A hazugság faktor

A hazugság faktor

A hazugság faktor

Néhány hónappal ezelőtt láttam egy filmet “The Invention of Lying” (szó szerint “A hazugság feltalálása” magyar címe: Hódító lódító) címmel. Egy hollywood-i alkotás neves színészekkel, ennek ellenére művészileg – enyhén szólva – nem egy nagy eresztés, mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen is lenne egy olyan világ, amelyben mindenki az igazat mondja. Ami a szívemen a számon. Nincs megalkuvás, hiszen az nem lenne igaz. Ennek köszönhetően az emberek szemrebbenés nélkül beolvasnak a másiknak, hogy kövérek vagy csúnyák, vagy beszámolnak olyan eseményről, amely a normálisnak nevezett társadalmakban diszkréció tárgyát képezi. Pl. Ne haragudj, de azért késtem, mert maszturbáltam egyet. (Ez tényleg benne van.) Míg egy nap az egyik szereplő felfedezi, hogy a hazugság kifizetődő… Nem akarom lelőni a poént, akit érdekel a film, itt megnézheti az előzetesét angolul (magyar előzetest nem találtam).

A film kapcsán jutottam arra a következtetésre, hogy a színtiszta igazsággal és csakis az igazsággal átszőtt világ nagyon furcsa lenne, vagy legalábbis igen magas tudatossági szint kellene hozzá. Mindig, mindenkinek megmondani azt, amit gondolok és érzek, kendőzetlenül, rossz érzés nélkül, az nem kispálya. És mindezt elfogadni másoktól, rólam, az sem. Az egó valószínűleg kikészülne egy idő után(!), minél többször közölnék velem, hogy jaj de gáz ahogy megkopaszodtam, hogy ferde az orrom, hogy nagyon vicces az, hogy a jobb szemem kisebb, mint a bal vagy az, hogy kicsit O-lábú vagyok. Pedig ezekben van objektív megfigyelés. Mert tényleg kopasz vagyok, ferde az orrom, stb. stb. Tudatosság és vanság ide vagy oda, egy idő után – újra és újra visszahallani a kellemetlen igazságot – fájdalmas lenne folyamatosan azt hazudni magamnak, hogy tökéletlenségeim is a tökéletes vanság részei. Szükségem van tehát arra – legalábbis egy bizonyos szintig -, hogy hazudjak önmagamnak. Kopasz vagyok ugyan, DE… Olyan az orrom, mint akit orrbanyomtak, DE… 🙂 Elfogadom persze, hogy az van, ami van és most ez a valóság, de a jóérzés végett igyekszem nem emlékeztetni magam arra, ami nem “tökéletes”, vagy jobbára az egó próbálja meg ellensúlyozni ezt azzal, ami meg tényleg VAN. Oké, hogy ferde az orrom, de legalább 2 méter magas vagyok. Pölö. 🙂 Ha pedig mindezekre a folyamatokra kívülről ránézek, meg kell állapítanom, hogy furcsa szerzet vagyok. SZER-ZET. Egyezkedek önmagammal. És lehet, hogy ezzel nem vagyok egyedül…

Ez a megfigyelés volt a kiindulópontja egy sor olyan eszmefuttatásnak, amelynek kapcsán azt bátorkodtam észrevenni, hogy a XXI. század kezdetére az emberiség egy olyan szellemi, lelki és elmeállapotba került, melyben a hazugság már a lételemünkké vált. Ha mindenről tudnám az igazságot és folyamatosan emlékeztetve lennék rá, az nagyon fájna. Persze az is lehet, hogy végre felébrednék és teremtő állapotba kerülnék, de fujj, nem kell a fájdalom. Biztos, hogy olyan rossz az? 🙂

A vizsgálódásaim eredményeként eljutottam arra a pontra, ahol képes voltam nevén nevezni a mindenben meglévő torzszülött “gyermeket”, amit egyszerűen csak hazugság faktornak hívok. Találkozom egy emberrel, egy szituációval, egy hírrel és egyből az ugrik be, hogy ebben vajon van-e hazugság faktor? Melyik az a pontja a történetnek – ha van ilyen -, amely nem pontosan úgy történt, ahogyan az hozzám kerül, amelyhez hozzátettek akárcsak egy nem jogos hangfestő kifejezést, hangulatkeltő képet mindössze azért, hogy a történet ”eladása” céljából könnyebben lehessen a hallgatót – azaz engem – reakcióra bírni. S nem csak, hogy egyszerűen reakcióra, hanem arra a reakcióra, amit ÉN (vagyis a közlő) szeretnék. Hiszen az egónak az kell, hogy visszaigazolást kapjon az ő jogos vanságáról, létezésének értelméről. Az autópilótán működő (azaz a személyiségünkben meglévő “a megfigyelő egyben a megfigyelt” kettősségét – amely maga az éberség! – figyelmen kívül hagyó) egó legfőbb célja mindig az, hogy hatással legyen a világra, legyen az bármilyen hatás. S ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a valódi diktátorok személyiségét, talán érthetővé válik a beteges viselkedésük is. Ha már önmagára nem tud hatással lenni (hiszen folyamatos kisebbségi érzés gyötri = arra fókuszál, ami nincs, vagyis hiányállapotban vekeng), akkor legalább a fény birodalmának (=világ) egyéb lakóit érintse meg a létezése. Ha ez nincs, akkor a léttel való kapcsolódás veszik el, és nem etet a szer. (=hiányzik a szer-etet).

Bevallom nektek, bár a diktátor állapottól messze vagyok, magamon is észrevettem korábban, hogy egy-egy történethez néha hozzákerültek – “odacsapódtak valahogy” 🙂 – olyan hangulati elemek, amelyek egész egyszerűen nem voltak igazak. Apró hazugságok ezek, de annál nyilvánvalóbbak. S mindez olyan természetességgel és automatizmussal történt, hogy az már-már ijesztő. B@zdmeg Józsi, már megint hazudtál! – csaptam oda keményen. Aztán jött az elfogadása annak odabent, hogy én tulajdonképpen hazug ember vagyok, vagyis ez is bennem van és ez rendben van. Aztán jött egy asztrológiai képlet, amely bizony nem hazudik, az ún. árnyék-énemhez kapcsolódó negatív energiák valóban ezerrel dolgoznak “ellenem”. Állatira figyelnem kell tehát arra (=meg kell haladnom ezt a sors karmát), hogy a legjobb szándéknak nevezett törekvéssel olyan szavak ne hagyják el a számat, amelyek nem igazak. Botrány ez az érzés, amikor egyébként tiszta szívből a tudatos létre törekszem. Mintha lenne odabent egy kisördög, aki ellenem él. És közben meg tényleg van. Csináltassatok egy elemzést, megéri tükörbe nézni. A Szaturnusz “hiánya” gyilkol. 🙂

A szembesülés és az ebből fakadó folyamatos ön-munka olyan megfigyelésekre vitt rá ezek után, hogy kezdtem magam egyre rosszabbul érezni. Vizsgálódom, szemlélődöm, elemzem a környezetem történéseit és folyamatosan szomorkodom a végtelen mennyiségű befelé és kifelé irányuló hazugságáradaton, majd rájövök, hogy az emberiség tulajdonképpen a pusztulás felé tart, vagy pozitívan fogalmazva a pusztuláson keresztül választja az újjászületést, hiszen a természet is így működik. A hazugság faktor szinte mindenben jelen lévő, s én úgy látom, hogy ennek melegágya a gazdaságot működtető eladás szükségessége. Muszáj eladni, bármi áron, különben megáll a gazdaság és bizonytalan lesz a jövő. És ebben van is igazság, főleg ha azt figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi gazdasági növekedés inflációra épül, ami a pénz folyamatos elértéktelenedésével a vásárlóértéket csökkenti, s így folyamatosan pörgetni kell a termékek és szolgáltatások cseréjét, hogy a növekedéssel az infláció negatív hatását ellensúlyozni lehessen.

Hol van itt az ellentmondás, amelyet tudat alatt mindannyian érzünk, valójában még sem akarunk semmit tenni ellene?

Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, szeretjük a kényelmet. Jó dolog az autó, a banán és a narancs a szupermarketben, okostelefonon fészbukozni a parkban, a legújabb kütyü a lakásban, na és persze a balatoni vagy tengerparti nyaralás se kutyus. Ezek megszerzéséhez a jelenlegi, infláció alapú pénzrendszer keretein belül kell mozgolódni, mert a közösségi pénzek által mindezek a kényelmi szolgáltatások nem elérhetők. Hiába van pl. “Józsi pénzem” egy szűk közösségen belül, a balatoni kukoricás és lángosos azt lesz@rja. (Persze azért teszi, mert fogalma sincs a működéséről és hozzá hasonlóan sajnos sokan nem is akarják megérteni. Még a gazdasági miniszterek sem! Akkor meg mit várhatunk a lángosostól…) Ha kényelmet és kiszámíthatóságot szeretnénk minden szempontból, akkor ahhoz valószínűleg forint kell, vagy euró, dollár, jen, frank. Ezek a devizák azonban csak akkor képesek működtetni a kényelmet (potenciálisan) eredményező gazdaságot, ha VAN növekedés. Ha nincs ugyanis folyamatos növekedés (és ezáltal nagyobb mennyiségű pénz a rendszerben, amit el lehet költeni), akkor a gazdasági szereplők pénzhiánnyal küzdenek és nincs fogyasztás. A fogyasztói társadalom megléte a “szabadság” ára. (Az adósságtörlesztésről nem is beszélve, amely a hitelpénzre alapuló gazdasági rendszer “mozgatórugója”.) Ha nincs fogyasztás – és nincs széleskörű használatban helyi / közösségi pénz! -, akkor egyéni szinten is rosszabb lesz, a cégek leépítenek és kirugdossák az embereket, a vállalkozások pedig vergődnek, mert nincs kereslet az ő kínálatuk iránt. Fogyasztást kell tehát valahogy csinálni, mert annak következtében élhetünk kényelmese(bbe)n. Ez tehát az alapállás.

Na de hogyan csinálunk fogyasztást, ha az emberek vásárlási “kedve” kényszerűségből csökken?

Beszéltünk már róla korábban is, hogy a cselekvésre híváshoz érzelmekkel töltött üzenetek, vagyis megfelelő színezetű motivációs elemek szükségesek, hogy akár barátot, akár egy idegent rávegyek arra, hogy megtegyen valamit, amit egyedül nem jutna eszébe megtenni. Bár szeretnénk az ellenkezőjét hinni, valójában mindig az érzelmeink hatására döntünk, majd a logikát hívjuk segítségül, hogy megmagyázzuk az érzelmi döntést. 🙂 Megfelelő éberség nélkül(!) így működik az ember (“autopilótán”), mert a belénk kódolt emberi szükségleteink ezt “hajtják ki” belőlünk. Készen állunk bármilyen cselekvésre, amely ezen szükségletek kielégítését lehetővé teszi. Bizonyosságot akarunk, változatosságot, megbecsülést, szeretetet, növekedést és jó esetben szeretnénk hozzá tenni valamit ehhez a világhoz. Ehhez pedig azt kell éreznünk, hogy a külvilág érzelmi befolyásolása által az egyre modernebbé és ezáltal jobbá(?) váló világban a kényelmi szolgáltatások köre (=amelyek az ÉN szükségleteimet elégítik ki) növekszik. Persze az is lehet, hogy csak szeretnénk kikerülni abból a félelem zónából, amelyben a vágyott kényelem víziója egyre távolabb kerül. Alapvetően az éberségen kívül élő ember számára kettős irányú a döntési mechanizmus: vagy az öröm elnyerése a cél, vagy a fájdalom elkerülésére hajtunk. Vagy ez, vagy az.

Mi teszi lehetővé azt, hogy az élet kényelmesebbé, biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá váljon, melyben elkerülhetjük a fájdalmat és elérhetjük az örömet?

Na itt van az a pont, ahol könnyű letérni az igazság vágányáról. A társadalmi normák “kialakítói” ugyanis azt sugallják, hogy bátran “helyezzük ki a felelősséget” és kérjünk segítséget mindenkitől – vagy legalábbis álljunk készen a segítség elfogadására -, aki olyan terméket, szolgáltatást, vagy csak eszmét árul, amely megoldást kínál a vélt vagy valós problémáinkra. Legyen az egy autókereskedő, egy szabó vagy egy körzeti orvos. Mivel a bennünk lévő jól akarom érezni magam program bivalyerős, ezért ez az alapállás egyébként is megvan. Azt, hogy az életben igazán mit szeretnénk egyéni szinten elérni, nagyon kevesen tudjuk, azt viszont mindenki érzi, hogy mi az, amit nem akar. Nem tudom mit akarok, csak azt tudom, hogy mit nem akarok. A tudat alattink pedig ordít a világba: “Kérlek segíts nekem megtalálni, hogy mit akarok!”

Amennyiben nincsen éberség, ezen a ponton lép be a különböző hazugságok elfogadása az életünkbe. Kezdve azzal, hogy elmegyünk-e szavazni egy-egy pártra, akinek a vezetői és programja számunkra szimpatikus, mert szeretnénk hinni, hogy amiket mondanak, az úgy lesz. De ahogy az “eladás” művészete és az “eladás” hazugsága c. írásban ezt már kifejtettem, a kialakult helyzetet mindig lehet valahogy úgy kommunikálni, hogy az valósnak és igaznak tűnjön, mert a lényeg a tálalás (arról meg, hogy a háttérben kik a valódi döntéshozók, úgysem fog a híradó beszámolni). Mondom ezt úgy, hogy nem szeretnék azzal az általánosítással élni, hogy “tökmindegy ki van hatalmon”. Szerintem nem mindegy. Mindazonáltal a politika a lehetőségek kvázi művészete, ezért a hazugság faktor nagyon meghatározó tényező ezen a pályán, aki nem képes póker arccal hazudni és a tömegeket manipulálni, az nem lesz politikus. (Olvassátok el Gustave Le Bon: A tömegek lélektana című fantasztikus könyvét.) Mivel azonban a politikus is ember, aki ugye szeretne megélni, ezért elfogadjuk (már aki), hogy úgyis “mindenki” hazudik, aki politikus. (A parlamentáris tragikomédia c. írásomban erről is beszéltem már 1,5 évvel ezelőtt.)

A politikai vezetés példája azért fontos a sor elején, mert mindig a fejétől bűzlik a hal. Ha már állam “bácsinak” is hazugságban kell fürdenie a hatalmi pozíció elnyeréséhez (és megtartásához), akkor az adófizető vállalkozások sem fognak arra törekedni – és miért is tennék? -, hogy őszintén, igazságból és tisztességgel működjenek. A fogyasztást ösztönző programokban sokszor ugyancsak benne van az “elengedhetetlen” hazugság faktor, mert az a kérdés nagyon ritkán kerül elő – ha egyáltalán -, hogy egy bereklámozott szolgáltatásra vagy termékre valóban van-e szüksége az emberiségnek vagy csak a gazdaság élénkítése a cél. Sajnos a szolgáltatások és termékek létjogosultságát kizárólag azzal a módszerrel határozzák meg a mai “fejlett” világban, hogy ha valamiből sokat el lehet adni, akkor biztosan van rá szükség és a fogyasztás élénkíti a gazdaságot, ami pedig jó. Pl. rengeteg elterjedt nyugati gyógymód azért nem válik idejétmúlttá, mert a létjogosultságukat meghatározó hatalmi struktúra kommunikációja hazugságra épül és a termékek profitérdekeltségei miatt azt kommunikálják, hogy bennük van a megoldás. Ez az egész pedig egy domino effektust kreál.

Mivel mindenki meg szeretne élni, ezért a domino effektus hatására szaporodik az eladás kényszeréből fakadó hazugságoknak a száma is. A legtöbb bank (alkalmazottai) nem közli(k) a hitelfelvevővel a kockázatot, csak az apróbetűre mutogat(nak) felelősségkihelyezés gyanánt; a legtöbb orvos a klinikailag ugyan tesztelt, orvosi szaklapokban megjelenő új, széles spektrumú gyógyszereket reklámozza, de sajnos a mellékhatások nélküli természetes gyógymódokból még csak nem is képzik magukat tovább; a vitaminos cégek pedig a gonosz gyógyszeriparral szembehelyezkedve a saját termékeik hatékonyságáról zengenek ódákat, s az “emberiség megmentése” és az “örök fiatalság” jeligével adják el a portékáikat, s bár én is a vitaminokban hiszek inkább, ezeket ugyancsak 2500x-os haszonkulccsal értékesítik, mint a gyógyszereket. Vagyis nem az emberiség, hanem csak a fizetőképes emberiség megmentése a cél… A biztosító cégekről pedig ne is beszéljünk, akiknek a (jól) megélni kívánó ügynökeik elfelejtik közölni az ügyféllel, hogy a befektetésnek álcázott pl. abszolút hozamú biztosításuk költségei – az ő jutalékuk miatt – nagy valószínűséggel el fogják vinni az ügyfél profitját. A közös nevező mindegyik megközelítésben az, hogy bennük van valamennyi hazugság faktor és az is, hogy nagyon sok esetben az emberek félelmére építenek. Hogy pontosan mennyi a hazugság, az elsősorban a vezetőktől függ, mert a teljes eladási koncepciót ők találják ki és adják el a hiearchia alsóbb szintjeinek, de az én meglátásom az, hogy minden félelemre építő propaganda bűzlik. És tévedés ne essék, ebbe azok az emberiség fölött álló világösszesküvés-elméletek is beletartoznak – még akkor is, ha van bennük sok igazságelem is -, amelyek a személyes felelősséget nélkülözik a képletből!

A sztori mindig onnan indul, hogy vagy problématudatot kell létrehozni vagy olyan életkörülményeket kell kreálni, amelyre megoldás szükségeltetik, Pl. biológiai fegyverekre kötelező védőoltással reagálni. Ha el van adva a probléma léte, onnantól fogva az elme megoldásokért fog kutatni és a félelem megszüntetése céljából beveszi a tablettát. A kör bezárult.

Mégis miért beszélek erről? Mindenben van hazugság, na és akkor mi van? “Mit tudsz Te ez ellen tenni, Józsi?”

Először is semmit nem tudok tenni, mert ugye visszautalva az előző bejegyzésemre, most ez a valóság. A végtelen potencialitásból a kényelem oltárán feláldoztuk az igazságot. Viszont az is VAN, hogy nem mindenben van hazugság. Van az ún. tisztes kereskedői haszon fogalma és vannak olyan termelők és szolgáltatók, akik nem megvágni akarják a vevőket, hanem tisztességes, korrekt haszonkulccsal értéket akarnak ADNI a vásárlóknak. Azáltal érzik jól magukat, hogy valóban értékes a portékájuk. Őszinte szívvel tudják – és ezért is végzik a tevékenységüket -, hogy a vásárló velük jól jár. Én úgy érzem, hogy valahol ez lenne a tudatos kereskedelem célja, amelynek menetét a tudatos vevő alakítja. Nem zsákmányszerzés – ahogyan azt Puszta Csaba hívja a 4D zónából – hanem felebaráti szeretettel átitatott csereügylet. Csak olyat teszek a másikkal, amit én is kapni szeretnék. (És itt szeretném kiemelni, hogy a nem marketing és az eladási technikák a “bűnösek”, hiszen az értékes portékának is kell reklám.)

Ami az érdekesség, hogy mivel a dolgoknak nincsen minősége, csak az embereknek, akik a dolgokat “működtetik”, ezért a fent említett példákban is lehetne úgy cselekedni, hogy sokkal több igazság legyen bennük. Mindezt annak ellenére, hogy az elkényelmesedett emberiség mára már – meglátásom szerint – imádja a hazugságot és a “semmiért valamit” talmi koncepcióját. Nézzétek csak meg azt a rengeteg kamu-kéró szolgáltatást, amelynek működtetői azt állítják, hogy személyes munka belefeccolása nélkül(!) pénzért cserébe képesek megoldani a problémáinkat! És most nem a manikűrösről és a pedikűrösről beszélek… Az igazság útja szinte mindig sok-sok munkával, önmagunk korlátainak meghaladásával és sokszor fájdalmas felismerésekkel szegélyezett. Lehet gyógyítani tiszta szívvel, lehet hitelt adni korrekt feltételekkel és lehet biztosítást is árulni tisztességesen vagy vitaminokat forgalmazni az emberiség megmentéséért, csak mindig fel kell hívni a személyes felelősségre(!) a figyelmet és tisztes hasznot kell a szolgáltatásért kérni, nem pedig gusztustalanul lehúzni az ügyfelet és hókusz-pókusz varázsigékkel megvezetni félelemre – vagy a kapzsiságra – alapozva. Mindezt akkor is, ha ezzel a tisztább szemlélettel sokkal több időbe telik egy bizonyos mennyiségű pénz(energiát) begyűjteni.

Talán egy naív f@sz vagyok – sokan mondták már -, de ezek a gondolatok lüktetnek bennem már egy ideje és szeretném azt hinni, hogy minél többen értjük meg ennek jelentőségét, annál több lesz a tiszta üzlet. 🙂 Valahol azt is érzem, hogy az egyre gyakrabban tapasztalható felébredések ellenére a nyugati emberiség olyan mélyre süllyedt már a káprázatban és az illúzióban (=képtelen uralni a valóságot, mert a felelősség folyamatos kihelyezésével mások irányítják az életét), hogy az armageddon elkerülhetetlen és a süllyedő hajóra nem is kell mindenkit visszarángatni. De ahogy mondani szokták: mentsük, ami (és aki) menthető!

A leírtak ellenére nem “tanácsolok” semmit, csak annyit kérek a tudatosság szeretetteljes továbbadásáért, hogy ha bármikor belefuttok valamibe, amit rátok akarnak tukmálni, mindig nézzétek meg tüzetesen a teljes képletet és ha tisztább világra vágytok, csak annak a biznisznek adjatok (pénz)energiát, amelyben nem, vagy csak nagyon kevéssé látjátok a hazugság faktort. Hiszem, hogy egy ténylegesen emberközpontú és tisztességre alapuló kereskedelmi rendszer, mint a gazdaság mozgatórugója, elsősorban úgy tudja a helyes útra visszaterelni az eltévedt “nyájat”, ha nem dőlünk be minden útszéli mesének és a sokszor irreálisnak hangzó (értsd: “semmiért valamit” koncepcióján alapuló), valójában aránytalan előnyhöz jutás káprázatának.

Végezetül egy érdekesség: Egy amerikai statisztika azt mutatja, hogy a lottó 5-öst nyert emberek jelentős része 5 évvel a nyeremény megszerzése után szegényebb lesz, mint előtte volt. Egy kanadai felmérés szerint a nyertesek 70%-a veszíti el a vagyonát 7 éven belül. Mindez azért van így, mert a “kvantumugráshoz” – jelen esetben a “vagyonos ember” lelki és szellemi állapotához, tapasztalatához való felnövéshez – alkalmazható tudás kell és alázat, s ezt 500 millió, de még 1.5 milliárd forint sem teszi a zsebünkbe. A jelenlegi rendszerben vírusként terjedő hazugságok leleplezésének megértéséhez ezért azt a közgazdasági axiómát érdemes az eszünkbe vésni, hogy Nincs ingyen ebéd.

Most pedig elindulok a taliándörögdi Tudatosság Völgyébe és felhörpintek egyetlen kupicával az egészségetekre! Aki arra jár, szeretettel koccintok vele! 🙂

Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Amióta beléptünk az Európai Unióba, megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ez jó ötlet volt-e vagy sem. A főáramlatú hírek a csatlakozásnak szinte csak az előnyeiről beszélnek és az elmúlt 20 év kormánypártjai sem gondolják másként, minthogy ez volt az egyetlen megoldás az európai jövőnk építésére. Hogy ez tényleg így van-e, nem tudnám megmondani (bár feltételezem, hogy nem ez az egyetlen megoldás), de ha már úgyis írom ezt a blogot, elmélkedek egyet arról az oldalról, amiről a média ritkán beszél, s leírom azt is, hogy szerintem mitől is lehetne valóban EGYséges a mi Európánk. Igazi “Józsi bácsi” szemmel, persze, szóval ne számítsatok valami tudományos, piackonform nézetre.

Az EU tagságunk kétségtelenül ajtókat nyitott a szabad kereskedelemnek és a munkaerő szabad áramlásának bizonyos keretek között. Eltűntek a vízumok, s az EU útlevéllel szabadon repkedhetünk, ahová csak akarunk, ráadásul olcsón. Viszonylag könnyedén tudunk külföldön is üzleti vállalkozást építeni, az internet által pedig teljesen eltűntek a határok. Szó szerint szabad a vásár, főleg azoknak akik cselekvőképes tudással rendelkeznek. (Erről írtam a legutóbbi alkalommal.) Már az USA-ba való kiutazáshoz sem kell vízumért sorbaállni és 500 Ft-os percdíjon időpontot egyeztetni a konzuli iroda automata rendszerével, arról nem is beszélve, hogy a szakképzett, olcsó(bbn)ak számító munkaerőnek az itthoni kilátástalanság ellen van hová “menekülnie” nyugaton. Sokan meg is teszik, Németországba csak 2012-ben 40 ezer magyar ment ki, az Egyesült Királyságba pedig még többen. Ez nagyon jónak tűnik az egyén céljainak szempontjából (bár szomorú, hogy ennyi fiatal menekül innen), bevallom az utazási szabadságnak rengeteg előnyét kiélveztem már én is és nagyon tetszett. (pl. pont akkor utaztam – és kocsmáztam 🙂 – körbe Dél-Amerikát 2004-ben, amikor beléptünk az EU-ba és akkor már csak Kolumbia volt az egyetlen ország, ahová vízum kellett – 2003-ban még a dél-amerikai országok fele ilyen volt -, de most már oda is beutazhatunk 90 napra útlevéllel.) Egy ilyen közös nagy “családban” ráadásul az az előnyünk is megvan, hogy a korábbi háborúkkal teli évszázadok energiapazarlása helyett elvileg(!) van időnk arra, hogy a lelkünk gazdagításával foglalkozzunk, ami végül is az itt létünk igazi célja. De az egyén “önös” célja az csak a képlet egyik fele, mert ugye mégis csak közösségekben élünk, így a társadalom jóléte is kihat az egyén jólétére és vica versa.

A szabadság azzal is együtt jár, hogy a nagyobb családunk (a nemzet, amelybe beleszülettünk) érdekeinek a védelme brutálisan sérül. Kétségtelen, hogy olyan sérülések ezek, melyeknek van rengeteg (rövid távon) pozitív(nak tűnő) hozadéka is, mint pl. nyugati és távol-keleti multicégek leányvállalatai már fél-európai fizetésért(?) sok-sok száz / ezer szakembert alkalmaznak és még adót is fizetnek – s így talán mégsem mennek el olyan sokan -, s ez valóban jó az országnak. Ezzel egyidőben azonban a tőkeerős multik tevékenysége számos konkurens kis- és közepes vállalkozót kiszorít, így sajnos a – ritkán hangoztatott – statisztikának az is része lesz, hogy egy hazánkba települő nagyvállalat munkahelyteremtése legalább ugyanannyi munkahely megszűnésével is együtt jár. A különbség az egyén szempontjából többnyire annyi lesz, hogy külföldi főnökei lesznek magyarok helyett, a hazai vállalkozó pedig – ha szerencséje van – munkát kap az őt kiszorító tőkeerős vállalatnál. (Még mielőtt ezt megkapnám: tudom, hogy ez a minőségbeli különbség miatt is előfordulhat, de legalább ugyanannyi esetben megy tönkre egy kis cég a naggyal szemben, mert nem tudja finanszírozni az árversenyt.) Ezt hívják globalizációnak, ami még ha számszakilag pozitív irány is (már ha az), az egyén boldogságának és egy nemzetgazdaság szuverén rendelkezéseinek szempontjából nem biztos, hogy annyira kecsegtető jövőképet nyújt. A kiszolgáltatott helyzet ugyanis olyan helyzetbe hozza a kormányokat, hogy a biztos szavazatokért cserébe már csak számszakilag akarják megoldani a problémákat (és nagyon gyakran ebbe is beletörik a bicska), hogy legalább a statisztikák jó irányt mutassanak. Az egészséges nacionalizmus és a lélek egyensúlya meg hadd vesszen.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a külföldi cégek a több éves adókedvezményes időszak után (amely a hazai cégeknek sem jönne rosszul) a vállalati adózásuk szempontjából nagyon jól (és egyre jobban) optimalizáltak (offshore és egyéb módon), ami azt jelenti, hogy csak annyit fizetnek be a közös kasszába, amennyit nagyon muszáj és szinte biztos vagyok abban, hogy ez az összeg nagyon ki van számolva, de persze tévedhetek, hiszen nem vagyok nemzetközi nagyvállalat pénzügyi igazgatója. A profit azonban teljes mértékben az övék – amivel nincs is semmi gond -, viszont azt túlnyomorészt nem Magyarországon költik el az anyacégek, ami egy lényeges pont, mert a (mi) nemzetgazdaság(unk) fellendülését okozó fogyasztáshoz csak részben járulnak hozzá (=munkahely teremtés által), szemben egy olyan helyi tulajdonú vállalattal, aki a hasznából (is!) sokkal inkább a magyar pénzügyi vérkeringésbe pumpálná a naftát. Na hja, ki az, aki képes Magyaroszágon pl. autót gyártani? – merül fel a kérdés. (Biztos, hogy nekünk autót kell gyártani? – válaszolom én erre, de majd kifejtem később, hogy mire gondolok.) A leglényegesebb pont ebben az egyenletben: egy nem hazai érdekeltségű cégben keletkezett profit jelentős része nem a magyar gazdaságba pörög vissza (kivéve, ha azt a saját szolgáltatásainak a fejlesztésére költi, amire ugyancsak van példa, de ugye ezek is a még profitábilisabb üzleti modell elősegítésére történnek meg). S ha már itt vagyunk, tegyük azt is hozzá, hogy Magyarország pozitív külkereskedelmi mérlegének az oka nem a hazai tulajdonú cégek exporttevékenységének, hanem a Magyarországon működő külföldi cégeknek köszönhető, vagyis egy olyan termelő tevékenységnek, amelynek elsőszámú haszonélvezője nem a magyar gazdaság, hanem a profitját innen elvivő nemzetközi nagyvállalatok tulajdonosai és részvényesei. (A megfelelő szaktudással és invesztícióval versenyképessé tehető, exportképes magyar ipart pedig a rendszerváltás óta lehúztuk a vécén. Lehet, hogy ez volt az “egyszerűbb”, de nem jól van ez így.)

Az imént felvázolt folyamat miatt és a pénz helyben történő forgását elősegítendő rendkívül előnyös a helyi / közösségi pénzek duális rendszerben történő használata, mert ott a helyi gazdaság (és a benne élő emberek életének!) védelme beépített elem, hiszen a helyben használatos pénz sehol máshol nem ér semmit. Főleg ha negatív kamat kerül a pénzre, ami azt jelenti, hogy minél tovább tartja az ember körforgáson kívül a fizetőeszközt, az annál kevesebbet ér. (Úgy képzeljétek ezt el, mint egy átvételi dátummal ellátott pénzt, amire rá van írva, hogy ha X ideig nem költöd el, akkor 10%-kal kevesebbet ér, s ez hónapról-hónapra egyre kevesebb lesz, így lehet “rákényszeríteni” a pénz tulajdonosát arra, hogy a pénze gazdasági körforgásban maradjon.) A körforgásról jut eszembe egy vicc:

Az idős és a fiatal rabbi sétálnak a sivatagban. Már jó ideje mennek, mire találnak egy teveszart. Megszólal az öreg:
– Fiam, ha megeszed ezt a teveszart, kapsz tőlem 100 dollárt!
Mire az ifjú rabbi:
– Hát, ez undorító, büdös és szar íze van (szó szerint), de hát 100 dollár az 100 dollár!
Fogja és elmajszolja, ezt követően megkapja a 100 dollárt az idős rabbitól. Mennek tovább, majd néhány órával később találnak még egy teveszart. Most az ifjú rabbi szól az idősnek:
– Rabbi uram! Ha megeszi ezt a teveszart most Ön, akkor kap tőlem 100 dollárt!
Az öreg megvakarja a fejét, majd megszólal:
– Hát, ez valóban undorító, büdös is, és borzasztó íze van, de hát 100 dollár az 100 dollár! Szépen megeszi az egészet, az ifjú rabbi pedig kifizeti őt. Mennek tovább majd hirtelen megszólal az ifjú rabbi:
– Uram! Én ezt nem értem! Mindketten megettünk egy marék teveszart és ugyanannyi pénzünk van, se maga nem lett gazdagabb, sem én.
Mire az öreg:
– Fiam! Te ezt nem érted még. A lényeg, hogy a pénz forgott.

Viccesen elmondva ez a pénz lényege: a pénzforgás által a gazdasági szereplők mindannyian megkapják a munkára fordított idő ellenértékét és így képessé válnak arra, hogy az életüket tervezhetően(!) finanszírozzák. (Ezért tartják veszélyesnek sokan a pénz beszűkülését, az ún. deflációt, ami nem is mindig rossz, mert az a pénz vásárlóerejének a növekedésével is együtt jár. Persze a modern közgazdaságtanban ez zsákutca, mert brutálisan lelassítja a fogyasztást. Az ember ugyanis nem fog valamire költeni, ami később olcsóbb lehet.) Egy negatív kamattal ellátott helyi pénzben leginkább az a jó, hogy az egy felhalmozás-ellenes rendszer, ami az értékelőállító(!) gazdaság minden szereplőjének kedvező – hiszen ha értékes terméket, szolgáltatást árulsz, tutira jönnek hozzád, mert ki akarják használni a pénz teljes értékét, mielőtt az csökkenne -, kivéve azt, aki a versenytársakat tönkretéve a tőkeerejébel akar felülkerekedni és monopóliumra (egyeduralom) törekszik. Olvassátok el Silvio Gesell “Természetes gazdasági rend” c. művét közösségi pénz témában, nagyon kellemes délutáni olvasmány.

Visszatérve az Unióra, a kereskedelmi és személyi szabadság a nemzeti (helyi) érdekeket csak részben szolgálja, és teljesen piaci alapon méri a hatékonyságot (=mennyire éri meg szigorúan gazdaságilag egy adott pénzügyi, gazdasági beavatkozás, rendelkezés), figyelmen kívül hagyva azt, hogy az emberek életének értelme nem csak abból fakad, hogy mennyire sok pénzt tudnak keresni, hanem abból is, hogy a megélhetésért cserébe milyen értékű és minőségű munkát végeznek. A szociális egészség látszólag nem igazán képez változót a közös Európa eszméjének egyenletében. Nézzétek meg a perifériás tagállamokat (Görög, Olasz, Spanyol, Portugál), egyre gyakoribbak az utcai tüntetések, pedig az a fejlett(!) nyugat. Az emberek érzik, hogy elég volt a számháborúból, egyszerűen szarul érzik magukat mindenféle kimutatások nélkül is, amely mellesleg bebizonyítja nekik igen sokszor, hogy nem is állnak olyan rosszul. 🙂

Tudjátok, többször mondtam már, hogy a világ egy üzleti vállalkozás. Azok a megoldások, amelyek az emberek életét úgy könnyítik meg, hogy azon nem lehet meggazdagodni valakinek, soha nem számítottak. (Lásd Tesla találmányait.) Ezért szárnyal a gyógyszeripar és ezért nem beszél senki a fősodrású médiában Szabó Gyuri bácsiról, a 82 éves bükki füvesemberről, aki mellékhatások nélküli természetes, olcsó népi gyógymódok tömkelegével segíti a rászorulókat (s aki mellesleg megmondta többször, hogy a parlagfű érték és nem irtani kéne, hanem védelmezni.) Az Európai Unió egy közös vezetésű egységesnek tűnő konföderáció, de valójában ugyanúgy működik, mint az egymással együttműködő, ugyanakkor versenyhelyzetben lévő és saját érdekeit érvényesíteni akaró mega-vállalkozások rendszere. Akinek nagyobb a gazdasági ereje és jobb, elterjedtebb kommunikációs csatornái vannak, az előnyhöz jut. Aki fogyasztókat jobban tudja befolyásolni, és manipulálni, attól több terméket vesznek. És ma már túlnyomórészt ez számít, sajnos. (Ezért fontos az internet szabadsága, mert az egyetlen esélyünk a viszonylag objektív álláspont kialakítására az, hogy hozzáférünk mindkét gazdaságpolitikai irány véleményéhez.)

S ha már EU, itt van pl. ez a túlzottdeficit-eljárás, amit Magyarországgal kapcsolatban állandóan hangoztatnak Brüsszelben. Ugye ez az a törekvés, hogy a Magyarországon a költségvetési hiányt a GDP 3%-a alatt tartsa a kormányzat, erre az EU kötelez bennünket, különben leminősítenek a nagy hitelminősítők (=maffia :)) és a nagytőke (állítólag) kimenekül az országból. (A hitelminősítők hitelességéről annyit, hogy nem sokkal a 2008-as pénzügyi válság kitörése előtt AAA – azaz a legbiztonságosabb! – besorolással látták el azokat a másodlagos jelzálogpiaci bankokat, akik a válságot okozták. Kötelező film: Bennfentesek) Az Európai Unióban több olyan nemzet van, amely lényegesen magasabb államháztartási hiánnyal küzd (s ez nem feltétlenül baj, hiszen vannak olyan időszakok, amikor a gazdaság beindításához előbb költekezni kell egy picit államilag), a potenciális eurózónához csatlakozó országok számára ez mégis kötelező, miközben arról egyetlen szó sem esik, hogy vajon milyen hátrányokat szenvedne el hazánk, ha tényleg csatlakoznánk a közös fizetőeszközhöz. (Mint ahogy ma már Németországban is sokan visszasírják a márkát.)

A leírtak és elhangzottak ellenére még mindig nem vagyok EU ellenes ab ovo, csak az a véleményem, hogy az európai vezetőség ugyanazt csinálja nagyban, mint azok a kormányok (szerte a világon), akik a nagy húsosfazék mellől kétpofára zabálva osztják az észt a népnek, hogy mitől nem fognak majd éhezni. Miközben a színfalak mögött meg ez történik:

Nagyon sokszor írtam azt, hogy a dolgoknak nincsen minősége, csak az embereknek, akik a dolgokhoz viszonyulnak. (A kés lehet gyilkos eszköz és elengedhetetlen konyhai kellék.) Ez az Európai Unióra is igaz. Alapvetően szerintem 2 oka van annak, hogy sz@r van a palacsintában:

  1. Van ugyan egy nagy közös eszme, de minden tagállamnak más az érdeke, hiszen a tőkeerősebb országok számára a feltörekvő országok – köztük kis hazánkkal – újabb piacokat és olcsó munkaerőt jelentettek elsősorban (ami hosszú távon nem Magyarországon elköltött profitnövekedést eredményez), így aki nagyobb “izomzattal” ül le a szkanderasztalhoz, az könnyebben osztja az észt felülről. Ne felejtsük el, hogy a keleti blokk EU csatlakozását megelőzően az Unió gerincét alkotó 15 EU tagállamból 9 nemzet végiggyarmatosította a világot évszázadokkal korábban – ezzel megszerezve vagyonuk javát -, s ha lehet hinni a morfogenetikus mezők elméletének, joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mitől változott volna meg ez a gyarmatosító törekvés napjainkra? (Az energia nem vész el, csak átalakul, mint tudjuk.)
  2. Olyan emberek ülnek döntéshozói székben, akiknek a szociális érzékenysége és a felebaráti szeretete (=ne tégy olyat mással, amit magadnak sem kívánsz) úgyszólván zérus, és az egyedüli céljuk a számokban mérhető hatékonyság növelése bármi áron, főleg a saját megbízóik (=nemzetközi nagyvállalatok vezetői és fő részvényesei) felé, akik sok esetben értékelőállítás nélkül akarnak mocskosul meggazdagodni. (S ha már gyarmatosító törekvéseket említettem fent, vajon miért avatkozik bele az EU a Közel-kelet és Afrika háborúiba az USA mellett? Biztos, hogy humanitárius okokból?) Nézzétek csak meg ezt a videót:

(A teljes szöveg megtalálható legépelve itt: Hazugság a terrorizmus elleni harc)

“Az EU nem a békéről szól, hanem a hatalomról.” – Tony Blair, az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke

Aztán vegyük hozzá a képlethez azt is, hogy bár az Unióban a legfontosabb, hogy jogállamban létezzünk egymással és egymás mellett, a 2005-ben széles körben leszavazott Európai (közös) Alkotmány, mely tartalmilag 96%-ben megegyezik a pár évre rá (manipulációs propaganda hatására) elfogadott Lisszaboni szerződéssel – amelyet az azt megszavazó országok jogászai el sem olvastak – tulajdonképpen egy olyan 85 ezer(!) oldalas rendelet és szabálygyűjtemény, melyet pontosan értelmezni még a szakemberek szerint sem egyszerű mutatvány, vagyis azt nem magyaráznak bele az EU törvényekbe, amit nem akarnak. (Az angolul beszélőknek érdemes meghallgatni Jens-Peter Bonde dán EU képviselő véleményét, vagy eme úriember korábbi weblapján megjelent angol nyelvű cikkének magyar fordítását: Az EU állam születése a lisszaboni nap és a bűn jegyében.) “A nemzetállamok Európája” vízióból egy bürokratikus, szinte átláthatatlan, nem igazán hatékony, nem igazán demokratikus (vagyis folyamatos kettős mércével mérő) olyan piacgazdaság lett, amelyben a természet törvényei alapján finoman szólva az “erősebb kutyát illeti meg az utódnemzéshez való jog”. (Akit érdekelnek további részletek a korporatokráciába átment – azaz pénzhatalmi, a nagyvállalatok érdekei mentén irányított – fejlődésről a nemzetállamok személyes érdekeinek rovására, annak ajánlom figyelmébe Rodney Atkinson elismert brit politológus – aki mellesleg Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson bátyja – 2008-as beszédét, továbbá ajánlom elolvasásra a következő bejegyzéseket: Cikkek az Európai Unióról.)

A Lisszaboni Szerződésben egyébként az is benne van(!), hogy az amerikaihoz hasonló mentőcsomagokat nem szabadna alkalmazni Európában, mégis megtették már többször is a bajba jutott dél-európai tagállamok esetében. Alkotmányellenesség? Oda se neki! 🙂 Ez a mentőcsomag-játék szerintem régen nem az emberekről szól (hiszen ha a népről szólna bármi, akkor már abba maradtak volna a bizonyítottan jogtalan banki hitelszerződésekben foglaltak nem teljesítéséből következő kilakoltatások), az egyedüli cél az, hogy a gazdasági egyensúly és “növekedési” pálya megmaradjon a hitelezés lehetőségeinek fenntartásával. A XXI. század mumusa a kiszámítható gazdasági növekedés, s ebben az egyenletben az emberi életnek nincsen szentsége sajnos. 🙁 (Nekem pedig a külföldiek magyar állampapír-állományát látva – klikk a grafikon nézetre! – az a véleményem, hogy a nagytőkének nem annyira sürgős kimenekülni innen IMF hitel ide vagy oda, hiszen az EU átlagnál lényegesen magasabb hozamfelár még mindig jobb, mint bármi nyugaton. A magyar gazdaság csődjével kapcsolatos hírek meg semmi más, mint nyomásgyakorlás arra, hogy a kormányzat megfelelő biztosítékkal rendelkezzen az ide befektetett külföldi tőke kamattal történő kifizetését illetően. Legyen bárki kormányon, mindig erről fúj a szél. Erről szólt a mesterséges forintgyengítés játéka is.)

Gondoljátok csak meg, hogy egy emberközpontú kapitalista rendszer lényege nem igazán az lenne, amit most tapasztalunk. (Vagyis ez a kíméletlen, egymást felfaló vadkapitalizmus, amelyben egymás eszén történő túljárással jutunk előrébb, lásd hitelek és befektetés bankházak körüli balhék.) Még a blogom elindításakor írtam egy Állami vagy privát? c. cikket, melyben pont azt fejtegettem, hogy nem attól lesz valami hatékony, hogy privát kezekbe kerül, hanem attól, hogy maga a cég (legyen az privát vagy állami irányítású) megfelelő üzleti tudással és érdekérvényesítő képességgel rendelkező vezetőkkel dolgozik-e. Mivel ma már minden a pénzről szól, ezért (sajnos) szinte kikerülhetetlen az, hogy ne valamilyen lobbiérdekek befolyásolják a stratégiai döntéseket, de azért az sem mindegy, hogy a lobbiérdekből fakadó döntéseknek van-e széles körben pozitív társadalmi hozadéka. (Ami egy főleg külföldi érdekeltségű multi esetében csak annyira jellemző, amennyire az ő érdeke megkívánja. Mint ahogyan Te sem veszel a szomszédodnak autót, csak mert neked jól megy.)

De ha a szocializmus versenyképtelensége és a kapitalizmus kielégíthetetlen tőkeéhsége sem jó, akkor mi lehetne a megoldás az emberiség számára?

Az én véleményem az, hogy a legjobb megoldás az emberi élet(minőség) és a szociális egészség védelmét szabályozott (nemzetállami) keretek közé szorító kvázi kapitalista rendszer, melyben mindent lehet, de nem mindent szabad. Ez azt jelenti, hogy a profit oltárán nem áldozunk fel emberéleteket és nem excel táblákban számoljuk ki az élet értékét, hanem kizárólag olyan vállalkozások működését és terjeszkedését támogatjuk, amelyek környezet és embervédelmi szempontoknak is megfelelnek, s mindezt úgy tesszük meg, hogy az emberközpontú és fenntartható gazdasági növekedés működését már 10 éves kortól oktatjuk a következő generációnak, hogy ne a tűzoltásról szóljon a közgazdaságtan, mint napjainkban. Na persze ez azzal is járna, hogy a silány minőségű és haszontalan tömegtermékek piaca beszűkül, de azt gondolom, hogy ez nem lenne túl nagy áldozat azért, hogy a profithajhász “modern” gondolkodás következtében az emberiség ne zabálja fel a saját jövőjét.

“Józsikám! Te valami elképesztően naív f@szi vagy!” – igen, hallom… 😀

Visszatérve arra a bejegyzés elején feltett kérdésre, hogy vajon kell-e nekünk tényleg német és japán autókat gyártani, felmerül bennem egy másik, számomra lényegesebb kérdés. Magyarország mindig is mezőgazdasági ország volt, amióta csak idejöttünk a Kárpát medencébe. Talán nem véletlen, hogy Európa éléskamrája voltunk a középkorban, hiszen itt fantasztikus a termőföld, s nem mellesleg az egész ország édesvíz és termálvíz tetején csücsül. (Amely még alternatív energia szempontából sem elhanyagolható). Ezek mind-mind az életünket lehetővé tévő kincsek, hiszen egy jó részük a táplálékhoz kötődik, amely nélkül nincs élet. Ehelyett mit látunk? Az agrárium egykori tündöklése már fényévekről sem kivehető, az EU mezőgazdasági támogatásai a spanyol és francia mammut vállalatoknak kedveznek, így a versenyképesség terén EU szinten nem rúgunk labdába, és ez nem a minőség miatt van, mert a magyar élelmiszer szerintem elsőrangú. A támogatási rendszer bár fejlődik, még nagyon messze van az igazságostól. Egyes közgazdász elemzők szerint Magyarország a csatlakozás óta is több pénzt fizet be a közös EU kasszába, mint amennyit képes kivenni onnan. Vagyis nettó befizetők vagyunk, bár sokan állítják ennek ellenkezőjét is. Hogy mi a tényleges igazság, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy az igazság az VAN. Az EU pályázati szisztémájára persze lehet azt mondani, hogy ez a támogatási rendszer legalább lehetőséget biztosít a magyar vállalkozásoknak, de én meg azt gondolom, hogy mindaz a pénz, amit az EU-ba befizetünk tagsági díj gyanánt (hogy aztán a pályáztató rendszeren keresztül többet tudjunk visszaszedni mindenféle kritériumoknak megfelelve), megfelelő hazai szabályozással és ellenőrzéssel ugyanúgy állami – és nem EUs – támogatásként is eredményes lehetne, és legalább az egészet az EU bürökratikus rendszerén sem kellene átpörgetni. (Ez gyakorlatilag ugyanaz a kérdéskör mint az MNB függetlenségének kérdése.) Arról nem is szólva, hogy a biztosan nettó befizetőknél – pl. Németország – is kezd kicsapódni a biztosíték.

Gondolkodtatok már azon, hogy miért nem létezik (legalábbis én nem tudok ilyenről) egy széleskörű, a kisembereknek készített – pl. az interneten elérhető – nyilvános statisztika arról, hogy a nemzetállamok EUs mérlege hogyan is alakul? Mennyit fizettünk be pontosan? Mennyit kaptunk vissza és mire? Én úgy érzem, hogy az állampolgárok kegyéből(!) létező nemzetállami vezetés és a fölöttük álló brüsszeli bürokratikus rendszer minimum azzal tartozna az EUs állampolgárok felé, hogy igazi “józsi bácsi nyelven” egy könnyen átlátható és követhető pénzügyi kimutatást készít arról, hogy a befizetett összegeknek mi is lesz végül a sorsa. Ha a pénzáramlás építő jellegű, akkor úgysem fog senki lázadni, ha meg sok a maszatolás és a hiányzó pénz, akkor meg derüljön már ki, hogy mi az igazság! (Egy olyan világban, amelyben már az átlagember fenekébe is be akarnak nézni, hogy mitől van neki 2 autója, ez olyan nagy kérés?)

Sajnos hiába vagyunk agrárnemzet, a magyar termények iránti igény azért is csökken, mert a magas eladósodás miatt a széles tömegek sokkal inkább ár-, mint minőségérzékenyek az élelmiszer tekintetében, a finom magyar paprikát meg exportálni kell, mert azon az áron csak a gazdagabb nyugatiak tudnak zöldségeket fogyasztani (nagy tételben), amiért itthon egyáltalán megéri ezzel foglalkozni (még). (Érdekes cikk ezzel kapcsolatban: Lantos Ferenc paprikája hódít a japánoknál.) Nem tudom ti hogy vagytok vele, de számomra szomorú, hogy a piacgazdaság ezt eredményezi. S ha mégis megéri autógyártással foglalkozni (mivel a magyar mezőgazdaságot “halálra ítélte” a piaci “verseny”), akkor pl. hogy lehet az, hogy folyamatosan Volvo és Mercedes buszokat vesznek a hazai tömegközlekedési társaságok, a magyar buszokat meg Amerikába exportálják? (Azért hála Istennek, úgy néz ki, hogy mégis lesz valami változás rövidesen a magyar buszgyártás terén: Pusztító hatású az új magyar busz?)

A keményebb hangvétel ellenére beismerem, hogy ez a MI, vagyis az Én hibám (is). Mert addig, amíg az árérzékenységem miatt nem magyar árut veszek, addig a külföldiek szekerét tolom, az ő gazdaságukat erősítem és a saját nemzetem gazdaságát gyengítem. (Hogy egy érthető hasonlatot mondjak: aki a szomszédasszonyhoz jár pásztorórákat eltölteni, annak a feleségére nem sok energiája marad.) Egyetlen külföldi cég sem tudná Magyarországon megkeresni az extra profitjait, ha megfelelő tudatosságú nemzetünk lenne, akiket magyar szívű vezetők döntései gardíroznak a jövőbe, s mindannyian tisztában lennénk azzal, hogy Magyarország felvirágzásához elsősorban nem politikusok kellenek, hanem személyes felelősségvállalással felvértezett egyének, akik a döntéseikkel és idejük eladásáért cserébe kapott pénzükkel kizárólag azt támogatják, ami a szűkebb pátriájuk érdekeit szolgálja. Elvégre is nem azért dolgozzuk végig az életünket, hogy a szomszéd házát építsük fel. Természetesen nem állítom azt, hogy az értéket teremtő külföldi cégek ne keressenek azon, hogy itt tevékenykednek, csak azt gondolom, hogy ezt nem szabadna megtenniük a hazai mikrovállalkozások és a KKV szektor rovására, amelyben dolgozók a GDP több, mint 50%-át termelik, a foglalkoztatások terheinek cca. 60%-át vállalják magukra, s amelyekben a gazdaságilag aktív magyar lakosság (kb. 4.3 millió ember) 38-40%-a dolgozik (persze igaz, sokan kényszervállalkozóként). Nagy örömömre szolgál, hogy azért vannak már jó irányba mutató kezdemények Európában:

Milyen lenne az én áhított közös Európám? (Álmodozom egy kicsit…)

Kritizálni mindenki tud, de teremteni annál nehezebb, főleg úgy, hogy emberek vagyunk, tele kapzsisággal, féltékenységgel és (némi) hatalomvággyal, mert az életünket irányító, hiányra koncentráló ego számára a birtoklás illúziója hozza el a vélt kánaánt. Aki tehát a fent leírtakra azt reagálja, hogy én is csak egy szájkaratés vagyok a sok felesleges tollnok közül, annak részben igaza van. Bennem is ott van a keretbe zárt ÉN tobzódása a kÉNy-ELEM zónájában, és szeretnék úgy változást tapasztalni, hogy nincs járulékos fájdalom. Ez azonban nagyon ritka. Mégis úgy érzem, hogy a véresszájú EU ellenesek és a vakbuzgón hívő EU pártiak között van egy vékony, de létező sáv, melynek szélesítésével valódi közös nevezőt lehetne találni.

Ez a közös sáv arról szól, hogy “élni és élni hagyni”. Lehet terjeszkedni és új piacokat szerezni, de mértékkel és előre meghatározott keretek között úgy, hogy az értéket előállító kisember érdekeit nem tiporjuk a sárba. Lehet a silány minőséget képviselő piaci szereplőket kiszorítani a szolgáltatói és termelői körből, de nem úgy, hogy árversenyben tönkretesszük az értékes konkurenciát is csak azért, mert nem tiltja a törvény. Lehet földet vásárolni, de szigorú állami szabályozással és meghatározott kritériumok alapján, mint ahogyan Dániában is működik. (Kritérium: megfelelő, dán nyelven megszerezhető szakirányú végzettség és helyben lakás, vásárolható föld mérete: max. 250 hektár.) Kell, hogy a nemzetek közösségére tisztelettel legyen az európaiságunkat összefogó közös, határok nélküli vízió, ám ez csak úgy érhető el mindenki boldogulására, ha a nemzetállamok érdekérvényesítő képessége azonos mértékű szerte a kontinensen. (Mint ahogyan az egy utcában lakó, kerítés nélküli kertszomszédok sem a másik frigójából pakolják tele a gyomrukat csak azért, mert az egyiknek nagyobb a bicepsze, mint a másiknak.)

Meggyőződésem, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott tágabb közösség, mint az Európai Unió csak így tud egymással hatékonyan és boldogan együttműködni hosszú távon. Ha már úgyis ún. jogállamban(?) élünk, mert a felebaráti szeretetre nem lehet államformát felhúzni, akkor olyan törvények működtessék a kontinens politikai is gazdasági szerkezetét, amelyek az értékteremtő munkahelyek egészséges profitlehetőségeit figyelembe véve elsősorban az emberi élet szentségét, másodsorban pedig a nemzeti kulturális értékek megőrzését tartják fontosnak, mert csak így maradhat színes ez a csodás kontinens.

Az Európai Unió szuperállamának megálmodói ott tévednek a legnagyobbat, hogy a szabadosságot szabadságnak hirdetik. Az igazi szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálhatom, amit akarok, ha a törvények nem tiltják, hanem azt, hogy az éberség állapotában létezve és a szellemi törvényeket betartva senki nem kényszeríthet rá arra, hogy hazug legyek önmagamhoz a megélhetésért, s nem vehetnek rá arra, hogy szembe menjek a saját családom érdekeivel mások aránytalan szolgálata végett. (Ha pedig körbenéztek, ez a rengeteg szabályozás sajnos nem igazán ebbe az irányba mutat.)

Ezt a különbséget kellene megérteni azoknak, akik a közös Európa eszméjét a következő szintre akarják emelni, melyben a személytelen korporatokrata Unióból az emberekről szóló, perszonokrata YOUnió lehetne végre.

Az “eladás” művészete

Az “eladás” művészete

Az “eladás” művészete

Robert Redford a kritikusok által nem túl nagyra értékelt Tisztességtelen ajánlat c. filmben mondja azt a millárdos John Gage szerepében – miután 1 millió dollárt ajánl fel a gyönyörű és frissen házas Diana-nak (Demi Moore) egyetlen éjszakáért cserébe -, hogy a világon mindennek megvan az ára, vagyis minden eladó. Amikor a filmet láttam, akkor ezt a véleményt elutasítottam, azóta azonban találtam benne némi igazságot, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy bizony minden az “eladásról” és a kommunikációról szól. Minden. (A kommunikáció szó töve a kommun – i.e. communis – közös, általános jelentéssel bír, vagyis olyan jelrendszerre utal, melyet akkor tudunk értelmezni, ha van közös nevező.) Az eladás szót a bejegyzés további részében is “eladás” értelemben fogom használni, utalván arra, hogy ebben benne van a meggyőzés, a hatás gyakorlás és az összes ehhez hasonló “manipulatív” eszköz. 🙂

Nem sokkal eme blog indulása után 2 bejegyzést is írtam arról, hogy a világ egy üzleti vállalkozás, akkor azonban nem tértem ki részletesen arra, hogy az egész vállalkozás legfőbb feltétele – vagyis, hogy a célként meghatározott folyamatos cash-flow termelő tevékenység, legyen az tervezett avultatásból származó kényszerű termékcsere vagy az, hogy a nemzetállamok eladósításából élő nemzetközi pénzvilág tevékenysége megvalósuljon -, arról szól, hogy el tudom-e adni a terméket / szolgáltatást, vagy nem. Nézzetek csak körül a piacon, akárhová nézünk, szinte mindig el akarnak nekünk valamit adni. A reklámok és az ügyes marketing jóllehet ezt sokkal árnyaltabban csomagolja be számunkra, ugyanis tudat alatt a legtöbbünkben ott van egy belülről fakadó tiltakozás, hogy “ne akarjanak nekem eladni semmit!” (többek között ezért is olyan nagy az MLM hálózatokkal szembeni ellenérzés), viszont az is észrevehető, hogy vásárolni alapvetően sokan szeretnek (néha én is), mert az kielégít bizonyos alapvető szükségleteket. Például azt a változatosság iránti igényem szükségletét kiszolgáló belső “kivetítést”, hogy “nem vagyok elég” és egy tárgy / szolgáltatás által majd biztosan “elég” leszek. 🙂 Na jó, nem akarok ennyire cinikus lenni, én is szeretem a gyümölcsös sorbet-et a trópusi naplementében.

Az életünket körülvevő információáradat forrásainak célja – köztük nekem is! -, hogy a kommunikáció hatására az történjen, amit szeretné(ne)k. Minden kommunikáció célja a befolyásolás és valamilyen nézőpont eladása, a termékek és szolgáltatások kapcsán pl. a problématudat felkeltése által a megoldásra való rávilágítás. A megoldás pedig természetesen “mindig” az, amit “én” ajánlok, mert ha kórházként pl. a Gerzson-terápiát ajánlanám rák esetén, akkor ugyi nem keresnék lóvét a kemoterápiás szerek forgalmazásából. Az igazán profi eladási folyamatban egy cég / szervezet ügyesen kommunikálja le felém az ő egyedülálló megoldását arra a problémámra, amelyről nem is tudtam addig, amíg nem szóltak. 🙂

Ismét nem akarok cinikus lenni, mert a jó marketingnek is van pozitív eredménye, csak résen kell lenni, ha az eladási folyamat kapcsán nem tesszük fel a legfontosabb kérdést önmaguknak: Kitől származik az információ és milyen szándékkal találtak meg vele?

Évekkel ezelőtt hallottam azt a mondást a japán származású amerikai ingatlanmágus Robert Kiyosaki szájából, hogy “ha sikeres akarsz lenni az életben, meg kell tanulnod – valamit – eladni.” Ha körbenéztek az állásajánlatok között, értékesítői munkakörbe szinte folyamatos felvétel van, és sok esetben nem is teljes állásról van szó, hanem jutalékos rendszerben történő kifizetésről, mert így a cégnek sem kerülök pénzébe addig, amíg nem mutattam fel valamit. Vagyis ha el tudok adni, akkor lesz pénzem, ha nem tudok eladni, akkor éhezni fogok. Akárhogy is nézzük, ez bizony így van. És nem csak akkor, ha kenyeret vagy autót akarok eladni, hanem leginkább akkor, ha saját magamat. Az eladás során ugyanis mindig a kommunikáció(m) általi rezgést veszi meg a másik fél. Ha valaha láttad színpadon az Apple egykori vezérét, Steve Jobs-ot – és most tedd félre az ember arroganciáját és minden negatívumát -, akkor tudod, hogy miről beszélek. Megfelelő kommunikáció hozzásegít ahhoz, hogy a bizonyosságomból származó fellépésemre és az általam képviselt nézőponttal kapcsolatos hitemből származó rezgésszintre reagáljon a vevő. Az élet kedves barátaim adás-vétel. Kizárólag ebben a sorrendben. Ha jó rezgést adsz, és ügyesen kelted fel az igényt a világban, akkor lesznek vevők. Ha jó a terméked / szolgáltatásod, akkor vevőköröd is lesz. De ha csak a legjobb csajt / pasit akarod felcsípni, az is így működik. Minden azon múlik, hogy mennyire jól tudsz eladni, ami pedig azon múlik, hogy mennyire jól tudsz kommunikálni kifelé és befelé(!) egyaránt.

Ha el tudom adni saját magamat – amelynek függvénye az, hogy hogyan kommunikálok befelé, vagyis amikor a lelkem és az egóm kontruktívan! diskurál -, akkor van esélyem rá, hogy olyan hatással legyek a világra, amelynek eredményeként számomra is kedvező változás fog bekövetkezni. Nézzük csak meg a politikusokat. Sokan közülük valóban nem érdemesek arra, hogy kvalitásaik alapján választott vezetőink legyenek (sajnos), de mivel a pártjuk kommunikációja és jól megfizetett (eladott) ügyes propaganda által “kerülnek a piacra”, – a kisembert pedig az oktatási rendszer arra képzi ki, hogy ügyes követője legyen másoknak, hogy az életét majd kívülről valakik “biztosan” megoldják(?) – ezért elmegyünk és leadjuk rájuk a voksunkat. Már aki. (Az ország 50%-át ez már nem is érdekli.) A megfelelő kommunikáció azonban igaz a munkavállalás, a párkeresés és bármilyen üzleti vállalkozás esetén is, mert csak akkor lehetek hatással a világra, ha az “eladásra szánt eszmét” jól tudom becsomagolni.

Ha jól írok, olvasni fogják a gondolataimat egyre többen és azt fogják mondani: “Ez a Józsi, ez hiteles! Én tudom!” De ez csak látszat, mert lehet, hogy csak egy senki vagyok. 🙂 Mindenki csak azt tudja rólam, amit én át akarok adni magamból a világnak, ha ugyanis van fogalmam arról, hogy az emberi pszichológia hogyan működik, akkor úgy fogok “eladni” kifelé, hogy a “vevő” tudatalattija megvegye a nézőpontomat. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a bejegyzéseimet manipulatív jelleggel írom, de – és itt ne haragudjatok rám – valójában erről is szó van, teljesen jó értelemben. Azon a szinten ahol éppen tartok, van bennem egy mély bizonyosság, hogy képes vagyok olyan értéket adni az olvasóimnak, amely által az életük – akár kisebb, akár nagyobb mértékben – a megértés által pozitív irányba változik meg. Mindenki, aki ír, azt azzal a céllal teszi, hogy befolyásolja az olvasót. (Nézzétek csak meg a különböző pártállású napilapok vezércikkeit!) Jóllehet az én célom pont az EGYség és nem a kétség megteremtése… Minden ember életének célja, hogy tetteivel hatással legyen a világra. A hatás ugyanis ellenhatással jár – szinte mindig – és általa energiához fogok jutni. Ha lájkoltok, az nekem jól esik és visszaigazoljátok azt, hogy VAGYOK. 🙂

A legfontosabb kérdés: Kitől jön az infó és milyen szándékkal?

Meglátásom szerint érdemes feltennünk önmagunkban “legbelül” ezt a kérdést, akármilyen eladási folyamatba futunk bele. Ami persze naponta többször megtörténik. Mi az eladási folyamat eredménye? Kényelem? Szeretet? Közösség? Összetartás? Széthúzás? Egészség? Betegség? Bőség? Szükség? Micsoda? Valóban jobb, boldogabb, teljesebb emberré akar engem tenni a külvilág marketingje, illetőleg a tömegkommunikációt birtokoló “tőkés brigád” (vagy akár csak egy baráti beszélgetés során a beszélgetőpartnerem), vagy meg akarnak osztani, el akarják nekem adni, hogy a világ gonosz, mindenütt halál terem és – tulajdonképpen – nincs esélyem arra, hogy boldog legyek, mert a terrorizmus már az egész nyugati világot veszélyezteti és a szegénység elleni harc meddő? Ezzel kapcsolatban egy vicces angol szólás jut eszembe (amit inkább nem fordítok le… Így hangzik: Fighting for peace is like fucking for virginity…)

Ki és mit akar nekem eladni és milyen szándékkal teszi? Ez a kulcs.

Hogy visszatérjünk egy picit a filmes témához (a bejegyzésem értéknek szánt tartalmának eladása közben :)) – ha már ezzel kezdtem az egész cikket -, a forgatókönyveknek például előre kialakított felépítése van, melyben pontosan meg van határozva, hogy milyen elemeket kell egy filmnek tartalmazni ahhoz, hogy a végeredményt kajálja a nép. Meg kell határozni a környezet, a szereplők, mellékszereplők megjelenésének, bemutatásának módját, hogy mikor – melyik percben! – történik a fordulat a filmben, és mikor kell éppen felmelegíteni a nézőt, mielőtt éppen leforráznád, vagy fordítva. (Részletesen itt tudtok róla olvasni többet!) Ha maga a sztori jó, a szabályok betartása által nagy eséllyel élvezhető és figyelem lekötő lesz a filmed és ha nagyon jó a rendező, akkor még díj is jár egy ilyen művészi alkotásért. Vagyis amit eladsz, azt meg fogják venni. Ez a cél. Ezért van olyan hatalmas ereje a médiának és ezért keres 20 millió dollárt Leonardo di Caprio egy filmért és még többet James Cameron. (…és ezért vannak az éhenhalástól nem túl messze pl. a metafizikai tradíció jeles képviselői, mint pl. Dr. László András vagy évtizedekkel ezelőtt Hamvas Béla, akik munkájának köszönhetően értelmet nyer a létezés, mert közelebb kerülök ahhoz, hogy mit is keresek itt a Földön, ezek a rendkívüli emberek azonban nem akarják eladni a gondolataikat azzal, hogy a tömeg nyelvén beszélnek, mert akkor sérülne az üzenet. A szavak már így is eléggé torzítják a valóságot. Jóllehet ők nem is azért írnak bármit, hogy eladják, hanem azért, mert teremtő szavaikat meg akarják örökíteni az fizikai univerzumban. A mai világunk azonban arról szól, hogy csak azt fizetik meg nagylelkűen, akinek tevékenységéből plusz pénz és vagyonátrendeződés keletkezhet.) Aki az emberek érzelmi befolyásolásának mestere és rá tudja a tömegeket venni arra, hogy vásároljanak olyan dolgokat, amire nincs is szükségük, maga lesz a király. (A tömegtermékek eladásának egyik fellegvára pedig Hollywood. Amit a sztárok viselnek és használnak, az menő és “kell”.)

Ugorjunk vissza a bejegyzés elején említett filmrészletre:

A jelenet legfontosabb mondata az utolsó: “Minden világos. De nem mondok le őróla.” John Gage tudta, hogy van pénze, és ezért lesz még lehetősége villantani A nőnek. A világban ugyanez történik a gazdasági döntésekkel is. Egy korábbi bejegyzésemben már említettem az ír szavazást a Lisszaboni Szerződésről. Az első körben a nép leszavazta. Az EU bürökrácia mögött háttérből irányító pénzügyi erők ebből nem azt szűrték le, hogy az ír embereknek nem kell a közös EU alkotmány, hanem azt, hogy “bizonyára rosszul kommunikáltunk”. (=nem mostuk ki az agyakat eléggé.) Ezért aztán a második körben az eladás része a félelem kapszula lett. Elhitették az ír néppel, hogy a Lisszaboni Szerződés nélkül az ország lemarad a fejlődő Európa mögött és az senkinek sem érdeke, legkevésbé a népnek, aki ugye jól akar élni. Jött egy újabb “eladás”, és másodszor megszavazták a csatlakozást. Az írek nem élnek jobban azóta, sőt. Viszont elképesztő mennyiségű adósságot halmoztak fel, ami az eredeti cél volt. Akié az adósság, az irányít mindent. Az erősebb – és ügyesebben ugató! – kutya él nemi életet. Ez ilyen egyszerű. A politikában rövid távon a kommunikáció a lényeg, hosszú távon pedig az a képesség, hogy megmagyarázd azt, hogy miért nem az történt, amit ígértél. Vagyis minden kommunikáció és a magyarázatok, eszmék eladása.

Miért rágom meg ennyire ezt a csontot, szinte már unalomig? Hiszen ezt mindenki tudja…

Nos, a tudás önmagában nem sokat ér. Az elméletek és a gyakorlat két külön pálya. Az iskola arra megy rá, hogy az elsőben legyél “büfé” (=nagyon jó), aztán a gyakorlati oldalát majd beléd idomítják később. A lényeg az, hogy ne tanuld meg túl korán tudatosan megfigyelni a saját érzelmeidet. (Persze ezt az oktatók sem tudják, mert ez már következmény.) A nem tudatosan megélt érzelem (pl. vágyakozás az után, amit a társadalom belém akar diktálni) ugyanis póráz, amin keresztül mindenkit rángatnak.

Visszatérve egy pillanatra megint a már említett filmhez, nézzük meg ezt a részletet:

Az üzletember az iskolában vágódik be azzal, hogy eladja a hétköznapiságát, majd 2 cukipofa kutyával varázsolja el a csajt – egy korábbi jelenetben pont a nő említi, hogy 2 kutyus kéne ebbe a házba -, a végén pedig a gyerekkori történet után már nem csak a nő hisz a palinak, hanem már a néző is. Színek, zene, csillogó, megértő női szemek. Kész. Tudjuk – ha végignézzük a filmet -, hogy a milliárdos pali szemét módon játszik a nő és a férje érzelmeivel és kihasználja őket, de itt mégis szeretjük egy kicsit. Mert egy kicsit ő is olyan, mint mi, hétköznapi emberek. Nem kapja meg azonnal, amit akar. És ezért megbocsájtunk neki.

“Hazudtunk reggel, éjjel meg este…” Végre(!) valaki kimondja az igazat. Ismerős? Pártállásra való tekintet nélkül egy ilyen lebukást(?) követően a vezető lemond minden normális országban. Ha viszont jó a kommunikációs tanácsadód, erre nincs szükség, mert minden eladás, csak a hazugságot kell becsomagolni másként. Ha el tudsz adni egy ilyen elkúr@st, akkor király vagy (és nagyon sokat fizetnek neked). Kérlek ne akadj bele ebbe, ha számodra egyébként az “öreg Ferkó” szimpi tag valami oknál fogva. Itt nem Gy. F. a lényeg. Lehetett volna bárki az ő székében, egyszerűen ügyesen eladták az “igazmondó” embert. Ennyi az egész. Ma már erről szól a politika.

A média manipulációjáról született egy remek német alkotás néhány évvel ezelőtt, Free Rainer, a tévéd hazudik címmel, amelyet nem reklámoztak agyon, talán nem véletlenül. Nézzétek meg ezt a 7 perces részletet, nagyon tanulságos:

(A film arról szól, hogy a nézettségi mutatókkal hogyan manipulálják azt, hogy a tömeg befolyásolható és igénytelen maradjon és hogy egy hős ezt hogyan szeretné megváltoztatni.)

Az előző cikkben említettem nektek a spiráldinamika modelljét, melynek lényege, hogy a tudati fejlődés különböző szintjein állunk mindannyian, és sokszor azért nem tudjuk egymást megérteni, mert a zöld szinten álló, már másokért is felelősséget vállalni akaró ember a törtető, még csak ego szinten működő pirosakat oktatja, arról, amit ő még nem érthet, mert nem “nőtt fel” az infóhoz. Ez nem tekinthető “hibának” a piros tudatosságú ember részéről, mindössze így működik a fejlődés. A tenger mélyén úszó halak nem látják a magasan repülő madarakat. Ha nincs közös nevező, nem értjük meg egymást. Ráadásul megfelelő tudatosság nélkül a legkisebb ellenállás irányába haladunk, mert az kényelmes. Popper Péter: Belső utak könyve c. művében így ír erről: “Minden lelki folyamat – hacsak művi szabályozás nemtörténik – spontán a legkisebb ellenállás irányába hat. Pszichés reakcióink is spontán a legkisebb ellenállás irányába fordulnak. Ezért szenvedik el pl. a legtöbb agresszivitást a gyerekek, a beosztottak, mert ők a legkiszolgáltatottabbak, velük szemben a legkisebb a rizikó, ők jelentik a legkisebb ellenállás irányát.”

Legkisebb ellenállás, manipuláció, eladás, dezinformációk, irányított kommunikáció. Mégis, mit tudok ebből tanulni azon kívül, hogy ez “gáz”?

Először is azt, hogy ez a helyzet nem “gáz”, hanem VAN. Ez a valóság. Pont. A világ azért ilyen, mert ilyenné tettük. Aki gondolkodik, vezető lesz, aki nem, az követő. Ha hagyom, hogy érzelmileg befolyásoljanak, mert bennem lévő változatosság iránti szükséglet miatt logikus, bal agyféltekés érveket keresek az érzelmi, jobb agyféltekés döntéseimre, akkor irányítanak engem. Ez persze nem feltétlenül baj, hogyha végig tudok róla. Hiszem, hogy az életben az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy tudatossá tegyük azokat a folyamatokat, amelyek hatására döntéseket hozunk.

Az élet adás-vétel. Ebben a sorrendben. Amit adsz, az jön vissza. Ha szeretném mások figyelmét megkapni Én is, meg kell tanulnom kommunikálni: őszintén egyetérteni, kedvesen – de határozottan – ellentmondani, szívből elnézést kérni, örömmel megdicsérni, felemelően elismerni mindent, és mindenkit, amit és akit képviselek. Mivel mindenki a saját szintjén “nyomorog”, ezért azzal nem jutok előrébb, ha büszkén és egóból nem értek egyet a másik ember nézeteivel. Ha megpróbálom megérteni azt, hogy “ő honnan jön” (=ilyenkor az történik, hogy a tudatalattim igyekszik megfejteni azt, hogy a másik ember pl. a spiráldinamika modellje szerint éppen “milyen színű” tudatállapotban van), akkor van esélyem arra, hogy a másiknak el tudjam adni a saját nézőpontomat. Ha a szeretet és az EGYség vezérel, akkor nem kihasználni fogom és lecsapolni az energiáit a másiknak, hanem egy olyan konstruktív (=építő) helyzetet teremtek, ahol az energia cserél és feltölt.

A háborúk, gazdasági és politikai csatározások – amelyeket gyönyörűen adnak el nekünk a médián keresztül -, és az egyre nehezebb általános életkörülmények + a terjedő közöny(!) lehet az oka annak, hogy egyre többen keresnek közösségeket, vagy lelki kapcsolatot olyan emberekkel, akik érzik, hogy ez a hedonista világkép nem annyira ötös. A létrejövő szerveződések azonban nehezen tudnak nagyok lenni, amelynek meglátásom szerint az az oka, hogy egyrészt a tömeg méretéhez képest a tudatosan gondolkodók száma nem túl sok, másrészt pedig sok esetben az önmagukat tudatosnak gondoló emberek egyszerűen nem tudnak eladni. Nem az a nagy mutatvány, ha azokra sikerül hatással lenned, akik úgy rezegnek ahogy Te, hanem az, ha olyanok szívét éred el, akik még egy másik létrendi szinten tapasztalják meg a vanságot.

Az eladás célja mindig az, hogy “a vevő” által tudat alatt feltett kérdésre, mely így szól: “Mi ebben a jó nekem?”, olyan választ adjunk, ami a fogadó felet érzelmileg megmozdítja. Az üzenetet mindig meg kell tudni tisztán, hatásosan szavakba és tettekbe önteni lehetőleg úgy, hogy az összefogás valamiért és ne valami ellen történjen. Én arra bíztatok mindenkit, aki változtatni akar a világon, hogy tanulmányozza az eladás művészetét, mert a dolgoknak nincsen minősége, csak annak, aki használja őket. Magyarul ha jól célt szolgálunk azzal, hogy eladunk egy ember- és szeretetközpontú eszmét, akkor a pozitív “manipuláció” (értsd befolyásolás) eredménye pluszos. Ha tehát mostantól fogva valakivel összefutsz és vitába keveredtek, bátran állj elé és kérdezd meg mosolyogva: “Na öreg, mit akarsz ma nekem eladni?” És ha olyan eszmét, amitől a világ a szeretet – és ahogy Hamvas Béla a történet előtti (=létállapot, melyben MI van ÉN helyett) időre vonatkoztatva a LÉT – irányába halad tovább – és Te hiszel abban, hogy ez Téged is épít -, akkor működjetek együtt. 🙂

Nagyon lényeges pontja az “eladásnak”, hogy nem pénz kell hozzá, hanem egy lényedből fakadó mély hit az eszmében, amit képviselsz. John Gage-nek – a fent említett filmben – ugyan egy bizonyos szintig ment az eladás folyamata, a történet végére azonban kiderül (mert Hollywood ezt akarta nekünk eladni!), hogy a pénz nem minden és van a léleknek egy olyan szintje, ahová nem érsz el akkor sem, ha tiéd az összes zsé a világon. Ettől függetlenül az, aki elér odáig (a lélek azon szintjéig), ugyancsak eladta magát azzal, hogy őszintén felvállalta önmagát és ezt megfelelő módon kommunikálta le a világ felé.

Próbáltam magam meggyőzni még korábban, hogy ez túl egyszerű magyarázat a világ irányának meghatározását illetően, de mindig ide lyukadtam ki, ezért gondoltam, hogy ezt leírom egy bejegyzésben. Tiéd lehet tehát a legfantasztikusabb, világrengető ötlet, ha nem tudnod eladni, nem sokra mész vele. (Tom Hopkins, Stephen R. Covey, Dale Carnegie sokat segíthetnek ebben neked.) Fontos megjegyzés: Sokszor a legmélyebb és leginkább sorsfordító írások, könyvek “reklámja” azért olyan gyenge, mert a tömeg nem érti az üzenetet és így nincs sok értelme népszerűsíteni azt.

Na elmegyek a kocsmába és hatással leszek egy kicsit a hozzám hasonló “kocsmatöltelék cimboráimra”, hogy megvegyék az eladásra szánt nézeteimet, különben még elmarad a visszaigazolása annak, hogy VAGYOK. 🙂 Egészségetekre nagyon sok szeretettel!

Vigyázat, csapda!!! (Kiegészítés 2012. szeptember 21-én): Az alább olvasható véleményeknek köszönhetően rájöttem, hogy a cikkben említett folyamat egy féligazság, ami valójában hazugság. A “minden az eladásról szól” c. világnézet ugyanis csak egy olyan valóságban nyer igazolást, amelyben az egyén nem törekszik a benne lévő metafizikai igazságra (valamiről nem mondom, hogy ez jó, amikor tudom, hogy az sz@r, akkor sem, ha jól tudom tálalni és így mások is egyetértenek velem), hanem önhazugságokkal nyugtatja önmagát, hogy az érvényesülés és a boldog élet titka a megfelelő kommunikáció. Ezzel kapcsolatban rövidesen írok egy újabb bejegyzést, mert fontosnak tartom, hogy a blog olvasói különbséget tudjanak tenni a szubjektív valóság és az objektív IGAZság között. Én is most értettem meg, hogy ez mit is jelent. (Erre az írásra való önreflexióként írtam egy “folytatást”: Az “eladás” hazugsága.)

Köszönöm Kozma Szilárdnak, Joó Violettának és Szabó Lindának a kíméletlen, engem az abszolút igazság felé irányító egyértelműen jó szándékú hozzászólásaikat!

Parlamentáris tragikomédia

Parlamentáris tragikomédia

Távol álljon tőlem, hogy minden parlamenti képviselőt és pártot egy kalap alá vegyek és helytelenül általánosítva azt állítsam, hogy teljesen mindegy ki kormányoz, mert úgysem lesz jobb a helyzet. (Jóllehet, azt a kérdést nap mint nap felteszem önmagamnak, hogy vajon mekkora mértékben vezetik azok az országot, akikre a pozitív változást óhajtó választópolgár leadja a voksát?)

Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy ki kormányoz, mert bár szeretném azt hinni, hogy egy valóban tudatos társadalom képes saját maga által felállított szabályrendszer szerint élni akár még kormányzat nélkül is (“Ne legyél már naiv, Józsi!” – igen, hallom a teljesen jogos bekiabálásokat! :)), a helyzet az, hogy még nem vagyunk valóban tudatos társadalom. Még nagyon nem. Egy képzett zenészekből álló szimfonikus zenekar simán elmegy akár karmester nélkül is, mert képesek a muzsikusok egymásra figyelni, de ennek feltétele az, hogy a zeneművet, melyek közösen előadnak, mindannyian rendkívül jól ismerjék. Mindannyian ismerik a darabot és tudnak egymásra figyelni. Ez a kulcs.

Hogy van-e annyi “kakaó” a nyugati világ polgáraiban, hogy előbb-utóbb “megismerjék a zeneművet”, azt persze nem tudhatjuk előre (főleg, hogy a média és a valóságshow-k “ellenünk” dolgoznak), de valahol mélyen a szívemben hiszek abban, hogy – egy meglehetősen negatív képet az elmémből a világra kivetítve – van az a szintű kizsákmányolás és megszorítás, melyet már a legagymosottabb ember sem fogad el természetes gazdasági folyamatnak. Tesztelnek bennünket – szó se róla -, de minél többet beszélgetek ismeretlen ismerősökkel, annál jobban látom, hogyan nyílik az emberek szeme. Valami nincs rendjén. Valamit nem mondanak el nekünk.

Kié az igazi hatalom?

Gondolkodtatok-e már azon, hogy a mai parlamentáris demokrácia mennyire abszurd módon működik? A kormányprogramokat nem a népek közös érdeke “írja”, majd annak megvalósításához a történelmünkkel és gazdasági érdekeinkkel tökéletesen tisztában lévő felelős szakembereket keresünk, hanem olyanokat bízunk meg a népképviselettel, akik azért akarnak többnyire politikusok lenni, mert a közös kasszához közel kerülve bebiztosíthatják a saját maguk és családjuk létezését. (Nem szeretnék általánosítani, de sajnos nagyon sok ilyen van!)

Ráadásul a mai képviselők mindenféle kiváltságokat élveznek, mentelmi joguk van és ha kurvára nem azt csinálják, amiért megválasztották őket, abból sem lesz gond, mert nem visszahívhatók a nép által. A parlamentáris tragikomédia abban merül ki mindössze, hogy 4 évente bemész egy elfüggönyözött összetákolt kis “dobozba” és egy listából kiválasztasz egy nevet, akiről az általa képviselt pártja reklámszövegén túl semmit nem tudsz, csak a nyakkendőjének a színe alapján szimpatizálsz vele. (Ha szerencséd van, néha kiírnak egy népszavazást, de azzal aztán már tényleg jóllaktál!) Ennyi.

Mondok egy – talán – meglepő infót, melynek hallatán én is nagyot néztem, amikor elmesélték.

Ugye a kocsmában megfordul néhány ember. Szeretünk iszogatni, mi egy ilyen nép vagyunk. Vannak olyan cimboráim, akiknek pl. van közeli ismerősük a Parlamentben és hallanak ezt-azt. Azt leszámítva, hogy ugyanazon munkahelyen dolgozó emberek bárhol a világon pártállástól függetlenül is ápolhatnak jó viszonyt (!) – s ezzel arra akarok utalni, hogy egy parlamenti vitában egymást pocskondiázó, egymással ellentétes oldalon álló pártokat képviselő honatyák az ülés végeztével összekacsintva közösen megebédelnek (és még meg is dicsérik egymást a jó érvelésért!) -, azért arra szerintem senki nem gondolna, hogy a szavazásra bocsájtott törvényjavaslatok sorsa előre elrendeltetett. Már nem abból a szempontból, hogy le van zsírozva minden, és csak “színházi előadás” folyik, hanem arra vonatkozólag, hogy az egyes pártok vezetői a saját képviselőiknek előre leadják, hogy adott törvényjavaslatra hogyan ajánlott szavazni.

A képviselők tehát kapnak egy listát, hogy X számú törvényjavaslatra a zöld gomb a nyerő, az Y számúra pedig a piros, így miközben épp passziánszoznak az ülés közben a laptopjukon és majszolják a kakaós csigát, a legmegterhelőbb meló kikeresni a reggel megkapott listából az aktuális szavazáshoz a megfelelő gomb színét és “gól”. Azt természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben így van, de hogy nem egyszer történik ilyen, az 100%. Ezt biztosan tudom, mert az egyik képviselő testvére mondta nekem személyesen. (És azt sem állítom, hogy csak passziánszoznak, de nagyon sokszor igen, erről már több fotó is megjelent a sajtóban!)

Felmerül a kérdés: Hogyan lehetséges ez? Ha én egyéni képviselőkre adom le a voksomat, akikre elvileg azért szavazok, mert meg vagyok győződve a szakértelmükről és arról, hogy az én érdekeimet fogják képviselni az ország házában, akkor miért nem vállalják fel a felelősségét az egyéni döntéseiknek és miért nem mennek szembe a párt érdekeivel a választópolgárok javára (ha éppen arra lenne szükség)? Miért nem állnak ki és mondják el, ha nem értenek valamivel egyet? (Néha megtörténik, de rendkívül ritkán és végtelen tiszteletem a kevés kivételnek!) Klasszikus példa a konformizmusra (=megfelelni vágyás) a nemrég leszavazott ügynöklista nyilvánosságra hozatala.

Elmondom, hogy szerintem(!) miért van ez így. Képzeljétek csak el, hogy a parlamenti képviselők ugyanolyan megélni vágyó hús-vér emberek, mint Te, ambiciózus és lojális (=hűséges, megbízható) tagjaivá kívánnak válni az általuk képviselt pártnak és azért választották ezt a hivatást, mert szeretnének lehetőségeket teremteni önmaguk és a családjuk számára. Asszony utazni akar, szép autóval járni, a kéglit be kell rendezni, hogy jól érezzük magunkat otthon, gyereknek kell a taníttatás, egyetem, ösztöndíj, kapcsolatok, és külföldi tanulmányút. Ez mind nagyon komoly lóvé és ha nincs kapcsolatod és megfelelő beáramlásod, akkor ez marad álomkategória és jöhet a viszálykodás otthon, hogy nincs semmire sem elég pénz. Az államkasszában vélhetően lesz még egy ideig forrás (amíg működik a folyamatos megszorítás szükségességét kitűnő kommunikációval megideologizáló gépezet), és ha ügyesen dolgoznak a honatyák, akkor – még ha kölcsönpénzből is, de – lehet működtetni ezt az illúzió-valóságot egy ideig. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem teszek egyenlőségjelet a pártok között és hiszem, hogy a Parlamentben rengeteg pozitív, igazságosabb világra vágyó képviselő dolgozik (keményen!), csak a pénznek ugye nem annyira oké nem-et mondani. Márcsak anyagi szempontból sem. (Ráadásul sokszor ez nem is annyira választás kérdése, pl. ha bármivel megfenyegetnek, akkor változik a fontossági sorrend.)

Ha esetleg most megjelent benned egy ítélet ezzel kapcsolatban, kérdezd meg önmagadtól: Az, amivel én foglalkozom napi szinten, az mennyire építő? Milyen mértékű a saját választott hivatásom iránti elkötelezettségem és mennyire végzem a napi feladataimat csak azért, mert ebből tudok pénzt keresni? (…és tulajdonképpen ha nem fizetnének érte, nem is csinálnám.) “De mikor szorgalmazva kérdezék Őt, felegyenesedve monda nékik: A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.” (János 8:7)

A Parlament falain belül pontosan ugyanúgy érvényesül a félelemből fakadó cselekvés (“ha nem úgy szavazok, ahogy elvárják, akkor kitesznek a pártból, fuccs a kényelmemnek és az asszonnyal nincs több dugás”), mint a nép köreiben. A nemzetközi pénzügyi érdekek megvalósulása mögött elsősorban a halandó parlamenti képviselők létért folytatott belső küzdelme és félelme van. A parlamenti képviselőkön pedig a rájuk kihelyezett személyes felelősségünk. Én ezt ilyen egyszerűnek látom, kedves komám.

Egyébként vannak nem konformisták is az ország házában, mint pl. a magyar képviselők között pl. Ángyán József, aki saját bevallása szerint is nem igazán volt hozzászokva a Parlamenten belüli viszonyokhoz. Le is mondott, amint kiderült számára, hogy mennyire nem az erkölcsösség irányítja a döntéseket.

Mivel azonban általában nem igazán vallhatja be senki, hogy ez így van, mert akkor nem működne a parlamentáris demokrácia(nak nevezett “bohózat”), ezért a kifelé történő kommunikációt is ügyesen kell megoldani. Pl. így:

Hitem szerint az emberiség előbb-utóbb választás elé fog érkezni, de még nem most. Még egy kicsit éheznünk kell hozzá, kellenek tömeges társadalmi elégedetlenségek, amiket le lehet verni fegyverrel a terrorizmus elleni harcra való hivatkozással. Nem szeretnék vészmadárkodni, de tartok tőle, hogy lesz még ilyen.

Sokat gondolkozom azon, hogy vajon miért nem áll ki a nagyérdemű elé – az említett megélhetési okokat leszámítva, ami valljuk be elég nyomós ok – egy felelős vezető és miért nem tálal ki a valódi helyzetről, hogy a nép fiainak és lányainak legyen ideje “vészforgatókönyvet” készíteni? Nem arról az agyonkozmetikázott politikailag korrekt maszlagról beszélek, melyben megemlítik, hogy még lehetnek recessziós időszakok, hanem a tényleges háttérmunkálatokról, hogy ki az, aki irányít.

Nem olyan régen találkoztam egy üzletemberrel, aki a rendszerváltás idején nagyon közel volt a tűzhöz. Ő mesélte nekem azt, hogy Magyarország akkori (1990) 22 milliárd dolláros adósságát azért nem engedte el a nyugat (több kelet-európai országhoz hasonlóan), mert néhány hazánkban élő (magyar!) befolyásos téglának (4-5 ember) ez nem volt érdekében és “megkérték” az akkori miniszterelnököt (Antall József), hogy mondja azt: “Mi fizetünk!” És azóta is tesszük, csak most már 90 milliárd USD az állam tartozása, nem 22 mrd. (Ez 20 ezer milliárd forint, amelynek kamatterhe az éves költségvetésre 2,5-3 ezer milliárd Ft-os terhet ró; és mellesleg ezért nincs lóvé egy csomó mindenre és kellenek a megszorítások!) Akié az adósság, az irányít mindent. A játék célja: tartozz nekem! Ahogy az alábbi rövid filmrészletből látszik, ezt még Hollywood sem titkolja:

A legnagyobb trükk persze abban van, hogy bár senkit nem kényszerítenek arra, hogy adóssá váljon, egy már félig normális élethez is szükséges a lakhatás – és a lakásbérlés szinte ugyanannyi, mint egy normális hiteltörlesztő -, amit ma már átlagfizetésből összerakni szinte lehetetlen. (Az persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy a “fejlett” nyugaton az embereknek legtöbb esetben nincsen ingatlantulajdona, ez csak itthon ekkora “divat”.) Abból a szempontból, hogy az egész életünket “bérbe kaptuk”, nincs akkora jelentősége az ingatlantulajdonlásnak, a generációkon keresztül továbbörökíthető vagyon szempontjából viszont igenis van. (És akik a pénznyomtatás monopóliumát birtokolják, azok is így adják tovább a vagyont, bár az ő értékeik alapítványi tulajdonban vannak, hogy soha ne legyen örökösödési adó!)

Lehetséges-e az szerintetek, hogy a vezetők pontosan tudják, hogy mi a helyzet és hogy kik irányítják a folyamatokat?

Előfordulhat-e az, hogy egyes miniszterelnökök és államelnökök szeretnének az országuk érdekében radikális döntéseket hozni – mert miután közel kerültek a tűzhöz, egyértelmű rálátásuk lett arra, hogy kik, mit és miért tesznek -, de egy csendes, szürke délután megcsörren a telefon és beleszól egy rekedtes hang nyugodtan és békésen: “Figyelj komám, neked 3 gyereked van, ha szeretnéd látni, ahogy felnőnek, ne beszélj butaságokat a tévében ma este, jó?” Ennyi. És nem beszél hülyeségeket, mert szereti a gyerekeit és nem ér annyit a büszkesége, hogy a szeretteit bajba sodorja. Ezért csak taktikázik, amennyire lehet. Aztán ha nem bírja tovább a kiképzést, lemond. Vagy ha mégsem adja be a derekát, “baleset” éri. Nem egy ilyen példa volt már.

Többször elképzeltem már a következő – végtelenül leegyszerűsített! – szituációt, de pontosan a feljebb felsorolt indokok miatt ezt soha nem fogjátok hallani egyetlen országban sem. A helyszín a köztévé 1-es csatornája, szerda este 20:00 óra:

“Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket országunk politikai vezetésének első számú embereként. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy látszólag az én kezemben futnak össze a szálak és tökéletes rálátásom van országunk helyzetére. Az persze, hogy én ebben a helyzetben vagyok, nem véletlen, de az más lapra tartozik.

Országunk – és gyakorlatilag az összes fejlettnek nevezett nyugati nemzet – kifizethetetlen adósságban úszik. Évek óta már csak az egyre növekvő kamatokat fizetjük – amely összeg az éves költségvetésre óriási terhet ró -, és valójában esélyünk sincs arra, hogy kikecmeregjünk ebből a csapdából. Amit a parlamentben csinálunk, az nagyon sok esetben nem érdemi munka, csak a szart pakolgatjuk egyik zsebből a másikba. Mentjük amit még lehet, vagy eladjuk a nemzeti értékeket, hogy időt nyerjünk. Országunk működtetéséhez szükséges tőkét ugyanis többnyire olyan feltételekkel kapunk, mely a nemzeti önrendelkezésünket egyre inkább aláássa és rövidesen azt is el fogjuk veszíteni, ami még a miénk. Olyan ez, mint amikor Önnek úgy kell egyre több hiteltörlesztést fizetnie, hogy egyre szigorúbb feltételekben határozzák meg, hogy hogyan keresheti meg a pénzt a törlesztőre és még így sem biztosított, hogy a lakás 100%-osan az öné lesz. Így, ahogy most haladunk, soha nem lesz jobb, ezért a következőt javaslom:

A meglévő törlesztőrészleteket ne fizessék ki a bankoknak, mert azzal csak elodázzák a totális rabszolgaságot. Ha senki nem fizet, a bankrendszer elkönyveli a veszteséget és kész. Lesz egy kisebb-nagyobb összeomlás, de majd minden helyreáll idővel. A hitelek nagy részét a banki pénzteremtés hozta létre, magyarul a valódi veszteség igen csekély, max. az elvárt profit lesz kevesebb. Ráadásul – ezt csak “négyszemközt” mondom – a bank a hitel kihelyezésekor azonnal egy ún. céltartalékot képez, így néhány év alatt ő szinte lenullázza a kockázatát. (Ha nem hiszik, nézzenek utána!) Gondoljanak csak bele: ha senki nem fizet, kitől fogják elvenni a lakást? Aki előbb volt a nem fizetők listáján? 🙂

Én azt javaslom Önöknek, hogy szervezzenek közösségeket és egyre inkább fordítsák energiájukat ezen közösségek életben tartására. Az ember hozzátartozik a földhöz, ezért tanuljanak meg gazdálkodni és bizalommal lenni egymás iránt. Osszák fel egymás között, hogy ki mit termel és alakítsanak ki egy önellátó gazdasági rendszert. Ismerjék meg a helyi pénzek működését, mert annak segítségével a szükségleteik jelentős részét ki tudják cserélni egymás között. Ha pedig mégis a városi lét mellett döntenek, legyen B tervük. Ha bármi oknál fogva megáll az ellátó rendszer, B terv nélkül akár éhen is halhatnak. Vásároljanak földet és plázázás helyett költsék a bevételük egy részét arra, hogy kialakítsák a B tervet. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem lesz rá szükségük! Ne feledjék: egy problémát nem lehet ugyanazzal az elmével megoldani, amely a problémát létrehozta. Ez a rendszer csak akkor fog megváltozni és igazságosabbá válni, ha először leülünk a földre mindannyian.

Nagyon kérem Önöket, hogy ne számítsanak arra, hogy bármilyen kormány csodát tud tenni a jelenlegi helyzetben, mert amíg minden ország vezetésének tőkés befektetői csoportok mondják meg, hogy mit kell csinálni, addig az Önök érdekei másodlagosak lesznek. Arra kérem Önöket, hogy vegyék kezükbe a sorsukat és soha ne feledjék, hogy a saját létezésük az egyéni döntéseiken múlik. Köszönöm figyelmüket!”

Igen, tudom, ne is mondjátok: ilyen gyenge populista szöveget a világ nem látott még. A politika a lehetőségek művészete és nem arról szól, hogy elmondjuk az igazságot, mint az óvodában a gyerekek. Bennem mégis van egy olyan ártatlan gondolat, hogy ha soha nem kezdünk el kendőzetlenül beszélni a politikai és gazdasági döntések mögötti érdekekről, akkor az erőviszonyok nem fognak megváltozni!

Azt persze nem várhatom el egyetlen felelős vezetőtől sem, hogy a hitelek ki nem fizetésére biztasson – szóval ezt ne vegyétek komolyan tőlem! -, ez csak egy bennem lévő kis tüske, amit még meg kell tanulnom átölelni és elfogadni. Dolgozom rajta! 🙂 De a céltartalék képzése az nem kamu, az egyik barátomnak a most már “csak” 25 milliót érő házára (vételár 30) felvett 33 milliója utáni tartozás 7 millió kifizetése után 53 millió és egy banki ismerőse elárulta neki (titokban), hogy mi is ez a céltartalék. (=rendkívül okos kockázatkezelés!) A bankok többnyire a meg nem keresett profitjuk miatt sírnak – és nem a veszteségeik miatt -, nekem ez a véleményem. (Ráadásul a KSH adatai is bizonyítják, hogy a lényegesen kevesebb devizát vettek kölcsön, mint amennyit kihelyeztek.)

Ahhoz persze, hogy teljes hitelességgel beszélhessek ezekről a dolgokról, nekem is bent kellene ülnöm egy ideig az Országgyűlésben, de ettől függetlenül a kapcsolatrendszeremből is visszajut 1-1 igen érdekes morzsa hozzám, ami elgondolkodtató. Akármi is legyen a teljes igazság, a vezetők bizonyára tudnak róla (legalábbis a saját bőrükön is érzik, hogy mikor csörren meg az a telefon) és ha lenne vér a pucájukban és társadalmi felelősség a szívükben, akkor kiállnának és elmondanák az m1-en este 8-kor, főműsoridőben, hogy mindenki hallja. Ha mindenki megtenné egyszerre, túl feltűnő lenne a sorozatos lejáratás, nevetségessé tétel és “likvidálás”, nekem (!) ez a véleményem. Megfelelő kommunikációval elkerülhető bármilyen pánik és lehetséges egy kiszámítható(bb) jövő előkészítése! (“Józsi! Te egy naiv f@sz vagy!” – igen, hallottam már ezt, köszi! :)) Ezzel kapcsolatban George Carlin (1938-2008), amerikai komikus halála előtti utolsó előadásának részlete jutott eszembe:

A parlamentáris demokrácia egy illúzió, melyben az 51% mondja meg a 49%-nak, hogy mi lesz. A néhai amerikai filmrendező, Aaron Russo a következőképpen fogalmazta ezt meg, viccesen: “A demokrácia azt jelenti, hogy két farkas és egy bárány azon vitatkozik mi legyen a vacsora.” 🙂

Ha kíváncsi vagy arra, hogy mi miért történik politikai és gazdasági döntések tekintetében, egyetlen dolgot tanulj meg: Kövesd a pénz útját! A legfontosabb kérdés mindig az, hogy “Ki keres ebből pénzt?” Szomorú, hogy ez a legjobb megközelítése a mai világ történéseinek, de a saját érdekünkben érdemes elfogadni, hogy ez van, mert csak ennek mentén lehetséges egy EGÉSZségesebb világ megteremtése.

Ennek a cikknek nem célja az, hogy a jelenlegi (vagy akár korábbi) regnáló hatalmat bírálja, nekem úgy “ámblokk” (=összességében) ezzel a politikailag korrekt maszlaggal van teli a hócipőm, melyben mindenről beszélnek, csak arról nem meri senki se kinyitni a száját, hogy ki nyomogatja a gombokat (nem Magyarországon, hanem nemzetközi szinten!). Aki meg megteszi, arra rásütik, hogy összeesküvés-elmélet terjesztő, szélsőséges, radikális és persze fasiszta. 🙂

Ha pl. most elmegyek a kocsmába és benyomok egy felest, abból pénzt keres a kocsmáros, a kereskedő és a párlat készítője is. Teljesen tiszta a fogyasztói láncolat és mindenki megérdemli, hogy hozzájáruljak a megélhetésükhöz. A gazdasági összeomlást okozó pénzügyi szektor teremtett milliárdjainak láncolata azonban a folyamat egy adott pontján nem feltételez semmilyen munkát, a legnagyobb profitot mégis az keresi, aki ezt a láncszemet birtokolja! Na de erről már elmélkedtem korábban is eleget…

Mókával teli napot kívánok, igyátok a napi 2-3 liter vizet és menjetek ki a napsütésre, mert a D vitamin csodákat tesz! Egészségetekre!

A vagyonátrendeződés kora

A vagyonátrendeződés kora

A vagyonátrendeződés kora

Minden egész eltörött. Ami fekete az fehér, ami hideg, az meleg. Az orvostudomány már nem (biztos, hogy) a gyógyításról, a jogtudomány nem (biztos, hogy) az igazságról, a média nem (biztos, hogy) az objektív tájékoztatásról, a vallás nem (biztos, hogy) az igazi spiritualitásról, a kormányzás nem (biztos, hogy) a szabadságról, s az üzleti világ sem (biztos, hogy) az értékteremtésről szól.

Amikor kimegyek az utcára vagy nagy ritkán bekapcsolom a tévét, beugrik az a kép, amit a Vissza a jövőbe c. film 2. részének a közepén láttam, amikor a főszereplő Marty McFly visszaérkezik 2015-ből az “alternatív” 1985-be és egy olyan világot tapasztal, amelyből eltűntek az igazi értékek, csak kaszinó van meg póker és tele van rendőrökkel az utca. Az okosabbak elveszik a “butábbak” pénzét, és a rend éber őrei felügyelik, hogy ne történjen fennakadás. (Aki nem látta a filmet, annak csak annyit kiegészítésül, hogy a film – ami egy trilógia egyébként – főszereplői az időben mennek ide-oda és annyi történik, hogy a 2015-ös látogatásukkor egy néhány percre ellopja tőlük egy idős pasas az időgépet, és visszarepül messzire a múltba, hogy egy ügyes ötlettel gazdaggá tegye fiatalkori önmagát, és így amikor 2 főszereplő – Marty és a doki – mit sem sejtve visszamennek a “jelen” korukba – a film alap idősíkja 1985 -, akkor egy alternatív valósággal találkoznak, melyben a világ ura ez a – 2015-ben az autót ellopó – meggazdagodott fickó és minden az energiaszektorok birtoklásáról és a szerencsejátékokról szól.)

Furcsa egy világ az, amiben szinte minden visszafelé működik…

Julian Assange és Mark Zuckerberg

Figyelem, csapda! Nem a két pólusú (jó-rossz) világot kívánom erősíteni ezzel a képpel (bár kétségtelenül úgy tűnik), csak szeretném megpendíteni, hogy a normális ma már abnormális. 🙂 (Egyébként meg Julian Assange tisztaságáról sem vagyok meggyőződve, de az más lapra tartozik…)

Nem akarok álszent lenni, ezért leszögezem, hogy nem ítélem el a világot, amiben élünk. Olyan, amilyen. Van benne rengeteg építő és romboló tevékenység egyaránt, a természet polaritása mindenütt jelen lévő, a világ tehát úgy tökéletes, ahogy van. Használom a technológiai forradalom által nyújtott előnyöket és tudatában vagyok annak, hogy a kényelemért fizetnem kell. A fizetség pedig nem csupán pénz, hanem annak a világnézetnek az elfogadása, hogy a “pénz az Isten”. Van azonban egy érdekesen kirajzolódó minta azzal kapcsolatban, hogy a meggazdagodás egyre inkább miről szól. Erről szól ez a bejegyzés.

Úgy döntöttem, hogy belenézek a tükörbe azzal a céllal, hogy megvizsgáljam néhány kiragadott tevékenységen keresztül a dolgok természetét (nagy általánosságban, de nem általánosítva!), s hogy azok adnak-e hozzá valami többletértéket a világhoz, vagy az egyedüli hozadékuk a pénz. A munkánkért kapott olyan “ellenérték”, ami lehetséges, hogy néhány évtized múlva már csak génmanipulált műételekre lesz beváltható, valamint egyre gyakrabban elromló technikai kütyükre a “2 órás élettartammal rendelkező villanykörtét” beleértve, mert a kimutatható gazdasági növekedés mindenek feletti prioritással bír. (Ha ez a mondat kicsit bonyolultnak hangzott, olvasd el a Világ egy üzleti vállalkozás c. cikket és nézd meg a “Villanykörte összeesküvés” c. alkotást, amit a cikk végén beszúrtam.)

Érdekes világot teremtettünk, kedves barátaim:

Világ a feje tetején

Figyelem, csapda! Véleményem szerint az ún. Occupy mozgalmakat is pénzeli valaki hátulról, bár ez nem változtat azon a bevett gyakorlaton, hogy aki egy igazságosabb elosztásra épülő világrendszert szeretne, az nem kap túl sok nyilvánosságot. Érdemes mindenképpen magunkba néznünk és elgondolkodni azon, hogy a fizikai valóságunk a szellemi valóságunk következménye, vagyis minden, amit a valóságban tapasztalunk, azt az elménk, az emberiség közös tudata teremtette meg (vagy legalábbis hagytuk megteremtődni, mert nem tettünk fel kérdéseket időben).

Szokták mondani, hogy ha vállalkozni akarsz, akkor ne lehetőségeket keress, hanem problémákat. Egy általam nem olyan régen megismert portugál üzletember pl. az egyik afrikai országban abból keresett hatalmas pénzeket, hogy a 30 évig elhúzódó háborúban kerék- és gumijavító üzemeket hozott létre az aknára futott teherautók megszerelése céljából, valamint pékség-hálózatot, hogy az embereknek legyen mit enniük a háborúban. Tudom, hogy ehhez mind kell tőke, de erre mondtam korábban, hogy a hitelezésnek van jó oldala is. Ha ugyanis a hitelből létrejövő érték több bevételt teremt, mint amennyi a hitel költsége, ami a kamat – most attól tekintsünk el, hogy milyen jogon helyez ki egy magánkézben lévő bank sokszorosan több hitelt (drága kamatra!), mint amennyi a betétállománya -, akkor van értelme a kölcsönpénznek. Amikor ezzel a pasassal beszélgettem arról, hogy mi alapján döntsem el, hogy mivel érdemes a mai világban foglalkozni, mondott nekem egy kulcsszót, ami tulajdonképpen a 6. emberi szükségletünk: hozzájárulás. Azt mondta: “Adj hozzá valamit a világhoz. Ne azt csináld, amit a wall street-i brókerek, akik mások megtakarításaival kaszinóznak és a meglévő származtatott pénzügyi termékek (derivatívák) által kreált lufiból még nagyobbat fújnak. Ezek az emberek üresek és nem tudják, hogy a pénz miért nem ad nekik boldogságot.” Hmmm, bevallom elgondolkodtam, mikor ezt mondta. Az én tippem az, hogy talán azért nem okoz igazi örömet – ha valóban így van -, mert ez a fajta pénzkeresés nem vezet a hozzájárulás (“a világ több mint én”) emberi szükségletünk kielégítéséhez közvetlenül. Talán “csak” ennyi.

Persze azon is lehet vitatkozni az iménti példában, hogy a háborúból való – még ha nem is közvetlen – profitálás az mennyire erkölcsös és ad hozzá a világhoz, azonban az alapgondolat szerintem helyénvaló. A gazdagodás akkor szép, ha értékteremtés és nem vagyonátrendeződés eredménye. Itt “borultunk” szerintem a legnagyobbat.

A nyugati világban az elsődleges probléma a pénztelenség, aminek okát már leírtam. Örömmel vásárolnánk egy csomó mindent, mert folyamatosan úgy érezzük, hogy “Nem vagyok elég” és így vágyott tárgyakra vetítjük ki azt, ami hiányzik odabent (s amely tárgyak előállításáért ráadásul Ázsiában az éhenhalásnál éppen, hogy csak többet fizetnek), de mivel sokszor nincs miből, ezért lehetőségeket keresünk. Olyan tevékenységet, amiben van pénz, ráadásul minél kevesebb munkával minél több. Ezzel még nem is lenne gond (ha már van pl. technológiai forradalom, miért ne használnánk ki?), ha valódi szükségleteket kielégítő érték jönne létre a tevékenység által és valódi problémákra teremtődne megoldás. Ha egy kicsit körbenéztek, nap mint nap cégek alakulnak világszerte azzal a kifejezett céllal, hogy valamilyen okos marketinggel igényt támasszanak olyan termékek és szolgáltatások iránt, amire az embereknek tulajdonképpen (legyünk őszinték) nincsen szükségük. Tisztában vagyok vele, hogy ennek van egy előremutató oldala is, hiszen a sok ál-értékteremtő cég között megbújik 1-1 valódi problémára választ adó tevékenység is! A lényeg azonban az, hogy gondolkodás és vágyak keltése által a pénz átkerül egyik zsebből a másikba. És ez egyre többször történik meg úgy, hogy közben érték nem jön létre.

Teljesen jogos kérdés ezen a ponton: “Józsi! Hol van belőled az alázat? Hát mi jogon pofázol te arról – egy utolsó senki vagyok, jelezném 🙂 -, hogy az embereknek mi kell?” Ez igaz, nincs jogom hozzá. Mindössze az az érzés van bennem, hogy ami az élethez kell és a természet csodálatos rendjét nem borítja fel, az oké, ami pedig nem ilyen, az nem annyira oké. Most komolyan, szüksége van az emberiségnek olyan pénzügyi levegő-termékekre (derivatívák), melyek gyakorlatilag semmilyen kézzelfogható érték teremtésével nem járnak, de a hosszú távú következményük az adósságszolgálat, mert kamattal terhelt, teremtett számlapénzekből származtatták őket? Vagy szükségünk van egyetlen mobilgyártótól 55 féle készülékre, amelyek nagyrésze 2 éven belül a szemétdombon végzi? Gondolom Ti is észrevettétek, hogy a termékciklus egyre inkább rövidül, legyen szó autókról, elektronikai szerkentyűkről vagy bármiről. (A termékciklus rövidülése annyit jelent, hogy sokkal gyorsabban jelennek meg újítások, mint korábban és az emberek is gyorsabban cserélgetik ezeket a tárgyakat = “pörög a gazdaság”.) Ennek a rövidtávú pozitív oldala mellett (kényelem növekszik) azonban van egy hosszú távú negatív aspektusa is: Nem becsülünk meg semmit, mert 1 év múlva úgyis lecseréjük + brutális mértékben növekszik a szemét és már arról folyik a diskurzus helyenként, hogy miért nem lőjük ki a világűrbe az emberiség által termelt hulladékot. F@sza. Ne haragudjatok rám, tudom, hogy ezek most ítélettel teli szavak.

Mint tudjuk válság van és mindenki pénzt szeretne keresni. A bajba jutott országok számára kibocsájtott mentőcsomagok “levegőből” teremtett milliárdjai (amit folyamatos mennyiségi lazításokkal visznek bele a rendszerbe a pénz urai), mégsem a termelőgazdaságba kerülnek túlnyomórészt, hanem 3. világ országainak a pénz- és tőkepiacaira, tőzsdéire vándorolnak. Talán keveseknek tűnt fel, hogy amikor pl. 2008-ban becsődölt a New Yorki székhelyű Lehman Brothers befektetési bankház, akkor a válság megoldásaként a FED által kibocsájtott mentőcsomagok (összesen vagy 2 ezer milliárd dollár 1 év alatt) pénzpumpájának a jelentős része brazil, indiai és kínai részvénypiacokra távozott. Továbbá kimentették azokat a pénzügyi intézményeket, akik felelőtlenül hazárdíroztak a befektetők pénzével. (Az év végi 100 millió dolláros bónuszokat ne is említsük.) Ha a mentőcsomagokból származó pénzek nem a termelőgazdaságba kerülnek javarészt, akkor valódi, életet jobbító hozadékuk igen csekély. Az, amit most Görögország kapcsán hallunk a médiából, az nem a görögök megmentéséről, hanem a meglévő görög vagyon átcsoportosításáról szól. Vagyonátrendeződés. Ez a lényeg. (Adósság viszont egyre több van, ami a nép terhe. Ügyes játék ez.)

Nézzünk meg egy hétköznapi példát, amivel sokan találkozunk:

Bizonyára sokakat keresnek meg új, “fantasztikus” lehetőségekkel, amelyek egy része MLM rendszerben épülő hálózati termékforgalmazás. Amikor velem ilyen történik, akkor mindig előbb matekolok egyet. Vagyok olyan idióta, hogy nekem nem elég az, ha valaki megmutatja, hogy az adott tevékenységből már milliókat csinált. Lehet, hogy valami érzelmi receptor hiányzik belőlem, de ez egyszerűen nem kapcsol fel. Szóval elkezdek számolni és felteszem a legfontosabb kérdéseket: Mekkora a cég bevétele? Mi a termék? Miből származik a cég bevétele? Talán furcsának tűnik, de ezek nem egymásból következő logikai láncolatot alkotnak. Rengeteg cég van ugyanis, melyek a teljes árbevételüknek egy aprócska töredékét, max. 1-2%-ot keresik meg a termék eladásából és forgalmazásából, az összes többi pénzt a hálózatot építő emberek öntik be a rendszerbe és ezekből történik a bónuszok kifizetése, nem a termékből származó bevételből. Ezt egyébként úgy hívják a köznyelvben, hogy piramisjáték. És ez akkor is annak számít, ha egyébként VAN termék és szolgáltatás a dolog mögött. Ha ilyenbe belefutsz, csak vizsgáld meg, hogy az alaptermék mennyire kelendő valójában és abból mennyi pénz származik, mert ha csak néhány %, akkor vagyonátrendezésről szól a buli. A te pénzed túlnyomó része a piramis csúcsán lévők zsebébe vándorol. Nem akarok neveket mondani, mert az lejáratás lenne, de sajnos egyre több olyan cég van, ahol az értékteremtés csak egy álca, a valódi cél a hiszékeny emberek lehúzása. (Szeretném leszögezni, hogy az MLM alapú cégekkel az égvilágon semmi bajom nincs, szerintem fantasztikus esélyt adnak arra, hogy személyiségfejlődésen menjen át az ember és vezetői képességekre tegyen szert. A hálózati marketing ugyanis a cég tulajdonosainak egy termékeladási rendszer, a benne dolgozóknak pedig egy vezetőképző. Kérdezd meg egy valódi termékeket forgalmazó MLM cég sikeres vezetőjét és ezt igazolni fogja neked.)

Vagy itt van egy másik példa:

Vannak pl. “exkluzív” befektetési lehetőségeket áruló pénzügyi cégek. Nyugdíjad úgy sem lesz, a gyerekeidtől nem várható el, hogy eltartsanak, tessék előtakarékoskodni! Teljesen igaz! A rendszer borulni fog, mert egyre kevesebb fiatalnak kell eltartani az idős korosztályt és ez nem tud működni matematikailag. Egy dolgot azonban elfelejtenek elmondani, ami a lényeg: mivel az életben minden energia, ami pedig rezgés, ezért a természetben létező összes dolog ciklikusan működik, mint egy szinuszos-hullám. Mit jelent ez? Azt, hogy gyönyörű szép “köröket” írnak le a tőzsdei hullámok is és nem biztos, hogy mindig felfelé emelkednek az árfolyamok. Ahogy fejlődik minden, bizonyos pénzügyi termékek tőzsdén kimutatott árfolyama ugyanis száguld egyet, majd visszaesik (mert aki profitot csinált a korábbi emelkedésen, az ki szeretné venni, az eladás túlkínálatot generál és esnek az árak), aztán újból felfelé indul, majd megtorpan és lefelé kezd el hullámozni. Úgy működik, mint az élet: hullámzik. Nagyítsátok ki ezt a képet, valami ilyesmi történik a befektetések többségével:

Boldog kereskedés

Boldog kereskedés (Kattints a képre a nagyobb nézetért!)

Ahhoz, hogy egy adott mértékű áremelkedésből származó hasznot zsebre tudjunk tenni, ahhoz folyamatosan realizálni kell a nyereséget, vagyis el kell adni a terméket és venni kell helyette mást, amiben a már megkeresett haszon min. megmarad, vagy újból növekedésnek indulhat. Ehhez azonban az kell, hogy a pénzügyi intézményeknek dolgozó ún. alapkezelők aktívan menedzseljék (kezeljék) az ügyfelek portfolióját (=befektetési kosár), vagyis folyamatosan – a pénz- és tőkepiacok lélegzésétől függően minimum évente 1-2x – ki-be rakosgassák a megtakarításokat az éppen felfutás előtt álló, majd a felfutás megtörténte után a biztonságot nyújtó termékek között. Ez azonban elmarad (ehhez már VIP ügyfélnek kell lenned, ezt hívják privátbankár szolgáltatásnak), mert ehhez a magukat “tanácsadónak” eladó üzletkötők nem értenek, az alapkezelőknek meg nem érdekük a túl sok meló, mert ők úgyis az alapkezelői díjból élnek, ami naponta levonásra kerül! Aztán ha lejárt a 20 év és az aktív portfolio menedzselés hiánya miatt éppen, hogy csak visszakapod a 20 év alatt befizetett pénzed nominál értékét (nem a reál, azaz vásárlóértéket, hanem csak a névértéket!), akkor mindössze annak örülsz, hogy ezt a pénzt sem másra költötted és az vigasztal, hogy nem csak te jártál így, hanem rajtad kívül még több ezren. Bocs, ha ez egy kicsit durván hangzik, de ez az igazság. Amíg a pénzügyi kultúra abban merül ki, hogy olyan emberekre bízod a pénzed, aki akkor is pénzt kap, amikor Te veszítesz, addig a pénzügyi intelligencia zsákutcájában vagy. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a valódi diverzifikáció nem az – amit reklámoznak! -, hogy a befektetésedet különböző piaci szegmensek papírjaiba teszik bele. Ez még mindig csak papír! A kockázatok igazi kezelése azt jelenti, hogy van részvényed / kötvényed, ingatlanod, reáliád – pl. festmény – fizikai nemesfémed! Ez jelenti a kockázatok valódi megosztását, de ugye a kispénzű emberek számára az ilyen szintű vagyonkezelés irreleváns, mert nincs miből diverzifikálni.)

Ha egyébként belefutsz egy ilyenbe, ne vedd be a “hosszú távra fektetünk be, ne aggódjon Józsi bácsi” szöveget, mert ez csak azt jelenti, hogy nem akarják a befektetésedet aktívan kezelni, aminek eredménye pont az lesz, amitől már a kezdetekben félsz, ami tulajdonképpen legális, professzionális vagyonáthelyezés a Te zsebedből az ő zsebükbe. Kérdések: Aktívan menedzselik a befektetéseimet? Évente kb. hányszor történik áthelyezés (=amikor a meglévő eszközeidben lévő profitokat realizálják és átteszik valami másba)? Átlátható, hogy hogyan? Kapok róla értesítést és elemzéseket? Mennyire likvid (=hozzáférhető) a pénzem? (Megjegyzés: az üzletkötők általában a hosszú futamidejű szerződések első 2 évének befizetéseiből kapják a jutalékot, vagyis a biztosító / bank / pénzintézet kockázata igen csekély!)

Tudnék még példákat mondani, de az említett terület 2 olyan népszerű tevékenység, melyekkel ma nagyon sokat találkozhatunk és melyek által rengetegen fogjuk a közeljövőben a meglévő megtakarításainkat is elbukni, ha nem tudjuk, hogy milyen kockázatot vállalunk fel! A játék neve: vagyonátrendeződés. Ezt ne feledd, légy észnél! 🙂 Sokkal egyszerűbb ügyesen kivenni a pénzt mások zsebéből, mint valódi szükségleteket kiszolgáló értékek megteremtésével beáramlást eredményezni. Ennyi.

Demján Sándor, országunk (egyik) leggazdagabb embere már évekkel ezelőtt megmondta és ez ma is fájdalmas felismerésként hatol át az elmémen: “Meggazdagodni csak mások szegénysége és ostobasága árán lehet.” Azt persze meg lehet tenni mindig, hogy pl. ügyes beszervező munkával a saját kockázatomat lecsökkentem (az adott biznisz természetétől függően), de nem árt arra emlékezni, hogy tisztességtelen erkölcsű cégek “táplálékláncainak” végén lesz jó sok informálatlan és nem gondolkodó ember, aki keményen megszívja és ehhez akkor Én is hozzájárulok. Csak azért, mert nem látom, hogy a számítástechnikai hulladékot konténerekkel szállítják több ezer kilométerre a fejlett világból és kiszáradt folyók medrébe öntik Afrikában, attól ez még így van. Ne okozzon neked lelkiismeret-furdalást, csak tudjál róla, mert hitem szerint a tudatosság képes arra egyedül, hogy egy ilyen, mások butaságán és szegénységén meggazdagodó és érzéstelenül szennyező világon túllökje az emberiséget.

Igazából egy szembeötlő “torzulás” már ott látható, hogy az autóinkba hajlandók vagyunk a legjobb minőségű üzemanyagot tenni, meg porszívózzuk, tisztogatjuk “szemünk fényét”, de amikor arra kerül a kérdés, hogy a testünkbe tiszta, élő és egészséges táplálékot tegyünk, akkor nagyon sokan megelégszünk a gyorskajáldákkal, a feldolgozott élelmiszerekkel és a “csirkeagyból darált ügyesen megfűszerezett fasirtkákkal”, a bio meg drága és úgyis tuti csak üzleti fogás… (Nem tagadom, van benne az is, de ha az ember veszi a fáradságot, megleli a gyöngyszemeket! Nekem sikerült, szóval a személyes tapasztalatom pozitív.) Távol álljon tőlem, hogy általánosítsak, mert személyesen is nagyon sok tudatosan táplálkozó embert ismerek, de tény és való, hogy népbetegségeink jelentős része származik abból, hogy a gasztronómiai kultúránk igen alacsony.

Egyébként nem akarok álszent lenni, ezért elmondom, hogy nekem is voltak már olyan érdekeltségű tevékenységeim, melyek valódi értékteremtés nélkül biztosítottak némi beáramlást és egyáltalán nem ítélem el azokat, akik ilyen tevékenységekből keresik a megélhetésüket teljes mértékben, csak ha mélyen a szívembe nézek, akkor ez nincsen így jól. Tisztában vagyok azzal is, hogy egy már félig robotizált világban egyre kevesebb szükség van emberek által előállítható értékekre (lásd Venus Projekt kezdeményezést), viszont dolgoznia mindenkinek kell valamit, különben nem tud megélni. Talán csak az EGY-ensúly felborulása és a vagyonátcsoportosítás mértéke az, ami számomra szembeötlő és ezért gondoltam, hogy elmélkedem erről egyet. Tisztában vagyok vele, hogy spirituális szempontból ezeknek is megvan az ébresztő szerepe és senki számára nincs kvantum-ugrás (=a személyes tapasztalás sok esetben nem kikerülhető), de talán tudunk tanulni mások hibáiból. Talán…

A bejegyzésem elején, az éppen szóban forgó téma kapcsán Ady Endre jutott eszembe és az ő egyik csodálatos költeménye. Íme:

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomorú vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

Nem a létfájdalmat és az élet értelmetlenségét szeretném kihangsúlyozni, bár a vers valami ilyesmiről ír, hanem Ady zsenijét segítségül hívva szerettem volna egy tükröt tartani elsősorban önmagam, de talán néhány olvasóm elé is azzal kapcsolatban, hogy “nem sajtból van a Hold”. (Ha érdekel egy egész jó elemzés, klikk ide: Kocsi-út az éjszakában). Ennek ellenére hiszek abban, hogy az emberiség pontosan tudja, hogy számára mi a jó, csak még nem kaptunk elég pozitív megerősítést a megoldások igazi értékéről, mert abból nem lehet pénzt keresni.

Az életünk egyetlen valódi értéke tulajdonképpen csak az idő. A szívem mélyén hiszem, hogy előbb-utóbb egyre többen fogunk kérdéseket feltenni a meglévő időnkben azért, hogy válaszokat kapjunk, s ezek eredménye talán egy ember és értékközpontúbb világ lesz, de egyáltalán nincs kizárva, hogy ezt nem fogja megelőzni valami nagyon brutális kijózanító krízis, amire a spiritualitást kutatók oly sokszor hivatkoznak mostanság. Talán ott kezdődik el majd a változás (bennünk, legbelül), amikor egyre inkább olyan gondolatokat, érzelmeket és ezekből fakadó cselekedeteket továbbítunk, melyek mások életét nem vagyonátrendeződéssel, hanem értékteremtéssel gazdagítják.

Na megyek, bepattintok egy felest erre a gondolatra, aztán lapátolunk egyet a haverokkal. Egészségetekre!