nem mész ki az utcára tüntetni. A problémák ott kezdődnek, hogy a veszteség jobban fáj, mert nem értjük azt, hogy a világ egy üzlet, melyben minden gazdasági szereplő célja ugyanaz: pénzt akar keresni. Magyarország “bóvli” kategóriába sorolása a Moody’s leminősítése által szerintem ugyanezt a célt szolgálja. A költségvetési terveknek ugyanis úgy kellene megvalósulniuk, hogy az a befektetők érdekeit nem sérti. Ez pedig nem egyszerű feladat.

Nem lesz rövid az eszmefuttatás és eléggé józsibácsis lesz, de mire végére érsz, ígérem kitisztul a kép.

Ha nincs időd és csak a konklúzióra (=tanulság) vagy kíváncsi, akkor kattints ide.

Képzeld el, hogy a világ egy üzleti vállalkozás. Mindenki, aki élni akar, dolgozik valahol (állami, vagy privát cégben) vagy saját vállalkozást épít és valamilyen terméket vagy szolgáltatást árul. (Vagy sportoló, művész, író, feltaláló, stb.) Miért tesszük ezt? Azért, mert pénzt akarunk keresni mindannyian, ami a boldogulás alapja a társadalomban. Pénzt meg azért akarunk, mert először túlélni, aztán pedig növekedni szeretnénk. Volt egyszer egy Abraham Maslow nevű pszichológus pasas, aki felépítette az emberi szükségletek hierarchikus (=alá és fölérendeltségi viszonyban lévő) rendszerét, mely elég jól szemléleti azt, hogy egy adott állapot elérése után mi a következő vágyott szint. Ezt hívják Maslow-piramisnak. Mivel az ember mindig többet akar a jelenlegi állapotnál, ezért Maslow megállapításai axiómának (=megkérdőjelezhetetlen igazságnak) számítanak. Jobb lakás, jobb állás, szebb ház, szebb kocsi, egzotikusabb utazás, vagy egyszerűen csak egy jobb, nagyobb választékkal rendelkező kocsma. 🙂 Többet akarunk, mást, újabbat, jobbat. Ilyen az ember természete. Ami nem is baj, mert különben még mindig barlanglakók lennénk. 🙂

Egy vállalkozásban a megfelelő termék/szolgáltatás kiválasztása vagy azon múlik, hogy jól méred-e fel a piacot (ez a megszokott megközelítés) és elkezdesz valamit eladni, amire már igény van, vagy jól ismered az embereket és tudod, hogy mi kell nekik, ezért létrehozod azt. (Az utóbbira jó példa Steve Jobs, az Apple nemrég elhunyt vezetője, aki azt mondta: “Az emberek nem tudják, hogy mit akarnak addig, amíg meg nem mutatod nekik.” És igaza lett, az emberek nem tudták, hogy kell nekik iPod meg iPhone és a számok eléggé azt mutatják, hogy kell.)

Egy termelésre/szolgáltatás nyújtására berendezkedett üzleti vállalkozás működtetésének nagyon leegyszerűsített folyamata a következő: Piackutatás (=körülnézel, hogy mit vennének szívesen az emberek), szegmentálás (=célpiac kiválasztása, hogy kinek akarsz eladni, ugyanis mindenkinek nem lehet), másik oldalról termékfejlesztés, marketing + PR (=”betámadod” a célpiacot ügyes érzelmi manipulációval), és eladás. Ez fontos lesz később, mert a mai világ legfontosabb “terméke” a tőke, amely ugyanígy működik.

Vannak nem termelő cégek (főleg állami intézmények), az ő céljuk a vállalkozási környezet megfelelő feltételeinek a biztosítása. Oktatás (hogy legyenek szakképzett dolgozók), mindenféle jogi környezet (cégjog, munkajog, büntetőjog + ezernyi más dolog), adózás szabályozása és sok-sok satöbbi. Nézzétek meg mennyi állami intézmény (minisztériumok, stb.) van, az mind erre kell. Egy demokráciában az államot azért bízza meg a nép (elvileg), hogy a közös ügyeket, rövidítve a közügyeket szabályozzák és azokat a nép érdekében intézzék helyettünk. Régen sokkal több közügyet oldott meg egy állami rendszer, mint manapság, ugyanis a privatizáció (=államilag működtetett intézmények és vállalatok magánkézbe való eladása) óta már az állam nagyon sok, a nép érdekeit, kényelmét szolgáló intézkedést külső (privát kézben lévő) cégekkel végeztet el.

Amikor azt olvasod, vagy hallod, hogy egy adott kormányzat az államilag fizetett megbízások esetében lobbizik (vagy inkább cégek a kormánynál lobbiznak), az ma már szinte mindig azt jelenti, hogy azon cégek közül válogat a kormány, akik jól dolgoznak (lehetőleg nem drágán és megfelelő minőségben), de legfőképpen úgy, hogy legyen visszaosztás. Vagyis az állam képviseletében dolgozó döntéshozó (csapat) kapjon egy vastag borítékot jó sok pénzzel azért, mert az állam nevében munkát adott a kiválasztott vállalkozónak. A vállalkozó megkapja az államtól a pénzt, ő ebből vissza osztja az előzetes (titkos) megállapodásban meghatározott összeget és valahogy majd elszámolja. Mondjuk úgy, hogy vesz számlát. 🙂 Ez kis hazánkban így megy, bárki is legyen kormányon. Mindenki meg akar élni. Gyerekek, asszony/férj otthon, nyaralás vár, autó benzint kér és az anyósnak is kell új ruci vagy valami fülbevaló. 🙂

Azért fontos kiemelni az államilag finanszírozott (=fizetett) munkákat a többi közül (és azért is hoztam példát a kilobbizott megbízások elnyerésére), mert azokat az államkasszából fizetik, mely az állampolgároktól és vállalkozásoktól beszedett (nyereség, iparűzési és egyéb), valamint a termékek/szolgáltatások árában meghatározott (ÁFA) adójövedelem. Magyarul: az adófizetők pénzéből dönti el az állam, hogy kit bíz meg egy adott feladatra (=aki jól lobbizik), és ugyanebből a pénzből kapja ő a visszaosztást. Egy állam addig tud működni, amíg van folyamatos adóbevétele, amiből a költségeit, állami beruházásokat, felvett hitelek kamatait fizetni tudja. (Akárcsak Te a saját, otthoni háztartásodban.) Csak Te állampolgári kötelesség címén nem húzhatsz le senkit több pénzre, ha a kasszád kiürülni látszik.

Bizonyára észrevettétek, az állam(ok) működtetéséhez egyre több pénz kell, ami pedig egy okozat, vagyis a következménye az államok modern-kori működtetésének. Ezt mindjárt kibontom, hogy ezt mi okozta.

Megjegyzés: Egy jól kialakított adórendszerben minden állampolgár tudja, hogy a közterhek viselése kötelező és jó érzés, mert ugye Te is szeretsz olyan helyen élni, ahol megfelelő a közbiztonság, van járda és közvilágítás, stb, stb. Mivel az adózás közismert állampolgári kötelesség már évezredek óta, ezért mindig is volt értelme politikai hatalmat szerezni, mert az adóbevételekből tutira van fizetés (+lehetőség lobbizásból származó visszaosztásokra). Persze ehhez az országot jól kell működtetni. Nem véletlen, hogy az adózás körül mindig olyan nagy a szövegelés. Mekkora adókulcs legyen, milyen adókedvezmények, stb. Adót fizetni senki nem szeret, de az állam szigorúan behajtja, azt, ami neki jár. Hogy miért kell szigorúan behajtania (azon felül, hogy az állam és így a közügyek elvégzésének megléte függ tőle), az ennek a cikknek a lényege. De lényeg: az országot jól kell működtetni, hogy a nép elégedett legyen és akarjon adót fizetni. Ez fontos!

Lépjünk tovább.

Mindannyian tudjuk, hogy egy adott országban a hitel segíti az infrastruktúra (=utak, víz, villany, csatorna, stb.) és egyéb, társadalmi komfortot és elégedettséget növelő beruházások meglétét, ezért a nyugati államok évtizedekkel ezelőtt (Magyarország 1973-tól) elfogadták, hogy kölcsönből fejlesszenek. Erre alapból nem feltétlenül lenne szüksége egy országnak – bár való igaz, akkor korlátok közé szorítaná a fejlődést bizonyos szinten -, mert ha lenne belső termelése és olyan értékeket állítana elő, amire itthon is, és külföldön is nagy igény van, akkor az abból származó haszonból lehetne növekedni, építkezni. (A középkorban Magyarország mezőgazdasága volt ilyen iparág, a megtermelt élelmiszerek egész Európát etették.) Ha tehát lenne ilyenünk, akkor jobban tudnánk a teljes államot működtetni, magyarul az országot finanszírozni (akár külső hitelek nélkül is).

John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyvében tisztán és érthetően leírja, hogy ezek ma már felülről szabályozott dolgok. Mivel minden államvezetés szeretne a nép előtt jó színben feltűnni (fejlesztésekkel, kedvező vállalkozási környezet megteremtésével, stb.), ezért a XX. század II. felében elkezdtek az országok hiteleket felvenni a Világbanktól, amely hitelek visszafizetését egyéb tevékenységei mellett a Nemzetközi Valutaalap felügyeli. Ez az “ikercég” (Bretton Woods-i ikrek) tulajdonképpen egy olyan vállalkozás, mely – rengeteg egyéb szabályozó és harmonizációs (=nemzetközi együttműködést elősegítő) feladaton túl – államok felé történő hitelezéssel foglalkozik és a tulajdonképpeni profiljuk az, hogy az államoknak hitelt adnak el kamatért. Ebből keresik a pénzt. Lehet szépen is fogalmazni, hogy a “világ fejlesztése”, meg a “fejlődő országok segítése” a cél, de valójában egy profitcélú vállalkozásról beszélünk: pénzt akarnak kölcsönadni (befektetni) biztos helyre, kamatjövedelem reményében. Ha a kölcsönadott pénz termel valódi értéket az is jó, ha csak “védőháló”, az is. Az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyv pont azt mutatja be, hogy okos PR-ral (Public Relations = a kommunikáció tudatos szervezésével) ezt hogyan tudták elérni. És hogy visszautaljak eme cikk 2. bekezdésére, a “tőke” felmérte a piacot és rájött, hogy az államok finanszírozása (eladósítása) a legnagyobb üzlet.

Képzeld el a következő szitut (ezt most nagyon nagy vonalakban mutatom be):

Egy Világbanknak dolgozó közgazdász, nagyon okos és intelligens, magas rangú képviselő (értékesítő) elmegy egy ország vezetőjéhez és ezt mondja neki: “Figyeljen Elnök/Miniszterelnök Úr! Megvizsgáltuk az Ön országának gazdasági helyzetét és úgy látjuk, hogy komoly finanszírozási problémáik lehetnek a közeljövőben, mert az ABC és az XYZ iparágak előtt komoly visszaesés várható. Ezt abból látjuk, hogy a szomszéd ország ugyanezeket a termékeket, ami az Önök nemzeti össztermékének (=egy országban megtermelt teljes jöveledem, azaz GDP) jelentős százalékát adja, olcsóbban tudja előállítani, ami miatt az önök versenyképessége csökkenni fog. (Magyarul kevesebbet fognak tudni a jövőben eladni, kisebb lesz a bevétel.) Mi lenne, ha mi nyújtanánk Önnek 1 milliárd dolláros kölcsönt nagyon kedvező kamatra, építsen belőle autópályát, amiből ezt a hátrányt le tudja majd dolgozni, mert a hatékonyabb közlekedés miatt csökkenni fognak a költségek és a versenyképesség megmarad, a nép meg örülni fog nagyon, mert Ön bölcs döntést hozott, ráadásul az autópályát a kisember is használja, ami mi miatt külön hálás lesz. Az említett iparágak megmaradnak, az emberek nem veszítették el a munkájukat és létrejött egy üzleti + kényelmi infrastrukturális fejlesztés. A kölcsön kamatterheit Ön 5%-os ÁFA emeléssel megoldja, minden szép és jó. A nép egy picit elégedetlen lesz a megnövekedett adók miatt, de Ön utána kiáll a sajtó elé és elmondja, hogy ez a döntés megmentette az ABC és XYZ iparágakat és az ország továbbra is fejlődni tud. A pénzt meg nem sürgős visszafizetni, a kamatokkal mi bőven elvagyunk.” (Ráadásul a döntés megkönnyítése céljából a hitelező egy jó vastag borítékot ad még a döntéshozónak, hogy ne nagyon gondolja meg magát.)

Egy kis kitérő kedvéért íme egy 10 perces videó John Perkins-szel, amelyben elmeséli, hogy Dél-Amerikai országokban hogyan adtak el adósságot úgy, hogy a profitok ne az adott ország érdekeit szolgálják. (Ha a felirat méretét változtatni/növelni szeretnéd, kattints a CC jelre, majd Beállításokra, ott pedig a + jel-t nyomogasd a “Parancsikon” felirattól balra, majd “Kész”.)

Visszatérve a korábbi példához, az ország megkapja a kölcsönt és elindul a “játék”. A valódi probléma abból fakad, hogy ez egy nagyon egyszerű módja a külső forráshoz (=kölcsönpénz) való hozzájutásnak, ezért minden vezetőben fel fog merülni a kérdés: Ha ilyen könnyű hitelből fejleszteni, miért ne vennénk fel még 1 milliárdot? A megnövekedett kamatfizetésre majd kitalálunk valamit, de a nép örülni fog, mert csináltunk valami látványosat. Ebben a látszólag építő jellegű folyamatban ott történik a megakadás, ahol az értékteremtő termelőgazdaság számára már lehetetlenné válik a folyamatosan növekvő hitelkamatok visszafizetése és a további működéshez és a meglévő hitelek kamatainak fizetéséhez már újabb hitelek kellenek. Jó magyarul megfogalmazva: Megettük a következő 30 év kajáját előre (addig minden nagyon finom volt), most viszont nincs kaja, bocsi. Persze ez nem ennyire egyszerű, de sajnos ez történik. És nem csak nálunk.

Most pedig jöjjön az egész cikk lényege, ami minden üzleti vállalkozásra igaz:

Az egész “eladósítás játék” lényege a cash-flow termelő (=készpénzáramlást biztosító) üzlet. Ha van egy lakóházad 30 lakással, akkor nem az a buli, ha eladod az összes lakást, mert akkor lesz egy csomó készpénzed, amit valahová megint be kell tenni, hogy (az infláció következtében) az ne veszítse el a vásárlóértékét. (A pénznek a vásárlóértéke a lényeg. Ha nem hiszed, próbálj fizetni 1930-as évekbeli Magyar Pengővel.) A “buli” tehát mindig az, hogy a vagyonodat olyan helyre teszed, ahol az inflációtól többnyire védve van, s amelyből folyamatos készpénzáramlásod van. A “külföldi befektető” azért ad kölcsön, mert így neki egy akármilyen állam (a mögötte lévő adófizető társadalommal) egy folyamatos cash-flow termelő üzleti vállalkozás. Egy adófizető nép pedig elég jó fedezet a pénzére. Ő a jövőbeli bevétellel kalkulál, és ha egy ország bekeményít (mint ahogy a jelenlegi magyar kormányzat megpróbálta), akkor mindenféle spekulatív módszerekkel (forintgyengítés, médiahisztéria) ráveszi a népet(!), hogy követelje az államtól azt a megoldást, amitől a cash-flow termelő helyzet ismét visszaáll a helyére. A manipuláció célja mindig az, hogy a készpénztermelő vállalkozás üzleti potenciálját (=erejét) ne veszítse el. Ha olvastátok Machiavelli A fejedelem c. könyvét, akkor tudjátok: A cél szentesíti az eszközt. Nem beszélve arról, hogy ha egy ország minél jobban el van adósodva, annál jobban a hitelező szabja meg a játékszabályokat. Képzeld csak el, hogy vannak ügyfeleid (vásárlóid) és Te szabod meg azt, hogy nekik mikor és hogyan kell vásárolniuk tőled. Óriási játék! Ráadásul a Maslow-piramis rájuk is érvényes, ők is többet akarnak mindig. 🙂 Persze tudom, vannak mindig vis maior, azaz előre nem látható problémák, amelynek következtében néha át kell ütemezni a befektetést (=adósságot), stb., de a cél mindig az, hogy a befektetés megtartsa a készpénz-áramoltató képességét!

A Világbank + IMF piacot teremtett, ügyesen szegmentált, frankón “bemarketingelte” magát “ajándék pénzzel”, aztán eladta nekünk a csomagot. (A kapott pénz mellesleg teremtett értéket + munkát is, ez volt az átmeneti hozadéka!). Ez történt 1973-ban. Hiába azonban a sok fejlesztés, meg az időszakos munkahelyteremtések, ‘73 óta úgy eladósodtunk, hogy az életben nincs esélyünk ebből kikeveredni. Legalábbis nem úgy tűnik, hogy lenne. Aki megpróbál kikeveredni az adósságcsapdából, azokat meg elgáncsolják. És akiknél nincs termelőgazdaság, ott ez sikerül is. Ne feledd: ami neked kamatfizetés az adósságra, az a másiknak cash-flow! (Könyvajánló: Robert Kiyosaki Gazdag papa, szegény papa)

Ez, barátaim, kőkemény üzlet.

Egy ország leminősítése tehát főleg azért történhet meg (szerintem), mert a hitelezők ezáltal akarják elérni azt, hogy az általuk lezsírozott üzleti megállapodásból hosszú távon biztosíthassák a rendszeres készpénzáramlást. (A hitelezők és a hitelminősítők elnevezése között még nyelvi-logikai kapcsolat is van. 🙂 ) Egy államnak meg azért kell állandóan fiskális kiigazításokat tennie és adótörvényeket változtatni, valamint folyamatos megszorításokat alkalmazni, mert a felvett kölcsönökre fizetendő kamatterhek (vagyis a nagytőke cash-flowja) másként nem gazdálkodható ki az állami bevételekből. Mindezt ráadásul úgy lenne szerencsés bármilyen kormányzatnak megtennie, hogy még a népnek is jobb legyen egy kicsit, különben minek választották meg őket? (A jelenlegi magyar kormány meg pontosan úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy azoktól próbálta bevasalni a hiányt, akik a pénzüket ide hozták, hogy az nekik cash-flowt termeljen. Az adósság lefaragásának iránya szerintem jó ötlet – mint ahogy neked is komoly megkönnyebbülés, ha megadtad azt, amivel lógsz valakinek -, de úgy néz ki, hogy ez a rúgás most mellé ment. A következménye pedig valószínűleg olyan brutális megszorítás lesz, hogy vissza kell álljak a feles helyett a “negyedesre”… 🙁 )

Az államoknak való kölcsönadás egyébként nem újkeletű dolog, a bankárok és pénzváltók mindig is szerették ezt a tevékenységet, mert biztos jövedelemre számíthattak az államtól a befektetés biztos megtérülését illetően (=adófizető nép fizeti a cehhet). Ha pedig egy kicsit sok lenne a visszafizetendő kamat a meglévő államháztartásnak, hopp egy kis adóemelés, és máris lehet “fiskális kiigazítással” rendezni a tartozást. Mivel Magyarország 1973 óta rettenetesen eladósodott, és a felvett hiteleknek már jó ideje csak a kamatát fizeti, ezért a fennálló tőketartozás (=maga a pénz amit felvettünk) már olyan szintre emelkedett, hogy az teljességgel kifizethetetlen. De ez csak nekünk rossz. Az országba befektetett tőke cash-flowt termel. És a statisztikák azt mutatják, hogy már jóval többet fizetett ki Magyarország adósságtörlesztésre, mint amennyit valaha felvettünk, a “befektetés” tehát már megtérült, most már csak a nyereség szabályozására kell ügyelni. A tőkének ez számít, ilyen a természete.

A kocsmának meg az számít, hogy legyen vendége, különben bezárhat. Én meg nem szeretném, ha ezt tenné, ezért megyek, megtámogatom, és benyomok egy felest… 🙂