Így működik a pénzvilág #2

Ahogy az előző részben bizonyítást nyert, a 100% fedezettel rendelkező pénz korlátozza a fejlődést. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy ezen felismerés után terjedtek el azok a modern közgazdasági elméletek, mely szerint a kihelyezett hitelből történő gazdasági növekedés – függetlenül attól, hogy van-e a hitel mögött tényleges fedezet vagy nincs – így is úgy is növekedés, aminek mindenki élvezi a gyümölcsét. Mindössze létre kell hozni egy olyan pénzügyi rendszert, melynek ez ab ovo (=kezdetektől fogva) része. Amíg az emberek bizalma nem rengeti meg a rendszert, addig ez működik. Ennek a típusú közgazdasági elméletnek volt a legnevesebb képviselője egy John Maynard Keynes nevű fickó. A keynesienizmus (=keynes-i közgazdaságtan) követőinek szilárd meggyőződése az, hogy a korlátlan hitelpénz létrehozása következmények nélkül lehetséges, tekintve, hogy a folyamatos értékteremtés mindig fedezetet fog nyújtani a – majdnem, hogy – korlátlan mennyiségben létrehozható hitel összegére. (A folyamatos értékteremtés valóban megteheti ezt, bár az infláció miatt veszélyes játék, főleg a kisemberre nézve. A spekulációs – főleg nyerészkedő – céllal létrehozott hitelekkel és tőzsdén kereskedett ún. származtatott ügyletekkel azonban már teljesen más a helyzet, de erről majd később!)

A hitelpénz létrehozása mind szép és jó mindaddig, amíg ezt a hitelpénzt INGYEN, azaz NEM kamatért hozzák létre. De ez nem így van és soha nem volt így. Annak ellenére, hogy a korábbi fejezetben felvázolt pénzügyi manőver igazolta a hitelpénzek létrehozásának pozitív hatását, az soha nem került célkeresztbe, hogy (sok esetben) nem létező fedezetre hogy a fenébe lehet létrehozni KAMATÉRT pénzt? Ez mitől normális? (Erre azt mondja egy modern közgazdász, hogy ha a hitelkihelyezésen nem keresne a pénzintézet, akkor nem foglalkozna vele és akkor a hitelezés nem létezne, ami pedig a gazdaságnak kell. De miért egy privát szféra keresi meg a hitelezés hasznát, amiből a nép semmit se lát? Ha meg bevezetik a bankadót, elkezdődik a prüszkölés a médiában meg mindenhol. Na, erre mindjárt kitérek, mert pont ez a legnagyobb trükk.)

Az előbbi logikai menetbe még bele lehet kötni egyébként, mert ugyan a pénzmultiplikátor miatt van lényegesen több kihelyezett hitel, de azért a banknak van pénze, szóval nem a “levegőre” ad kölcsön. A pénzmultiplikátor meg különben is egy természetesnek nevezett jelenség. (Szerintem akkor sem etikus valódi munkával visszafizettetni egy egyezményes jel – a banktól kapott kölcsön esetén legtöbbször számlapénz – ingyenes előállításának kamatait!) A probléma viszont nem csak ez. Ugyanis ma már nem minden pénz így keletkezik. Sőt.

A gond itt jön:

Mi van azokkal a pénzekkel, amiket pl. a FED (=Federal Reserve, az USA jegybankjának szerepét betöltő bankja) bocsájt ki az amerikai állam számára csak úgy azért, hogy az országot és a pénzügyi rendszert működtetni lehessen? Jóllehet a hivatalos magyarázata az ennek, hogy a pénzt nem csak úgy hozzák létre, hanem államkötvényekért cserébe, aminek fedezete a dolgozó néptől beszedett adó, viszont a kötvények kamattal terhelt értékpapírok, így a pénz létrehozása végső soron plusz pénzbe – ami a kamat – kerül.

A legfontosabb és igen elgondolkodtató kérdés ezen a ponton tehát a következő: Tegyük fel, hogy a világban – központi szabályozás által – forgalomban lévő összes pénz 100 Ft, amiből 95 Ft kihelyezhető hitel céljából kamatra, akkor a kamat összege honnan jön létre? (Nehogy azt mondjátok, hogy újabb hitelből… és azt, hogy ez egy “adósságcsapda”, amiben már közel 1 évszázada benne van a világ… mert akkor harakirit követek el a kocsma előtt holnap délben… 🙂 ) Magyarul: a jelenlegi rendszerben csak újabb hitelek létrehozásával (=újabb pénzteremtéssel) lehet kifizetni a kereskedelmi bankok legális pénzteremtő tevékenysége és pl. a FED által kreált pénz kamatait. Ez egy soha véget nem érő adósságspirál! Nézd meg a következő, Chris Martenson által készített 4 perces videót, hogy megértsd a pénz teremtésének folyamatát:

És most egy kis történelmi visszatekintés, hogy világos legyen az imént felrajzolt kép:

A pénzügyi tranzakciók és banki ügyletek mindig befolyásos (és elég fifikás) csoportok kezében kötöttek ki, akik az egész pénz- és tőkepiaci tranzakciókat felügyelték, irányították. Az ő kezükben folytak össze a szálak, ha betétgyűjtéstől vagy hitelezésről volt szó, ők hozták létre az első bankokat és pénzintézeteket is. Azonban, bár 1694-ben megalakult a világ első központi bankja, a Bank of England, 1913-ig a bankrendszer viszonylag függetlenül működött és – mint bármilyen másik gazdasági vállalkozás – csődbe is mehetett, ha rosszul kezelte a betéteket és a hitelezés kérdését. És ez meg is történt, főleg olyan alkalmakkor amikor a tömegtájékoztatás már lehetőséget nyújtott arra is, hogy (bizonyos körök) pánikokat keltsenek és riogassák a tömegeket azzal, hogy egy bank a csőd szélén áll. Mivel azt már tudjuk, hogy a betéteknek csak egy részét kellett megőrizni a kincsárban, a többit pedig ki lehetett helyezni hitelbe (és ezáltal a betéteseknek is tudtak kamatot fizetni), ezért nem volt nehéz mindenféle pánikokkal rázúdítani a betéteseket a bankfiókokra, hogy aztán a bank ne tudjon fizetni és becsődöljön. (A hiteleket visszahívni ugyanis nem olyan könnyű, ha azok mondjuk ingatlanokban, vagy vállalkozásokban csücsülnek. Emlékszel még a Posta Bank botrányra a 90-es évek végén Magyarországon? Az ugyanilyen volt.)

Egy ilyen labilisnak nevezett környezet vezetett el ahhoz, hogy egy nagyon okos, de meglehetősen számító bankárcsoport létrehozta a Federal Reserve System (Szövetségi Tartalék Rendszer) nevű Delaware államban bejegyzett zárt körű részvénytársaságot, ami 1913. december 23. óta az Amerikai Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő (központi) bank. Az ő kulcsszerepe pedig az, hogy ő a legutolsó hitelező, angolul the lender of last resort. Erre a funkcióra pedig azért volt szükség, mert így – legalábbis papíron ezt kommunikálták – lehetővé vált az, hogy ha a 2 szintű bankrendszerben (1. szint: központi bank, 2. szint: kereskedelmi bankhálózat) becsődöl egy bank, akkor a központi bank ki tudja menteni és akkor a betétesek nem veszítik el a pénzüket, a behitelezett vállalkozások tovább tudnak működni, stb. Ugye ez jól hangzik? Szerintem is. De azt soha nem teszik hozzá, hogy az a pénz, amiből kimentik a kereskedelmi bankokat, az nem ingyen van, hanem államkötvényeket ad érte cserébe az amerikai állam, aminek viszont kamatterhe van. Vagyis a FED úgy utolsó kölcsönadó, hogy ezt a szerepét állami garanciáért cserébe komoly kamatokért teszi. Mekkora egy buli ez? Semmi értékteremtés, csak irányítás és felügyelet. Nem csoda, hogy a Federal Reserve Act (a Szövetségi Tartalék Rendszerének törvényét) akkor iktatták érvénybe, amikor az amerikai kongresszus tagjai hazamentek karácsonyozni, nehogy véletlenül megértsék ennek veszélyeit és ne szavazzák meg… Na de erről még részletesebben írok egy későbbi leckében.

A hitelpénzrendszer valóban nagyon sokat tett hozzá a fejlődéshez, azonban nem szabad elfelejteni azt, hogy mivel a pénzt nem ingyen hozzák létre, ezért minél instabilabb a világ fejlődése és minél több pénzt hoznak létre hitelből, annál magasabb a pénz létrehozásáért fizetett kamat. És mivel a FED egy profitorientált vállalkozás tulajdonképpen, ezért neki nem érdeke az, hogy ne legyen szüksége az ő termékére. Értitek már, hogy miért kell mindenhová Világbank és IMF? 🙂

Mindezeket figyelembe véve talán már egyre világosabbá kezd válni az olvasó számára az, hogy ha körbenézünk 2011. végén a világban, akkor a nyugati országok között csak mélységesen eladósodott országokat látunk. Az adósságok törlesztését (=egyre magasabb kamatok fizetését) pedig csak újabb hitelek felvételével és a belső adók, szabályozások növelésével lehet biztosítani. Nem beszélve arról, hogy a folyamatos hitelpénzek létrehozása (bármilyen céllal is történik) növeli az inflációt, amely (elvileg) nem más, mint az, hogy a reálgazdasági fedezetet meghaladó mértékű a reálgazdaság értékét képviselni hivatott értékmérő. Magyarul több pénz van forgalomban, mint valós fedezet, ami a pénz vásárlóértékének csökkenéséhez vezet. (Vagyis emelkednek az árak és mindig gyorsabban emelkednek, mint a fizetés.) Ez pedig magasabb adók mellett az emberek elszegényedését eredményezi, amelyről az elmúlt 20 év statisztikái mindent megmutatnak.

Összegzés: mivel a hitelezés valóban gazdasági növekedéssel jár, viszont a levezetett matematikai példából látszik, hogy velejárója a pénz vásárló értékének romlása (mert folyamatos inflációt gerjeszt az állandó pénzteremtés szükségessége), ezért a modern pénzrendszerből csak azok keresnek pénzt hosszú távon (a hitelpénzt ingyenesen létrehozó bankrendszer tulajdonosain kívül), akik a pénzt olyan helyre tudják fektetni, ahol több lesz belőle. Erről szól a Keynes által megfogalmazott tőke határhatékonyságának törvénye, mely alapján csak akkor van értelme hitelt létrehozni, ha a létrehozott pénz várható hozama nagyobb, mint az előállítás költsége. Ezt pedig csak azok tudják megtenni, akik értik a rendszert. A 9-5-ig dolgozó Pista bácsi nem. Magyarul (nagy általánosságban): a pénzrendszer működését megértő ember növeli a vagyonát, a pénzrendszert nem értő ember pedig elszegényedik.

Végezetül egy nagyon érdekes, 90-es években készült amerikai dokumentumfilmet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, melynek címe: A pénz urai. Ez a 3,5 órás film részletesen elmeséli azt, amit az imént felvázoltam. Melegen ajánlott végignézni. Csak egyet kérek. Ne ítélkezz a végén, mert ennek a pénzrendszernek az előnyeit Te is élvezed (és persze szenveded is). Én csak tényeket vázolok fel, hogy tiszta legyen a kép.

(Ha a felirat méretét változtatni/növelni szeretnéd, kattints a CC jelre, majd Beállításokra, ott pedig a + jel-t nyomogasd a “Parancsikon” felirattól balra, majd “Kész”.)

A következő részben egy kicsit arról fogok majd elmélkedni, hogy mit jelent a kedvező befektetési környezet. Ezt a kifejezést ugyanis nagyon sokan használják, de nem mindenki tudja, hogy mégis miért. 🙂

Na, most legurítok egy felest a FED urainak az egészségére! Legfőképpen pedig a tiédre, kedves komám! 🙂

Így működik a pénzvilág #1

Elég sok gondolatom van drága komáim ezzel az egész “pénzbalhéval” kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, hogy az elejéről kezdem, mert ez fontos. Ha tudjuk, hogy a pénz honnan jön létre és az elmúlt évszázadokon át milyen változásokon ment keresztül, akkor jobban megértjük azt, hogy a jelenlegi helyzet valójában teljesen normális. Olyanná vált a pénz, amilyenné mi, emberek tettük. És ezt azért kaptuk, mert mindig egyszerűbb volt elfogadni, hogy mások gondolkodjanak helyettünk és mert nem tettünk fel kérdéseket.

Röviden a pénz története:

A pénz története úgy kezdődött, hogy az emberek rájöttek: a székgyártó kisiparosnak, aki kenyeret akar venni, nagyon macerás egy olyan pékre várnia, akinek szék kell. 🙂 ) A barternek (cserekereskedelemnek) ugyanis ez volt az alapja. Kellett tehát valami, ami közvetít és nem különben megőrzi az értékét, továbbá osztható és mindenki által elfogadott!

Bevezetőnek nézz meg egy néhány perces videót a pénzről, Chris Martenson pénzügyi alapozójából (Crash Course):

A pénzt képviselő jel megteremtésekor tehát fontos volt, hogy valódi értéket fejezzen ki, ezért – a kagylók és színes kavicsok csereeszköz funkciójának elhagyása után – előtérbe került a pénz legfontosabb kritériuma: mivel a pénz nem más, mint a munka értékét kifejező (osztható) egyenértékes, ezért olyan eszközt akartak választani pénznek, ami önmagában már munkát feltételezett. Ezért lett olyan fontos az arany és az ezüst, azok kibányászásához ugyanis dolgozni kellett. Minél jobban üzletelt, vagy (aranyat / ezüstöt) bányászott valaki (=minél több értéket állított elő), annál több arannyal vagy ezüsttel rendelkezett. A felhalmozott nemesfém pénzt előbb-utóbb biztos helyre akarták tenni, mert senki sem szerette, ha pl. kirabolják. Itt jöttek be a képbe az ún. pénzváltók (aranyművesek), akik hatalmas széfekben tárolták az aranyat és vigyáztak rá, mindezt néhány százaléknyi jutalékért cserébe. A széfben elhelyezett aranytartalékra pedig kibocsájtottak egy ún. váltót (ami egy értékpapírdarab), melyen a kincstárnok bizonyította, hogy Pista bácsi valóban rendelkezik a széfben elhelyezett összeggel. A váltó önmagában akkor ért valamit, ha a kincstárnok és a tulajdonos aláírása is rajta volt, így volt csak beváltható. Mivel a váltók hurcolászása egyszerűbb volt, mint zsákokban aranyat vinni, ezért előbb-utóbb mindenki rászokott a váltókra. (Ez volt a papírpénz első komolyabb megjelenése.) Több előnye is volt: elfért a zsebben és nem kellett attól félni, hogy meglopják az embert. Ha nem volt aláírva a tulajdonos által a váltó, az semmit nem ért. Tök jó, nem? 🙂

A pénzváltók némi plusz bevételért cserébe elkezdtek hitelezni embereknek, mert rájöttek, hogy úgy sem fog mindenki egyszerre jönni a pénzéért, bizonyos részét ki lehet helyezni hitelbe. (Ráadásul előbb-utóbb nagyon kevés jutalékot kértek a “vagyonkezelésért” és ha valaki lekötötte az aranyát hosszabb időre, akkor garantáltak neki egy kis plusz hozamot, mely az arany hitelként történő kihelyezéséből származott. Ezt mindenki szerette, mert ez már ajándék pénz, ugyi.) A történet akkor fordult trükkösre, amikor a kincstárnok / pénzváltó egyre több hitelt kezdett kihelyezni. Több kihelyezett hitel ugyanis több kamatbevétel számára, több “levegőből származó” haszon. Főleg nem létező fedezetre! Ráadásul semmit nem kell érte tenni, csak ügyesen kell kommunikálni a betétesekkel (=az arany tulajdonosai), hogy miért éri ez meg nekik és miért ne vegyék ki az aranyukat (ami a fedezet volt minden kibocsájtott papírra). Mindeközben – ügyesen kommunikált és jól “megmarketingelte” (=okos kommunikációval piacot teremtett) magát a pénzváltó – ő hitelbe lényegesebb több papírt állított ki, mint ami mögött már volt fedezet.

Itt viszont már valós veszély lépett be a képbe: mi lenne, ha az összes betétes (aranytulajdonos) egyszerre jönne a nála elhelyezett vagyonáért? Ez persze meg is történt aztán, mert a pénzváltó volt olyan hülye (egy időben), hogy a könnyen jött gazdagságát villogtatta az emberek között és ez feltűnt mindenkinek. Ilyenkor megrohamozták a pénzváltót (és fény derült a turpisságra, hogy fedezetlen papírok voltak forgalomban), sokan buktak egy csomót, a pénzváltó meg elbujdokolt egy időre. (De mivel az emberek gyorsan elfelejtik a rosszat, előbb-utóbb előjöttek ismét, mert a pénzkezelés és a hitelezés az jó buli. Az ezzel kapcsolatos munka nem is annyira munka, mint inkább a kommunikációs képesség ügyes használata. 🙂 ) A pozitív előnye ennek a manővernek azonban az volt, hogy megindult a fejlődés általa. Az emberek csak azt hitték, hogy van fedezet a kibocsájtott hitellevelek mögött, pedig csak ügyes kommunikáció volt az egész. De látszólag mégis fejlődött tőle a világ, létre jöttek üzleti vállalkozások, munkahelyek teremtődtek stb. És ezt senki nem tudta elvitatni. Ez lett a hitelpénzrendszer mozgatórugója.

A modern bankrendszerben már komolyan szabályozzák a hitelkihelyezést, bizalomkeltés (és biztosíték) céljából már egy kötelező tartalékot is bevezettek. Ez olyan pénz, amit nem szabad hitelbe kihelyezni, hogy csőd esetén ne mehessen minden a levesbe, s ezt az összeget betétállomány (=a bank ügyfelei által elhelyezett pénzek összegének) bizonyos százalékában határozzák meg. Ezt hívják kötelező tartalékrátának. Ez volt már 10% is, most Magyarországon 5%. 100 Ft-ból tehát 5 Ft-ot kell tartalékként megőrizni és 95 Ft-ot ki lehet helyezni hitelbe. A “hivatalos” verzió szerint csak ebből él a bank. Magyarul: 5% kamatot ad a betétekre és 10% kamatért ad kölcsön. (Vagyis a hitelkamatok és a betéti kamatok különbsége az ő haszna, ezért jött létre, mint vállalkozás.) Azonban ebben a módszerben is van egy trükk. Csak ez már legális és minden közgazdász elfogadja, hogy ez jó. Ezt pedig úgy hívják, hogy pénzmultiplikátor hatás, ami nem más, mint a bank pénzteremtő képessége. (Pénzteremtés = Legyen pénz! És lőn. És Isten látá, hogy ez jó… 🙂 ) Ennek annyi a lényege, hogy az “A” bankból kihelyezett hitelek összege “B” bankfiókba vándorolva növeli a “B” bank betétállományát, és ezzel a hitelbe kihelyezhető pénzösszegének mennyiségét is. Vagyis, megint csak több (számla)pénzt lehet létrehozni, mint amennyi valós fedezet van mögötte. Tulajdonképpen ez is az oka annak a válságnak, amit most él a világ.

Ezzel kapcsolatban készült egy nagyon jó kis rajzfilm, amiben már a következő fejezetek témáiról is szó esik, de akkor is idekívánkozik, hogy megosszam, ezért nem várok vele. Nyilván ezt is az ivócimboráim ajánlották, mert a sok disznó, meg tehén, amiket legeltetek, nem beszélnek ilyenekről. 🙂 A film címe: Pénz, mint adósság. A filmben felvázolt folyamat eredménye a statisztikai mutatók alapján nem teljesen pontos – ugyanis nem teremtődik annyi számlapénz, mint amennyire lehetőség nyílna -, de a rendszer működési elvét elég pontosan bemutatja.

A következő fejezetben a hitelpénzrendszert egy másik nézőpontból fogom megvizsgálni és olyan pofon egyszerűen tűnő kérdéseket fogok feltenni, ami – valami különös oknál fogva – nem túl gyakran kerül célkeresztbe egyetlen fősodrású médiában sem. Szerintem meg fogjátok érteni, hogy miért… 🙂

Most viszont koccintok egyet az egészségetekre, mert megszomjaztam… 🙂 Jó hétvégét, jó pihenést mindenkinek, jövő héten folytatom!

“Józsi bácsi” összeköti a pontokat

“Józsi bácsi” összeköti a pontokat

Gyerekkorom óta zakatol bennem a kérdés, hogy bár egy “szürke kis senki” vagyok, akinek nincs túl sok hatása a világra, mi van ha mégis van értelme elmondani azt, amit gondolok? Egy olyan képet – vagy inkább gondolatmenetet – a világról, ami sokkal logikusabban rakja össze a puzzle játék (=élet) egyes darabjait. Valamit, ami közelebb visz ahhoz, hogy hogyan függnek össze látszólag teljesen különálló dolgok, események. Szomorú tapasztalatom, hogy amíg azt mondom, amit hallani szeretne mindenki, addig hátba veregetnek, amikor pedig olyanokról szólok, ami kellemetlen érzéssel tölt el másokat, akkor meg lehurrognak és lehülyéznek. “Nem nőtt be a fejed lágya Józsi!”, “Nőjj már fel Józsi!” és ehhez hasonlók. A kocsmában, ahová minden nap betérek a kedvenc felesemre :), csak az érdekli az ivócimboráimat, hogy mennyi a meccs állása. Mintha nem szeretnék hallani azt, hogy nem biztos, hogy az az oka a meccs aktuális állásának, hogy az egyik jobb csapat, mint a másik.

Be kellett vallanom önmagamnak, hogy jól eső érzés 2 pontot sikeresen összekötni, aztán ahogy az idő halad előre egyre több pontot is megtalálok és a végén már egész értelmes kép rajzolódik ki.

Van egy brazil író, Paulo Coelho-nak hívják. (Itthon mindenki úgy ejti a pasas nevét, hogy Koelho, pedig azt mondják a haverjaim a kocsmában, hogy portugálul azt Koelju-nak ejtik. Szóval Paulo Koelju. 🙂 ) Szeretem a könyveit a palinak, bár sokan azzal bántják őt, hogy tele van közhelyekkel, amit ír.  Szerintem meg pont ez a jó bennük. Legalábbis nekem. Olyan nyelven ír, hogy még én is értem. 🙂 Nem valami tudományos nyelven, olyan szakkifejezéseket használva, hogy csak pislogjak, hanem úgy, hogy “bazdmeg, értem!” És legfőképpen tudok cselekedni és másképp gondolkodni azok alapján. Bevallom, elég sok mindent gondolok már másképp Coelho-nak köszönhetően és ezért hálás vagyok neki. Az egyik könyvében ír arról, hogy mennyire fontos lépés az embernek az, ha képes odaállni a tükör elé és azt mondani: “Én senki vagyok.” Próbáld ki! Állj oda a tükör elé és próbáld ki.

Szar érzés, elmondom. Nehéz ezt úgy kimondani, hogy ne kösd össze az érzést azzal, hogy értéktelen vagy. Pedig ez nem az. Csak egy senki vagy, aki mellesleg teremtő erővel rendelkezik. (Ennek a látszólag értelmetlen, “lélekromboló” gyakorlatnak nem az a lényege, hogy senkinek érezze magát az ember, hanem az, hogy némi alázatra neveljen. Mindig előfordulhat az, hogy nincs igazam, mert nincs elég információm. Vagy rossz információm van. A fejemben lévő ismeretanyag túlnyomó része mások tapasztalatainak, vagy átadni akart információinak az ismétléséből származik.)

Van egy másik író, akinek nagyon szeretem a könyveit, őt Duncan Shelley-nek hívják. Igazából az ő blogja inspirált arra, hogy elkezdjek én is írni. Külföldinek hangzó neve ellenére magyar emberről van szó. Szinte minden könyvét olvastam eddig és a legjobbat tették velem az írásai. Rávettek arra, hogy kérdéseket tegyek fel. A fő témákat tekintve – egészség, gazdaság, pénz, és pl. “az ember helye a világban” – nem egészen az az igazság, amit eddig hittem. Legalábbis a puzzle más képet rajzol ki. Ezekről sokat akarok írni. És lehetőleg úgy, hogy a végén úgy érezd Te is komám, hogy “bazdmeg, értem!” 🙂 Akkor is ha olyan témáról írok, ami általában nem érdekel Téged, mert amikor a hírekben beszélnek róla, nem értesz egy szót sem. Vagyis pont a mögöttes összefüggést nem érted, ami a lényeg! Mint ahogyan én sem értettem és még most is dolgozom rajta állandóan, hogy kibogozzam. Kedvenc ilyen témám mostanában a pénz természete és működése, úgyhogy eleinte majd ennek irányába fogok tekintgetni egy picit. Főleg azt illetően, hogy miért vált ennyire fontossá a pénz és miért nincs mindenkinek elég belőle ahhoz, hogy normálisan élhessen?

Fontos: Amit mondok és írok az egy vélemény, ami az enyém. Lehet, hogy nincs igazam sokszor, ugyanis az ember nagyon kevés eseményt és helyzetet kezelhet tényként (max. véleményként), mivel a személyes tapasztalatszerzéseink száma limitált. (Márpedig csak az van tutira, amit én láttam és megtapasztaltam.) Amikor kocsmában vagyok, nem tudok éppen nemzetközi megállapodásokat kötni országok között. Csak olvasni tudok róluk több nézőpontból és leszűrni egy olyan konzekvenciát (=következtetést), amiben találok értelmet. A legfontosabb azt megértenem, hogy ki, mit, mikor és miért tesz egy adott helyzetben és ezt főleg hogyan kommunikálja le a világ felé. Mivel kevesen vannak olyanok, akik csak másokért és önzetlenül cselekednek, ezért tudnom kell, ha át akarnak b***ni. 🙂

Az említett írókon kívül vannak még olyanok, akiknek sokat köszönhetek abban, hogy tisztábban látok. A teljesség igénye nélkül az ő nevük: Drábik János, Balogh Béla, G. Edward Griffin, Henry Ford, Aldous Huxley, Eckhart Tolle, Jim Humble, László András, Baranyi Tibor Imre, Hamvas Béla, John Perkins, Michael Hoffmann, David Icke, Peter Köenig, Ghislaine Lanctot, Satprem és még sokan mások. Mint pl. Vári József és EzVanKarcsi. Az Isten áldja (és nyugosztalja) őket, hogy vették a fáradtságot és leírták a gondolataikat. Néha csapkodtam az asztalt, hogy “ekkora baromságokat leírni”, de aztán megerőltettem magam és tovább olvastam. Aztán rájöttem, hogy a megértéshez idő kell.

Na megyek, benyomok egy felest, aztán majd folytatom… 🙂