Születni tudni kell!

Születni tudni kell!

Születni tudni kell!

Vajon mennyire befolyásolja életünket az édesanyánk pocakjában eltöltött idő? Milyen hatással van a mindennapjainkban érzelmi intelligenciánk egészségére az, hogy hogyan jöttünk a világra? Mivel egyre több bizonyíték támasztja alá, hogy a világhoz (=fény) kapcsolódó érzelmi viszonyunk határozza meg gondolkodásmódunkon keresztül tetteinket, ezért úgy gondolom, hogy ezek lényeges kérdések. A modernnek tekintett, nyugati felfogás szerint sem egy magzat, sem egy újszülött nem nagyon érez, nem igazán hall és látni sem nagyon lát, így a csecsemőkorában, kisgyermekkorában és később elszenvedett hatásokon fog múlni (a szülőktől másolt mintákon túl), hogy felnőttkorára milyen emberré válik. De vajon életünk méhen belüli szakaszának és méhen kívüli kezdetének körülményei tényleg elhanyagolható fontossággal bírnak?

A bejegyzésem témáját az az örömteli esemény ihlette, hogy 2013. április 30-án, kedden este, az általam előre megálmodott módon megszületett a kisfiam, Ádám. Egészséges, életerős kis legényke, az édesanyja versenysúlyának mintegy 8%-át kitevő súllyal jött a világra, szóval nagy méretű ember lesz, mint apja, Józsi bácsi. Innentől fogva úgy érzem, hogy már metafizikai szempontból is rendben lesz az, hogy megosztom a gondolataimat a gyermeki lélek fejlődésének megfigyelésén keresztül az emberré válásunk folyamatával kapcsolatban.

Első gondolatként a bölcs természet egyensúlyra való törekvése jut eszembe. A változás kulcsa a nők szívében van c. írásomban utaltam arra a tényre, hogy háború után több fiú születik, mint lány. Valahonnan tudja a természet, hogy a háborúkban eltávozott férfienergiákat pótolni kell, ezért odafentről elkezdenek több kisfiút a földi tapasztalatszerzésre “leküldeni”. A személyes megélésem a természet egyensúlyra való törekvésével kapcsolatban édesanyám fénybe történő távozásához kapcsolódik, melyről A halál “értelme” az élet c. bejegyzés kapcsán ugyancsak megemlékeztem még tavaly nyáron. Az történt ugyanis, hogy bár már régebb óta szerettünk volna új életet teremteni az asszonnyal, ez a fizikai egészségünk megléte ellenére nem nagyon akart sikerülni (éveken át valami lelki terhet cipeltünk/tem), édesanyám távozása után 40 nappal viszont – amely a spirituális tanítások szerint a halál után földi szférában maradó étertest “utazásának” időtartama – azonnal beköszöntött hozzánk az új élet, pedig semmit nem csináltunk másként, mint előtte. A természet mindig egyensúlyra törekszik, most már személyes tapasztalatom is van erről. (A kisfiam ráadásul 8 nappal korábban – s így még anyák napja előtt(!) – született az előrejelzéshez képest, így az Univerzum még a kontinuitásról is “gondoskodott” lehetővé téve, hogy kisfiam édesanyját ünnepeljük május első vasárnapján, ha már a saját édesanyámat csak a gondolataimban tudom átölelni. Arról nem is beszélve, hogy édesanyám neve Katalin, s az év hivatalos Katalin napján kívül – mely november 25-re esik – április 30-án is ünnepelnek eme csodás női név viselői. Vajon ez véletlen vagy “üzenet odaátról”? Na de nem akarok túl romantikus lenni… :))

Visszatérve a kezdő bekezdés gondolataira, azóta foglalkoztatnak az áldott állapotban történő létezésünk és születésünk körülményeinek kérdései, amióta elkezdtem tanulmányozni az emberi természetet és az abból fakadó cselekedeteinket, amelyből az emberiség története íródik (megállás nélkül). Mivel hitem szerint minden, ami történik a világon hatással van az univerzum EGYségére, az abszolút létből kiszakadt, tapasztalati céllal létrejövő (vagy inkább megteremtett?) ÉLETre, ezért a kezdő bekezdésben feltett kérdésekre a válaszokat az életünk minőségét tekintve abban vélem megtalálni, hogy a szabad akaratunkat milyen szellemiség szolgálatába állítjuk. Mindent lehet, de nem mindent szabad. Mindezt a kezdetektől fogva. A kezdet pedig szüleink döntésétől indul. Rajtam (is) múlik, hogy a saját gyerekem milyen “kezdőcsomagot” kap.

“A példamutatás nem a legfontosabb dolog ahhoz, hogy másokra hatással legyünk. Az az egyetlen dolog.”
Albert Schweitzer

Miért látom így?

Többször írtam már, hogy az életünket alapvető szükségletek mentén éljük. A szükségletek közös nevezője a kapcsolódás. Akár a bizonyosságunk, fontosságunk, változatosságunk vagy a szeretet kielégítése a cél, tudat alatt mindegyikben a külvilág “visszaigazolása” általi kapcsolódást keressük. (Még a veszekedések és vitatkozások tudatalatti célja is ez.) Az ember fizikai fogantatása után 9 hónapon keresztül az édesanyjával van egységben. Ez 23 millió másodpercnyi folyamatos egységélmény. Ez alatt az időszak alatt az édesanya megélt érzelmei, gondolatai és úgy en bloc a nézőpontja állandó hatással van a fejlődő magzat életére. Személyes élményünk, hogy amikor az asszony kismama jógára járt a várandós időszakban és volt egy olyan feladat, hogy gondolatban simogassa meg a kisbaba fejét, a picurkánk mindig visszajelzett az édesanyjának egy rúgással, hogy Ő VAN. Mindig. Vajon hogyan lehetséges ez, ha – ahogy a nyugati tudomány tartja – születésünk előtt “teljes tudatlanságban” vagyunk? A szülész-nőgyógyász szakorvosunk is megerősítette, hogy a babák a méhen belül is állandóan kommunikálnak a szülőkkel. Számít-e akkor ennek tükrében, hogy az áldott 9 hónapban milyen lelkiállapotú az anya és az apa? Vannak, akik szerint igen. (Én is ide tartozom.)

“A széltől is óvd a várandós kismamát.”

A tudatos teremtés jóllehet nem csak a fogantatástól indul, hanem már jóval előtte. Mint ahogyan mi is éveken keresztül, a mai nyugati társadalmakban is nagyon sok fiatal pár küzd – pszichoszomatikus – meddőséggel, amely általában abból fakad, hogy az elképzelt valóságunk és az érzékelt valóságunk között jelentős eltérést tapasztalunk. (Ebből is látszik, hogy látszólag hiába szövegelek okosságokat ezen a blogon, a “saját keresztemet” nekem is cipelnem kell és meg kell tudnom élni azt, amiről beszélek.) A lelki gikszer szinte mindig abból fakad, hogy a “normálishoz” viszonyítunk és meg akarunk felelni bizonyos normáknak, ami stressz állapotot hoz létre még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy a lelki megfeszülés a szerveim működését sem hagyja figyelmen kívül. A stressz ugyanis a legtöbbször a teremtő energiák áramlásának az útjában áll, így jönnek létre az ún. blokkok, akadályok. Így a nőknél pl. a petesejt megtapadási / megtermékenyülési képességét vagy a férfiaknál a spermák fürgeségét nagyban befolyásolja az, hogy milyen lelkiállapotban történik az összebújás. (Nem véletlen, hogy a még “mindenbe beleszaró” fiataloknál oly gyakori az éjszakai “baleset”, mert ők még nem megfelelni akarnak semmilyen normának, csak élvezni azt, hogy kapcsolódni jó.)

Néha szokták tőlem kérdezni, hogy mire alapozom azt a nézetet, miszerint az érzelmi viszonyulásaink és a konfliktuskezelő mechanizmusunk az, amelyik az EGÉSZ állapotunkat (=egészség) leginkább befolyásolja és erre általában vissza szoktam kérdezni 2 sokak által átélt személyes tapasztalattal. Volt-e olyan, hogy egy vizsga előtt az idegességtől hasmenésed volt? Volt-e olyan, hogy megkívántál valakit és erre a tested a férfiasságod merevedésével / nőiességed hüvelynedvesedésével reagált? Ha ezekre a válasz igen (és ez garantálható :)), akkor miért gondoljuk azt, hogy egyéb érzelmeinknek nincsen következménye a testi működésre, beleértve pl. a fogamzóképességet (de ahogy az Új Medicina / Germán Gyógytudomány több ezer esettanulmánnyal alátámasztotta, akár a rákot is)? S ha ez az összefüggés “véletlenül” lehetséges lenne, akkor vajon milyen mértékű a (leendő) anya lelkiállapotának hatása a szíve alatt hordott magzatra és a megszülető, fizikai léttel ismerkedő csecsemőre?

Bevallom nektek, nem egyszerű ezzel a tudattal végigcsinálni 9 hónapot, de még most is folyamatos kihívásokkal küzdök kisfiam születése után néhány héttel. Egyrészt férfiként némileg frusztráló az a helyzet, hogy a gyermekem természetes táplálása érdekében az édesanyja lelki támogatásán túl nem sokat tehetek (ez az én idiótaságom miatt frusztráló, mert szeretek mindenért személyesen felelősséget vállalni), másrészt pedig az élet bármely területéhez kapcsolódó, elfogadással járó érzelmi hullámzásaimat nem önthetem rá a kedvesemre (pedig jó dolog a kibeszélés), mert új medicinás és pszichológiai ismereteim birtokában tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a gyermekem egészségének függvénye az édesanyja lelkiállapotában keresendő. Ha az édesanya ideges (és mondjuk frusztrált, mert reklamálok a nem elegendő szex miatt :)), akkor a gyermekem is feszült lesz, az édesanya “jó partner vagyok-e?” kérdéskörrel kapcsolatos félelmei pedig folyamatosan megjelennek a gyermekben, amitől a baba beteg lehet. A gyerekbetegségek lélektani hátterét feltérképező alternatív (=anyatermészet logikai rendszerét figyelembe vevő) egészségmegközelítő nézetek egyre többször mutatnak rá arra, hogy egy kisgyermek 6 éves koráig (!) az édesanyja konfliktusainak következtében esik ki a saját egyensúlyi állapotából a helytelen táplálkozás mellett, ezért az egyik legfontosabb dolog az édesanya lelkének védelmezése és a szeretet energiájával történő táplálása. (Megfelelő kommunikáció és tisztelet esetén úgyis visszatér az egészséges szex néhány hónap után, de hiszem, hogy ennek erőltetése nem csak a kapcsolat, hanem a gyermek egészségének rovására is megy.) Figyelembe kell vennünk, hogy az embergyerek tulajdonképpen egy “koraszülött” lény, hiszen 9 hónap méhen belüli fejlődés után a külvilágba kikerülve sem tud önmagáról gondoskodni még évekig, így ez a kezdeti néhány éves időszak rendkívül meghatározó a lelki (és ebből fakadóan testi) egészséget illetően. Az édesanyával való lelki egységélmény a születés után még évekig eltart, ezért véleményem szerint különösen fontos az anyának a saját érzelmeit, lelki háborúságait kordában tartani, ha nem szeretné, ha a gyermeke beteg lenne.

Visszakanyarodva a születés élményéhez, melyre bejegyzésem címe is utal, kisfiam megszületésének pillanatában az örömkönnyeim nyeldesésén túl az az érzés kerített hatalmába, hogy az emberiség hosszú távú boldogulásának kulcsa ezen a ponton keresendő. Gondoltam megosztom veletek, hogy miért gondolom így.

Ahogy említettem, 9 hónap folyamatos kapcsolódással indul fizikai létünk. Egység élményt élünk át, úgy istenigazából, és valójában az egész életünk tudatalatti célja az ebbe az egységbe történő visszatérés. Öröm, bánat, izgatottság, aggodalom mind-mind benne vannak ebben a közös élményben, mely első körben a fogantatástól a születésig tart. Az anya táplálkozásának és a környezethez való viszonyának (=ahogy a külvilág eseményeiből odabent egy érzelmi térképet hoz létre) köszönhető energiaszintje folyamatosan hat a fejlődő babára, a rendszeres relaxáció ezért segíti a közös “munkát”. Sokat köszönhetünk a kismama jógán tanultaknak ezzel kapcsolatban, a természetes szemléletű szülész-nőgyógyászunknak és szülésznőnknek, akik gyógyszerek helyett mindig valami “alternatív” módszerrel (=nem mesterséges kemikáliák igénybe vételével) segítették az áldott állapotot, valamint pl. a svájci-amerikai fejlődéspszichológus Dr. Aletha J. Solter: Bölcs Baba c. könyvének, melyben a doktornő személyes tapasztalatait átadva megosztja az olvasókkal, hogy mi megy végbe életünk édesanyánkkal történt egységben leélt 9 hónapjában + az ezt követő 2.5 éves időszakban. (Érdekes volt számomra, hogy ez a könyv pl. a sírás jelentőségével sokat foglalkozik, mint stresszoldó “gyakorlat”, s a felnőttkori káros szenvedélyek jelentős részét is abban látja, hogy a babát mindenféle figyelemelterelő módszerrel leszoktatják a negatív érzelmei átéléséről. Magyarul sokszor érdemes sírni hagyni a babát – ha valóban nincs különösebb oka (!), csak a stressz levezetése – , de úgy, hogy végig ott vagyunk vele, mert ennek is egységben kell megtörténnie, ellenkező esetben a gyermek sorozatos elhagyatottsági konfliktusokat fog átélni!) Ami pedig magát a szülés folyamatát illeti, nagyon pozitív hatással volt ránk a több évtizedes tapasztalattal rendelkező francia szülész-nőgyógyász Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés c. könyve, mely a világra jövetelünk csendes körülményeinek előnyeiről mesél. Mi is lehetne fontosabb egy újszülött számára, mint a sötét, pihe-puha, anyuci szívhangjával biztonságot adó méhből történő küzdelmes megérkezés utáni csendes, meghitt szemlélődés az édesanya mellkasán (a kapcsolódás fenntartása céljából), szemben a modern kórházi körülmények között gyakran tapasztalható örömujjongó ordítással és vakító reflektorfénnyel(!), melyet az addigi életet jelentő köldökzsinór azonnali elvágása után azzal spékelnek meg, hogy a babát rögvest elviszik az anyjától, hogy “azt a csúnya” magzatmázt lemossák róla? Mi ez, ha nem azonnali “kínzás”? (Arról nem is beszélve, hogy a “felgyorsult” világunkban egyre kevesebb időt adnak a természetes szülésnek – a rendszer “kitalálói” nem tartják fontosnak az anyák ráhangolódását – és az egyszerűség kedvéért császármetszéssel zavarják le ezt a meghatározó és csodálatos folyamatot. Mindezt miért? Mert a császármetszésért az OEP több pénzt fizet…)

Talán kemények ezek a szavak, de ha logikusan belegondolunk és a szívünkkel is átérezzük(!) ezt az inzultust, ez a “vágóhídon megszokott futószalagos rendszer” azonnal belegázol egy újszülött lelkiállapotába. Mivel mi szerettünk volna a babánk első óráiban más körülményeket teremteni, ezért a kezdetektől tudatosan készültünk szinte mindenre, ami az áldott állapotú időszakkal kapcsolatos és mindent megtettünk lelkileg, hogy természetesen történjen meg a születés. Igen, várandósság és áldott állapot, NEM terhes állapot. Ha már itt tartunk, nem furcsa, hogy az egyébként csodás nyelvünkben pont ez a melléknév terjedt el a gyermeküket váró kismamák állapotára? Mit programoz az édesanyába az első pillanattól ez a hozzáállás? A gyermekem egy teher… Kell ennél nagyobb odab@szás (sic!) az életben történő induláshoz? Szerintetek csoda, hogy a sikerorientált világban már nagyon sokszor nem az anyák nevelik a gyermekeiket, hanem a baby sitter? (Most nem arról beszélek, hogy néha van egy segítő kéz, hogy az anya pihenni tudjon, hanem arról, hogy a nevelés jelentős részét nagyon sokan átpasszolják a “fejlett” nyugaton.) S vajon csoda, hogy ez a fejlett, nyugati szemlélet boldogtalan, gyógyszerfogyasztásban élen járó pszichiátriai eset embereket termel ki csőstül, akik számára a siker csak pénzben mérhető? Bocsánat, most ítélkeztem, de nehezen tudok elvonatkoztatni attól, amit a jelenlegi rendszerben tapasztalok “fejlődés” címén…

Számomra mindig is szimpatikus volt az otthon szülés gondolata annak ellenére, hogy a Geréb Ágnes esete kapcsán megjelent rengeteg ijesztgetés hatására bennem is sikerült megágyazni az azonnali orvosi segítségnyújtás lehetőségének hiányából fakadó aprócska félelemcsomagnak. Azért tartottam lényegesnek az “otthoni megérkezés” élményét kezdetektől fogva, mert abban nincsen semmilyen futószalag, csak meghittség, szelídség és leginkább jelenlét, amire az anyának és a gyermeknek is a legnagyobb szüksége van. Nem zavarnak a külső körülmények, a szakemberek ki-be rohangálásai, csak a kismama van (+ a bába), és a baba, aki “úgy döntött, hogy leszületik” tapasztalatot szerezni. Szerencsére a félelemcsomagos emberek számára vannak köztes megoldások is, ugyanis létezik olyan kórház Magyarországon, amelyben az otthon szülés körülményeihez sok mindenben hasonlító alternatív szülőszobán (=teljesen természetes körülmények) hozhatják világra picinyeiket az édesanyák, így a legnagyobb biztonság elérése végett ezt módszert választottuk.

Még amikor ismerkedtünk az előttünk álló kihívásokkal és megismertem egy ilyen intézmény egyetlen alternatív szülőszobáját, akkor is nagyon vágytam rá, hogy a kisfiam majdan ilyen körülmények közepette érkezzen meg az édesanyján kívüli fizikai valóságba, s lám-lám a vonzás törvénye olyannyira “nem” működik, hogy a születés pontosan azon a helyen és úgy történt meg, ahogy elterveztük. (Mire jó, ha sejtszinten rezged kifelé az Univerzumba, amit szeretnél? Nesze! 🙂 ) Mintegy 5 órányi vajúdás után – eleinte a kádban ülve, majd később az ágyon fekve – végül úgy született meg a kisbabánk, hogy én az alternatív szülőszoba franciaágyának szélén ültem, a párom a földön lévő matracon térdelve a nyakamba kapaszkodott, és egymást átölelve nagy levegőket véve “együtt” szültük meg a picit. (Így még a “jótékony” gravitációt igénybe tudtuk venni szemben a szigorúan fektetős szovjet módszerrel, ahol sokszor az anya hasára támaszkodva nyomják ki a gyereket az édesanyjából nem kis érzelmi konfliktust okozva ezzel a gyereknek. Van egy barátom, akivel ez megtörtént, azért merek róla ilyen bátran beszélni.) Leboyer könyvéből tanultak hatására a kedvesem (az én kedvesem 🙂 ) végig csendben volt, a megszületés pillanata után a mellkasára helyezték újszülött babánkat, majd így töltöttünk el több, mint 2 órát csendben, félhomályban, nyugalomban. A köldökzsinórt csak akkor vágtuk el, amikor az már nem lüktetett (kb. 15 perc múlva, így egy pillanatig sem volt oxigénhiányos a pici), a magzatmázat pedig hagytuk, hogy beszívja a kisfiunk bőre (az anyatermészet okosan kitalálta ezt, hogy ne száradjon ki a bőr még napokig!), s az első két órában egyetlen pillanatra nem volt az anyjától külön a kisbabánk. Felsírás is csak egyetlen volt, mikor Ádám legelőször levegőt vett, utána végig csendben szemlélődött és ismerkedett a külvilág furcsa formáival. (A mérleget és a centimétert 2.5 óra elteltével vettük elő, amikor már a “megérkezésen” túl voltunk.) Ekkor mondtam ki legelőször azt a mondatot, ami eme bejegyzés címe lett végül: Születni tudni kell!

Az igazán csodálatos kiegészítés a történethez még az, hogy a babánk minden külső segítség (intravénás oxitocin, epidurális érzéstelenítés, stb.) nélkül a legnagyobb természetességgel született, így még azt a pszichológiai előnyt(?) is “biztosítani tudtuk” a következő generációs porontyunknak, hogy meg kelljen egy kicsit küzdenie a megszületésért. Most már bele van “égetve” a baba tudatalattijába, hogy az igazi eredményekért küzdeni kell. 🙂 Talán mókásan hangzik, hogy ezt így kiemeltem, de több pszichológiai könyvben olvastam a természetes születés hosszú távú előnyeiről, mely a szoptatáshoz hasonlóan arra neveli a piciket, hogy “dolgozzanak meg” a megélhetésért. Hogy ez így lesz-e, az persze majd 20 év múlva kiderül, de mint ahogy korábban is említettem, nekem az a bizonyosságom, hogy a gyermek elindításának jelentős (pszichés) hatása van a későbbi életére. Aki mindent könnyen megkap, az nehezebben válik “harcossá”. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ez az “előny” olyan, mint a tehetség, hiszen azok, akik nem így születnek és nevelkednek ugyanúgy motiválhatók a küzdelemre, a győzelem úgyis a harctéren – azaz a rendszeres gyakorlás által megszerzett képességeknek függvényében – dől el. (A kauzális asztrológia azt mondja, hogy a negatív sorskarmánkat az édesanyánk ágáról visszük tovább, így azok a sorsfeladatok, amelyeket az édesanya a saját életében megold pozitív következménnyel járnak majd a gyermeke életében is. S ebben benne van az anya szülés élménye is, amely egybeesik a baba világra jövetelének asztrológiai képletével.)

“Minden gyermekem kiállt önmagáért még mielőtt beszélni tudott volna, s bár ezt nem mindig a beleegyezésemmel tették, elvárom tőlük, hogy a jövőben is ugyanígy cselekedjenek.”
Gerald Ford

Talán az alábbi képen látható állapotra mondta volna a szcientológia megalapítója, L. Ron Hubbard az általa felállított érzelmi tónusskála legfelső, +40-es fokát: The Serenity of Beingness, azaz “A létezés békés nyugalma”. Ő VAN. (A képen Ádám kisfiam látható 6 napos korában. Remélem nem fog engem beperelni 18 évesen, hogy a hozzájárulása nélkül meztelen képeket tettem fel róla a netre. 😀 )

Fotó: Acyd (www.mariee.hu)

Hogy mi a legfontosabb üzenet, amit kisfiam születése kapcsán szeretnénk tanulságként átadni?

Talán az, hogy a szülés/születés akármennyire is természetes része az életünknek, csakúgy mint egy sikeres vállalkozást vagy a személyes márkánk felépítését, ezt is komolyan kell venni, érdemes rá szellemben és lélekben is felkészülni és ráhangolódni, ha szeretnénk elégedett “vevőt” (=gyermekünk) produkálni a folyamat végén. (Valószínűleg ezt ki lehet jelenteni a gyermeknevelés teljes folyamatáról…) Egy kisbaba receptorai még olyan kifinomultak, hogy lelkünk minden rezgését megérzik, az édesanya lelkiállapotát pedig különösen. Meglátásom szerint a szülői szerepre történő tudatos felkészülés, beleértve a táplálkozást és a lelki gyakorlatokat mind-mind hozzásegítik a gyermekünket ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és szeretetteljes emberré válhasson. Ha ugyanis a tudatos törődés és felelősség mintáját adjuk neki tovább, akkor ő is így fog a világhoz, s benne minden élőlényhez kapcsolódni. A felsorolt szakirodalmon túl van még egy könyv, John Gray: A gyermekek az égből jönnek című műve, amely úgy gondolom, hogy nagy segítséget tud nyújtani az indulás utáni időszakhoz, jóllehet a puding próbája az evés, így az ebben a könyvben leírtak tényleges hatékonyságáról úgyszintén csak évek múltán fogok tudni nyilatkozni, bár azt meg kell jegyeznem, hogy a cikkben említett összes könyvre egy természetes szemléletű orvos barátom, Dr. Gelléri Julianna hívta fel a figyelmemet (saját, személyes gyermeknevelési tapasztalataira támaszkodva) és nagyon hálás vagyok neki, hogy megtette. (Akit érint a gyermeknevelés téma, az rengeteg jó blogot – pl. Kismamablog.hu -, fórumot – pl. ezt – és szakirányú weblapot találhat a neten – pl. nagyon jók a La Leche Liga vonatkozó cikkei, vagy pl. az Új Medicinás “Szülés-születés” kurzus ízelítő hangoskönyve.)

Fontos hozzátennem, hogy minden igyekezetem “ellenére” a gyermekem egy önálló individuum saját célokkal és álmokkal, így a legtöbb, amit tehetek érte az az, hogy bölcs iránymutatással segítő kezet nyújtok neki minden téren az útjának kiválasztásában, és a legtávolabbról is elkerülöm azt a torzulást okozó helyzetet, hogy a saját meg nem valósult álmaimat akarjam viszontlátni őbenne.

“Rájöttem, hogy a legjobb tanács, amit a gyermekeidnek adhatsz az az, hogy kitalálod mivé szeretnének válni és segítesz nekik megvalósítani az álmukat.”
Harry S. Truman

Eddigi rövid szülői tapasztalatom alapján úgy érzem, hogy az igazi változáshoz az emberiség tudatszintjének emelkedése terén jelentős mértékben hozzájárulhat az, ha a gyermekeink kezdőcsomagjába is olyan “termékeket” csomagolunk bele, amelyeknek “elfogyasztásával” az igazságra való folyamatos törekvést, az önmagával szembeni kíméletlen őszinteséget és a felebaráti szeretet képességét (=ne tégy olyat mással, amit önmagadnak sem kívánsz) sejtszinten kódolva viszi tovább a gyermek, s így a félig-meddig tudattalan mechanizmusai által is ő lehet az a változás, amit – feltehetően – látni szeretne (majd) a világban.

Első lépésben azonban – azt hiszem – azzal tehetem Ádám fiamnak a legnagyobb szívességet, ha megtanulom megérteni azt a nyelvet, amely által nyöszörgésben próbálja nekem/nekünk átadni a legfontosabb tudnivalókat az ő életéről. Úgyhogy feles helyett most bele is vetem magam Priscilla Dunstan: Baby Language (bébi nyelv) c. anyagába, hátha van esélyem a leghatékonyabb kommunikációs csatorna kialakítására… 🙂

Semmi se jó úgy, ahogy van

Semmi se jó úgy, ahogy van

Semmi se jó úgy, ahogy van

Szoktam mondani, hogy a felismerésekhez néha szükséges egy ún. b@zmeg állapot. Amikor valami váratlan, meglepetésszerű, meghökkentő esemény történik az életemben, amelyre egyáltalán nem számítottam, csak hüledezek, hogy “ez most komoly???” Lehet ilyen esemény egy vizsgán való megbukás, egy nem várt szakítás, vagy akár egy baleset, egy szörnyűnek tűnő orvosi diagnózissal való szembesülés vagy egy hirtelen haláleset. Vagy pedig egy egyszerű, valójában nem túl sokakat – vagy csak rövid ideig – megmozgató Eurovíziós Dalverseny, amely rendezvény hazai válogatójának befutója egy olyan ember lesz, akire senki nem számít.

Aki esetleg nem követte volna ezt a rendkívüli eseményt, annak – és mindenkinek, aki szereti 🙂 – küldöm a győztes dalt, mert ezzel kapcsolatos ez az egész bejegyzés.

A nem várt meglepetésekkel kapcsolatos tapasztalatom az, hogy ha velem egy ilyen történik, mindig meg kell állnom egy picit. “Vajon mit akar nekem ez üzenni?” Azt ugye már tudjuk, hogy ha mérgelődünk, akkor önmagunkat büntetjük. Ezért jó minden helyzetben a(z éberséggel áthatott) szeretetet választani akkor is, ha az lehetetlennek tűnik. Ha éberségben szeretek, az nekem jó. És sz@rok a külvilágra, hogy ő mit gondol. Amo, ergo sum. (Szeretek, tehát vagyok.)

ByeAlex győzelme kapcsán a nem várt meglepetés az volt, hogy mennyire megosztotta az országot egy ártatlan kis dal. Magyarország ismét csillagos ötösre vizsgázott KÉTségből. Nekünk, magyaroknak semmi sem jó úgy, ahogy van. 🙂 Mindezt úgy, hogy ha végigmennék az utcán és feltenném a kérdést, hogy az Euróvíziós Dalfesztivál hány embernek az életére van közvetlen hatással, szerintem kevesen mondanák azt, hogy sorsfordító eseményként tekintenek rá. Hozzáteszem, hogy egy magyar ember számára egy iraki vagy afganisztáni háború sem jelent többet ennél, ha csak nem valamelyik családtagja hivatásos katona, akinek a “terrorizmus elleni” harc végett “szolgálnia kell a hazát” több ezer kilométerre innen. Az elképesztő mennyiségű információ áradatban, a megélhetésért és elismerésért (=mások energiája a saját túlélésemhez) folytatott küzdelem közepette azonban egy “mezei” dalverseny nem sok vizet zavar. Az egyedüli célja a szórakoztatás és a művészet dicsérete. Főleg egy ilyennek, ahol még emelt díjas sms-ek sincsenek. A versenyben lévő előadóművészeknek pedig az a személyes célja, hogy népszerűsítsék önmagukat, s ez által megélhetést biztosítsanak saját maguk és szeretteik számára (ha sikerül). (Egy megszállott sportoló is azért lesz olimpikon, mert pl. egy tóban való ügyes úszkálásból nem lesz soha megélhetés. Továbbá azért, hogy bebizonyítsa önmagának, hogy minden lehetséges. A világcsúcsok pedig arra valók, hogy megmutassák az emberi teremtőerő határtalanságát.)

A művészet a természet megszenteléséről és utánzásáról, az érzelmek feltárulkozásáról, és az örökkévalóság szépségének tükrözéséről szól. Bár vannak törekvések arra, hogy a művészeti alkotások értékelésébe némi objektivitást vigyenek a szakértők és esztéták, alapvetően nem sok értelmét látom ennek. Ha ugyanis – Kant után szabadon – “érdek nélkül tetszik” valami, akkor befogadom és megszeretgetem, mert az jó nekem, az úgy jó nekem. Amo, ergo sum. Akkor is, ha egy általam kedvelt alkotásnak a művészeti értéke esetleg(?) a tekintélyszemélyek szerint zéró.

Amikor még én is aktívan zenéltem, voltak időszakok, amikor szerettem minősíteni a műveket. Sőt, kifejezetten imádtam kijelenteni valamiről – mint “hozzáértő” – hogy “ez bizony sz@r”. Jól esett az egómnak, hogy én “értek hozzá”. Ha pl. Mozart, Bach, Brahms vagy akár Csajkovszkij zsenijének hangokba öntött érzelemvilágát egy mai kortárs művész darabjaival hasonlítanám össze, azt mondhatnám, hogy a mai “próbálkozások” túlnyomórészt hamvába holtak. A könnyűzenei stílusok remekművei úgyszintén, mert – legalábbis szerintem – messze nem közelítik meg azt az érzelmi kifejezésgazdagságot, amit a nagy klasszikusok képesek voltak a hangok közé csempészni. (Egy e-moll pl. szerelmes, míg az c-moll sokszor tragikus hangvételt ad egy műnek – pl. Beethoven V. szimfóniája ilyen -, a könnyű zenében meg a legtöbb dal C-dúrban és a-mollban van, mert ezekben a hangnemekben nincsen zenei előjegyzés. A “Kedvesem” is pl. C-dúrban van. :)) Talán az sem véletlen, hogy a felnövő generáció egyre kevésbé ismeri a zenetörténet géniuszait és a különböző hangnemek közötti finom árnyalatokat. Nem akarok senkit se bántani emiatt, hiszen ha nem a szüleimen múlik, akkor nálam biztosan a Beatles-nél kezdődne a zene, ráadásul komolyzenész múltam ellenére sokkal több könnyű műfajt hallgatok már manapság.

Az összehasonlításnak márcsak azért sincs sok értelme, mert bár a közös nevező az, hogy mind egy szálig zenei alkotások, teljesen más céllal és leginkább más korban születtek ezek a művek. Akárhogy is vesszük, a világ a bonyolultsága ellenére egyre inkább egyszerűsödik és ezt a művészet is visszatükrözi. De ez nem feltétlenül baj, hiszen ha Palestrina vagy a Willendorfi vénusz után nem léptünk volna tovább, akkor nem lenne ilyen gazdag a különböző korok művészeti alkotásainak sora és a párizsi Louvre múzeum továbbra is “csak” királyi vár lenne.

Visszatérve ByeAlex produkciójára és dalára, a megjelent nyilatkozatok kapcsán egy érdekes párhuzamot véltem felfedezni a dallal kapcsolatos megosztó vélekedések és országunk általános szellemi és lelki EGÉSZsége között. Mégpedig azt, hogy az elítélő, negatív véleményüket büszkén vállalók jelentős része borzasztóan érez a saját honfitársai közül azok irányába, akik nem értenek vele egyet. Sokan még a magyarságukat is képesek lennének letagadni (engem “ez” ne képviseljen), csak hogy kifejezzék az ellenérzésüket és azt, hogy “nekik van igazuk” ezzel a véleménnyel. Folyik az egóharc a szubjektum szintjén(!) – ez már önmagában vicces – , s bár a néhai David R. Hawkins világhírű pszichiáter gyönyörűen elmondta, hogy ez valójában a szeretetről szól (hiszen azt szeretném, ha olyannak láthatnálak, amilyen a bennem élő kép rólad :)), ez a törődés valójában csak a tudatosság szintjén képes igazsággá válni, mert egyedül ott van benne éberség. Ami jelen esetben arról szól, hogy a zenei ízlésbe belekötni óriási öngól, hiszen akkor Én is folyamatos tévedésben élek azokkal szemben, akik számára az Én kedvenc dallamaim borzalmasnak tűnnek. (A lélek szintjén jóllehet van egy abszolútnak tekinthető igazság, hiszen a zene az ember Isteni rezgésének kifejezésére hivatott, rengeteg, ma már zenének tekintett rezgéstartomány hangszerrel történő “bejárása” pedig elég romboló a lélekre nézve. Lásd thrash & death metal, azaz a “szemét” és “halál” metálzenéi. De nem ítélem el ezeket sem, hisz lehet, hogy valakinek pont erre van szüksége a karmája feloldásához…)

Ha már említettem David R. Hawkinst, íme a fent említett tanítás 5 percben:

Ha nem ByeAlex “kedvese” nyerte volna a dalversenyt, hanem valamelyik lényegesen jobb hangú énekes dala, akkor nagy valószínűséggel a ByeAlex támogatói azzal szidták volna a többi “hülye” szavazót, hogy miért kell “a kommersz” után menni, mert hogy szerintük a többi dal egy kaptafára megy az összes ismert nyugati slágerrel?

Egy biztos: Nekünk, magyaroknak soha, semmi sem jó úgy, ahogy van. 🙁

Mi lenne, ha megpróbálnánk megkeresni minden egyes produkcióban azt, amiért az jó? Mi lenne, ha az összes induló versenyzőt elismernénk azért közösen – együtt, mi magyarok! -, mert volt vér a pucájukban, hogy heteket végig gyakoroljanak, aztán kiálljanak az ország-világ elé és elénekeljék azt a dalt, amivel a saját országukat szeretnék nemzetközileg képviselni? Mi lenne, ha azonosságokat keresnénk a művészek és produkciók között és nem azt, hogy mivel lehet lesz@rozni az egyiket a másikkal szemben? Mi lenne, ha a művészeti alkotásokkal kapcsolatos tetszésnyilvánítás nem minősítés lenne, hanem csak az, ami: egy vélemény. Magyarul: Ez nekem tetszik / Ez nekem nem tetszik. Nem több. Ez tényleg ennyire nehéz?

S ha már ByeAlex-re szavaztak a legtöbben, csak tegyük fel: Mi van akkor, ha ez a dal pontosan azért jött be a rá szavazó ezreknek, mert az előadó teljesen szerény, kifejezetten antisztár attitűdje és ez a végtelenül egyszerű, 3 akkordból álló szerelmes kompozíció valami más, mint a megszokott, sokszor már sablonszerű számok a tökéletesen kisminkelt és ideállá avanzsált előadóik által, és olyan érzelmeket közvetít, amivel a hallgatók azonosulni szeretnének(!) és egyszerűen csak jól érzik magukat ettől? Ráadásul ez a srác látszólag nem nagyon akar más lenni, mint aki valójában: egy hétköznapi, filozofálgatós, nyitott szívű csávó, aki vállalja önmagát. 🙂

Elmondom, hogy nekem mi jön le: Amikor hallom ezt a dalt, beleképzelem magam az előadó helyzetébe, aki olyan, mint egy szerencsét próbáló legényke, aki hamuban sült pogácsával a hátán elindul meghódítani a hetedhét országot (=Tórem mitológia hét égboltja) és közben a mátkájára gondol, akit feltétel nélkül szeret. És ez jó érzést okoz nekem, akármennyire is “azt mondja nekem” a fülem, hogy A Dal c. verseny többi döntőse közül bármelyik versenyző 58x leénekli ezt az Alex gyerkőcöt. De itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy a dal mit vált ki bennem. Nem az előadás és a koreográfia – hiszen az nem sok volt -, hanem a dal. Értem az egyszerű üzenetét és még én is el tudnám énekelni. Látom a dalban önmagamat és azt az érzelmet, aminek a megélésére vágyom. Ennyi, nem több.

Aki olvassa Józsi bácsi gondolatait és foglalkozik metafizikával, spiritualitással vagy akár csak a pénz természetét próbálja kibogozni hozzám hasonlóan, az tökéletesen tisztában van vele, hogy amikről én írok, azok is elég mély témák, de igyekszem oly módon közvetíteni a fejemben összeállt gondolatokat, hogy azok a bonyolultságuk ellenére érthetők legyenek. Mindezt úgy, hogy az olvasóim érezzék azt, hogy a blogolást az igazság iránti vágy és a szeretet hajtja bennem, valamint az, hogy egy picit hozzátegyek a világ jobbításához. Nem vagyok sem Freud, sem Kierkegaard, sem Osho vagy Hamvas Béla, de amit teszek a magam egyszerűségével az az, hogy szeretem az olvasóimat és igyekszem olyan nyelven írni, hogy minél többen eljussanak önmagukban a megértéshez és megérezzék azt, hogy hol rejlik bennünk az EGYség. A világot egyetlen egy eszme képes csak felemelni: ha rájövünk, hogy a másik ember én vagyok.

Évekkel ezelőtt volt egy kedvenc angol dalom, egy James Blunt nevű előadótól (aki zenei pályafutása előtt hivatásos katonaként élte az életét évekig), az volt a dal címe, hogy You’re beautiful, vagyis, hogy “Gyönyörű vagy”. Arról szól, hogy a tökéletesnek vélt hétköznapjaiban a tiszta lelkű hős lát egy gyönyörű, angyali lányt, aki nagy hatással van rá és hezitál, hogy most mit is csináljon, aztán a végén szembesíti magát, hogy úgysem lehet az övé a nő és feladja. Ennyi. Még csak nem is Happy End. De a maga egyszerűségével és életszerűségével (hiszen nagyon sok mindent feladunk az életünk során, mert a fél-elemben történő létezésben rettegünk attól, hogy fájdalom ér a kudarc miatt) megfogja a hallgatót. Én is “ilyen” vagyok. Azonosulok a dal érzelemvilágával. Aki pedig ByeAlex “kedvesének” a sorai mögé lát, annak talán az az érzés jelenik meg a szívében, hogy: Én is így szeretnék szeretni tudni. Mindezt egy olyan világban – hozzáteszem – ahol már az érzelmeinket is feltételekhez kötjük. “Szeretlek, ha ilyen vagy, utállak, ha olyan vagy.” Semmivel sem jobb dal ez, mint bármelyik másik döntős szám, csak ez egy olyan “nyelven szól”, amit mindenki ért. Még “Józsi bácsi” is. 🙂

Szerintem Ti is emlékeztek még James Blunt dalára (mellesleg világsláger lett belőle, pedig ez a srác sem egy Freddy Mercury, már a hangját tekintve):

Érdemes azon is elgondolkodni egyébként, hogy az Eurovíziós Dalverseny legnépszerűbb dalai azáltal kerülnek kiválasztásra, hogy az adott előadó anyaországán kívül mely egyéb nemzetek gyermekei szavaznak egy dalra. A döntést nem kizárólag a dal minősége, bonyolultsága és “piackonformitása” (pl. hogy mindenképpen angol nyelvű legyen, ami egyáltalán nem fontos, lásd a szerb Marija Serifovic Molitva, azaz “Ima” c. csodás dalát 2007-ből) határozza meg, hanem sok apró összetevő, mint pl. az egyes nemzetek egymáshoz való viszonya. Ebben a tekintetben pedig bármilyen magyar dalnak akkor lehetne a legnagyobb nemzetközi támogatottsága, ha az európai nemzetekhez való viszonyunkon dolgoznánk egy kicsit, kezdve azzal, hogy előbb megszeretjük önmagunkat, a saját honfitársainkat és a véleménykülönbségek miatt nem fojtjuk meg egymást “egy kanál vízben”. Tudjátok, csak az tudom adni kifelé, ami odabent már rendben van. Légy Te az a változás, amit a világban látni szeretnél.

Emlékeztek még erre a tanulságos viccre?

Lucifer revíziót tart a pokolban, megfelelően gondoskodnak-e az ördögök a rájuk bízottakról.

Az első kondér alatt vígan lobog a tűz, a kondér mellett egy tábla:
NE MÁSSZ KI! Lucifer kérdésére az ördög így felel:
– Ezek itt a németek. Tüchtig nép, betartják a szabályokat.

A következő kondér is mintaszerű, ám tábla helyett itt egy géppisztolyos őr áll.
– Ezek itt az oroszok. Ha valamelyik megpróbál kimászni, az őr a géppisztollyal visszakényszeríti.

A harmadik kondérnál is minden stimmel, de Lucifer felvonja szemöldökét:
– Nem látom az őrséget, és tábla sincs.
– Ide nem is kell, ezek a magyarok. Ha egy megpróbál kimászni a többi visszahúzza.

A “Kedvesem” c. dalt körbelengő megosztottság ellenére egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez a dal Malmöben kudarcot fog vallani az egyszerűsége miatt, hiszen a fent említett értékek minden ember számára ugyanazt jelentik, arról nem is beszélve, hogy szeretünk egyszerű dallamokat dúdorászni. Ha pedig a külföldi nézők és hallgatók számára is átjön a dal lelki tisztasága, akkor szerintem még esélyünk is lehet egy komolyabb helyezésre. Én azt javaslom, hogy próbáljuk meg minél többen a “kedvesem” feltétel nélküli szeretetét “kilőni” az Univerzumba, hiszen az bennünket minősít. Ha már a politikában képtelenek vagyunk összefogni egymással, miért ne próbálhatnánk meg ezt egy dalversenyen megtenni? (Ha bármelyik másik előadó nyert volna, ugyanezeket mondanám.)

Na, mi legyen? Megpróbáljuk meglátni a másik emberben önmagunkat? Megpróbálunk összefogni, legalább egy picit? Hajrá ByeAlex? Hm?

Vagy ne kérdezzek ilyen hülyeségeket és takarodjak má’? 🙂

Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Amióta beléptünk az Európai Unióba, megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ez jó ötlet volt-e vagy sem. A főáramlatú hírek a csatlakozásnak szinte csak az előnyeiről beszélnek és az elmúlt 20 év kormánypártjai sem gondolják másként, minthogy ez volt az egyetlen megoldás az európai jövőnk építésére. Hogy ez tényleg így van-e, nem tudnám megmondani (bár feltételezem, hogy nem ez az egyetlen megoldás), de ha már úgyis írom ezt a blogot, elmélkedek egyet arról az oldalról, amiről a média ritkán beszél, s leírom azt is, hogy szerintem mitől is lehetne valóban EGYséges a mi Európánk. Igazi “Józsi bácsi” szemmel, persze, szóval ne számítsatok valami tudományos, piackonform nézetre.

Az EU tagságunk kétségtelenül ajtókat nyitott a szabad kereskedelemnek és a munkaerő szabad áramlásának bizonyos keretek között. Eltűntek a vízumok, s az EU útlevéllel szabadon repkedhetünk, ahová csak akarunk, ráadásul olcsón. Viszonylag könnyedén tudunk külföldön is üzleti vállalkozást építeni, az internet által pedig teljesen eltűntek a határok. Szó szerint szabad a vásár, főleg azoknak akik cselekvőképes tudással rendelkeznek. (Erről írtam a legutóbbi alkalommal.) Már az USA-ba való kiutazáshoz sem kell vízumért sorbaállni és 500 Ft-os percdíjon időpontot egyeztetni a konzuli iroda automata rendszerével, arról nem is beszélve, hogy a szakképzett, olcsó(bbn)ak számító munkaerőnek az itthoni kilátástalanság ellen van hová “menekülnie” nyugaton. Sokan meg is teszik, Németországba csak 2012-ben 40 ezer magyar ment ki, az Egyesült Királyságba pedig még többen. Ez nagyon jónak tűnik az egyén céljainak szempontjából (bár szomorú, hogy ennyi fiatal menekül innen), bevallom az utazási szabadságnak rengeteg előnyét kiélveztem már én is és nagyon tetszett. (pl. pont akkor utaztam – és kocsmáztam 🙂 – körbe Dél-Amerikát 2004-ben, amikor beléptünk az EU-ba és akkor már csak Kolumbia volt az egyetlen ország, ahová vízum kellett – 2003-ban még a dél-amerikai országok fele ilyen volt -, de most már oda is beutazhatunk 90 napra útlevéllel.) Egy ilyen közös nagy “családban” ráadásul az az előnyünk is megvan, hogy a korábbi háborúkkal teli évszázadok energiapazarlása helyett elvileg(!) van időnk arra, hogy a lelkünk gazdagításával foglalkozzunk, ami végül is az itt létünk igazi célja. De az egyén “önös” célja az csak a képlet egyik fele, mert ugye mégis csak közösségekben élünk, így a társadalom jóléte is kihat az egyén jólétére és vica versa.

A szabadság azzal is együtt jár, hogy a nagyobb családunk (a nemzet, amelybe beleszülettünk) érdekeinek a védelme brutálisan sérül. Kétségtelen, hogy olyan sérülések ezek, melyeknek van rengeteg (rövid távon) pozitív(nak tűnő) hozadéka is, mint pl. nyugati és távol-keleti multicégek leányvállalatai már fél-európai fizetésért(?) sok-sok száz / ezer szakembert alkalmaznak és még adót is fizetnek – s így talán mégsem mennek el olyan sokan -, s ez valóban jó az országnak. Ezzel egyidőben azonban a tőkeerős multik tevékenysége számos konkurens kis- és közepes vállalkozót kiszorít, így sajnos a – ritkán hangoztatott – statisztikának az is része lesz, hogy egy hazánkba települő nagyvállalat munkahelyteremtése legalább ugyanannyi munkahely megszűnésével is együtt jár. A különbség az egyén szempontjából többnyire annyi lesz, hogy külföldi főnökei lesznek magyarok helyett, a hazai vállalkozó pedig – ha szerencséje van – munkát kap az őt kiszorító tőkeerős vállalatnál. (Még mielőtt ezt megkapnám: tudom, hogy ez a minőségbeli különbség miatt is előfordulhat, de legalább ugyanannyi esetben megy tönkre egy kis cég a naggyal szemben, mert nem tudja finanszírozni az árversenyt.) Ezt hívják globalizációnak, ami még ha számszakilag pozitív irány is (már ha az), az egyén boldogságának és egy nemzetgazdaság szuverén rendelkezéseinek szempontjából nem biztos, hogy annyira kecsegtető jövőképet nyújt. A kiszolgáltatott helyzet ugyanis olyan helyzetbe hozza a kormányokat, hogy a biztos szavazatokért cserébe már csak számszakilag akarják megoldani a problémákat (és nagyon gyakran ebbe is beletörik a bicska), hogy legalább a statisztikák jó irányt mutassanak. Az egészséges nacionalizmus és a lélek egyensúlya meg hadd vesszen.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a külföldi cégek a több éves adókedvezményes időszak után (amely a hazai cégeknek sem jönne rosszul) a vállalati adózásuk szempontjából nagyon jól (és egyre jobban) optimalizáltak (offshore és egyéb módon), ami azt jelenti, hogy csak annyit fizetnek be a közös kasszába, amennyit nagyon muszáj és szinte biztos vagyok abban, hogy ez az összeg nagyon ki van számolva, de persze tévedhetek, hiszen nem vagyok nemzetközi nagyvállalat pénzügyi igazgatója. A profit azonban teljes mértékben az övék – amivel nincs is semmi gond -, viszont azt túlnyomorészt nem Magyarországon költik el az anyacégek, ami egy lényeges pont, mert a (mi) nemzetgazdaság(unk) fellendülését okozó fogyasztáshoz csak részben járulnak hozzá (=munkahely teremtés által), szemben egy olyan helyi tulajdonú vállalattal, aki a hasznából (is!) sokkal inkább a magyar pénzügyi vérkeringésbe pumpálná a naftát. Na hja, ki az, aki képes Magyaroszágon pl. autót gyártani? – merül fel a kérdés. (Biztos, hogy nekünk autót kell gyártani? – válaszolom én erre, de majd kifejtem később, hogy mire gondolok.) A leglényegesebb pont ebben az egyenletben: egy nem hazai érdekeltségű cégben keletkezett profit jelentős része nem a magyar gazdaságba pörög vissza (kivéve, ha azt a saját szolgáltatásainak a fejlesztésére költi, amire ugyancsak van példa, de ugye ezek is a még profitábilisabb üzleti modell elősegítésére történnek meg). S ha már itt vagyunk, tegyük azt is hozzá, hogy Magyarország pozitív külkereskedelmi mérlegének az oka nem a hazai tulajdonú cégek exporttevékenységének, hanem a Magyarországon működő külföldi cégeknek köszönhető, vagyis egy olyan termelő tevékenységnek, amelynek elsőszámú haszonélvezője nem a magyar gazdaság, hanem a profitját innen elvivő nemzetközi nagyvállalatok tulajdonosai és részvényesei. (A megfelelő szaktudással és invesztícióval versenyképessé tehető, exportképes magyar ipart pedig a rendszerváltás óta lehúztuk a vécén. Lehet, hogy ez volt az “egyszerűbb”, de nem jól van ez így.)

Az imént felvázolt folyamat miatt és a pénz helyben történő forgását elősegítendő rendkívül előnyös a helyi / közösségi pénzek duális rendszerben történő használata, mert ott a helyi gazdaság (és a benne élő emberek életének!) védelme beépített elem, hiszen a helyben használatos pénz sehol máshol nem ér semmit. Főleg ha negatív kamat kerül a pénzre, ami azt jelenti, hogy minél tovább tartja az ember körforgáson kívül a fizetőeszközt, az annál kevesebbet ér. (Úgy képzeljétek ezt el, mint egy átvételi dátummal ellátott pénzt, amire rá van írva, hogy ha X ideig nem költöd el, akkor 10%-kal kevesebbet ér, s ez hónapról-hónapra egyre kevesebb lesz, így lehet “rákényszeríteni” a pénz tulajdonosát arra, hogy a pénze gazdasági körforgásban maradjon.) A körforgásról jut eszembe egy vicc:

Az idős és a fiatal rabbi sétálnak a sivatagban. Már jó ideje mennek, mire találnak egy teveszart. Megszólal az öreg:
– Fiam, ha megeszed ezt a teveszart, kapsz tőlem 100 dollárt!
Mire az ifjú rabbi:
– Hát, ez undorító, büdös és szar íze van (szó szerint), de hát 100 dollár az 100 dollár!
Fogja és elmajszolja, ezt követően megkapja a 100 dollárt az idős rabbitól. Mennek tovább, majd néhány órával később találnak még egy teveszart. Most az ifjú rabbi szól az idősnek:
– Rabbi uram! Ha megeszi ezt a teveszart most Ön, akkor kap tőlem 100 dollárt!
Az öreg megvakarja a fejét, majd megszólal:
– Hát, ez valóban undorító, büdös is, és borzasztó íze van, de hát 100 dollár az 100 dollár! Szépen megeszi az egészet, az ifjú rabbi pedig kifizeti őt. Mennek tovább majd hirtelen megszólal az ifjú rabbi:
– Uram! Én ezt nem értem! Mindketten megettünk egy marék teveszart és ugyanannyi pénzünk van, se maga nem lett gazdagabb, sem én.
Mire az öreg:
– Fiam! Te ezt nem érted még. A lényeg, hogy a pénz forgott.

Viccesen elmondva ez a pénz lényege: a pénzforgás által a gazdasági szereplők mindannyian megkapják a munkára fordított idő ellenértékét és így képessé válnak arra, hogy az életüket tervezhetően(!) finanszírozzák. (Ezért tartják veszélyesnek sokan a pénz beszűkülését, az ún. deflációt, ami nem is mindig rossz, mert az a pénz vásárlóerejének a növekedésével is együtt jár. Persze a modern közgazdaságtanban ez zsákutca, mert brutálisan lelassítja a fogyasztást. Az ember ugyanis nem fog valamire költeni, ami később olcsóbb lehet.) Egy negatív kamattal ellátott helyi pénzben leginkább az a jó, hogy az egy felhalmozás-ellenes rendszer, ami az értékelőállító(!) gazdaság minden szereplőjének kedvező – hiszen ha értékes terméket, szolgáltatást árulsz, tutira jönnek hozzád, mert ki akarják használni a pénz teljes értékét, mielőtt az csökkenne -, kivéve azt, aki a versenytársakat tönkretéve a tőkeerejébel akar felülkerekedni és monopóliumra (egyeduralom) törekszik. Olvassátok el Silvio Gesell “Természetes gazdasági rend” c. művét közösségi pénz témában, nagyon kellemes délutáni olvasmány.

Visszatérve az Unióra, a kereskedelmi és személyi szabadság a nemzeti (helyi) érdekeket csak részben szolgálja, és teljesen piaci alapon méri a hatékonyságot (=mennyire éri meg szigorúan gazdaságilag egy adott pénzügyi, gazdasági beavatkozás, rendelkezés), figyelmen kívül hagyva azt, hogy az emberek életének értelme nem csak abból fakad, hogy mennyire sok pénzt tudnak keresni, hanem abból is, hogy a megélhetésért cserébe milyen értékű és minőségű munkát végeznek. A szociális egészség látszólag nem igazán képez változót a közös Európa eszméjének egyenletében. Nézzétek meg a perifériás tagállamokat (Görög, Olasz, Spanyol, Portugál), egyre gyakoribbak az utcai tüntetések, pedig az a fejlett(!) nyugat. Az emberek érzik, hogy elég volt a számháborúból, egyszerűen szarul érzik magukat mindenféle kimutatások nélkül is, amely mellesleg bebizonyítja nekik igen sokszor, hogy nem is állnak olyan rosszul. 🙂

Tudjátok, többször mondtam már, hogy a világ egy üzleti vállalkozás. Azok a megoldások, amelyek az emberek életét úgy könnyítik meg, hogy azon nem lehet meggazdagodni valakinek, soha nem számítottak. (Lásd Tesla találmányait.) Ezért szárnyal a gyógyszeripar és ezért nem beszél senki a fősodrású médiában Szabó Gyuri bácsiról, a 82 éves bükki füvesemberről, aki mellékhatások nélküli természetes, olcsó népi gyógymódok tömkelegével segíti a rászorulókat (s aki mellesleg megmondta többször, hogy a parlagfű érték és nem irtani kéne, hanem védelmezni.) Az Európai Unió egy közös vezetésű egységesnek tűnő konföderáció, de valójában ugyanúgy működik, mint az egymással együttműködő, ugyanakkor versenyhelyzetben lévő és saját érdekeit érvényesíteni akaró mega-vállalkozások rendszere. Akinek nagyobb a gazdasági ereje és jobb, elterjedtebb kommunikációs csatornái vannak, az előnyhöz jut. Aki fogyasztókat jobban tudja befolyásolni, és manipulálni, attól több terméket vesznek. És ma már túlnyomórészt ez számít, sajnos. (Ezért fontos az internet szabadsága, mert az egyetlen esélyünk a viszonylag objektív álláspont kialakítására az, hogy hozzáférünk mindkét gazdaságpolitikai irány véleményéhez.)

S ha már EU, itt van pl. ez a túlzottdeficit-eljárás, amit Magyarországgal kapcsolatban állandóan hangoztatnak Brüsszelben. Ugye ez az a törekvés, hogy a Magyarországon a költségvetési hiányt a GDP 3%-a alatt tartsa a kormányzat, erre az EU kötelez bennünket, különben leminősítenek a nagy hitelminősítők (=maffia :)) és a nagytőke (állítólag) kimenekül az országból. (A hitelminősítők hitelességéről annyit, hogy nem sokkal a 2008-as pénzügyi válság kitörése előtt AAA – azaz a legbiztonságosabb! – besorolással látták el azokat a másodlagos jelzálogpiaci bankokat, akik a válságot okozták. Kötelező film: Bennfentesek) Az Európai Unióban több olyan nemzet van, amely lényegesen magasabb államháztartási hiánnyal küzd (s ez nem feltétlenül baj, hiszen vannak olyan időszakok, amikor a gazdaság beindításához előbb költekezni kell egy picit államilag), a potenciális eurózónához csatlakozó országok számára ez mégis kötelező, miközben arról egyetlen szó sem esik, hogy vajon milyen hátrányokat szenvedne el hazánk, ha tényleg csatlakoznánk a közös fizetőeszközhöz. (Mint ahogy ma már Németországban is sokan visszasírják a márkát.)

A leírtak és elhangzottak ellenére még mindig nem vagyok EU ellenes ab ovo, csak az a véleményem, hogy az európai vezetőség ugyanazt csinálja nagyban, mint azok a kormányok (szerte a világon), akik a nagy húsosfazék mellől kétpofára zabálva osztják az észt a népnek, hogy mitől nem fognak majd éhezni. Miközben a színfalak mögött meg ez történik:

Nagyon sokszor írtam azt, hogy a dolgoknak nincsen minősége, csak az embereknek, akik a dolgokhoz viszonyulnak. (A kés lehet gyilkos eszköz és elengedhetetlen konyhai kellék.) Ez az Európai Unióra is igaz. Alapvetően szerintem 2 oka van annak, hogy sz@r van a palacsintában:

  1. Van ugyan egy nagy közös eszme, de minden tagállamnak más az érdeke, hiszen a tőkeerősebb országok számára a feltörekvő országok – köztük kis hazánkkal – újabb piacokat és olcsó munkaerőt jelentettek elsősorban (ami hosszú távon nem Magyarországon elköltött profitnövekedést eredményez), így aki nagyobb “izomzattal” ül le a szkanderasztalhoz, az könnyebben osztja az észt felülről. Ne felejtsük el, hogy a keleti blokk EU csatlakozását megelőzően az Unió gerincét alkotó 15 EU tagállamból 9 nemzet végiggyarmatosította a világot évszázadokkal korábban – ezzel megszerezve vagyonuk javát -, s ha lehet hinni a morfogenetikus mezők elméletének, joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mitől változott volna meg ez a gyarmatosító törekvés napjainkra? (Az energia nem vész el, csak átalakul, mint tudjuk.)
  2. Olyan emberek ülnek döntéshozói székben, akiknek a szociális érzékenysége és a felebaráti szeretete (=ne tégy olyat mással, amit magadnak sem kívánsz) úgyszólván zérus, és az egyedüli céljuk a számokban mérhető hatékonyság növelése bármi áron, főleg a saját megbízóik (=nemzetközi nagyvállalatok vezetői és fő részvényesei) felé, akik sok esetben értékelőállítás nélkül akarnak mocskosul meggazdagodni. (S ha már gyarmatosító törekvéseket említettem fent, vajon miért avatkozik bele az EU a Közel-kelet és Afrika háborúiba az USA mellett? Biztos, hogy humanitárius okokból?) Nézzétek csak meg ezt a videót:

(A teljes szöveg megtalálható legépelve itt: Hazugság a terrorizmus elleni harc)

“Az EU nem a békéről szól, hanem a hatalomról.” – Tony Blair, az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke

Aztán vegyük hozzá a képlethez azt is, hogy bár az Unióban a legfontosabb, hogy jogállamban létezzünk egymással és egymás mellett, a 2005-ben széles körben leszavazott Európai (közös) Alkotmány, mely tartalmilag 96%-ben megegyezik a pár évre rá (manipulációs propaganda hatására) elfogadott Lisszaboni szerződéssel – amelyet az azt megszavazó országok jogászai el sem olvastak – tulajdonképpen egy olyan 85 ezer(!) oldalas rendelet és szabálygyűjtemény, melyet pontosan értelmezni még a szakemberek szerint sem egyszerű mutatvány, vagyis azt nem magyaráznak bele az EU törvényekbe, amit nem akarnak. (Az angolul beszélőknek érdemes meghallgatni Jens-Peter Bonde dán EU képviselő véleményét, vagy eme úriember korábbi weblapján megjelent angol nyelvű cikkének magyar fordítását: Az EU állam születése a lisszaboni nap és a bűn jegyében.) “A nemzetállamok Európája” vízióból egy bürokratikus, szinte átláthatatlan, nem igazán hatékony, nem igazán demokratikus (vagyis folyamatos kettős mércével mérő) olyan piacgazdaság lett, amelyben a természet törvényei alapján finoman szólva az “erősebb kutyát illeti meg az utódnemzéshez való jog”. (Akit érdekelnek további részletek a korporatokráciába átment – azaz pénzhatalmi, a nagyvállalatok érdekei mentén irányított – fejlődésről a nemzetállamok személyes érdekeinek rovására, annak ajánlom figyelmébe Rodney Atkinson elismert brit politológus – aki mellesleg Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson bátyja – 2008-as beszédét, továbbá ajánlom elolvasásra a következő bejegyzéseket: Cikkek az Európai Unióról.)

A Lisszaboni Szerződésben egyébként az is benne van(!), hogy az amerikaihoz hasonló mentőcsomagokat nem szabadna alkalmazni Európában, mégis megtették már többször is a bajba jutott dél-európai tagállamok esetében. Alkotmányellenesség? Oda se neki! 🙂 Ez a mentőcsomag-játék szerintem régen nem az emberekről szól (hiszen ha a népről szólna bármi, akkor már abba maradtak volna a bizonyítottan jogtalan banki hitelszerződésekben foglaltak nem teljesítéséből következő kilakoltatások), az egyedüli cél az, hogy a gazdasági egyensúly és “növekedési” pálya megmaradjon a hitelezés lehetőségeinek fenntartásával. A XXI. század mumusa a kiszámítható gazdasági növekedés, s ebben az egyenletben az emberi életnek nincsen szentsége sajnos. 🙁 (Nekem pedig a külföldiek magyar állampapír-állományát látva – klikk a grafikon nézetre! – az a véleményem, hogy a nagytőkének nem annyira sürgős kimenekülni innen IMF hitel ide vagy oda, hiszen az EU átlagnál lényegesen magasabb hozamfelár még mindig jobb, mint bármi nyugaton. A magyar gazdaság csődjével kapcsolatos hírek meg semmi más, mint nyomásgyakorlás arra, hogy a kormányzat megfelelő biztosítékkal rendelkezzen az ide befektetett külföldi tőke kamattal történő kifizetését illetően. Legyen bárki kormányon, mindig erről fúj a szél. Erről szólt a mesterséges forintgyengítés játéka is.)

Gondoljátok csak meg, hogy egy emberközpontú kapitalista rendszer lényege nem igazán az lenne, amit most tapasztalunk. (Vagyis ez a kíméletlen, egymást felfaló vadkapitalizmus, amelyben egymás eszén történő túljárással jutunk előrébb, lásd hitelek és befektetés bankházak körüli balhék.) Még a blogom elindításakor írtam egy Állami vagy privát? c. cikket, melyben pont azt fejtegettem, hogy nem attól lesz valami hatékony, hogy privát kezekbe kerül, hanem attól, hogy maga a cég (legyen az privát vagy állami irányítású) megfelelő üzleti tudással és érdekérvényesítő képességgel rendelkező vezetőkkel dolgozik-e. Mivel ma már minden a pénzről szól, ezért (sajnos) szinte kikerülhetetlen az, hogy ne valamilyen lobbiérdekek befolyásolják a stratégiai döntéseket, de azért az sem mindegy, hogy a lobbiérdekből fakadó döntéseknek van-e széles körben pozitív társadalmi hozadéka. (Ami egy főleg külföldi érdekeltségű multi esetében csak annyira jellemző, amennyire az ő érdeke megkívánja. Mint ahogyan Te sem veszel a szomszédodnak autót, csak mert neked jól megy.)

De ha a szocializmus versenyképtelensége és a kapitalizmus kielégíthetetlen tőkeéhsége sem jó, akkor mi lehetne a megoldás az emberiség számára?

Az én véleményem az, hogy a legjobb megoldás az emberi élet(minőség) és a szociális egészség védelmét szabályozott (nemzetállami) keretek közé szorító kvázi kapitalista rendszer, melyben mindent lehet, de nem mindent szabad. Ez azt jelenti, hogy a profit oltárán nem áldozunk fel emberéleteket és nem excel táblákban számoljuk ki az élet értékét, hanem kizárólag olyan vállalkozások működését és terjeszkedését támogatjuk, amelyek környezet és embervédelmi szempontoknak is megfelelnek, s mindezt úgy tesszük meg, hogy az emberközpontú és fenntartható gazdasági növekedés működését már 10 éves kortól oktatjuk a következő generációnak, hogy ne a tűzoltásról szóljon a közgazdaságtan, mint napjainkban. Na persze ez azzal is járna, hogy a silány minőségű és haszontalan tömegtermékek piaca beszűkül, de azt gondolom, hogy ez nem lenne túl nagy áldozat azért, hogy a profithajhász “modern” gondolkodás következtében az emberiség ne zabálja fel a saját jövőjét.

“Józsikám! Te valami elképesztően naív f@szi vagy!” – igen, hallom… 😀

Visszatérve arra a bejegyzés elején feltett kérdésre, hogy vajon kell-e nekünk tényleg német és japán autókat gyártani, felmerül bennem egy másik, számomra lényegesebb kérdés. Magyarország mindig is mezőgazdasági ország volt, amióta csak idejöttünk a Kárpát medencébe. Talán nem véletlen, hogy Európa éléskamrája voltunk a középkorban, hiszen itt fantasztikus a termőföld, s nem mellesleg az egész ország édesvíz és termálvíz tetején csücsül. (Amely még alternatív energia szempontából sem elhanyagolható). Ezek mind-mind az életünket lehetővé tévő kincsek, hiszen egy jó részük a táplálékhoz kötődik, amely nélkül nincs élet. Ehelyett mit látunk? Az agrárium egykori tündöklése már fényévekről sem kivehető, az EU mezőgazdasági támogatásai a spanyol és francia mammut vállalatoknak kedveznek, így a versenyképesség terén EU szinten nem rúgunk labdába, és ez nem a minőség miatt van, mert a magyar élelmiszer szerintem elsőrangú. A támogatási rendszer bár fejlődik, még nagyon messze van az igazságostól. Egyes közgazdász elemzők szerint Magyarország a csatlakozás óta is több pénzt fizet be a közös EU kasszába, mint amennyit képes kivenni onnan. Vagyis nettó befizetők vagyunk, bár sokan állítják ennek ellenkezőjét is. Hogy mi a tényleges igazság, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy az igazság az VAN. Az EU pályázati szisztémájára persze lehet azt mondani, hogy ez a támogatási rendszer legalább lehetőséget biztosít a magyar vállalkozásoknak, de én meg azt gondolom, hogy mindaz a pénz, amit az EU-ba befizetünk tagsági díj gyanánt (hogy aztán a pályáztató rendszeren keresztül többet tudjunk visszaszedni mindenféle kritériumoknak megfelelve), megfelelő hazai szabályozással és ellenőrzéssel ugyanúgy állami – és nem EUs – támogatásként is eredményes lehetne, és legalább az egészet az EU bürökratikus rendszerén sem kellene átpörgetni. (Ez gyakorlatilag ugyanaz a kérdéskör mint az MNB függetlenségének kérdése.) Arról nem is szólva, hogy a biztosan nettó befizetőknél – pl. Németország – is kezd kicsapódni a biztosíték.

Gondolkodtatok már azon, hogy miért nem létezik (legalábbis én nem tudok ilyenről) egy széleskörű, a kisembereknek készített – pl. az interneten elérhető – nyilvános statisztika arról, hogy a nemzetállamok EUs mérlege hogyan is alakul? Mennyit fizettünk be pontosan? Mennyit kaptunk vissza és mire? Én úgy érzem, hogy az állampolgárok kegyéből(!) létező nemzetállami vezetés és a fölöttük álló brüsszeli bürokratikus rendszer minimum azzal tartozna az EUs állampolgárok felé, hogy igazi “józsi bácsi nyelven” egy könnyen átlátható és követhető pénzügyi kimutatást készít arról, hogy a befizetett összegeknek mi is lesz végül a sorsa. Ha a pénzáramlás építő jellegű, akkor úgysem fog senki lázadni, ha meg sok a maszatolás és a hiányzó pénz, akkor meg derüljön már ki, hogy mi az igazság! (Egy olyan világban, amelyben már az átlagember fenekébe is be akarnak nézni, hogy mitől van neki 2 autója, ez olyan nagy kérés?)

Sajnos hiába vagyunk agrárnemzet, a magyar termények iránti igény azért is csökken, mert a magas eladósodás miatt a széles tömegek sokkal inkább ár-, mint minőségérzékenyek az élelmiszer tekintetében, a finom magyar paprikát meg exportálni kell, mert azon az áron csak a gazdagabb nyugatiak tudnak zöldségeket fogyasztani (nagy tételben), amiért itthon egyáltalán megéri ezzel foglalkozni (még). (Érdekes cikk ezzel kapcsolatban: Lantos Ferenc paprikája hódít a japánoknál.) Nem tudom ti hogy vagytok vele, de számomra szomorú, hogy a piacgazdaság ezt eredményezi. S ha mégis megéri autógyártással foglalkozni (mivel a magyar mezőgazdaságot “halálra ítélte” a piaci “verseny”), akkor pl. hogy lehet az, hogy folyamatosan Volvo és Mercedes buszokat vesznek a hazai tömegközlekedési társaságok, a magyar buszokat meg Amerikába exportálják? (Azért hála Istennek, úgy néz ki, hogy mégis lesz valami változás rövidesen a magyar buszgyártás terén: Pusztító hatású az új magyar busz?)

A keményebb hangvétel ellenére beismerem, hogy ez a MI, vagyis az Én hibám (is). Mert addig, amíg az árérzékenységem miatt nem magyar árut veszek, addig a külföldiek szekerét tolom, az ő gazdaságukat erősítem és a saját nemzetem gazdaságát gyengítem. (Hogy egy érthető hasonlatot mondjak: aki a szomszédasszonyhoz jár pásztorórákat eltölteni, annak a feleségére nem sok energiája marad.) Egyetlen külföldi cég sem tudná Magyarországon megkeresni az extra profitjait, ha megfelelő tudatosságú nemzetünk lenne, akiket magyar szívű vezetők döntései gardíroznak a jövőbe, s mindannyian tisztában lennénk azzal, hogy Magyarország felvirágzásához elsősorban nem politikusok kellenek, hanem személyes felelősségvállalással felvértezett egyének, akik a döntéseikkel és idejük eladásáért cserébe kapott pénzükkel kizárólag azt támogatják, ami a szűkebb pátriájuk érdekeit szolgálja. Elvégre is nem azért dolgozzuk végig az életünket, hogy a szomszéd házát építsük fel. Természetesen nem állítom azt, hogy az értéket teremtő külföldi cégek ne keressenek azon, hogy itt tevékenykednek, csak azt gondolom, hogy ezt nem szabadna megtenniük a hazai mikrovállalkozások és a KKV szektor rovására, amelyben dolgozók a GDP több, mint 50%-át termelik, a foglalkoztatások terheinek cca. 60%-át vállalják magukra, s amelyekben a gazdaságilag aktív magyar lakosság (kb. 4.3 millió ember) 38-40%-a dolgozik (persze igaz, sokan kényszervállalkozóként). Nagy örömömre szolgál, hogy azért vannak már jó irányba mutató kezdemények Európában:

Milyen lenne az én áhított közös Európám? (Álmodozom egy kicsit…)

Kritizálni mindenki tud, de teremteni annál nehezebb, főleg úgy, hogy emberek vagyunk, tele kapzsisággal, féltékenységgel és (némi) hatalomvággyal, mert az életünket irányító, hiányra koncentráló ego számára a birtoklás illúziója hozza el a vélt kánaánt. Aki tehát a fent leírtakra azt reagálja, hogy én is csak egy szájkaratés vagyok a sok felesleges tollnok közül, annak részben igaza van. Bennem is ott van a keretbe zárt ÉN tobzódása a kÉNy-ELEM zónájában, és szeretnék úgy változást tapasztalni, hogy nincs járulékos fájdalom. Ez azonban nagyon ritka. Mégis úgy érzem, hogy a véresszájú EU ellenesek és a vakbuzgón hívő EU pártiak között van egy vékony, de létező sáv, melynek szélesítésével valódi közös nevezőt lehetne találni.

Ez a közös sáv arról szól, hogy “élni és élni hagyni”. Lehet terjeszkedni és új piacokat szerezni, de mértékkel és előre meghatározott keretek között úgy, hogy az értéket előállító kisember érdekeit nem tiporjuk a sárba. Lehet a silány minőséget képviselő piaci szereplőket kiszorítani a szolgáltatói és termelői körből, de nem úgy, hogy árversenyben tönkretesszük az értékes konkurenciát is csak azért, mert nem tiltja a törvény. Lehet földet vásárolni, de szigorú állami szabályozással és meghatározott kritériumok alapján, mint ahogyan Dániában is működik. (Kritérium: megfelelő, dán nyelven megszerezhető szakirányú végzettség és helyben lakás, vásárolható föld mérete: max. 250 hektár.) Kell, hogy a nemzetek közösségére tisztelettel legyen az európaiságunkat összefogó közös, határok nélküli vízió, ám ez csak úgy érhető el mindenki boldogulására, ha a nemzetállamok érdekérvényesítő képessége azonos mértékű szerte a kontinensen. (Mint ahogyan az egy utcában lakó, kerítés nélküli kertszomszédok sem a másik frigójából pakolják tele a gyomrukat csak azért, mert az egyiknek nagyobb a bicepsze, mint a másiknak.)

Meggyőződésem, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott tágabb közösség, mint az Európai Unió csak így tud egymással hatékonyan és boldogan együttműködni hosszú távon. Ha már úgyis ún. jogállamban(?) élünk, mert a felebaráti szeretetre nem lehet államformát felhúzni, akkor olyan törvények működtessék a kontinens politikai is gazdasági szerkezetét, amelyek az értékteremtő munkahelyek egészséges profitlehetőségeit figyelembe véve elsősorban az emberi élet szentségét, másodsorban pedig a nemzeti kulturális értékek megőrzését tartják fontosnak, mert csak így maradhat színes ez a csodás kontinens.

Az Európai Unió szuperállamának megálmodói ott tévednek a legnagyobbat, hogy a szabadosságot szabadságnak hirdetik. Az igazi szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálhatom, amit akarok, ha a törvények nem tiltják, hanem azt, hogy az éberség állapotában létezve és a szellemi törvényeket betartva senki nem kényszeríthet rá arra, hogy hazug legyek önmagamhoz a megélhetésért, s nem vehetnek rá arra, hogy szembe menjek a saját családom érdekeivel mások aránytalan szolgálata végett. (Ha pedig körbenéztek, ez a rengeteg szabályozás sajnos nem igazán ebbe az irányba mutat.)

Ezt a különbséget kellene megérteni azoknak, akik a közös Európa eszméjét a következő szintre akarják emelni, melyben a személytelen korporatokrata Unióból az emberekről szóló, perszonokrata YOUnió lehetne végre.

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Hetek óta azon töprengek, hogy vajon mi is az igazi véleményem a jelenlegi diáktüntetésekről. Megértem a diákok felháborodását? Nem értem meg őket? Igaz, ez eléggé aktuálpolitikai téma, amit én (már ismertek ennyire) mindig igyekszem kihagyni az írásaimból, de ebbe mégis beleharapok, mert azt gondolom, hogy már megint nem a lényegről van szó.

Én is voltam diák. Elvégeztem egy főiskolát (többnyire) állami pénzből a Horn-kormány alatt, azok közé tartoztam, akiket néhány évig havi 2000 Ft tandíjjal (ha jól emlékszem ennyi volt) “megrövidítettek” azért, hogy tanulhasson. Nem örültem neki, mert én is olyan voltam, mint a legtöbb magyar ember: Sokat akartam és ingyen. Igaz, nem volt hallgatói szerződés és nem akartak arra kötelezni, hogy 10 évig itthon dolgozzam, különben minden támogatást vissza kell fizetnem, viszont a lehetőségeim is korlátozottak voltak, mert olyan szakmát választottam, aminek a jövőképe gazdasági szempontból enyhén szólva nem volt túl bíztató már akkor sem (jóllehet ez a szakma nem a profitról szól) és senki nem szólt, hogy gondoljam át… A szabad akaratnak persze ilyen következménye is van és így jár az, aki művész akar lenni.

A diploma megszerzése után 180 fokot fordítottam az életemen és teljesen felhagytam azzal, amibe 15 év munkát belenyomtam (és amit nagyrészt az adófizető állampolgároknak köszönhettem). Rájöttem, hogy nem születtem művész embernek, sem kiemelkedően tehetséges, sem elég kitartó nem vagyok ahhoz, hogy ebből kovácsoljak magamnak megélhetést, karrierről nem is beszélve. Persze nem én voltam az egyetlen, aki ezt felismerte, de sokan voltak, akik ennek ellenére mégis a megszokás mellett döntöttek. Tulajdonképpen szerencsés voltam (vagyok) nagyon, mert ha annak idején kötelezettségeim lettek volna az állam felé, valószínűleg teljesen máshogy alakul az életem. A valódi tandíj (nem a havi jelképes 2000Ft!) visszafizetésének elkerülése végett 10 évig tevékenykedni egy olyan területen, amiről már akkor tudtam, hogy nem rólam szól, kettétörte volna azt a jövőt, ami végül is olyan emberré tett, akivé lettem azóta. (Egy igazi, boldog Senki :)) Egy hallgatói szerződés megfosztott volna attól a szabadságtól, amely segített közelebb vinni ahhoz, hogy ki a fene is lehetek én. Van egy olyan érzésem, hogy a jelenleg tüntető diákság látens módon ezt a szabadságát igyekszik védeni.

Mindazonáltal ha nem lettem volna szerencsés, a mai fejemmel már azt mondom, hogy akkor sem (csak) az állam lenne a hibás. Nem túl sok időt fordítottam arra ugyanis, hogy önvizsgálatot végezzek azzal kapcsolatban, hogy valóban olyan jövőt választok-e, ami rólam szól. Ilyen egy igazi lúzer hozzáállás. 🙂 Mivel a mai világban nagyon sokan választanak “trendi” (=felkapott) szakmákat, melyek egyetlen lépéssel sem hozzák közelebb a boldogságot (tekintve, hogy ha a pénz kedvéért más akarok lenni, mint aki vagyok, akkor elkerülhetetlen a – lelki – zsákutca), ráadásul ezek egy része az ország valódi felemelkedése szempontjából sem kifejezetten előnyös pálya, ezért nem csodálkozom azon, hogy már “felülről” is olyan szónoklatok jönnek, hogy túl sok a jogász és a közgazdász kishazánkban. Hogy ez így van-e azt nem tudom, ugyanakkor meg merném kockáztatni azt a kijelentést, hogy a tüntető diákság köreiben sok olyan fiatal van, aki csak azért vonult ki az utcára, mert “lázadni poén” és nem azért, mert tudatosan éppen a saját jövőjéért áll ki.

Jöhetnek a tojások és a paradicsom-zápor, van nálam esernyő. 🙂

A félreértés elkerülése végett hiszek a nép (és benne a diákság) akaratában, és nekem sem esik jól, hogy amióta az eszemet tudom, minden kormány az állandó megszorításban és a “most még egy kicsit sz@r lesz, de utána szárnyalunk” eszmével eteti a nagyérdeműt. (Aminek az elsődleges oka az mellesleg, hogy az elmúlt 20 év fejlődésének jelentős része hitelből történt és folyamatosan törleszteni kell azt az adósságot – ill. annak csak a kamatait -, amit már Isten tudja hányszor kifizettünk!) Személy szerint jobban örülnék annak, ha inkább azért – vagy azért is! – mennének ki a fiatalok az utcára, mert tiltakoznak az adósságtörlesztés aránytalansága miatt, vagy pl. az 1982-es évi VI. törvényerejű rendelet – azon belül is a IX. cikkely – ellen, melynek értelmében a Nemzetközi Valutaalap az országnak nyújtott “segítségnyújtásért” cserébe – melyet az összes “fejlett” nyugati államra rábeszélnek ún. “biztonsági” céllal – minden átvilágítás és bírósági eljárás alól mentesül és jogot formál pl. az ország ingó és ingatlan tulajdonára is (beleértve a termőföldet), ha éppen úgy dönt, hogy a tartozásért cserébe arra tart igényt. Túlzott eladósodás esetén ugyanis ez a rendelet kihúzhatná Magyarország alól a talajt (szó szerint) és akkor nem az lenne a legnagyobb gond, hogy fizetős-e az oktatás és milyen feltételekkel nem az. (A hitelfelvétel értelmetlenségéről egy érdekes cikk itt: Magyarország elrablása)

Vagy itt van pl. egy törvény, amiről úgyszintén nem sokat beszélnek, s amiért pl. senki nem megy ki az utcára (valószínűleg azért, mert ezt nem fújja fel a sajtó). Ez a 2011. évi CCVIII., azaz a jelenleg hatályos jegybanktörvény. Ennek 15-18. §-ai az MNB és az államháztartás kapcsolatával foglalkozik, ami nem kevésbé érinti lényegesen Magyarország jelenét és jövőjét, mint az, hogy az, hogy a jövő gyermekei tudásukkal Magyarországot szolgálják-e vagy sem.

15. §: Az MNB nem nyújthat folyószámlahitelt vagy bármely más hitelt az Európai Unió működéséről szóló szerződés 123. cikkében meghatározott közszektor számára, továbbá ezektől közvetlenül nem vásárolhat adósságinstrumentumot…”

Vagyis az EU tagság miatt a saját(?!) nemzeti bankunk nem finanszírozhatja az államháztartási hiányt, aminek kapcsán épp a balhé folyik Brüsszelben. Hm. (Tisztában vagyok vele, hogy pont azért függetlenítették mesterségesen, hogy a kormány hibájából az árstabilitás és az infláció kezelése ne sérüljön, de ez akkor is egy beteg dolog, mert amikor meg hiánya van az MNB-nek, akkor azt pótolhatja a költségvetésből.)

Bár ezekről beszélni ma már politikailag nem korrekt dolog és meglehetősen populistának tartják azt, aki az ilyeneket előhozza, szerintem ezen kérdések az ország jövőjét tekintve komoly jelentőséggel bírnak pl. azért is, mert az államkasszát terhelő külső adósság éves kamatkötelezettségeinek töredékéből (évi 3e Mrd Ft) finanszírozható lenne a teljes felsőoktatás. Azonban a jelenlegi vita mégis jó arra, hogy a fiatalok átgondolják a saját jövőjüket és vállalják a felelősséget a döntéseikért és ne azért akarjanak diplomát szerezni, mert azt gondolják, hogy csakis azon múlik a sorsuk! Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez egy igen komplex egyenlet.

A “matematikai képletnek” ugyanis az oktatás potenciális állami finanszírozásán kívül az is része, hogy a megszerzett képesítéssel ténylegesen van-e lehetőség Magyarországon értékes, hosszú távú (akár 10 éves?) munkát vállalni és versenyképes jövedelemre lehet-e szert tenni főleg egy olyan életkorban (22-24 év körül), amikor az egyre globalizálódó világban a fiatalok sokan elmennek felfedezni önmagukat valahova először és csak utána kezdik komolyan venni az életet. Garanciát vállalni biztos munkahelyekre azonban egyetlen kormány sem képes 10 éves időtávra, hiszen egy ciklus csak 4 évig tart és ki tudja, hogy mit hoz a jövő… Főleg egy olyan világban, amelyben ráadásul(!) a gazdasági növekedést (ha másképp nem megy) pénznyomtatásból “teremtik elő”. (Lásd USA-ban a FED kvantitatív lazítás nevű tőkeinjekcióit.)

A tudás menedzsment jóllehet egy nagyon fontos dolog egy cég, ország jövője érdekében (aki a tudás megszerzésének finanszírozója, az legyen a “kedvezményezett is”), s ezt a multik is úgy intézik el, hogy ha kitaníttatnak egy új szakmára, akkor 3-5 évig nem mehetsz el a cégtől, különben a teljes oktatás költségét vissza kell fizetned. A lényeges különbség mégis az, hogy egy tőkeerős cég képes garantálni a versenyképes fizetéssel javadalmazott munkát, az állam pedig (egyelőre legalábbis) nem. (Az ingyenes oktatásnak azonban szerintem is lényeges követelménye kell, hogy legyen az, hogy egy adott diplomát költségtérítés nélkül mennyi idő alatt kelljen megszerezni, hogy ne lehessen 6-8 évig ellébecolni állami pénzeken egy alapból 4-5 éves képzésben.)

Hogyan lakhatna jól a kecske és maradna meg a káposzta is?

Tegyük fel, hogy a parlamentben ülő honatyák beismerik végre azt, hogy a munkanélküliség oka nem az, hogy nincs munka, hanem az, hogy nincs elég pénz. Aztán rájönnek arra, hogy a helyi / közösségi pénzek használatával létrejöhetne egy teljességgel kamatmentes, az állam által is támogatott közösségi pénzhelyettesítő, s akkor az ingyenes oktatást simán meg lehetne oldani fájdalom nélkül. Mégpedig úgy, hogy számos, jelenleg kamatterhelt forinttal, államilag finanszírozott szolgáltatást helyi / közösségi pénzben fizetnének ki (ezzel komoly összegeket spórolva a büdzséből), melyet akár még adófizetésre is lehetne használni, a megmaradt forintokból meg simán működnének a felsőoktatási intézmények tandíj nélkül is. Ilyen, motivációs céllal létrejött pénzhelyettesítők már Uruguay-ban, Brazíliában és a Baltikum egyes országaiban is csodákat tettek és bizony adóként is működnek! Az értékcseréhez ugyanis nem forint kell és euró, hanem egy széles körű megállapodás, melyben a pénz szerepét bármi betöltheti, amiben a munkaadó és a munkavállaló megegyezik és az elszámoló jel (pénz) elköltésére fel van készítve a termelő, szolgáltató hálózat + a fogyasztók. Vagy lehetne pl. tandíjat (motivációs célú) helyi pénzben beszedni, amelyet a diákok olyan értékteremtő tevékenységekkel kereshetnének meg, amire jelenleg a kormány forintot költ. Mindenre van megoldás, csak hajlandóság kell + nem kell félni a gondolkodástól.

Nagyon fontosnak tartom az oktatás-nevelés kérdéskörét egy társadalom jövőjének szociális és érzelmi egészségét illetően, a legfontosabb kérdés szerintem mégsem kizárólag az, hogy a jelenlegi oktatáspolitika mennyire teszi lehetővé minél több fiatal számára a továbbtanulást, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire gondolják azt a fiatalok, hogy csak ezen múlik a jövőjük. Szerintem ugyanis nem azon múlik, hogy egy túlnyomórészt elméleti egyetemi képzéstől mit kapnak. Egy diploma megszerzése néhány kivételtől eltekintve elsősorban arra jó, hogy megtanulja mindenki az alapokat, s azt, hogy mit hol kell keresni. A boldoguláshoz azonban nem diploma kell és jól hangzó papírok, hanem folyamatos tanulni akarás, (emberközpontú) értékrend, szenvedély, kitartás és személyes márkaépítési képesség. Ez utóbbiak meg akkor sem jönnek meg, ha a diplomát ingyen lehet megszerezni. (Arról nem is beszélve, hogy ma már szinte az interneten elérhető információkból megszerezhető egy diploma: ott van pl. az ingyenes Coursera, ami több amerikai egyetem komplett kurzusait teszi elérhetővé online, vagy az ugyancsak ingyenes Khan Academy, ami már 200 millió emberhez jutott el; aki megélhetést akar, annak nem diplomára van szüksége, hanem vízióra, elhatározásra, állhatatosságra és holtig tartó tanulásra. Persze tudom, vannak szakmák, amelyek iskola nélkül nem kivitelezhetők, mint pl. sebész, építész, jogász, de a felsőoktatásban megszerezhető képesítések egy jó részéhez nem kéne semmilyen papír, csak őszinte hozzáállás, némi üzleti ismeret és annak képessége, hogy önmagadat felépítsd.)

Szeretném határozottan leszögezni, hogy edukáció párti vagyok. Hiszek abban, hogy egy ország és a benne lévő egyének felemelkedésének, boldogulásának, sőt egyéni és közösségi boldogságának záloga a felebaráti szeretet “képességén” túl a megszerezhető tudásban rejlik. A legfontosabb mégis az, hogy milyen és mennyire cselekvőképes az a tudás, amit kapunk és amit megszerzünk magunknak! Cselekvőképes és értékteremtésre alkalmas tudás, nem pedig félig értelmetlen rabszolgamunka egy számítógép mögött.

Elmondom még pontosabban, hogy mire gondolok:

Bill Gates-t kirúgták az egyetemről, Steve Jobs-ot úgyszintén. Albert Einstein megbukott matekból, József Attila magyarból. Ezek az emberek vagy önszántukból, vagy az az általuk látogatott egyetemek “fura urai” által kihullottak a rendszerből, mégsem az érdekelte őket, hogy lesz-e papírjuk egy jól hangzó szakmáról, hanem az, hogy hisznek-e eléggé önmagunkban annyira, hogy teremtsenek valamit, amitől a világ valóban több lesz. Távol álljon tőlem, hogy egy olyan ostoba és felelőtlen kijelentést tegyek, hogy az egyetemi képzés elvégzésével ezek az emberek kevesebbek lettek volna. Szó sincs erről. Csak azt merészelem állítani, hogy nem a papír a lényeg, hanem az, hogy van-e az ember előtt vízió és kitartás, hogy jobbá és többé tegye a világot, valamint hajlandó-e kiragyogni önmagából minden rajta átáramló fényt, hogy ezt véghez is vigye. Talán azért hívják magyarul szenved-élynek az igazi, belülről fakadó tüzet, mert annak ébren tartásához a szenved-ésen keresztül vezet az út… Le kell győznöd a fél-elem korlátait, hogy szer-elemben (a fény ragyogó elemében) élj! (Nézzetek körbe, hogy hány olyan ismerősötök van, akik ugyan elvégeztek egy valamilyen főiskolai/egyetemi képzést, mégis teljesen más területen tevékenykednek, mint amit tanultak.)

Leginkább arra lenne szükség szerintem, hogy érett szemléletű és tehetséges pedagógusok az elemi és középiskolai évek során segítsenek a diákokat őszinteségre nevelni, s arra bíztatni, hogy olyan pályát válasszanak maguknak, amelyben nem csak pénzt, hanem boldogságot is találnak, mert igazán csak akkor lehet bárki kiegyensúlyozott ember, ha azt a sorsot éli meg, amiért “idejött”. (Ehhez persze az kellene, hogy az igazi pedagógusokat megfizessék, ugyanakkor megfelelő üzleti modellben rengetegen oktathatnának online módon is, ami meg szerintem növelné a hatékonyságot! De lehet, hogy tévedek, csak abból indulok ki, hogy engem mennyire feldob az online elérhető értékes egyetemi előadások tömkelege, pl. az Apple iTunes You rendszerében.)

Ayn Rand orosz-amerikai regényíró 1943-ban írt regénye – melyből film is készült – Az ősforrás egy tehetséges építész, Howard Roark történetét meséli el, aki nem volt hajlandó korának építészeti stílusát zokszó nélkül követni, s a megélhetésért cserébe inkább fizikai munkát is bevállalt mint sem, hogy olyan tervet készítsen, amivel önmagának hazudnia kell. Az ő története hűen példázza azt, hogy mit jelent egy személyes küldetésnek élni, s hogy mit jelent az a szó: integritás. Aztán egy napon, a kitartása meghozta a gyümölcsét és felismerték a zsenijét, így a történet happy end-del zárul. (Jóllehet a sztorinak van egy olyan, számomra falsnak tűnő üzenete is, hogy ami “régi” az már idejétmúlt, s ezzel azt is sugallják a nézőnek – és olvasónak -, hogy a konzervatív, azaz az értéket megőrző, hagyománykövető látásmódot el kell vetni. Ez pedig szerintem igen veszélyes következtetés.)

Ha van 2 órád, nézd meg a filmet, nagyon fontos üzenetet hordoz azzal kapcsolatban, hogy mennyire fontos önmagaddal szemben őszintének és igaznak maradni:

Meggyőződésem, hogy minden egyes emberben ott rejlik az a kincs, amelynek kifejezéséért megszületett erre a Földre, csak az oktatási rendszer alakítói nem arra nevelnek bennünket, hogy ezt folyamatosan keressük önmagunkban. Uralkodni és hatalommal bírni csak azok fölött lehet, akik követőnek neveltetnek, akikben elnyomják a valódi tüzet. Meglátásom szerint egy bármilyen nevelési rendszerben csak olyan tanárokat szabadna alkalmazni, akik ténylegesen tisztában vannak a gyermek- és fejlődéslélektannal (és nem csak “levizsgáztak belőle”), minimum középszintű metafizikai ismereteik vannak, valamint önmaguk korlátaival is képesek szembesülni. Azok a pedagógusok pedig, akik saját személyiségük hiányosságai miatti frusztrációjukat a diákjaik kontrollálásában élik ki, válasszanak más pályát vagy kerüljenek tisztába önmagukkal előbb, mielőtt a jövő nemzedékét a kezük közé “kaparintják” és lerombolják a lelkivilágukat.

Gondoljatok csak bele: ahogy egy kisgyermeknek sem beszélni kell arról, hogy mi a helyes, hanem jó példával kell előtte járni, úgy a “világ megváltására” nyitott fiatalság számára is az a lényeg, hogy olyan emberek neveljék és okítsák őket, akik a saját személyes sorsuk, képességeik és tapasztalataik szenvedélyes bemutatásával teremtenek mintát nem pedig savanyú arccal, könyvszagúan tolják az arcukba a megkérdőjelezhetetlen(?!) féligazságok tömkelegét, amelyek jelentős részéről személyes megélésük úgyszólván zéró. (Gondolok itt a pénzügyi képzések hazugságaira, az erőltetett számszaki növekedésre épített gazdasági modellek emberközpontúságának hiányára, vagy az orvosképzés egyoldalú, a lélek EGÉSZségét teljességgel figyelmen kívül hagyó – tudományosan megalapozott [?!] – képzési anyagaira, melyek még mindig azt prédikálják, hogy az ember egy gép.)

Az oktatási rendszer célja (részint sajnos) az, ami a pénzügyi rendszer célja. Fenntartani önnön magát azért, hogy kiszolgálja azokat, akik uralkodni és irányítani szeretnének minél hosszabb ideig. A sokszor csak gyöngyszemként megbújó lényegen túl rengeteg haszontalan elméleti ismeret fals bizonyosságának átadása valódi mentorok vezetése nélkül, akik azt is élik, amiről prédikálnak. Szomorú, hogy ma már nem ott tartunk, hogy ha szakmát akarunk, akkor keresünk egy mentort, akitől elleshető a valódi, gyakorlati tudás, hanem beülünk az ötödik iskolapadba és még 40 évesen is diplomákat gyűjtünk, mert a papír a legfontosabb. 🙁

A közelmúltban részt vettem egy előadáson, melyen egy felelős politikus arról beszélt, hogy a jelenkor pénzügyi problémáit elkerülendő a pénzügyi intelligenciát mielőbb fejleszteni kell – már gimnáziumi szinttől – azzal a céllal, hogy az emberek jó adófizetőkké váljanak és ne akarják mindenáron elcsalni azt, amiből az ország fejlődni képes. Szomorúan tapasztaltam, hogy a közösségi pénzek fantasztikus gazdaságélénkítő potenciáljáról és az államadósság aránytalanul abnormális kamatos kamatainak költségvetésre rótt terhéről úgyszólván egy megveszekedett szó sem esett, mint ahogyan az sem szerepel a tervek között, hogy a pénz valódi szerepét megtanítsák a felnövekvő nemzedéknek. (Ha ugyanis értenék ezt az emberek, rengeteg kamatmentes közösségi pénz működne szerte a világon, mely által szárnyalnának a helyi gazdaságok.) Ilyen világot teremtettünk közösen, kedves barátaim, ebből kell most valamit építeni.

Nekem az a véleményem, hogy magát az oktatási rendszert kéne lényegesen emberközpontúbbá tenni és a teljesen felesleges matematikai képletek helyett egészséges életmódot, valódi történelmet (amely nem hagyja ki a világháborúkat finanszírozó pénzügyi körök érdekeltségeit és törekvéseit sem), etikát, esztétikát, lélektant, metafizikát és szellemtudományokat kellene a nemzeti alaptantervbe beépíteni valódi – és nem a jelenlegi rendszert végletekig kiszolgáló, hanem -, az Embert szolgáló pénzügyi ismeretek (lásd fent) mellett, mely figyelembe veszi a fejlődés fenntarthatóságát is. Ezen kívül vezetői és vállalkozási ismeretekkel kéne megismertetni a felnövekvő generáció minden tagját, hogy megtanuljanak másokért felelősséget vállalni önmagukon kívül és tisztában legyenek azzal, hogy mit jelent értékteremtő munkahelyeket működtetni. Leginkább azért kellene az utcára menni, hogy ezekről legyen fogalma egy 18 éves embernek, mert akkor még esélye is lenne eldönteni, hogy a választott jövőképe mennyire felel meg annak, amilyen ő maga.

Egy társadalom olyan lesz, mint a benne élők lelkének egészségi állapota. A boldogtalanság nem pénzben mérhető még akkor sem, ha Maslow óta már tudományosan is bizonyítást nyert, hogy az anyagi helyzetnek kétségtelenül köze van ahhoz, hogy mennyire vagyok képes kiteljesedni. Egy kedves, általam nagyra tartott barátom mondta egyszer nekem a következőt (aki mellesleg egy komoly és neves szoftverfejlesztő cég tulajdonosa): “Ne azért járj be egy munkahelyre barátom, hogy elkerüld a fájdalmát annak, hogy kirúgnak és nem tudsz megélni, hanem azért, hogy teremts és létrehozz önmagadból valamit, amitől a világ jobbá válik!” Na, ez milyen? 🙂

Hogyan lehetnék tehát az a változás én magam, amit látni szeretnék a világban?

A legfontosabb az, hogy tisztába kerülök önmagammal és azzal, hogy ki vagyok én. Aztán felelősen átgondolom (ha nehezen megy, akkor keresni kell hozzá erre alkalmas szenvedélyes szakembereket), hogy mivel szeretnék igazán foglakozni és elindulok abba az irányba. És nem csak a “hivatalos” keretek között egy egyetemen/főiskolán, hanem azon túl is az életem részévé teszem azt, amit a hivatásomnak választok (amiért ide hívattak a Földre “valahonnan”), mert akkor külső kényszer nélkül is örömmel és folyamatosan fogom önmagamat fejleszteni, ami tulajdonképpen a sikeres élet alapköve. Nem azért, mert kötelező, hanem mert arra van igényem, hisz ettől érzem magam egész(séges)nek. A jó pap holtig tanul.

A mai mainstream világkép sajnos mindent már csak számszakilag értékel, hogy miben van profit, amelyben a növekedés egyetlen útja leledzik és a pályaválasztásnál is főleg ez a szempont dominál. Ez azonban egy torz jövőképet fest, mert a létezés szellemi alapjait kihagyva az élet nevű “matematikai” képlet legfontosabb változója kimarad. A szellemi törvények azon igazsága, amiről Az “eladás” hazugsága c. írásomban már bővebben írtam. Nevezetesen az, amit a delphoi jósda bejáratához is kiírtak annak idején: Gnothi Seauton, szabadon fordítva “ismerd meg önmagad”. Minden innen indul.

“A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: Ismerd meg, hogy isteni vagy. Amikor Jézus lényének isteni mivoltáról beszélt, a zsidók jajveszékelni kezdtek. Jézus pedig a zsoltárokból idézett (Zsolt 82,6), és azt mondta: Nincs-e megírva törvényetekben, hogy Istenek vagytok (elohim atem), mindnyájan a legfelsőbb fiai.”
Hamvas Béla: Scientia Sacra III. (Az Evangélium és a levelek c. fejezetéből)

A boldogság a saját utamon való munkálkodás és nem a megélhetési pályaválasztás által születik meg. Mindenki, aki ezt megérti és elég kitartó, olyan emberré válik, akikre példaképként tekint. Alan Watts, 1973-ban elhunyt neves brit filozófus gondolatait – a fenti videóban – így elsősorban a következő generáció figyelmébe ajánlom, mert szerintem itt az ideje, hogy végre a lényegről szóljon a párbeszéd a maszatolás helyett.

Ki vagyok én? Honnan jöttem? Hová megyek? Én azt javaslom, hogy ezen kérdések megválaszolásán dolgozzunk minél többen és akkor személyes tapasztalatunk lesz arról, hogy az igazi változások nem az utcán dőlnek el, hanem ott valahol “mélyen belül”, amely részedhez “rajtad kívül” csak az Isten fér hozzá. 😉

Isteni (gyógy)szer(etet)

Isteni (gyógy)szer(etet)

Isteni (gyógy)szer(etet)

A 2012-es lesz az első Karácsony anyukám nélkül. Felnőtt ember vagyok, közel 20 éve elköltöztem a szüleimtől, de néhány év kivételével – amikor a világ túloldalán éltem – ezt a szent időszakot mindig együtt ünnepelte a családunk. Az idei az első alkalom, ami számomra tele van szomorúsággal, ugyanakkor mindennél jobban egy ilyen személyes tapasztalat és megélés gondolkoztat el arról, hogy mi is lehet a lényeg az utamon.

Nincs olyan emlékem, amelyből anyukám hiányozna, ha a Karácsonyról van szó. Kisgyermekként több, mint 13 évig játszottuk azt, hogy december 24-én este 5-6 óra körül apuval és a bátyámmal sétálni indultunk mintegy 2 óra hosszáig, hogy “megjöhessen a Jézuska”. Mire félig átfagyva hazaértünk, a Jézuska (anyu) feldíszítette a fát, meggyújtotta a színes izzókat rajta, tálalta a beiglit és a forró teát, s pont amikor beléptünk az ajtón, meggyújtotta a csillagszórókat. A meleg lakást betöltötte a sok-sok finomság illata a szeretet és a meghittség rezgése. Egész évben a Szent Estén átélt izgatottságot vártam és nem csak az ajándékok miatt. Ez az este a csodáról szólt és arról, hogy “van gyerekszobám”. Pont ma 1 évvel ezelőtt írtam Az igazi Karácsony című bejegyzésben, hogy mennyire fontos megbecsülni az együttlétet, mert nem tudhatjuk, hogy a közös földi kalandok meddig érnek össze. És íme, mintha éreztem volna, hogy egy csodával megtöltött 36 évig tartó fejezet a tavalyi karácsonnyal véget ér. Mégis, akármekkora a szívemben a fájdalom, ez a rend. Az élet csodálatos rendje. A körforgás örök. Jövünk, tapasztalunk, megyünk. A tapasztalás lényege pedig az éber(!) szeretetben történő létezés. Véleményem szerint ez az egyetlen módja annak, hogy a rövid út végén emelt fővel lépjünk tovább. Jelen írásomban ezt a tapasztalást járom kicsit körbe, megkísérelve a “nyúl üregébe” történő bejutást.

A Karácsonyt a szeretet ünnepének tartjuk, a szeretteinkkel együtt eltöltött pillanatok valóban szívmelengető élményt nyújtanak. Mégis felmerül a kérdés: Mi az a szeretet? (Előre is elnézést kérek, ha ez egy kicsit szájbarágós lesz, de tudjátok, én egyszerű vagyok, mint egy szög és muszáj ennyire “lebontani a hegyet”.)

Sokan szidják a szcientológusokat (sokszor nem alaptalanul), pedig a tanításaikban találhatók igazságok. Bevallom, nem ástam bele magam nagyon mélyen a témába, de volt idő, hogy egy-két dolog megérintett, néhány könyvet elolvastam és még 1-2 tanfolyamot is elvégeztem náluk (pl. az ún “assziszt” tanfolyamokat kifejezetten pozitívnak tartom), az üzleti szemléletű oktatásaik pedig jó megfigyelésről tanúskodnak. Ha félretesszük azt, hogy ez is egy biznisz (mert az) és nem zárkózunk el azonnal az előítéleteink miatt, akkor talál(hat)unk hasznos gondolatokat is (csak figyeljünk arra, hogy az erkölcs és az igazságra való törekvés ne maradjon ki a képletből). Például azt is tőlük tanultam, hogy a szavaknak nagyon pontos jelentése van és ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi mit jelent, nem értjük meg az üzenetet. (Ha pl. Dr. Lenkei Gábor akármelyik könyvét elolvasod – félretéve azt, hogy a hiánybetegségekre alapuló vitaminlobbi is egy “csilliárdos” biznisz és sokszor ők is csak arról beszélnek, hogy a megoldás a vitaminokban, azaz főleg kívül van, ami egy hazugság(!) -, a szöveg és a történetek tele vannak szómagyarázatokkal, mert az író biztos akar lenni abban, hogy az üzenet átmegy. Ez nagyon lényeges pont, mert nem várható el a széles olvasóközönségtől, hogy etimológiában jártas legyen, a félreértés viszont tudatlanságot szül.)

Miért fontos ez?

Például azért, mert ha arról beszélünk, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, akkor tudnunk kellene definiálni (=meghatározni) a szeretet szó jelentését azon a mindannyiunk által ismert megközelítésen túl, hogy “a szeretet egy melengető érzés”. S ha már itt tartunk, miért mondjuk azt, hogy melengető? Mert áramlik, mint ez a zene? 🙂 [Zene bekapcs.]

Sanctus

készítette: Libera | Angel Voices

Gondolj bele abba, hogy mennyire csodálatos egy “találmány” az emberi nyelv(ek sokasága), amely bár a valóságról mesél, mégsem lehet soha igazán makulátlan, csak a szellemi világ tökéletességének “másolata”. A nyelvben a valóság létezésének, a végtelen potencialitásnak, a VANságnak a milyenségét, megállíthatatlan és folyamatos változását képezzük le állapotot, mozgást, minőséget és milliónyi cselekvést és helyzetet kifejező szavakra és kifejezésekre azért, hogy közös hivatkozási pontokat találjunk a könnyebb együttéléshez. Az egész életünk voltaképpen egy viszonyrendszer, melyben szinte lehetetlen bárminek a jelentését úgy értelmezni, ha nincs viszonyítási pontom. (Erre írtam az “Eladás” hazugsága c. írásomban, hogy meg kell találni az abszolút viszonyítási pontot!) Ha azt mondom neked, hogy “szeretlek” vagy ha azt mondom “gyűlöllek”, pontosan tudod (vagyis csak azt hiszed, hogy tudod!), hogy mi a kettő között a különbség, mert a szavak hallatán megjelenő érzelmek reakciójaként az elme a közös hivatkozási pontok alapján értelmezni kezd, jelentést hoz létre. Ez a másodperc aprócska töredéke alatt játszódik le és a leglényegesebb pontja a megszokásból történő reakció, értelmezés. Nem gondolom át, hogy mi is hangzott el. (Mindjárt meg fogod érteni, hogy ezt miért írom, csak tarts még ki egy kicsit. :))

A közös pontok meghatározása tehát egy teremtő helyzetet szül, mert a szavak mögötti valóság rezgése az érzelmeken át folyamatos energiaáramlást, az élet folyamatosságát hozza létre. Ebből következik, hogy a beszéd és az írás is teremtés, legfőképpen azért, mert a kimondott és leírt szavak a saját fülünkbe (és szemünkön keresztül az elménkbe) visszajutva bennünket is benne tartanak a teremtő folyamatban! Megfigyelted, hogy nem tudsz semmit sem kimondani vagy leírni úgy, hogy ne szembesülnél azonnal a saját gondolataiddal? A valami “ellenes” tüntetések pontosan ezért nem működnek hosszú távon: azzal ugyanis, hogy azt skandálom, amit nem akarok tapasztalni, folyamatosan és saját magam által is(!) hallhatóan visszaprogramozom magamba a nem kívánt állapotot. 🙂 (Ez volt a legnagyobb szembesülésem annak kapcsán, amikor azt a féligazságot leírtam, hogy minden “eladás”. Ha ugyanis így gondolkodom, akkor a külső megfelelés miatt – azt akarom elérni minden áron, hogy szeressenek és elfogadjanak – nem leszek önmagam és belekényszerítem magam egy hazug életbe.)

Ebből a logikai levezetésből fakadóan pedig azért tartom fontosnak néhány gyakran használt kulcsszavunk jelentésével tisztában lenni, mert annak ellenére, hogy nem tudunk róla, folyamatosan teremtünk a szavak használatával.

A szeretet szó egy kulcsszó a sok között, valójában a minőségek minősége, legfőbb erény az összes emberi erény “fölött”. Tapasztalom nap mint nap, hogy ha bármilyen tevékenységemből hiányzik a szeretet, akkor nem lesz “kerek” a világ. Ugye Te is éreztél már ilyet? Van egy melóm, de “valami nem ötös”. Megfizetnek, megbecsülnek, de mégsem érzem jól magam benne, hiányérzetem van és folyamatosan keresek “valamit”, amiről a tudatom nem tudja, hogy micsoda, de a tudatalattim (vagy a felettes énem) nyugtalan. Nem vagyok boldog, mert valójában nem a szeretetben létezem. Szeretethiányom és szeretetéhségem van. A szer nem jut el hozzám, nincs itt velem, a szer nem etet. Nagyon sok szavunkban ott van ez a szó. Gondoljatok csak bele: szer-elem, szer-etet, szer-kez-et, szer-v-ezet (ami szerv-ezet vagy szer-vezet?), szer-felett, szer-telen és ha kinyitod az értelmező szótárat, találsz még egy több tucat magyar szót, melynek akár a töve, akár egyéb szótagja a szer. Ha a szer etet (=van), az melengető. De mi lehet az a szer? Az igazi gyógy-szer? 🙂 [Ha hallgatod az előző zenét és még nem ért véget, akkor itt állj meg egy pillanatra. Adj teret a szívedben megjelenő érzéseknek…]

És mégis mi az, ami melengető? Mitől létezhetünk mindannyian Földanyával együtt? Mi az az életben, ami ha nem etet, mindennek vége?

(Indítsd el most ezt a zenét, állj meg egy pillanatra és figyeld meg azt az áramlást, ahogy a fuvola és az oboa hangján keresztül játszadozik és “ide-oda csapódik a fénysugár”, majd egyszer csak megérkezik az EGY-be. S ha megérkezett, olvass tovább…)

A szer nem más, mint a fény, az Isten(i törvény), mindennek az eredője, az origo. Ha “kerek a világ”, akkor a szer etet, ha “nem kerek”, akkor a gyűl ölet. Magyarul amikor “kerek a világ”, akkor “körbejár a fény”. Ha pedig áramlik a fény, működik az élet körforgása, az energiát nem állítja meg az elme által kreált illúzió – Madách Imre szavaival élve “nem játszunk Istent” – és működik a teremtés EGYsége, aminek egészség (és nem félelem) lesz a következménye. Ha ezt a fény(energiá)t az egóm nem engedi át, mert a matéria bűvöletében azt gondolom, hogy majd én beszabályzom a dolgokat öcsém, “nyugesz van” és én tudom(!) a mi a pálya, akkor öngólt rúgok. (Gyakorlati példára lefordítva a görcsösen akart dolgok általában nem sikerülnek, mert a teremtés energiáját megakasztja az egónk! Ha pedig megértés születik benned és elengeded a görcsösséget, csoda történik… Ugye Te is tapasztaltál már ilyet?) Ha felgyülemlik bennem az áramlásra hivatott energia, mert nem vagyok tekintettel a szellemi törvényekre (=a fény áramlik, ha akarom ha nem), akkor ez az egójáték – vagyis hogy nem a természet(es) áramlásban keresem a választ, hanem külső “megoldásba” fektetem a hitemet – elkezd engem szépen lassan megölni. A gyűl ölet. Talán kicsit szimplának tűnik a válasz, de ez szerintem tényleg ennyire EGY-szer-ű.

Ezért fontos megérteni a betegségek lelki eredetét, mert minden olyan esetben, amikor önmagam ellen (a saját karmikus rendeltetésemmel szemben) és önhazugságban élek (nem szabad elfelejtenem, hogy este, egyedül egy sötét szobában, ahol senkinek nem kell megfelelnem, mindig tudom, hogy mi az igazság), akkor a fény nem tud áramolni és az ellenkező hatást éri el. Láttál már olyat, hogy zárlat keletkezett a rend-szerben, ami a biztosítékot lecsapta? Ez a biztosíték számunkra a folyamatos áramlás – hogy süssön a melengető Napsugár! -, de ha bezárod a fényt, vagyis nem engeded be az utadat támogató energiákat, akkor konyec filma. 🙂 (A rend-szer pedig azt jelenti, hogy az Isteni fény, a szellemi lét törvénye, vagyis a szer áramlik, azaz rendben van. Ha pedig nem áramlik a rendben a szer, akkor rend-ellen-esség lép fel és ami nem működik, azt meg kell SZERelni.) Erre egyébként Carl Gustav Jung, híres svájci pszichoterapeuta (=lélekgyógyász) is utalt, aki megállapította munkája során, hogy a betegségek jelentős része abból fakad, hogy a “modern” ember elveszítette a transzcendens (=természet feletti, metafizikai) világgal lévő kapcsolatát. (Zárójelben jegyzem meg: Az, hogy a fénnyel való kapcsolat mennyire fontos az ember számára fizikai szinten is, azt mi sem példázza jobban, mint az, hogy a skandináv országokban az öngyilkosság a viszonylagos jólét ellenére igen magas!)

Na de ha már itt tartunk, menjünk egy kicsit még mélyebbre! Remélem még tudsz követni, mert most jön csak a lényeg… 🙂

Nézzetek rá egy pillanatra erre a táblázatra:

Az ősi rovásírás írásjeleiből egyértelműen látható, hogy a SZeR (SZ + R), a szellemi törvény a templomokba is beszivárgott (nem csoda, hiszen a fényenergia könnyebben áramlik pl. a Szent-György vonalakon, ahová Isten házait gyakran építették), ezt a jezsuiták ismert jelképében, a sokak által ismert IHS-ben lehet megfigyelni közepén a kereszttel. S bár erről a jelképről manapság azt tartják, hogy egy ferences pap, bizonyos sienai Szent Bernardin hatására terjedt el és a görög Iesus Hominum Salvator (=Jézus az emberek Megváltója) szavakból származik, én bátorkodom azt mondani, hogy az IHS rövidítés rovásírással kapcsolatos egyértelmű hasonlósága nem a véletlen műve. (Az I ugyanis az SZ a H pedig az eR jele, az S pedig szögletesen rajzolva a fenti táblázatban nem – de egyéb rovásírás ABC-ben – megjelenített alternatív írásjelű K betű, ami utalhat Krisztusra. További érdekességekért ajánlom figyelmedbe ezt a cikket: Rovásbetűink rejtett jelentései)

Arról nem is beszélve, hogy ha szer valódi jelentésének szellemében élünk és tekintünk a különböző hitek egyházaira, akkor egyértelműen látható, hogy a hit szó (pl. hit-eles, hit-el) valójában egy megelőlegezett állapotról mesél, magyarul arról, hogy ha (a szellemi) törvények tiszteletében élsz (=megszolgálod a hitelt), akkor az utadra kerülsz (és tiéd lesz a vágyott állapot, “a mennyek országa”). (Magyarul azért ad neked hitelt a bank az általad vágyott lakásra, mert megelőlegezi számodra azt a bizalmat, hogy képes leszel visszafizetni a tartozásodat.) Miért lesz az ember hívő, ha nem azért, hogy a szellemi törvények betartásának következtében egy “megelőlegezett” egészségben, szeretetben(!) és boldogságban éljen minél tovább, sőt “a halálon túl is”? Mi az a világon (világ = a fény hazája, a neve is ez!), ami többet segíthet ebben nekem annál, minthogy önmagam sorsát járom és tudatosságban, éberségben (=a létezés intenzív érzékenységében, a folyamatos igazságra való törekvésében) fogadom be a forrást (=fényenergia), ami biológiailag is lehetővé teszi a létezésemet? És ha eljutunk a megértésig, mit is szoktunk mondani? Azt, hogy minden világos, azaz fénnyel teli. Vajon ez a “véletlen” műve?! 😀

A rovásírás tanulmányozásából egyébként az ISTEN szavunk valódi jelentése is megfejthető, ez egyrészt a szó mai hangalakjából is látszik – ez a “TE IS+ÉN IS” szavak egybeolvadásából származik, ami arra utal, hogy Te+Én=EGY – másrészt a rovásírás jeleinek összerakásából is egy érdekes jelképet kapunk: a keresztet. Az ISTEN szavunk azt fejezi ki tehát, hogy az Univerzum forrása az EGYség és a kereszt jelképe is erre utal, hiszen a kereszt szó a görög “krystos” szóból származik, ami “felkentet” jelent, s amelynek a héber megfelelője a Messiah, magyarul “Isten segítsége”, aki nem más, mint a teremtés EGYségének földi megnyilvánulása, azaz Jézus. (Univerzum = világ+egy+etem; világ+minden+ség) A rovásírásból ez az összefüggés már Krisztus előtt is kiolvasható volt(!), ami a magyar történelmet tekintve azért is lehet fontos, mert arra enged következtetni, hogy a tudásra őseink már nagyon régen SZERt tettek (bőven a “finnugor rokonság” előtt). 🙂

A felsorolt “véletlen egybeesések” miatt nagyon fontos megérteni az Igazzá(?) vált hazugság(?) c. bejegyzésben boncolgatott témát a politikai cionizmus rendkívül beteg mozgalmáról is, mely a kiválasztottság hazug eszméjének eredményeképpen pont ezt az EGYséget borítja meg, hiszen azt feltételezi, hogy a mindenkit egyaránt melengető napsugárhoz egyeseknek több joga van, mint másoknak! (Érdemes közelebbről szemügyre venni azt, hogy a Szent Biblia is mennyire megmutatja az élet minden területén tapasztalható, belőlünk fakadó kettősséget – a “pozitív” és a “negatív” erőrendszereket -, hiszen míg az Ószövetség egy nagyon kemény, igencsak egoista és a pusztításban is szinte örömét lelő Istenképet mutat pl. Mózes könyvein keresztül – “szemet szemért, fogat fogért, stb.” – addig az Újszövetség a megbocsájtásról, a SZERetetről beszél és arról, hogy “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.) Ugye mennyire nem mindegy, hogy melyik tudásra teszünk (rá) SZERt, azaz fényt, az Isten keresztjét? És persze az sem mindegy, hogy bár az emberiség jelentős része a pozitív erejű rend-szer követőjé(nek gondolja magát!), addig számos politikai és gazdasági vezető ezt a fényt nem áramoltatja, hanem magának tartogatja önző, luciferi módon, azaz elviszi a fényt (Lucifer = Fény hordozója) ezzel gyűl-ölet-et s megosztást hozva létre. Lásd: a pénzteremtés monopóliumából fakadó és a kamatszabályozásnak köszönhető gazdasági “válságok” ciklikus bekövetkezése, mely a vagyonátrendeződésről szól és korántsem természetes. (Jóllehet nem csak a történelem “irányítói” játsszák ezt a fény-űző játékot, hiszen már a “kisember” szintjén is folyamatosan eltitkoljuk a megSZERzett tudást, hogy “titokba” csomagolva pénzért adjuk tovább, vagyis egyértelműen látszik, hogy az életciklus lefelé kanyarodó görbéjének forrása maga a célt tévesztett emberiség.)

(Személyes “véletlen” kapcsolódás a témához, hogy a fenti információk és összefüggések egy részére Bodnár Erika, Színia kutató és teremtő munkája révén akadtam rá, akinek a könyveit pont drága édesanyámtól kaptam Karácsony alkalmából! néhány évvel ezelőtt, vagyis ebben a cikkben az ő – vagyis anyukám igazságra törekvő – szándéka is itt van velem, ami különösen fontos így, hogy már nem érezhetem a fizikai valóját. Színia pedig igazi “Józsi bácsi” nyelven írta meg a könyveit, ezért tiszta szívvel ajánlom őket minden útkeresőnek!)

Visszatérve a Karácsony ünnepéhez, az sem tekinhető véletlennek tehát, hogy a Szent Este pont december 24-ére esik, amely a legelső picivel hosszabb fénnyel teli nap az északi féltekén a téli napfordulót (az éjszakák folyamatos hosszabbodásának végét) követő 3 nap után. Ebből pedig eléggé nem félreérthető módon az következik, hogy a Karácsony nem más, mint az élet forrásának, a fénynek az ünnepe, a kezdődő megújulásnak és a gyarapodásnak, mely a Földön megnyilvánuló élet tapasztalatszerző körforgásában az újjászületés első szívdobbanása.

Ha a Bibliát ilyen lelkülettel olvassa bárki, láthatóvá válik, hogy Jézus nem más, mint az Isten(i törvények küldötte, maga a fény) gyermeke, aki az életét az evangéliumok tanúsága szerint is úgy élte végig, hogy példát mutasson az emberi sors, a karmikus út viszontagságairól (“mindenkinek megvan a maga keresztje”), ugyanakkor azt is meg kívánta osztani, hogy a megfelelő tudásra SZERt téve a fény átjárja az EGYség fiait és lányait (minket, tapasztalatszerző “utazókat”), ami által pedig megtapasztalható az EGY, a Teremtés csodája. (Lásd: A látható világ ember alkotta csodálatos vívmányai nem is beszélve az élet teremtésének képességéről.) Ez az a csoda, amit én Isteni (gyógy)szer(etet) -nek neveztem el és ezért lett ennek az írásnak is ez a címe.

Ha tehát Szent Estén és Karácsonykor együtt vagy a szeretteiddel, akik a minden létezőt átható fény megléte által létező testvéreid, akkor mindig jusson eszedbe, hogy az élet és újjászületés szentségét, és a szellemi világ törvényeiből megnyilvánuló teremtés csodáját ünnepeljük, a fizikai lét megtapasztalásának lehetősége által.

Visszagondolva kisgyermekkorom és felcseperedő ifjúkorom karácsonyi együttléteire, azt hiszem, hogy sok szempontból drága anyukám pont ezt az értékrendet akarta tovább adni nekem / nekünk, hogy a következő generációnak is legyen fogalma arról, hogy mit jelent az igazi ünnep. Talán neki köszönhetem azt, hogy ilyen filozofikus emberré váltam, amely ugyanúgy a SZER-ről szól, hiszen a filozófia nem más, mint a bölcsesség SZERetete. 🙂

Ezekkel a gondolatokkal és G.F. Händel: Messiás című oratóriumának “For Unto Us a Child is born” (=gyermek született számunkra/értünk) című tételével kívánok Áldott, Fénnyel teli Karácsonyt és SZERetetben eltöltött, önhazugságok nélkül és éberségben, vagyis az igazságra törekvés szellemében megélt Új Évet minden kedves olvasómnak!

[Hangerőt felcsavarni!]

G.F.Handel: For Unto Us a Child is Born

készítette: J. Eliot Gardiner - Monteverdi Choir and English Baroque Soloists | Messiah

Csodálatos ez az áramlás a zenében, SZERinted is?