Miben és kinek higgyek?

Miben és kinek higgyek?

Miben és kinek higgyek?

Bolygónk tele van különféle vallási és spirituális hitrendszerekkel. Vannak, melyek pogány hitnek számítanak és a természeti jelenségekben látják Isten jelenlétét, a vallások ún. avatárokat, különleges tehetséggel, képességgel és tudással megáldott Isten gyermekeit, megváltóit tekintik igaz vezetőiknek. Ami engem illeti, sokat olvastam a buddhizmusról, ezt-azt az iszlámról, judaizmusról, kabbalistákról, a bahaii hitről, a krisnahívőkről és talán legtöbbet a kereszténységről, de mégis meglehetősen felszínesnek érzem az ismereteimet, így összehasonlítani nem szeretném őket és a különböző, valláshoz nem köthető spirituális iskolákat sem venném górcső alá.

Akkor mégis miért adtam ezt a címet ennek a bejegyzésnek?

Megfigyeltem, ahogy nemlétező hajkoronám őszbe fordul lassacskán, egyre többször merül fel bennem a Mi végből is vagyok itt? c. kérdés. Régebben elég volt, hogy finom a pálinka és feszes a lányok feneke, de ezek a prioritások kezdenek háttérbe szorulni. Érdekel, hogy mi a célja az életemnek a Földön és egyáltalán ki a fene is vagyok én. Azt hiszem, hogy amikor ezek a kérdőjelek megjelennek – szokták mondani, hogy a krisztusi kor, azaz a 33. életév után – akkor érdemes odafigyelni arra a belső hangra, ami ezekre reakciót vár. Talán ez (is) a boldogság kulcsa, hogy ezekre találunk egy olyan választ, amit el tudunk fogadni. Talán. Eme bejegyzésben tehát egy olyan következtetést szeretnék megosztani veletek, amelyet egy nagyon kedves barátomtól tanultam még évekkel ezelőtt és elég sok lámpát felkapcsolt vele odabent.

2009. tavaszán találkoztam ezzel az emberrel, akit később mentorommá fogadtam. Ő volt az, akitől a korábbi írásokban emlegetett “eljutottam a megértésig” vagy a “ha nem tudod jól csinálni, örülj neki, hogy rosszul csinálod” elveket tanultam. Kb. 5 hónapnyi ismeretség után egyszer rákérdeztem, hogy miért tanít engem, mi a célja azzal, hogy az idejét ilyen tökfilkókra pazarolja, mint én. A következőt válaszolta: “Szeretném, ha valaki továbbvinné azokat az igazságokat, amelyekre rájöttem. Hiszem, hogy ezen ismeretek birtokában egyre többen eljutnak a megértésig. Ha ez valaha sikerül, akkor építek egy házat egy hegy tetején, kijövök reggel az erkélyre kávéval a kezemben, letekintek a völgybe és megnyugvással konstatálom, hogy elvégeztem a feladatom.” Nem telt el 2 hónap, és ez a barátom 49 évesen szívroham közepette átigazolt az égi futballpályára. Hogy elvégezte-e a feladatát, azt nem tudom. Talán részben igen, hiszen itt vagyok én, s ez a cikk (is) az ő felismeréseit adja tovább, melyet azóta életembe integráltam, mert együtt tudok vele “rezegni”.

Az egyik szerdai beszélgetésünk témája az volt, hogy mi lehet a vallások és spirituális iskolák célja, milyen egyetemes igazságot lehetne levonni az összes létező tanításból. A legfőbb kihívás ugyanis az, hogy a summázatok (=összegzések) mindig elvesznek az egészből, nem véletlen, hogy az egyes tanítások morzsáit heti rendszerességgel adják át a hívőknek a vallási vezetők ezzel is elősegítve az úton való folyamatos haladást. Amit azonban Józsi mondott nekem (tényleg így hívták!), az rávilágított arra, hogy igenis lehet egyszerűbben is szemlélni a valóságot. Bár ő lényegesen jobban belemélyedt a vallási tanokba mint én, azt mondta nekem, hogy az összegzés egyszerű. A marketingben is mondják mindig, hogy a kevesebb sokszor több.

Véleménye szerint (!) összesen 4 lépés kell ahhoz, hogy megismerjük az összes tanítás lényegét, s ha ezeket az igazságokat valaki alkalmazni kezdi – mert hiszem, hogy lehet őket igazságoknak hívni akkor is, ha némileg szűkítik a végtelen potencialitást -, akkor egyszerűbb és nagyszerűbb lesz az élete. És persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy bár a tudás hatalom, de igazából csak akkor válik valódi hatalommá, ha azt alkalmazni kezdjük.

Az első lépés a jelenlét. Nincs jövő, nincs múlt, csak a most van. Meglehetősen közérthető formában erről szólnak Eckhart Tolle művei. Carpe Diem. Élj a mában. Nem a mának, hanem a mában. (Eme latin mondás magyar fordításának legnagyobb hazugsága az, hogy ezeket az igekötőket összekutyulták, mert ez így azt sugallja, hogy szarjál le mindent, pedig a valódi üzenete az, hogy éld át a pillanat csodáját.) Bármi, ami történt, már nincsen. Bármi ami történni fog, még nincsen. Csak az létezik, amit most élsz át. Hogy hogyan éled át, az rajtad múlik.

A jelen pillanat valódi megélése azért kulcspont, mert a hitrendszerünk automatikus válaszreakciókat vált ki belőlünk, melyek leginkább nem mi vagyunk, hanem a közvetlen környezetünk által elfogadott valóságról tanúskodnak. Most képzeld csak el. Az egész életed csupa-csupa hatás: ahogy a szüleid reagáltak, az ismerősök, tanárok, mozihősök, stb., az lehet a normális. Megtanultad a reakciók “módszerét”, mert fontos, hogy elfogadjanak. Elképesztő mennyiségű információ van a fejedben arról, hogy minek hogyan “kellene” lennie, amikor egyszerűen a dolgok “csak vannak”. Nem állítom, hogy az, ami van egy megváltoztathatatlan állapot a most-ot követő későbbi most-okban, de tény az, hogy most ez a valóság. Remélem érthető, amit írok. Mész az autóval a városban, jobbról beléd rongyolnak, kiszállsz és érzelemmentesen konstatálod, hogy “Hmm, összetört a sok millió Ft-os autóm. Szuper, betétlapcsere, autómentő, kávé és haza busszal. Ez van.” De ez baromi nehéz. A filmekben és a való életben ilyenkor viták vannak és ordibálás, s mivel hajlamosak vagyunk azonosítani magunkat az általunk birtokolt tárgyakkal, ezért úgy érezzük, hogy akkor is megsérültünk, amikor igazából nem. Csak az általunk elfogadott valóság illúziójában sérülünk meg, mert kilépünk a jelenből, vagyis abból, ami kérlelhetetlenül “csak” van. Ha a jövőt meg akarod változtatni, változasd meg a most, a jelen reakcióit.

“Ha nem tudod jól csinálni, legalább örülj neki, hogy rosszul csinálod.” Ez a gondolat a jelenbe hoz mindig, ráadásul abban a pillanatban, hogy élvezni kezded a rosszul csinálást, tudatossá válik a cselekvés, ami a lényeg! 🙂

Vagy ott van pl. a szeretet, ami addig létezik (mindig most), amíg Te vagy. Meghal egy szeretted, barátod, ismerősöd, vagy egy általad kedvelt művész, stb. és máris múlt időben beszélsz róla: “Úgy szerettem őt.” Miért szeretted, most már nem szereted? Nem addig él a szeretet benned, amíg Te létezel? Ha most azt érzed, hogy szereted azt, aki a háromdimenziós fizikai valójában már nincs köztünk, akkor a szeretet nem szűnt meg és nem indokolt a múlt idő. Én továbbra is szeretem a Józsi barátomat, csak nem tudom neki megmondani. De a szívemben az érzés továbbra is van.

A második lépés az, hogy soha ne ítélj! Ahogy a Mindenki a saját szintjén “nyomorog” című bejegyzésemben is írtam, nem tudhatod, hogy ki éppen hol tart, vagy azt sem, hogy éppen milyen események befolyásolják egy másik ember sorsát. Stephen R. Covey, egy amerikai “sikerguru” egyik könyvében olvastam egy történetet, ami szerintem nagyszerű példázat erre:

A szerző egy hűvös téli napon utazott a zsúfolt new yorki metrón és arra lett figyelmes, hogy 5 gyerek az emberek lába között tülekedik és lökdösődik, nevetgélnek, és hangoskodnak. Eltelik 5 perc, és Mr. Covey odaszól a gyermekek apjához erélyesen: “Ne haragudjon Uram, nem tudná egy kicsit kontrollálni a kölkeit? Hihetetlen, hogy ennyire neveletlenek és Ön egy szót sem szól!” Mire a fickó a következőt válaszolta: “Ne haragudjon kérem, Önnek tökéletesen igaza van. Tudja, most jövünk a gyerekekkel a kórházból, meghalt az édesanyjuk és annyira fel sem fogják, hogy ez mit jelent, hogy én örülök annak, hogy egyáltalán képesek viccelődni.” Stephen ezek után elgondolkozott és elszégyellte magát. Soha nem tudhatod, hogy egy másik emberrel mi történt addig a pillanatig, amíg kapcsolatba kerültél vele.

Nagyon nehéz ítélet nélkül létezni, mert a hitrendszerünkből fakadó automatikus válaszreakciók nem csak a jelen pillanat élvezetére, hanem az ítélőképességünkre is hatással vannak. Mivel mindenről van véleményünk, ezért nagyon könnyen áteshetünk abba az állapotba, hogy engedelmeskedünk az ego kívánságainak és tévesen ítélkezni kezdünk mindenről, mert az kényelmesebb, mint megállni, venni egy levegőt és azt mondani: “Nem tudhatom, hogy ez az ember – akit éppen megítélek – minek köszönhetően cselekszik úgy, ahogy. Elfogadom és szeretem, mert az nekem jó.” Jusson eszedbe mindig a fenti kis történet. (Tömeggyilkosokat persze nem kell támogatni csak azért, mert hányattatott gyerekkoruk volt, de a jelen pillanat elfogadása ott is javasolt, mert a múltat csak akkor tudod megváltoztatni, ha másként gondolsz rá.)

A harmadik nagyon fontos lépés az, hogy ismerd meg önmagad. Nézz a tükörbe és őszintén valld be magadnak, hogy éppen melyik az a szint, amelyiken éppen “nyomorogsz”. Figyeld meg a reakcióidat és tudatosan – mint egy külső szemlélő – figyeld a kommunikációdat (a testtartásodat + a szavaidat) és az érzéseidet.

Mondok egy példát, hogy ez könnyebb legyen. A legjobb fényképező az emberi szem. Mész az utcán, látsz valamit, ami tetszik, fogod magad és tudatosan pislantasz egyet. “Ezt lefényképeztem!” Aztán mész tovább és ha látsz valami fontosat megint, akkor újfent megteszed. Attól lesz az egyszerű pislantásból “fényképezés”, hogy figyelmet adsz annak a pillanatnak, amikor a látványt “rögzíted”. Ezt kell az érzelmeiddel, a kommunikációddal és az alapvető reakcióiddal is végrehajtani. Ha leordítasz valakit, elküldesz az anyjába, ha negédesen túlmosolyogsz, mert elvárja tőled a világ, akkor légy tudatában annak (és kommunikálj tisztán és őszintén befelé), hogy “most így cselekedtem”. Elképesztően sok az oktatási és nevelési rendszer által belénk rögzített válaszreakció, mely arról szól, hogy adott helyzetben hogyan “kell” viselkednünk. Vannak aranyszabályok, melyeket nem érdemes áthágni (ha rossz napod van, ne máson töltsd ki a saját szomorúságodat, mert akkor visszanyal a fagyi), azonban ha tudatos vagy, előbb-utóbb már előre képes leszel kontrollálni a válaszaidat. Önmagunk figyelése ráadásul őszinteségre nevel hosszú távon, bár eme tudás készséggé válása olyan mint egy éles kés: vagy egy fantasztikus konyhai kellék, vagy egy gyilkos szerszám. Rajtad múlik, hogy mit hozol ki belőle.

Az első 3 lépés tehát rólam szól. Nekem kell megváltoznom ahhoz, hogy a világ jobb (más = emberközpontúbb) legyen. Légy tudatában a jelen pillanatnak, konstatáld az érzelmeidet, a gondolataidat és ne ítélj. Ahogy Gandhi is mondja: “Légy Te az a változás, amit a világban látni szeretnél.” Van azonban egy bökkenő: Mire a világ rájön arra, hogy Téged lehet, hogy követni kellene, addigra elmegy egy csomó idő. (Oké, az idő is egy illúzió, de most az okfejtés kedvéért tegyük fel, hogy létezik… :)) És mivel – a jelenlegi testedben bizonyosan – csak egy életed van, ezért megjelenik az egóból egy vágy, hogy a szűkebb – vagy lehetőleg tágabb – környezetünkön addig változtassunk egy pozitívabbnak (emberibbnek) vélt világért, amíg még mi is élvezni tudjuk munkánk gyümölcsét. Ez vezet el a 4. lépéshez.

A világ több, mint én. Ez a pont már nem (csak) rólam szól. Az rendben van, hogy “egyedül jöttünk, egyedül megyünk” és a legfontosabb feladatunk az önmagunkkal kapcsolatos felismerések megtapasztalása, de ha “csak ennyi” lenne a feladat, akkor nem lenne külső fejlődés és még mindig a vadállatokat hajkurásznánk a prérin kövekkel. Vagy nem. 🙂

Tenzin Gyatso, a XIV. Dalai Láma több alkalommal is kifejezte, hogy bár számára is a belső fejlődés az elsődleges – tekintve, hogy minden ember önmaga számára a világ közepét jelenti, hiszen az egész univerzum körülöttem van – a másokért, a közösségért való tevékeny lét legalább ugyanennyire fontos, mert a külvilág ettől fejlődik. Ha tudatában vagyok annak, hogy bizonyos gondolatokkal és tettekkel egy emberibb, élhetőbb és tudatosan is szeretetre vágyó társadalom megteremtésén képes vagyok munkálkodni, akkor ezt a saját érdekemben sem tanácsos önmagamnak megtartani. Van egy mondás is, ami erre vonatkozik: Amikor képes vagy arra, hogy segíts az embertársaidon, ez a “képesség” megszűnik pusztán képesség lenni, és felelősséggé válik.

Józsi barátom élete – elmondása szerint – tizenéves kora óta arról szólt, hogy valamit hozzá tegyen ehhez az egyre személytelenebbé váló, elidegenedő világhoz. Amikor megismerkedtünk, akkor is több civil kezdeményezésen dolgozott és kevésbé fősodrású rádiókban készített elgondolkodtató műsorokat. Valószínűleg én is azért találkoztam vele “véletlenül”, hogy ebben a küldetésében partnere legyek. Szepes Máriát közelről ismerte, végigjárta és tanulmányozta a különböző vallási és spirituális iskolákat és bár kétségtelen, hogy az összes hitrendszer mélyebb megértéséhez nem elegendő egy élet, a röviden bemutatott summázat számomra sokat jelentett és remélem, hogy számodra is felkapcsolt egy-egy aprócska lámpát.

Zárásként engedjetek meg egy ártatlan kis gondolatot, mely továbbgondolva Józsi barátom elméletét választ próbál adni arra, hogy mi a fenét keresünk is mi itt?

Képzeljétek el, hogy kezdetben volt a nagy Semmi. Ez a nagy Semmi képtelen volt “véleményt alkotni” önmagáról, ezért létrehozta a Valamit. A Valami aztán “elgondolkodott”: hmm, a semmiből lettem. Aztán rájött, hogy rajta és a semmin kívül nincsen más viszonyítási pont, így elkezdett önmagából teremteni dolgokat. Újabb és újabb Valamik jöttek létre, melyek aztán folyamatosan teremtettek újabb és újabb Valamiket, mert önmagukat szerették volna megtapasztalni a külvilág visszatükröződése által. Ez a folyamat azóta is tart, és most már oda jutottunk, hogy egyre többen tesszük fel a kérdést, hogy vajon mi is volt azelőtt, mielőtt a Valami megszületett? És rájövünk – vagy legalábbis megjelenik belül egy érzés -, hogy ugyanabból a forrásból származunk és egymás által önmagunkat tapasztaljuk meg, s a létezés titka egyre közelebb kerül mindannyiunkhoz. A tudattalan egység így válik tudatos egységgé végül. Persze csak szerintem, de jogom van azt feltételezni, hogy ebben van logika.

Mégpedig ezért:

A tudósbácsik szerint a Föld 4.6 milliárd éves, vagyis ha ez igaz, akkor mondjuk 4.7 milliárd évvel ezelőtt nem volt Semmi. Ami azonban a “hiányzó” 100 millió évben történt, annak benne kellett lennie a Semmiben, különben nem lett volna belőle Valami 4.6 milliárd évvel ezelőttig. Ugye? Ha tehát ez az 100 millió év tartalmazta a belőle létrejövő valóságot a végtelen potencialitás szintjén, akkor az életünk jelenlegi állapota mindennek nevezhető, csak nem a véletlen eredményének. Ebből az elgondolásból pedig az következik, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van. És minél többen éljük át a dolgok puszta vanságának csodáját, annál közelebb kerülünk a teremtés céljához. Én legalábbis így látom.

Ha tudatában vagy annak, hogy a világ nem jó irányba halad és úgy érzed, hogy tudsz rajta változtatni bármit is, tedd meg, elsősorban önmagadért! Az időtlen, végtelen potencialitásból ugyanis az emberiség tudatossága választja ki azt a jelenbeli következményt, amit kollektív valóságnak tapasztalunk. Lefordítva az iménti mondatot magyarra mutass példát azzal, hogy nem hagyod, hogy megosszanak, egy konfliktus esetén mindig a szeretetet válaszd és figyelj a belső hangodra, kommunikációdra, mert az sokat elárul arról, hogy a hitrendszered milyen alapköveken nyugszik.

És ha valaki azt mondja neked: “Tudod mit te köcsög? Menj anyádba!”, akkor nézz rá és mondd neki őszinte szívvel: “Köszönöm és szeretlek!” Ki fogod ütni az embert és örömmel simogathatod meg az egódat, hogy Te nyertél. 😀

Na jó, egy kicsit pihent agyú vagyok ma, megyek benyomok egy felest, hátha megjön az eszem és végre én is normális leszek. Egészségetekre!