Igazságosztó kompjúter

Igazságosztó kompjúter

Igazságosztó kompjúter

Ki lehet a kakukktojás? Jézus Krisztus, Krishna, Buddha, Lao-Ce, Eckhart Tolle, Hamvas Béla vagy Richard Dawkins? Aki egy picit is kutatta már létezésünk miértjét, azonnal kiszúrja, hogy az utolsó a listában, Richard Dawkins, az ismert brit, ateista tudós-biológus az, aki nem való a felsorolásba. Az összes többi “szaki” (elnézést kérek, hogy Isten legnagyobb tanító gyermekeit is ezzel a szóval illetem) szerint a léleknek van teste, és az életünk egy fizikai síkon megtapasztalandó és leginkább éberségben eltöltendő spirituális “akadálypálya”, Mr. Dawkins pedig az egész Isten kérdést és spiritualizmust eltévelyedésnek tartja. Szerinte a test egy biológiai túlélőgépezet és nem csak, hogy a vallások nevetségesek, hanem mindent az elme ópiumának vél, ami a materiális életen túli létezést feltételezi. Szerinte a testünket működtető önző gének célja kizárólag a túlélés biztosítása és ennyi. Aztán ha lejárt a gének szavatossága, megyünk a levesbe. Ebben a bejegyzésben azt szeretném körbejárni, hogy szerintem mindegyik avatárnak / tanítónak / tudósnak igaza van. Bármennyire is hiszem, hogy az életünk nem itt kezdődött és nem itt fejeződik be, és a gének nem annyira önzők, mint amennyire annak tűnnek, Richard Dawkins mondanivalójában sok igazság van.

Ha félretettük Mr. Dawkins Isten- és lélektagadásából származó személyes kivetítésünket(!) arról, hogy “ez a pali megőrült”, vagy ha ateisták, azaz az istennélküliség hívői vagyunk, tételezzük fel, hogy Mr. Dawkins az igazsága mellett (esetlen bőven) téved is, vizsgáljuk meg közelebbről a témát, mert érdemes.

Ha biológiailag feltérképezzük a testünket, minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy egy EGÉSZben lévő SZERvezet minden egyes építőkockája fontos feladatot tölt be. A REND-SZERünk bio-logikus, azaz élettani (bio) szempontból az egész világot átható (logosz), ahhoz kapcsolódó entitások vagyunk. Vannak létfontosságú szerveink, melyeket nagyon nehéz helyettesíteni (pl. szív, tüdő, máj, hasnyálmirigy) és van, ami “szabdalható, rövidíthető vagy kivágható”, mégsem szűnünk meg létezni attól, hogy megrövidítették őket (pl. vastagbél, lép, vakbél, egyik vese). Az persze más kérdés, hogy (ha igaza van a szellemvilág ismerőinek) spirituális szempontból mindegyik szervnek fontos szerepe van (hiszen ha nem így lenne, akkor valószínűleg nem lennének a testünk részei), a modern orvostudomány fejlődésével mégis egyre több mindent tudnak “kilegózni” belőlünk úgy, hogy a fizikai tapasztalás további lehetőségeit nem bukjuk el, azaz életben maradunk. Kérdés, hogy ha minden helyettesíthető lenne bennünk, vajon ugyanazok maradnánk-e vagy sem? 🙂

Nézzük meg közelebbről, hogy mi is ez a címben említett “igazságosztó kompjúter” (a tényleges “terminátor” / “kreátor”), s hogy az eddig leírtak hogyan függnek össze. (Ezek a gondolatok a fejemben a 2013. novemberében, Budapesten megrendezett ún. Recall Healing – kb. “Emlékezés általi gyógyulás” – tanfolyamon elhangzottak következtében álltak össze egész mondatokká.)

Képzeljétek el, hogy az életünk folyamatosan és egyszerre 3 szinten zajlik: szellem, lélek, elme szintjén. A(z abszolút) szellemi sík maga a logosz (amelyet a kairosz idejével mérünk, s amelybe minden ember minden tettének következménye folyamatosan beleíródik – nesze neked “szabadok vagyunk” :)), a lélek a logosz egyéni megtapasztalásának érzelmi szintje, az elme pedig a fizikai valósághoz szükséges jármű, mely az életnek nevezett akadálypálya logikai feladatait hivatott megoldani. Minden, ami velünk történik (MINDEN!) egy érzelmi és logikai értelmezést kap bennünk, azaz ha hajlandóak vagyunk a jelenbe megérkezni, megfigyelni a működésünket és őszinték lenni önmagunkhoz, akkor pontosan(!) tudjuk, hogy mit érzünk egy adott helyzetben és azt is képesek vagyunk meghatározni, hogy mit gondolunk (az érzelmeink által vezérelve). Nagyon fontos elfogadni, hogy a személyes értelmezésünk, vagyis a velünk történő események érzelmi megélése és annak intenzitása saját életünk zárja, s az egészségünk / boldogságunk azon múlik, hogy megtaláljuk-e a kulcsot ehhez a zárhoz, ti. az érzelmi élményekhez, megéléshez. Egy olyan zárról beszélünk, amely minden embernek van, de minden embernek másik(!) van, mint a lakások ajtaján a zár. Vannak hasonlóságok, de minden tekintetben nincs még egy olyan, mint az enyém. Ahogy Kosztolányi írta a Halotti beszédben: “milliók közt az egyetlenegy.” S annak ellenére, hogy Én vagyok Te (vagyis az abszolútumnak mindketten ugyanolyan részei vagyunk), egyetlenegy vagyok egy saját programmal. A személyes értelmezésemmel és megéléseimmel együtt. S mivel minden zár különböző, ezért a holisztikus (azaz mind a három fent említett szinten megélt) EGÉSZséghez az egyéni kulcsok személyes megfejtése szükséges. A nyugati orvostudomány szerintem(!) ezért nem fogja soha megfejteni az egészség titkát teljesen. Lehetnek csodálatosan működő(nek mondott) kemikáliák, amelyek a statisztikai többségnél ideig-óráig működnek (hogy miért az persze lehet, hogy nem is biokémiai, hanem pszichológiai kérdés), de mert az akadémikus orvoslás nem holisztikusan gondolkodik, hanem többnyire képletekben, ezért meglátásom szerint a teljes megoldás kulcsa soha nem lesz “náluk”. Még akkor sem, ha esetleg megfejtik a “halhatatlanság titkát” a vegyületek szintjén. Az ugyanis CSAK a testet fogja életben tartani, ettől még nem leszünk NEM biorobotok. (Ha esetleg azt gondolnánk, hogy a halhatatlanság olyan frankó, érdemes megnézni gondolatébresztőnek a vallási szempontból komoly vitákat kiváltó Az őslakó, eredeti címén A Man from Earth c. filmet.)

Hogy pontosan érthető legyen, hogy hová is próbálok kilyukadni, a legfontosabb feladatom azt elfogadni, hogy amit érzek, az VAN. Lehet, hogy a velem történő eseményről a Föld összes embere ugyanúgy vélekedne (kizárt) és elbagatellizálná az adott szitut (pl. lebénázott valaki), de én lehet, hogy egy idióta kivétel vagyok, mert ahogy én személyesen megélek egy adott helyzetet, az csak az enyém. Az érzelmi megélés nem más, mint egy program, mint a számítógépben egy szoftver. Az érzelem elindít valamit, ami lefut és fizikailag leképeződik. Van, amikor konkrétan is meg tudjuk határozni ezt az érzést (megbizseregtem, fellélegeztem, összeszorult a gyomrom, félek stb.), de nagyon sokszor a kellemetlenséget csak stressznek éljük meg, ami arról szól, hogy más történet íródott a valóságban, mint amire számítottam / amit szeretnék. (És azért élem meg stressznek, mert még MINDIG folyamatosan azt a valóságot írom, ami NINCS. :))

Ha pl. beszól nekem valaki, hogy görbe az orrom (tényleg az, lásd videót lent :)), vajon őszintén(!) nevetek, hogy “na és akkor mi van?” vagy átélek egy önértékelési krízist, mondván “baz+, de gáz”. Kirúgtak az állásomból, fellélegzek, hogy végre megtalálhatom, amit ténylegesen szeretnék csinálni (csak a “kényelemzóna eddig berántott” és ezért ellustultam), vagy kétségbeesek, elindítva ezzel egy birtokveszteségi krízist, mert azt az illúziót vetítem ki, hogy a létezésem biztonsága megingott. És még sorolhatnám. Az érzelmi konfliktusok elszenvedésének milliónyi oka lehet, jóllehet a komolyabb betegségek kiváltó oka (annak “számítógépes” programja) egy különleges algoritmusból fakad, amit R.G. Hamer (a GNM megalkotója) leírt az első biológiai természettörvényben, A megbetegedések vastörvénye címűben.. (Megjegyzem, lehet azzal vitatkozni, hogy ez esetleg nem így van, de ha meg mégis így van, akkor a rövidebbet is húzhatjuk, az meg nem finom. Javaslom tegyük el belülre a vastörvény létét és értsük meg azt – de inkább mind az 5 természettörvényt együtt -, mert csak segíthetünk vele önmagunkon. A személyes felelősség felvállalásával mindig az igazság és a lelki béke felé haladunk.)

Legyen tehát a megélés bármennyire lealacsonyító, kétségekkel és félelemmel eltöltő, felemelő, eufórikus vagy gyászos érzelmet kiváltó, a program elindul és kezdeni kell vele valamit. Tudomásul kell vennem, hogy akár tetszik, akár nem, VAN és MOST ez a valóság. (A programot az is elindíthatja bennem, hogy tudattalanul, de a lelkem által tudva önmagammal szemben, a karmikus sorsomat fel nem vállalva létezem.) Amennyiben nem teszem (elodázom a tudomásul vételt), az érzelem energiája nem hagyja el a testemet, hanem az érzelmi konfliktus típusának megfelelően (erről szól a GNM) elraktározódik egy adott szervben és ott elváltozásokat okoz, mert hogy az energiamegmaradás törvénye óta tudjuk, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. (A GNM szerint a halálfélelem konfliktusa pl. a legtöbbször tüdőrákként manifesztálódik, nem véletlen, hogy rengeteg daganatos beteg “áttétje” a tüdőrák lesz nem sokkal azután, hogy közlik vele a diagnózist.) Ha az érzelem energia valahová elindul, akkor az addig fog menni, amíg az energiából származó megélést fel nem oldjuk valahogy, leginkább a megjelenő érzelem elfogadásával. “Kicsi a farkam. Hmm. Nem baj, legalább nem fogok fizikai fájdalmat okozni a nőknek. Ez az erősségem. Juhé.” 🙂 (És még az is lehet, hogy egy ilyen szembesüléssel megmenekül egy nép 50 évnyi diktatúrától. Pölö.)

Az igazságosztó kompjúter nem más, mint az elménk. Minden történésnek van egy érzelmi leképeződése, valamint egy abból származó gondolati energiacsomag, amiből az elme egy programot kreál a megélés hatására. A személyes megélésemből származó energiát az elmém addig dolgozza fel és áramoltatja keresztül a testemen, amíg azzal nem vagyok hajlandó szembesülni. Amennyiben szembesültem vele, az energia (a tiltakozás, hogy nem akarok szembesülni egy bizonyos érzelemmel, ami kérlelhetetlenül VAN) elhagyja a testemet és megy tovább a teremtő útján. Bennem meg megszületik a béke, a testi elváltozás nagy eséllyel helyrejön. (Amennyiben megtaláltuk a tényleges kiváltó érzelemhez kapcsolódó sztorit.) Fontos, hogy a szembesülés csak egy lépés, sok esetben a felismerést követően tettek kell, hogy jöjjenek (pl. ott kell hagynom egy munkahelyet, ahol annyi konfliktus ér, hogy abba betegedtem bele).

Szoktatok azon gondolkodni, hogy mégis miért van az, hogy nagyon jó emberek, akik rendelkeznek a megbocsájtás, az elengedés és a jelenlét megélésére való képességgel, mégis elmennek a földi világból idejekorán, sokszor szörnyű kínok között? Ők miért nem menekülnek meg, miért nem kapják meg az esélyt, hogy tovább éljenek és békés elszenderedéssel érjen végig a földi “vendégségük” 120 évesen? Azért, mert nincs Isten? Vagy talán pontosan azért, mert van? Szabad akaratot kaptunk mindannyian, hogy tudatos emberré váljunk, reflektálni tudjunk önnön működésünkre, amelynek esetenkénti torz voltát őszinte szembesüléssel helyre tudjuk pofozni. Minden betegség egy zár egy személyes sztorihoz, amelynek megfejtéséhez kell egy érzelmi kulcs. Lehetek én a legjobb ember, ha a betegségemhez nem találom meg a sztorit és annak érzelmi kulcsát, vagy nem vagyok hajlandó elfogadni azt, amit találtam(!) és annak hatására fogadni el a vanságot és adott esetben cselekedni az igazság irányába, nem jutok be az EGÉSZség ajtaján.

Mi tehát a megoldás (ha egyáltalán van ilyen)?

Az első és legkönnyebb(?) megoldás az, hogy ki kell mondani hangosan azt, amit érzünk. (Akkor is, ha ez az érzelem 30 éve született meg és a mai napig cipeljük.) Ha szégyelljük ezt mások előtt megtenni, akkor tegyük meg a fürdőszobában, zuhanyozás közben. Varázsereje van annak, ahogy a saját hangunkon a személyes érzelmeinkkel szembesülünk. “Egy gyenge, gyáva pöcs vagyok.” És ezzel az érzéssel hajlandó vagyok farkasszemet nézni további menekülés és pszichotikus hadakozás nélkül, mert EZ VAN. Kapiss? (Megjegyzés: az önmagunkra vetített negatív kép elfogadása arra jó, hogy nem küzdünk a valóság ellen. Viszont ha fel- és beismertük, hogy mi VAN, abban a pillanatban nekiállhatunk ezen változtatni.)

Ne becsüljük alá a szavak erejét és a szavak sorrendjét sem. Észrevetted, hogy sok esetben a szinte teljesen ugyanarról a témáról szóló könyvből az egyiknek az üzenete átmegy felismerésbe, a másiké meg nem? Vajon van jelentősége annak, hogy milyen szavakat milyen sorrendben használunk vagy olvasunk egymás után? Lehetséges lenne az, hogy az érzelmek által beprogramozott elménkhez vezető kulcs a kimondott / elolvasott szavak sorrendjétől válik ténylegesen a személyes megoldókulcsunkká?

A másik módszer kicsit komplexebb, azt felfogni szerintem a XXI. század elkényelmesedett, a megoldásokat két kattintásra megtalálni vélő hétköznapi embere számára nagyon nehéz. A kulcsmondat így hangzik: “Felelős vagyok minden emberért, az igazság rajtam keresztül is folyamatosan megnyilvánul.” Elmondok egy történetet, hogy ez érthető legyen:

Volt egyszer egy kisfiú Indiában, aki a mezőn sétált egy sadhu-val (szent ember Indiában, ejtsd: szadu), ahol szembetalálkoztak egy kobrával. A kisfiú és a kobra közeledtek egymás felé, majd a kobra egyszer csak megmarta a kisfiút, aki nem sokkal később meghalt. A kisfiú édesanyja szomorú szívvel megkérdezte a sadhu-t, hogy miért kellett a gyereknek ilyen fiatalon meghalnia, mire a sadhu azt mondta: “Ez volt a kisfiad karmája.” Ezt hallva a szellemi vezető, a brahman felcsattant és megszólalt: “Az lehet, hogy ez egy karmikus sors, de az is karma, hogy Te ott voltál vele sadhu, aki megakadályozhatta volna ezt!”

Felelős vagyok minden emberért. Brutális szembesülés, de igaz. Minden emberért, akivel az életem során találkozom, felelős vagyok. (Rajtuk keresztül továbbá azokért is, akikkel ők találkoznak.) Soha nem tudhatom, hogy milyen információ / érzelem / energia indul ki belőlem, amely a másik ember életét a helyes irányba, az EGÉSZség(ben megélt igazság) irányába vagy akár halálba (hukk!) – ahogy A párhuzamos valóságok titkai c. bejegyzésben is írtam – terelheti. Vagy milyen nem indul ki és ezért létrejöhet a “tudatlanságból elkövetett emberölés” is. Mint pl. a beszűkült látásmódú orvosok / természetgyógyászok esetében, akik csak a saját tudományukat tartják egyedül igaznak és egóból nem tájékozódnak eléggé a másik iskola működő módszereiről. (Bár leginkább az akadémikus orvoslásra vonatkozik a kritikám, hiszen ott a legtöbb fehérköpenyes szaki nem hisz a holisztikus gyógyításban, ami elég gáz, ha azt vesszük, hogy a természetközeli gyógyító módszerek milyen sok-sok esetben működnek mellékhatások nélkül.) Fontos azonban, hogy mindig az lesz a megoldás-együttes, ami a legoptimálisabban szolgálja az adott elváltozásból való felgyógyulást, csak tudnunk kell, hogy ebben mind a 3 szintet helyre kell tenni. (Gondolat, érzelem, tett: pl. meditáció, táplálkozás, sport, pihenés, stb.) Ezért is nagyon lényeges folyamatosan információkat, személyes megéléseket keresni / kutatni és tapasztalatot szerezni, mert soha nem tudhatom, hogy az életem hogyan változik meg a tudatos felismeréseim hatására, és azok élete, akik engem ismernek hogyan változik meg ugyanezért… Felelős vagyok minden emberért. Ez VAN.

Az alábbi videóban (ami egyelőre még csak angolul érhető el, de majd később lesz rá magyar felirat is) a Vancouverben élő francia kanadai természetgyógyásszal és Recall Healing specialistával, Gilbert Renaud-val beszélgettem a Recall Healing születéséről – vagyis főleg ő beszélt 🙂 – ugyanis megkértem, hogy mesélje el a kezdeteket, a saját sztoriját.

(Az angolul nem beszélők számára az elhangzottak lényege: az egészség / boldogság titka, hogy amit érzünk, gondolunk és teszünk egymással összhangban kell, hogy legyen. Ha a három közül bármelyik hiányzik, gebasz lesz. Elváltozások esetén pedig az érzelmi sztorit kell megtalálni, mert ha az nincsen meg, nehéz / nem lehetséges helyrehozni a “kisiklást” ezzel a módszerrel.)

Ami még nagyon lényeges (ennek elmélyítéséhez ajánlom a Recall Healing tanfolyamot, mert ott a magyarázat mellé csupa-csupa esettanulmányt is kaphatsz), hogy az érzelmi elváltozások / mérföldkőnek számító sorsfordító események ciklikusan is jelentkeznek egyrészt a saját életünkön belül, de akár a felmenőink fel nem oldott konfliktusaival szembesülve is. (Pl. viccesnek hangzik, de van olyan, hogy a nagymama érzelmi konfliktusát megfejtem – vagy rájövök, hogy az ő programját cipelem és azt képessé válok elengedni, hiszen “hé, ez nem is az én sztorim!” – és nem halok meg rákban. Több kutatóorvos, pszichiáter kutatta és bizonyította a generációkon keresztüli érzelmi konfliktusok, minták öröklődését, ezt sem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert önmagunkat rövidíthetjük meg azzal, hogy “jobban tudjuk”.) A ciklusok jelentőségét akár az évszakok megfigyéséből is megérthetjük, vagy ott van a nők Hold ciklussal megegyező mentruációs időintervalluma is, de ha mélyebben elkezdenénk elemezni a személyes életünket, döbbenetes mintákat találnánk olyan visszatérő ciklusokra is, amiket észre sem vettünk. Az egészség megtartásához / visszanyeréséhez ezért érdemes tudatosítanunk a visszatérő események mögötti érzelmi konfliktusokat (“ezt vajon miért kaptam, mit nem veszek észre?”), mert bár szinte mindig fájdalmas a felismerés, csak az igazság gyógyít. Az igazságosztó kompjúter azt a programot adja, amit az érzelmekből fakadó logikai értelmezés megírt a génjeimben (vagy a felmenőim génjeiben, akár). A mindenkiért való személyes felelősségvállalás pedig azért is nagyon fontos, mert így érthetővé válik, hogy a gyermekeink jövőjét a személyes lélekállapotunkkal való szembesülés is folyamatosan alakítja. Leginkább ezért saját magamon kell “dolgozni”, s a jó hír, hogy mindezt folyamatosan. 🙂 A “titok” leginkább az egyébként, hogy a fent leírt folyamat nem csak az egészségünk (vagy inkább egésztelenségünk) kibogozása esetén segít, hanem voltaképpen arra is választ kaphatunk általa, hogy “mi vagyok, s miért vagyok?“…

Az ember egy olyan érzelmei által vezérelt élőlény, amely/aki a személyes sorsának (= a küldetésének hivatásával történő egyeztetése) kibogozása mellett egyben egy túlélőgépezet is, s ezt a “gépezetet” leginkább egyetlen princípium irányítja: az igazsággal való szembesülés kép-essége. (Érthető már ezen a ponton, hogy az ún. titkos, szabadkőműves társaságok beavatásai miért olyan nagyon lényegesek? Ha nem tudod az érzelmeidet kontrollálni, azokat feldolgozni, akkor NEM vagy alkalmas egy adott szerepre.) Egyébként pedig ez az a pont, ahol a bevezetőben említett avatárok és tudósok nézőpontjai találkoznak, ahol Dawkins önző génje megöleli az abszolút szellem végtelen szeretetét. A megélésem és az éberségem minősége ugyanis hatással van arra, hogy az elmém milyen programot indít el a sejtekben. (A szervi elváltozások pedig azért következnek be, mert a “meg nem fejtett”, elraktározódott érzelem-energiacsomag valahová “lerakódik”, hogy addig is tudjunk létezni és dolgozni a megoldáson.)

Minden, amit érzünk, amit megélünk és ahogy megélünk, üzenni akar valamit, amellyel az EGÉSZ felé, az igazság irányába halad(hat)unk tovább. S hogy ez a valami az egyéni sorsunkban micsoda, jó esetben kapunk rá egy néhány évtizedet, hogy kiderítsük, ha pedig megfejtettük, akár még boldog öregkorunk is lehet, melyben segíthetünk a következő generációnak is a saját labirintusából megtalálni a kivezető utat.

A párhuzamos valóságok titkai

A párhuzamos valóságok titkai

A párhuzamos valóságok titkai

Amióta ráálltam a felismerések begyűjtése “üzemmódra”, előfordul, hogy olyan információk “jönnek le” a kollektív tudatból, ami számomra is meglepő. Minden emberi minőséget magába foglaló, ám tudatos fókusszal általában kontroll alatt tartott személyiségem nyers és bárdolatlan szeletkéje az ilyen megéléseket rendszerint egy “jé baz+!” felhördüléssel konstatálja, mert nem elég, hogy intellektuálisan eljutok egyfajta megértéshez, de az Univerzum még arról is “gondoskodik”, hogy az érzelemvilágomba a bizonyosság érzetét odavarázsolja (a megfigyelő “rászól” a megfigyeltre, őrület!), hogy ez bizony(?) úgy van, ahogy tapasztalom. Jóllehet az elmém azért visszakopog, hogy ebben ne legyek olyan biztos, de az ajtót nyitva hagyja… Végül is, ez így sokkal izgibb. Szabad akaratot kaptam annak minden felelősségével. A döntés az enyém.

A legutóbbi felismerésem egy olyan mély megélést tartalmazott, ami aztán hosszas elemző feltárást követően egy meglehetősen vadnak tűnő paradigmába kergette bele az elmémet. Szeretném kihangsúlyozni, hogy a bejegyzésben kifejtett világkép egy elmélet, de azért ha van benned vállalkozó szellem, állj rá a megfelelő hullámhosszra és teszteld le Te is az Univerzumot, mert huncut. 🙂

Az történt, hogy az egyik hosszú nap végén elszenderedtem a kanapén. Éreztem, ahogy a béta szinten rezgő elmém száguld az alfa állapot felé, aztán az elalvás felé félúton megálltam élvezni az éber figyelem állapotát. Figyeltem, ahogy csöpög a víz a konyhában, ahogy édesen mocorog a kisfiam az ágyikójában, aztán valamikor egy olyan képzelt valóságban folytatódott a sztori (ide a megfigyelő elmém fókuszálásának kihagyásával siklottam át valahogy), amelyben az édesanyám és a kisfiam ugyanazon idősíkban léteznek. Drága anyukám nagyon örült a kisfiamnak, együtt játszottak, Ádikám meg sokat vigyorgott a nagymamájára. Nagyon szép volt ez a kép és olyan üdítően valóságos, éreztem, ahogy megmelengeti a látvány a szívemet és azt is éreztem, hogy ez teljesen normális. Aztán felébredtem és ráeszméltem, hogy a valóságosnak hitt realitás csak az elmém teremtménye volt, hiszen az édesanyám már a kisfiam fogantatása előtt kilépett ebből a földi létből, a fizikai valóságban tehát semmilyen szinten nem lett volna lehetséges az, hogy a találkozás létrejöjjön. De mégis olyan valóságosnak tűnt… A valóságosnak érzékelt idősíkokban ez a találkozó nem tudott létrejönni, az elmém mégis belenyúlt magától és 100%-os bizonyossággal éreztem eme idősík tökéletes VANságát. Talán csak a tudatalatti vágyaimat tükrözte vissza ez az ugrás, de az is lehet, hogy másról van szó. Ezen a ponton elkezdtem egy kicsit elemezni a helyzetet.

Induljunk ki abból, hogy a kvantumfizikusok már bebizonyították, hogy az elménk az elképzelt valóság és a ténylegesen érzékelt valóság élményét ugyanúgy interpretálja. Akár az elmémben “futok”, akár a valóságban ténylegesen, az agyban ugyanazon idegpályák aktiválódnak. Sokszor mérték, ez így van. Ha el tudok valamit képzelni, akkor az VAN és a KÉPzelet hat rám, fiziológiai és érzelmi szempontból egyaránt. Ennek legjobb példája az elképzelt citrom és az azonnal beinduló nyálelválasztás kísérlete, de a tinédzser fiúk éjszakai magömlése is mindannyiunk számára ismert jelenség. Srácok számára tuti. 🙂 Az elme létrehoz egy képet, amit valóságosnak hisz (emlékszem tinédzser koromra, finom az ilyen álom, fizikai erőkifejtés nélkül “jön a juhé”), a test pedig leképezi a fizikai világban az elmeműködés szándékát.

Képzeljétek el, hogy ez azért lehetséges, mert valójában nincsen téridő. A valóság nem más, mint a végtelen lehetőségek egymásutánjának az elménk által kiválasztott, majd a testünk válaszreakciói által lekövetett aktuális következménye a fizikai valóságnak érzékelt jelen pillanatban, s ezen leképezések sorozatát érezzük időnek. Erről már ugye írtam a “Most ez a valóság” c. írásomban is, ott azonban más nézőpontból vizsgáltam a történetet. Az elménket béta (ébrenlét) állapotban a tudatunkkal felügyeljük, az alfa és az alatti rezgésszinteken (alvás és mélyalvás állapotában) viszont a tudatalattink vezérel. A “trükk” azonban az, hogy a tudatalattink a tudatunk ébrenléte alatt is folyamatosan analizál, képet alkot és teremt, s az összes potenciális megvalósulási lehetőséget megírja számunkra a tényleges kiválasztás előtt. Csakúgy, mint az álom, ahol az idő teljesen szubjektívvá válik és pikk-pakk ugrálunk a potencialitások (=végtelen lehetőségek) mezői között.

A végtelen lehetőségek közül tehát minden egyes potenciális választás képkockája tulajdonképpen a valóság része, mi azonban csak azt hozzuk tudatos szintre és tapasztaljuk meg az érzékszerveinkkel, amelyik felé kifejeztük a szándékunkat. De a többi is VAN, hiszen ha a tudatunkat rá tudjuk irányítani egy bármilyen elképzelt – de mégsem megvalósult – eshetőségre, akkor az már VAN. Akkor nem létezne csak, ha kép-telen lennék róla egy imaginációt (elmekép) alkotni. A következményt jóllehet nem a végtelen mennyiségű potenciális lehetőségek megléte, hanem a fókuszált megfigyelés és megértés folyamata teremti, amit a döntés felelősségének felvállalása esetén tett követ. Amit nem követ tett, az is VAN, csak nem képeződik le olyan következményben, ami metafizikailag belepiszkál a létbe. (Illetőleg sokkal kevésbé piszkál bele, de még az is bőven belepiszkál.) Ez most srácoknak: Képzeld el, hogy sétálsz az utcán, látsz egy eszméletlenül csinos lányt és a hedonista elméd kivetítőjére mindenfélét dolog bevillan, ami jól esne az ifjú hölggyel a kávén kívül. Elképzeled, ahogy a lány csillogó szemekkel sugallja az igen-t, Te kigombolod a blúzát és satöbbi… 🙂 Még ha csak egy pillanatra is, de VAN következménye az elméd játékának, mert a gondolat szintjén a tudatos teremtés folyamatába berántottad a potencialitást és ezt érzelmi és (akár) fizikai szinten is(!) érzed. A jövő minden pillanatban belőled indul ki, a múlt pillanatainak (újra)értelmezésével egyetemben.

Emlékeztek még a Vissza a jövőbe c. film 2. részében erre a jelenetre?

“…az én hibám, az egész az én hibám! Ha nem veszem meg azt a könyvet…” – Volt már olyan érzésed valaha, hogy Te voltál a hibás? Be merted vallani minden esetben? 😉

Rakjuk össze azt, hogy mire is megyünk ezzel az információval azon kívül, hogy “Józsi ne fárassz má’!”.

Képzeld el, hogy megállítod az időt, a földön előtted “fekszik” egy olyan négyzetrácsos sík, amely függőleges (Y) és vízszintes (X) irányban végtelen mennyiségű képkockát tartalmaz. Akár balra-jobbra, vagy fel-le nézel, mindenfelé képkockák vannak, középen látod a jelen pillanat filmkockáját piros keretben. (Na jó, legyen inkább zöld, elvégre Te engedélyezted. ;)) Az életed összes múlt-, jelen- és jövőbeli potenciális (tehát azt is látod, ami nem valósult meg, ami most nincs, s ami nem fog megvalósulni) pillanatának kockái az orrod előtt hevernek. Mindegyik VAN. Minden egyes kis négyzetben egy darab képkocka van, amely az összes potenciális döntési lehetőség összes potenciális következményéből egyetlen pillanat. Ha a jelenlegi pillanathoz vezető korábbi pillanatokat szemügyre veszed, világossá válik az is, hogy a potencialitásnak mely mezőivel nem találkoztál a fizikai realitás szintjén. Látod azt, hogy “mi lett volna ha”. (A szemléltetés kedvéért ami megtörtént az színes, ami nem, az fekete-fehér.) Mindaz, ami nem történt meg és az én életemben(!) csak a végtelen potencialitás síkján jelent meg egy-egy (értsd: sok-sok ezercsillió zsilliárdnyi 🙂 ) fekete-fehér képkockában, a lét szintjén az is VAN. Vannak megélések, amelyek már nem megváltoztathatók (aki meghalt, az a jelenlegi, fizikai élet síkján a potencialitásból kikerült), más elmulasztott kapcsolódás hiánya azonban a jövőben még(!) megváltoztatható. Amit nem léptél meg, de szükséges lenne meglépned (mert ez a karmád), az szembe fog jönni valamikor, akár szeretnéd, akár nem.

“Amit nem élünk meg tudatosan, az sorsként köszön vissza.”
– Carl Gustav Jung

Amikor döntést hozok (minden egyes pillanatban), az XY tengely mentén ugrálok jobbra előre, vagy “fel”, vagy “egyenesen”, vagy “le”. Minden egyes pillanat “végén” egy végtelen irányú útelágazás VAN. Akárcsak a sakkban, itt is minden lépéssel együtt annak következményeivel is számolnom kell, de a fókuszom ajándékaként azt is megláthatom (annak összes következményével), hogy a döntéseimmel milyen útra nem lépek rá. A nehézséget az okozza leginkább, hogy a négyzetrácsos mátrix végtelen mennyiségű kockája közül minden létezővel VAN közös kockám, a múltban nem kiválasztott valamely potencialitásban rejlő éberré válás lehetőségével pedig nagy valószínűséggel találkozni is fogok, amennyiben a karmámban ez “meg van írva”. Magyarul – bár szabad akarattal olyan kockát választok ki, amilyet csak akarok – bizonyos filmkockák addig fognak ismétlődni, amíg meg nem értjük őket. Lásd öröklődő betegségek.

Hozzuk le ezt az egészet gyakorlati szintre.

A jelen pillanat (amit egyedüli létezőnek érzékel az elme) csak egyetlen a végtelen potenciális lehetőség közül, ami a jelenlegi pillanat helyére léphetett volna, amennyiben a múltnak érzékelt korábbi MOSTokban az egyes “útelágazódásoknál” másik irányba fordulok (vagy azok fordulnak másik irányba, akikkel közös filmkockám van, tehát mindenki). Tudsz még követni? 🙂 Az összes lehetséges realitásnak az összes lehetséges következménye ebből fakadóan potenciális valóság, s egy kis fókuszálással és gyakorlással elszórakozhatunk vele “a világ végezetéig”, hogy a figyelmünket ráirányítsuk az összes általunk elképzelhető potenciális forrás pillanatra és annak összes elképzelni bírt következményére. Állj meg egy pillanatra és éld bele magad, hogy a jelen pillanatban az összes általad elképzelhető (és még azon is túli) pillanat benne van, amely egy bizonyos döntés következményeként nem íródott meg a tapasztalati valóság számára.

Például:
Odamentél “ahhoz” a fiúhoz/lányhoz és ő viszonozta az érzelmeidet, megtapasztaltad az igaz szerelmet. Mégis jelentkeztél az esélytelennek hitt munkára, és Te lettél a befutó. Elvitted az anyukádat egy akupunktúrás gyógyítóhoz és így a változókor konfliktusait megúszta. Bulizás helyett elolvastál egy könyvet, aminek hatására buddhista lettél. Egy megállóval később szálltál le a buszról, így megmentetted egy idős néni életét.

Jól hangzik, ugye? Persze az élet nem csak ilyenekből áll, mert bizonyos döntésekből olyan eredmények is születnek, amelyeket nem szeretnénk. De erre mindjárt visszatérek.

A lényeg, hogy minden egyes pillanat egy felelősséggel felvállalt döntés akkor is, ha azt gondolom, hogy nem az. Ha nagyon pörög az elméd, lassíts le egy kicsit és gondold át még egyszer ezt: Minden egyes pillanat egy felelősséggel felvállalt döntés akkor is, ha azt gondolom, hogy ez nem így van. A döntés és a nem döntés egyaránt valamilyen irányt ad. Nekem is, neked is, mindenkinek. A döntésemmel valamerre tartok.

Mire jó, ha mindezzel tisztában vagyunk?

Abban a pillanatban (de csakis abban a pillanatban), amikor rájövök arra, hogy minden gondolatom, érzésem és cselekedetem beleszól a történelem folyamatába, el tudok kezdeni felelősen élni. Mi lenne, ha őszintén elmondanám annak, akit szeretek, hogy mit érzek? Mit változtatna ez az ő életén? És az enyémen? Itt nem feltétlenül kell párkapcsolatra, vagy akár szülő-gyerek kapcsolatra gondolni, egy barátod is lehet az alany. Mi történne pusztán ettől, hogy ezt megteszem? Vagy nézzünk egy még hétköznapibb példát. Mi lenne, ha a boltos néninek megköszönném, hogy nap mint nap gondoskodik a friss pékárúról vagy arról, hogy van Túró Rudi? Hogy menne haza a munka után? És én? Aztán persze ott a másik oldal is: Mi lenne, ha elkezdenék másképp viselkedni azokkal, akiket (legalábbis látszólag; értem ez alatt, hogy a megosztást azért gerjesztik is) megítél a társadalom? (Pl. cigányokkal, arabokkal, zsidókkal, stb.) El tudna-e “kezdődni” egy olyan idővonal, amely a végtelen potencialitásból egy másfajta jelent – egy nem megosztható ember(i)séget – teremt a jövőben? Van-e ebbe beleszólásom? Hány ember szükséges ahhoz rajtam kívül, hogy ennek látszatja is legyen?

Mi lenne, ha hangosan ki merném mondani, hogy az életem bizonyos területein hazudok önmagamnak?

A kérdések sora végtelen, akárcsak a képkockáké. A végtelen potencialitás minden egyes lépése újabb kérdéseket vet fel. Én azt gondolom, hogy butaság alábecsülni egyetlen válasz jelentőségét is.

“Aki nem tesz fel kérdéseket, az nem kíváncsi válaszokra.”
– Józsi bácsi 🙂

Talán felesleges, talán hasznos ezeken gondolkodni, én azonban úgy látom, hogy figyelmen kívül hagyni nem érdemes annak tudatosítását, hogy nem csak egy szemlélődő vagyok a történelem folyamatában, hanem annak aktív résztvevője. (Akkor is pl. amikor egy tömeggyilkosságot ünneplek Hálaadásként.) Szabad akaratot kaptam ahhoz, hogy úgy érezzek, azt gondoljam és akként cselekedjem, ahogy helyes és igaz. Megfontoltan, alázatosan, szeretettel és legfőképpen éberségben. Mellesleg pontosan ez az állapot / folyamat az éberség, amiről beszéltem. (A szabad akaratot mégis sokan másra használják, ebből származik a betegség, a szegénység és a széthúzás. Persze miből tanulnánk, ha ez nem így lenne? :)) Pont ebből kifolyólag annak felelősségéről sem szabad elfeledkezni, hogy a jó szándékú(nak hitt), vagy csak valamilyen szándékkal megfogalmazott tanácsaink milyen potenciális jövőképet hoznak létre mások számára. Példa erre az, amikor az orvos legjobb tudása szerint kemóra küldi a beteget anélkül, hogy természetes rákgyógyító módszerekből picit is képben lenne, de az is, amikor egy embert félelemkeltéssel elriasztanak egy szakorvos felkeresésétől azt hangoztatva, hogy az orvosok csak gyógyszerügynökök. Ha beszélsz tanítasz (és irányítasz), ha hallgatsz tanulsz. Biztos, hogy a gondolataid a sajátjaid és nem másoké? 🙂

Ennyi ijesztő(?) infó után (hiszen lehet, hogy valakit a jószándékú tanácsaimmal épp a “halál felé” kergettem korábban, uhh ez kemény) azért van építő gyakorlati tanácsom a bejegyzés végére. Ez pedig a következő: Amire – minél többet – fókuszálunk, az a tapasztalati valóság potencialitásában erősebben jelenik meg. Ha tehát a végtelen mennyiségű lehetséges képkockából éber elmével ki tudom választani azt a jövőképet, amelyet megélni és megtapasztalni szeretnék, s ehhez a képkocka-sorozathoz érzelmet és tudatosságot is tudok kapcsolni, akkor az Univerzum (vagy csak az elmémbe épített automata útkereső) az érzelmeknek és abból fakadó gondolatoknak köszönhetően elkezd engem a megfelelő képkockák irányába terelgetni. Ez ugye az ún. vonzás törvénye, ami tudatosság nélkül ugyancsak nem működik. Az is fontos jóllehet, hogy a megfelelőnek hitt úton olvassunk a randomnak hitt jelekből, mert semmi sem banális, ami velünk történik.

Vajon mennyit segítene az, ha tudnám (ha látnám, lelki szemeim előtt), hogy egyetlen adott időpillanatban milyen irányokba tartok egyszerre?

Végezetül képzeljétek el azt a vadnak tűnő(?) gondolatot, hogy a boldog és egészségben leélt életed kulcsa nem csak abban az idősíkban található, amit tapasztalsz, hanem egy párhuzamos valóság azon képkockáiban, amelyek előhívásához semmi más nem kell, csak az, hogy tudd: TE vagy a mindenség.

Na de erről majd legközelebb, még Karácsony előtt, mert ez egy nagyon izgalmas téma. Áldott Adventi időszakot kívánok mindenkinek!

MOST ez a valóság

MOST ez a valóság

MOST ez a valóság

Személyes tapasztalatom az, hogy az élet pillanataiban lévő csodának tudatos meglátásához és megéléséhez valamikor szembesülnünk kell a halál témakörével. Egy nap meg fogok halni. Ha nem fogom fel és érzem át, hogy minden anyagi célt, amiért az életemben küzdök egy nap saját magam mögött fogom hagyni, sokkal nehezebb rájönnöm arra, hogy mi az életem metafizikai küldetése. Ez a küldetés a valódi értelem az egyébként nagyon fontos, de valójában tökéletesen lényegtelen materiális dolgok mögött.

Eddigi jelentéktelen életem során számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, amelyben úgy éreztem, hogy “na most meg vagyok lőve”. Ilyen esemény volt több olyan kisebb-nagyobb baleset, melynek műtét és hosszú hetek tehetetlen lábadozása lett a következménye, vagy a már sokszor emlegetett meghatározó pont az életemben, amikor tavaly nyáron elveszítettem az anyukámat. Amíg nem vállaltam felelősséget a saját érzelmeimért és az azokból fakadó gondolataimért, addig az ilyen helyzetekben mindig azt kérdeztem az égre nézve: “Most miért én?” Úgy érzem, hogy vagyunk így ezzel egy páran. Ennek talán az lehet az oka, hogy sokak szenvedéséről nem veszünk tudomást és csak akkor vesszük észre az érme másik oldalát, ha oda kerülünk. Különben meg “Elég nekem a magam baja!”, ugyi. (Ezt hívják egyébként kognitív disszonancia redukciónak = az elképzelt valóságunkba nem illeszkedő információkat kirekesztjük a tudati szintről és úgy viselkedünk, mint azok a kellemetlen dolgok nem volnának.) Nem akarok álszent lenni, ezért bevallom nektek, rengetegszer élem meg a mai napig azt, hogy csak a saját bajom érdekel. Részint önvédelem, részint érzéketlenség az oka. Ez is vagyok, hopp egy tükör. 🙂

“Amikor nehézségekkel szembesülsz és azon tűnődsz, hogy vajon hol lehet Isten, mindig emlékezz rá, hogy a tanár a teszt (=megmérettetés) közben csöndben van.”
– Ismeretlen –

A probléma szerintem ezzel a hozzáállással az, hogy a hárítással és a kognitív disszonancia rendszeres alkalmazásával nem jutunk el sem igazi önmagunkhoz, sem pedig a megoldásnak nevezett első lépéshez, amely után egy boldogabb, tisztább érzésekkel szegélyezett úton folytathatjuk tovább.

Éveken keresztül foglalkoztatott az, hogy a politikai és gazdasági élet valódi irányítói kik lehetnek. Nagyon sok megnézett dokumentumfilm és a témában íródott könyv elolvasása után azt tudom mondani, hogy a megszállott igazságkutatók véleménye az, hogy a látható irányítók mögött van egy láthatatlan erő, amely a valódi döntésekért felelős. Ezt hívják háttérhatalomnak, amely létezésének elfogadása azért lehet előremutató, mert akkor rájövünk, hogy a politikai pártok mögötti finanszírozás és szándék valójában nem annyira különböző az emberiség sorsát illető leglényegesebb döntéseket illetően, mint amennyire annak tűnik. A háttérhatalomról többek között J.F. Kennedy is beszélt (teljes beszéd magyarul itt: J.F.K. beszéde 1961-ből), azt hiszem, hogy amerikai elnökként hihetünk annak, hogy nem csak szellemeket látott. Mégis, ha ez a téma a széles körű nyilvánosság előtt előkerül, még mindig – vagy egyre inkább – a klasszikus összeesküvés-elmélet elnevezéssel bélyegzik meg az alternatívnak nevezett nézeteket a hivatalos “szakértők”. Mindezt annak ellenére, hogy a legtöbben nem veszik a fáradságot arra, hogy személyesen is utána nézzenek az állításoknak, pedig a vita akkor lenne igazán értelmes. (Amíg mindkét fél nem ismeri ugyanazokat az információkat, addig a vita nem lehet eredményes.) Ilyenkor valójában az történik, hogy elutasítom a puszta lehetőségét is annak, hogy az általam elképzelt, jó szándékúnak vélt és az emberiség javát szolgálni hivatott világrend mégsem annyira humánus. Ha kiderülne, hogy rengeteg, sokszor milliók halálát okozó események mögött önző személyes érdekek vannak, akkor kép-telen lennék boldog naivitással szemlélni a dolgokat. Ezzel ugyanis megsérülne a bizonyosságom és a világ jóságába vetett hitem, ami az egész hitrendszerem alapja. (Azt viszont nem merném állítani, hogy a jelenlegi, nem annyira humánus politikai és gazdasági döntések nem fognak hosszú távon az emberek felébredése által csodálatos jövőt eredményezni. Mint tudjuk, teher alatt nő a pálma.) Mindezekre csak azért tértem ki egy bekezdés erejéig, mert ez egy klasszikus példája annak, hogy sokak számára mennyire nehéz elfogadni a ridegséget és a történelmet alakító erők önző érdekeinek meglétét.

S ha már kognitív disszonancia és világméretű “összeesküvések” kérdésnél tartunk, ezt a videót láttátok már?

Teljesen hétköznapi példával élve egyébként a kognitív disszonancia a párkapcsolatok csalódásai terén is tettem érhető (pl. ordító negatív megnyilatkozások és cselekedetek ellenére az egyik fél nem tudja elképzelni, hogy a másik miért bánik vele méltatlanul és ezért továbbra is azt hazudja magának, hogy a rendszeres szop@atás és agresszió a kapcsolat javát szolgálja), de a munkahelyi viszonyaink vagy baráti kapcsolataink során is belefutunk abba, hogy az elképzelt valóságunk különbözik attól, ami a ténylegesen érzékelt realitás. Szeretnénk, ha úgy lenne, de máshogy van. (B@ssza meg.) Az illúzió erősebb…

Mi lehet ilyenkor egy bölcs hozzáállás?

Kiindulópontként azt tudom mondani, hogy a legfontosabb lépés annak elfogadása, hogy a világ és benne minden érzelem, gondolat és cselekedet az VAN. Minden, ami történt, történik és történni fog, az VAN. A múltat nem tudjuk alakítani, csak a róla kialakított képet, a jelen viszonyaira még van némi ráhatásunk nem csak gondolati, hanem cselekedeti szinten is, amelyből majd a jövő is kialakul. De akárhogy is formálódik a milliónyi pillanatból az időtengely, egy adott MOST állapot bármely minőségű eseményének közös nevezője a VANság. Nem, ez nagyon nem jelenti azt, hogy csupán külső szemlélők lennénk a folyamatokban (hiszen a nézőpontunk “mögötti” érzelmek energiája – ahogy a külső és belső eseményekhez viszonyulunk – folyamatosan teremt!), csak arra szeretnék utalni, hogy mivel minden cselekedetünket az érzelmeink hatására létrejövő – belső kommunikációnk általi – gondolatok határozzák meg, ezért a legpozitívabb és legnegatívabb események tudatos megéléséhez is az segít hozzá, ha elfogadjuk a VANság meglétét. Miután ezt megtettük, bárhogy dönthetünk a következő lépésről. Elfogadás, küzdelem, harc, bármi is legyen az.

És most akkor kibontom nektek, hogy ezzel a nézőponttal mit is lehet kezdeni. 🙂

Ha mélyen belegondoltok, furcsa szerzet az ember. A kérdések és magyarázatok leginkább akkor lesznek szükségesek mindannyiunk számára, amikor az elképzelt (illúzió) valóság és az érzékelt, a ténylegesen megtapasztalt realitás között egyre szélesebbé válik a távolság, és mindezt negatív módon(!) éljük meg. Ha csak kicsi a különbség, pl. 5-ös helyett 4-est kapok a suliban, akkor max. mérgelődöm egyet, de ha az elvárt 5-ös helyett megbuktatnak, akkor brutálisan kiakadok. Vagy ha beígérik a 14. havi nyugdíjat is, aztán a 13. havit is elveszik. Ugyanez pozitív irányban nem ugyanilyen intenzitású érzelmi szempontból, azt ugyanis, hogy valami jobban sül el az életünkben, mint amire számítottunk sokkal természetesebbnek vagyunk hajlandók venni. Ennek az az oka, hogy a pozitív kimenetelű helyzetek (“szerencsém volt”, “az Isten mégis csak velem van”, “a világ jó”) után nem teszünk fel további kérdéseket és nem keresünk magyarázatokat. (Pedig a VANság abban az esetben is ok és okozat együtt.)

Hogyan lehetséges elfogadni a VANságot és erőt szerezni ebből?

A VANság valójában a mindenség, a MOST-ra vetítve talán úgy lehetne definiálni, hogy egy múltbéli eseménysor végtelen számú potenciális megvalósulásából kialakult jelen pillanat. A VANság a valóság potencialitását teljességgel átható LÉT megnyilatkozása minden esetben. Most pedig megpróbálom ezt lefordítani magyarra. 🙂

Képzeld el a világot úgy, hogy az X (vízszintes) tengely az időnek érzékelt folyamat, az Y (függőleges) tengely pedig a pillanatok végtelen potencialitása. Az Y tengelyt úgy a legegyszerűbb elképzelni, hogy a végtelen függőleges tengelyen a következő időpillanat képkockái helyezkednek el. Állsz a függőleges tengely előtt és felfelé, lefelé végtelen számú “következő képkockát” látsz. A “végtelen potencialitás” azt jelenti, hogy bármely időpillanatnak végtelen mennyiségű következménye lehet. Jelen pillanatban pl. itt ülök a gép előtt és verem a billentyűzetet nyitott ablakkal, a következő pillanatban elindulhatok egy olyan “úton”, melynek “végén” kijutok a konyhába meginni egy pohár vizet, vagy megmosom az arcomat felfrissülés végett a fürdőszobában, de az is benne van a végtelen események potencialitásában, hogy a széket, amin ülök két kézzel belevágom a monitorba, vagy kiállok az erkélyre és a mélybe vetem magam, miközben torkamszakadtából ordítok, hogy “Moszkvics slusszkulcs!” 🙂 A végtelen potencialitásnak csak az szab határt, ami a fizikai univerzum törvényeivel szemben van. Pl. a következő időpillanatnak nem valós lehetősége az, hogy hirtelen 80 éves leszek, sem az, hogy felébredek Miss Angola mellett egy húsvét-szigeteki motelban. De lehet, hogy ez is csak a hitrendszerem miatt van így, és ha eleget edzeném a gondolataimat, akkor…

Viccet félretéve gondolj bele abba, hogy a jelenlegi pillanatban (=MOST) mennyire – elképesztő módon! – sokféle választási lehetőséged van az azt követő pillanat kialakítására. Úgy érzem, hogy abban a pillanatban, amikor valaki ezt az erőt megérzi és megérti, akkor a Napnál is világosabbá válik számára, hogy mit jelent a felelősség. Én vagyok a forrás és bárhogy döntök, bárhogyan alakítom az életemet, az VAN. És ennek analógiájára az is VAN, ahogyan mások alakítják az övéket, és az is VAN, ahol ez a kettő összeér. A végtelen potencialitásból kiválasztottam valamit és mások is kiválasztanak valamit, s ezek a “lehetőség mezők” az életünk ösvényén folyamatosan találkoznak egymással és újabb felismerhető képkockákat helyeznek el a saját végtelen döntéseink filmjében. EZ AZ ÉLET.

A csoda ott kezdődik, hogy erre a folyamatra képes vagyok rátekinteni tudatosan, felvállalva azt a felelősséget, ami a saját magam és mások által kialakított VANsághoz kapcsolódó személyes megélésem. Gyakorlati példára lefordítva ez a következőt jelenti, ismételten a már korábban említett példával (bevallom, ez volt a villanykapcsoló!):

Amikor az édesanyám haldoklott és már tudtam, hogy csak napjai, hetei lehetnek hátra, akkor értettem meg azt, hogy a végtelen potencialitás képkockáiból kiválasztott (=felelősséggel felvállalt) film eredménye a jelen pillanat. Amikor este lefeküdtem aludni, reggel felkeltem és elkezdtem az életem egyik legmeghatározóbb embere közeledő halálának tükrében nevetségesen banális hétköznapi cselekedeimet elvégezni, akkor a vágtázó gondolataim és a tudat alatt rendkívül zaklatott és szomorúsággal, félelemmel teli lelkiállapotom közepette mindig az a “képkocka” ugrott be, hogy MOST EZ A VALÓSÁG. A végtelen potencialitásban az a történet is megvan, hogy az édesanyám 100 éves koráig egészségben él, de a realitás talaján az történik, hogy az élete egy bizonyos pontján ő tudatosan (de leginkább tudattalanul) egy olyan utat választott, aminek a következménye az lett, hogy sokkal fiatalabban hal meg. Ezzel pedig az én életem végtelen mennyiségű képkockájából is elvett egy csomót (valójában ez is a fájdalmam része!), melyben pl. ő boldog nagymamaként látja a gyermeke(i)met felnőni. De bárhogy is van, MOST EZ A VALÓSÁG, s a legtöbbet akkor tehetek önmagamért, ha ezt a ténylegesen érzékelt valóságot “teljes tudatossággal” megélem. (Jelen esetben ez a gyász és az áramolni akaró érzelmek tudatos megengedését jelentette.) Ha erre képessé válok, akkor nincs többé érzelmi tiltakozás, nincs szenvedés, ami megbénít és képes vagyok továbbra is teremtő üzemmódban létezni.

Ha megvizsgálom az életemet, ez a nézőpont valójában minden döntésemre alkalmazható. Anandagiri, a 2013 márciusában Magyarországra látogató fiatal indiai tanító pl. azt mutatta meg számos történeten keresztül, hogy a boldogtalanság forrása minden esetben az, hogy a fejünkben íródó, életünk minden egyes területére kivetített potenciális jövőbeli történet (=az események általam elképzelt és elvárt folyamata) nem úgy valósul meg, ahogyan arra számítottam. Elképzelem, hogy a munkából hazaindulok és 20 perc múlva otthon vagyok, de a 10. percben balról izomból belém jönnek, jó esetben “csak” combnyaktörést szenvedek és nem sokkal később már egy mentőautóban robogok a kórházba. Ilyenkor a szenvedés csak úgy kerülhető el, ha képes vagyok tudatos szintre hozni, azaz megfigyelni azt, hogy az elvárásaimtól eltérő valósághoz kapcsolt érzelmi állapotból fakadó gondolat okozza a szenvedést. A szenvedés eredője az, hogy nem tudom elfogadni azt a gondolatot, hogy most ez a valóság. Márpedig a következő “képkocka” fölött akkor tudunk felelősséggel döntést hozni, ha nem vagyunk az érzelmeink által irracionális, a valóságot megfigyelni képtelen állapotban.

De hiszen minden egyes időpillanatban írom az életem elvárt történetét Józsi, mit kezdjek ezekkel az infókkal?

Csak annyit, hogy légy tudatában annak, hogy egy elképzelt, megálmodott sztori irányítja az életedet és amikor nem az történik, amit szeretnél, az is a tökéletes VANság része. Sok esetben sztereotípiák, elfogadott normák alapján kialakított sorsterveket kreálunk, amelyekhez aztán nagyon mély érzelmeket kapcsolunk, különben (úgy érezzük, hogy) nem lenne értelme felkelni reggel. Mindig az érzelem (és annak tudatos, vagy tudattalan megélése!) irányít, mert még ha sok esetben nem is tudjuk pontosan, hogy mit szeretnénk, abban biztosak vagyunk, hogy hogyan szeretnénk magunkat érezni a megvalósult terveink következtében. Azonban az életkörülményeimet alakító energiahalmaz megnyilatkozásaként létrejövő VANság minden esetben az, amit megkapok. Ez pedig nagyon sokszor nem az, amit látni, érezni szeretnék. Viszont VAN. 🙂

Ha tehát még nem találtad meg életed párját, ne keseredj el és ne vetítsd ki magadnak egy olyan képet, ahol ez nem valósulhat meg, hanem mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” Ha még keresed azt a munkát, amelyben őszintén jól éreznéd magad, mert önmagadat adhatnád, de még nincsen meg, akkor ne keseredj el és ne legyenek olyan kivetítéseid, hogy ez nem lehetséges, csak mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” Ha elveszítettél valakit, akit nagyon szerettél, akkor ne vetítsd ki magadnak azt, hogy Te már soha nem leszel igazán boldog, hanem mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” És ha bármilyen életkörülményben más sztori jön létre, mint amit “előre megírtál” az elmédben, mindig mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” A legfontosabb azzal tisztában lenni – a saját érdekedben -, hogy a következő MOST kiválasztása a végtelen mennyiségű képkockából a Te döntésed és ez mindig felelősséggel jár. Ezért van az, hogy nem csak a gondolatok forrásai vagyunk, hanem a hatásai – azaz a gondolat eredményeként megszülető eredmény, következmény “elszenvedői” – is. Kapiss?

Az Isten / Univerzum végtelen bölcsessége nagyon okosan úgy alakította ki az érzelmek világát, hogy egy adott időre mindenből csak egy bizonyos mennyiséget adott. Figyeljétek meg! Ha bármilyen érzelem mennyisége “kifut”, újra működik a teremtő állapot. Ezért van az, hogy egy idő után nem tudunk többet szomorkodni, sírni, félni, sem örülni, mert az érzelem intenzitása elhalványul és kifut. Ezért működik a gyász, ezért képes egy tudatos ember 1000 kudarc után is felállni és ezért nem tudunk túl sokáig örülni annak, amit hosszú vágyakozás után megkaptunk. Minden érzelem mennyisége kifut. S ha ez megtörténik, kell egy kis idő, hogy újból feltöltődjön bennünk minden. Mondják, hogy az út a boldogság, nem a megérkezés. Talán pont ezért.

Nekem nagyon sokat segített a felvázolt érzelmi folyamat tudatossá tétele abban, hogy teremtő állapotban tudjak maradni, amikor csak szeretnék, és bátorkodom azt hinni, hogy ez a kis “gyakorlat” egy kivételesen remek “eszköz” arra, hogy a metafizikai felelősségünk (=életem minden cselekedete hatással van a lét egész-ségére) felvállalásával lényegesen éberebb világot teremtsek első sorban saját magam(!) számára, amely által aztán az EGÉSZ is egy sokkal tudatosabb létállapot felé halad. Pl. azzal is, hogy ezt a módszert megosztottam ezen a blogon.

Azzal, hogy tudatosan elfogadjuk azt, hogy bármely időpillanatban “most ez a valóság”, nem csak, hogy nem “feladjuk” egy másik potencialitás létrehozásának esélyét, hanem a pillanathoz kapcsolt érzelmeink tudatos megélését követően sokkal inkább erőt kaphatunk ahhoz, hogy a végtelen lehetőségekből a “következő képkocka” kiválasztásával kezünkbe és szívünkbe vegyük sorsunk tényleges irányítását.

S hogy miért fontos mindennek felismeréséhez a halál témakörét emésztgetni, ahogyan azt az első bekezdésben írtam? Egyrészt azért, mert a saját halálommal való szembesülés a vélt problémáim méretét “helyre teszi” (=igazából minden probléma eltörpül a halállal szemben és rájövök, hogy nincs fantasztikusabb annál, minthogy amíg élek, folyamatosan tapasztalok és dönthetek arról, hogy mire hogy tekintek!), másrészt egyre inkább azt érzem, hogy az élet nagy pillanatai a végtelen mennyiségű potencialitás közepette “visszafelé” legalább annyira jól – ha nem jobban – meghatározhatók, mint odafelé. De ez majd egy későbbi írás témája lesz.

A most következő “képkockában” viszont elkezdek felkészülni egy jóízű táplálkozásra, amelynek minden pillanatába az étel elfogyasztásának testemet és lelkemet tápláló VANságát írom bele ezerrel, mert az jó. 😉

Utóirat: Vigyázat, csapda! Ha a fenti “gyakorlatot” valaki nem jól értelmezi, akkor az rosszul sülhet el! Félreértés esetén pont az éberséget kapcsoljuk ki a történésekből! Vannak olyan értékek az életben, amelyekért mindig ki kell állni és harcolni kell! Ha tudom, hogy mi az igazság, nem lehet hátradőlni azt gondolván, hogy “most ez a valóság” (pl. tele van hazugsággal a világ, akkor én is hazudok) és kész, beletörődünk. A legfontosabb az, hogy éberség legyen! A MOST valóságának elfogadása a továbbhaladás képességének érdekében csak abban az esetben indokolt, ha a jelenlegi helyzet VANságáért ténylegesen nem a mi kezünkben volt az irányítás, vagy képesek vagyunk bevallani azt, hogy “ezt bizony elb@sztuk”! Ellenkező esetben – ha tehettünk volna valamit a jelenlegi helyzet igazságban történő megéléséért!!! -, akkor a “MOST ez a valóság” kimondása puszta magyarázkodássá válik és a felelősség áthárításává. Ezt ne felejtsük el! A jelen pillanat elfogadása tehát nem helyettesíti mindazt, amit megtehetünk / megtehettünk volna egy adott szituációban, de ha nem tettük meg, akkor először szembesítsük vele magunkat az elfogadás előtt, különben nem érkezünk el a megértéshez!

Éber hallgatás

Éber hallgatás

Éber hallgatás

Amikor gyerek voltam, néhány osztálytársam azzal csúfolt, hogy állandóan beszélek, és folyamatosan úgy forgatom a szavakat, hogy mindig igazam legyen. Mivel akkor még messze nem tartottam ott, hogy a kimondott gondolataimat akár egyszer is megfigyeljem tudatosan, ezért ennek az lett a következménye, hogy egy idő után csak félve mertem megszólalni. A kép, amit a külvilág visszatükrözött arról az emberről, akinek önmagamat hittem, nem jött be.

Az évek múlásával annyi változott, hogy bár valóban kevesebbet beszéltem egy idő után, a magyarázkodás sokáig megmaradt, s még a mai napig is azon kapom magam néha egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy a mélyen gyökerező hitrendszerem visszaránt a gyermekkori állapotomba, amelyben azzal, hogy “igazam van” folyamatosan vissza tudom igazolni a létezésem értelmét. Ilyenkor jót mosolygok önmagamon mindig, hogy “látod, már megint pofázol” :), aztán megfigyelem a saját “működésemet” és “elteszem a leckét”. Ha hallgattam volna, bölcs maradtam volna.

De vajon miért van szükségem erre? Miért kell a folyamatosan visszaigazolás a külvilágból?

Az okok meglátásom szerint az alapvető emberi szükségleteinkben keresendők. Először is kell, hogy bizonyosságom legyen arról, hogy a világ olyan, amilyennek hiszem. A kormány az én érdekemet szolgálja (vagy nem), az orvos gyógyít (vagy nem), a kereskedő nem ver át (vagy igen), a barátomban és a partneremben megbízhatok (vagy nem). És ehhez hasonlók. Aztán szükségem van változatosságra. Ha minden állandóan ugyanolyan, a külvilág történései túlontúl kiszámíthatók, akkor becsavarodok. Kell egy kis krízis, hogy utána a katarzisban feloldódjak. Varietas delectat. Harmadikként vissza kell igazolnom a létezésem értelmét: én egy fontos ember vagyok. Ha nem érzem a cselekedeteimet és a világhoz hozzáadott input-omat jelentősnek, kisebbségi érzésből fakadó “konfliktus-hegyeket” hozok létre odabent. A blogolás többek között nekem leginkább ezt az emberi szükségletemet rendezi el. (…csak hogy őszintén és tudatosan tekintsek önmagamra és arra, amit a mátrixban művelek.) Aztán szükségem van a kapcsolódásra is. Éreznem kell, hogy szerethető vagyok és szeretni tudok. A bizonyosságaimat “díszítő” változatosságból fakadó bizonytalanságok között az önmagam fontosságát visszaigazoló cselekedetekből szeretetet remélek. Ha mások is úgy érzik, hogy lényeges a létezésem, szeretni fognak és ez jó. Van értelme a létezésemnek. Amikor pedig a fenti “négyesen” túl vagyok, fejlődni is szeretnék minden téren, továbbá visszaadni valamit a világnak. Erről szól a két spirituális szükségletünk: a növekedés és a hozzájárulás. Ezekért (is) szövegelek.(Megjegyzés: Ilyen az, amikor az emberi működésből egy egyenletet gyártasz. :))

Talán nagyon leegyszerűsítettem az életet ezzel a megközelítéssel, de akármilyen szemszögből vizsgálódom, mindig ide lyukadok ki. Minden ember minden egyes tevékenységét a fenti szükségletek kielégítése hatja át. Ennek kapcsán jutott eszembe az is, hogy mennyi felesleges információval terheljük le az agyunkat nap mint nap, és hogy mi köze van ennek ahhoz a vágyott élethez, amit élni szeretnénk, de mégsem tudunk. Főleg azért, mert sok-sok felesleges információt nem csak átengedünk, hanem meg is csócsáljuk és “másokhoz vágjuk tiszta erőből”.

Nem mintha az emberiség bármikor is szűkölködött volna a felesleges információk egymás közötti megosztásában – gondoljunk csak öreganyáink falubéli pletykálkodásaira -, a mai, “felgyorsult világunkban” ez a jelenség (talán) még inkább tapasztalható. Beszélünk, szövegelünk, ha kell, ha nem. 🙂 A világ persze egyáltalán nem gyorsult fel, és ugyanolyan sebességgel halad, mint előtte, csak a kommunikáció sebessége és az információ mennyiségének az áramlása változott, így több mindenről lehet eszmét cserélni. És tesszük is. Ami viszont érdekes paradoxon, hogy az információ mennyiségének és sebességének a növekedése együtt halad a “türelmetlenségi hányados” növekedésével is. Ha nem kapom meg az információt, amire szükségem van (ráadásul gyorsan), akkor bepippanok. 🙂

“Mégis miért elmélkedsz erről Te Józsi?” – tehetitek fel a kérdést, teljesen jogosan.

Azért teszem, mert szerintem az információ, vagyis az adatok “feldolgozásának és kezelésének” a módja nagyban meghatározza saját életünk minőségét és annak mások életére kifejtett hatását. Elmondom pontosan, hogy mire gondolok.

Volt-e már olyan, hogy sétálsz az utcán, állsz a buszmegállóban, vásárolsz a piacon, valamelyik plázában és akarva-akaratlanul belehallgatsz mások beszélgetéseibe? Előfordult, hogy ezek a beszélgetések a “semmiről” szóltak? A “semmi” alatt azt értem, hogy nem hangzott el olyan információ, amivel akár a közlést végző, akár az “adatokat” befogadó valóban gazdagodott volna. Értékes, hasznos és használható információról beszélek. Vagy volt-e olyan, hogy Te kezdtél el egy olyan témáról szenvedélyesen beszélgetni, pletykálkodni, amely valójában semmilyen értékes, építő adatot nem tett hozzá sem a saját életedhez, sem másokéhoz? Vagy lazításképpen egy olyan emberről ítélkezel fennhangon, aki ott sincs, hogy megvédje önmagát… Igazából nem is tudom ilyenkor, hogy miért beszélek a témáról, de hát ha már találkoztunk pl. kávézás közben, nézzünk egymásra bután? Milyen ciki csendben maradni… (Szidjunk inkább valakit, az trendi. Vagy ahogy egy amerikai mondás tartja: “It’s fun to trash someone about whom I, personally, know nothing.”, vagyis “Poén gyalázni valakit, akiről egyébként személy szerint semmit nem tudok.” Bocsánat, ha ez általánosításnak tűnik.)

Tényleg ciki csendben maradni? Mi van akkor, ha pont az üres fecsegéssel teremtünk olyan jövőt, amit egyébként nem is szeretnénk? Elképzelhető, hogy a szavaink befolyásolják a genetikai működésünket?

“A felesleges beszéd környezetszennyezés.”

Hallottad már ezt a kifejezést: kínos volt a csend. Mitől lehet “kínos” a csend? Nem tagadom, vannak olyan helyzetek, amikor egy olyan emberrel kerülök egy térbe, akivel valamilyen okból kifolyólag világnézeti különbségünk van, és nincs értelme gondolatokat cserélni, mert a nézőpontoknak nincsen közös vetülete. De miért kínos ez? Attól, hogy valaki teljesen másként szemléli az életet, amennyiben az én energiámat nem rabolja el, miért kéne szenvednem? A “kín” az egy szenvedés állapot, amit én hozok létre úgy, hogy magát a gondolatfolyamatot nem figyelem meg, csak hagyom, hogy az előítéleteimből fakadó érzelmek kontrollálják az elmeműködésemet. (Ha tehát kínos csendbe kerülsz, figyeld meg az érzést, ami átjárja a tested és tudatosítsd magadban, hogy most szenvedsz emiatt egy picit. A megfigyelés megszabadít a szenvedéstől, mert rájössz, hogy Te kreálod a sztorit az agyadban.)

“Ha beszélsz, tanítasz, ha hallgatsz, tanulsz.”

Az “érzelmi szemüveg” brutális erejű. Felvesszük és abban a pillanatban nem vagyunk a gondolatainknak urai, sem őrei. Mint egy fékevesztett vadállat, a “szemüveg” viselése közben megszűnik a megfigyelő, csendben megélt állapot és vágtatni kezdenek a gondolatok. Nem véletlen, hogy az eladástechnikában azt tanítják, hogy se vallás, sport és politika ne kerüljön szóba egy üzleti beszélgetésnél. Ha kiderül a vevőnek, hogy az eladó “áruló”, a megállapodás soha nem jön létre. Ha mélyen belegondolok, micsoda tudatlanság és hazugság van egy ilyen megközelítés mögött. Ha képes lennék a másik embert nem azonosítani az elméjével és gondolati folyamataival, mennyivel könnyebb lenne a (saját) szenvedés(eme)t elkerülni. Tudom, ez nem könnyű.

Állandóan éberségben lenni, gondolataimat, cselekedeteimet megfigyelni nem egyszerű. Azért nem, mert amikor megfigyelem a saját elmeműködésemet, akkor fókuszálnom kell, ez pedig energiát “fogyaszt”, pedig az elme legfontosabb “üzemanyaga” a külvilágból kapott energia, ami legtöbbször a figyelem által érhető el (lásd celebek irracionális viselkedése). Ha bármiről beszélek, a másik figyel rám, ezáltal “fontos vagyok”, így energiához jutok a másik figyelméből. És itt van a kutya elásva: Ha nem éberségben élek, akkor nem az a lényeg, hogy mit mondok, hanem az, hogy mondjak valamit, mert akkor tudat alatt visszaigazolom a létezésem értelmét azáltal, hogy energiát kapok. És hopp, már szennyezem is a világot felesleges gondolatokkal. 🙂

Gyakorlat: Menjetek ki az utcára, üljetek közel kávézókban, éttermekben beszélgető emberekhez és figyeljétek meg, hogy miről folyik a diskurzus. Aztán ha ez már megy, figyeljétek meg saját magatokat, amikor információt cseréltek a másikkal. Van az infónak iránya, célja, tanulsága, előremutató szerepe? Tanulok / tanítok-e valamit azzal, hogy szóra nyitom a számat, vagy csak meleg levegővel töltöm meg az aurámat és a saját hangomat szeretem hallani, hogy VANságom visszatükröződjön “valahogy”?

“Nagyszerű elmék ötleteket vitatnak meg, átlagos elmék eseményekről beszélgetnek, kis elmék emberekről diskurálnak.”
Eleanor Roosevelt

Amikor tanultam hangszeren játszani, mindig azt mondta a zenetanárom, hogy képzeljem el a következő hangot, amit megszólaltatok. Legyen egy pontos képem arról, hogy az a hang hogyan szólal meg. Amikor ezt nem tettem meg, problémák voltak az intonációval (fúvós hangszeren a nem megfelelő irányú és erejű levegőoszlop sebessége alacsonyabb vagy magasabb hangot eredményez) és hamisan szólalt meg a hangszer, amikor azonban megvolt a fejemben a kép, mindig “odaértem”, ahová kell. Zongorán, vagy ütős hangszeren ez az a pillanat, amikor az ujjam a billentyűhöz ér, vagy a kezem megérinti az ütőhangszert. Ekkor persze még nem vontam tágabb összefüggést a zenei hangok megszólaltatása és a beszéd között, de a későbbi megfigyelő “Józsi bácsi” számára ezek már feltűntek. Ha éberen élek, tudatában vagyok annak, hogy mit fogok éppen mondani és ezzel a teremtés – elsősorban a saját magam valóságának – irányát befolyásolni tudom. (S ha már korábban papoltam nektek a karmikus utamról, aki ismer tudja, hogy gyerekkorom óta gyorsabban jár az agyam, mint a szám – azaz hadarok, ha nem figyelek oda -, így nekem pont azt kell megtanulnom, hogy lelassítsam a beszédemet, hogy átgondoljam a mondanivalómat és így azt tudjam teremteni, ami a szívem szándéka.)

Miért fontos a csend ebben a procedúrában?

Nekem az a meglátásom, hogy a csend mindennek az alapja, olyan mint a fény. Ha teremteni akarok hasznos gondolatokat, inspirációra vágyom vagy csak reflektálni akarok a saját elmém működésének eredményeire, akkor legtöbbször a csend segít. Volt már olyan, hogy egy túrázás közben kiültél a hegytetőre és élvezted a csendet? Mi lehet az, ami ilyenkor jól esik?

Tudom (mert az is személyes tapasztalat), hogy pl. rengeteg meditációs gyakorlat eredményéhez “speciális, ráhangoló” zenék segítenek hozzá, a csend mégis segít összekötni a mindent átható univerzális intelligenciát a cselekvőképességemmel. Bevallom, én nem tartom véletlennek azt sem, hogy akárhová megyek, mindenhol szórakoztatni (=a jelenben meglévő figyelmemet szétszórni) akarnak valami zenével, hogy addig se jusson eszembe, hogy megkérdőjelezzem a fogyasztásom szükségességét. Amíg a figyelmem máshol van, a bennem megszólaló igazságra (=nem kívülről jön a boldogság) nem vetül fény. 🙂

Egy mondat értelmét is a szavak közti csend adja meg. Ha mindent egybeírnánk /egybemondanánk és írásjelek nélkül közölnénk egymással a gondolatainkat, nagyon nehéz lenne a szívünk, elménk szándékát közvetíteni. Olyan semmilyen massza lenne az egész, mint egy nyers tészta, mielőtt elkedzed felcikkelyezni. Gondoljatok csak bele, hogy már csak az írás által is milyen nehéz önmagában a kommunikáció, amikor az emberek közti közlés-rendszer 80%-ban non-verbális, azaz nem szavakkal történik, hanem gesztikulációval, hanglejtéssel, stb. Az ÉRT-ELEM mindig a tagolásban (=a csend állapota) jelenik meg.

“A bölcs emberek azért szólalnak meg, mert mondanivalójuk van. A bolondok meg azért beszélnek, hogy mondjanak valamit.”
Platón

Mire akarok kilyukadni ezzel a csend témával? Hiszen a csend az pont a semmi megléte… vagy mégsem?

Az utóbbi időben nagyon sokszor figyelemmel kísértem azt, hogy az engem körbevevő világban ki miről beszél. Sétálok az utcán, utazom a buszon, találkozom ismerősökkel, bemegyek egy étterembe, mindenhol eszmék, gondolatok és érzelmek cserélnek gazdát. Bizonyosságok harcolnak fontossággal, változatosság küzd a kapcsolódással, és gyakran mosolygok azon, hogy az egók hogyan feszülnek egymásnak, vagy hogy milyen úton-módon próbálunk energiát elszipkázni a másik embertől. Bevallom, nagyon érdekes “játék” megfigyelni, hogy egyébként nagyon okos, de éberségen kívül lévő elmék miként hatnak egymásra, beleértve a saját elmémet is, mely természetesen a sok-sok emberi játszmába szintúgy elmerül, ha nincsen ott a tudatosságom és a figyelmem.

De ha tudatosan hátralépek és belehelyezkedem a megfigyelő szemszögébe, akkor képes vagyok meglátni azt, hogy a csendben ugyanúgy megszólal egy rezgés, megszólal a szív, azon keresztül pedig a “szer”, vagyis a (világhoz való) kapcsolódás(om) “hangja”. Talán hallottátok már azt a mondást, hogy az igazi barátok olyanok, hogy órákig tudnak egymás mellett ülni szó nélkül és a végén úgy érzik, hogy soha nem beszélgettek ilyen jót. Ennek kapcsán jutnak eszembe Saint-Exupéry szavai is a Kis Hercegből: “A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”

Amikor tavaly az édesanyám haldoklott, a legtöbbször csak ültem az ágya szélén, fogtam a kezét és szüntelenül megmártóztunk a csendben. Nem beszéltünk már semmiről, csak figyeltünk egymásra szomorúsággal a szemünkben, és ezekben a pillantásokban mindent elmondtunk a másiknak, szavak nélkül. A szívünkben lüktető fájdalom ellenére egyedülálló tapasztalat volt átélni a MOST-ot. Ezek a pillanatok a teljesség csodáját “égették bele” az elmémbe és a szívembe egyaránt és úgy gondolom, hogy ezt drága anyukám is magával vitte a következő dimenzióba. A csendben ugyanis “harapni lehetett” a köztünk lévő kapcsolódást: a SZER etetett mindkettőnket.

Úgy érzem, hogy az emberiségnek komoly karmikus feladata az, hogy megtanulja értékelni a csend teremtő erejét, mert a felesleges szövegeléssel és zajkeltéssel a saját jövőjét írja (át), és az a megérzésem, hogy ez enyhén szólva “nem mindig” a kívánt irányban történik meg.

Ezeket a gondolatokat talán a híres amerikai zeneszerző, John Cage is tudta, amikor megírta 4’33” c. egyedülálló darabját. Fogadjátok szeretettel ezt a tartalmas művet így a bejegyzésem végén.

Ha értetlenül állsz a fenti videó előtt, ajánlom segítségül hívni Lantos Erzsébet műelemzését. 😉

Csodálatos csendben megélt pillanatokat kívánok minden kedves olvasómnak, s azt kívánom, hogy legyünk minél nagyobb éberségben azért, hogy a világ jobbításának szándékával ne váljunk (valójában további rombolást eredményező) “információ szemetelőkké”. Mi lenne vajon, ha azzal tisztelnénk meg egymást egyre inkább, hogy az alapvető szükségleteink kielégítésére csak részben keresnénk a (sokszor teljesen felesleges) szövegeléssel gyógyírt?

Vagy éppen “bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”? 😀

Isteni (gyógy)szer(etet)

Isteni (gyógy)szer(etet)

Isteni (gyógy)szer(etet)

A 2012-es lesz az első Karácsony anyukám nélkül. Felnőtt ember vagyok, közel 20 éve elköltöztem a szüleimtől, de néhány év kivételével – amikor a világ túloldalán éltem – ezt a szent időszakot mindig együtt ünnepelte a családunk. Az idei az első alkalom, ami számomra tele van szomorúsággal, ugyanakkor mindennél jobban egy ilyen személyes tapasztalat és megélés gondolkoztat el arról, hogy mi is lehet a lényeg az utamon.

Nincs olyan emlékem, amelyből anyukám hiányozna, ha a Karácsonyról van szó. Kisgyermekként több, mint 13 évig játszottuk azt, hogy december 24-én este 5-6 óra körül apuval és a bátyámmal sétálni indultunk mintegy 2 óra hosszáig, hogy “megjöhessen a Jézuska”. Mire félig átfagyva hazaértünk, a Jézuska (anyu) feldíszítette a fát, meggyújtotta a színes izzókat rajta, tálalta a beiglit és a forró teát, s pont amikor beléptünk az ajtón, meggyújtotta a csillagszórókat. A meleg lakást betöltötte a sok-sok finomság illata a szeretet és a meghittség rezgése. Egész évben a Szent Estén átélt izgatottságot vártam és nem csak az ajándékok miatt. Ez az este a csodáról szólt és arról, hogy “van gyerekszobám”. Pont ma 1 évvel ezelőtt írtam Az igazi Karácsony című bejegyzésben, hogy mennyire fontos megbecsülni az együttlétet, mert nem tudhatjuk, hogy a közös földi kalandok meddig érnek össze. És íme, mintha éreztem volna, hogy egy csodával megtöltött 36 évig tartó fejezet a tavalyi karácsonnyal véget ér. Mégis, akármekkora a szívemben a fájdalom, ez a rend. Az élet csodálatos rendje. A körforgás örök. Jövünk, tapasztalunk, megyünk. A tapasztalás lényege pedig az éber(!) szeretetben történő létezés. Véleményem szerint ez az egyetlen módja annak, hogy a rövid út végén emelt fővel lépjünk tovább. Jelen írásomban ezt a tapasztalást járom kicsit körbe, megkísérelve a “nyúl üregébe” történő bejutást.

A Karácsonyt a szeretet ünnepének tartjuk, a szeretteinkkel együtt eltöltött pillanatok valóban szívmelengető élményt nyújtanak. Mégis felmerül a kérdés: Mi az a szeretet? (Előre is elnézést kérek, ha ez egy kicsit szájbarágós lesz, de tudjátok, én egyszerű vagyok, mint egy szög és muszáj ennyire “lebontani a hegyet”.)

Sokan szidják a szcientológusokat (sokszor nem alaptalanul), pedig a tanításaikban találhatók igazságok. Bevallom, nem ástam bele magam nagyon mélyen a témába, de volt idő, hogy egy-két dolog megérintett, néhány könyvet elolvastam és még 1-2 tanfolyamot is elvégeztem náluk (pl. az ún “assziszt” tanfolyamokat kifejezetten pozitívnak tartom), az üzleti szemléletű oktatásaik pedig jó megfigyelésről tanúskodnak. Ha félretesszük azt, hogy ez is egy biznisz (mert az) és nem zárkózunk el azonnal az előítéleteink miatt, akkor talál(hat)unk hasznos gondolatokat is (csak figyeljünk arra, hogy az erkölcs és az igazságra való törekvés ne maradjon ki a képletből). Például azt is tőlük tanultam, hogy a szavaknak nagyon pontos jelentése van és ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi mit jelent, nem értjük meg az üzenetet. (Ha pl. Dr. Lenkei Gábor akármelyik könyvét elolvasod – félretéve azt, hogy a hiánybetegségekre alapuló vitaminlobbi is egy “csilliárdos” biznisz és sokszor ők is csak arról beszélnek, hogy a megoldás a vitaminokban, azaz főleg kívül van, ami egy hazugság(!) -, a szöveg és a történetek tele vannak szómagyarázatokkal, mert az író biztos akar lenni abban, hogy az üzenet átmegy. Ez nagyon lényeges pont, mert nem várható el a széles olvasóközönségtől, hogy etimológiában jártas legyen, a félreértés viszont tudatlanságot szül.)

Miért fontos ez?

Például azért, mert ha arról beszélünk, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, akkor tudnunk kellene definiálni (=meghatározni) a szeretet szó jelentését azon a mindannyiunk által ismert megközelítésen túl, hogy “a szeretet egy melengető érzés”. S ha már itt tartunk, miért mondjuk azt, hogy melengető? Mert áramlik, mint ez a zene? 🙂 [Zene bekapcs.]

Sanctus

készítette: Libera | Angel Voices

Gondolj bele abba, hogy mennyire csodálatos egy “találmány” az emberi nyelv(ek sokasága), amely bár a valóságról mesél, mégsem lehet soha igazán makulátlan, csak a szellemi világ tökéletességének “másolata”. A nyelvben a valóság létezésének, a végtelen potencialitásnak, a VANságnak a milyenségét, megállíthatatlan és folyamatos változását képezzük le állapotot, mozgást, minőséget és milliónyi cselekvést és helyzetet kifejező szavakra és kifejezésekre azért, hogy közös hivatkozási pontokat találjunk a könnyebb együttéléshez. Az egész életünk voltaképpen egy viszonyrendszer, melyben szinte lehetetlen bárminek a jelentését úgy értelmezni, ha nincs viszonyítási pontom. (Erre írtam az “Eladás” hazugsága c. írásomban, hogy meg kell találni az abszolút viszonyítási pontot!) Ha azt mondom neked, hogy “szeretlek” vagy ha azt mondom “gyűlöllek”, pontosan tudod (vagyis csak azt hiszed, hogy tudod!), hogy mi a kettő között a különbség, mert a szavak hallatán megjelenő érzelmek reakciójaként az elme a közös hivatkozási pontok alapján értelmezni kezd, jelentést hoz létre. Ez a másodperc aprócska töredéke alatt játszódik le és a leglényegesebb pontja a megszokásból történő reakció, értelmezés. Nem gondolom át, hogy mi is hangzott el. (Mindjárt meg fogod érteni, hogy ezt miért írom, csak tarts még ki egy kicsit. :))

A közös pontok meghatározása tehát egy teremtő helyzetet szül, mert a szavak mögötti valóság rezgése az érzelmeken át folyamatos energiaáramlást, az élet folyamatosságát hozza létre. Ebből következik, hogy a beszéd és az írás is teremtés, legfőképpen azért, mert a kimondott és leírt szavak a saját fülünkbe (és szemünkön keresztül az elménkbe) visszajutva bennünket is benne tartanak a teremtő folyamatban! Megfigyelted, hogy nem tudsz semmit sem kimondani vagy leírni úgy, hogy ne szembesülnél azonnal a saját gondolataiddal? A valami “ellenes” tüntetések pontosan ezért nem működnek hosszú távon: azzal ugyanis, hogy azt skandálom, amit nem akarok tapasztalni, folyamatosan és saját magam által is(!) hallhatóan visszaprogramozom magamba a nem kívánt állapotot. 🙂 (Ez volt a legnagyobb szembesülésem annak kapcsán, amikor azt a féligazságot leírtam, hogy minden “eladás”. Ha ugyanis így gondolkodom, akkor a külső megfelelés miatt – azt akarom elérni minden áron, hogy szeressenek és elfogadjanak – nem leszek önmagam és belekényszerítem magam egy hazug életbe.)

Ebből a logikai levezetésből fakadóan pedig azért tartom fontosnak néhány gyakran használt kulcsszavunk jelentésével tisztában lenni, mert annak ellenére, hogy nem tudunk róla, folyamatosan teremtünk a szavak használatával.

A szeretet szó egy kulcsszó a sok között, valójában a minőségek minősége, legfőbb erény az összes emberi erény “fölött”. Tapasztalom nap mint nap, hogy ha bármilyen tevékenységemből hiányzik a szeretet, akkor nem lesz “kerek” a világ. Ugye Te is éreztél már ilyet? Van egy melóm, de “valami nem ötös”. Megfizetnek, megbecsülnek, de mégsem érzem jól magam benne, hiányérzetem van és folyamatosan keresek “valamit”, amiről a tudatom nem tudja, hogy micsoda, de a tudatalattim (vagy a felettes énem) nyugtalan. Nem vagyok boldog, mert valójában nem a szeretetben létezem. Szeretethiányom és szeretetéhségem van. A szer nem jut el hozzám, nincs itt velem, a szer nem etet. Nagyon sok szavunkban ott van ez a szó. Gondoljatok csak bele: szer-elem, szer-etet, szer-kez-et, szer-v-ezet (ami szerv-ezet vagy szer-vezet?), szer-felett, szer-telen és ha kinyitod az értelmező szótárat, találsz még egy több tucat magyar szót, melynek akár a töve, akár egyéb szótagja a szer. Ha a szer etet (=van), az melengető. De mi lehet az a szer? Az igazi gyógy-szer? 🙂 [Ha hallgatod az előző zenét és még nem ért véget, akkor itt állj meg egy pillanatra. Adj teret a szívedben megjelenő érzéseknek…]

És mégis mi az, ami melengető? Mitől létezhetünk mindannyian Földanyával együtt? Mi az az életben, ami ha nem etet, mindennek vége?

(Indítsd el most ezt a zenét, állj meg egy pillanatra és figyeld meg azt az áramlást, ahogy a fuvola és az oboa hangján keresztül játszadozik és “ide-oda csapódik a fénysugár”, majd egyszer csak megérkezik az EGY-be. S ha megérkezett, olvass tovább…)

A szer nem más, mint a fény, az Isten(i törvény), mindennek az eredője, az origo. Ha “kerek a világ”, akkor a szer etet, ha “nem kerek”, akkor a gyűl ölet. Magyarul amikor “kerek a világ”, akkor “körbejár a fény”. Ha pedig áramlik a fény, működik az élet körforgása, az energiát nem állítja meg az elme által kreált illúzió – Madách Imre szavaival élve “nem játszunk Istent” – és működik a teremtés EGYsége, aminek egészség (és nem félelem) lesz a következménye. Ha ezt a fény(energiá)t az egóm nem engedi át, mert a matéria bűvöletében azt gondolom, hogy majd én beszabályzom a dolgokat öcsém, “nyugesz van” és én tudom(!) a mi a pálya, akkor öngólt rúgok. (Gyakorlati példára lefordítva a görcsösen akart dolgok általában nem sikerülnek, mert a teremtés energiáját megakasztja az egónk! Ha pedig megértés születik benned és elengeded a görcsösséget, csoda történik… Ugye Te is tapasztaltál már ilyet?) Ha felgyülemlik bennem az áramlásra hivatott energia, mert nem vagyok tekintettel a szellemi törvényekre (=a fény áramlik, ha akarom ha nem), akkor ez az egójáték – vagyis hogy nem a természet(es) áramlásban keresem a választ, hanem külső “megoldásba” fektetem a hitemet – elkezd engem szépen lassan megölni. A gyűl ölet. Talán kicsit szimplának tűnik a válasz, de ez szerintem tényleg ennyire EGY-szer-ű.

Ezért fontos megérteni a betegségek lelki eredetét, mert minden olyan esetben, amikor önmagam ellen (a saját karmikus rendeltetésemmel szemben) és önhazugságban élek (nem szabad elfelejtenem, hogy este, egyedül egy sötét szobában, ahol senkinek nem kell megfelelnem, mindig tudom, hogy mi az igazság), akkor a fény nem tud áramolni és az ellenkező hatást éri el. Láttál már olyat, hogy zárlat keletkezett a rend-szerben, ami a biztosítékot lecsapta? Ez a biztosíték számunkra a folyamatos áramlás – hogy süssön a melengető Napsugár! -, de ha bezárod a fényt, vagyis nem engeded be az utadat támogató energiákat, akkor konyec filma. 🙂 (A rend-szer pedig azt jelenti, hogy az Isteni fény, a szellemi lét törvénye, vagyis a szer áramlik, azaz rendben van. Ha pedig nem áramlik a rendben a szer, akkor rend-ellen-esség lép fel és ami nem működik, azt meg kell SZERelni.) Erre egyébként Carl Gustav Jung, híres svájci pszichoterapeuta (=lélekgyógyász) is utalt, aki megállapította munkája során, hogy a betegségek jelentős része abból fakad, hogy a “modern” ember elveszítette a transzcendens (=természet feletti, metafizikai) világgal lévő kapcsolatát. (Zárójelben jegyzem meg: Az, hogy a fénnyel való kapcsolat mennyire fontos az ember számára fizikai szinten is, azt mi sem példázza jobban, mint az, hogy a skandináv országokban az öngyilkosság a viszonylagos jólét ellenére igen magas!)

Na de ha már itt tartunk, menjünk egy kicsit még mélyebbre! Remélem még tudsz követni, mert most jön csak a lényeg… 🙂

Nézzetek rá egy pillanatra erre a táblázatra:

Az ősi rovásírás írásjeleiből egyértelműen látható, hogy a SZeR (SZ + R), a szellemi törvény a templomokba is beszivárgott (nem csoda, hiszen a fényenergia könnyebben áramlik pl. a Szent-György vonalakon, ahová Isten házait gyakran építették), ezt a jezsuiták ismert jelképében, a sokak által ismert IHS-ben lehet megfigyelni közepén a kereszttel. S bár erről a jelképről manapság azt tartják, hogy egy ferences pap, bizonyos sienai Szent Bernardin hatására terjedt el és a görög Iesus Hominum Salvator (=Jézus az emberek Megváltója) szavakból származik, én bátorkodom azt mondani, hogy az IHS rövidítés rovásírással kapcsolatos egyértelmű hasonlósága nem a véletlen műve. (Az I ugyanis az SZ a H pedig az eR jele, az S pedig szögletesen rajzolva a fenti táblázatban nem – de egyéb rovásírás ABC-ben – megjelenített alternatív írásjelű K betű, ami utalhat Krisztusra. További érdekességekért ajánlom figyelmedbe ezt a cikket: Rovásbetűink rejtett jelentései)

Arról nem is beszélve, hogy ha szer valódi jelentésének szellemében élünk és tekintünk a különböző hitek egyházaira, akkor egyértelműen látható, hogy a hit szó (pl. hit-eles, hit-el) valójában egy megelőlegezett állapotról mesél, magyarul arról, hogy ha (a szellemi) törvények tiszteletében élsz (=megszolgálod a hitelt), akkor az utadra kerülsz (és tiéd lesz a vágyott állapot, “a mennyek országa”). (Magyarul azért ad neked hitelt a bank az általad vágyott lakásra, mert megelőlegezi számodra azt a bizalmat, hogy képes leszel visszafizetni a tartozásodat.) Miért lesz az ember hívő, ha nem azért, hogy a szellemi törvények betartásának következtében egy “megelőlegezett” egészségben, szeretetben(!) és boldogságban éljen minél tovább, sőt “a halálon túl is”? Mi az a világon (világ = a fény hazája, a neve is ez!), ami többet segíthet ebben nekem annál, minthogy önmagam sorsát járom és tudatosságban, éberségben (=a létezés intenzív érzékenységében, a folyamatos igazságra való törekvésében) fogadom be a forrást (=fényenergia), ami biológiailag is lehetővé teszi a létezésemet? És ha eljutunk a megértésig, mit is szoktunk mondani? Azt, hogy minden világos, azaz fénnyel teli. Vajon ez a “véletlen” műve?! 😀

A rovásírás tanulmányozásából egyébként az ISTEN szavunk valódi jelentése is megfejthető, ez egyrészt a szó mai hangalakjából is látszik – ez a “TE IS+ÉN IS” szavak egybeolvadásából származik, ami arra utal, hogy Te+Én=EGY – másrészt a rovásírás jeleinek összerakásából is egy érdekes jelképet kapunk: a keresztet. Az ISTEN szavunk azt fejezi ki tehát, hogy az Univerzum forrása az EGYség és a kereszt jelképe is erre utal, hiszen a kereszt szó a görög “krystos” szóból származik, ami “felkentet” jelent, s amelynek a héber megfelelője a Messiah, magyarul “Isten segítsége”, aki nem más, mint a teremtés EGYségének földi megnyilvánulása, azaz Jézus. (Univerzum = világ+egy+etem; világ+minden+ség) A rovásírásból ez az összefüggés már Krisztus előtt is kiolvasható volt(!), ami a magyar történelmet tekintve azért is lehet fontos, mert arra enged következtetni, hogy a tudásra őseink már nagyon régen SZERt tettek (bőven a “finnugor rokonság” előtt). 🙂

A felsorolt “véletlen egybeesések” miatt nagyon fontos megérteni az Igazzá(?) vált hazugság(?) c. bejegyzésben boncolgatott témát a politikai cionizmus rendkívül beteg mozgalmáról is, mely a kiválasztottság hazug eszméjének eredményeképpen pont ezt az EGYséget borítja meg, hiszen azt feltételezi, hogy a mindenkit egyaránt melengető napsugárhoz egyeseknek több joga van, mint másoknak! (Érdemes közelebbről szemügyre venni azt, hogy a Szent Biblia is mennyire megmutatja az élet minden területén tapasztalható, belőlünk fakadó kettősséget – a “pozitív” és a “negatív” erőrendszereket -, hiszen míg az Ószövetség egy nagyon kemény, igencsak egoista és a pusztításban is szinte örömét lelő Istenképet mutat pl. Mózes könyvein keresztül – “szemet szemért, fogat fogért, stb.” – addig az Újszövetség a megbocsájtásról, a SZERetetről beszél és arról, hogy “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.) Ugye mennyire nem mindegy, hogy melyik tudásra teszünk (rá) SZERt, azaz fényt, az Isten keresztjét? És persze az sem mindegy, hogy bár az emberiség jelentős része a pozitív erejű rend-szer követőjé(nek gondolja magát!), addig számos politikai és gazdasági vezető ezt a fényt nem áramoltatja, hanem magának tartogatja önző, luciferi módon, azaz elviszi a fényt (Lucifer = Fény hordozója) ezzel gyűl-ölet-et s megosztást hozva létre. Lásd: a pénzteremtés monopóliumából fakadó és a kamatszabályozásnak köszönhető gazdasági “válságok” ciklikus bekövetkezése, mely a vagyonátrendeződésről szól és korántsem természetes. (Jóllehet nem csak a történelem “irányítói” játsszák ezt a fény-űző játékot, hiszen már a “kisember” szintjén is folyamatosan eltitkoljuk a megSZERzett tudást, hogy “titokba” csomagolva pénzért adjuk tovább, vagyis egyértelműen látszik, hogy az életciklus lefelé kanyarodó görbéjének forrása maga a célt tévesztett emberiség.)

(Személyes “véletlen” kapcsolódás a témához, hogy a fenti információk és összefüggések egy részére Bodnár Erika, Színia kutató és teremtő munkája révén akadtam rá, akinek a könyveit pont drága édesanyámtól kaptam Karácsony alkalmából! néhány évvel ezelőtt, vagyis ebben a cikkben az ő – vagyis anyukám igazságra törekvő – szándéka is itt van velem, ami különösen fontos így, hogy már nem érezhetem a fizikai valóját. Színia pedig igazi “Józsi bácsi” nyelven írta meg a könyveit, ezért tiszta szívvel ajánlom őket minden útkeresőnek!)

Visszatérve a Karácsony ünnepéhez, az sem tekinhető véletlennek tehát, hogy a Szent Este pont december 24-ére esik, amely a legelső picivel hosszabb fénnyel teli nap az északi féltekén a téli napfordulót (az éjszakák folyamatos hosszabbodásának végét) követő 3 nap után. Ebből pedig eléggé nem félreérthető módon az következik, hogy a Karácsony nem más, mint az élet forrásának, a fénynek az ünnepe, a kezdődő megújulásnak és a gyarapodásnak, mely a Földön megnyilvánuló élet tapasztalatszerző körforgásában az újjászületés első szívdobbanása.

Ha a Bibliát ilyen lelkülettel olvassa bárki, láthatóvá válik, hogy Jézus nem más, mint az Isten(i törvények küldötte, maga a fény) gyermeke, aki az életét az evangéliumok tanúsága szerint is úgy élte végig, hogy példát mutasson az emberi sors, a karmikus út viszontagságairól (“mindenkinek megvan a maga keresztje”), ugyanakkor azt is meg kívánta osztani, hogy a megfelelő tudásra SZERt téve a fény átjárja az EGYség fiait és lányait (minket, tapasztalatszerző “utazókat”), ami által pedig megtapasztalható az EGY, a Teremtés csodája. (Lásd: A látható világ ember alkotta csodálatos vívmányai nem is beszélve az élet teremtésének képességéről.) Ez az a csoda, amit én Isteni (gyógy)szer(etet) -nek neveztem el és ezért lett ennek az írásnak is ez a címe.

Ha tehát Szent Estén és Karácsonykor együtt vagy a szeretteiddel, akik a minden létezőt átható fény megléte által létező testvéreid, akkor mindig jusson eszedbe, hogy az élet és újjászületés szentségét, és a szellemi világ törvényeiből megnyilvánuló teremtés csodáját ünnepeljük, a fizikai lét megtapasztalásának lehetősége által.

Visszagondolva kisgyermekkorom és felcseperedő ifjúkorom karácsonyi együttléteire, azt hiszem, hogy sok szempontból drága anyukám pont ezt az értékrendet akarta tovább adni nekem / nekünk, hogy a következő generációnak is legyen fogalma arról, hogy mit jelent az igazi ünnep. Talán neki köszönhetem azt, hogy ilyen filozofikus emberré váltam, amely ugyanúgy a SZER-ről szól, hiszen a filozófia nem más, mint a bölcsesség SZERetete. 🙂

Ezekkel a gondolatokkal és G.F. Händel: Messiás című oratóriumának “For Unto Us a Child is born” (=gyermek született számunkra/értünk) című tételével kívánok Áldott, Fénnyel teli Karácsonyt és SZERetetben eltöltött, önhazugságok nélkül és éberségben, vagyis az igazságra törekvés szellemében megélt Új Évet minden kedves olvasómnak!

[Hangerőt felcsavarni!]

G.F.Handel: For Unto Us a Child is Born

készítette: J. Eliot Gardiner - Monteverdi Choir and English Baroque Soloists | Messiah

Csodálatos ez az áramlás a zenében, SZERinted is?