Igazságosztó kompjúter

Igazságosztó kompjúter

Igazságosztó kompjúter

Ki lehet a kakukktojás? Jézus Krisztus, Krishna, Buddha, Lao-Ce, Eckhart Tolle, Hamvas Béla vagy Richard Dawkins? Aki egy picit is kutatta már létezésünk miértjét, azonnal kiszúrja, hogy az utolsó a listában, Richard Dawkins, az ismert brit, ateista tudós-biológus az, aki nem való a felsorolásba. Az összes többi “szaki” (elnézést kérek, hogy Isten legnagyobb tanító gyermekeit is ezzel a szóval illetem) szerint a léleknek van teste, és az életünk egy fizikai síkon megtapasztalandó és leginkább éberségben eltöltendő spirituális “akadálypálya”, Mr. Dawkins pedig az egész Isten kérdést és spiritualizmust eltévelyedésnek tartja. Szerinte a test egy biológiai túlélőgépezet és nem csak, hogy a vallások nevetségesek, hanem mindent az elme ópiumának vél, ami a materiális életen túli létezést feltételezi. Szerinte a testünket működtető önző gének célja kizárólag a túlélés biztosítása és ennyi. Aztán ha lejárt a gének szavatossága, megyünk a levesbe. Ebben a bejegyzésben azt szeretném körbejárni, hogy szerintem mindegyik avatárnak / tanítónak / tudósnak igaza van. Bármennyire is hiszem, hogy az életünk nem itt kezdődött és nem itt fejeződik be, és a gének nem annyira önzők, mint amennyire annak tűnnek, Richard Dawkins mondanivalójában sok igazság van.

Ha félretettük Mr. Dawkins Isten- és lélektagadásából származó személyes kivetítésünket(!) arról, hogy “ez a pali megőrült”, vagy ha ateisták, azaz az istennélküliség hívői vagyunk, tételezzük fel, hogy Mr. Dawkins az igazsága mellett (esetlen bőven) téved is, vizsgáljuk meg közelebbről a témát, mert érdemes.

Ha biológiailag feltérképezzük a testünket, minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy egy EGÉSZben lévő SZERvezet minden egyes építőkockája fontos feladatot tölt be. A REND-SZERünk bio-logikus, azaz élettani (bio) szempontból az egész világot átható (logosz), ahhoz kapcsolódó entitások vagyunk. Vannak létfontosságú szerveink, melyeket nagyon nehéz helyettesíteni (pl. szív, tüdő, máj, hasnyálmirigy) és van, ami “szabdalható, rövidíthető vagy kivágható”, mégsem szűnünk meg létezni attól, hogy megrövidítették őket (pl. vastagbél, lép, vakbél, egyik vese). Az persze más kérdés, hogy (ha igaza van a szellemvilág ismerőinek) spirituális szempontból mindegyik szervnek fontos szerepe van (hiszen ha nem így lenne, akkor valószínűleg nem lennének a testünk részei), a modern orvostudomány fejlődésével mégis egyre több mindent tudnak “kilegózni” belőlünk úgy, hogy a fizikai tapasztalás további lehetőségeit nem bukjuk el, azaz életben maradunk. Kérdés, hogy ha minden helyettesíthető lenne bennünk, vajon ugyanazok maradnánk-e vagy sem? 🙂

Nézzük meg közelebbről, hogy mi is ez a címben említett “igazságosztó kompjúter” (a tényleges “terminátor” / “kreátor”), s hogy az eddig leírtak hogyan függnek össze. (Ezek a gondolatok a fejemben a 2013. novemberében, Budapesten megrendezett ún. Recall Healing – kb. “Emlékezés általi gyógyulás” – tanfolyamon elhangzottak következtében álltak össze egész mondatokká.)

Képzeljétek el, hogy az életünk folyamatosan és egyszerre 3 szinten zajlik: szellem, lélek, elme szintjén. A(z abszolút) szellemi sík maga a logosz (amelyet a kairosz idejével mérünk, s amelybe minden ember minden tettének következménye folyamatosan beleíródik – nesze neked “szabadok vagyunk” :)), a lélek a logosz egyéni megtapasztalásának érzelmi szintje, az elme pedig a fizikai valósághoz szükséges jármű, mely az életnek nevezett akadálypálya logikai feladatait hivatott megoldani. Minden, ami velünk történik (MINDEN!) egy érzelmi és logikai értelmezést kap bennünk, azaz ha hajlandóak vagyunk a jelenbe megérkezni, megfigyelni a működésünket és őszinték lenni önmagunkhoz, akkor pontosan(!) tudjuk, hogy mit érzünk egy adott helyzetben és azt is képesek vagyunk meghatározni, hogy mit gondolunk (az érzelmeink által vezérelve). Nagyon fontos elfogadni, hogy a személyes értelmezésünk, vagyis a velünk történő események érzelmi megélése és annak intenzitása saját életünk zárja, s az egészségünk / boldogságunk azon múlik, hogy megtaláljuk-e a kulcsot ehhez a zárhoz, ti. az érzelmi élményekhez, megéléshez. Egy olyan zárról beszélünk, amely minden embernek van, de minden embernek másik(!) van, mint a lakások ajtaján a zár. Vannak hasonlóságok, de minden tekintetben nincs még egy olyan, mint az enyém. Ahogy Kosztolányi írta a Halotti beszédben: “milliók közt az egyetlenegy.” S annak ellenére, hogy Én vagyok Te (vagyis az abszolútumnak mindketten ugyanolyan részei vagyunk), egyetlenegy vagyok egy saját programmal. A személyes értelmezésemmel és megéléseimmel együtt. S mivel minden zár különböző, ezért a holisztikus (azaz mind a három fent említett szinten megélt) EGÉSZséghez az egyéni kulcsok személyes megfejtése szükséges. A nyugati orvostudomány szerintem(!) ezért nem fogja soha megfejteni az egészség titkát teljesen. Lehetnek csodálatosan működő(nek mondott) kemikáliák, amelyek a statisztikai többségnél ideig-óráig működnek (hogy miért az persze lehet, hogy nem is biokémiai, hanem pszichológiai kérdés), de mert az akadémikus orvoslás nem holisztikusan gondolkodik, hanem többnyire képletekben, ezért meglátásom szerint a teljes megoldás kulcsa soha nem lesz “náluk”. Még akkor sem, ha esetleg megfejtik a “halhatatlanság titkát” a vegyületek szintjén. Az ugyanis CSAK a testet fogja életben tartani, ettől még nem leszünk NEM biorobotok. (Ha esetleg azt gondolnánk, hogy a halhatatlanság olyan frankó, érdemes megnézni gondolatébresztőnek a vallási szempontból komoly vitákat kiváltó Az őslakó, eredeti címén A Man from Earth c. filmet.)

Hogy pontosan érthető legyen, hogy hová is próbálok kilyukadni, a legfontosabb feladatom azt elfogadni, hogy amit érzek, az VAN. Lehet, hogy a velem történő eseményről a Föld összes embere ugyanúgy vélekedne (kizárt) és elbagatellizálná az adott szitut (pl. lebénázott valaki), de én lehet, hogy egy idióta kivétel vagyok, mert ahogy én személyesen megélek egy adott helyzetet, az csak az enyém. Az érzelmi megélés nem más, mint egy program, mint a számítógépben egy szoftver. Az érzelem elindít valamit, ami lefut és fizikailag leképeződik. Van, amikor konkrétan is meg tudjuk határozni ezt az érzést (megbizseregtem, fellélegeztem, összeszorult a gyomrom, félek stb.), de nagyon sokszor a kellemetlenséget csak stressznek éljük meg, ami arról szól, hogy más történet íródott a valóságban, mint amire számítottam / amit szeretnék. (És azért élem meg stressznek, mert még MINDIG folyamatosan azt a valóságot írom, ami NINCS. :))

Ha pl. beszól nekem valaki, hogy görbe az orrom (tényleg az, lásd videót lent :)), vajon őszintén(!) nevetek, hogy “na és akkor mi van?” vagy átélek egy önértékelési krízist, mondván “baz+, de gáz”. Kirúgtak az állásomból, fellélegzek, hogy végre megtalálhatom, amit ténylegesen szeretnék csinálni (csak a “kényelemzóna eddig berántott” és ezért ellustultam), vagy kétségbeesek, elindítva ezzel egy birtokveszteségi krízist, mert azt az illúziót vetítem ki, hogy a létezésem biztonsága megingott. És még sorolhatnám. Az érzelmi konfliktusok elszenvedésének milliónyi oka lehet, jóllehet a komolyabb betegségek kiváltó oka (annak “számítógépes” programja) egy különleges algoritmusból fakad, amit R.G. Hamer (a GNM megalkotója) leírt az első biológiai természettörvényben, A megbetegedések vastörvénye címűben.. (Megjegyzem, lehet azzal vitatkozni, hogy ez esetleg nem így van, de ha meg mégis így van, akkor a rövidebbet is húzhatjuk, az meg nem finom. Javaslom tegyük el belülre a vastörvény létét és értsük meg azt – de inkább mind az 5 természettörvényt együtt -, mert csak segíthetünk vele önmagunkon. A személyes felelősség felvállalásával mindig az igazság és a lelki béke felé haladunk.)

Legyen tehát a megélés bármennyire lealacsonyító, kétségekkel és félelemmel eltöltő, felemelő, eufórikus vagy gyászos érzelmet kiváltó, a program elindul és kezdeni kell vele valamit. Tudomásul kell vennem, hogy akár tetszik, akár nem, VAN és MOST ez a valóság. (A programot az is elindíthatja bennem, hogy tudattalanul, de a lelkem által tudva önmagammal szemben, a karmikus sorsomat fel nem vállalva létezem.) Amennyiben nem teszem (elodázom a tudomásul vételt), az érzelem energiája nem hagyja el a testemet, hanem az érzelmi konfliktus típusának megfelelően (erről szól a GNM) elraktározódik egy adott szervben és ott elváltozásokat okoz, mert hogy az energiamegmaradás törvénye óta tudjuk, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. (A GNM szerint a halálfélelem konfliktusa pl. a legtöbbször tüdőrákként manifesztálódik, nem véletlen, hogy rengeteg daganatos beteg “áttétje” a tüdőrák lesz nem sokkal azután, hogy közlik vele a diagnózist.) Ha az érzelem energia valahová elindul, akkor az addig fog menni, amíg az energiából származó megélést fel nem oldjuk valahogy, leginkább a megjelenő érzelem elfogadásával. “Kicsi a farkam. Hmm. Nem baj, legalább nem fogok fizikai fájdalmat okozni a nőknek. Ez az erősségem. Juhé.” 🙂 (És még az is lehet, hogy egy ilyen szembesüléssel megmenekül egy nép 50 évnyi diktatúrától. Pölö.)

Az igazságosztó kompjúter nem más, mint az elménk. Minden történésnek van egy érzelmi leképeződése, valamint egy abból származó gondolati energiacsomag, amiből az elme egy programot kreál a megélés hatására. A személyes megélésemből származó energiát az elmém addig dolgozza fel és áramoltatja keresztül a testemen, amíg azzal nem vagyok hajlandó szembesülni. Amennyiben szembesültem vele, az energia (a tiltakozás, hogy nem akarok szembesülni egy bizonyos érzelemmel, ami kérlelhetetlenül VAN) elhagyja a testemet és megy tovább a teremtő útján. Bennem meg megszületik a béke, a testi elváltozás nagy eséllyel helyrejön. (Amennyiben megtaláltuk a tényleges kiváltó érzelemhez kapcsolódó sztorit.) Fontos, hogy a szembesülés csak egy lépés, sok esetben a felismerést követően tettek kell, hogy jöjjenek (pl. ott kell hagynom egy munkahelyet, ahol annyi konfliktus ér, hogy abba betegedtem bele).

Szoktatok azon gondolkodni, hogy mégis miért van az, hogy nagyon jó emberek, akik rendelkeznek a megbocsájtás, az elengedés és a jelenlét megélésére való képességgel, mégis elmennek a földi világból idejekorán, sokszor szörnyű kínok között? Ők miért nem menekülnek meg, miért nem kapják meg az esélyt, hogy tovább éljenek és békés elszenderedéssel érjen végig a földi “vendégségük” 120 évesen? Azért, mert nincs Isten? Vagy talán pontosan azért, mert van? Szabad akaratot kaptunk mindannyian, hogy tudatos emberré váljunk, reflektálni tudjunk önnön működésünkre, amelynek esetenkénti torz voltát őszinte szembesüléssel helyre tudjuk pofozni. Minden betegség egy zár egy személyes sztorihoz, amelynek megfejtéséhez kell egy érzelmi kulcs. Lehetek én a legjobb ember, ha a betegségemhez nem találom meg a sztorit és annak érzelmi kulcsát, vagy nem vagyok hajlandó elfogadni azt, amit találtam(!) és annak hatására fogadni el a vanságot és adott esetben cselekedni az igazság irányába, nem jutok be az EGÉSZség ajtaján.

Mi tehát a megoldás (ha egyáltalán van ilyen)?

Az első és legkönnyebb(?) megoldás az, hogy ki kell mondani hangosan azt, amit érzünk. (Akkor is, ha ez az érzelem 30 éve született meg és a mai napig cipeljük.) Ha szégyelljük ezt mások előtt megtenni, akkor tegyük meg a fürdőszobában, zuhanyozás közben. Varázsereje van annak, ahogy a saját hangunkon a személyes érzelmeinkkel szembesülünk. “Egy gyenge, gyáva pöcs vagyok.” És ezzel az érzéssel hajlandó vagyok farkasszemet nézni további menekülés és pszichotikus hadakozás nélkül, mert EZ VAN. Kapiss? (Megjegyzés: az önmagunkra vetített negatív kép elfogadása arra jó, hogy nem küzdünk a valóság ellen. Viszont ha fel- és beismertük, hogy mi VAN, abban a pillanatban nekiállhatunk ezen változtatni.)

Ne becsüljük alá a szavak erejét és a szavak sorrendjét sem. Észrevetted, hogy sok esetben a szinte teljesen ugyanarról a témáról szóló könyvből az egyiknek az üzenete átmegy felismerésbe, a másiké meg nem? Vajon van jelentősége annak, hogy milyen szavakat milyen sorrendben használunk vagy olvasunk egymás után? Lehetséges lenne az, hogy az érzelmek által beprogramozott elménkhez vezető kulcs a kimondott / elolvasott szavak sorrendjétől válik ténylegesen a személyes megoldókulcsunkká?

A másik módszer kicsit komplexebb, azt felfogni szerintem a XXI. század elkényelmesedett, a megoldásokat két kattintásra megtalálni vélő hétköznapi embere számára nagyon nehéz. A kulcsmondat így hangzik: “Felelős vagyok minden emberért, az igazság rajtam keresztül is folyamatosan megnyilvánul.” Elmondok egy történetet, hogy ez érthető legyen:

Volt egyszer egy kisfiú Indiában, aki a mezőn sétált egy sadhu-val (szent ember Indiában, ejtsd: szadu), ahol szembetalálkoztak egy kobrával. A kisfiú és a kobra közeledtek egymás felé, majd a kobra egyszer csak megmarta a kisfiút, aki nem sokkal később meghalt. A kisfiú édesanyja szomorú szívvel megkérdezte a sadhu-t, hogy miért kellett a gyereknek ilyen fiatalon meghalnia, mire a sadhu azt mondta: “Ez volt a kisfiad karmája.” Ezt hallva a szellemi vezető, a brahman felcsattant és megszólalt: “Az lehet, hogy ez egy karmikus sors, de az is karma, hogy Te ott voltál vele sadhu, aki megakadályozhatta volna ezt!”

Felelős vagyok minden emberért. Brutális szembesülés, de igaz. Minden emberért, akivel az életem során találkozom, felelős vagyok. (Rajtuk keresztül továbbá azokért is, akikkel ők találkoznak.) Soha nem tudhatom, hogy milyen információ / érzelem / energia indul ki belőlem, amely a másik ember életét a helyes irányba, az EGÉSZség(ben megélt igazság) irányába vagy akár halálba (hukk!) – ahogy A párhuzamos valóságok titkai c. bejegyzésben is írtam – terelheti. Vagy milyen nem indul ki és ezért létrejöhet a “tudatlanságból elkövetett emberölés” is. Mint pl. a beszűkült látásmódú orvosok / természetgyógyászok esetében, akik csak a saját tudományukat tartják egyedül igaznak és egóból nem tájékozódnak eléggé a másik iskola működő módszereiről. (Bár leginkább az akadémikus orvoslásra vonatkozik a kritikám, hiszen ott a legtöbb fehérköpenyes szaki nem hisz a holisztikus gyógyításban, ami elég gáz, ha azt vesszük, hogy a természetközeli gyógyító módszerek milyen sok-sok esetben működnek mellékhatások nélkül.) Fontos azonban, hogy mindig az lesz a megoldás-együttes, ami a legoptimálisabban szolgálja az adott elváltozásból való felgyógyulást, csak tudnunk kell, hogy ebben mind a 3 szintet helyre kell tenni. (Gondolat, érzelem, tett: pl. meditáció, táplálkozás, sport, pihenés, stb.) Ezért is nagyon lényeges folyamatosan információkat, személyes megéléseket keresni / kutatni és tapasztalatot szerezni, mert soha nem tudhatom, hogy az életem hogyan változik meg a tudatos felismeréseim hatására, és azok élete, akik engem ismernek hogyan változik meg ugyanezért… Felelős vagyok minden emberért. Ez VAN.

Az alábbi videóban (ami egyelőre még csak angolul érhető el, de majd később lesz rá magyar felirat is) a Vancouverben élő francia kanadai természetgyógyásszal és Recall Healing specialistával, Gilbert Renaud-val beszélgettem a Recall Healing születéséről – vagyis főleg ő beszélt 🙂 – ugyanis megkértem, hogy mesélje el a kezdeteket, a saját sztoriját.

(Az angolul nem beszélők számára az elhangzottak lényege: az egészség / boldogság titka, hogy amit érzünk, gondolunk és teszünk egymással összhangban kell, hogy legyen. Ha a három közül bármelyik hiányzik, gebasz lesz. Elváltozások esetén pedig az érzelmi sztorit kell megtalálni, mert ha az nincsen meg, nehéz / nem lehetséges helyrehozni a “kisiklást” ezzel a módszerrel.)

Ami még nagyon lényeges (ennek elmélyítéséhez ajánlom a Recall Healing tanfolyamot, mert ott a magyarázat mellé csupa-csupa esettanulmányt is kaphatsz), hogy az érzelmi elváltozások / mérföldkőnek számító sorsfordító események ciklikusan is jelentkeznek egyrészt a saját életünkön belül, de akár a felmenőink fel nem oldott konfliktusaival szembesülve is. (Pl. viccesnek hangzik, de van olyan, hogy a nagymama érzelmi konfliktusát megfejtem – vagy rájövök, hogy az ő programját cipelem és azt képessé válok elengedni, hiszen “hé, ez nem is az én sztorim!” – és nem halok meg rákban. Több kutatóorvos, pszichiáter kutatta és bizonyította a generációkon keresztüli érzelmi konfliktusok, minták öröklődését, ezt sem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert önmagunkat rövidíthetjük meg azzal, hogy “jobban tudjuk”.) A ciklusok jelentőségét akár az évszakok megfigyéséből is megérthetjük, vagy ott van a nők Hold ciklussal megegyező mentruációs időintervalluma is, de ha mélyebben elkezdenénk elemezni a személyes életünket, döbbenetes mintákat találnánk olyan visszatérő ciklusokra is, amiket észre sem vettünk. Az egészség megtartásához / visszanyeréséhez ezért érdemes tudatosítanunk a visszatérő események mögötti érzelmi konfliktusokat (“ezt vajon miért kaptam, mit nem veszek észre?”), mert bár szinte mindig fájdalmas a felismerés, csak az igazság gyógyít. Az igazságosztó kompjúter azt a programot adja, amit az érzelmekből fakadó logikai értelmezés megírt a génjeimben (vagy a felmenőim génjeiben, akár). A mindenkiért való személyes felelősségvállalás pedig azért is nagyon fontos, mert így érthetővé válik, hogy a gyermekeink jövőjét a személyes lélekállapotunkkal való szembesülés is folyamatosan alakítja. Leginkább ezért saját magamon kell “dolgozni”, s a jó hír, hogy mindezt folyamatosan. 🙂 A “titok” leginkább az egyébként, hogy a fent leírt folyamat nem csak az egészségünk (vagy inkább egésztelenségünk) kibogozása esetén segít, hanem voltaképpen arra is választ kaphatunk általa, hogy “mi vagyok, s miért vagyok?“…

Az ember egy olyan érzelmei által vezérelt élőlény, amely/aki a személyes sorsának (= a küldetésének hivatásával történő egyeztetése) kibogozása mellett egyben egy túlélőgépezet is, s ezt a “gépezetet” leginkább egyetlen princípium irányítja: az igazsággal való szembesülés kép-essége. (Érthető már ezen a ponton, hogy az ún. titkos, szabadkőműves társaságok beavatásai miért olyan nagyon lényegesek? Ha nem tudod az érzelmeidet kontrollálni, azokat feldolgozni, akkor NEM vagy alkalmas egy adott szerepre.) Egyébként pedig ez az a pont, ahol a bevezetőben említett avatárok és tudósok nézőpontjai találkoznak, ahol Dawkins önző génje megöleli az abszolút szellem végtelen szeretetét. A megélésem és az éberségem minősége ugyanis hatással van arra, hogy az elmém milyen programot indít el a sejtekben. (A szervi elváltozások pedig azért következnek be, mert a “meg nem fejtett”, elraktározódott érzelem-energiacsomag valahová “lerakódik”, hogy addig is tudjunk létezni és dolgozni a megoldáson.)

Minden, amit érzünk, amit megélünk és ahogy megélünk, üzenni akar valamit, amellyel az EGÉSZ felé, az igazság irányába halad(hat)unk tovább. S hogy ez a valami az egyéni sorsunkban micsoda, jó esetben kapunk rá egy néhány évtizedet, hogy kiderítsük, ha pedig megfejtettük, akár még boldog öregkorunk is lehet, melyben segíthetünk a következő generációnak is a saját labirintusából megtalálni a kivezető utat.

A párhuzamos valóságok titkai

A párhuzamos valóságok titkai

A párhuzamos valóságok titkai

Amióta ráálltam a felismerések begyűjtése “üzemmódra”, előfordul, hogy olyan információk “jönnek le” a kollektív tudatból, ami számomra is meglepő. Minden emberi minőséget magába foglaló, ám tudatos fókusszal általában kontroll alatt tartott személyiségem nyers és bárdolatlan szeletkéje az ilyen megéléseket rendszerint egy “jé baz+!” felhördüléssel konstatálja, mert nem elég, hogy intellektuálisan eljutok egyfajta megértéshez, de az Univerzum még arról is “gondoskodik”, hogy az érzelemvilágomba a bizonyosság érzetét odavarázsolja (a megfigyelő “rászól” a megfigyeltre, őrület!), hogy ez bizony(?) úgy van, ahogy tapasztalom. Jóllehet az elmém azért visszakopog, hogy ebben ne legyek olyan biztos, de az ajtót nyitva hagyja… Végül is, ez így sokkal izgibb. Szabad akaratot kaptam annak minden felelősségével. A döntés az enyém.

A legutóbbi felismerésem egy olyan mély megélést tartalmazott, ami aztán hosszas elemző feltárást követően egy meglehetősen vadnak tűnő paradigmába kergette bele az elmémet. Szeretném kihangsúlyozni, hogy a bejegyzésben kifejtett világkép egy elmélet, de azért ha van benned vállalkozó szellem, állj rá a megfelelő hullámhosszra és teszteld le Te is az Univerzumot, mert huncut. 🙂

Az történt, hogy az egyik hosszú nap végén elszenderedtem a kanapén. Éreztem, ahogy a béta szinten rezgő elmém száguld az alfa állapot felé, aztán az elalvás felé félúton megálltam élvezni az éber figyelem állapotát. Figyeltem, ahogy csöpög a víz a konyhában, ahogy édesen mocorog a kisfiam az ágyikójában, aztán valamikor egy olyan képzelt valóságban folytatódott a sztori (ide a megfigyelő elmém fókuszálásának kihagyásával siklottam át valahogy), amelyben az édesanyám és a kisfiam ugyanazon idősíkban léteznek. Drága anyukám nagyon örült a kisfiamnak, együtt játszottak, Ádikám meg sokat vigyorgott a nagymamájára. Nagyon szép volt ez a kép és olyan üdítően valóságos, éreztem, ahogy megmelengeti a látvány a szívemet és azt is éreztem, hogy ez teljesen normális. Aztán felébredtem és ráeszméltem, hogy a valóságosnak hitt realitás csak az elmém teremtménye volt, hiszen az édesanyám már a kisfiam fogantatása előtt kilépett ebből a földi létből, a fizikai valóságban tehát semmilyen szinten nem lett volna lehetséges az, hogy a találkozás létrejöjjön. De mégis olyan valóságosnak tűnt… A valóságosnak érzékelt idősíkokban ez a találkozó nem tudott létrejönni, az elmém mégis belenyúlt magától és 100%-os bizonyossággal éreztem eme idősík tökéletes VANságát. Talán csak a tudatalatti vágyaimat tükrözte vissza ez az ugrás, de az is lehet, hogy másról van szó. Ezen a ponton elkezdtem egy kicsit elemezni a helyzetet.

Induljunk ki abból, hogy a kvantumfizikusok már bebizonyították, hogy az elménk az elképzelt valóság és a ténylegesen érzékelt valóság élményét ugyanúgy interpretálja. Akár az elmémben “futok”, akár a valóságban ténylegesen, az agyban ugyanazon idegpályák aktiválódnak. Sokszor mérték, ez így van. Ha el tudok valamit képzelni, akkor az VAN és a KÉPzelet hat rám, fiziológiai és érzelmi szempontból egyaránt. Ennek legjobb példája az elképzelt citrom és az azonnal beinduló nyálelválasztás kísérlete, de a tinédzser fiúk éjszakai magömlése is mindannyiunk számára ismert jelenség. Srácok számára tuti. 🙂 Az elme létrehoz egy képet, amit valóságosnak hisz (emlékszem tinédzser koromra, finom az ilyen álom, fizikai erőkifejtés nélkül “jön a juhé”), a test pedig leképezi a fizikai világban az elmeműködés szándékát.

Képzeljétek el, hogy ez azért lehetséges, mert valójában nincsen téridő. A valóság nem más, mint a végtelen lehetőségek egymásutánjának az elménk által kiválasztott, majd a testünk válaszreakciói által lekövetett aktuális következménye a fizikai valóságnak érzékelt jelen pillanatban, s ezen leképezések sorozatát érezzük időnek. Erről már ugye írtam a “Most ez a valóság” c. írásomban is, ott azonban más nézőpontból vizsgáltam a történetet. Az elménket béta (ébrenlét) állapotban a tudatunkkal felügyeljük, az alfa és az alatti rezgésszinteken (alvás és mélyalvás állapotában) viszont a tudatalattink vezérel. A “trükk” azonban az, hogy a tudatalattink a tudatunk ébrenléte alatt is folyamatosan analizál, képet alkot és teremt, s az összes potenciális megvalósulási lehetőséget megírja számunkra a tényleges kiválasztás előtt. Csakúgy, mint az álom, ahol az idő teljesen szubjektívvá válik és pikk-pakk ugrálunk a potencialitások (=végtelen lehetőségek) mezői között.

A végtelen lehetőségek közül tehát minden egyes potenciális választás képkockája tulajdonképpen a valóság része, mi azonban csak azt hozzuk tudatos szintre és tapasztaljuk meg az érzékszerveinkkel, amelyik felé kifejeztük a szándékunkat. De a többi is VAN, hiszen ha a tudatunkat rá tudjuk irányítani egy bármilyen elképzelt – de mégsem megvalósult – eshetőségre, akkor az már VAN. Akkor nem létezne csak, ha kép-telen lennék róla egy imaginációt (elmekép) alkotni. A következményt jóllehet nem a végtelen mennyiségű potenciális lehetőségek megléte, hanem a fókuszált megfigyelés és megértés folyamata teremti, amit a döntés felelősségének felvállalása esetén tett követ. Amit nem követ tett, az is VAN, csak nem képeződik le olyan következményben, ami metafizikailag belepiszkál a létbe. (Illetőleg sokkal kevésbé piszkál bele, de még az is bőven belepiszkál.) Ez most srácoknak: Képzeld el, hogy sétálsz az utcán, látsz egy eszméletlenül csinos lányt és a hedonista elméd kivetítőjére mindenfélét dolog bevillan, ami jól esne az ifjú hölggyel a kávén kívül. Elképzeled, ahogy a lány csillogó szemekkel sugallja az igen-t, Te kigombolod a blúzát és satöbbi… 🙂 Még ha csak egy pillanatra is, de VAN következménye az elméd játékának, mert a gondolat szintjén a tudatos teremtés folyamatába berántottad a potencialitást és ezt érzelmi és (akár) fizikai szinten is(!) érzed. A jövő minden pillanatban belőled indul ki, a múlt pillanatainak (újra)értelmezésével egyetemben.

Emlékeztek még a Vissza a jövőbe c. film 2. részében erre a jelenetre?

“…az én hibám, az egész az én hibám! Ha nem veszem meg azt a könyvet…” – Volt már olyan érzésed valaha, hogy Te voltál a hibás? Be merted vallani minden esetben? 😉

Rakjuk össze azt, hogy mire is megyünk ezzel az információval azon kívül, hogy “Józsi ne fárassz má’!”.

Képzeld el, hogy megállítod az időt, a földön előtted “fekszik” egy olyan négyzetrácsos sík, amely függőleges (Y) és vízszintes (X) irányban végtelen mennyiségű képkockát tartalmaz. Akár balra-jobbra, vagy fel-le nézel, mindenfelé képkockák vannak, középen látod a jelen pillanat filmkockáját piros keretben. (Na jó, legyen inkább zöld, elvégre Te engedélyezted. ;)) Az életed összes múlt-, jelen- és jövőbeli potenciális (tehát azt is látod, ami nem valósult meg, ami most nincs, s ami nem fog megvalósulni) pillanatának kockái az orrod előtt hevernek. Mindegyik VAN. Minden egyes kis négyzetben egy darab képkocka van, amely az összes potenciális döntési lehetőség összes potenciális következményéből egyetlen pillanat. Ha a jelenlegi pillanathoz vezető korábbi pillanatokat szemügyre veszed, világossá válik az is, hogy a potencialitásnak mely mezőivel nem találkoztál a fizikai realitás szintjén. Látod azt, hogy “mi lett volna ha”. (A szemléltetés kedvéért ami megtörtént az színes, ami nem, az fekete-fehér.) Mindaz, ami nem történt meg és az én életemben(!) csak a végtelen potencialitás síkján jelent meg egy-egy (értsd: sok-sok ezercsillió zsilliárdnyi 🙂 ) fekete-fehér képkockában, a lét szintjén az is VAN. Vannak megélések, amelyek már nem megváltoztathatók (aki meghalt, az a jelenlegi, fizikai élet síkján a potencialitásból kikerült), más elmulasztott kapcsolódás hiánya azonban a jövőben még(!) megváltoztatható. Amit nem léptél meg, de szükséges lenne meglépned (mert ez a karmád), az szembe fog jönni valamikor, akár szeretnéd, akár nem.

“Amit nem élünk meg tudatosan, az sorsként köszön vissza.”
– Carl Gustav Jung

Amikor döntést hozok (minden egyes pillanatban), az XY tengely mentén ugrálok jobbra előre, vagy “fel”, vagy “egyenesen”, vagy “le”. Minden egyes pillanat “végén” egy végtelen irányú útelágazás VAN. Akárcsak a sakkban, itt is minden lépéssel együtt annak következményeivel is számolnom kell, de a fókuszom ajándékaként azt is megláthatom (annak összes következményével), hogy a döntéseimmel milyen útra nem lépek rá. A nehézséget az okozza leginkább, hogy a négyzetrácsos mátrix végtelen mennyiségű kockája közül minden létezővel VAN közös kockám, a múltban nem kiválasztott valamely potencialitásban rejlő éberré válás lehetőségével pedig nagy valószínűséggel találkozni is fogok, amennyiben a karmámban ez “meg van írva”. Magyarul – bár szabad akarattal olyan kockát választok ki, amilyet csak akarok – bizonyos filmkockák addig fognak ismétlődni, amíg meg nem értjük őket. Lásd öröklődő betegségek.

Hozzuk le ezt az egészet gyakorlati szintre.

A jelen pillanat (amit egyedüli létezőnek érzékel az elme) csak egyetlen a végtelen potenciális lehetőség közül, ami a jelenlegi pillanat helyére léphetett volna, amennyiben a múltnak érzékelt korábbi MOSTokban az egyes “útelágazódásoknál” másik irányba fordulok (vagy azok fordulnak másik irányba, akikkel közös filmkockám van, tehát mindenki). Tudsz még követni? 🙂 Az összes lehetséges realitásnak az összes lehetséges következménye ebből fakadóan potenciális valóság, s egy kis fókuszálással és gyakorlással elszórakozhatunk vele “a világ végezetéig”, hogy a figyelmünket ráirányítsuk az összes általunk elképzelhető potenciális forrás pillanatra és annak összes elképzelni bírt következményére. Állj meg egy pillanatra és éld bele magad, hogy a jelen pillanatban az összes általad elképzelhető (és még azon is túli) pillanat benne van, amely egy bizonyos döntés következményeként nem íródott meg a tapasztalati valóság számára.

Például:
Odamentél “ahhoz” a fiúhoz/lányhoz és ő viszonozta az érzelmeidet, megtapasztaltad az igaz szerelmet. Mégis jelentkeztél az esélytelennek hitt munkára, és Te lettél a befutó. Elvitted az anyukádat egy akupunktúrás gyógyítóhoz és így a változókor konfliktusait megúszta. Bulizás helyett elolvastál egy könyvet, aminek hatására buddhista lettél. Egy megállóval később szálltál le a buszról, így megmentetted egy idős néni életét.

Jól hangzik, ugye? Persze az élet nem csak ilyenekből áll, mert bizonyos döntésekből olyan eredmények is születnek, amelyeket nem szeretnénk. De erre mindjárt visszatérek.

A lényeg, hogy minden egyes pillanat egy felelősséggel felvállalt döntés akkor is, ha azt gondolom, hogy nem az. Ha nagyon pörög az elméd, lassíts le egy kicsit és gondold át még egyszer ezt: Minden egyes pillanat egy felelősséggel felvállalt döntés akkor is, ha azt gondolom, hogy ez nem így van. A döntés és a nem döntés egyaránt valamilyen irányt ad. Nekem is, neked is, mindenkinek. A döntésemmel valamerre tartok.

Mire jó, ha mindezzel tisztában vagyunk?

Abban a pillanatban (de csakis abban a pillanatban), amikor rájövök arra, hogy minden gondolatom, érzésem és cselekedetem beleszól a történelem folyamatába, el tudok kezdeni felelősen élni. Mi lenne, ha őszintén elmondanám annak, akit szeretek, hogy mit érzek? Mit változtatna ez az ő életén? És az enyémen? Itt nem feltétlenül kell párkapcsolatra, vagy akár szülő-gyerek kapcsolatra gondolni, egy barátod is lehet az alany. Mi történne pusztán ettől, hogy ezt megteszem? Vagy nézzünk egy még hétköznapibb példát. Mi lenne, ha a boltos néninek megköszönném, hogy nap mint nap gondoskodik a friss pékárúról vagy arról, hogy van Túró Rudi? Hogy menne haza a munka után? És én? Aztán persze ott a másik oldal is: Mi lenne, ha elkezdenék másképp viselkedni azokkal, akiket (legalábbis látszólag; értem ez alatt, hogy a megosztást azért gerjesztik is) megítél a társadalom? (Pl. cigányokkal, arabokkal, zsidókkal, stb.) El tudna-e “kezdődni” egy olyan idővonal, amely a végtelen potencialitásból egy másfajta jelent – egy nem megosztható ember(i)séget – teremt a jövőben? Van-e ebbe beleszólásom? Hány ember szükséges ahhoz rajtam kívül, hogy ennek látszatja is legyen?

Mi lenne, ha hangosan ki merném mondani, hogy az életem bizonyos területein hazudok önmagamnak?

A kérdések sora végtelen, akárcsak a képkockáké. A végtelen potencialitás minden egyes lépése újabb kérdéseket vet fel. Én azt gondolom, hogy butaság alábecsülni egyetlen válasz jelentőségét is.

“Aki nem tesz fel kérdéseket, az nem kíváncsi válaszokra.”
– Józsi bácsi 🙂

Talán felesleges, talán hasznos ezeken gondolkodni, én azonban úgy látom, hogy figyelmen kívül hagyni nem érdemes annak tudatosítását, hogy nem csak egy szemlélődő vagyok a történelem folyamatában, hanem annak aktív résztvevője. (Akkor is pl. amikor egy tömeggyilkosságot ünneplek Hálaadásként.) Szabad akaratot kaptam ahhoz, hogy úgy érezzek, azt gondoljam és akként cselekedjem, ahogy helyes és igaz. Megfontoltan, alázatosan, szeretettel és legfőképpen éberségben. Mellesleg pontosan ez az állapot / folyamat az éberség, amiről beszéltem. (A szabad akaratot mégis sokan másra használják, ebből származik a betegség, a szegénység és a széthúzás. Persze miből tanulnánk, ha ez nem így lenne? :)) Pont ebből kifolyólag annak felelősségéről sem szabad elfeledkezni, hogy a jó szándékú(nak hitt), vagy csak valamilyen szándékkal megfogalmazott tanácsaink milyen potenciális jövőképet hoznak létre mások számára. Példa erre az, amikor az orvos legjobb tudása szerint kemóra küldi a beteget anélkül, hogy természetes rákgyógyító módszerekből picit is képben lenne, de az is, amikor egy embert félelemkeltéssel elriasztanak egy szakorvos felkeresésétől azt hangoztatva, hogy az orvosok csak gyógyszerügynökök. Ha beszélsz tanítasz (és irányítasz), ha hallgatsz tanulsz. Biztos, hogy a gondolataid a sajátjaid és nem másoké? 🙂

Ennyi ijesztő(?) infó után (hiszen lehet, hogy valakit a jószándékú tanácsaimmal épp a “halál felé” kergettem korábban, uhh ez kemény) azért van építő gyakorlati tanácsom a bejegyzés végére. Ez pedig a következő: Amire – minél többet – fókuszálunk, az a tapasztalati valóság potencialitásában erősebben jelenik meg. Ha tehát a végtelen mennyiségű lehetséges képkockából éber elmével ki tudom választani azt a jövőképet, amelyet megélni és megtapasztalni szeretnék, s ehhez a képkocka-sorozathoz érzelmet és tudatosságot is tudok kapcsolni, akkor az Univerzum (vagy csak az elmémbe épített automata útkereső) az érzelmeknek és abból fakadó gondolatoknak köszönhetően elkezd engem a megfelelő képkockák irányába terelgetni. Ez ugye az ún. vonzás törvénye, ami tudatosság nélkül ugyancsak nem működik. Az is fontos jóllehet, hogy a megfelelőnek hitt úton olvassunk a randomnak hitt jelekből, mert semmi sem banális, ami velünk történik.

Vajon mennyit segítene az, ha tudnám (ha látnám, lelki szemeim előtt), hogy egyetlen adott időpillanatban milyen irányokba tartok egyszerre?

Végezetül képzeljétek el azt a vadnak tűnő(?) gondolatot, hogy a boldog és egészségben leélt életed kulcsa nem csak abban az idősíkban található, amit tapasztalsz, hanem egy párhuzamos valóság azon képkockáiban, amelyek előhívásához semmi más nem kell, csak az, hogy tudd: TE vagy a mindenség.

Na de erről majd legközelebb, még Karácsony előtt, mert ez egy nagyon izgalmas téma. Áldott Adventi időszakot kívánok mindenkinek!

MOST ez a valóság

MOST ez a valóság

MOST ez a valóság

Személyes tapasztalatom az, hogy az élet pillanataiban lévő csodának tudatos meglátásához és megéléséhez valamikor szembesülnünk kell a halál témakörével. Egy nap meg fogok halni. Ha nem fogom fel és érzem át, hogy minden anyagi célt, amiért az életemben küzdök egy nap saját magam mögött fogom hagyni, sokkal nehezebb rájönnöm arra, hogy mi az életem metafizikai küldetése. Ez a küldetés a valódi értelem az egyébként nagyon fontos, de valójában tökéletesen lényegtelen materiális dolgok mögött.

Eddigi jelentéktelen életem során számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, amelyben úgy éreztem, hogy “na most meg vagyok lőve”. Ilyen esemény volt több olyan kisebb-nagyobb baleset, melynek műtét és hosszú hetek tehetetlen lábadozása lett a következménye, vagy a már sokszor emlegetett meghatározó pont az életemben, amikor tavaly nyáron elveszítettem az anyukámat. Amíg nem vállaltam felelősséget a saját érzelmeimért és az azokból fakadó gondolataimért, addig az ilyen helyzetekben mindig azt kérdeztem az égre nézve: “Most miért én?” Úgy érzem, hogy vagyunk így ezzel egy páran. Ennek talán az lehet az oka, hogy sokak szenvedéséről nem veszünk tudomást és csak akkor vesszük észre az érme másik oldalát, ha oda kerülünk. Különben meg “Elég nekem a magam baja!”, ugyi. (Ezt hívják egyébként kognitív disszonancia redukciónak = az elképzelt valóságunkba nem illeszkedő információkat kirekesztjük a tudati szintről és úgy viselkedünk, mint azok a kellemetlen dolgok nem volnának.) Nem akarok álszent lenni, ezért bevallom nektek, rengetegszer élem meg a mai napig azt, hogy csak a saját bajom érdekel. Részint önvédelem, részint érzéketlenség az oka. Ez is vagyok, hopp egy tükör. 🙂

“Amikor nehézségekkel szembesülsz és azon tűnődsz, hogy vajon hol lehet Isten, mindig emlékezz rá, hogy a tanár a teszt (=megmérettetés) közben csöndben van.”
– Ismeretlen –

A probléma szerintem ezzel a hozzáállással az, hogy a hárítással és a kognitív disszonancia rendszeres alkalmazásával nem jutunk el sem igazi önmagunkhoz, sem pedig a megoldásnak nevezett első lépéshez, amely után egy boldogabb, tisztább érzésekkel szegélyezett úton folytathatjuk tovább.

Éveken keresztül foglalkoztatott az, hogy a politikai és gazdasági élet valódi irányítói kik lehetnek. Nagyon sok megnézett dokumentumfilm és a témában íródott könyv elolvasása után azt tudom mondani, hogy a megszállott igazságkutatók véleménye az, hogy a látható irányítók mögött van egy láthatatlan erő, amely a valódi döntésekért felelős. Ezt hívják háttérhatalomnak, amely létezésének elfogadása azért lehet előremutató, mert akkor rájövünk, hogy a politikai pártok mögötti finanszírozás és szándék valójában nem annyira különböző az emberiség sorsát illető leglényegesebb döntéseket illetően, mint amennyire annak tűnik. A háttérhatalomról többek között J.F. Kennedy is beszélt (teljes beszéd magyarul itt: J.F.K. beszéde 1961-ből), azt hiszem, hogy amerikai elnökként hihetünk annak, hogy nem csak szellemeket látott. Mégis, ha ez a téma a széles körű nyilvánosság előtt előkerül, még mindig – vagy egyre inkább – a klasszikus összeesküvés-elmélet elnevezéssel bélyegzik meg az alternatívnak nevezett nézeteket a hivatalos “szakértők”. Mindezt annak ellenére, hogy a legtöbben nem veszik a fáradságot arra, hogy személyesen is utána nézzenek az állításoknak, pedig a vita akkor lenne igazán értelmes. (Amíg mindkét fél nem ismeri ugyanazokat az információkat, addig a vita nem lehet eredményes.) Ilyenkor valójában az történik, hogy elutasítom a puszta lehetőségét is annak, hogy az általam elképzelt, jó szándékúnak vélt és az emberiség javát szolgálni hivatott világrend mégsem annyira humánus. Ha kiderülne, hogy rengeteg, sokszor milliók halálát okozó események mögött önző személyes érdekek vannak, akkor kép-telen lennék boldog naivitással szemlélni a dolgokat. Ezzel ugyanis megsérülne a bizonyosságom és a világ jóságába vetett hitem, ami az egész hitrendszerem alapja. (Azt viszont nem merném állítani, hogy a jelenlegi, nem annyira humánus politikai és gazdasági döntések nem fognak hosszú távon az emberek felébredése által csodálatos jövőt eredményezni. Mint tudjuk, teher alatt nő a pálma.) Mindezekre csak azért tértem ki egy bekezdés erejéig, mert ez egy klasszikus példája annak, hogy sokak számára mennyire nehéz elfogadni a ridegséget és a történelmet alakító erők önző érdekeinek meglétét.

S ha már kognitív disszonancia és világméretű “összeesküvések” kérdésnél tartunk, ezt a videót láttátok már?

Teljesen hétköznapi példával élve egyébként a kognitív disszonancia a párkapcsolatok csalódásai terén is tettem érhető (pl. ordító negatív megnyilatkozások és cselekedetek ellenére az egyik fél nem tudja elképzelni, hogy a másik miért bánik vele méltatlanul és ezért továbbra is azt hazudja magának, hogy a rendszeres szop@atás és agresszió a kapcsolat javát szolgálja), de a munkahelyi viszonyaink vagy baráti kapcsolataink során is belefutunk abba, hogy az elképzelt valóságunk különbözik attól, ami a ténylegesen érzékelt realitás. Szeretnénk, ha úgy lenne, de máshogy van. (B@ssza meg.) Az illúzió erősebb…

Mi lehet ilyenkor egy bölcs hozzáállás?

Kiindulópontként azt tudom mondani, hogy a legfontosabb lépés annak elfogadása, hogy a világ és benne minden érzelem, gondolat és cselekedet az VAN. Minden, ami történt, történik és történni fog, az VAN. A múltat nem tudjuk alakítani, csak a róla kialakított képet, a jelen viszonyaira még van némi ráhatásunk nem csak gondolati, hanem cselekedeti szinten is, amelyből majd a jövő is kialakul. De akárhogy is formálódik a milliónyi pillanatból az időtengely, egy adott MOST állapot bármely minőségű eseményének közös nevezője a VANság. Nem, ez nagyon nem jelenti azt, hogy csupán külső szemlélők lennénk a folyamatokban (hiszen a nézőpontunk “mögötti” érzelmek energiája – ahogy a külső és belső eseményekhez viszonyulunk – folyamatosan teremt!), csak arra szeretnék utalni, hogy mivel minden cselekedetünket az érzelmeink hatására létrejövő – belső kommunikációnk általi – gondolatok határozzák meg, ezért a legpozitívabb és legnegatívabb események tudatos megéléséhez is az segít hozzá, ha elfogadjuk a VANság meglétét. Miután ezt megtettük, bárhogy dönthetünk a következő lépésről. Elfogadás, küzdelem, harc, bármi is legyen az.

És most akkor kibontom nektek, hogy ezzel a nézőponttal mit is lehet kezdeni. 🙂

Ha mélyen belegondoltok, furcsa szerzet az ember. A kérdések és magyarázatok leginkább akkor lesznek szükségesek mindannyiunk számára, amikor az elképzelt (illúzió) valóság és az érzékelt, a ténylegesen megtapasztalt realitás között egyre szélesebbé válik a távolság, és mindezt negatív módon(!) éljük meg. Ha csak kicsi a különbség, pl. 5-ös helyett 4-est kapok a suliban, akkor max. mérgelődöm egyet, de ha az elvárt 5-ös helyett megbuktatnak, akkor brutálisan kiakadok. Vagy ha beígérik a 14. havi nyugdíjat is, aztán a 13. havit is elveszik. Ugyanez pozitív irányban nem ugyanilyen intenzitású érzelmi szempontból, azt ugyanis, hogy valami jobban sül el az életünkben, mint amire számítottunk sokkal természetesebbnek vagyunk hajlandók venni. Ennek az az oka, hogy a pozitív kimenetelű helyzetek (“szerencsém volt”, “az Isten mégis csak velem van”, “a világ jó”) után nem teszünk fel további kérdéseket és nem keresünk magyarázatokat. (Pedig a VANság abban az esetben is ok és okozat együtt.)

Hogyan lehetséges elfogadni a VANságot és erőt szerezni ebből?

A VANság valójában a mindenség, a MOST-ra vetítve talán úgy lehetne definiálni, hogy egy múltbéli eseménysor végtelen számú potenciális megvalósulásából kialakult jelen pillanat. A VANság a valóság potencialitását teljességgel átható LÉT megnyilatkozása minden esetben. Most pedig megpróbálom ezt lefordítani magyarra. 🙂

Képzeld el a világot úgy, hogy az X (vízszintes) tengely az időnek érzékelt folyamat, az Y (függőleges) tengely pedig a pillanatok végtelen potencialitása. Az Y tengelyt úgy a legegyszerűbb elképzelni, hogy a végtelen függőleges tengelyen a következő időpillanat képkockái helyezkednek el. Állsz a függőleges tengely előtt és felfelé, lefelé végtelen számú “következő képkockát” látsz. A “végtelen potencialitás” azt jelenti, hogy bármely időpillanatnak végtelen mennyiségű következménye lehet. Jelen pillanatban pl. itt ülök a gép előtt és verem a billentyűzetet nyitott ablakkal, a következő pillanatban elindulhatok egy olyan “úton”, melynek “végén” kijutok a konyhába meginni egy pohár vizet, vagy megmosom az arcomat felfrissülés végett a fürdőszobában, de az is benne van a végtelen események potencialitásában, hogy a széket, amin ülök két kézzel belevágom a monitorba, vagy kiállok az erkélyre és a mélybe vetem magam, miközben torkamszakadtából ordítok, hogy “Moszkvics slusszkulcs!” 🙂 A végtelen potencialitásnak csak az szab határt, ami a fizikai univerzum törvényeivel szemben van. Pl. a következő időpillanatnak nem valós lehetősége az, hogy hirtelen 80 éves leszek, sem az, hogy felébredek Miss Angola mellett egy húsvét-szigeteki motelban. De lehet, hogy ez is csak a hitrendszerem miatt van így, és ha eleget edzeném a gondolataimat, akkor…

Viccet félretéve gondolj bele abba, hogy a jelenlegi pillanatban (=MOST) mennyire – elképesztő módon! – sokféle választási lehetőséged van az azt követő pillanat kialakítására. Úgy érzem, hogy abban a pillanatban, amikor valaki ezt az erőt megérzi és megérti, akkor a Napnál is világosabbá válik számára, hogy mit jelent a felelősség. Én vagyok a forrás és bárhogy döntök, bárhogyan alakítom az életemet, az VAN. És ennek analógiájára az is VAN, ahogyan mások alakítják az övéket, és az is VAN, ahol ez a kettő összeér. A végtelen potencialitásból kiválasztottam valamit és mások is kiválasztanak valamit, s ezek a “lehetőség mezők” az életünk ösvényén folyamatosan találkoznak egymással és újabb felismerhető képkockákat helyeznek el a saját végtelen döntéseink filmjében. EZ AZ ÉLET.

A csoda ott kezdődik, hogy erre a folyamatra képes vagyok rátekinteni tudatosan, felvállalva azt a felelősséget, ami a saját magam és mások által kialakított VANsághoz kapcsolódó személyes megélésem. Gyakorlati példára lefordítva ez a következőt jelenti, ismételten a már korábban említett példával (bevallom, ez volt a villanykapcsoló!):

Amikor az édesanyám haldoklott és már tudtam, hogy csak napjai, hetei lehetnek hátra, akkor értettem meg azt, hogy a végtelen potencialitás képkockáiból kiválasztott (=felelősséggel felvállalt) film eredménye a jelen pillanat. Amikor este lefeküdtem aludni, reggel felkeltem és elkezdtem az életem egyik legmeghatározóbb embere közeledő halálának tükrében nevetségesen banális hétköznapi cselekedeimet elvégezni, akkor a vágtázó gondolataim és a tudat alatt rendkívül zaklatott és szomorúsággal, félelemmel teli lelkiállapotom közepette mindig az a “képkocka” ugrott be, hogy MOST EZ A VALÓSÁG. A végtelen potencialitásban az a történet is megvan, hogy az édesanyám 100 éves koráig egészségben él, de a realitás talaján az történik, hogy az élete egy bizonyos pontján ő tudatosan (de leginkább tudattalanul) egy olyan utat választott, aminek a következménye az lett, hogy sokkal fiatalabban hal meg. Ezzel pedig az én életem végtelen mennyiségű képkockájából is elvett egy csomót (valójában ez is a fájdalmam része!), melyben pl. ő boldog nagymamaként látja a gyermeke(i)met felnőni. De bárhogy is van, MOST EZ A VALÓSÁG, s a legtöbbet akkor tehetek önmagamért, ha ezt a ténylegesen érzékelt valóságot “teljes tudatossággal” megélem. (Jelen esetben ez a gyász és az áramolni akaró érzelmek tudatos megengedését jelentette.) Ha erre képessé válok, akkor nincs többé érzelmi tiltakozás, nincs szenvedés, ami megbénít és képes vagyok továbbra is teremtő üzemmódban létezni.

Ha megvizsgálom az életemet, ez a nézőpont valójában minden döntésemre alkalmazható. Anandagiri, a 2013 márciusában Magyarországra látogató fiatal indiai tanító pl. azt mutatta meg számos történeten keresztül, hogy a boldogtalanság forrása minden esetben az, hogy a fejünkben íródó, életünk minden egyes területére kivetített potenciális jövőbeli történet (=az események általam elképzelt és elvárt folyamata) nem úgy valósul meg, ahogyan arra számítottam. Elképzelem, hogy a munkából hazaindulok és 20 perc múlva otthon vagyok, de a 10. percben balról izomból belém jönnek, jó esetben “csak” combnyaktörést szenvedek és nem sokkal később már egy mentőautóban robogok a kórházba. Ilyenkor a szenvedés csak úgy kerülhető el, ha képes vagyok tudatos szintre hozni, azaz megfigyelni azt, hogy az elvárásaimtól eltérő valósághoz kapcsolt érzelmi állapotból fakadó gondolat okozza a szenvedést. A szenvedés eredője az, hogy nem tudom elfogadni azt a gondolatot, hogy most ez a valóság. Márpedig a következő “képkocka” fölött akkor tudunk felelősséggel döntést hozni, ha nem vagyunk az érzelmeink által irracionális, a valóságot megfigyelni képtelen állapotban.

De hiszen minden egyes időpillanatban írom az életem elvárt történetét Józsi, mit kezdjek ezekkel az infókkal?

Csak annyit, hogy légy tudatában annak, hogy egy elképzelt, megálmodott sztori irányítja az életedet és amikor nem az történik, amit szeretnél, az is a tökéletes VANság része. Sok esetben sztereotípiák, elfogadott normák alapján kialakított sorsterveket kreálunk, amelyekhez aztán nagyon mély érzelmeket kapcsolunk, különben (úgy érezzük, hogy) nem lenne értelme felkelni reggel. Mindig az érzelem (és annak tudatos, vagy tudattalan megélése!) irányít, mert még ha sok esetben nem is tudjuk pontosan, hogy mit szeretnénk, abban biztosak vagyunk, hogy hogyan szeretnénk magunkat érezni a megvalósult terveink következtében. Azonban az életkörülményeimet alakító energiahalmaz megnyilatkozásaként létrejövő VANság minden esetben az, amit megkapok. Ez pedig nagyon sokszor nem az, amit látni, érezni szeretnék. Viszont VAN. 🙂

Ha tehát még nem találtad meg életed párját, ne keseredj el és ne vetítsd ki magadnak egy olyan képet, ahol ez nem valósulhat meg, hanem mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” Ha még keresed azt a munkát, amelyben őszintén jól éreznéd magad, mert önmagadat adhatnád, de még nincsen meg, akkor ne keseredj el és ne legyenek olyan kivetítéseid, hogy ez nem lehetséges, csak mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” Ha elveszítettél valakit, akit nagyon szerettél, akkor ne vetítsd ki magadnak azt, hogy Te már soha nem leszel igazán boldog, hanem mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” És ha bármilyen életkörülményben más sztori jön létre, mint amit “előre megírtál” az elmédben, mindig mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” A legfontosabb azzal tisztában lenni – a saját érdekedben -, hogy a következő MOST kiválasztása a végtelen mennyiségű képkockából a Te döntésed és ez mindig felelősséggel jár. Ezért van az, hogy nem csak a gondolatok forrásai vagyunk, hanem a hatásai – azaz a gondolat eredményeként megszülető eredmény, következmény “elszenvedői” – is. Kapiss?

Az Isten / Univerzum végtelen bölcsessége nagyon okosan úgy alakította ki az érzelmek világát, hogy egy adott időre mindenből csak egy bizonyos mennyiséget adott. Figyeljétek meg! Ha bármilyen érzelem mennyisége “kifut”, újra működik a teremtő állapot. Ezért van az, hogy egy idő után nem tudunk többet szomorkodni, sírni, félni, sem örülni, mert az érzelem intenzitása elhalványul és kifut. Ezért működik a gyász, ezért képes egy tudatos ember 1000 kudarc után is felállni és ezért nem tudunk túl sokáig örülni annak, amit hosszú vágyakozás után megkaptunk. Minden érzelem mennyisége kifut. S ha ez megtörténik, kell egy kis idő, hogy újból feltöltődjön bennünk minden. Mondják, hogy az út a boldogság, nem a megérkezés. Talán pont ezért.

Nekem nagyon sokat segített a felvázolt érzelmi folyamat tudatossá tétele abban, hogy teremtő állapotban tudjak maradni, amikor csak szeretnék, és bátorkodom azt hinni, hogy ez a kis “gyakorlat” egy kivételesen remek “eszköz” arra, hogy a metafizikai felelősségünk (=életem minden cselekedete hatással van a lét egész-ségére) felvállalásával lényegesen éberebb világot teremtsek első sorban saját magam(!) számára, amely által aztán az EGÉSZ is egy sokkal tudatosabb létállapot felé halad. Pl. azzal is, hogy ezt a módszert megosztottam ezen a blogon.

Azzal, hogy tudatosan elfogadjuk azt, hogy bármely időpillanatban “most ez a valóság”, nem csak, hogy nem “feladjuk” egy másik potencialitás létrehozásának esélyét, hanem a pillanathoz kapcsolt érzelmeink tudatos megélését követően sokkal inkább erőt kaphatunk ahhoz, hogy a végtelen lehetőségekből a “következő képkocka” kiválasztásával kezünkbe és szívünkbe vegyük sorsunk tényleges irányítását.

S hogy miért fontos mindennek felismeréséhez a halál témakörét emésztgetni, ahogyan azt az első bekezdésben írtam? Egyrészt azért, mert a saját halálommal való szembesülés a vélt problémáim méretét “helyre teszi” (=igazából minden probléma eltörpül a halállal szemben és rájövök, hogy nincs fantasztikusabb annál, minthogy amíg élek, folyamatosan tapasztalok és dönthetek arról, hogy mire hogy tekintek!), másrészt egyre inkább azt érzem, hogy az élet nagy pillanatai a végtelen mennyiségű potencialitás közepette “visszafelé” legalább annyira jól – ha nem jobban – meghatározhatók, mint odafelé. De ez majd egy későbbi írás témája lesz.

A most következő “képkockában” viszont elkezdek felkészülni egy jóízű táplálkozásra, amelynek minden pillanatába az étel elfogyasztásának testemet és lelkemet tápláló VANságát írom bele ezerrel, mert az jó. 😉

Utóirat: Vigyázat, csapda! Ha a fenti “gyakorlatot” valaki nem jól értelmezi, akkor az rosszul sülhet el! Félreértés esetén pont az éberséget kapcsoljuk ki a történésekből! Vannak olyan értékek az életben, amelyekért mindig ki kell állni és harcolni kell! Ha tudom, hogy mi az igazság, nem lehet hátradőlni azt gondolván, hogy “most ez a valóság” (pl. tele van hazugsággal a világ, akkor én is hazudok) és kész, beletörődünk. A legfontosabb az, hogy éberség legyen! A MOST valóságának elfogadása a továbbhaladás képességének érdekében csak abban az esetben indokolt, ha a jelenlegi helyzet VANságáért ténylegesen nem a mi kezünkben volt az irányítás, vagy képesek vagyunk bevallani azt, hogy “ezt bizony elb@sztuk”! Ellenkező esetben – ha tehettünk volna valamit a jelenlegi helyzet igazságban történő megéléséért!!! -, akkor a “MOST ez a valóság” kimondása puszta magyarázkodássá válik és a felelősség áthárításává. Ezt ne felejtsük el! A jelen pillanat elfogadása tehát nem helyettesíti mindazt, amit megtehetünk / megtehettünk volna egy adott szituációban, de ha nem tettük meg, akkor először szembesítsük vele magunkat az elfogadás előtt, különben nem érkezünk el a megértéshez!

Semmi se jó úgy, ahogy van

Semmi se jó úgy, ahogy van

Semmi se jó úgy, ahogy van

Szoktam mondani, hogy a felismerésekhez néha szükséges egy ún. b@zmeg állapot. Amikor valami váratlan, meglepetésszerű, meghökkentő esemény történik az életemben, amelyre egyáltalán nem számítottam, csak hüledezek, hogy “ez most komoly???” Lehet ilyen esemény egy vizsgán való megbukás, egy nem várt szakítás, vagy akár egy baleset, egy szörnyűnek tűnő orvosi diagnózissal való szembesülés vagy egy hirtelen haláleset. Vagy pedig egy egyszerű, valójában nem túl sokakat – vagy csak rövid ideig – megmozgató Eurovíziós Dalverseny, amely rendezvény hazai válogatójának befutója egy olyan ember lesz, akire senki nem számít.

Aki esetleg nem követte volna ezt a rendkívüli eseményt, annak – és mindenkinek, aki szereti 🙂 – küldöm a győztes dalt, mert ezzel kapcsolatos ez az egész bejegyzés.

A nem várt meglepetésekkel kapcsolatos tapasztalatom az, hogy ha velem egy ilyen történik, mindig meg kell állnom egy picit. “Vajon mit akar nekem ez üzenni?” Azt ugye már tudjuk, hogy ha mérgelődünk, akkor önmagunkat büntetjük. Ezért jó minden helyzetben a(z éberséggel áthatott) szeretetet választani akkor is, ha az lehetetlennek tűnik. Ha éberségben szeretek, az nekem jó. És sz@rok a külvilágra, hogy ő mit gondol. Amo, ergo sum. (Szeretek, tehát vagyok.)

ByeAlex győzelme kapcsán a nem várt meglepetés az volt, hogy mennyire megosztotta az országot egy ártatlan kis dal. Magyarország ismét csillagos ötösre vizsgázott KÉTségből. Nekünk, magyaroknak semmi sem jó úgy, ahogy van. 🙂 Mindezt úgy, hogy ha végigmennék az utcán és feltenném a kérdést, hogy az Euróvíziós Dalfesztivál hány embernek az életére van közvetlen hatással, szerintem kevesen mondanák azt, hogy sorsfordító eseményként tekintenek rá. Hozzáteszem, hogy egy magyar ember számára egy iraki vagy afganisztáni háború sem jelent többet ennél, ha csak nem valamelyik családtagja hivatásos katona, akinek a “terrorizmus elleni” harc végett “szolgálnia kell a hazát” több ezer kilométerre innen. Az elképesztő mennyiségű információ áradatban, a megélhetésért és elismerésért (=mások energiája a saját túlélésemhez) folytatott küzdelem közepette azonban egy “mezei” dalverseny nem sok vizet zavar. Az egyedüli célja a szórakoztatás és a művészet dicsérete. Főleg egy ilyennek, ahol még emelt díjas sms-ek sincsenek. A versenyben lévő előadóművészeknek pedig az a személyes célja, hogy népszerűsítsék önmagukat, s ez által megélhetést biztosítsanak saját maguk és szeretteik számára (ha sikerül). (Egy megszállott sportoló is azért lesz olimpikon, mert pl. egy tóban való ügyes úszkálásból nem lesz soha megélhetés. Továbbá azért, hogy bebizonyítsa önmagának, hogy minden lehetséges. A világcsúcsok pedig arra valók, hogy megmutassák az emberi teremtőerő határtalanságát.)

A művészet a természet megszenteléséről és utánzásáról, az érzelmek feltárulkozásáról, és az örökkévalóság szépségének tükrözéséről szól. Bár vannak törekvések arra, hogy a művészeti alkotások értékelésébe némi objektivitást vigyenek a szakértők és esztéták, alapvetően nem sok értelmét látom ennek. Ha ugyanis – Kant után szabadon – “érdek nélkül tetszik” valami, akkor befogadom és megszeretgetem, mert az jó nekem, az úgy jó nekem. Amo, ergo sum. Akkor is, ha egy általam kedvelt alkotásnak a művészeti értéke esetleg(?) a tekintélyszemélyek szerint zéró.

Amikor még én is aktívan zenéltem, voltak időszakok, amikor szerettem minősíteni a műveket. Sőt, kifejezetten imádtam kijelenteni valamiről – mint “hozzáértő” – hogy “ez bizony sz@r”. Jól esett az egómnak, hogy én “értek hozzá”. Ha pl. Mozart, Bach, Brahms vagy akár Csajkovszkij zsenijének hangokba öntött érzelemvilágát egy mai kortárs művész darabjaival hasonlítanám össze, azt mondhatnám, hogy a mai “próbálkozások” túlnyomórészt hamvába holtak. A könnyűzenei stílusok remekművei úgyszintén, mert – legalábbis szerintem – messze nem közelítik meg azt az érzelmi kifejezésgazdagságot, amit a nagy klasszikusok képesek voltak a hangok közé csempészni. (Egy e-moll pl. szerelmes, míg az c-moll sokszor tragikus hangvételt ad egy műnek – pl. Beethoven V. szimfóniája ilyen -, a könnyű zenében meg a legtöbb dal C-dúrban és a-mollban van, mert ezekben a hangnemekben nincsen zenei előjegyzés. A “Kedvesem” is pl. C-dúrban van. :)) Talán az sem véletlen, hogy a felnövő generáció egyre kevésbé ismeri a zenetörténet géniuszait és a különböző hangnemek közötti finom árnyalatokat. Nem akarok senkit se bántani emiatt, hiszen ha nem a szüleimen múlik, akkor nálam biztosan a Beatles-nél kezdődne a zene, ráadásul komolyzenész múltam ellenére sokkal több könnyű műfajt hallgatok már manapság.

Az összehasonlításnak márcsak azért sincs sok értelme, mert bár a közös nevező az, hogy mind egy szálig zenei alkotások, teljesen más céllal és leginkább más korban születtek ezek a művek. Akárhogy is vesszük, a világ a bonyolultsága ellenére egyre inkább egyszerűsödik és ezt a művészet is visszatükrözi. De ez nem feltétlenül baj, hiszen ha Palestrina vagy a Willendorfi vénusz után nem léptünk volna tovább, akkor nem lenne ilyen gazdag a különböző korok művészeti alkotásainak sora és a párizsi Louvre múzeum továbbra is “csak” királyi vár lenne.

Visszatérve ByeAlex produkciójára és dalára, a megjelent nyilatkozatok kapcsán egy érdekes párhuzamot véltem felfedezni a dallal kapcsolatos megosztó vélekedések és országunk általános szellemi és lelki EGÉSZsége között. Mégpedig azt, hogy az elítélő, negatív véleményüket büszkén vállalók jelentős része borzasztóan érez a saját honfitársai közül azok irányába, akik nem értenek vele egyet. Sokan még a magyarságukat is képesek lennének letagadni (engem “ez” ne képviseljen), csak hogy kifejezzék az ellenérzésüket és azt, hogy “nekik van igazuk” ezzel a véleménnyel. Folyik az egóharc a szubjektum szintjén(!) – ez már önmagában vicces – , s bár a néhai David R. Hawkins világhírű pszichiáter gyönyörűen elmondta, hogy ez valójában a szeretetről szól (hiszen azt szeretném, ha olyannak láthatnálak, amilyen a bennem élő kép rólad :)), ez a törődés valójában csak a tudatosság szintjén képes igazsággá válni, mert egyedül ott van benne éberség. Ami jelen esetben arról szól, hogy a zenei ízlésbe belekötni óriási öngól, hiszen akkor Én is folyamatos tévedésben élek azokkal szemben, akik számára az Én kedvenc dallamaim borzalmasnak tűnnek. (A lélek szintjén jóllehet van egy abszolútnak tekinthető igazság, hiszen a zene az ember Isteni rezgésének kifejezésére hivatott, rengeteg, ma már zenének tekintett rezgéstartomány hangszerrel történő “bejárása” pedig elég romboló a lélekre nézve. Lásd thrash & death metal, azaz a “szemét” és “halál” metálzenéi. De nem ítélem el ezeket sem, hisz lehet, hogy valakinek pont erre van szüksége a karmája feloldásához…)

Ha már említettem David R. Hawkinst, íme a fent említett tanítás 5 percben:

Ha nem ByeAlex “kedvese” nyerte volna a dalversenyt, hanem valamelyik lényegesen jobb hangú énekes dala, akkor nagy valószínűséggel a ByeAlex támogatói azzal szidták volna a többi “hülye” szavazót, hogy miért kell “a kommersz” után menni, mert hogy szerintük a többi dal egy kaptafára megy az összes ismert nyugati slágerrel?

Egy biztos: Nekünk, magyaroknak soha, semmi sem jó úgy, ahogy van. 🙁

Mi lenne, ha megpróbálnánk megkeresni minden egyes produkcióban azt, amiért az jó? Mi lenne, ha az összes induló versenyzőt elismernénk azért közösen – együtt, mi magyarok! -, mert volt vér a pucájukban, hogy heteket végig gyakoroljanak, aztán kiálljanak az ország-világ elé és elénekeljék azt a dalt, amivel a saját országukat szeretnék nemzetközileg képviselni? Mi lenne, ha azonosságokat keresnénk a művészek és produkciók között és nem azt, hogy mivel lehet lesz@rozni az egyiket a másikkal szemben? Mi lenne, ha a művészeti alkotásokkal kapcsolatos tetszésnyilvánítás nem minősítés lenne, hanem csak az, ami: egy vélemény. Magyarul: Ez nekem tetszik / Ez nekem nem tetszik. Nem több. Ez tényleg ennyire nehéz?

S ha már ByeAlex-re szavaztak a legtöbben, csak tegyük fel: Mi van akkor, ha ez a dal pontosan azért jött be a rá szavazó ezreknek, mert az előadó teljesen szerény, kifejezetten antisztár attitűdje és ez a végtelenül egyszerű, 3 akkordból álló szerelmes kompozíció valami más, mint a megszokott, sokszor már sablonszerű számok a tökéletesen kisminkelt és ideállá avanzsált előadóik által, és olyan érzelmeket közvetít, amivel a hallgatók azonosulni szeretnének(!) és egyszerűen csak jól érzik magukat ettől? Ráadásul ez a srác látszólag nem nagyon akar más lenni, mint aki valójában: egy hétköznapi, filozofálgatós, nyitott szívű csávó, aki vállalja önmagát. 🙂

Elmondom, hogy nekem mi jön le: Amikor hallom ezt a dalt, beleképzelem magam az előadó helyzetébe, aki olyan, mint egy szerencsét próbáló legényke, aki hamuban sült pogácsával a hátán elindul meghódítani a hetedhét országot (=Tórem mitológia hét égboltja) és közben a mátkájára gondol, akit feltétel nélkül szeret. És ez jó érzést okoz nekem, akármennyire is “azt mondja nekem” a fülem, hogy A Dal c. verseny többi döntőse közül bármelyik versenyző 58x leénekli ezt az Alex gyerkőcöt. De itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy a dal mit vált ki bennem. Nem az előadás és a koreográfia – hiszen az nem sok volt -, hanem a dal. Értem az egyszerű üzenetét és még én is el tudnám énekelni. Látom a dalban önmagamat és azt az érzelmet, aminek a megélésére vágyom. Ennyi, nem több.

Aki olvassa Józsi bácsi gondolatait és foglalkozik metafizikával, spiritualitással vagy akár csak a pénz természetét próbálja kibogozni hozzám hasonlóan, az tökéletesen tisztában van vele, hogy amikről én írok, azok is elég mély témák, de igyekszem oly módon közvetíteni a fejemben összeállt gondolatokat, hogy azok a bonyolultságuk ellenére érthetők legyenek. Mindezt úgy, hogy az olvasóim érezzék azt, hogy a blogolást az igazság iránti vágy és a szeretet hajtja bennem, valamint az, hogy egy picit hozzátegyek a világ jobbításához. Nem vagyok sem Freud, sem Kierkegaard, sem Osho vagy Hamvas Béla, de amit teszek a magam egyszerűségével az az, hogy szeretem az olvasóimat és igyekszem olyan nyelven írni, hogy minél többen eljussanak önmagukban a megértéshez és megérezzék azt, hogy hol rejlik bennünk az EGYség. A világot egyetlen egy eszme képes csak felemelni: ha rájövünk, hogy a másik ember én vagyok.

Évekkel ezelőtt volt egy kedvenc angol dalom, egy James Blunt nevű előadótól (aki zenei pályafutása előtt hivatásos katonaként élte az életét évekig), az volt a dal címe, hogy You’re beautiful, vagyis, hogy “Gyönyörű vagy”. Arról szól, hogy a tökéletesnek vélt hétköznapjaiban a tiszta lelkű hős lát egy gyönyörű, angyali lányt, aki nagy hatással van rá és hezitál, hogy most mit is csináljon, aztán a végén szembesíti magát, hogy úgysem lehet az övé a nő és feladja. Ennyi. Még csak nem is Happy End. De a maga egyszerűségével és életszerűségével (hiszen nagyon sok mindent feladunk az életünk során, mert a fél-elemben történő létezésben rettegünk attól, hogy fájdalom ér a kudarc miatt) megfogja a hallgatót. Én is “ilyen” vagyok. Azonosulok a dal érzelemvilágával. Aki pedig ByeAlex “kedvesének” a sorai mögé lát, annak talán az az érzés jelenik meg a szívében, hogy: Én is így szeretnék szeretni tudni. Mindezt egy olyan világban – hozzáteszem – ahol már az érzelmeinket is feltételekhez kötjük. “Szeretlek, ha ilyen vagy, utállak, ha olyan vagy.” Semmivel sem jobb dal ez, mint bármelyik másik döntős szám, csak ez egy olyan “nyelven szól”, amit mindenki ért. Még “Józsi bácsi” is. 🙂

Szerintem Ti is emlékeztek még James Blunt dalára (mellesleg világsláger lett belőle, pedig ez a srác sem egy Freddy Mercury, már a hangját tekintve):

Érdemes azon is elgondolkodni egyébként, hogy az Eurovíziós Dalverseny legnépszerűbb dalai azáltal kerülnek kiválasztásra, hogy az adott előadó anyaországán kívül mely egyéb nemzetek gyermekei szavaznak egy dalra. A döntést nem kizárólag a dal minősége, bonyolultsága és “piackonformitása” (pl. hogy mindenképpen angol nyelvű legyen, ami egyáltalán nem fontos, lásd a szerb Marija Serifovic Molitva, azaz “Ima” c. csodás dalát 2007-ből) határozza meg, hanem sok apró összetevő, mint pl. az egyes nemzetek egymáshoz való viszonya. Ebben a tekintetben pedig bármilyen magyar dalnak akkor lehetne a legnagyobb nemzetközi támogatottsága, ha az európai nemzetekhez való viszonyunkon dolgoznánk egy kicsit, kezdve azzal, hogy előbb megszeretjük önmagunkat, a saját honfitársainkat és a véleménykülönbségek miatt nem fojtjuk meg egymást “egy kanál vízben”. Tudjátok, csak az tudom adni kifelé, ami odabent már rendben van. Légy Te az a változás, amit a világban látni szeretnél.

Emlékeztek még erre a tanulságos viccre?

Lucifer revíziót tart a pokolban, megfelelően gondoskodnak-e az ördögök a rájuk bízottakról.

Az első kondér alatt vígan lobog a tűz, a kondér mellett egy tábla:
NE MÁSSZ KI! Lucifer kérdésére az ördög így felel:
– Ezek itt a németek. Tüchtig nép, betartják a szabályokat.

A következő kondér is mintaszerű, ám tábla helyett itt egy géppisztolyos őr áll.
– Ezek itt az oroszok. Ha valamelyik megpróbál kimászni, az őr a géppisztollyal visszakényszeríti.

A harmadik kondérnál is minden stimmel, de Lucifer felvonja szemöldökét:
– Nem látom az őrséget, és tábla sincs.
– Ide nem is kell, ezek a magyarok. Ha egy megpróbál kimászni a többi visszahúzza.

A “Kedvesem” c. dalt körbelengő megosztottság ellenére egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez a dal Malmöben kudarcot fog vallani az egyszerűsége miatt, hiszen a fent említett értékek minden ember számára ugyanazt jelentik, arról nem is beszélve, hogy szeretünk egyszerű dallamokat dúdorászni. Ha pedig a külföldi nézők és hallgatók számára is átjön a dal lelki tisztasága, akkor szerintem még esélyünk is lehet egy komolyabb helyezésre. Én azt javaslom, hogy próbáljuk meg minél többen a “kedvesem” feltétel nélküli szeretetét “kilőni” az Univerzumba, hiszen az bennünket minősít. Ha már a politikában képtelenek vagyunk összefogni egymással, miért ne próbálhatnánk meg ezt egy dalversenyen megtenni? (Ha bármelyik másik előadó nyert volna, ugyanezeket mondanám.)

Na, mi legyen? Megpróbáljuk meglátni a másik emberben önmagunkat? Megpróbálunk összefogni, legalább egy picit? Hajrá ByeAlex? Hm?

Vagy ne kérdezzek ilyen hülyeségeket és takarodjak má’? 🙂

Az “eladás” hazugsága

Az “eladás” hazugsága

Az “eladás” hazugsága

Rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem, ellentmondok saját magamnak. 🙂 Ilyen sem volt még. Talán abból a szempontból mégis tanulságos egy ilyen nyílt vallomás, hogy megfelelő szemlélettel és nyitottsággal igenis lehetséges megváltozni akár néhány hét alatt is. Lehet, hogy ezt hívják kvantumugrásnak, amiről korábban végig azt hittem, hogy ilyen nincs. A saját tapasztalatom most már az, hogy – amennyiben ez tényleg az – van ilyen. Az előző bejegyzésem logikailag szerintem elég ügyesen felépített mondanivalóját, miszerint az “eladás” művészetén múlik minden, ezennel megcáfolom. Nem a folyamatot fogom megcáfolni – hiszen a kereskedelem-központú világunk tényleg mindent ezen keresztül igyekszik megvizsgálni -, hanem a mögötte rejlő tényleges igazságot.

De hiszen az igazság nézőpont kérdése… Mondja “régi önmagam” az “új önmagamnak”. 🙂 Hát, lehet, hogy mégsem az.

Az igazság, kedves barátaim, VAN. Éles késként hatolt a szívembe és fiziológiailag is megéreztem az erejét annak, amikor rájöttem, hogy igenis létezik objektív igazság. A világról alkotott nézőpontjaink és a tapasztalatainkból származó személyes igazságnak vélt valóságainkkal tehát nem összekeverhető ez a mindenek felett álló törvény, amely a szellemi világ, az abszolútum törvénye. Elmondom részletesen, hogy mire gondolok, bár bevallom nektek, ez az eddigi legnagyobb kihívásom, mert sokkal könnyebb volt eddig úgy élni az életemet, hogy minden relatív.

A mondás persze igaz, mert tényleg minden viszonyítás kérdése. A bennem történt változás azonban az, hogy bár valóban minden “relatív”, a viszonyítási pont nem változik. Erről szól ez a bejegyzés.

A világegyetem látszólag véletlenszerűen létrejött “szétszórtsága” mögött ott “figyel” egy láthatatlan, de érezhető rend, benne ugyan az állandó változással, de maga a rend nem megkérdőjelezhető. Látjuk, tapasztaljuk. Galaxisok vannak, benne naprendszerekkel, azokban csillagokkal és bolygókkal, melyet megmagyarázhatatlan forrásból származó gravitációs erőterek tartanak össze. A Föld egyes kontinensein a Naphoz viszonyított helyzetüktől függően annak megfelelő évszakok, vegetáció és állatvilág alakult ki, tökéletes biológiai rendszerben, gyönyörűen működő tápláléklánccal. Mindennek, ami a Földünkön létezik és “csak úgy” (véletlenül?) jött létre, megvan a szerepe. Ha egyetlen láncszem is kiesik, borul a mutatvány. Tapasztaltunk, tapasztalunk ilyet. Megvédjük magunkat egy kártevőtől és közben kipusztul egy madárfaj, aki ezt a kártevőt ette. (De persze enélkül is kipusztul napi 25 faj kb.) Rend van, melyben minden tettnek következménye van. Amit MOST teszünk, az alakítja az emberiség jövőjét.

A szellemi törvények és összefüggések megértése helyett felvilágosodott(?) modern emberként tudományosan belekotnyeleskedünk a természet folyamatába (GMO növények pl.) és helyrehozhatatlan károkat okozunk, mert tetteink által felborul az EGY, nem lesz (az) egy-en-súly. Mivel azonban minden tettnek következménye van, ennek meglesz a böjtje. A levegőből teremtett pénzeken alapuló pénzügyi rendszer következménye is ilyen. Van egy olyan érzésem, hogy a nem túl távoli jövőben nagyon is meg fogjuk érezni, hogy a “levegőből” történő fejlődés nem oké, akármennyire is kényelmet nyújt. A természeten túl létezik egy abszolút igazság, mely éberen figyeli, hogy mikor mit teszünk. És ha nem azt tesszük, ami az igazság felé visz, akkor kapjuk a jeleket. Ki-ki az egyéni szintjén, egy nemzet a nemzet polgárainak szintjén, az emberiség az ember szintjén. Aki tud olvasni ezekből, az fejlődik, aki nem, az pedig mérgelődik. Egyre tisztábban rajzolódik ki számomra az, hogy ezek a törvények vannak, és vagy elfogadjuk őket, vagy önmagunkkal kell majd háborúznunk egyre többet.

Mi tehát az abszolút igazság?

Erre a kérdésre válaszolni minimális metafizikai tanulmányok nélkül nem egyszerű, de megpróbálom elmondani a szokásos egyszerűséggel. Hiányos lesz, amit írni fogok, mert erről a témáról ilyen “alacsony” szinten írni nem könnyű. Nem véletlen, hogy a beavatott emberek számára általában olyan nyelven írnak, amit nem mindenki ért meg, mert pont az a lényege ezeknek az írásoknak, hogy csak azok értsék, akik már “ott” tartanak. A magyarázataim tehát a teljesség igénye nélkül íródnak, mindössze egy aprócska utat szeretnék mutatni mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy szeretnének többet tudni arról az igazságról, amit én abszolút igazságnak nevezek. Még ha ezen szavak hallatán tiltakozol is, hogy objektív igazság nem létezik, tégy egy “próbát”. Én úgy érzem, hogy csak gazdagodhatsz általa.

Amióta ember lakik a Földön, mindig törekedtünk arra, hogy valami tartós értéket teremtsünk a saját és jövendő nemzedék számára. Ha csak a barlangrajzokra gondolunk, már az ősember is tovább akart adni valamit a meglévő tudásból, mert fontosnak tartotta azt, hogy amire rájött az másoknak is értéket és felismerést hozzon az életébe. Az őskori ember azonban, még ahogyan az idő fejlődött és egyre több természeti összefüggést is fedezett fel, a lét rendjét végig tiszteletben tartotta. Tudta, hogy ha kihalássza a tengerből az összes halat, akkor nem lesz utánpótlás. Nem akart többet aratni, mint, amire szüksége volt, mert tisztában volt vele, hogy a Földnek is szüksége van megnyugvásra. Ma ez a gondolkodás kiveszőben van. Az őskori írások Herakleitosz, Hermész Triszmegisztosz és Platón tollából erről tanúskodnak. Ezt a képességet, mely a lélek intenzív érzékenysége arra vonatkozólag, hogy minden tettünknek metafizikai következménye van, hívja a tradíció éberségnek. Aki éber, annak bizonyossága van az abszolút igazságról, s így a fizikai világ teremtéséért felelős szellemi világ törvényeinek tiszteletén alapuló létállapotban él, melyben minden és mindenki EGY. (“Amint fent, úgy lent.”) Mindent lehet, de nem mindent szabad.

Az éberség tehát azt jelenti, hogy a lelkem érzékeny az igazságra. Tudatlanul, tudat alatt, önmagába kódolva ismeri azt. Ismeri az örök lélek szellemi igazságát. Lelki-ismerete van. Mondok néhány nagyon hétköznapi példát, hogy világos is legyen, hogy ez mit jelent.

Tegyük fel, hogy pénzügyi termékeket árusítok. Üzletkötő vagyok, nem elemző. Magát a terméket, annak működési mechanizmusát nem ismerem behatóan, és igényem sincs rá, hogy mélységeiben megismerjem, mert az úgyis túl bonyolult és az másnak a feladata. Én “csak” egy értékesítő vagyok – bár az érték teremtése(?) ebben az esetben nem tisztázott cselekedet – és a munkám célja, hogy eladjam a terméket, mert akkor keresek pénzt. A legkönnyebb út az eladáshoz a kommunikációs technikákon és az alapvető pszichológiai alapismereteken keresztül vezet. Amikor egy potenciális vevővel találkozom, azt mondom neki, amit hallani akar. Ha szangvinikus, akkor “jó fejnek és igazi kemény srácnak” fogom tartani azért, mert “gondoskodik a saját jövőjéről”, ha flegmatikus, akkor pedig “felelősségteljes embernek”, aki a “saját kezébe veszi a sorsát”. Hogy aláírja-e az emberünk a pontozott vonalat, az azon múlik, hogy éppen milyen szavakat használok a megfelelő személyiségtípusú emberrel. Ha ezt sokat és jól csinálom, sikeres vagyok és “élek, mint Marci Hevesen”.

A helyzet az, hogy a terméket mélységeiben nem ismerem, csak azokat a jellemzőit, amelyeket nekem a legfőképpen profitcéllal létrejött(!) anyacég fontosnak tart elmondani. Fogalmam sincsen, hogy az alapkezelő hogyan fekteti be a pénzt, és azt sem mondom el az ügyfélnek, hogy a díjakat rendszeresen vonják tőle attól függetlenül, hogy hozamot értek-e el az ő befektetésén vagy sem. Azt sem tudom (általában), hogy miért van szükség arra, hogy ilyen termékeket árusítani kelljen, csak azt érzem a saját bőrömön, hogy a természetes(nek) nevezett infláció miatt muszáj a pénzt is fialtatni, különben eltűnik a (vásárló)értéke. Ha azonban ezeket elmondom, vállalva azt, hogy a lelkem számára az igazság a döntő, nem írnak alá velem szerződést. Ha lelkiismeretes vagyok – vagyis a lelkem érzékennyé válik arra, hogy mi is az igazság abból, amit eladok – akkor nagy valószínűséggel felkopik az állam. Ez megfelelő hozzáállással nem törvényszerű és lehet is ezt tisztá(bba)n is csinálni. Csak általában nem ez történik.

Azért ördögi ez a mostani világrend, mert az őszinteség (a legtöbbször) nem kifizetődő, csak az a kommunikáció, amit szívesen hallanak azok, akik vásárolni akarnak. Pedig ez az egyetlen módja annak véleményem szerint, hogy pl. az egyébként teljességgel korrupt pénzügyi rendszer egy picikét is jobb irányba forduljon. Ettől persze még nem lesz köze a valódi igazsághoz (=a pénz csak egy jelrendszer és az infláció valójában nem természetes folyamat), de már legalább egy kis csírájában ott lesz a rend irányába történő szándék. A mostani helyzet különben is abból fakadt, hogy bizonyos szellemi törvényeket figyelmen kívül hagytunk és folyamatosan hagyunk. (Normálissá vált az, hogy a jövőt felzabálni és ingyen létrehozott pénzekre ezért folyamatosan növekvő kamatokkal fizetni oké. Pölö.)

Az abszolút igazság a fenti példában az, hogy hazudok önmagamnak. Azzal, hogy nem akarom megismerni a termék teljes működését, s hogy nem mondok el mindent az ügyfélnek arról, amit tud(hat)ok, ha egy picit is jobban képzem/képezném magam. Az ugyanis, hogy ezek a termékek valóban azt fogják-e eredményezni, amiért egyáltalán létjogosultságuk lehet, azon múlik, hogy a termékkel kapcsolatba kerülő szakemberek számára – akik között én is ott vagyok – mennyire fontos az ténylegesen(!), amit bizonyossággal állítanak róla. Tényleg mindenki “mindent” meg fog tenni, hogy a cél megvalósuljon, vagy csak értékesített marketing fogás az egész? (Ha egy sötét szobában teljesen egyedül vagyok és a síri csöndben felteszem magamnak ezt a kérdést, és figyelek, megérkezik a lélek válasza. Az igazság VAN, ami jelen esetben az, hogy 20 év alatt rengeteg minden változhat és aki nem igazán érdekelt, az nem fogja megtenni azt az én pénzemmel, amit nekem ígértek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a befektetés balgaság, csak nagyon sok benne a torz elem, mert nem tisztázottak az érdekek.)

Nézzünk egy másik – szinte banális – példát. Találkozom valakivel, akin egy olyan ruhadarab van, ami szerintem nagyon nem való rá. Ízlések és pofonok jóllehet különbözőek, ha őszinte akarok lenni önmagammal (!), akkor nem mondom neki azt, hogy “ez de jól áll neked!”, sőt, ha igazán(!) szeretem őt, akkor tisztelni fogom őt annyira, hogy megmondom neki azt, amit gondolok. Az abszolút igazság ebben a példában nem az, hogy az a ruhadarab valóban jól áll-e vagy sem (hiszen ez ízlés dolga), hanem az, hogy Én nem hazudok annak az embernek, aki számomra fontos, legfőképpen pedig önmagamnak. Nem választom a “kegyes” (de egyértelmű) hazugságot, hogy a másik számára örömet okozzak, amikor azt mondom, amit ő hallani akar. Magyarul nem adom el magam (a saját talmi kedvességemet, megcáfolva az előző cikkemben írt logikai okfejtést), hogy a jófejségemnek köszönhetően energiát kapjak a másik reakciójából (ugyanis egószinten egy energiaéhes lény vagyok). Ha nekem bizonyosságom van abban, hogy az a ruha nem jó (hiszen megjelent bennem, hogy “ez de gáz!”), akkor nem azzal segítek – leszek IGAZ önmagamhoz -, hogy ennek az ellenkezőjét állítom kedvességből. Ettől még a másik úgy dönthet szabadon, ahogy ő akar, abba ugyanis én nem nagyon tudok beleszólni. Ami a lényeg: Ha mindig azt adod az embereknek, amit hallani akarnak, akkor nem fognak fejlődni. Lehet eufemizálni és bújtatott célzásokat tenni, de az egyenes beszédet nem helyettesíti semmi. Amivel nem értek egyet, arról jófejségből sem állítom, hogy egyetértek vele.

Mivel azonban a világ már teljesen az “eladásról” szól, ezért a kommunikáció megváltozott és mindent elfogadunk, megértünk. Az oktatásban is inkább Ritalint adnak a gyereknek, csak ne kérdezzen túl sokat. A szigorú fegyelem nélküli oktatási rendszer teljesen eltűnt, s a jelenlegi liberálisnak vélt rendszerben persze taníthatom arra a gyerekeket – és szükséges is(!) -, hogy minden lehetséges, de azt is fontos megtanítani, hogy a minden-nel vissza lehet élni és ennek következményei vannak. S ha ezeket meggondolatlanul ki akarja használni egy ifjonc, akkor egy szelíd “elfenekeléssel” nem árt(hat) emlékeztetni őt, hogy ne felejtse el a szabályokat. Nekem is a fenekemre csaptak a szüleim, ha valamit nagyon nem akartam megérteni és szerintem – így utólag visszagondolva – jobb emberré tett engem, hogy eszembe vésték a morál jelentőségét. Mindez azért kell, hogy ne egy olyan világba érkezzünk el, ahol a tanárnak kell félni azért, ha a tudást – vagy az önfegyelem hiányát – nem értékeli. (Bizonyára Ti is hallottátok már, hogy egyes helyeken – Magyarországon! – a tanár már nem mer rossz jegyet adni a gyereknek, nehogy a szülő begorombuljon és mondjuk megfenyegesse őt. S ha már az igazságnál tartunk, nem vagyok rasszista és az általánosítást is utálom, de ilyen tetteket familiárisan hiperpigmentált embertársaink követnek el szinte kivétel nélkül. A “politikai korrektség(nek)” nevezett maszatolás szükségessége miatt “persze” hozzáteszem, hogy ezzel nem A romákat akarom en bloc bírálni, csak azokat közülük, akiknek ilyen az “értékrendjük”.)

És ha már itt tartunk, érdekes gondolatom van egyébként a Holt Költők Társasága c. filmmel kapcsolatban, mely sokáig a kedvenc filmem volt, tekintve, hogy pont arra tanít, hogyan vessük el a szabályokat és lépjünk ki a hagyományokból úgy, hogy a máBAN – és nem a máNAK – élünk. Carpe Diem, ugyi. Egyrészről persze továbbra tetszik az, hogy gondolkodás nélkül ne fogadjak el semmit és üdvözöljem a személyes tapasztalás értékét, másrészt viszont azt is sugallja a film (megfelelő metafizikai ismeretek nélkül), hogy ne is keressek abszolút igazságokat és mindenáron valósítsam meg önmagam (akár) másokra való tekintet nélkül is. Kicsit most(!) úgy érzem, hogy azért is tud egy ilyen film veszélyes lenni, mert azt a vékony határt, ami ebben az üzenetben az igazság és a hamisság között van, nem mutatja meg. Az öntudatlan ember ugyanis szeret (mert kényelmes) végletekben gondolkodni. “Ha kilépek a megszokásból, akkor 180 fokos fordulatot veszek, mert akkor tuti az lesz a jó.” És itt van a gond, mert ez így NEM IGAZ.

A minőségi (lelki) növekedés szinte mindig fájdalmakon keresztül történik. Ennek legszemléletesebb példája a sport. Ha azt a súlyt emelgeted / távot futod, úszod, stb. ami könnyű, akkor nem leszel jobb soha. Megrekedsz azon a szinten, ahol tartasz. Fejlődni mindig azoktól a súlyoktól fogsz, amit már csak úgy tudsz felemelni, ha majdnem besz@rsz. Kérdezz meg egy élsportolót, igazolni fogja ezt. Ha legyőzöd önmagad korlátait, s – metafizikai szempontból – el tudod fogadni azt is, hogy vannak az életedet befolyásoló olyan tényezők is, melyek nem láthatók, de a fájdalom által erősítenek téged – pl. az a hit, hogy egy bizonyos időnél gyorsabban is lehet futni még -, akkor egy magasabb szintre lépsz. Érdekes megfigyelés számomra, hogy pl. a sport esetén mindenki elfogadja, hogy a szigorú edzések, és sok-sok élvezetről való lemondás által lehet eredményeket elérni, de a pénzvilágban a korlátlan (könnyű) pénz létrehozásáról még a fősodrású közgazdászok is azt mondják, hogy a gazdasági egyensúly egyetlen útja. Érzitek az ellentmondást? (Mondom ezt persze úgy, hogy az a számítógép, amin ezeket a sorokat írom, többek között abból a levegőből teremtett fejlődésből lett olyan modern, amit hangosan bírálok.)

De még tovább megyek…

Volt-e már olyan az életedben, hogy nem azt tetted, amit ígértél? Nekem sokszor. Nem értem oda időben egy megbeszélt találkozóra, nem készítettem el időre a bevállalt feladatot és olyan célokat tűztem ki önmagam számára, amiket nem valósítottam meg. Mindezt azért, mert nem volt olyan fontos. Ez egy klasszikus példája annak, amikor nem maradok igaz önmagamhoz. A kimondott szó, az önmagamnak és másoknak tett ígéret az általam teremtett valóság részeként az egyetemes igazság részévé válik. Arról nem is beszélve, hogy abban a pillanatban, amikor valamit leírok, kimondok, amelyről később kiderül, hogy nem valósult meg az én hanyagságomból, nemtörődömségemből, akkor minden egyes magyarázkodással önmagamat csapom be. Ha magyarázkodsz azért, mert nem az történt meg, amit ígértél, akkor (elsősorban önmagadnak) hazudsz. Ha pedig útközben meggondolod magad, vállald be a döntést és a következményét is!

De ki tud így élni, Józsi? – jön a kérdés. (feltételezem)

A válasz pedig: az, aki úgy dönt, hogy mostantól IGAZ ember lesz. Aki tudja, hogy a kimondott szónak súlya van, mert bizonyosságot szerez arról, hogy szellemi törvények – pl. a rezonancia (rezgés) törvénye – vonatkoznak rá. Olyan ember képes erre, aki nem hazudik csak azért, hogy vegyenek tőle. Aki nem hangoztat jól hangzó politikai szlogeneket azért, hogy ő legyen a befutó, hogy aztán majd amikor be kéne azokat váltani, akkor magyarázkodnia kelljen és hazudoznia. Tudom, ez nagyon nehéz. Ezt magamnak mondom leginkább. Bevallom nektek, hogy bár mindig igyekszem és igyekeztem őszintén írni mindenről, ami ezen a blogon olvasható és úgy gondolom, hogy nem is hazudtam szánt szándékkal soha nektek, voltak olyan pontok, amikor azt mondtam, hogy na, erről nem írok “ilyen összefüggésekben”, mert ettől betámadnak azok, akik “így vagy úgy” gondolkodnak. És inkább azokat a részeket kihagytam. És ez nem jó, ezért változtatni szándékozom ezen. Ki fogom mondani, amit igaznak hiszek – és eddig az “ezt a témát inkább hagyjuk” érzés miatt inkább nem tettem – akkor is, ha az olvasóim fele itt hagy. 🙂 Amikor az Isten megteremtette a világot – vagy más szóval a szellem fizikailag manifesztálódott -, akkor nem úgy tervezte a dolgokat, hogy azok könnyűek legyenek, hanem úgy, hogy érdemes legyen igaz módon élni. Erre mondják a buddhisták azt, hogy az élet szenvedés. Azért “szenvedés”, mert önmagunkkal és másokkal szemben igaz módon élni bitang nehéz.

De ez csak a dolgok egyik része. Van ennél egy nagyobb, kozmikus igazság.

Ismeritek azt a mondást, hogy amikor valakit szerencsésnek tartanak, akkor azt mondják róla: “Ez az ember szerencsés csillagzat alatt született”. Szerencsés csillagzat… Vajon miért mondták ezt az őseink? Lehet, hogy ezt a szólást a hagyomány adta tovább? Mit jelenthet ez? Lehet, hogy a csillagállás tényleg meghatározza azt, hogy az életünket hogyan éljük? Mitől lesz valaki “szerencsés” más pedig “szerencsétlen” csillagzat alatt születő ember? Lehet, hogy a szerencsének köze van ahhoz, hogy a saját utamat járom-e vagy sem? Lehet, hogy feladatunk lenne kideríteni azt, hogy a saját csillagzatunk mit üzen nekünk? Lehet, hogy abból kiderülne a saját utam? Lehet, hogy megérteném a betegségeimet? Lehet, hogy megérteném, hogy mitől találtam rá életem párjára, vagy éppen miért nem találom meg? Egyáltalán mi lehet a “saját utam”, melyek azok a feladatok, amelyek megoldását nem kerülhetem el? Volt már olyan az életedben, mintha bizonyos feladatokat folyamatosan az utadba sodort volna az élet? Mi lehet ennek az oka?

1948 óta tudjuk, 1953 óta képünk is van róla, hogy létezik egy kis kettős fehérje spirál mindannyiunk szervezetében, mely az örökítőanyagok továbbadásáért felelős, s amely “csavarodik, tekeredik és pöndörödik” (ismeritek a viccet, amikor a parasztbácsi barkohbázik) és úgy hívják: dezoxiribonukleinsav, azaz a DNS. Dr. Bruce Lipton – az “észlelés biológiája” élharcosának – kutatásai azt is kiderítették, hogy a DNS-ben lévő információ a gondolatainkkal átírható, vagyis senkinek a sorsát nem determinálja az végletesen, hogy milyen információkat örökölt a génjeiben. Tehát lehet rajta változtatni. Itt jön be a képbe a csillagzat és az öröklött gondolatminta kérdése. Vajon mit kell felismernem az öröklött mintákban és mit üzen nekem a saját csillagzatom azt illetően, hogy végre önmagammá váljak és ha úgy tetszik, megváltsam karmikus sorsomat, “kibogozzam” a lelkem fizikai csomóit? Melyek azok a genetikusan magamban hordott programok, amelyek tudatom nélkül alakítják a sorsomat? Ha felfedem őket, könnyebb lesz-e az életem? Erre egyik kedvenc amerikai sikercoach-om, Tony Robbins azt mondja: “Knowing the road ahead gives you the power of anticipation.” (=Az előtted álló út ismerete a megérzés erejével ruház fel téged.)

Tudjuk tehát, mert számtalan kísérletettel bizonyítást nyert, hogy a biológiai örökítőanyag ebben a kis kettős fehérje spirálban található. De mégis miből keletkezett – és mit örökített tovább – az első DNS azon túl a meglehetősen tudománytalan megállapításon túl, hogy a nagy semmiből az ősrobbanás által “egyszer csak” a maga tökéletességében létrejött? Mi az a megingathatatlan tudományos tény, amely bizonyító erővel szolgálna arra vonatkozólag, hogy ez NEM a szellemi világ akaratának következménye, ha úgy tetszik Isten “műve”, s az “első” örökítőanyagba belekódolták az összes olyan szellemi törvényt, mely utat mutat minden megszülető embernek a saját útjának megtalálásához? Ha ez nem így lenne, mitől működne rengeteg alternatív gyógyászati – pl. gyógynövények szerepére alapuló analitikus – módszer, a különböző konfliktus-típusok feltárására létrejött új medicina / germán gyógytudomány vagy pl. az évezredes, őskori hagyományra alapuló kauzális, azaz karmikus feladatok ok-okozati viszonyát vizsgáló asztrológia? (Aki nem hiszi, járjon utána, én készíttettem magamnak egy valódi – nem bulvár kamusta, hanem rengeteg személyes információra és az életem ok-okozati történéseire alapuló – részletes, kauzalitást vizsgáló horoszkópot, amely döbbenetes felismerésekre vezetett rá. Többek között ennek köszönhető az, hogy ezt a bejegyzést bátorkodtam megírni.)

Ha pedig a jelenlegi tudásunk és ismereteink szerint az evolúciós folyamat legelső láncszemének – az élet létrejöttének – a kezdetét nem tudjuk semmilyen tudományos ténnyel bizonyossággal alátámasztani, akkor mi az, ami kizárja azt, hogy a legelső “láncszem” a szellemi világ akaratából és törvényei szerint teremtetett? És ha ez így van – mert gondoljatok csak bele, hogy a fogalmunk sincs honnan származó(!) gondolataink és bennünk lévő intuíció micsoda teremtő erővel bírnak, hiszen azok következménye a teremtett világ összes vívmánya és szörnyűsége, amit nap, mint nap élvezünk és szenvedünk -, akkor érdemes-e vizsgálódás tárgyává tenni a szellemi világnak azokat a megismerhető törvényeit, amelyből a fizikai világ egyáltalán létrejöhetett?

“Józsi… tegyük fel, hogy igazat mondasz. Mégis mit kezdjek ezzel az információval?”

Félreértés ne essék, én is csak kapiskálom a témát egyelőre, de érzem benne az igazságot. Minden, ami a fizikai világban létezik, egy következmény. Akár gondolatok – melyekről soha nem lesz 100%-osan bizonyítható, hogy valóban az emberi agy termékei (s az agy nem csupán egy adó-vevő, mely a végtelen intelligenciából “táplálkozik” a rezgésszintjére beállt gondolatokkal) – , akár valamilyen “megmagyarázhatatlan” természeti és humán evolúció eredményeként jön létre a látható világ és annak legapróbb elemei, a rend nem “önmagából” származó, hanem valami természeten túli EGYség részeként létező következmény. A szellemi világ, a LÉT törvényei által “szabályozott”, melyben minden és mindenki EGY (a “mindegy” szó számtalan nyelvben magában rejti ezt az azonosságot: “mindegy”, “alles eins”, “all the same”, “lo mismo”, “tout de meme”), s ennek a szellemi világnak a törvényei vonatkoznak rá a benne élőkkel együtt. Egyre inkább az a hitem, hogy a “szabad akarat” csak egy eszköz (erről írtam már a Szabad vagy nem szabad (vagy) c. írásomban is), mely lehetőséget nyújt arra, hogy a saját utamat járjam a gondolataim és döntéseim felelősségének felvállalásával(!) és ha éppen nem teszem, akkor a saját felismeréseim által visszalépjek rá. Arra az útra, melyben ún. karmikus feladatokat kell megoldanom ahhoz, hogy azok feloldása által elérjek egy magasabb létrendi szintre. Ha úgy tetszik, erről szól a megváltás folyamata, ami a keresztény világképnek és Jézus történetének is legfontosabb üzenete. Ahogy Kurt Tepperwein írta a “Szellemi törvények” c. könyvében: “Senki nem ismeri az utat, ami előtted áll […] Ez a Te utad.”

Az, hogy a világegyetem és a benne lévő “dolgok” a véletlenszerűség eredményei, igen könnyen megkérdőjelezhető. És ezt nem csak azért mondom, mert ha pl. egy számítógépet szétszedsz és belerakod egy zacskóba, azt a büdös életben nem tudod addig rázni, hogy ismét számítógép legyen belőle “véletlenül” tökéletesen összeállva, hanem mert a tudomány számára az erkölcs, az intuíció és a lelkiismeret fogalmai soha nem lesznek megkérdőjelezhetetlenül bizonyíthatók még akkor sem, ha a test biokémiai folyamataiban a működésük bizonyos szinten leképezhető. (Mint ahogyan a szerelem érzését már sikeresen leképezték néhány örömhormon felszabadulásának eredményeként. Szevasz.) Ha a tudomány sokak által idézett jeles képviselőinek életrajzát megnézitek (köztük Albert Einsteinét is pl.), akkor látható tendencia az, hogy szinte mindannyian az életük végén hívő emberekké váltak, mert rájöttek, hogy bizonyos láncszemekre – akárhogy is vizsgálódnak – nem fognak tudni rálelni. A híres tudósok szellemi világ felé történő fordulásáról jóllehet a félelemre és végnélküli haszonra épülő materiális világnézet képviselői ritkán beszélnek, mert akkor lehet, hogy sokkal több irányíthatatlan boldog ember élne ezen a Földön, az meg nem buli. Nekem egyre inkább olybá tűnik, hogy minden olyan egyenlet, melyből kimaradnak a szellemi szféra törvényei (ha úgy tetszik, “az Isten”), valamilyen torzulásba fordul.

A szellemi törvények igazsága bár nem tapasztalható olyan közvetlenséggel, mint a gravitáció, mégis nap mint nap érezzük, hogy tényleg az árral úszunk-e, vagy éppen az ár ellen. Ha megtanulunk a MOST-ban élni, ez ott lüktet a szívünkben, mert az “üzenet” folyamatosan jön valahonnan. Meggyőződésem, hogy a tisztasággal átitatott boldogság és a valódi egyensúly érzete abból származik, hogy a megértéshez a személyes életfeladataink megoldása által érünk el. A lelkünk valójában mindig tudja azt, hogy a mindennapi tevékenységeinkkel valóban a saját utunkat járjuk-e vagy csak hagyjuk, hogy elteljen az élet valahogy. Ezt pedig leginkább úgy tudjuk lemérni (szerintem), hogy amikor menni kell az út végén, akkor nem félelemmel teli, hanem méltósággal fogadjuk el a halált, mely értelmet ad az egész utunknak itt a fizikai valóságban. A sorsszerűnek tűnő véletlen találkozások, a szinkronicitás jelensége és a lelkiismeret megléte pedig a legjobb útjelző táblák ezen az úton – legalábbis számomra -, és érdemes odafigyelni rájuk.

Végezetül egy kulcsfontosságú gondolat.

Minden emberben benne van egy ún. Lilith, a “kisördög” – ahogy a mondás is tartja -, s az elmúlt hetek intenzív önvizsgálatának köszönhetően bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a legfőbb feladatunk megérteni azt, hogy ez a kicsi “ártatlannak” tűnő kisördög – a bennünk lévő ún. negatív pólus – hogyan szegődhet a szolgálatunkba, a karmikus feladatunk megértésében és feloldásában.

Bevallom, ez csupa-csupa feladat, ráadásul nem is a könnyebbik fajtából, de hát azért emelgetek nehéz súlyokat a kondi teremben, hogy fejlődjenek az izmaim. Különben nincs sok értelme lejárnom.

Most pedig egy finom pohár tiszta vízzel fogom befejezni ezt az elmélkedést, s kívánok nektek kicsattanó egészséget és örömteli kihívásokat! (S ha már ebben a bejegyzésben az igazságot feszegettem, közel 1 év elteltével kitettem a Ki az a Józsi bácsi? oldalra egy valódi fényképet arról, akiben az öreg “Józsi” él. 😉 )