Konteó és tudomány

Konteó és tudomány

Konteó és tudomány

Az ún. koronavírus világjárvány régóta nem tapasztalt mértékben hozza ki az emberekből a világképek különbözőségét. A társadalom egyik fele sorban áll a megoldásért(?) és abban reménykedik, hogy ettől majd minden visszatér a régi kerékvágásba, a másik fele pedig vehemensen ellenáll és összeesküvést kiált. A kormányok világszerte kényszerítő eszközöket alkalmaznak a renitens ellenállók “jobb belátásra bírása” érdekében, s van, aki a megélhetésének elveszítésétől félve végül be is adja a derekát. A felkínált megoldás elfogadása továbbra sem kötelező, ugyanakkor annak visszautasítása nehezebbé teszi a fősodortól eltérő véleményen lévők mindennapi életét. A feszültség egyre nő.

Mi vezetetett idáig?

Meglátásom szerint a válasz a történelem eseményeinek logikus vizsgálatában és kritikus szemmel történő elemzésében, illetve annak hiányában keresendő. Gyerekkoromban az aktuális korszellemnek megfelelően a történelmet úgy tanultam és tanulmányoztam, mint a szentírást. Ami a töri könyvekben le volt írva, azt elhittem A-tól Z-ig, amit meg kellett tanulni, azt bemagoltam, mert arra neveltek, hogy az érvényesüléshez 5-öst kell szereznem a fontosabb tantárgyakból, mint a magyar, történelem, matematika, fizika, biológia, nyelvek, stb. A történelemben csak az lehetett igaz, amit a tankönyvek és a történelem tanáraim tanítottak. Mivel nem készültem bölcsésznek – és alapvetően egy elég egyszerű gondolkodású, kevéssé kritikus “Józsi bácsi” voltam még akkor – ezért nem is gondoltam bele mélyebben, hogy a történelem eseményei mögött milyen szándékok húzódnak meg. Akkor valamiért nem tűnt fel (magolás közben), hogy a hatalomért folytatott harc milyen mértékben használta ki a hétköznapi embert, s hogy a háborúk és forradalmak mögött micsoda pénzügyi erők dolgoztak.

Emlékszem rá, hogy 2008. körül a budapesti Lukács-fürdőben lévő szaunában arról beszélgettem az egyik ismerősömmel, hogy vajon a FEDeral Reserve Bank (Szövetségi Tartalék Bank, az “Amerikai jegybank szerepét betöltő bank”) 1913. decemberi megalakulása és az 1914. nyarán kitört I. világháború között van-e összefüggés. A beszélgetésünket hallva egy idősebb úr, aki a végén bevallotta, hogy az ELTE-n történelmet oktat kikérte magának az általam feltételezett sületlenséget, és közölte, hogy az ilyen radikális idiótákat, mint én, börtönbe kéne zárni. Szó szerint ezt mondta.

De miért gondolta ezt a tanár úr? S vajon tényleg igaza volt?

A szaunában történt beszélgetés során elmeséltem az ismerősömnek, hogy olvastam egy elméletet, mely szerint a pénzügyi és gazdasági hatalmak régóta akartak már világháborút kirobbantani az éppen aktuális világrend radikális átalakítása érdekében, de ehhez pénz kellett, márpedig korlátlan likviditást lehetővé tevő központi bankok nélkül ez nem ment. “Mit ad Isten”, megalakult a(z azóta is privát kézben lévő) FED és hopsz, kitört a háború. A 2 világháború összesen 30 éve alatt a világrend átalakult (gondoljunk csak egykori nagy hazánk feldarabolására, vagy európai és amerikai erőviszonyok megváltozására), elfinanszírozgatták a bankárok mindkét oldalt, eladtak egy rakás fegyvert, és létrehoztak számtalan narratívát, aminek hatására a világot már nyilvánvaló háborúk nélkül is formálni lehet. A szétbombázott Európával szemben Amerika és annak gazdasága szinte sértetlen maradt, így szépen meg is ágyaztak az USA dollár tartalékvaluta szerepének, amit végül az 1944-es Bretton Woods-i egyezményben rögzítettek. Ráadásul a háború elől az új világba menekült egy csomó tudós ember az öreg kontinensről, így a FED megalakulásán túl ennek is köszönhető az, hogy az USA világhatalommá vált.

A világháború kitörésének alternatív megközelítésében aztán arról is olvastam egy összeesküvés-elméletet, hogy a FED létrehozását ellenző bankárok mind a Titanic fedélzetén utaztak annak első és egyetlen tengerjáró útján 1912 áprilisában, s azért kellett elsüllyednie az “elsüllyeszthetetlen hajónak”, mert ezeket a pénzembereket el kellett távolítani az akadálypályáról. A FED nélkül nincs “korlátlan” pénznyomda, így se háború, se világrend átalakítás. Ráadásul egy olyan elméletbe is belefutottam, hogy nem is a Titanic süllyedt el, hanem egy Olympia nevű hajó, ennek pedig biztosítással kapcsolatos oka volt. (Akit érdekel ez a sztori, itt van róla a film: The ship that never sank. Érdekességként fogd fel, nem tudjuk mi az igazság.) Én (sajnos vagy nem sajnos) vagyok olyan nyitott (konteós idióta), hogy érdeklődve hallgattam, olvastam ezeket az elméleteket, és egyre inkább az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy az általam megismert történelem nem lehet igaz. Igen, közhely, hogy “a történelmet a győztesek írják”, de valahogy soha nem értettem, hogy ez miről szól. Ezeket a pénzügyi-gazdasági indítékokat megismerve azonban egyre több esemény nyert értelmet számomra. A háborúk nem csak az erőforrások megszerzésének, hanem a természetesen is formálódó, állandóan változó világrend gyorsabb átalakításának eszközei. Arról nem is beszélve, hogy bár a Földön az élet mindig is a túlélésről szólt, az erőszakos és értelmetlen háborúk általában olyan félelemmel teli lelkiállapotot eredményeznek az emberekben, hogy egy idő után bármit megtesznek a békéért, csak “legyen már vége”. Ezért is logikus számomra a sok “konteós” elemző történelemszemlélete, melyben a hegeli dialektikának nevezett “probléma-reakció-megoldás” hármasát emlegetik, mint örökzöld társadalomformáló eszközt.

A hegeli dialektika lényege röviden, hogy a kívánt (általában radikális) változáshoz – amit szimplán “csak úgy” nem lehetne lenyomni a szabadságát féltő nép torkán – először káoszt kell teremteni a fejekben (“Úristen, mi történik itt?”), az összezavart tudatlan tömegeknek erre a káoszra egy előre megtervezett narratívát kell biztosítani (“Ezt meg ezt kell tenni a káosz felszámolása érdekében”), majd be kell hozni a konkrét megoldást és annak folyamatos ismétlésével el kell adni, mint egyetlen kivezető utat. Ez a 3. lépés maga az az intézkedés, amit káosz nélkül esélytelen lett volna a néppel elfogadtatni. Ennek a módszernek az alkalmazása sajnos el nem múló népszerűségnek örvend a hatalom köreiben, így ha nyitva tartjuk a szemünket, folyamatosan újabb és újabb “káoszból kivezető megoldással” találkozhatunk a napi hírekben.

A kérdésre válaszolva, hogy vajon a tanár Úrnak igaza volt-e, szerintem nem volt. A legnagyobb tisztelettel azt merem gondolni, hogy a – főleg modern kori – háborúk mindig a radikális társadalomformálás eszközei voltak, s a XIX. századtól kezdődően dőreség lenne elválasztani a gazdasági és pénzügyi érdekeket a világtörténelem alakulásától. (Lehet, hogy korábban is így volt, ezt nem tanulmányoztam behatóan.)

Mi tehát a szembenállás és a növekvő polaritás oka?

Az a tapasztalatom, hogy azok az emberek, akik – hozzám hasonlóan – hajlandóak részleteiben megvizsgálni egy-egy történelmi esemény indítékait és fel merik tételezni annak sötét szándékait, felismerni vélik a sokszor teljesen logikátlan hivatalos magyarázatait, és az igazságtalanságtól (és még nemzetközi jogi szabálytalanságoktól is) hemzsegő következményeit, azokban el van/lesz ültetve egy mag. (Gondoljunk csak 9-11 hivatalos történetére, az ennek köszönhető “terror elleni háborúra” és a soha meg nem talált “tömegpusztító fegyverekre.”) Egy olyan világnézetnek az apró csírájáról beszélek, melynek következtében a hivatalos hírforrásokból származó információkra már alapból szkepticizmussal tekint az ember. Ez nem azt jelenti, hogy ab ovo nem hiszem el, ami elhangzik, hanem mindig némi fenntartással fogadom és felteszem a kérdést: “Ezt vajon milyen céllal mondják? Mire akarnak rávenni?” A szkepticizmusom pedig folyamatosan erősödik, minél többször és erőltetetten hangzik el egy adott információ, ha pedig egyértelműen propagandisztikus szintre jut a narratíva, akkor nálam ez kicsapja a biztosítékot. Amikor a világban milliónyi említésre méltó, csodálatos dolog (is) történik, de a hírek mégis mindig ugyanarról a krízisről, problémáról vagy veszélyhelyzetről szólnak, akkor egy gondolkodó embernek kötelessége “elővennie az agyát” és feltenni a kérdést: “Mi folyik itt?”

A történet persze nem ilyen egyszerű. A jelenlegi helyzetben teljesen érthető, hogy az értelmiség nagy része jóhiszeműen áll az ún. pandémiára felkínált megoldáshoz. Az ugyanis teljességgel lehetetlen(nek tűnik), hogy az összes orvost, vagy tudóst megvették, aki a járvány széleskörű megoldásán dolgozik, és az oltást tartja a kivezető útnak. (Végső soron sok korábbi járvány eltűnését is az oltások eredményének tartja a tudomány.) Az is teljesen normális, hogy vannak kritikusok egy ilyen szituációban, ugyanakkor az tűnik logikusabbnak, hogy a tudományos konszenzus biztosan közelebb áll az igazsághoz, mint a másként gondolkodó szűk réteg, aki szerint egy politikai járvány folyik, nem pedig egészségügyi. Ezen a ponton válik a szembenállás részben világnézetivé és nem pusztán tudományossá.  Elmondom mire gondolok.

A modern tudomány az embert egy biokémiai túlélőgépezetnek tartja. A bennünk lévő, életünket szabályozó folyamatokat alapvetően függetlennek tartja a lélek és a szellem működésétől, bár a Pavlovi reflexről mindannyian tudunk, és azt is tapasztaljuk, hogy erotikus gondolatok hatására a férfiaknál a hímvessző merevedése, a nőknél a hüvely nedvessé válása a következmény. Ezeket a tényeket – hogy ti. a gondolat hat a testre – azonban a gyógyítás természetét illetően valamiért elhanyagolják, nem fontosak. Mint ahogy az sem, hogy az állandó félelemkeltés kibillenti az embert a természetes működéséből, mert az autonóm (vegetatív) idegrendszer szimpatikus (készenléti, harcra kész) állapotát “túlpörgeti”, s így olyan hormonok kiválasztása kerül túlsúlyba, melynek következményeként rosszul lélegzünk, alszunk, stb, és mindenféle krónikus és ún. auto-immun betegségeket “fejlesztünk ki önmagunkban”. Ha ilyen előfordul (márpedig tömegesen előfordul, a népesség 10% álmatlansággal, 30%-a alvászavarral küzd), akkor jönnek a jól bevált gyógyszerek. Az életmód jelentőségét az akadémikus tudomány sajnos marginálisan veszi csak figyelembe,  ami persze érthető, ha “felvesszük a közgazdász sapkát” és belegondolunk, hogy a légzés vagy a jó alvás ingyen van, és gazdasági szempontból nincs jelentőségük.

Ez persze nem volt mindig így, és itt jön be a történelem tanulmányozása ismét. Az történt ugyanis, hogy bár mindig is voltak tudományos viták az egészség mibenlétét illetően, alapvetően az emberek szabad kezet kaptak a testük gyógyítása felett. Az oszteopátia, homeopátia, kiropraktika, különféle természetgyógyászati modalitások megfértek egymás mellett a XIX. század végéig, nem létezett még mindenkit könnyen elérő média, hogy hiteltelenítse az egyiket a másikkal szemben. A XX. század elején azonban pénzügyi körök rájöttek (vigyázat, konteó ? ) , hogy a társadalom irányításának és formálásának remek eszköze lenne az orvostudomány átalakítása a tudományos materializmus irányelvei szerint. Ráadásul sokkal jövedelmezőbb is, mint pl. a szabadalmaztathatatlan gyógynövények, a különféle lelki gyakorlatok, vagy pl. a test vázrendszerének helyreállítása általi gyógyulás támogatása. (Erről szól pl. az Undoctored c. dokumentumfilm, mely a kiropraktika elleni “tudományos” – valójában koncepciós – harcot mutatja be.)

A cél – vagyis a tudományos szemlélet átalakításának – eléréséhez megbíztak egy Abraham Flexner nevű embert, hogy térképezze fel az amerikai orvosi egyetemeken a különféle módszereket, melyekkel gyógyítják a népet, és készüljön egy tudományos irányelv a legeredményesebbnek tartott  elterjesztésére, a többit pedig iktassák ki. Ez lett az 1910-ben megjelent Flexner-jelentés, melynek következtében az orvostudomány teljesen a medikalizáció irányába indult el. Itt egy rövid videó erről:

Ennek a folyamatnak tökéletesen megágyazott továbbá a Louis Pasteur és Antoine Béchamp közötti tudományos szembenállás. Ez a két francia tudós ugyanis a XIX. század második felében heveny vitába keveredett a betegségek természetét illetően. A XVIII. században élt németalföldi Anton van Leeuwenhoek-nek köszönhetően – aki a mikrobiológia atyja és az első mikroszkóp felfedezőjének tekinthető -, eddigre már a tudományos közeg tisztában volt azzal, hogy az életünket milliárdnyi, szabad szemmel nem látható élőlénnyel együtt éljük. (Baktériumok, vírusok, gombák.) Pasteur a betegségek vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy az elváltozások okozói ezek a kis mikrobák – hiszen egy-egy betegség esetén bizonyos mikrobákból a megszokott mennyiség sokezerszerese volt jelen az emberi szervezetben -, vele szemben Béchamp viszont azt állította, hogy ez a nagy mennyiségű mikrorganizmus ugyan jelen van a betegségek közben, de ők annak nem az okozói, hanem a következményei. Magyarul nem a mikrobák betegítenek meg, hanem ők csak akkor jelennek meg nagy számban, amikor betegség van. A betegség kialakulása pedig a táptalajtól függ, vagyis annak az embernek az általános (egyensúlyi) állapotától, akibe a mikrobák bejutnak. (A táptalaj a legtöbb esetben életmód, gondolkodásmód és persze sok-sok öröklött program következménye is.) Ezt ismerte fel egyébként a Germán Gyógytudomány, és annak tudományos táblázatát összeállító német orvos, Dr. Ryke Geerd Hamer is, hogy ti. a rák bizonyos biológiai – túlélést veszélyeztető – konfliktusok értelmes következménye és nem a test önmaga ellen fordulásának eredménye. (A mikrobákat és ún. daganatsejteket pedig az egyensúlyi helyzetbe – i.e. EGÉSZség – való helyreállítási fázis szorgos kis munkásainak tartja. A daganatsejtek elburjánzását és halált okozó következményét pedig a biológiai konfliktusra adott válaszreakció fel nem oldásában vélte felfedezni.) Fontos itt megjegyeznem, hogy aki a betegség-egészség állapot eme megközelítését nem képes nyitottan, kíváncsian és érdeklődően megvizsgálni, annak számára ez örökre konteó és áltudomány marad. Hogy egy analógiát mondjak, egy idegen nyelv szépségét és kifejezéseinek gazdagságát annak tanulmányozása és megtanulása által érthetjük csak meg. Már csak azért is tartanám fontosnak ezt minden, az akadémikus (főként materialista) orvostudomány követőinek, mert Hamer doktor felfedezése valójában természettudományos bizonyíték(!) a spontán remissziókra és “megmagyarázhatatlan csodás gyógyulásokra”.

Visszatérve Pasteur és Béchamp vitájára, bár az emberek mindig is tapasztalták, hogy a legnagyobb járványok közepette is tömegesen voltak olyanok, akik nem betegedtek meg – pedig az kizártnak tekinthető, hogy ők elkerülték volna a betegséget okozó(?) mikrobák / az ún. kórokozók belélegzését -, a tudomány mégis Pasteur elméletét tartotta hihetőbbnek (vagy inkább jövedelmezőbbnek). Ez ráadásul tökéletesen illett abba a – szellemi szempontból általam igaznak vélt – képbe is, amit a vallások használtak kezdetek óta, hogy ti. a világban folyamatosan a jó és a rossz küzdelme tapasztalható. Így aztán a betegségek esetén nagy számban előforduló mikroorganizmusokat “kórokozóknak” kezdték hívni, és megindulhatott a már jól bevált “háború a kórokozók legyőzésére”. (A mai napig ez folyik, milliárdokat összekalapozó alapítványok ezrei léteznek világszerte az életellenes életmódnak köszönhető krónikus betegségek, köztük a zászlóvivő, a rák legyőzésére. A rák mégis kitart. “Kell még pénz, már csak egy kicsi hiányzik…”) Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyébként Louis Pasteur a halálos ágyán felismerte Béchamp igazságát, és ő is bevallotta, hogy “a kórokozó semmi, a táptalaj minden”. Ez a táptalaj pedig nem más – ahogy azt már fent is említettem -, mint a gondolati, érzelmi és testi/biológiai állapotunk által létrehozott egyensúlyi helyzet. Krónikusan félelmi helyzetben például az érzelmek hatására másként fog működni a hormonális rendszerünk (kibillen), s ennek hatására a testünk mikrobiomjának (a test különböző részein élő milliós baktérium- és víruskolóniák) egyensúlya is felborul, ezzel növelve a betegségekre való fogékonyságunkat. Hippokratész is megmondta, hogy “az egészség a belekben kezdődik”, így ha a mikrobiom nincs egyensúlyban, akkor bizony sokkal többször “kaphatunk el” betegségeket. A gondolatok hatnak az érzelmekre, az érzelmek hatnak a biológiai működésünkre az endokrin-rendszer (belső elválasztású mirigyeinkben termelt hormonok) által, ami pedig meghatározza a táptalaj minőségét. A kör bezárul és igazolást nyer az a tétel, hogy a gondolatok teremtő erővel bírnak.

A Pasteur és Béchamp vitájához kapcsolódó személyes viszonyunk, jóllehet, csak az egyik, jelenleg még kevéssé lényeges oka a polaritás kibékíthetetlennek tűnő voltának. Társadalmi szinten ugyanis még nagyon alacsony azoknak az embereknek a száma, akik a betegség esetén a szervezetben megjelenő, kiugró számú mikrobában – az ún. kórokozókban – nem ellenséget, hanem figyelmezetést látnak a saját egyensúlyuk kibillenéséről. Ezen a ponton merül fel az, hogy ha nem lennének ún. kórokozók, akkor mégis miért tűntek el a széleskörű oltási kampányok hatására bizonyos betegségek, ahogyan a tudomány állítja? A fentitekben kifejtett nézőpont mentén a válaszom erre az, hogy az egészségnek nevezett állapot alapvetően 2 módon közelíthető meg.

Az egyik az, amit a modern orvostudomány vall, vagyis, hogy ki kell irtani az elburjánzott mikrobákat (“kórokozók”) és akkor rend lesz. Mint látjuk, ez egy működő modell. Ugyanakkor azt is(!) látjuk – ha látni akarjuk -, hogy mivel ez a hozzáállás nem az alapproblémát kezeli (hogy ti. mitől is fogékony valaki egy adott betegségre / mitől kevésbé ellenálló a szervezete), ezért ez a fajta beavatkozás nem feltétlenül nyújt hosszútávú megoldást a tényleges egészség tekintetében, értem ez alatt azt, hogy bár megold(hat)ja azt, amire közvetlenül irányul, de létrehoz(hat) más problémákat is. Magyarul: nincs gyermekbénulás, kanyaró, vagy diftéria, ami csodálatos, de van / lehet helyette valami más, kellemetlen krónikus betegség, mint ADHD, allergia, idegrendszeri problémák, stb. Egy közeli gyógyszerész lélektársamtól tudom, hogy a tudomány véleménye szerint “aminek nincsen mellékhatása, annak hatása sincs”, vagyis az orvostudomány sem tagadja, hogy a modern, tudományos protokollok és kezelési módszerek egyéb kellemetlen problémákhoz vezet(het)nek (i.e. mellékhatások), de ezt a működési elvei miatt szükségszerű és ésszerű kockázatnak tartja. (Ráadásul ez újabb bevételi forrást teremt.)

Ezzel szemben a másik, alternatívnak nevezett (valójában természetesnek tekinthető) megközelítés az, hogy a táptalajt kellene rendbe tenni gondolati-érzelmi-fizikai szinten, s ha ez megvan, akkor a rettegett betegségek ugyan megtalál(hat)ják, de nem ölik meg az embert, hanem megfelelő támogatás mellett néhány hét alatt a szervezet ellenálló képessége megerősödik, és leküzdi az adott kórt. Ennek pedig hosszú távú pozitív hatása is lesz, hiszen Friedrich Nietsche-től is tudjuk, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

Meggyőződésem, hogy a tudomány végül azért választotta az előzőt, mert egyrészt az menedzsment szempontból egyszerűbb, és nem kell az emberekre bízni semmit – “kiirtjuk a betegségeket, és akkor nem kell velük foglalkozni, ha meg létre jönnek újabbak, akkor majd azok ellen folytatunk háborút” -, másrészt azért, mert az sokkal jövedelmezőbb. Valljuk be, az emberek úgysem szeretnek felelősséget vállalni semmiért…

Visszatérve a szembenállásra, annak sokkal jelentősebb okát a rendszerrel szembeni bizalomvesztésben látom. Nálam akkor indult el ez a folyamat – ami nem a kétely megjelenésének, hanem a konkrét csalódásnak a kezdete volt -, amikor az édesanyám daganatos betegséggel küzdött, és megtapasztaltam, hogy a hivatalos orvoslás a kialakult keretrendszeren kívül semmilyen egyéb módon nem akar segíteni, még akkor sem, ha az ún. alternatív beavatkozásokért az ember 100%-osan vállalná a felelősséget. (Pl. intravénás C-vitamin a Nobel-díjas Dr. Linus Pauling útmutatásai alapján. Nyilván azért, mert a hivatalos vélemény szerint ez továbbra is hazugság. Pedig nem az.) Sőt, ezeket a felvetéseket kinevették, nevetségessé tették számomra mondván, hogy “ha ezek működnének, széles körben alkalmaznák őket.” Bennem azonban felmerült, hogy mivel a súlyos betegségek esetén a hivatalos protokollok sem garantálhatják az ember gyógyulását, s ezért így is úgy is alá kell írni a következményekért való személyes felelősségvállalást, akkor miért nem lehet ugyanezt megtenni egy olyan kezelési protokoll esetén, ami nem tartozik a hivatalos keretekbe, de létezik nem kevés empirikus tapasztalat azok hatékonyságát illetően? (Ugyanez a kérdés merül fel kovid esetén a hidroxiklorokin + cink, valamint az ivermectin gyógyszerek szedése esetén is, melyek bizonyítottan megakadályozzák azt a súlyos tüdőgyulladást, mely a lélegeztetőhöz, majd többnyire halálhoz vezet.)

Egyre több olyan ember van, akinek személyes tapasztalata, majd ebből fakadó felismerései lesznek a rendszeren kívüli hatékony gyógyulásról. Növekszik azon józan paraszti ésszel rendelkezők száma, akik pl. a saját felső légúti, tavaszi-őszi megbetegedésük esetén már feleslegesnek tartják a háziorvoshoz való elsétálást (max. az igazolásért, ha a munkahely miatt erre szükség van), mert néhány nap alatt könnyedén meggyógyítják magukat gyógynövényekkel, vitaminokkal, minőségi pihenéssel, stb. Ugyanezek a “józan paraszti oldalra átállt” emberek azok, akik a természetgyógyászat különféle ágai felé is nyitottá válnak, és egyre több gyógyító módszert próbálnak ki – és tapasztalják meg azok hatékonyságát -, mely a hivatalosnak mondott modern kezelések módszerein kívül esik. A kovid betegség esetén is ugyanez az alternatív módszerek felé történő nyitás erősíti a polaritást, hiszen az internet tele van olyan, a személyes tapasztalataikat világgá kürtölő orvosokkal (Dr. Vladimir Zelenko, Dr. Pierre Kory és a Front Line COVID-19 Critical Care AllianceAmerica’s Frontline Doctors), akik meggyógyították a betegeiket a hivatalos protokolltól eltérő olcsó módszerekkel, pl. az előző bekezdés végén említett szerek használatával. Az, hogy ezekről sem a fősodor tudománya, sem a politikusok, sem a média nem hajlandó beszélni, sőt “tényellenőrzők” dolgoznak az információ felcímkézésén, hogy “ez is konteó”, hatványozottan növeli a bizalmatlan emberek számát. (Mindezt úgy, hogy nyilvános tudományos viták gyakorlatilag alig vannak, de azért szerencsére akadnak.)

A helyzetet ugyanakkor árnyalja az, hogy az akadémikus orvoslás medikalizált (nem a jogi szempontból “levédhetetlen természetből” származó, hanem laborokban létrehozott, szabadalmaztatott gyógyszerekkel történő) kezelési protokollja és annak rengeteg anyagi hasznot hozó volta miatt számos olyan eljárás kifejlesztése lehetővé vált az elmúlt évszázadban, ami korábban nem létezett, és most fantasztikus dolog, hogy ezek rendelkezésünkre állnak. Sok-sok orvostechnikai, életmentő eszköz és gyógyszer, vagy diagnosztikai eljárás annak is köszönhető, hogy nagyon megéri gyógyszereket gyártani és széles körben eladni, majd az ebből származó bevételt részben újabb fejlesztésekre költeni, melyek közelebb viszik az emberiséget az anyag természetének megismeréséhez. Ezen felül az akadémikus tudomány a maga gyógyszercégeivel, laboratóriumaival, kutatás-fejlesztésével, diagnosztikai központjaival, stb. sok-sok millió embernek ad munkát és megélhetést világszerte, ami nem elhanyagolható szempont. Talán ezért is terjed az az összeesküvés elmélet(?), hogy a betegségek eltüntetése nem lehet célja a politikai-gazdasági-tudományos elitnek, de még az emberek egy jelentős részének sem, mert rengetegen vannak, akik ennek a rendszernek köszönhetik, hogy egyáltalán megélnek. Ha azonban csak a tudományos vita részét nézzük, az vitathatatlan, hogy a modern orvostudomány az életmentés és akut beavatkozások, vagy a diagnosztikai és képalkotó eljárások terén bámulatos eredményeket ért el a XX. században. Ez a tény pedig látszólag – és hozzáteszem logikusan! – ellentmond annak, hogy bizonyos gyógyszerek propagálása elsősorban anyagi érdekeket szolgálna. Ha az életmentés fontos – és én biztos vagyok benne, hogy a legtöbb orvos ezért választja ezt a hivatást -, akkor az kizárt(nak tűnik), hogy ne a leghatékonyabb módszereket használnák egy adott probléma esetén. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az ún. tudományos konszenzus eredménye nem (tud) független (lenni) a benne résztvevő tudósok megélhetésétől (és sajnos – egyre inkább – a politikától sem). Be kell látnunk, hogy azok az ismerőseink és barátaink, akik a gyógyításban tevékenykednek és ebből élnek, nem lehetnek érdekeltek abban, hogy a betegségek eltűnjenek, és az emberek tömegesen felfedezzék az öngyógyítás erejét. Konteó vagy nem konteó, ez az igazság. Ha paradicsomot árulok, de senkinek nem kell, felkopik az állam.

Ezzel elérkeztünk a jelen valóságához. Van egy egyre szélesebb, a hivatalos eljárásokkal szemben bizalmatlan – képzettség szempontjából vegyes – réteg, szemben velük pedig a tudományos eredményekre támaszkodó, és a tudományos konszenzusban maximálisan bízó, többnyire képzett értelmiség. Mivel a nagy lexikális tudású, sokat tanult értelmiségi réteg tökéletesen tisztában van a tudás megszerzésének embert próbáló természetével – i.e. éveken keresztül értelmező szótár terjedelmű szakkönyvek tudásanyagának megtanulása éjszakákon át -, ezért számukra egyértelmű és logikus, hogy bármilyen hivatalos protokollal szembeni szkepticizmus kizárólag a képzetlenség és tudatlanság következménye lehet. (Erre a tényre való reflexióként született az Értelmiség észvesztése c. írás, egy egyébként értelmiségi ember tollából.)

Van-e mégis közös nevező?

Véleményem szerint a megoldás az egymás felé való elindulás.

A bizalmatlansággal küzdő embereknek fel kell ismerniük, hogy a rendszerben dolgozó szakemberek kiszolgáltatottak. Az orvosoknak, kutatóknak a magas szintű és folyamatos továbbképzésüknek köszönhető, bővülő tudásuk erősíti azt a világképet, amit az egyetemen is tanultak. Ez szükségszerűen azzal is együtt jár, hogy meg van kötve a kezük, és csak olyan kezelési módszereket használhatnak, amit “felülről” jóváhagytak. Sokan akkor sem tehetnek semmit, ha felismerik a rendszer korlátait, vagy kezelési módszerek ellentmondásait / hatástalanságát. A túléléshez pénz kell, és nem mindenkinek való a vállalkozói lét, amelyben viszonylagos szabadsága van (és még ott sem mondhatod egy általad tapasztaltan hatékony szerre, hogy gyógyítani képes, amit nem hagyott jóvá a hatóság). A “rendszerellenes” gondolkodóknak továbbá azt is látniuk kell, hogy ugyanez az egészségügyi / egészségipari rendszer az életük megmentésére is alkalmas számos esetben, még akkor is, ha ez a rendszer a krónikus vagy járványos betegségek kezelése terén elfogult, és csak a saját megoldásaiban bízik. Ha van olyan nem hivatalos de bizonyított módszer, aminek a hatékonyságában bízunk, akkor tanulmányozzuk azt, és gyűjtsünk pozitív tapasztalatokat, majd szeretettel és megértéssel ajánljuk azok figyelmébe, akik szakemberként ennek hasznát vehetnék. Lesz, aki nyitott lesz és lesz, aki nem. Tegyük meg, amit tudunk, a többin ne mérgelődjünk, és legfőképpen ne ítélkezzünk.  (Mivel a hivatalos orvosképzés eléggé egyoldalú, ugyanakkor hatalmas mennyiségű tudásanyag elsajátítását követeli meg, ezért az alternatívnak nevezett gyógymódok irányba való nyitás nem könnyű. Gondoljunk csak a fent említett Pasteur és Béchamp közötti tudományos szembeállásra. Ha Béchampnak van igaza, feje tetejére áll a világ…)

Lényeges kitérnem itt arra, hogy a rendszerrel szembeni bizalmatlanok egy jelentős részének nem biztos, hogy elegendő tudása van ahhoz, hogy önmagát meggyógyítsa, s itt nem is elsősorban lexikális ismeretekre gondolok, hanem a mélyen gyökerező hitvilágra. Amíg a tudatalattidban működik az a régi program, hogy a gyógyuláshoz gyógyszer kell, és nem kellő bizonyossággal állsz a természet működésének bölcsességéhez (i.e. a betegség az egyensúlyból való kibillenésem jele), addig lehet, hogy rosszabbat teszel egy-egy gyógymód elutasításával. Ismerek olyanokat, akik daganatos betegségük megjelenésekor elutasították a kemót, hogy ne mérgezzék őket, aztán szépen meg is haltak. Az ilyen esetek pedig a fősodor tudományának követői számára bizonyítékkal szolgálnak arra vonatkozólag, hogy az alternatív megközelítés zsákutca. Nehéz bevallani önmagamnak azt, hogy nem tudom milyen tudatossági szinten állok, s ez elegendő-e ahhoz, hogy pl. legyőzzem a rákot pusztán azzal, hogy ismerni vélem a mögöttes folyamatokat, a daganat kiváltó okát.

A modern tudományban bízók számára a bizalmatlan réteggel való kapcsolatteremtésben a megoldás a kíváncsiság és ugyancsak a megértésre való törekvés. Az emberek nagy többsége nem rendelkezik tudományos ismeretekkel, de a saját teste egészsége, és az engedélyezett beavatkozások fölött veleszületett, elidegeníthetetlen jogai vannak. Aki megtapasztalta, hogy egy gyógyteától vagy homeopátiás gyógyszertől meggyógyul, annak ne azzal jöjjünk, hogy “a tudomány bebizonyította ezek hatástalanságát”, mert az kontraproduktív. Továbbá, érdemes elgondolkodni azon, hogy a növekvő bizalmatlanságnak milyen egyéb okai is lehetnek a tudatlanságon kívül. A kovid oltás körüli bizalmatlanság elsősorban nem a konteók miatt terjed, hanem azért is, mert egyre több olyan ember van világszerte, aki – vagy akinek valamelyik ismerőse – kért oltást, de azóta már megbánta, mert annak valamilyen kellemetlen mellékhatása lett. (Elég csak megnézni ezt a fórumot a FB-on, ami egyáltalán nem oltásellenes.) Sokan rengeteg időt töltenek a fősodorból kitiltott, vagy nevetségessé tett szakemberek véleményének meghallgatásával, melyekben hajmeresztő dolgokról számolnak be. (Itt van pl. egy interjú egy brit temetkezési vállalkozóval.) Fel kell tételezni, hogy a bizalmatlanság oka a szakmai vélemények különbözőségéből is fakad, vagy abból, hogy valaki tényleg rengeteg időt tölt a járványkritikus szakmai vélemények vizsgálatával. A dolgok nem feketék vagy fehérek, a bizalmatlanság nagyon sokszor hosszú kutatómunka eredménye. Ne feledjük, hogy a tudománynak csak “mai állása” van, végleges állása nincsen, mert a megismerés folyamatos. (A nem materiális megismerés is.)

Megnehezíti az egymáshoz való közeledést, hogy a világképünkhöz való ragaszkodás miatt elsősorban azokat az információkat keressük, amelyek a saját hitrendszerünket támasztják alá (ezt angolul “confirmation bias”-nak hívják). Ez azonban viszonylag nehezen tud megváltozni (gondoljunk csak a vallások, politikai meggyőződés különbözőségeire), és általában valami komoly krízis kell ahhoz, hogy az ember a korábbitól merőben eltérő világképet kezdjen el kialakítani önmagában. A változás azonban állandó, így nem szabad feladni az értelmes, előremutató, valódi tényeken és tapasztalatokon alapuló vitákat, ugyanakkor szeretettel és megértéssel álljunk a másik véleményű ember felé. Ismerjük fel, hogy a saját véleményünk jelentős része SEM a sajátunk. ?

Végezetül van még itt valami. A véleményformáló gazdasági és politikai hatalom számára a legfontosabb a megosztottság. Divide et impera. (Oszd meg és uralkodj.) Egy egységes, véleménykülönbségei ellenére összefogó, vele született jogaiért kiálló, gondolkodó emberekből álló társadalom veszélyes ellenfél, ami bármikor szembefordulhat, és akár le is válthatja a mindenkori hatalommal bírókat. Képzeld csak el, hogy van egy jól működő vállalkozásod, majd bejön a piacra valaki, aki jobb és olcsóbb terméket / szolgáltatást értékesít nálad. Ha az eddigi eredményességednek köszönhetően vagyonos lettél, akkor egyszerűbb a másikat kicsinálni, mint a saját termékedet / szolgáltatásodat jobbá tenni. Létrehozol egy szembenállást, egy fals narratívát és mindenhol világgá kiabálod azt. Probléma “megoldva”. (Ezt csinálják!)

Az emberek egymásnak ugrasztása ellen az egyetlen megoldás a közös nevező irányába való elindulás, és az igazságra való törekvés közös szándéka. Fel kell ismernünk, hogy mindannyian emberek vagyunk – rövid ideig élő átmeneti lények a fizikai testünkben -, akik értelmet és boldogságot keresünk az életben. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha nem kényszerítjük rá egymást a másik véleményének, politikai akaratának, vagy pl. a kezelési módszereinek az elfogadására, hanem nyitottan, kíváncsian közelítünk meg mindent, ami az életünk része, és értelmes, érvekkel teli vitákat folytatunk egymással. Fogadjuk el, hogy nincs olyan, hogy “mindenkire jó sapka”, akármennyire is ezt erőlteti a tudomány. Az emberek különbözőek, más-más “csomagokkal” (értsd transzgenerációs traumákkal) érkezünk, minden ember személyes felelőssége önmaga megismerése, a saját megélhetésének biztosítása, gyermekeinek felnevelése, és ide tartozik a betegségekre való fogékonyságának csökkentése is. “Segíts MAGADON és az Isten is megsegít.”

Véleményem szerint az ún. összeesküvés elméletek azért is születnek meg és terjednek el – amellett, hogy az elit is létrehoz egy csomót, hogy összezavarjon minket -, mert a hatalom birtokosai hazudnak a valóságról az emberek fölötti kontroll megtartása végett, az emberek pedig egy idő után rájönnek erre (megérzik!), és hipotéziseket állítanak fel arról, hogy mi is lehet az igazság. S mivel mindig lesznek olyan emberek, akiket nem lehet megvenni, mert morális elvek szerint élnek, ezért az igazság elkerülhetetlenül kiderül egy idő után. A hatalom számára ezen a ponton az egyetlen kiút a fals narratívák, ellentétes információk elterjesztése, melyeken való vitatkozással megint egymással szemben álló táborokat hoznak létre, s így a megosztottság által elterelődik a figyelem a hazugságról, ami a konteót életre hívta. Örök körforgás ez, de ennek egyetlen tényleges gyógyszere az IGAZSÁG MEGISMERÉSÉRE VALÓ TÖREKVÉS.

Ha egyszer eljutnánk oda, hogy a moralitás, az igazság és az elfogulatlan (valódi) tudomány mentén szerveződne az életünk, úgy tűnnének el az életünkből a konteók (valószínűleg), mint az ember lelkéből az őszinte megbocsájtás után a harag.

Beszélgetés az igazi kenyérről

Beszélgetés az igazi kenyérről

Beszélgetés az igazi kenyérről

A globalizációnak köszönhetően ma már olyan ételekkel is könnyedén megismerkedhetünk, amelyekről fél évszázaddal ezelőtt még álmodni sem mertünk, ugyanakkor egyre kevésbé lehetünk képben azzal kapcsolatban, hogy az asztalunkra kerülő (főleg feldolgozott) élelmiszer honnan és kitől származik, milyen szemlélettel és gondossággal hozták létre a fogyasztó számára. Az élelmiszerek biztonságát noha komoly szervezetek felügyelik, mégis jó érzés tudni, hogy amit megeszünk az honnan jön. (A nagy áruházláncok megjelenése ellenére talán ezért népszerűek továbbra is a termelői piacok, s számomra is ezért kulcsfontosságú, hogy az általam kedvelt biopiacon kitől és mit vásárolok meg.)

Sokunk számára az egyik legelemibb táplálék a kenyér. A legtöbben napi szinten fogyasztunk kenyeret, mégis kevesen vagyunk tisztában azzal, hogy ezt a kilószámra vásárolt pékárut milyen szemlélettel és eljárással is készítik. Megjelent az életünkben a gluténérzékenység (sajnos egyre komolyabb méreteket ölt ez az allergia), s a legtöbben általánosítva azt vélelmezzük, hogy a gabonából készült élelmiszereket kell minimalizálni / elhagyni, és akkor megszabadulunk ettől a csapástól. Ez részben igaz. Mindemellett fontos feltenni a kérdést, hogy ha másként készülnének a kedvelt péksüteményeink, kenyereink, vajon akkor is ilyen mértékű lenne-e a gluténnal szembeni intolerancia?

2015. október 15-én a Józsi bácsi Szabadegyetemen arról beszélgettünk, hogy milyen is lehet az igazi kenyér. Vendégeim a 2014-ben létrejött Pipacs kézműves biopékség alapítói, Fülöp Ádám és Tóth Márton voltak. A beszélgetést már csak azért is érdemes végighallgatni, mert a Pipacs Pékség alapításának sztoriján kívül kapunk egy képet arról, hogy valaminek az igaz volta ténylegesen csak szemlélet és szándék kérdése. Ha többen lennén(e)k, akik ilyen szemlélettel nyúlunk az “élelmet nyújtó szereink” termesztéséhez / létrehozásához, egészségesebb világban élhetnénk.

A Pipacs Pékség kenyerei egyelőre csak Budapesten érhetők el, a saját műhelyen kívül több viszonteladónál is beszerezhetők városszerte. Megéri követni Facebook oldalukat, ahol a kenyérkedvelő vásárlóik felé rendszeresen kommunikálnak.

Érdemes felkeresni továbbá a hasonló szemlélettel működő kézműves pékségeket Budapesten, mert az egészséges voltuk mellett az itt készülő “pékművek” kulináris szempontból sem elhanyagolhatók, sőt.

A hagyományos eljárással dolgozó kézműves pékségek (ABC sorrendben) a következők:

Artizán Budapest
Butter Brothers
Jacques Liszt
Kenyérmanufaktúra
Marmorstein Pékség
Panificio il Basilicio
Pékműhely

Amit még érdemes (lesz majd) felvenni a kedvelt oldalak listájára, az az Igazi kenyér kampány FB oldala, ugyanis a kézműves pékségek közös célja az, hogy a tradicionális módszerekkel készülő kenyerek és pékáruk megkülönböztetést kapjanak a vásárlók legnagyobb örömére. 🙂

Jó étvágyat kívánok mindenkinek az igazi kenyerek fogyasztásához!

Érzelmi történeteink

Érzelmi történeteink

Érzelmi történeteink

A XXI. század embere a modern orvostudomány vívmányai ellenére krónikus betegségek tömkelegétől szenved. Daganatos betegségek, csontritkulás, szív- és érrendszeri betegségek szinte minden családban előfordulnak, a 100 évvel ezelőtti statisztikával szemben – mely szerint 100-ból minden 20. ember halt meg valamilyen rákbetegségben – a mai emberek között ez az arány “picit” növekedett, a nyugatinak nevezett országokban minden 3. ember daganatos betegségben távozik az árnyékvilágból. A kínált megoldás(?) tehát nem igazán működik. Ideig-óráig persze sikerül meghosszabbítani a páciensek életét (ha sikerül) az előírt protokoll módszereivel, az okok feltárásában a tudomány sajnos nem jeleskedik. Még ha meg is fejtik a kutatók, hogy honnan indul el egy betegség, a legtöbbször nem derül fény a miértekre.

Az alternatívnak nevezett, anyatermészet működését bölcsebbnek gondoló (értsd: a szervezet kemikáliákkal történő manipulációját nem szívesen támogató) természetgyógyászok holisztikus szemlélete alapján a szellem, lélek, test minden szintjén szükség van bizonyos szintű “munkára”, aminek következménye lesz az egészség. A természetgyógyászat sokkal inkább az okokat kutatja, s noha nem veti el a fájdalomcsillapítás és az akut beavatkozások értelmét és hasznát, alapvetően a problémák gyökerének a gyógyításával foglalkozik.

2015. március 19-én a Józsi bácsi Szabadegyetemen arról beszélgettünk, hogy a holisztikus nézőpontba hogyan illik bele a Recall Healing módszere, milyen tapasztalatok és esettörténetek által érthető meg a bennünk futó érzelmi történetek és lelki konfliktusok egészségünkre tett hatása. Vendégeim Dr. Gelléri Julianna, fül-orr gégész szakorvos, homeopata orvos, Dr. Herczeg Andrea gyógyszerész, természetgyógyász és Vajai Márta, Új Medicina és Recall Healing konzulens, a magyarországi Recall Healing tanfolyamok szervezője voltak.

(A vonali hang felvétele sajnos nem sikerült, így a videón a kamera által rögzített, picit gyengébb minőségű hang hallható.)

Arról, hogy a Recall Healing történetfeltárásai mennyire csodálatosan működnek, figyelmetekbe ajánlok egy olyan klipet, melyben egy ekcémás kisfiú esetét meséli el Gilbert Renaud természetgyógyász, a Recall Healing módszer megalkotója. Nem csak szöveg, kép is van, nagyon érdemes megnézni: Ekcéma eset, képekkel

Ajánlás: Mindenkinek – legfőképpen az egészségügyi dolgozóknak – szívből ajánlom, hogy ha ideje és a pénztárcája megengedi, menjen el egy Recall Healing tanfolyamra – sajnos évente csak 2 alkalommal néhány hétig érhető el ez a lehetőség – és első kézből gyűjtse be az infókat Gilbert Renaud-tól. Továbbá érdemes a teljes videóalbumot nézegetni, mert egyre több klip kerül fel különböző témákban: Recall Healing videóalbum

A nyelvünkben rejlő EGÉSZség

A nyelvünkben rejlő EGÉSZség

A nyelvünkben rejlő EGÉSZség

Szokták mondani (a magyar emberek), hogy a magyar nyelv szerfelett különleges nyelv. Vannak, akik (erre) azt mondják, hogy (biztosan) minden nemzet gyermekei ezt állítják a saját verbális jelrendszerükről. Bevallom, etimológiai szempontból a magyaron kívül nem vizsgáltam meg egyetlen idegen nyelvet sem mélyebben, ezért nem állíthatom azt, hogy máshol nem létezik a nyelv szintjén a magyarhoz hasonló logikai rendszer. Annyi azonban bizonyos, hogy a mag népének nevezett közösség(ünk) nyelve nagyon beszédes és a szavaink, szólásaink gyökere SZERvesen kapcsolódik a világhoz és annak keletkezéséhez is. (Ami – valljuk be 🙂 – nem is csoda, hiszen a MAGban az élethez és növekedéshez szükséges minden információ benne van.) Az intelligens magyar ember OKos (vagyis tudja, hogy a valóságként tapasztalt okozat mögött OK rejtőzik), a létezés misztériumát a lélek-jel-en-létben éljük át, és azt is tudjuk, hogy nem lehet egész(séges) ember az, aki fél. 🙂

2015. január 22-én a Józsi bácsi Szabadegyetemen a magyar nyelvben teljesen nyilvánvalóan jel-en-lévő, elem és alom végű szavakból kiolvasható lelkiállapotokról, és azok mindennapi hatásairól beszélgettünk a Belső Megélések Rendszerének megalkotóival, Radius Tamással és Beda Boglárkával. Az alábbiakban ezt a több mint 2 órás, szerintem sok-sok AHA élményt indukáló közös morfondírozást osztom meg veletek. A teljes befogadáshoz segít, ha a felvétel megtekintése alatt ÉNes állapotban vagyunk, ami a fiziológiai és lelki állapotunkat tekintve kb. annyit jelent, hogy éber, ítéletmentes figyelemmel engedjük be magunkba az elhangzó “adatsorokat”.

Ha úgy érzed, hogy a lelkiállapotok feltérképezése segíthet valamelyik barátodnak, szerettednek megérteni a saját sorsának / helyzetének / egészségi állapotának / életkörülményeinek eredőjét, akkor küldd tovább neki(k) ezt a beszélgetést! A világunk (=a fénnyel létrejött Univerzum) akkor lesz igazán ÉNes (ÖNös érdekek helyett), ha a társADalomban a TÁRS(ak) AD(nak) ön-zetlenül.

Karmateremtő “kilépés”?

Karmateremtő “kilépés”?

Karmateremtő “kilépés”?

Gyakran előfordul, hogy az elmém egy furcsának tűnő játékot játszik velem, valószínűleg a jelen pillanat csodájára való figyelemfehívás végett, amely valójában az egyetlen örökkévalóság. Az embereket az utcán, buszon, autójukban elnézegetve eltűnődöm, hogy 100 év múlva nagy valószínűséggel mindenki – de legalábbis a biztos többség -, aki itt és most sétál, néz ki az ablakon vagy éppen kapaszkodik a mobiltelefonját bámulva, velem együtt halott lesz. 200 év múlva pedig már azok is halottak lesznek, akik őket és engem valaha ismerhették, vagyis a legtöbb olyan ember, aki nem kerül bele a “történelemkönyvekbe”, egy fiók vagy egy digitális mappa alján porosodó “dossziéban” vezetett név lesz csupán (persze a történelemkönyves srácok és lányok is), egy érzelmi kapcsolódást többnyire semmilyen szinten nem kiváltó felmenő a családfában. Talán lesz egy sírkövem, ami ideig-óráig mementóként szolgál a leszármazottaknak, aztán ha már senki nem fogja azt sem látogatni, elbontják, a sírt a maradványaimmal együtt eltávolítják és végleg a feledés homályába merülök. Egyszer volt, hol nem volt Józsi bácsi. Mintha nem is lettem volna soha. A túlélni vágyó egóm bármennyire is szeretné ezt a gondolatot elhessegetni, veszíteni fog. Akkor mégis miért izgulok és vagyok képes szenvedést okozni magamnak nap mint nap, ha a dolgok másként alakulnak, mint ahogy szeretném?

Az elsuhanó, lassan közeledő és távolodó arcokat nézegetve az az érzés fog el, hogy eme törvényszerűség furcsa, ám annál életszagúbb kettősségéről kevesen elmélkednek. Persze talán ez jobb is így, hiszen előbb élni kéne megtanulni, bár ezt még megelőzi az, hogy az élet megtanulása mit jelent. Fizikai létünk végének elkerülhetetlenségéről való elmélkedés mégis úgy érzem, hogy közelebb visz ahhoz, hogy életemet annak szenteljem, ami a küldetésem és a hivatásom együtt. De ez egy másik téma, erről már elmélkedtem korábban is.

Nem tehetek róla (vagyis nem fejtettem meg, hogy miért így alakult, de) gyerekkorom óta nagyon erős bennem a halál témája iránti érdeklődés. Mintha érezném, hogy ezt elbagatellizálni hiba lenne, ott “kattog” bennem, hogy a halál a fizikai életünk (lezáró) része, tehát fontos. 11 éves voltam, amikor az akkor 65 éves anyai nagymamám sírva mesélte Karácsony másnapján, hogy az ő édesanyja, az én 86 éves dédimamám meghalt. Az első megrázó halálélményem ez volt, rá egy évre pedig kedvenc nagyapám ment el. Ezt követően minden családtag, vagy közeli, családi barátunk távozása megrázott és nehezemre esett elképzelni, hogy (a fizikai valóságban, jelenlegi formájukban biztosan) nem találkozunk többé. Az évek során persze “hozzászoktam”, hogy ez az élet része, de ugye az ego mindig tiltakozik.

A természetes halállal vagy súlyos betegség következtében eltávozókon kívül voltak öngyilkosságok is, talán ezek ráztak meg a legjobban. Értetlenül álltam az előtt, hogy egy ember önszántából kilép az életből. S bár 29 évesen volt egy kvázi halálközeli élményem egy trópusi betegségnek köszönhetően, melynek hatására elmúlt bennem a saját halálommal kapcsolatos félelem, ego szinten továbbra is megdöbbentő mások elmúlásával szembesülnöm, főleg, ha annak oka az önkezűség. Talán éppen ezért, vagy talán mert nagyon megérintettek a filmjei, Robin Williams öngyilkossága különösen megrázott. Igazából ez a bejegyzés Robin Williamsnek köszönhető…

Az elmúlt években 4 hozzám viszonylag közelálló ember döntött úgy, hogy “elég volt”. Kicsivel több, mint 5 évvel ezelőtt gyerek- és fiatalkorom kedvenc tanára, a saját tüdőrákja pusztítása elől menekülve kiugrott a hetedikről, 2 közeli fiatal barátom a reménytelenségből menekülni képtelen felakasztották magukat, egy másik pedig feltételezhetően hasonló indíttatásból nekihajtott autójával egy fának. Noha elfogadtam a döntésüket, mégis amikor csak eszembe jutnak, mély szomorúság önti el a szívem. (Csak egy kis statisztika: Évente kb. 25000 magyar ember követ el öngyilkossági kísérletet, ennek 10%-a sikeresen “kilép a lelki terhek alól”.)

Vajon meddig van szabadsága egy embernek a saját élete végéről dönteni?

A kérdésre azért nem egyszerű egyértelmű választ adni, mert szinte valamennyi, az élet szentségét megközelítő szellemi nézőpont más-más célt jelöl ki az embernek. A monoteisztikus (=egy Istenben hívő) világkép követői számára a megtérés, vagyis a szentírások üzenete által Isten “kifürkészhetetlen útjainak” elfogadása, megértése és feltétel nélküli szeretete az egyetlen járható ösvény, a keleti hitek némelyike pedig az ember fizikai testébe szándékkal beleszületett, folyamatosan inkarnálódó lélek adott helyzetének teljes szívvel történő megtapasztalásában látja az élet célját a karmikus (=jelenlegi és / vagy korábbi életekből és a felmenőinktől részünkre továbbpasszolt információ-csomagokba programozott, megoldásra váró) életfeladatok felismerésével és azok meghaladásával egyetemben. Mindegyik hitrendszernek megvan a saját maga válasza a “ki vagyok, s miért vagyok” kérdésekre, s bár egymásnak ellentmondónak is tűnhetnek ezek a nézetek, sok bennük a közös nevező. A legnagyobb különbség talán a távol-keleti és az európai, vagy ahhoz közeli hitek között az, hogy míg a monoteisztikus nézőpont az embert Istentől különállónak véli és egy képzeletbeli hierarchikus rendszerben “alacsonyabb szintre” helyezi el, addig a keleti nézet képviselői a saját létüket Istenben létezőnek tartják, ami kb. annyit tesz, hogy a metafizikai (=természeten túli) végtelen tudatosság a fizikai világban létezőkön keresztül tapasztalja meg a VANságot és az igazság működését, leginkább a karmateremtés és karmaoldás folyamatán át. (Karma = tett, cselekedet: minden amit teszünk / nem teszünk beletenyerel az ok-okozatiság, a magasabb szellemi világok felé törekvés hálójába.)

A fenti kérdésre az elmondottak tükrében azért nem könnyű tehát választ találni, mert az egyik nézőpontból Isten ellen elkövetett bűn az öngyilkosság (“az életet az Úr adta, és csakis ő veheti el”), a másik világkép követői viszont ezzel szemben viszonylagos “szabadságot biztosítva” a végtelen potencialitás eme megnyilatkozásának, fájdalommal teli ugyan, de elfogadják ezt a “kilépési módot”, mint az ember szabad(nak vélt) akaratának következményét azzal a kis klauzulával, hogy a magasabb szintű ÉN, a rajtunk keresztül megnyilvánuló Isteni szellem továbbélésével ennek bizonyosan meglesz a “böjtje”. A feladatok elől ugyanis nem lehetséges elfutni…

A téma iránti érdeklődésem hatására több olyan spirituális témájú könyvet olvastam, mely a halál kvázi tagadásáról szól, illetve arról, hogy az a szellemi ÉN, aki valójában vagyok fizikai köntösben embernek “öltözve” az nem hal meg, csak a fizikai test az éter- és az asztráltest, amiben és amivel élek, vagyis juhé. A vallásos nézőpont szerint pedig az Istenben való megingathatatlan hit által érkezem meg az öröklétbe. Ezeket ugyan pozitív hírnek is felfoghatnánk, mégis, a halállal való szembesülést még a magas tudatosságú, mélyen vallásos emberek sem örömben élik meg. Az elmét birtokló ego ragaszkodása ehhez a világhoz a túlélésre programozott test egészséges állapotában nem teszi lehetővé, hogy saját és szeretteink, vagy a szívünknek kedves ismeretlen ismerősök múlandóságával örömmel szembesüljünk. Pontosan ebből fakadóan – P. Howard módján fogalmazva – “viszonylag ritkán” érezhetjük mindannyian azt őszintén – egy általunk ismert ember halála kapcsán -, hogy “De örülök, hogy a Józsi meghalt!” (Hacsak nem valami tömeggyilkos diktátor kivégzéséről esik szó vagy éveken tartó személyes elnyomottság szűnik meg az adott ember halálával, de személyes érintettség hiányában akkor sem érzünk örömet, max. az elménk örül annak, hogy “van igazság”.) Ha van élet az “ajtón túl”, ha nincs (bár eme opciót már a mainstream tudomány is újszerűen szemléli), egy egészséges ember számára (normális társadalmi körülmények között!) egy másik ember halálához általában nem kapcsolódik pozitív érzelem.

Miért beszélek én erről?

Robin Williams augusztusban bekövetkezett öngyilkossága kapcsán az interneten furcsa módon azon pozitív búcsúzási forma terjedt el a rajongók részéről igen nagy gyakorisággal, hogy “Dzsinn, most már végre szabad vagy!” (utalva a neves színész egyik híres szerepéhez kapcsolódó mondatra az Aladdin című rajzfilmből) azonban ez metafizikai szempontból igencsak veszélyes következtetés. Mégha a (klinikai) halálközeli élményt oly hasonlóan elmesélő beszámolók egy könnyed “kiszabadulásnak” is írják le a “kapun” való átlépést (“lebegtem a saját testem felett és minden olyan békés volt”), azt nem tudhatjuk pontosan, hogy az én személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban milyen lesz (hiszen ahogy az életben különféleképpen éljük meg a velünk történő eseményeket, úgy van esély arra is, hogy a visszafordíthatatlanul bekövetkező tényleges halál “megtapasztalásakor” sem történik ez másként), ezért a szabadság fogalmát és az ahhoz kapcsolódó pozitív érzelmeket belevetíteni a test meggyilkolása általi “kitörésbe” ezen a ponton óvatosságra int. Mivel a szellemi ÉN és annak “érzelmi kistestvére”, a lélek számára nem létezik a dualitás (=minden és mindenki a saját teremtményem) és az elme is mindent önmagára tükröz vissza (=amit a világból nem tudok elviselni az bennem van és rólam szól), ezért az öngyilkosságot követő élmény a szabadsággal összekapcsolva egy olyan feltételes programot is beindíthat a saját elmémben (a folyamat tudatos felismerésének hiányában), amely egy krízishelyzet megoldását a test meggyilkolásában véli megtalálni. (Nem véletlen, hogy híres emberek halálát, főleg öngyilkosságát követően megszaporodnak az öngyilkosságok a rajongók körében.)

Fontos-e ezekről egyáltalán morfondírozni?

Nem olyan régen megjelent az Origón egy cikk az öngyilkosságokkal kapcsolatban és a hozzászólások között szerepelt egy brit dokumentumfilm említése, mely az élet tudatos kiolt(at)ását, vagyis az eutanázia kérdéskörét járja körbe, azon belül is 2 esetet dolgoz fel. Az 1 órás dokumentumfilm címe Choosing to Die (kb. “Akik a meghalást választják”) készítője Sir Terry Pratchett, a fantázia könyvei által híressé vált – egyébiránt ateista – brit író, aki a stábjával annak apropóján forgatott, hogy Sir Terry-nél Alzheimer-kórt állapítottak meg a szakorvosok, s ezért ő erősen elmorfondírozik azon, hogy a Nagy-Britanniában tiltott eutanáziához vajon milyen módon is “juthatna hozzá”, ha az állapota majdan végletesen egyirányú utcába fordul. A dokumentumfilm készítésének elsődleges célja jóllehet nem az eutanázia propagandája, hanem az azzal kapcsolatos jogszabályi keretek módosításának szükségességére való figyelem felhívása, tekintve, hogy a film készítésének idején (2010-11) hatályos törvények szerint a méltósággal, gyógyszer által meghalni készülőt támogató családtagok akár 14 évnyi börtönt is kaphattak. (Mivel eme írásnak nem célja a jelenlegi – 2014 végén hatályos – törvényi keretek vizsgálata, ezért ezzel kapcsolatban nem keresgéltem friss információk után.)

Terry azt mondja a film elején: “Addig szeretnék élni, amíg ki tudom préselni az életből a nedűt, aztán meg akarok halni.” Ezt követően mindazonáltal beismeri, hogy ez nem olyan egyszerű, mert a sérülékeny és a mentálisan gyengébb emberek halálának a tucatjait hozhatná el egy ilyen jogszabályi háttér, de azért mégis beszélni kell erről.

A dokumentumfilm nagyon tárgyilagosan járja körbe eme halálnem témáját, s az eutanáziát engedélyező és azt elutasító európai országok jogi és vallási környezetének rövid vizsgálatán túl részletesen foglalkozik a 2 főszereplővel, akik közül az egyik egy 42 éves sclerosis multiplexben szenvedő tengerbiológus srác, a másik pedig egy 71 éves brit hotel tulajdonos milliomos férfi, aki egy motorikus bénulásos kórban (Motor Neuron Disease) szenved és a méltóságteljes öregkorra a kilátásai enyhén szólva siralmasak. Mindketten úgy döntenek, hogy a betegségük elviselhetetlenné váló tüneteit elkerülendő halálba segíttetik magukat egy svájci, Dignitas nevű céggel (mintegy 10 ezer angol fontért cserébe, melyben a hamvasztás és a földi maradványok hazaszállíttatása is benne van). A film jól szerkesztett, és mindazonáltal rámutat az általánosan elterjedt törvények korlátozottságára (ezeknek az embereknek az otthonuktól több ezer kilométerre kellett elutaziuk, hogy ‘méltósággal’ meghalhassanak) elfogulatlan(!) nézőként még szimpatikussá is válik a halálba segítés eme szelídnek tűnő módja, mely egyébként jelenleg legjobban Svájcban támogatott Európában. Én sem akarnék teljesen bénán, másokra utalva szenvedni még éveket, akár évtizedeket is! – gondoljuk, főleg ha az is eszünkbe jut, hogy a személyes szenvedésünk és korlátozott lehetőségeink szeretteink életkörülményeire milyen hatással lesz.

(Fontos kiegészítés: természetesen a megfelelő jogszabályi környezettel rendelkező és az eutanáziát engedélyező országok törvényei egyelőre csak a végstádiumú vagy a méltóságteljes élet lezárását lehetetlenné tévő, kilátástalannak tűnő és orvosilag igazolt diagnózis esetén járulnak hozzá a halálba segítéshez, azonban ahogy a filmben is elhangzik, a halálba segítés egy jelentős százaléka esetén – 20% – az életbe való belefáradás miatt jelentkeznek a páciensek a végső “kezelésre”. Maga a módszer annyiból áll, hogy 2 különböző szérumot itatnak meg a távozni szándékozóval, az első egy gyomorvédő elixír – hogy ne hányja ki a beteg a gyilkos, másodikként beadott szert – ezt követően pedig fél óra múlva egy olyan oldat következik, mely mély álomba szenderít némi szorító levegőért kapkodás után, majd először leállítja a légzést, aztán a szívet. Jogilag pedig attól hívják ezt assisted suicide-nak – vagyis öngyilkosságban való segítségnyújtásnak -, mert a szérumot minden esetben a betegnek saját kezűleg kell meginnia, ha erre nem képes, akkor a “mutatvány” nem lehetséges, ha ugyanis valaki más adná be a koktélt, akkor az már jogilag gyilkosságnak számítana.)

Bár már az elejétől fogva érezhető, hogy a dokumentumfilm a hitelességet alátámasztandó végig fog menni az egyik eset lezárásának bemutatásán, a túlélésre programozott ego részem kérlelhetetlenül drukkol, hogy az eltökélt búcsúzni vágyó végül ne igya meg az életet kioltó elixírt. De mégis megissza és a dokumentumfilm készítői lefilmezik, ahogyan az előtte még 10 perccel utolsó teáját mosolyogva elfogyasztó 71 éves Peter Smedley a feleségétől való elköszönés (“légy erős drágám”) és egy több, mint 40 éves házasságot lezáró utolsó hitvesi csók után távozik az élők sorából. A teljes filmet eredeti (angol) nyelven betettem ide az egyszerűség kedvéért. Öveket bekapcsolni!

Bevallom napokig a film hatása alatt voltam, egyrészt a tárgyilagossága döbbentett meg, másrészt az, ahogy a halál tudatos választása és a végrehajtás folyamatának ellenállás nélküli megfigyelése (“aha, akkor a pasi most oda átül, megissza ezt az izét és mindjárt végignézzük, ahogy meghal”) egyszerűen szembemegy az egóm normális, túlélésre programozott működésével. Pedig együttérzek a 70 éves Peterrel és szívből nem kívánom, hogy akarata ellenére bénán szenvedjen még évekig. “Én sem szeretném önmagam teljes árnyékaként befejezni, ha van más kiút.” – jelenik meg azonnal az ilyen esetben könnyebb utat kereső elme válasza.

A legfontosabb kérdés szerintem “csak” az, hogy ez a más tényleg “A kiút”-e?

Ez az a pont, ahol elkezdünk a dolgok “józsibácsis” mélyére menni, s valójában ennek köszönhetően okozott a dokumentumfilm komoly felháborodást a szigetországban (főleg vallási körökben) és ez az aspektus öszönzött arra engem Robin Williams öngyilkosságán túl, hogy írjak erről. (A dokumentumfilmet a BBC egy átlagos hétfő esti műsorként 2011. júniusában leadta a brit televízióban.)

Mi ezzel a történettel a bibi, egyáltalán van-e vele bibi?

Senki sem szeretne akarata ellenére a testének börtönében létezni. (Ez szinte biztosra vehető, bár ha megkérdezzük az ALS-ben szenvedő Stephen Hawking-et, a világhírű brit elméleti fizikust, lehet, hogy mást fog állítani.) Ha a túlélésemet és EGÉSZségemet szolgáló ok-okozatiság törvényszerűségeinek figyelembe vétele nélkül(!) belegondolok a teljes fizikai bénulásba, egyértelműen az az érzés ugrik be, hogy meginnám a szérumot. Főleg ha Alzheimer-kór várna rám, amely végstádiumban a teljes emlékezet kiesését, s ezzel önmagam elvesztését vonja maga után. “Borzasztó érzés ebbe még csak belegondolni is!” – mondanánk legtöbben hirtelen felindulásból és látszólag teljesen jogosan. Mivel azonban az érzés nem azonos az érzelemmel, ezért a válasz mégsem annyira egyértelmű.

Az érzés kvázi objektívebb (“de szar ennek a gyógyteának az íze”), az érzelem viszont egy szubjektív megélés (“de mégis megiszom, mert jó nekem” / “igya meg az, akinek elmentek otthonról!”) és egyre több tudományos bizonyíték létezik arra vonatkozólag, hogy az utóbbi befolyásolja az előbbit, vagyis az érzelmi hozzáállás által képesek vagyunk meghaladni az automatikusan megjelenő és programként működő érzéseket és azok okozta “mellékhatásokat”. Aki böjtöl, az is érzi, hogy éhes (hiszen jelez a teste!), de képes az érzelmeit irányítani a böjtölés céljának felismerése következtében, és ezért nem eszik. Az ember úgy van felépítve, hogy KÉPes legyen meghaladni önmagát. Márpedig az egyéni szintű meghaladás, egy bármilyen elváltozás folyamatának megértésével és a lelki megéléssel együtt segít egy másik potenciális jövőképet megvalósítani a végtelen lehetőségek világában. Pl. azt, hogy egy halálosnak mondott betegséget mégis túléljünk.

Miért fontos ezt a tényezőt figyelembe venni a véleményalkotás előtt, hogy ti. legyen jogom meghalni, ha állapotomból fakadóan úgy döntök?

Amikor egy ilyen dokumentumfilmet elkészít egy profi csapat és lead a televízió, mindig van benne egy irányultság, jelen esetben az, hogy változzon a jogszabályi környezet és legyen szabad bárhol eutanáziát alkalmazni bizonyítottan fájdalommal és szenvedéssel járó halál bekövetkeztét elkerülendő, illetőleg lerövidítendő. A probléma azonban az, hogy ennél sokkal többet elmond egy ilyen film, amit a megfelelő éberségű és tudatosságú ember valószínűleg észrevesz (ahogy Ramtha mondja a “Mi a csudát tudunk a világról?” c. filmben: egy videókamera ítélet nélkül MINDENT felvesz, az értelmezést és a szelekciót az elménk a begyűjtött – azonosságokat kereső – minták alapján végzi!), de a metafizikával és spirituális sorskérdésekkel nem foglalkozó ember figyelmét valószínűleg egyrészt elkerüli, másrészt pedig “sziklaszilárd” meggyőződést alakít ki annak ellenére, hogy a legfontosabb kérdést kihagyja: Képes-e a megfigyelő tudatos fókuszálása (minőségi figyelem nyújtásával) – ne adj Isten egy tényleg megélt konfliktus háttértörténetének “kibogozása” – hatással lenni az érzelemvilágra is, megváltoztatva ezzel egy fatálisnak tűnő programot? (Erről beszéltem az Igazságosztó kompjúter c. írásban is)

Mert pl.:

  1. Mi van akkor, ha a visszafordíthatatlannak mondott betegségek mégis visszafordíthatók (annak ellenére, amit az akadémikus orvostudomány állít)? Ebben az esetben is az “egyszerűbb” út a kilépés?
  2. Mi van akkor, ha maga az állapot / elváltozás egy karmikus “üzenet”, amit meg kellene fejtenem, hiszen ha nem fejtem meg, “viszem tovább”? (Vagy a gyerekem viszi tovább, lásd generációkon átívelő, bizonyos betegségekre való hajlam.) Mi lenne ha megpróbálnék előbb rájönni az okokra vagy az elváltozás “céljára” szellem-lélek-test szinten, mielőtt a testi “kilépést” választom?
  3. Mi van akkor, ha az egyre szabadabbá váló világ előbb-utóbb a halálosnak ítélt rák és egyéb végzetesnek mondott diagnózisokat is beleteszi ebbe a kategóriába és minden “zsákutcából” – még az illuzórikusból is, i.e. “az életbe való belefáradás” – lehetséges lesz kifarolni?

Ne feledjük, hogy bizonyos tudományos körök a túlnépesedést komoly problémaként kezelik, vagyis miért ne jönne jól a természetes szelekcióhoz egy ilyen hitrendszer megalapozása? (A dolgok mélyén itt egyáltalán nem fontos, hogy a ténylegesen méltatlan körülmények között élők távozását segíteni lehessen, mert az csak egy eszköz a végcélhoz.) Persze az is lehet, hogy megint működésbe lépett az összeesküvés-elméletes elmeszeletkém. 🙂

Mégis, ha a fenti kérdéseket nem felvetve nemzetközileg is elterjed a halálba segítés intézménye, akkor fennállhat a veszélye annak (főleg az emberiség valóság showkra hangszerelt tömegeit elnézegetve), hogy a megismerésre (hogyan is működöm én és miért ilyen a működésem?) nem vágyó tömegek az ehhez hasonló filmek hatására a feladatok “elől” inkább kilépnek, mintsem szembesüljenek velük. Ha belegondolunk abba, hogy a belső konfliktusainkkal sok esetben szembesítő személyes érintkezés helyét már átvette a könnyed facebook-os csevegés, az üzenetküldés, a twitter és a lájkolás, miért ne feltételezhetnénk azt, hogy az egészségünk terén történő változások is az egyszerűsítés irányába mennek majd, amely során az öregség fáradalmai és az időskori betegségek elkerülése végett, vagy akár csak az “életfáradtságból” való menekülés céljából bevesszük a pirulát és “csá”?

Nem szeretnék úgy tenni, mint aki biztosan tudja a fenti kérdésekre a választ, mindenesetre él bennem az óvatos kiváncsiság, és egészségesen szkeptikusnak is tartom magam. Az egyszerűsítés ugyanis, amit az akadémikus orvostudomány tudománnyal takarózó zászlóvivői az elmúlt néhány évszázadban “ügyesen” lezongoráztak (nincs se szellem, se lélek, így csak a fizikai testtel kell foglalkozni, ami egy kizárólag matériákból álló, a nem láthatótól független biokémiai gépezet) nagyon úgy tűnik, hogy nem a megértést szorgalmazza, hanem az áldozati szerep (“nekem ehhez az elváltozáshoz / betegséghez semmi közöm”) erősítését, ezzel a nézőponttal pedig egyre könnyebb lesz “rávenni” az elöregedő társadalomra teherként nehezedő nyugdíjasokat az önkéntes és örömteli távozásra, hiszen a fájdalom és a súlyosnak mondott betegség már nem puszta jelzésnek fog számítani, hanem a “kilépés” konkrét szemaforjának.

…és végezetül néhány záró gondolat:

Ha körbenézek a természetben, azt látom, hogy mindennek megvan a maga szerepe és a helye. “Csak úgy” semmi sem létezik. Még a Maláriát terjesztő szúnyog sem, hiszen lehet, hogy annak meg az egyensúly fenntartásában van szerepe. Rengeteg a “köztes” láncszem az univerzális körforgásban, és számomra nagyon úgy tűnik – és hiszem, hogy ezzel sokan vagyunk így -, hogy a kauzalitás (=mindennek oka van) nem kikerülhető, a fizikai világhoz kapcsolódó szinten biztosan nem, de szerintem az ennél finomabb (energia)világokban sem. Az ok(ok) pedig szerteágazó(ak) lehet(nek)…

Szerintem – elfogadva saját forrás létünket – érdemes mindig feltenni a leglényegesebb kérdéseket (mi ennek a helyzetnek az oka / célja?), még mielőtt az ember a saját szűklátókörűségének válik áldozatává és ezáltal – ha hisz benne, ha nem – a saját karmájába (“ki mint vet, úgy arat”) olyan “sorokat” is beleír (=megiszom ezt az elixírt komám, elég volt a sok szop@sból!), amelyeket a lehetséges következmények ismeretében (mert mi van, ha tényleg vannak következmények, amit az anyagba beleragadva nem akarunk látni?) inkább elkerülne. Vannak olyan területek az életben, ahol érdemes lehet a tudományos véleményeket is pici fenntartással kezelni (pl. azt a Marxista megközelítést, hogy “az anyag öröktől fogva létezik”), nehogy “véletlenül” visszanyaljon a fagyi…

Halottak napjához közeledve, létformát váltott szeretteink emlékét a szívünkbe zárva szóljon Edward Elgar – a filmben is hallható – csodálatos IX. tétele az Enigma variációkból: Nimrod.