Karmateremtő “kilépés”?

Karmateremtő “kilépés”?

Karmateremtő “kilépés”?

Gyakran előfordul, hogy az elmém egy furcsának tűnő játékot játszik velem, valószínűleg a jelen pillanat csodájára való figyelemfehívás végett, amely valójában az egyetlen örökkévalóság. Az embereket az utcán, buszon, autójukban elnézegetve eltűnődöm, hogy 100 év múlva nagy valószínűséggel mindenki – de legalábbis a biztos többség -, aki itt és most sétál, néz ki az ablakon vagy éppen kapaszkodik a mobiltelefonját bámulva, velem együtt halott lesz. 200 év múlva pedig már azok is halottak lesznek, akik őket és engem valaha ismerhették, vagyis a legtöbb olyan ember, aki nem kerül bele a “történelemkönyvekbe”, egy fiók vagy egy digitális mappa alján porosodó “dossziéban” vezetett név lesz csupán (persze a történelemkönyves srácok és lányok is), egy érzelmi kapcsolódást többnyire semmilyen szinten nem kiváltó felmenő a családfában. Talán lesz egy sírkövem, ami ideig-óráig mementóként szolgál a leszármazottaknak, aztán ha már senki nem fogja azt sem látogatni, elbontják, a sírt a maradványaimmal együtt eltávolítják és végleg a feledés homályába merülök. Egyszer volt, hol nem volt Józsi bácsi. Mintha nem is lettem volna soha. A túlélni vágyó egóm bármennyire is szeretné ezt a gondolatot elhessegetni, veszíteni fog. Akkor mégis miért izgulok és vagyok képes szenvedést okozni magamnak nap mint nap, ha a dolgok másként alakulnak, mint ahogy szeretném?

Az elsuhanó, lassan közeledő és távolodó arcokat nézegetve az az érzés fog el, hogy eme törvényszerűség furcsa, ám annál életszagúbb kettősségéről kevesen elmélkednek. Persze talán ez jobb is így, hiszen előbb élni kéne megtanulni, bár ezt még megelőzi az, hogy az élet megtanulása mit jelent. Fizikai létünk végének elkerülhetetlenségéről való elmélkedés mégis úgy érzem, hogy közelebb visz ahhoz, hogy életemet annak szenteljem, ami a küldetésem és a hivatásom együtt. De ez egy másik téma, erről már elmélkedtem korábban is.

Nem tehetek róla (vagyis nem fejtettem meg, hogy miért így alakult, de) gyerekkorom óta nagyon erős bennem a halál témája iránti érdeklődés. Mintha érezném, hogy ezt elbagatellizálni hiba lenne, ott “kattog” bennem, hogy a halál a fizikai életünk (lezáró) része, tehát fontos. 11 éves voltam, amikor az akkor 65 éves anyai nagymamám sírva mesélte Karácsony másnapján, hogy az ő édesanyja, az én 86 éves dédimamám meghalt. Az első megrázó halálélményem ez volt, rá egy évre pedig kedvenc nagyapám ment el. Ezt követően minden családtag, vagy közeli, családi barátunk távozása megrázott és nehezemre esett elképzelni, hogy (a fizikai valóságban, jelenlegi formájukban biztosan) nem találkozunk többé. Az évek során persze “hozzászoktam”, hogy ez az élet része, de ugye az ego mindig tiltakozik.

A természetes halállal vagy súlyos betegség következtében eltávozókon kívül voltak öngyilkosságok is, talán ezek ráztak meg a legjobban. Értetlenül álltam az előtt, hogy egy ember önszántából kilép az életből. S bár 29 évesen volt egy kvázi halálközeli élményem egy trópusi betegségnek köszönhetően, melynek hatására elmúlt bennem a saját halálommal kapcsolatos félelem, ego szinten továbbra is megdöbbentő mások elmúlásával szembesülnöm, főleg, ha annak oka az önkezűség. Talán éppen ezért, vagy talán mert nagyon megérintettek a filmjei, Robin Williams öngyilkossága különösen megrázott. Igazából ez a bejegyzés Robin Williamsnek köszönhető…

Az elmúlt években 4 hozzám viszonylag közelálló ember döntött úgy, hogy “elég volt”. Kicsivel több, mint 5 évvel ezelőtt gyerek- és fiatalkorom kedvenc tanára, a saját tüdőrákja pusztítása elől menekülve kiugrott a hetedikről, 2 közeli fiatal barátom a reménytelenségből menekülni képtelen felakasztották magukat, egy másik pedig feltételezhetően hasonló indíttatásból nekihajtott autójával egy fának. Noha elfogadtam a döntésüket, mégis amikor csak eszembe jutnak, mély szomorúság önti el a szívem. (Csak egy kis statisztika: Évente kb. 25000 magyar ember követ el öngyilkossági kísérletet, ennek 10%-a sikeresen “kilép a lelki terhek alól”.)

Vajon meddig van szabadsága egy embernek a saját élete végéről dönteni?

A kérdésre azért nem egyszerű egyértelmű választ adni, mert szinte valamennyi, az élet szentségét megközelítő szellemi nézőpont más-más célt jelöl ki az embernek. A monoteisztikus (=egy Istenben hívő) világkép követői számára a megtérés, vagyis a szentírások üzenete által Isten “kifürkészhetetlen útjainak” elfogadása, megértése és feltétel nélküli szeretete az egyetlen járható ösvény, a keleti hitek némelyike pedig az ember fizikai testébe szándékkal beleszületett, folyamatosan inkarnálódó lélek adott helyzetének teljes szívvel történő megtapasztalásában látja az élet célját a karmikus (=jelenlegi és / vagy korábbi életekből és a felmenőinktől részünkre továbbpasszolt információ-csomagokba programozott, megoldásra váró) életfeladatok felismerésével és azok meghaladásával egyetemben. Mindegyik hitrendszernek megvan a saját maga válasza a “ki vagyok, s miért vagyok” kérdésekre, s bár egymásnak ellentmondónak is tűnhetnek ezek a nézetek, sok bennük a közös nevező. A legnagyobb különbség talán a távol-keleti és az európai, vagy ahhoz közeli hitek között az, hogy míg a monoteisztikus nézőpont az embert Istentől különállónak véli és egy képzeletbeli hierarchikus rendszerben “alacsonyabb szintre” helyezi el, addig a keleti nézet képviselői a saját létüket Istenben létezőnek tartják, ami kb. annyit tesz, hogy a metafizikai (=természeten túli) végtelen tudatosság a fizikai világban létezőkön keresztül tapasztalja meg a VANságot és az igazság működését, leginkább a karmateremtés és karmaoldás folyamatán át. (Karma = tett, cselekedet: minden amit teszünk / nem teszünk beletenyerel az ok-okozatiság, a magasabb szellemi világok felé törekvés hálójába.)

A fenti kérdésre az elmondottak tükrében azért nem könnyű tehát választ találni, mert az egyik nézőpontból Isten ellen elkövetett bűn az öngyilkosság (“az életet az Úr adta, és csakis ő veheti el”), a másik világkép követői viszont ezzel szemben viszonylagos “szabadságot biztosítva” a végtelen potencialitás eme megnyilatkozásának, fájdalommal teli ugyan, de elfogadják ezt a “kilépési módot”, mint az ember szabad(nak vélt) akaratának következményét azzal a kis klauzulával, hogy a magasabb szintű ÉN, a rajtunk keresztül megnyilvánuló Isteni szellem továbbélésével ennek bizonyosan meglesz a “böjtje”. A feladatok elől ugyanis nem lehetséges elfutni…

A téma iránti érdeklődésem hatására több olyan spirituális témájú könyvet olvastam, mely a halál kvázi tagadásáról szól, illetve arról, hogy az a szellemi ÉN, aki valójában vagyok fizikai köntösben embernek “öltözve” az nem hal meg, csak a fizikai test az éter- és az asztráltest, amiben és amivel élek, vagyis juhé. A vallásos nézőpont szerint pedig az Istenben való megingathatatlan hit által érkezem meg az öröklétbe. Ezeket ugyan pozitív hírnek is felfoghatnánk, mégis, a halállal való szembesülést még a magas tudatosságú, mélyen vallásos emberek sem örömben élik meg. Az elmét birtokló ego ragaszkodása ehhez a világhoz a túlélésre programozott test egészséges állapotában nem teszi lehetővé, hogy saját és szeretteink, vagy a szívünknek kedves ismeretlen ismerősök múlandóságával örömmel szembesüljünk. Pontosan ebből fakadóan – P. Howard módján fogalmazva – “viszonylag ritkán” érezhetjük mindannyian azt őszintén – egy általunk ismert ember halála kapcsán -, hogy “De örülök, hogy a Józsi meghalt!” (Hacsak nem valami tömeggyilkos diktátor kivégzéséről esik szó vagy éveken tartó személyes elnyomottság szűnik meg az adott ember halálával, de személyes érintettség hiányában akkor sem érzünk örömet, max. az elménk örül annak, hogy “van igazság”.) Ha van élet az “ajtón túl”, ha nincs (bár eme opciót már a mainstream tudomány is újszerűen szemléli), egy egészséges ember számára (normális társadalmi körülmények között!) egy másik ember halálához általában nem kapcsolódik pozitív érzelem.

Miért beszélek én erről?

Robin Williams augusztusban bekövetkezett öngyilkossága kapcsán az interneten furcsa módon azon pozitív búcsúzási forma terjedt el a rajongók részéről igen nagy gyakorisággal, hogy “Dzsinn, most már végre szabad vagy!” (utalva a neves színész egyik híres szerepéhez kapcsolódó mondatra az Aladdin című rajzfilmből) azonban ez metafizikai szempontból igencsak veszélyes következtetés. Mégha a (klinikai) halálközeli élményt oly hasonlóan elmesélő beszámolók egy könnyed “kiszabadulásnak” is írják le a “kapun” való átlépést (“lebegtem a saját testem felett és minden olyan békés volt”), azt nem tudhatjuk pontosan, hogy az én személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban milyen lesz (hiszen ahogy az életben különféleképpen éljük meg a velünk történő eseményeket, úgy van esély arra is, hogy a visszafordíthatatlanul bekövetkező tényleges halál “megtapasztalásakor” sem történik ez másként), ezért a szabadság fogalmát és az ahhoz kapcsolódó pozitív érzelmeket belevetíteni a test meggyilkolása általi “kitörésbe” ezen a ponton óvatosságra int. Mivel a szellemi ÉN és annak “érzelmi kistestvére”, a lélek számára nem létezik a dualitás (=minden és mindenki a saját teremtményem) és az elme is mindent önmagára tükröz vissza (=amit a világból nem tudok elviselni az bennem van és rólam szól), ezért az öngyilkosságot követő élmény a szabadsággal összekapcsolva egy olyan feltételes programot is beindíthat a saját elmémben (a folyamat tudatos felismerésének hiányában), amely egy krízishelyzet megoldását a test meggyilkolásában véli megtalálni. (Nem véletlen, hogy híres emberek halálát, főleg öngyilkosságát követően megszaporodnak az öngyilkosságok a rajongók körében.)

Fontos-e ezekről egyáltalán morfondírozni?

Nem olyan régen megjelent az Origón egy cikk az öngyilkosságokkal kapcsolatban és a hozzászólások között szerepelt egy brit dokumentumfilm említése, mely az élet tudatos kiolt(at)ását, vagyis az eutanázia kérdéskörét járja körbe, azon belül is 2 esetet dolgoz fel. Az 1 órás dokumentumfilm címe Choosing to Die (kb. “Akik a meghalást választják”) készítője Sir Terry Pratchett, a fantázia könyvei által híressé vált – egyébiránt ateista – brit író, aki a stábjával annak apropóján forgatott, hogy Sir Terry-nél Alzheimer-kórt állapítottak meg a szakorvosok, s ezért ő erősen elmorfondírozik azon, hogy a Nagy-Britanniában tiltott eutanáziához vajon milyen módon is “juthatna hozzá”, ha az állapota majdan végletesen egyirányú utcába fordul. A dokumentumfilm készítésének elsődleges célja jóllehet nem az eutanázia propagandája, hanem az azzal kapcsolatos jogszabályi keretek módosításának szükségességére való figyelem felhívása, tekintve, hogy a film készítésének idején (2010-11) hatályos törvények szerint a méltósággal, gyógyszer által meghalni készülőt támogató családtagok akár 14 évnyi börtönt is kaphattak. (Mivel eme írásnak nem célja a jelenlegi – 2014 végén hatályos – törvényi keretek vizsgálata, ezért ezzel kapcsolatban nem keresgéltem friss információk után.)

Terry azt mondja a film elején: “Addig szeretnék élni, amíg ki tudom préselni az életből a nedűt, aztán meg akarok halni.” Ezt követően mindazonáltal beismeri, hogy ez nem olyan egyszerű, mert a sérülékeny és a mentálisan gyengébb emberek halálának a tucatjait hozhatná el egy ilyen jogszabályi háttér, de azért mégis beszélni kell erről.

A dokumentumfilm nagyon tárgyilagosan járja körbe eme halálnem témáját, s az eutanáziát engedélyező és azt elutasító európai országok jogi és vallási környezetének rövid vizsgálatán túl részletesen foglalkozik a 2 főszereplővel, akik közül az egyik egy 42 éves sclerosis multiplexben szenvedő tengerbiológus srác, a másik pedig egy 71 éves brit hotel tulajdonos milliomos férfi, aki egy motorikus bénulásos kórban (Motor Neuron Disease) szenved és a méltóságteljes öregkorra a kilátásai enyhén szólva siralmasak. Mindketten úgy döntenek, hogy a betegségük elviselhetetlenné váló tüneteit elkerülendő halálba segíttetik magukat egy svájci, Dignitas nevű céggel (mintegy 10 ezer angol fontért cserébe, melyben a hamvasztás és a földi maradványok hazaszállíttatása is benne van). A film jól szerkesztett, és mindazonáltal rámutat az általánosan elterjedt törvények korlátozottságára (ezeknek az embereknek az otthonuktól több ezer kilométerre kellett elutaziuk, hogy ‘méltósággal’ meghalhassanak) elfogulatlan(!) nézőként még szimpatikussá is válik a halálba segítés eme szelídnek tűnő módja, mely egyébként jelenleg legjobban Svájcban támogatott Európában. Én sem akarnék teljesen bénán, másokra utalva szenvedni még éveket, akár évtizedeket is! – gondoljuk, főleg ha az is eszünkbe jut, hogy a személyes szenvedésünk és korlátozott lehetőségeink szeretteink életkörülményeire milyen hatással lesz.

(Fontos kiegészítés: természetesen a megfelelő jogszabályi környezettel rendelkező és az eutanáziát engedélyező országok törvényei egyelőre csak a végstádiumú vagy a méltóságteljes élet lezárását lehetetlenné tévő, kilátástalannak tűnő és orvosilag igazolt diagnózis esetén járulnak hozzá a halálba segítéshez, azonban ahogy a filmben is elhangzik, a halálba segítés egy jelentős százaléka esetén – 20% – az életbe való belefáradás miatt jelentkeznek a páciensek a végső “kezelésre”. Maga a módszer annyiból áll, hogy 2 különböző szérumot itatnak meg a távozni szándékozóval, az első egy gyomorvédő elixír – hogy ne hányja ki a beteg a gyilkos, másodikként beadott szert – ezt követően pedig fél óra múlva egy olyan oldat következik, mely mély álomba szenderít némi szorító levegőért kapkodás után, majd először leállítja a légzést, aztán a szívet. Jogilag pedig attól hívják ezt assisted suicide-nak – vagyis öngyilkosságban való segítségnyújtásnak -, mert a szérumot minden esetben a betegnek saját kezűleg kell meginnia, ha erre nem képes, akkor a “mutatvány” nem lehetséges, ha ugyanis valaki más adná be a koktélt, akkor az már jogilag gyilkosságnak számítana.)

Bár már az elejétől fogva érezhető, hogy a dokumentumfilm a hitelességet alátámasztandó végig fog menni az egyik eset lezárásának bemutatásán, a túlélésre programozott ego részem kérlelhetetlenül drukkol, hogy az eltökélt búcsúzni vágyó végül ne igya meg az életet kioltó elixírt. De mégis megissza és a dokumentumfilm készítői lefilmezik, ahogyan az előtte még 10 perccel utolsó teáját mosolyogva elfogyasztó 71 éves Peter Smedley a feleségétől való elköszönés (“légy erős drágám”) és egy több, mint 40 éves házasságot lezáró utolsó hitvesi csók után távozik az élők sorából. A teljes filmet eredeti (angol) nyelven betettem ide az egyszerűség kedvéért. Öveket bekapcsolni!

Bevallom napokig a film hatása alatt voltam, egyrészt a tárgyilagossága döbbentett meg, másrészt az, ahogy a halál tudatos választása és a végrehajtás folyamatának ellenállás nélküli megfigyelése (“aha, akkor a pasi most oda átül, megissza ezt az izét és mindjárt végignézzük, ahogy meghal”) egyszerűen szembemegy az egóm normális, túlélésre programozott működésével. Pedig együttérzek a 70 éves Peterrel és szívből nem kívánom, hogy akarata ellenére bénán szenvedjen még évekig. “Én sem szeretném önmagam teljes árnyékaként befejezni, ha van más kiút.” – jelenik meg azonnal az ilyen esetben könnyebb utat kereső elme válasza.

A legfontosabb kérdés szerintem “csak” az, hogy ez a más tényleg “A kiút”-e?

Ez az a pont, ahol elkezdünk a dolgok “józsibácsis” mélyére menni, s valójában ennek köszönhetően okozott a dokumentumfilm komoly felháborodást a szigetországban (főleg vallási körökben) és ez az aspektus öszönzött arra engem Robin Williams öngyilkosságán túl, hogy írjak erről. (A dokumentumfilmet a BBC egy átlagos hétfő esti műsorként 2011. júniusában leadta a brit televízióban.)

Mi ezzel a történettel a bibi, egyáltalán van-e vele bibi?

Senki sem szeretne akarata ellenére a testének börtönében létezni. (Ez szinte biztosra vehető, bár ha megkérdezzük az ALS-ben szenvedő Stephen Hawking-et, a világhírű brit elméleti fizikust, lehet, hogy mást fog állítani.) Ha a túlélésemet és EGÉSZségemet szolgáló ok-okozatiság törvényszerűségeinek figyelembe vétele nélkül(!) belegondolok a teljes fizikai bénulásba, egyértelműen az az érzés ugrik be, hogy meginnám a szérumot. Főleg ha Alzheimer-kór várna rám, amely végstádiumban a teljes emlékezet kiesését, s ezzel önmagam elvesztését vonja maga után. “Borzasztó érzés ebbe még csak belegondolni is!” – mondanánk legtöbben hirtelen felindulásból és látszólag teljesen jogosan. Mivel azonban az érzés nem azonos az érzelemmel, ezért a válasz mégsem annyira egyértelmű.

Az érzés kvázi objektívebb (“de szar ennek a gyógyteának az íze”), az érzelem viszont egy szubjektív megélés (“de mégis megiszom, mert jó nekem” / “igya meg az, akinek elmentek otthonról!”) és egyre több tudományos bizonyíték létezik arra vonatkozólag, hogy az utóbbi befolyásolja az előbbit, vagyis az érzelmi hozzáállás által képesek vagyunk meghaladni az automatikusan megjelenő és programként működő érzéseket és azok okozta “mellékhatásokat”. Aki böjtöl, az is érzi, hogy éhes (hiszen jelez a teste!), de képes az érzelmeit irányítani a böjtölés céljának felismerése következtében, és ezért nem eszik. Az ember úgy van felépítve, hogy KÉPes legyen meghaladni önmagát. Márpedig az egyéni szintű meghaladás, egy bármilyen elváltozás folyamatának megértésével és a lelki megéléssel együtt segít egy másik potenciális jövőképet megvalósítani a végtelen lehetőségek világában. Pl. azt, hogy egy halálosnak mondott betegséget mégis túléljünk.

Miért fontos ezt a tényezőt figyelembe venni a véleményalkotás előtt, hogy ti. legyen jogom meghalni, ha állapotomból fakadóan úgy döntök?

Amikor egy ilyen dokumentumfilmet elkészít egy profi csapat és lead a televízió, mindig van benne egy irányultság, jelen esetben az, hogy változzon a jogszabályi környezet és legyen szabad bárhol eutanáziát alkalmazni bizonyítottan fájdalommal és szenvedéssel járó halál bekövetkeztét elkerülendő, illetőleg lerövidítendő. A probléma azonban az, hogy ennél sokkal többet elmond egy ilyen film, amit a megfelelő éberségű és tudatosságú ember valószínűleg észrevesz (ahogy Ramtha mondja a “Mi a csudát tudunk a világról?” c. filmben: egy videókamera ítélet nélkül MINDENT felvesz, az értelmezést és a szelekciót az elménk a begyűjtött – azonosságokat kereső – minták alapján végzi!), de a metafizikával és spirituális sorskérdésekkel nem foglalkozó ember figyelmét valószínűleg egyrészt elkerüli, másrészt pedig “sziklaszilárd” meggyőződést alakít ki annak ellenére, hogy a legfontosabb kérdést kihagyja: Képes-e a megfigyelő tudatos fókuszálása (minőségi figyelem nyújtásával) – ne adj Isten egy tényleg megélt konfliktus háttértörténetének “kibogozása” – hatással lenni az érzelemvilágra is, megváltoztatva ezzel egy fatálisnak tűnő programot? (Erről beszéltem az Igazságosztó kompjúter c. írásban is)

Mert pl.:

  1. Mi van akkor, ha a visszafordíthatatlannak mondott betegségek mégis visszafordíthatók (annak ellenére, amit az akadémikus orvostudomány állít)? Ebben az esetben is az “egyszerűbb” út a kilépés?
  2. Mi van akkor, ha maga az állapot / elváltozás egy karmikus “üzenet”, amit meg kellene fejtenem, hiszen ha nem fejtem meg, “viszem tovább”? (Vagy a gyerekem viszi tovább, lásd generációkon átívelő, bizonyos betegségekre való hajlam.) Mi lenne ha megpróbálnék előbb rájönni az okokra vagy az elváltozás “céljára” szellem-lélek-test szinten, mielőtt a testi “kilépést” választom?
  3. Mi van akkor, ha az egyre szabadabbá váló világ előbb-utóbb a halálosnak ítélt rák és egyéb végzetesnek mondott diagnózisokat is beleteszi ebbe a kategóriába és minden “zsákutcából” – még az illuzórikusból is, i.e. “az életbe való belefáradás” – lehetséges lesz kifarolni?

Ne feledjük, hogy bizonyos tudományos körök a túlnépesedést komoly problémaként kezelik, vagyis miért ne jönne jól a természetes szelekcióhoz egy ilyen hitrendszer megalapozása? (A dolgok mélyén itt egyáltalán nem fontos, hogy a ténylegesen méltatlan körülmények között élők távozását segíteni lehessen, mert az csak egy eszköz a végcélhoz.) Persze az is lehet, hogy megint működésbe lépett az összeesküvés-elméletes elmeszeletkém. 🙂

Mégis, ha a fenti kérdéseket nem felvetve nemzetközileg is elterjed a halálba segítés intézménye, akkor fennállhat a veszélye annak (főleg az emberiség valóság showkra hangszerelt tömegeit elnézegetve), hogy a megismerésre (hogyan is működöm én és miért ilyen a működésem?) nem vágyó tömegek az ehhez hasonló filmek hatására a feladatok “elől” inkább kilépnek, mintsem szembesüljenek velük. Ha belegondolunk abba, hogy a belső konfliktusainkkal sok esetben szembesítő személyes érintkezés helyét már átvette a könnyed facebook-os csevegés, az üzenetküldés, a twitter és a lájkolás, miért ne feltételezhetnénk azt, hogy az egészségünk terén történő változások is az egyszerűsítés irányába mennek majd, amely során az öregség fáradalmai és az időskori betegségek elkerülése végett, vagy akár csak az “életfáradtságból” való menekülés céljából bevesszük a pirulát és “csá”?

Nem szeretnék úgy tenni, mint aki biztosan tudja a fenti kérdésekre a választ, mindenesetre él bennem az óvatos kiváncsiság, és egészségesen szkeptikusnak is tartom magam. Az egyszerűsítés ugyanis, amit az akadémikus orvostudomány tudománnyal takarózó zászlóvivői az elmúlt néhány évszázadban “ügyesen” lezongoráztak (nincs se szellem, se lélek, így csak a fizikai testtel kell foglalkozni, ami egy kizárólag matériákból álló, a nem láthatótól független biokémiai gépezet) nagyon úgy tűnik, hogy nem a megértést szorgalmazza, hanem az áldozati szerep (“nekem ehhez az elváltozáshoz / betegséghez semmi közöm”) erősítését, ezzel a nézőponttal pedig egyre könnyebb lesz “rávenni” az elöregedő társadalomra teherként nehezedő nyugdíjasokat az önkéntes és örömteli távozásra, hiszen a fájdalom és a súlyosnak mondott betegség már nem puszta jelzésnek fog számítani, hanem a “kilépés” konkrét szemaforjának.

…és végezetül néhány záró gondolat:

Ha körbenézek a természetben, azt látom, hogy mindennek megvan a maga szerepe és a helye. “Csak úgy” semmi sem létezik. Még a Maláriát terjesztő szúnyog sem, hiszen lehet, hogy annak meg az egyensúly fenntartásában van szerepe. Rengeteg a “köztes” láncszem az univerzális körforgásban, és számomra nagyon úgy tűnik – és hiszem, hogy ezzel sokan vagyunk így -, hogy a kauzalitás (=mindennek oka van) nem kikerülhető, a fizikai világhoz kapcsolódó szinten biztosan nem, de szerintem az ennél finomabb (energia)világokban sem. Az ok(ok) pedig szerteágazó(ak) lehet(nek)…

Szerintem – elfogadva saját forrás létünket – érdemes mindig feltenni a leglényegesebb kérdéseket (mi ennek a helyzetnek az oka / célja?), még mielőtt az ember a saját szűklátókörűségének válik áldozatává és ezáltal – ha hisz benne, ha nem – a saját karmájába (“ki mint vet, úgy arat”) olyan “sorokat” is beleír (=megiszom ezt az elixírt komám, elég volt a sok szop@sból!), amelyeket a lehetséges következmények ismeretében (mert mi van, ha tényleg vannak következmények, amit az anyagba beleragadva nem akarunk látni?) inkább elkerülne. Vannak olyan területek az életben, ahol érdemes lehet a tudományos véleményeket is pici fenntartással kezelni (pl. azt a Marxista megközelítést, hogy “az anyag öröktől fogva létezik”), nehogy “véletlenül” visszanyaljon a fagyi…

Halottak napjához közeledve, létformát váltott szeretteink emlékét a szívünkbe zárva szóljon Edward Elgar – a filmben is hallható – csodálatos IX. tétele az Enigma variációkból: Nimrod.

A halál “értelme” az élet

A halál “értelme” az élet

A halál “értelme” az élet

A nyugati, modernnek nevezett materialista kultúra szomorú hiányossága, hogy a halál témáját tabuként kezeli. Nem szeretünk beszélni arról, hogy a földi utazás egy nap minden ember számára véget ér, és ezért a legtöbbünket félelemmel tölt el és felkészületlenül ér az elmúlás ténye. Mivel ennek egyenes következménye az, hogy nem “tanulunk meg” meghalni, ezért a felkészületlenségből fakadóan sok esetben az életet sem a maga teljességében éljük át, hanem a határtalan hedonizmus megtapasztalása által hisszük azt, hogy “végrehajtottuk, amit nekünk szánt a sors”. Vásárolunk egy csomó felesleges tárgyat, ami sok esetben nem is nekünk kell (hanem a külvilág pozitív visszaigazolása által nyerik el “létjogosultságunkat”), legfőképpen azért mert azt érezzük, hogy ”nem vagyok elég”. Kell valami (ami több, mint én), ami visszatükrözi azt, hogy én vagyok. Ugye Te is éreztél már ilyet?

A létezés megtapasztalásához jóllehet hozzátartoznak az anyagi javakért történő munkálkodások is, mivel azonban pucéran jövünk és pucéran megyünk, a matériák felhalmozása nem tekinthető viszonylag rövid fizikai létünk legfőbb céljának. Saját elmúlásunk tényének elfogadása, és az elmúlásban rejlő tanulnivalók megértése és megélése viszont annál inkább. Meglátásom szerint ha kép-essé válunk életünkre az utolsó pillanatok szemszögéből visszatekinteni, egész más jelent fogunk teremteni a jelenben, mert rájövünk, hogy mi az, ami igazán fontos.

“Mindenki a mennyországba vágyik, de senki sem akar meghalni, hogy odakerüljön.” – mondta Steve Jobs, az Apple néhai elnöke a 2005-ös stanford egyetemi avatási beszédében. Nagyon mély, igazságot rejtő szavak. Szeretnénk örökké élni, pedig az teljességgel értelmetlenné tenne mindent, mert az elmúlás ténye az egyetlen okunk arra, hogy a fizikai lét és az ember teremtő képességének pillanatait csodaként éljük át. Mesék és fantáziatörténetek gyakori témája az örök élet elixírjének keresése, Szepes Mária Vörös oroszlán c. híres műve pl. a lélek fejlődésének útját többszörös inkarnáció által mutatja be, nagyon szemléletesen és rengeteg döbbenetes tanulsággal. (Ha én lennék az oktatási miniszter, ezt a könyvet biztos, hogy kötelező olvasmánnyá tenném.)

Ha már említettem Steve Jobs beszédét, hallgasd meg az ide vonatkozó részt, mert nagyon tanulságos gondolatokat hordoz:

(Ha a teljes videót szeretnéd végignézni, íme: Steve Jobs avatási beszéde, Stanford 2005)

Eme bejegyzés szomorú, személyes aktualitását az adja, hogy az egyetlen, csodálatos édesanyám – akinek gyógyításáért még közös meditációt is szerveztem ezen az oldalon Egy kvantumgyógyítás kísérlete címmel – hosszú, súlyos betegség után 2012. június 18-án létformát váltott és – ahogy az elmém kivetítőjén gondolni szoktam Rá – a Teremtő Tiszta Fénybe tovaszállt. Életének utolsó néhány hónapjában olyan érzelmi és tudati fejlődésre kényszerített rá engem az élet az ő betegsége kapcsán, amely számomra komoly tanulsággal szolgált arra vonatkozólag, hogy a nyugati materializmus gyermekeként mennyire nem vagyok képes szembenézni a szeretteim elmúlásával. Ráébresztett a valóság, hogy ezt is tanulni kell. Ebből az apropóból kifolyólag ez az írás a korábbiaktól eltérően számos személyes élményt és tapasztalatot is csokorba gyűjt, s ahelyett, hogy nálam sokkal okosabb szellemi tanítók munkáiról írnék a halál témáját illetően, azokat a szívemet szaggató leckéket osztom meg veletek inkább, melyeket drága édesanyám tanított az ő személyes szenvedése által.

Bevallom, nagyon nehéz erről viszonylagos objektivitással írni, de szeretném átadni a saját megélésem tanulságát, hogy esetleg azok, akik még az út elején állnak, időben fel tudjanak készülni arra, ami az élet elkerülhetetlen következménye. Nekem az az érzésem, hogy minden tanulható. Meghalni is meg tudunk tanulni, ha úgy állunk hozzá az élethez.

Steve Jobs kérdéseit feszegetve jutott eszembe, hogy édesanyám 2002-ben kezdődő krónikus betegsége óta vajon hányszor tehette fel önmagában ezt a kérdést: “Ha ez lenne életem utolsó napja, vajon azt csinálnám-e, amit csinálok?” A választ persze nem tudom (de szerintem anyukám “igen”-t mondana), mert ő nem szeretett az elmúlással foglalkozni, az önmagából történő teremtésre azonban hihetetlen erővel hatott az, hogy még időt kapott a Teremtőtől. Az elmúlt 10 évben megtanult rajzolni, festeni, kosarat fonni, foltvarró (patchwork) munkákat csinálni és kerámiát égetni, így a korábbi kötött és varrott ruhák, gyermekjátékok és praktikus használati tárgyak mellett maga mögött hagyott annyi csodálatos alkotást, amelyet kevesen hozunk létre életünk során. Tudat alatt édesanyám érezte, hogy az élet egyik legfőbb célja az Isteni tehetségből származó teremtés, amely mindenkinek van. És tudta azt is, hogy amikor a teremtés pillanata áthatja a szívét-lelkét, akkor meg tudja élni az életet teljes valójában. Elnézve azt, hogy mennyi mindent teremtett önmagából, személyes bizonyosságom van arról, hogy ebből a szempontból pontosan tudta, hogy miért születünk erre a Földre.

Vajon mennyire használom ki az időt arra (én), hogy csodát teremtsek önmagamból? – teszem fel a kérdést a tükör előtt én is. A válasz pedig az, hogy én nem eléggé, s bár a teremtő cselekedeteimet igyekszem ezen a blogon keresztül is megtapasztalni, az igazság az, hogy sokkal többre lennék képes, ami nem csak önmagam, hanem a környezetem számára is értéket hordoz.

A halál “értelme” az élet, az élet értelme a teremtés, a teremtés értelme a tapasztalás, a tapasztalás értelme az, hogy én vagyok. Én pedig leginkább akkor vagyok, ha megtanulom megélni a jelen pillanatot, amely az egyetlen létező valóság.

Pár évvel ezelőtt láttam egy előadást a YouTube-on, melyben Dr. László András, a metafizikai tradícionalitás legnagyobb még élő alakja beszél a halál lehetséges megközelítési módjairól. Még akkor is, amikor nem volt közvetlen aktualitása az életemben, többször végignéztem az előadást, de bevallom nektek, hogy még nem sikerült olyan létrendi szintre kerülnöm, melyben a halál tényéhez ne kapcsolódjon számomra a megismerhetetlenségből származó félelem, bár való igaz, már sokkal előrébb tartok, mint 10 éve. Mivel azonban úgy érzem, hogy mindennek eljön az ideje a személyiségünk fejlődése során és ezzel a témával foglalkozni kell (folyamatosan) – mert ugye halandók vagyunk mindannyian -, ezért beszúrom ide ezt az 50 perces tanítást (Ajánlom minden zavaró tényező kikapcsolását a megtekintéshez. A 6 részre szedett előadás részei automatikusan követik egymást.): Dr. László András: A halál lehetséges megközelítési módjai

“Nem az gyógyul meg, aki nagyon szeretne, hanem az, aki biztos benne.” – mondja az előadásában Dr. László András. Talán az egyik legfontosabb gondolat, amely az egész életünkre érvényes. A dolgokat nem elég vágyni, hanem lényünk részévé kell tenni, még mielőtt megvalósulna a kívánt eredmény. (Valahol erről szólt A vonzás törvénye nem működik c. írásom is még januárban.) A termékeny, céllal teremtett lét kulcsa a megvalósulásba vetett bizonyosság. A halál kérdése pedig ebből a szemszögből nem csak a fizikai elmúlás szintjén lényeges, hanem a teremtő képességünk, a bennünk lakozó Isteni fény önkifejeződésének értelmében is. Minden egyes alkalommal, amikor lemondunk a teremtés bizonyosságáról, vállaljuk a tettek pici halálát. Erre azért érdemes emlékezni, amikor bármilyen külső okra hivatkozva feladjuk az álmainkat. A kis és nagy halál mindig emlékeztet arra, hogy amíg itt vagyunk, addig van lehetőségünk élni, tapasztalni.

Hogy egy személyes példát is mondjak a bizonyosságra – és most egy picit mesélek a kocsmán túli életemről is 🙂 – 25 évesen kitaláltam, hogy elmegyek körbeutazni a Földet, de pénzem nem volt, így évekre a tengeren túlra költöztem anyagi bázist építeni. Mivel egy pillanatig sem volt számomra kétséges, hogy a tervem sikerülni fog, így a bennem lévő bizonyosság úgy “alakította” a valóságot “körülöttem”, hogy folyamatosan a céljaim irányába mutató lehetőségek teremtődtek, így mintegy 4 év elteltével a földkörüli utazás meg is valósult. (Dr. László András után szabadon tehát azt tudom nektek mondani, hogy “Nem az megy el világkörüli útra, aki szeretne, hanem az, aki biztos benne…”) A földkerülő utam végén azonban történt egy váratlan fordulat, mely megváltoztatta az élethez és halálhoz való viszonyomat, s mely eme bejegyzés kapcsán némi aktualitást hordoz.

Indonéziában “bekaptam” egy aedes egypti nevű szúnyog által terjesztett vírust, mely 3 hét lappangási idő után Szingapúrban mutatta meg méregfogát és dengue-lázat okozva 1 teljes hétre 40 fokos lázas állapotot eredményezett. Erre a betegségre nincsen ellenszer, a gyógyulás kizárólag attól függ, hogy a szervezet elég erős-e ahhoz, hogy legyőzze a kórokozókat egy idő után. A jó hír, hogy általában sikerül neki. Ahogy a 7. lázas nap után egyre rosszabb lett a véreredményem az állapotommal együtt és elkezdtem kételkedni abban, hogy jóra is fordulhatnak a dolgok, megkérdeztem a kórházban az orvost, hogy vajon túl fogom-e élni ezt a betegséget, mire ő azt válaszolta: “Hát, reméljük”. Vagyis az is lehet, hogy nem. Félelemmel teli realizációmnak (=az is benne van a pakliban, hogy szeretteim egy fekete nylonzsákban kapnak vissza) végül az a felismerés vetett véget, hogy a dolgok az én szándékaimon kívülre kerültek és egy végtelen belenyugvás érzésével elengedtem az életet az élőkkel együtt. Élesen emlékszem arra az érzésre, amikor rábíztam magam a “sors kegyére”, és a félelem energiáit kiengedtem a “csakráimon keresztül”. (Ekkor egyébként még nem tudtam, hogy mi az a csakra. :)) Csak feküdtem az ágyon, bekapcsoltam a tévét és elmerengtem, hogy “hát akkor lesz, ami lesz.” Aztán elkezdtem hálával visszagondolni az addigi életemre és úgy éreztem, hogy bármi is fog történni, jó kis kalandos utam volt.

Másnapra a lázam lement, 2 nappal később már az utcán sétáltam és a zárójelentésben az volt, hogy a vérképem is közelít a tökéleteshez. Akkor még nem értettem, hogy mi történt velem, az azóta eltelt évek során a sok-sok spirituális önfejlesztés azonban megmutatott nekem egy lehetséges utat, hogy mi is lehetett a “titok nyitja” a hirtelen javuláshoz. Az is lehetséges persze, hogy a “felismerésem” nélkül is ugyanez történt volna, de valahogy az elfogadás/elengedés érzelmi megélése annyira élő kép a szívemben mind a mai napig, hogy nehezen tudom különválasztani az okot az okozattól. A fájdalmas tanulság mégis az, hogy a tapasztalásból fakadó tudatosságszint emelkedés több szinten megy végbe. Van az egyéni szint, amikor a saját halálom a feladat és van, amikor egy szerettemé. Ez két külön szint.

Itt kapcsolódnék vissza oda, hogy szerintem mit is jelent(het) megtanulni a meghalást és az elmúlással való tudatos szembesülést.

Tapasztalatom szerint ennek van egy elméből fakadó tudatos megélése és egy szívből fakadó tudatalatti megélése. A kettő nem elválasztható egymástól, az érzelmi megélés ugyanis abból fakad, hogy a kultúra, amelyben felnőttünk mennyire kezeli természetes tényként azt, hogy az élet tökéletes velejárója a halál. A nyugati, modernnek nevezett kultúrkörökben ez nem így van. A halál, a végső megsemmisülés(nek tekintett állapot!) olyan számunkra, mintha minden értelmét veszítené. Pedig szerintem pont az ellenkezője az igaz. A legmotiválóbb, cselekvő erővé lehet fordítani azt az energiát, mely félelemként lopakodik bele az életünkbe a halálhoz kapcsolt érzelmeink kapcsán. (Emlékezzetek csak rá, hogy Steve Jobs is miről beszélt!)

Édesanyám betegsége kapcsán – mivel 10 év alatt folyamatosan kísértett bennünket az elmúláshoz kapcsolt félelem – többször szembe kellett néznünk azzal, hogy a dolgok az irányításunkon kívül kerültek. Aztán a hivatalos kezeléseken túli rengeteg alternatív módszer (amelyekről még írni fogok egy bejegyzést egy nap) némi bizonyítékkal szolgáltak arra vonatkozólag, hogy a dolgok nincsenek előre eldöntve. Amíg megvan a gyógyulásba vetett bizonyosságunk és a megfelelő eszközök, addig a testünkben tapasztalni vágyó lélek még élni akar. A túlélés azonban sokszor feladatot is ad mindannyiunk számára: lehet, hogy változnunk kell, máshogy kell reagálni a külvilágra és másként kell táplálnunk a testet, hogy a rendellenes működését kordában tudjuk tartani. A diéta megváltoztatása még a könnyebbik eset, de a belénk rögzült viselkedési mintákat, s ahogyan a világ eseményeit önmagunk számára lefordítjuk, bizony nagyon nehéz feladat megváltoztatni. Édesanyám egy fantasztikusan termékeny és aktív életet élt számos csodaszámba menő felgyógyulása után is, azonban a világhoz való viszonyát 60 év fölötti emberként már nehezen tudta megváltoztatni, mint ahogyan ez a saját életemben is emberfeletti feladatnak tűnik néha. Kutatások azt mondják, hogy 35 év felett a belénk rögzült érzelmi reakciók már automatizáltak és rendkívüli tudatosság kell ahhoz, hogy ezen változtassunk. (Pl: Szeressük azokat – mert a szeretet érzése bennünk teremt harmóniát és melengető érzéseket -, akik a profitéhségükből fakadóan tönkreteszik a környezetet és szegénységbe taszítanak milliókat. Nem egyszerű.)

Az igazi személyiségfejlődés ott kezdődött, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezt a “kört” már nem mi “nyerjük”, és szembe kellett néznünk nekünk, legközelebbi hozzátartozóknak is azzal, hogy rövidesen az életünk végérvényesen megváltozik. Egy új fejezet fog következni, melyben egy pótolhatatlan hiány lép majd fel. Az ego ilyenkor egy nagyon érdekes folyamaton megy keresztül, amit Elizabeth Kübler-Ross, német pszichológus nő 20 évnyi kutatás és személyes tapasztalatszerzés után a gyász fázisainak írt le. Ezt mind a súlyos beteg ember, mind a családtagok, közeli hozzátartozók átélik. Eleinte tiltakozunk (“ez nem lehet!”), majd dühösek leszünk (“miért pont velünk történik ez?”), aztán egyezkedni kezdünk (“megteszünk mindent, csak kérlek, még nem most!”), majd depresszióssá válunk (“a dolgok az irányításunkon kívül kerültek, ezt nem hiszem el”), végül belenyugszunk a MOST valóságába. (“ez VAN”). Érdemes végigolvasni ezt a folyamatot részleteiben is, mert sokat tanulhatunk belőle: A halál fázisai egy klinikai pszichológus gyakorlatából. Ezek a fázisok egyébként nem csak a fizikai elmúlás esetén lépnek fel nálunk, hanem a párkapcsolatok, a munkakapcsolatok és minden életünk részeként létező viszonyrendszer megváltozása esetén is. (Ha pl. valaki kirúgnak a munkahelyéről, akkor is átesik ezeken a fázisokon.)

Mégis hogyan kapcsolódnak össze ezek a folyamatok a saját (“hirtelen”) gyógyulásomban és édesanyám emberfelettinek tűnő küzdelmében?

A közös pont az elengedés, egészen pontosan az élők elengedése, véleményem szerint. Az élettől búcsúzva a legnehezebb feladat hátrahagyni azokat az embereket, akiket szeretek. Féltem őket, átélem a fájdalmukat, hogy mi lesz velük, nélkülem. Amikor annak idején a szemembe mondta a doki a szingapúri kórházban, hogy belehalhatok a dengue-lázba, a legelső és rendkívül fájdalmas érzésem ahhoz kapcsolódott, hogy mit okozna ez az esemény azok számára, akik annyira szeretnek engem. Hogyan élnék túl a szüleim, a családtagjaim azt, hogy már nem vagyok többé a fizikai valóságuk része? Tapasztalatom szerint ez az a pont, ahol az elengedést az embernek azon a szinten kell megélnie, ahol éppen tart, és a tudatosságát arra kell felhasználnia, hogy azt tegye, ami a halállal szembesülő ember számára a legjobb. Elmondom, hogy ez pontosan mit is jelent.

Feltételezvén azt, hogy az édesanyám számára micsoda fájdalmas érzés lehetett szembesülni azzal egy idő után, hogy az egyre súlyosabbá váló állapotából már nem fog tudni felgyógyulni, az élet úgy kívánta, hogy megváltoztassam a korábbi, állandóan motiváló és megoldásokat felsorakoztató viselkedésemet egy, a valóságot nem tagadó, elfogadó viselkedéssé. (Ez kb. május utolsó hetében történt meg.)

Emlékszem arra a pontra, amikor rájöttem, hogy a legtöbbet most már csak akkor tudok tenni, ha minden “prédikáció” (mit kellene szerintem tennie anyukámnak ahhoz, hogy meg tudjon gyógyulni – mintha rajtam múlna…) nélkül pusztán szeretem őt teljes szívből és ezt minél többször szóban is elmondom neki. Az utolsó pár hétben, amikor meglátogattam őt, már csak ültem az ágya szélén, simogattam a kezét és megköszöntem neki, hogy ő az én csodálatos anyukám. Megköszöntem, hogy életet adott nekem, felnevelt, egy csodálatos gyerekkor megtapasztalásához segített hozzá, és csendben, az arcát puszilgatva a fülébe súgtam, hogy örökké szeretni fogom őt és ha úgy érzi, hogy mennie kell, repüljön a fénybe bátran. Mi vigyázunk magunkra, vigyázni fogunk egymásra. Aztán mikor ez többször megtörtént és drága anyukám álomba szenderült, kimentem a másik szobába és zokogtam egy sort. Van a tudatosságom, mely tudja, hogy mi a jó neki, s amely őszintén tudja őt engedni, s van a szívem valósága, melynek ő szerves és egyik legelemibb része, és amely soha nem akarja őt elveszíteni, mert nem képes rá. Ezen a ponton egy egyre növekvő feszültség keletkezik, s ennek feloldására a legemberibb “eszköz” a sírás, hogy ezt a feszültség-energiát valahogy átengedjük magunkon. “Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen…” Amikor utoljára találkoztunk, megöleltem, magamba szívtam még egy kis anya illatot és búcsúzóul elénekeltem fülébe a kedvenc anyák napi dalomat. (Az alábbi felvételen én éneklem ezt a dalt 3 évesen).

Zelk Zoltán

készítette: Sárecz Iván "Józsi bácsi" 3 évesen (1978)

Sok spirituális mester úgy tartja, hogy a halál (is) csak egy illúzió, melyet a birtoklásra berendezkedett ego kreál, én mégis úgy érzem (főleg most), hogy néha az illúziókat is meg kell élnünk, mert azáltal nyerünk igazi, kézzel fogható saját tapasztalatot, ami az egész földi utunkat gazdagítja. (Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel c. művében is rengeteget foglalkozik a személyes tapasztalatszerzés csodájával!)

Attól függően, hogy milyen tudatossági szinten vagyunk az életünkben, az érzelmi megélés szintje változó. Még azokban a kultúrákban is megsiratják az elhunytat, ahol a halált teljesen természetes folyamatként kezelik, ennek ellenére van az a szint, melyről Dr. László András beszél az előadásában, s melynek lényege az, hogy az egész életünket a halál fékevesztett “shakti” erejével szemben éljük le, s így az elmúlás energiát megtanuljuk még életünkben kezelni, így úrrá leszünk rajtuk. Talán ez jelenti igazán azt, hogy az ember megtanul meghalni…

Számomra ez egy szívszorítóan fájdalmas, mégis óriási lecke volt, mert édesanyám búcsúzása által megtanultam megint sírni, megtanultam megtapasztalni azt, hogy gyengének lenni néha bátorság, s hogy az életünkben – bármilyen tudatosnak is gondoljuk magunkat – nincsen kvantumugrás és egy magasabb tudatossági szint eléréséhez az érzelmi tapasztaláson keresztül (is) vezet az út. A fájdalmat meg kell élni, teljes szívvel, mert csak akkor származik belőle felismerés. Ezen a ponton agyalásnak (bal agyfélteke) helye nincsen. És az is lehet, hogy ha ezt megélem, és az elmúlással szemben érzett félelem energiáját tudatosan az életre használom (mint ahogyan az aikido mesterek is a támadó energiáját használják fel a védekezésre!), akkor előbb-utóbb képessé válok arra, hogy felülkerekedjem rajta. De ha ez nem történik meg, akkor is a legtökéletesebb visszajelzést kapom arra, hogy élek, ember vagyok, és összetörtnek lenni a fájdalom megélése közben tökéletesen rendben van.

Az elmúlt hónapok során sokszor jutott eszembe egy furcsa analógia, mely szerint az élet folyamatát egy étterem napi körforgásán keresztül le lehet vezetni: Van, aki még csak most érkezik és ül le az asztalhoz, mások már a desszertet fogyasztják és van, aki éppen az ajtón sétál kifelé. Az érkező éhes ember nem foglalkozik a távozóval, mert neki még csak most jön a táplálkozás, és a főételt fogyasztó is csak odapillant a desszertet fogyasztókra, de valójában mindenki önmagával foglalkozik… Ez pedig mind arra utal, hogy minden embernek azzal kell foglalkoznia, ami a saját feladata éppen, abban a pillanatban!

Amikor jártam haza látogatni édesanyámat és fájdalommal a szívemben figyeltem a külvilág történéseit, melyben örömteli gyerekek és felnőttek játszottak egymással, fiatalok szerelmesen csókolóztak falhoz dőlve, mások pedig az autójukban felcsavart hangerő mellett a kedvenc dalukat énekelték, ez jutott eszembe: “MOST ez az én valóságom, melyben a fájdalmat, az elengedést kell megélnem, ők pedig a játszótéren / autóban / csókolózva csak önfeledten megélik az örömteli pillanatok egymásutánját és egyáltalán nem érdekli őket az, hogy egy távolban sétáló ember milyen szomorúságot cipel a szívében. És ez így van jól.” Az is eszembe jutott, hogy én hányszor tettem már ugyanezt a másik oldalról és sajnáltam a veszteségtől való fájdalmat megélőket, de nem tudtam teljesen azonosulni azzal, amin éppen keresztül kell menniük, mert az én akkori MOST-omban más dolgok történtek. És ez így van jól, mert a különböző szinten történő érzelmi tapasztalás mindenkinek a saját feladata. Enyhíteni és osztozni lehet mások fájdalmában és örömében egyaránt, de a megélés az egyéni szinten történik minden esetben. Ráadásul mindenki megkapja az élete során a különböző minőségű tapasztalati valóságokat, ezért az egyedüli “intelem” talán csak az, hogy az örömteli pillanatokat tudatosan éljük át, mert azok adják a napsütést, a fényt azokra az időszakokra is, amikor beborul. (Ahogy a The Byrds nevű együttes énekli a Turn, turn, turn, – mindennek megvan a saját évszaka – c. dalában énekli… “Van ideje a születésnek és van ideje a meghalásnak.”; vagy akár a Bibliában a Prédikátorok könyvében is megtalálható ez a gondolat.)

Végezetül eszembe jut egy történet még néhány évtizeddel ezelőttről…

16 éves voltam, amikor szerelmes lettem egy velem egykorú lányba egy nyári táborozás alkalmával, de a nagy távolság miatt a tinédzser szerelemből nem lehetett semmi végül. Sokat beszélgettem akkor édesanyámmal erről, s ő egyszer odajött, megölelt és azt mondta: “Drága kisfiam! Tudom, hogy ez nagyon fáj most neked, de sajnos az egész élet valahol egy búcsúzás. Mindig jön valami öröm az életünkbe, aztán egy idő után el kell búcsúznunk tőle, mert a világ nem áll meg….” Ez a mondata azóta is nagyon bennem maradt, s bár most éppen Tőle kell elbúcsúznom, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy az ő fiaként van szerencsém megtapasztalni ezt a fizikai valóságot, mert az ő alkotni akarása mindig emlékeztetni fog arra, hogy a halál “értelme” maga az élet, az élet célja pedig a teremtés és a bennünk lévő fény kisugárzása. Köszönöm a tanítást drága Anyukám! Itt egy dal, Neked, amit mindig is énekeltél még annak idején, vasalás közben, ez már a Te dalod marad számomra, amíg élek…

Csak egy nap a világ

készítette: Emberek | Tábortűz

Ezúton szeretnék köszönetet minden kedves olvasómnak, hogy a 2012. április 22-én indult közös meditációk – a “kvantumgyógyítás” – alkalmával szeretetükkel és gyógyító energiájukkal segítették édesanyámat a gyógyulásban. Az energiaátvitel egy ideig sikeres is volt, ugyanis számos látható jele volt a javulásnak, azonban a helyzet súlyossága és a sok-sok évi fáradságos küzdelem után drága anyukám már valószínűleg elfáradt a további harcban és úgy döntött, hogy befejezi a földi tapasztalatszerzést. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki velem együtt küldte neki a gyógyító energiákat!

Most pedig, ha van kedvetek, töltsetek egy pohárral a kedvenc italotokból, és koccintsunk egyet az életre! Egészségetekre!

Ui: Édesanyám búcsúztatása ma, 2012. július 4-én 17:00 órakor lesz, ha esetleg szeretnél segíteni a lelkének a továbblépésben, gyújts egy gyertyát érte! Köszönöm szépen!