Éber hallgatás

Éber hallgatás

Éber hallgatás

Amikor gyerek voltam, néhány osztálytársam azzal csúfolt, hogy állandóan beszélek, és folyamatosan úgy forgatom a szavakat, hogy mindig igazam legyen. Mivel akkor még messze nem tartottam ott, hogy a kimondott gondolataimat akár egyszer is megfigyeljem tudatosan, ezért ennek az lett a következménye, hogy egy idő után csak félve mertem megszólalni. A kép, amit a külvilág visszatükrözött arról az emberről, akinek önmagamat hittem, nem jött be.

Az évek múlásával annyi változott, hogy bár valóban kevesebbet beszéltem egy idő után, a magyarázkodás sokáig megmaradt, s még a mai napig is azon kapom magam néha egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy a mélyen gyökerező hitrendszerem visszaránt a gyermekkori állapotomba, amelyben azzal, hogy “igazam van” folyamatosan vissza tudom igazolni a létezésem értelmét. Ilyenkor jót mosolygok önmagamon mindig, hogy “látod, már megint pofázol” :), aztán megfigyelem a saját “működésemet” és “elteszem a leckét”. Ha hallgattam volna, bölcs maradtam volna.

De vajon miért van szükségem erre? Miért kell a folyamatosan visszaigazolás a külvilágból?

Az okok meglátásom szerint az alapvető emberi szükségleteinkben keresendők. Először is kell, hogy bizonyosságom legyen arról, hogy a világ olyan, amilyennek hiszem. A kormány az én érdekemet szolgálja (vagy nem), az orvos gyógyít (vagy nem), a kereskedő nem ver át (vagy igen), a barátomban és a partneremben megbízhatok (vagy nem). És ehhez hasonlók. Aztán szükségem van változatosságra. Ha minden állandóan ugyanolyan, a külvilág történései túlontúl kiszámíthatók, akkor becsavarodok. Kell egy kis krízis, hogy utána a katarzisban feloldódjak. Varietas delectat. Harmadikként vissza kell igazolnom a létezésem értelmét: én egy fontos ember vagyok. Ha nem érzem a cselekedeteimet és a világhoz hozzáadott input-omat jelentősnek, kisebbségi érzésből fakadó “konfliktus-hegyeket” hozok létre odabent. A blogolás többek között nekem leginkább ezt az emberi szükségletemet rendezi el. (…csak hogy őszintén és tudatosan tekintsek önmagamra és arra, amit a mátrixban művelek.) Aztán szükségem van a kapcsolódásra is. Éreznem kell, hogy szerethető vagyok és szeretni tudok. A bizonyosságaimat “díszítő” változatosságból fakadó bizonytalanságok között az önmagam fontosságát visszaigazoló cselekedetekből szeretetet remélek. Ha mások is úgy érzik, hogy lényeges a létezésem, szeretni fognak és ez jó. Van értelme a létezésemnek. Amikor pedig a fenti “négyesen” túl vagyok, fejlődni is szeretnék minden téren, továbbá visszaadni valamit a világnak. Erről szól a két spirituális szükségletünk: a növekedés és a hozzájárulás. Ezekért (is) szövegelek.(Megjegyzés: Ilyen az, amikor az emberi működésből egy egyenletet gyártasz. :))

Talán nagyon leegyszerűsítettem az életet ezzel a megközelítéssel, de akármilyen szemszögből vizsgálódom, mindig ide lyukadok ki. Minden ember minden egyes tevékenységét a fenti szükségletek kielégítése hatja át. Ennek kapcsán jutott eszembe az is, hogy mennyi felesleges információval terheljük le az agyunkat nap mint nap, és hogy mi köze van ennek ahhoz a vágyott élethez, amit élni szeretnénk, de mégsem tudunk. Főleg azért, mert sok-sok felesleges információt nem csak átengedünk, hanem meg is csócsáljuk és “másokhoz vágjuk tiszta erőből”.

Nem mintha az emberiség bármikor is szűkölködött volna a felesleges információk egymás közötti megosztásában – gondoljunk csak öreganyáink falubéli pletykálkodásaira -, a mai, “felgyorsult világunkban” ez a jelenség (talán) még inkább tapasztalható. Beszélünk, szövegelünk, ha kell, ha nem. 🙂 A világ persze egyáltalán nem gyorsult fel, és ugyanolyan sebességgel halad, mint előtte, csak a kommunikáció sebessége és az információ mennyiségének az áramlása változott, így több mindenről lehet eszmét cserélni. És tesszük is. Ami viszont érdekes paradoxon, hogy az információ mennyiségének és sebességének a növekedése együtt halad a “türelmetlenségi hányados” növekedésével is. Ha nem kapom meg az információt, amire szükségem van (ráadásul gyorsan), akkor bepippanok. 🙂

“Mégis miért elmélkedsz erről Te Józsi?” – tehetitek fel a kérdést, teljesen jogosan.

Azért teszem, mert szerintem az információ, vagyis az adatok “feldolgozásának és kezelésének” a módja nagyban meghatározza saját életünk minőségét és annak mások életére kifejtett hatását. Elmondom pontosan, hogy mire gondolok.

Volt-e már olyan, hogy sétálsz az utcán, állsz a buszmegállóban, vásárolsz a piacon, valamelyik plázában és akarva-akaratlanul belehallgatsz mások beszélgetéseibe? Előfordult, hogy ezek a beszélgetések a “semmiről” szóltak? A “semmi” alatt azt értem, hogy nem hangzott el olyan információ, amivel akár a közlést végző, akár az “adatokat” befogadó valóban gazdagodott volna. Értékes, hasznos és használható információról beszélek. Vagy volt-e olyan, hogy Te kezdtél el egy olyan témáról szenvedélyesen beszélgetni, pletykálkodni, amely valójában semmilyen értékes, építő adatot nem tett hozzá sem a saját életedhez, sem másokéhoz? Vagy lazításképpen egy olyan emberről ítélkezel fennhangon, aki ott sincs, hogy megvédje önmagát… Igazából nem is tudom ilyenkor, hogy miért beszélek a témáról, de hát ha már találkoztunk pl. kávézás közben, nézzünk egymásra bután? Milyen ciki csendben maradni… (Szidjunk inkább valakit, az trendi. Vagy ahogy egy amerikai mondás tartja: “It’s fun to trash someone about whom I, personally, know nothing.”, vagyis “Poén gyalázni valakit, akiről egyébként személy szerint semmit nem tudok.” Bocsánat, ha ez általánosításnak tűnik.)

Tényleg ciki csendben maradni? Mi van akkor, ha pont az üres fecsegéssel teremtünk olyan jövőt, amit egyébként nem is szeretnénk? Elképzelhető, hogy a szavaink befolyásolják a genetikai működésünket?

“A felesleges beszéd környezetszennyezés.”

Hallottad már ezt a kifejezést: kínos volt a csend. Mitől lehet “kínos” a csend? Nem tagadom, vannak olyan helyzetek, amikor egy olyan emberrel kerülök egy térbe, akivel valamilyen okból kifolyólag világnézeti különbségünk van, és nincs értelme gondolatokat cserélni, mert a nézőpontoknak nincsen közös vetülete. De miért kínos ez? Attól, hogy valaki teljesen másként szemléli az életet, amennyiben az én energiámat nem rabolja el, miért kéne szenvednem? A “kín” az egy szenvedés állapot, amit én hozok létre úgy, hogy magát a gondolatfolyamatot nem figyelem meg, csak hagyom, hogy az előítéleteimből fakadó érzelmek kontrollálják az elmeműködésemet. (Ha tehát kínos csendbe kerülsz, figyeld meg az érzést, ami átjárja a tested és tudatosítsd magadban, hogy most szenvedsz emiatt egy picit. A megfigyelés megszabadít a szenvedéstől, mert rájössz, hogy Te kreálod a sztorit az agyadban.)

“Ha beszélsz, tanítasz, ha hallgatsz, tanulsz.”

Az “érzelmi szemüveg” brutális erejű. Felvesszük és abban a pillanatban nem vagyunk a gondolatainknak urai, sem őrei. Mint egy fékevesztett vadállat, a “szemüveg” viselése közben megszűnik a megfigyelő, csendben megélt állapot és vágtatni kezdenek a gondolatok. Nem véletlen, hogy az eladástechnikában azt tanítják, hogy se vallás, sport és politika ne kerüljön szóba egy üzleti beszélgetésnél. Ha kiderül a vevőnek, hogy az eladó “áruló”, a megállapodás soha nem jön létre. Ha mélyen belegondolok, micsoda tudatlanság és hazugság van egy ilyen megközelítés mögött. Ha képes lennék a másik embert nem azonosítani az elméjével és gondolati folyamataival, mennyivel könnyebb lenne a (saját) szenvedés(eme)t elkerülni. Tudom, ez nem könnyű.

Állandóan éberségben lenni, gondolataimat, cselekedeteimet megfigyelni nem egyszerű. Azért nem, mert amikor megfigyelem a saját elmeműködésemet, akkor fókuszálnom kell, ez pedig energiát “fogyaszt”, pedig az elme legfontosabb “üzemanyaga” a külvilágból kapott energia, ami legtöbbször a figyelem által érhető el (lásd celebek irracionális viselkedése). Ha bármiről beszélek, a másik figyel rám, ezáltal “fontos vagyok”, így energiához jutok a másik figyelméből. És itt van a kutya elásva: Ha nem éberségben élek, akkor nem az a lényeg, hogy mit mondok, hanem az, hogy mondjak valamit, mert akkor tudat alatt visszaigazolom a létezésem értelmét azáltal, hogy energiát kapok. És hopp, már szennyezem is a világot felesleges gondolatokkal. 🙂

Gyakorlat: Menjetek ki az utcára, üljetek közel kávézókban, éttermekben beszélgető emberekhez és figyeljétek meg, hogy miről folyik a diskurzus. Aztán ha ez már megy, figyeljétek meg saját magatokat, amikor információt cseréltek a másikkal. Van az infónak iránya, célja, tanulsága, előremutató szerepe? Tanulok / tanítok-e valamit azzal, hogy szóra nyitom a számat, vagy csak meleg levegővel töltöm meg az aurámat és a saját hangomat szeretem hallani, hogy VANságom visszatükröződjön “valahogy”?

“Nagyszerű elmék ötleteket vitatnak meg, átlagos elmék eseményekről beszélgetnek, kis elmék emberekről diskurálnak.”
Eleanor Roosevelt

Amikor tanultam hangszeren játszani, mindig azt mondta a zenetanárom, hogy képzeljem el a következő hangot, amit megszólaltatok. Legyen egy pontos képem arról, hogy az a hang hogyan szólal meg. Amikor ezt nem tettem meg, problémák voltak az intonációval (fúvós hangszeren a nem megfelelő irányú és erejű levegőoszlop sebessége alacsonyabb vagy magasabb hangot eredményez) és hamisan szólalt meg a hangszer, amikor azonban megvolt a fejemben a kép, mindig “odaértem”, ahová kell. Zongorán, vagy ütős hangszeren ez az a pillanat, amikor az ujjam a billentyűhöz ér, vagy a kezem megérinti az ütőhangszert. Ekkor persze még nem vontam tágabb összefüggést a zenei hangok megszólaltatása és a beszéd között, de a későbbi megfigyelő “Józsi bácsi” számára ezek már feltűntek. Ha éberen élek, tudatában vagyok annak, hogy mit fogok éppen mondani és ezzel a teremtés – elsősorban a saját magam valóságának – irányát befolyásolni tudom. (S ha már korábban papoltam nektek a karmikus utamról, aki ismer tudja, hogy gyerekkorom óta gyorsabban jár az agyam, mint a szám – azaz hadarok, ha nem figyelek oda -, így nekem pont azt kell megtanulnom, hogy lelassítsam a beszédemet, hogy átgondoljam a mondanivalómat és így azt tudjam teremteni, ami a szívem szándéka.)

Miért fontos a csend ebben a procedúrában?

Nekem az a meglátásom, hogy a csend mindennek az alapja, olyan mint a fény. Ha teremteni akarok hasznos gondolatokat, inspirációra vágyom vagy csak reflektálni akarok a saját elmém működésének eredményeire, akkor legtöbbször a csend segít. Volt már olyan, hogy egy túrázás közben kiültél a hegytetőre és élvezted a csendet? Mi lehet az, ami ilyenkor jól esik?

Tudom (mert az is személyes tapasztalat), hogy pl. rengeteg meditációs gyakorlat eredményéhez “speciális, ráhangoló” zenék segítenek hozzá, a csend mégis segít összekötni a mindent átható univerzális intelligenciát a cselekvőképességemmel. Bevallom, én nem tartom véletlennek azt sem, hogy akárhová megyek, mindenhol szórakoztatni (=a jelenben meglévő figyelmemet szétszórni) akarnak valami zenével, hogy addig se jusson eszembe, hogy megkérdőjelezzem a fogyasztásom szükségességét. Amíg a figyelmem máshol van, a bennem megszólaló igazságra (=nem kívülről jön a boldogság) nem vetül fény. 🙂

Egy mondat értelmét is a szavak közti csend adja meg. Ha mindent egybeírnánk /egybemondanánk és írásjelek nélkül közölnénk egymással a gondolatainkat, nagyon nehéz lenne a szívünk, elménk szándékát közvetíteni. Olyan semmilyen massza lenne az egész, mint egy nyers tészta, mielőtt elkedzed felcikkelyezni. Gondoljatok csak bele, hogy már csak az írás által is milyen nehéz önmagában a kommunikáció, amikor az emberek közti közlés-rendszer 80%-ban non-verbális, azaz nem szavakkal történik, hanem gesztikulációval, hanglejtéssel, stb. Az ÉRT-ELEM mindig a tagolásban (=a csend állapota) jelenik meg.

“A bölcs emberek azért szólalnak meg, mert mondanivalójuk van. A bolondok meg azért beszélnek, hogy mondjanak valamit.”
Platón

Mire akarok kilyukadni ezzel a csend témával? Hiszen a csend az pont a semmi megléte… vagy mégsem?

Az utóbbi időben nagyon sokszor figyelemmel kísértem azt, hogy az engem körbevevő világban ki miről beszél. Sétálok az utcán, utazom a buszon, találkozom ismerősökkel, bemegyek egy étterembe, mindenhol eszmék, gondolatok és érzelmek cserélnek gazdát. Bizonyosságok harcolnak fontossággal, változatosság küzd a kapcsolódással, és gyakran mosolygok azon, hogy az egók hogyan feszülnek egymásnak, vagy hogy milyen úton-módon próbálunk energiát elszipkázni a másik embertől. Bevallom, nagyon érdekes “játék” megfigyelni, hogy egyébként nagyon okos, de éberségen kívül lévő elmék miként hatnak egymásra, beleértve a saját elmémet is, mely természetesen a sok-sok emberi játszmába szintúgy elmerül, ha nincsen ott a tudatosságom és a figyelmem.

De ha tudatosan hátralépek és belehelyezkedem a megfigyelő szemszögébe, akkor képes vagyok meglátni azt, hogy a csendben ugyanúgy megszólal egy rezgés, megszólal a szív, azon keresztül pedig a “szer”, vagyis a (világhoz való) kapcsolódás(om) “hangja”. Talán hallottátok már azt a mondást, hogy az igazi barátok olyanok, hogy órákig tudnak egymás mellett ülni szó nélkül és a végén úgy érzik, hogy soha nem beszélgettek ilyen jót. Ennek kapcsán jutnak eszembe Saint-Exupéry szavai is a Kis Hercegből: “A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”

Amikor tavaly az édesanyám haldoklott, a legtöbbször csak ültem az ágya szélén, fogtam a kezét és szüntelenül megmártóztunk a csendben. Nem beszéltünk már semmiről, csak figyeltünk egymásra szomorúsággal a szemünkben, és ezekben a pillantásokban mindent elmondtunk a másiknak, szavak nélkül. A szívünkben lüktető fájdalom ellenére egyedülálló tapasztalat volt átélni a MOST-ot. Ezek a pillanatok a teljesség csodáját “égették bele” az elmémbe és a szívembe egyaránt és úgy gondolom, hogy ezt drága anyukám is magával vitte a következő dimenzióba. A csendben ugyanis “harapni lehetett” a köztünk lévő kapcsolódást: a SZER etetett mindkettőnket.

Úgy érzem, hogy az emberiségnek komoly karmikus feladata az, hogy megtanulja értékelni a csend teremtő erejét, mert a felesleges szövegeléssel és zajkeltéssel a saját jövőjét írja (át), és az a megérzésem, hogy ez enyhén szólva “nem mindig” a kívánt irányban történik meg.

Ezeket a gondolatokat talán a híres amerikai zeneszerző, John Cage is tudta, amikor megírta 4’33” c. egyedülálló darabját. Fogadjátok szeretettel ezt a tartalmas művet így a bejegyzésem végén.

Ha értetlenül állsz a fenti videó előtt, ajánlom segítségül hívni Lantos Erzsébet műelemzését. 😉

Csodálatos csendben megélt pillanatokat kívánok minden kedves olvasómnak, s azt kívánom, hogy legyünk minél nagyobb éberségben azért, hogy a világ jobbításának szándékával ne váljunk (valójában további rombolást eredményező) “információ szemetelőkké”. Mi lenne vajon, ha azzal tisztelnénk meg egymást egyre inkább, hogy az alapvető szükségleteink kielégítésére csak részben keresnénk a (sokszor teljesen felesleges) szövegeléssel gyógyírt?

Vagy éppen “bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”? 😀

Isteni (gyógy)szer(etet)

Isteni (gyógy)szer(etet)

Isteni (gyógy)szer(etet)

A 2012-es lesz az első Karácsony anyukám nélkül. Felnőtt ember vagyok, közel 20 éve elköltöztem a szüleimtől, de néhány év kivételével – amikor a világ túloldalán éltem – ezt a szent időszakot mindig együtt ünnepelte a családunk. Az idei az első alkalom, ami számomra tele van szomorúsággal, ugyanakkor mindennél jobban egy ilyen személyes tapasztalat és megélés gondolkoztat el arról, hogy mi is lehet a lényeg az utamon.

Nincs olyan emlékem, amelyből anyukám hiányozna, ha a Karácsonyról van szó. Kisgyermekként több, mint 13 évig játszottuk azt, hogy december 24-én este 5-6 óra körül apuval és a bátyámmal sétálni indultunk mintegy 2 óra hosszáig, hogy “megjöhessen a Jézuska”. Mire félig átfagyva hazaértünk, a Jézuska (anyu) feldíszítette a fát, meggyújtotta a színes izzókat rajta, tálalta a beiglit és a forró teát, s pont amikor beléptünk az ajtón, meggyújtotta a csillagszórókat. A meleg lakást betöltötte a sok-sok finomság illata a szeretet és a meghittség rezgése. Egész évben a Szent Estén átélt izgatottságot vártam és nem csak az ajándékok miatt. Ez az este a csodáról szólt és arról, hogy “van gyerekszobám”. Pont ma 1 évvel ezelőtt írtam Az igazi Karácsony című bejegyzésben, hogy mennyire fontos megbecsülni az együttlétet, mert nem tudhatjuk, hogy a közös földi kalandok meddig érnek össze. És íme, mintha éreztem volna, hogy egy csodával megtöltött 36 évig tartó fejezet a tavalyi karácsonnyal véget ér. Mégis, akármekkora a szívemben a fájdalom, ez a rend. Az élet csodálatos rendje. A körforgás örök. Jövünk, tapasztalunk, megyünk. A tapasztalás lényege pedig az éber(!) szeretetben történő létezés. Véleményem szerint ez az egyetlen módja annak, hogy a rövid út végén emelt fővel lépjünk tovább. Jelen írásomban ezt a tapasztalást járom kicsit körbe, megkísérelve a “nyúl üregébe” történő bejutást.

A Karácsonyt a szeretet ünnepének tartjuk, a szeretteinkkel együtt eltöltött pillanatok valóban szívmelengető élményt nyújtanak. Mégis felmerül a kérdés: Mi az a szeretet? (Előre is elnézést kérek, ha ez egy kicsit szájbarágós lesz, de tudjátok, én egyszerű vagyok, mint egy szög és muszáj ennyire “lebontani a hegyet”.)

Sokan szidják a szcientológusokat (sokszor nem alaptalanul), pedig a tanításaikban találhatók igazságok. Bevallom, nem ástam bele magam nagyon mélyen a témába, de volt idő, hogy egy-két dolog megérintett, néhány könyvet elolvastam és még 1-2 tanfolyamot is elvégeztem náluk (pl. az ún “assziszt” tanfolyamokat kifejezetten pozitívnak tartom), az üzleti szemléletű oktatásaik pedig jó megfigyelésről tanúskodnak. Ha félretesszük azt, hogy ez is egy biznisz (mert az) és nem zárkózunk el azonnal az előítéleteink miatt, akkor talál(hat)unk hasznos gondolatokat is (csak figyeljünk arra, hogy az erkölcs és az igazságra való törekvés ne maradjon ki a képletből). Például azt is tőlük tanultam, hogy a szavaknak nagyon pontos jelentése van és ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi mit jelent, nem értjük meg az üzenetet. (Ha pl. Dr. Lenkei Gábor akármelyik könyvét elolvasod – félretéve azt, hogy a hiánybetegségekre alapuló vitaminlobbi is egy “csilliárdos” biznisz és sokszor ők is csak arról beszélnek, hogy a megoldás a vitaminokban, azaz főleg kívül van, ami egy hazugság(!) -, a szöveg és a történetek tele vannak szómagyarázatokkal, mert az író biztos akar lenni abban, hogy az üzenet átmegy. Ez nagyon lényeges pont, mert nem várható el a széles olvasóközönségtől, hogy etimológiában jártas legyen, a félreértés viszont tudatlanságot szül.)

Miért fontos ez?

Például azért, mert ha arról beszélünk, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, akkor tudnunk kellene definiálni (=meghatározni) a szeretet szó jelentését azon a mindannyiunk által ismert megközelítésen túl, hogy “a szeretet egy melengető érzés”. S ha már itt tartunk, miért mondjuk azt, hogy melengető? Mert áramlik, mint ez a zene? 🙂 [Zene bekapcs.]

Sanctus

készítette: Libera | Angel Voices

Gondolj bele abba, hogy mennyire csodálatos egy “találmány” az emberi nyelv(ek sokasága), amely bár a valóságról mesél, mégsem lehet soha igazán makulátlan, csak a szellemi világ tökéletességének “másolata”. A nyelvben a valóság létezésének, a végtelen potencialitásnak, a VANságnak a milyenségét, megállíthatatlan és folyamatos változását képezzük le állapotot, mozgást, minőséget és milliónyi cselekvést és helyzetet kifejező szavakra és kifejezésekre azért, hogy közös hivatkozási pontokat találjunk a könnyebb együttéléshez. Az egész életünk voltaképpen egy viszonyrendszer, melyben szinte lehetetlen bárminek a jelentését úgy értelmezni, ha nincs viszonyítási pontom. (Erre írtam az “Eladás” hazugsága c. írásomban, hogy meg kell találni az abszolút viszonyítási pontot!) Ha azt mondom neked, hogy “szeretlek” vagy ha azt mondom “gyűlöllek”, pontosan tudod (vagyis csak azt hiszed, hogy tudod!), hogy mi a kettő között a különbség, mert a szavak hallatán megjelenő érzelmek reakciójaként az elme a közös hivatkozási pontok alapján értelmezni kezd, jelentést hoz létre. Ez a másodperc aprócska töredéke alatt játszódik le és a leglényegesebb pontja a megszokásból történő reakció, értelmezés. Nem gondolom át, hogy mi is hangzott el. (Mindjárt meg fogod érteni, hogy ezt miért írom, csak tarts még ki egy kicsit. :))

A közös pontok meghatározása tehát egy teremtő helyzetet szül, mert a szavak mögötti valóság rezgése az érzelmeken át folyamatos energiaáramlást, az élet folyamatosságát hozza létre. Ebből következik, hogy a beszéd és az írás is teremtés, legfőképpen azért, mert a kimondott és leírt szavak a saját fülünkbe (és szemünkön keresztül az elménkbe) visszajutva bennünket is benne tartanak a teremtő folyamatban! Megfigyelted, hogy nem tudsz semmit sem kimondani vagy leírni úgy, hogy ne szembesülnél azonnal a saját gondolataiddal? A valami “ellenes” tüntetések pontosan ezért nem működnek hosszú távon: azzal ugyanis, hogy azt skandálom, amit nem akarok tapasztalni, folyamatosan és saját magam által is(!) hallhatóan visszaprogramozom magamba a nem kívánt állapotot. 🙂 (Ez volt a legnagyobb szembesülésem annak kapcsán, amikor azt a féligazságot leírtam, hogy minden “eladás”. Ha ugyanis így gondolkodom, akkor a külső megfelelés miatt – azt akarom elérni minden áron, hogy szeressenek és elfogadjanak – nem leszek önmagam és belekényszerítem magam egy hazug életbe.)

Ebből a logikai levezetésből fakadóan pedig azért tartom fontosnak néhány gyakran használt kulcsszavunk jelentésével tisztában lenni, mert annak ellenére, hogy nem tudunk róla, folyamatosan teremtünk a szavak használatával.

A szeretet szó egy kulcsszó a sok között, valójában a minőségek minősége, legfőbb erény az összes emberi erény “fölött”. Tapasztalom nap mint nap, hogy ha bármilyen tevékenységemből hiányzik a szeretet, akkor nem lesz “kerek” a világ. Ugye Te is éreztél már ilyet? Van egy melóm, de “valami nem ötös”. Megfizetnek, megbecsülnek, de mégsem érzem jól magam benne, hiányérzetem van és folyamatosan keresek “valamit”, amiről a tudatom nem tudja, hogy micsoda, de a tudatalattim (vagy a felettes énem) nyugtalan. Nem vagyok boldog, mert valójában nem a szeretetben létezem. Szeretethiányom és szeretetéhségem van. A szer nem jut el hozzám, nincs itt velem, a szer nem etet. Nagyon sok szavunkban ott van ez a szó. Gondoljatok csak bele: szer-elem, szer-etet, szer-kez-et, szer-v-ezet (ami szerv-ezet vagy szer-vezet?), szer-felett, szer-telen és ha kinyitod az értelmező szótárat, találsz még egy több tucat magyar szót, melynek akár a töve, akár egyéb szótagja a szer. Ha a szer etet (=van), az melengető. De mi lehet az a szer? Az igazi gyógy-szer? 🙂 [Ha hallgatod az előző zenét és még nem ért véget, akkor itt állj meg egy pillanatra. Adj teret a szívedben megjelenő érzéseknek…]

És mégis mi az, ami melengető? Mitől létezhetünk mindannyian Földanyával együtt? Mi az az életben, ami ha nem etet, mindennek vége?

(Indítsd el most ezt a zenét, állj meg egy pillanatra és figyeld meg azt az áramlást, ahogy a fuvola és az oboa hangján keresztül játszadozik és “ide-oda csapódik a fénysugár”, majd egyszer csak megérkezik az EGY-be. S ha megérkezett, olvass tovább…)

A szer nem más, mint a fény, az Isten(i törvény), mindennek az eredője, az origo. Ha “kerek a világ”, akkor a szer etet, ha “nem kerek”, akkor a gyűl ölet. Magyarul amikor “kerek a világ”, akkor “körbejár a fény”. Ha pedig áramlik a fény, működik az élet körforgása, az energiát nem állítja meg az elme által kreált illúzió – Madách Imre szavaival élve “nem játszunk Istent” – és működik a teremtés EGYsége, aminek egészség (és nem félelem) lesz a következménye. Ha ezt a fény(energiá)t az egóm nem engedi át, mert a matéria bűvöletében azt gondolom, hogy majd én beszabályzom a dolgokat öcsém, “nyugesz van” és én tudom(!) a mi a pálya, akkor öngólt rúgok. (Gyakorlati példára lefordítva a görcsösen akart dolgok általában nem sikerülnek, mert a teremtés energiáját megakasztja az egónk! Ha pedig megértés születik benned és elengeded a görcsösséget, csoda történik… Ugye Te is tapasztaltál már ilyet?) Ha felgyülemlik bennem az áramlásra hivatott energia, mert nem vagyok tekintettel a szellemi törvényekre (=a fény áramlik, ha akarom ha nem), akkor ez az egójáték – vagyis hogy nem a természet(es) áramlásban keresem a választ, hanem külső “megoldásba” fektetem a hitemet – elkezd engem szépen lassan megölni. A gyűl ölet. Talán kicsit szimplának tűnik a válasz, de ez szerintem tényleg ennyire EGY-szer-ű.

Ezért fontos megérteni a betegségek lelki eredetét, mert minden olyan esetben, amikor önmagam ellen (a saját karmikus rendeltetésemmel szemben) és önhazugságban élek (nem szabad elfelejtenem, hogy este, egyedül egy sötét szobában, ahol senkinek nem kell megfelelnem, mindig tudom, hogy mi az igazság), akkor a fény nem tud áramolni és az ellenkező hatást éri el. Láttál már olyat, hogy zárlat keletkezett a rend-szerben, ami a biztosítékot lecsapta? Ez a biztosíték számunkra a folyamatos áramlás – hogy süssön a melengető Napsugár! -, de ha bezárod a fényt, vagyis nem engeded be az utadat támogató energiákat, akkor konyec filma. 🙂 (A rend-szer pedig azt jelenti, hogy az Isteni fény, a szellemi lét törvénye, vagyis a szer áramlik, azaz rendben van. Ha pedig nem áramlik a rendben a szer, akkor rend-ellen-esség lép fel és ami nem működik, azt meg kell SZERelni.) Erre egyébként Carl Gustav Jung, híres svájci pszichoterapeuta (=lélekgyógyász) is utalt, aki megállapította munkája során, hogy a betegségek jelentős része abból fakad, hogy a “modern” ember elveszítette a transzcendens (=természet feletti, metafizikai) világgal lévő kapcsolatát. (Zárójelben jegyzem meg: Az, hogy a fénnyel való kapcsolat mennyire fontos az ember számára fizikai szinten is, azt mi sem példázza jobban, mint az, hogy a skandináv országokban az öngyilkosság a viszonylagos jólét ellenére igen magas!)

Na de ha már itt tartunk, menjünk egy kicsit még mélyebbre! Remélem még tudsz követni, mert most jön csak a lényeg… 🙂

Nézzetek rá egy pillanatra erre a táblázatra:

Az ősi rovásírás írásjeleiből egyértelműen látható, hogy a SZeR (SZ + R), a szellemi törvény a templomokba is beszivárgott (nem csoda, hiszen a fényenergia könnyebben áramlik pl. a Szent-György vonalakon, ahová Isten házait gyakran építették), ezt a jezsuiták ismert jelképében, a sokak által ismert IHS-ben lehet megfigyelni közepén a kereszttel. S bár erről a jelképről manapság azt tartják, hogy egy ferences pap, bizonyos sienai Szent Bernardin hatására terjedt el és a görög Iesus Hominum Salvator (=Jézus az emberek Megváltója) szavakból származik, én bátorkodom azt mondani, hogy az IHS rövidítés rovásírással kapcsolatos egyértelmű hasonlósága nem a véletlen műve. (Az I ugyanis az SZ a H pedig az eR jele, az S pedig szögletesen rajzolva a fenti táblázatban nem – de egyéb rovásírás ABC-ben – megjelenített alternatív írásjelű K betű, ami utalhat Krisztusra. További érdekességekért ajánlom figyelmedbe ezt a cikket: Rovásbetűink rejtett jelentései)

Arról nem is beszélve, hogy ha szer valódi jelentésének szellemében élünk és tekintünk a különböző hitek egyházaira, akkor egyértelműen látható, hogy a hit szó (pl. hit-eles, hit-el) valójában egy megelőlegezett állapotról mesél, magyarul arról, hogy ha (a szellemi) törvények tiszteletében élsz (=megszolgálod a hitelt), akkor az utadra kerülsz (és tiéd lesz a vágyott állapot, “a mennyek országa”). (Magyarul azért ad neked hitelt a bank az általad vágyott lakásra, mert megelőlegezi számodra azt a bizalmat, hogy képes leszel visszafizetni a tartozásodat.) Miért lesz az ember hívő, ha nem azért, hogy a szellemi törvények betartásának következtében egy “megelőlegezett” egészségben, szeretetben(!) és boldogságban éljen minél tovább, sőt “a halálon túl is”? Mi az a világon (világ = a fény hazája, a neve is ez!), ami többet segíthet ebben nekem annál, minthogy önmagam sorsát járom és tudatosságban, éberségben (=a létezés intenzív érzékenységében, a folyamatos igazságra való törekvésében) fogadom be a forrást (=fényenergia), ami biológiailag is lehetővé teszi a létezésemet? És ha eljutunk a megértésig, mit is szoktunk mondani? Azt, hogy minden világos, azaz fénnyel teli. Vajon ez a “véletlen” műve?! 😀

A rovásírás tanulmányozásából egyébként az ISTEN szavunk valódi jelentése is megfejthető, ez egyrészt a szó mai hangalakjából is látszik – ez a “TE IS+ÉN IS” szavak egybeolvadásából származik, ami arra utal, hogy Te+Én=EGY – másrészt a rovásírás jeleinek összerakásából is egy érdekes jelképet kapunk: a keresztet. Az ISTEN szavunk azt fejezi ki tehát, hogy az Univerzum forrása az EGYség és a kereszt jelképe is erre utal, hiszen a kereszt szó a görög “krystos” szóból származik, ami “felkentet” jelent, s amelynek a héber megfelelője a Messiah, magyarul “Isten segítsége”, aki nem más, mint a teremtés EGYségének földi megnyilvánulása, azaz Jézus. (Univerzum = világ+egy+etem; világ+minden+ség) A rovásírásból ez az összefüggés már Krisztus előtt is kiolvasható volt(!), ami a magyar történelmet tekintve azért is lehet fontos, mert arra enged következtetni, hogy a tudásra őseink már nagyon régen SZERt tettek (bőven a “finnugor rokonság” előtt). 🙂

A felsorolt “véletlen egybeesések” miatt nagyon fontos megérteni az Igazzá(?) vált hazugság(?) c. bejegyzésben boncolgatott témát a politikai cionizmus rendkívül beteg mozgalmáról is, mely a kiválasztottság hazug eszméjének eredményeképpen pont ezt az EGYséget borítja meg, hiszen azt feltételezi, hogy a mindenkit egyaránt melengető napsugárhoz egyeseknek több joga van, mint másoknak! (Érdemes közelebbről szemügyre venni azt, hogy a Szent Biblia is mennyire megmutatja az élet minden területén tapasztalható, belőlünk fakadó kettősséget – a “pozitív” és a “negatív” erőrendszereket -, hiszen míg az Ószövetség egy nagyon kemény, igencsak egoista és a pusztításban is szinte örömét lelő Istenképet mutat pl. Mózes könyvein keresztül – “szemet szemért, fogat fogért, stb.” – addig az Újszövetség a megbocsájtásról, a SZERetetről beszél és arról, hogy “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.) Ugye mennyire nem mindegy, hogy melyik tudásra teszünk (rá) SZERt, azaz fényt, az Isten keresztjét? És persze az sem mindegy, hogy bár az emberiség jelentős része a pozitív erejű rend-szer követőjé(nek gondolja magát!), addig számos politikai és gazdasági vezető ezt a fényt nem áramoltatja, hanem magának tartogatja önző, luciferi módon, azaz elviszi a fényt (Lucifer = Fény hordozója) ezzel gyűl-ölet-et s megosztást hozva létre. Lásd: a pénzteremtés monopóliumából fakadó és a kamatszabályozásnak köszönhető gazdasági “válságok” ciklikus bekövetkezése, mely a vagyonátrendeződésről szól és korántsem természetes. (Jóllehet nem csak a történelem “irányítói” játsszák ezt a fény-űző játékot, hiszen már a “kisember” szintjén is folyamatosan eltitkoljuk a megSZERzett tudást, hogy “titokba” csomagolva pénzért adjuk tovább, vagyis egyértelműen látszik, hogy az életciklus lefelé kanyarodó görbéjének forrása maga a célt tévesztett emberiség.)

(Személyes “véletlen” kapcsolódás a témához, hogy a fenti információk és összefüggések egy részére Bodnár Erika, Színia kutató és teremtő munkája révén akadtam rá, akinek a könyveit pont drága édesanyámtól kaptam Karácsony alkalmából! néhány évvel ezelőtt, vagyis ebben a cikkben az ő – vagyis anyukám igazságra törekvő – szándéka is itt van velem, ami különösen fontos így, hogy már nem érezhetem a fizikai valóját. Színia pedig igazi “Józsi bácsi” nyelven írta meg a könyveit, ezért tiszta szívvel ajánlom őket minden útkeresőnek!)

Visszatérve a Karácsony ünnepéhez, az sem tekinhető véletlennek tehát, hogy a Szent Este pont december 24-ére esik, amely a legelső picivel hosszabb fénnyel teli nap az északi féltekén a téli napfordulót (az éjszakák folyamatos hosszabbodásának végét) követő 3 nap után. Ebből pedig eléggé nem félreérthető módon az következik, hogy a Karácsony nem más, mint az élet forrásának, a fénynek az ünnepe, a kezdődő megújulásnak és a gyarapodásnak, mely a Földön megnyilvánuló élet tapasztalatszerző körforgásában az újjászületés első szívdobbanása.

Ha a Bibliát ilyen lelkülettel olvassa bárki, láthatóvá válik, hogy Jézus nem más, mint az Isten(i törvények küldötte, maga a fény) gyermeke, aki az életét az evangéliumok tanúsága szerint is úgy élte végig, hogy példát mutasson az emberi sors, a karmikus út viszontagságairól (“mindenkinek megvan a maga keresztje”), ugyanakkor azt is meg kívánta osztani, hogy a megfelelő tudásra SZERt téve a fény átjárja az EGYség fiait és lányait (minket, tapasztalatszerző “utazókat”), ami által pedig megtapasztalható az EGY, a Teremtés csodája. (Lásd: A látható világ ember alkotta csodálatos vívmányai nem is beszélve az élet teremtésének képességéről.) Ez az a csoda, amit én Isteni (gyógy)szer(etet) -nek neveztem el és ezért lett ennek az írásnak is ez a címe.

Ha tehát Szent Estén és Karácsonykor együtt vagy a szeretteiddel, akik a minden létezőt átható fény megléte által létező testvéreid, akkor mindig jusson eszedbe, hogy az élet és újjászületés szentségét, és a szellemi világ törvényeiből megnyilvánuló teremtés csodáját ünnepeljük, a fizikai lét megtapasztalásának lehetősége által.

Visszagondolva kisgyermekkorom és felcseperedő ifjúkorom karácsonyi együttléteire, azt hiszem, hogy sok szempontból drága anyukám pont ezt az értékrendet akarta tovább adni nekem / nekünk, hogy a következő generációnak is legyen fogalma arról, hogy mit jelent az igazi ünnep. Talán neki köszönhetem azt, hogy ilyen filozofikus emberré váltam, amely ugyanúgy a SZER-ről szól, hiszen a filozófia nem más, mint a bölcsesség SZERetete. 🙂

Ezekkel a gondolatokkal és G.F. Händel: Messiás című oratóriumának “For Unto Us a Child is born” (=gyermek született számunkra/értünk) című tételével kívánok Áldott, Fénnyel teli Karácsonyt és SZERetetben eltöltött, önhazugságok nélkül és éberségben, vagyis az igazságra törekvés szellemében megélt Új Évet minden kedves olvasómnak!

[Hangerőt felcsavarni!]

G.F.Handel: For Unto Us a Child is Born

készítette: J. Eliot Gardiner - Monteverdi Choir and English Baroque Soloists | Messiah

Csodálatos ez az áramlás a zenében, SZERinted is?

Hogyan változtassuk meg a világot?

Hogyan változtassuk meg a világot?

Hogyan változtassuk meg a világot?

A kérdés rossz. A világot megváltoztatni nem lehet. Olyannyira lehetetlen, mint a tenger fenekére bugyit húzni. A világ, kedves komám, az VAN. Pucér. Az összes gonoszsággal és jósággal, ami benne van egyszerűen maga a tökéletes visszatükröződése annak, amilyen maga az emberiség. Nem, nem az összeesküvést és gazdasági erőfölényt szerző hatalmi erők manipulatív cselekedeteinek eredménye, hanem az önnön működését megismerni lusta, alapvetően gyenge, kényelemre és szórakozásra (=szétszórt figyelem!) vágyó és könnyű életre szomjazó tömegek kívánsága, úgy tündököl. Igen, tudom, ítélkeztem. A kifelé mutogatás akkor is zsákutca. Pont.

“A világot nem a gonoszság fogja elpusztítani, hanem azok, akik végignézik a gonoszságokat és nem csinálnak semmit.” (Albert Einstein)

Nem olyan régen kitettem ezt az idézetet a “Józsi bácsi” facebook oldalra (az alább látható módon) és ahogy végignéztem a hozzászólásokat és azt, hogy hányan tették ki a saját üzenőfalukra ezt a beszédes mondatot, egy igen érdekes megállapítást tettem: ezt a jelentőségteljes közlendőt – mint ahogy MINDEN verbális és non-verbális kommunikációt – más-más módon értelmezték az olvasók. Van, aki számára a jelenleg regnáló politikai hatalom eltávolítása ugrott be, van, akinek a korábbi kormány tettei, van aki zsidózni kezdett, van, aki a szélsőjobbot gyalázta, és még sorolhatnám. Ahogy az ún. megosztásokhoz (=ahogyan a facebookon a képet valaki a saját üzenőfalára kiteszi) kapcsolt üzeneteket olvastam, furcsa érzés született meg bennem. Mérhetetlenül és kétségbeejtő módon tele vagyunk ítéletekkel és nem vagyunk gyávák használni őket. Persze a jó öreg Albert bácsival is lehet vitatkozni, főleg azon a ponton, hogy mit is jelenthet a “gonoszságok végignézése” az ő személyes értelmezésében. Mivel azonban ezt már nem fogjuk tudni megkérdezni tőle, ezért körbejárom a téma “józsi bácsis” nézőpontját.

Ahhoz, hogy a világot bármilyen szempontból képesek legyünk együtt, közösen megváltoztatni, ahhoz először egyéni szinten kell elvégezni a melót. Pl. többek között megérteni ezt is: “Az, hogy az emberek hogyan bánnak veled, az az ő karmájuk, ahogyan pedig Te reagálsz, az a tiéd.” (Wayne Dyer). A kérdés jóllehet felmerül ezen a ponton:

Min múlik az, hogy én hogyan fogok reagálni?

Tagadhatatlan tény, hogy a személyiségünk számos olyan elemből tevődik össze, melyet a környezetünk tudattalan reakciói hoznak létre bennünk. Én pl. amikor kisgyerek voltam, 3-4 éves koromig hosszú, egyenes, vállig érő tejfölszőke hajam volt (ha most belenézek a tükörbe, ezt nehéz elhinnem :)) és a szüleimmel együtt néha találkoztunk olyanokkal, akik kislánynak néztek emiatt. “De aranyos kislány!” – mondták. Édesanyám pedig kikérte magának és rávágta: “Ő kisfiú!” Én meg: “A lányok olyan anyámasszony katonája mind” – gondoltam, és kétségbeesve kapaszkodtam anyukám szoknyájába és szarul esett, hogy lánynak néznek, amikor nekem fütyim van. 🙂 S bár ez csak egy néhányszor előforduló aprócska mozzanat volt az életemben, bizony komoly komplexusokat okozott a későbbiekben is ez az “előélet”, ugyanis későn érő fiatal srácként vissza-visszatérő félelmem volt “belül”, hogy nem vagyok elég férfias és ezt a külvilág már valamikor (gyerekkoromban!) visszaigazolta! Ezen kívül sorolhatnék számos ”ezt szabad kisfiam – azt nem szabad kisfiam” elemből összetevődő belső korlátozottságot, melynek köszönhetően az lettem, aki vagyok, de ami a lényeg, hogy tudatosság nélkül(!) bizony még most is azt hinném, hogy az VAGYOK, akinek a világ visszatükröz. Pedig ez mellékvágány. Szerintem.

Ha azonban nincsen bennem tudatosság, ami azt jelenti, hogy nem vagyok képes önmagamra, a saját “működésemre” kívülről rátekinteni viszonylagos objektivitással (pl. ha egy katona ránézne önmagára kívülről, amikor épp egy “ellenséges”, fegyvertelen gyereket lő fejbe, talán elgondolkozna a tettein), akkor szinte lehetetlen változ(tat)ni bármit is, mert az egonak szüksége van arra, hogy bizonyossága legyen az általa elképzelt valóságban lévő igazság(?) megtapasztalásáról. S bár a kívülről való rátekintést is az elme végzi el, az ember képes arra, hogy úgymond “tükörből” tekintsen önmagára, amennyiben úgy dönt!

Mar egy jó ideje tanulmányozom az NLP (=neurolingvisztikus programozás) tudományát és abban van egy nagyon egyszerű eszköz, amelyet meta tükörnek hívnak. A gyakorlatot alkalmazó ember azt a szituációt igyekszik meggyógyítani, hogy “adott a problémám, melyet nem ért meg a világ és adott a világ, amely nem ért meg engem.” Mivel a világot megváltoztatni nem lehetséges, ezért csak azt tudom tenni, hogy a világ helyzetébe képzelem/helyezem önmagam és megvizsgálom kívülről, hogy miért nem értenek meg engem (“azok” a “hülyék”), majd kívülről ránézek önmagamra + a világra és rájövök, hogy milyen hitrendszer irányítja az életem. Magyarul a felismerés által önmagamat változtatom meg, amikor ezt teszem. Döbbenetes önmagunkkal való szembesülést okoz ez a gyakorlat, ugyanis amikor a világ szemszögébe helyezkedve nézek önmagamra, sokszor fájó felismerésként hatol át az elmémen a saját korlátozottságom. Ezt a gyakorlatot ráadásul úgy kell elvégezni a kellő hatékonyság eléréséhez, hogy közben változtatom a pozíciómat (pl. egyik sarokból beszélek én, majd átállok a másik sarokba, ahonnan “a világ” szólal meg, majd a harmadikba ahonnan pedig “a világra” és önmagamra kívülről tekintek egyszerre), mert így az elmém el tudja hinni azt, hogy a nézőpontom megváltozott.

A következő lépés ezen a ponton az, hogy mi az oka a saját “korlátozottságomnak”?

Erről részint már írtam jó régen a Nincs jobb és bal oldal c. bejegyzésemben és ennek röviden összefoglalva a lényege az, hogy “amit nem tudok a világban elfogadni, azt önmagamban nem tudom elfogadni.” (Ugyanis a világ az VAN, tehát csak az én hozzá-állásom lehet a bibi.) Továbbfűzve azonban ezt a gondolatot, újabb kérdés merül fel: ha el tudjuk azt fogadni, hogy a tudományos fejlődés és az abból következő környezeti és tudati változás mindenkit érint a világon, akkor miért van az, hogy valakik számára természetes megölni vadidegen embereket (pl. háború esetén), mások pedig képtelenek erre a szintre “süllyedni”. És ha már itt tartunk azt a kérdést is feltehetitek nekem: “Miért mondod azt a képtelen hülyeséget Józsi, hogy a vadidegen emberek gyilkolását önmagamban nem tudom elfogadni?” A kérdés jogosnak tűnik, ráadásul én is egy béke és emberszerető lény vagyok, aki a légynek se tudna ártani. Na jó, a légynek még igen, szóval van előttem fejlődési lehetőség. 🙂

A válasz pedig az, hogy Mindenki a saját szintjén “nyomorog” és megfelelő tudatosság nélkül(!) csak a saját szemüvegemen keresztül vagyok képes a világról véleményt alkotni. Az egyéni szemüvegek jóllehet bármennyire is egyéniek, mégsem teljes mértében azok, mert sok-sok ember van, aki mégicsak közös hullámhosszon rezeg velem és amikor ezt az ego szintjén megtapasztalom, akkor “örül a májam”, hogy igazam van. Valójában azonban “nincs igazam”, hanem a valóság egy adott tudatossági szintjén belül van igazam. Erre a felismerésre pedig Don Beck és Chris Cowan ébresztettek rá, akik létrehozták az ún. spiráldinamika modelljét. (Az, hogy erről ebben az összefüggésben billentyűt ragadtam egy nagyon kedves olvasómnak, Nagy Gábornak is köszönhetem, aki a 2012. augusztus 7-i HungaroPiacon történt előadásom után ezt a már általam ismert modellt rendkívül szemléletesen kielemezte nekem. Köszönöm Gábor!)

A spiráldinamika lényege az, hogy a világban élő emberek jelenleg 8 különböző tudatossági szinten működnek és ezek a szintek “spirálisan” felfelé, az ég felé mutatnak. Aki egy szinttel “feljebb” csúszott (akár csak az életének egy adott területén), az már nem tud visszacsúszni, mert aki elindult a fény felé, az nem vágyik a sötétségbe. (Jóllehet a sötétség állapota is tökéletes része a VANságnak és ezt nagyon fontos megérteni!) Az egyes tudatossági szinteken tehát vannak, akik még “újszülöttek” és teljesen ösztönlények, ők a “csak nekem legyen jó” típusú emberek, és sok szinttel feljebb vannak a közösségi felelősségvállalással felvértezett egyének, akik már megtapasztalták az önző én-valóság különböző szintjeit és úgy gondolják, hogy a környezet attól lesz a legszebb, ha a sajátomon túl mások életét is szebbé, örömtelibbé teszem. (Ezt a józsiblogot sokkal inkább ilyen szinten tartózkodó emberek olvassák, ugyanis az “alsóbb” szinteken lévők számára az, hogy én ingyen, mások tisztánlátásáért összefüggésekre mutatok rá, az maga a butaság non-plusz ultrája. :))

Az egyszerűség kedvéért a modell kitalálói az egyes tudatossági szinteket színekkel jelölték meg, így az ő értelmezésünkben a világot (alulról felfelé) bézs – bíbor – piros – kék – narancs – zöld – citrom – türkiz típusú emberek alkotják. Érdekessége a színek meghatározásának, hogy az élénk, tüzes (férfias) színeket a lágyabb (nőies) színek követik, ezzel is utalva arra, hogy a tudatosság fejlődése a bennünk lévő férfi és női energiák váltakozását egyaránt igényli, s a jelenleg(!) legfelsőnek tartott türkiz szín a belőle áramló nőies energiájával pedig arra enged következtetni, – amit még én is hónapokkal ezelőtt leírtam -, hogy jelenleg a nőies energiák kulcsfontosságúak a rezgésszám-változáshoz, mert az van a csúcson! Fontos azonban elmondani azt, hogy a türkiz szín csak jelenleg a legmagasabb szint, mert nagyon is elképzelhető, hogy azt egy bármilyen férfi energiájú szint követi majd, ha az emberiség tudatilag eléri azt a szintet. (Ezt a szintet az integrál pszichológiában korálnak hívják, de ez még “nem hivatalos”). Ami a lényeg, hogy minél feljebb vagyok a “színskálán”, annál inkább egységként tekintek a világra, mert MIND EGY. Ezt Hamvas Béla úgy hívja, hogy az ember felülemelkedve az individuális élet állapotán a mindenre kiterjedő lét állapotban a lélek intenzív érzékenységét éli meg. A lélek intenzív érzékenysége… Az öreg Béla tudta hogyan kell úgy fogalmazni, hogy letegyem a kupicát és elmerengjek egy pöttyet. 🙂 (Jóllehet Hamvas Béla a védikus megközelítés szerint a tudatosságot az ego varázslatának tartja, ugyanis míg a tudatos egyén önmagára és a világra reflektál, addig az isteni lét érzékenységével átitatott tudattalan – vagyis a tudat alatti – Én a lélek által kapcsolatban van az Egységben élő teremtéssel és ismeri önmagát. Erre utal a lelki-ismeret kifejezés, ugyanis a lélek mindig tudja, hogy mi az, ami Istentől való és mi az egó által kreált illúzió!)

Hogy is vannak tehát ezek a színek? Csak nagyon röviden, hogy tiszta legyen:

A bézs a legalsó szint, férfias energia és küzdelem jellemzi. Ez a “valami újat kell létrehozni” érzés. (Megszerzem a csajt!) A bíbor feminin energiát hordoz – sok esetben tele van miszticizmussal – és “gatyába rázza” a bézs által létrehozott újat, amelyben ezáltal csökken a káosz. (Oké, már összejöttünk, most ismerkedjünk meg jobban és puhítsuk a kapcsolatot.) A piros ismét férfias és a már “rendezett káoszt” nyers energiával kiterjeszti a világra. (Enyém a nő, ha hozzáérsz, véged!) A nőies kék kiegyenlíti ezt a hódító időszakot, az energiákat rendszerbe szedi a harmónia érdekében. (Boldogan élünk együtt.) A férfias narancs színű egyén kiterjeszti ezt a harmóniát és az élete egyéb részévé is akarja tenni. (Sikeressé akarok válni, én akarok lenni a király!), a zöld “befogadó” nőiessége viszont ezt a harmóniát közösségi szintre emeli. (Ha másnak jót teszek, nekem még jobb lesz!) A férfias energiájú (citrom)sárga a meglévő közösségi harmóniát magasabb szintre emelve létrehoz egy új, magasabb szintű rendet. (A férfierő teremt!) A türkiz pedig a maga nőiességével a megteremtett új rendet (mind EGY!) rendszerezi. Ez már egy beavatott szint, mert itt tisztában vagyok a teremtés metafizikai (=természeten túli) valóságával. Magyarul azzal a nem látható egységgel, amely mindent és mindenkit összekapcsol. Fontos megjegyezni, hogy ez a felfelé mutatóan spirális tudati “fejlődés” az élet minden kis szeletére jellemző és minél több területen van meg az éberségem (=a világra, mint elválaszthatatlan egységre tekintek), annál magasabb létrendi szintre kerülök. A magas létrendi szint pedig az össz-színvilágomat (spiráldinamikai értelmezésben) emeli. Magyarul akkor vagy a király, ha minden szinten türkiz vagy. De vigyázz, mert ha a türkiz “szint” illúziójában királynak érzed magad, akkor még igen csak narancs “szinten” vegetálsz. 🙂

Ha tehát valami számomra nem világos, vagy nem értem, akkor mindig jusson eszembe a következő mondat:

A tenger mélyén úszó halak nem látják a magasan szárnyaló madarakat!

Magyarul: egy adott tudatszintről egy lényegesen magasabb tudatszint nem értelmezhető. (Visszafelé azonban igen, és ezért is írom ezt a bejegyzést!)

Oké, oké, ez mind szép és jó, de mi a sz@rt kezdjek ezzel Józsi?

Hogy csakis önmagamról beszéljek, elképzelem, hogy az élet egy adott területén sokat foglalkozom az önmagamban lévő tudás fejlesztésén. Ezen a szakterületen Én egyre magasabb szintre kerülök, a bézsből indulva a megfelelő energia és figyelem (+cselekedet!) összpontosításának köszönhetően hamar a piros, majd kék, majd narancs, zöld és (jó esetben) feljebbi szintekre jutok. Élvezem, hogy “már értem (b@zdmeg!)” és rá szeretném kényszeríteni (=önzetlenül odaadni) másoknak is ezt a felismerést. Egy felismerést átadni azonban nem lehetséges (a felismerés lényege ugyanis pont az, hogy egyéni szinten történik!) és ez engem, ego szinten zavarni kezd. Az elmém korlátait nem meglátva eszembe sem jut, hogy az a másik ember ezen a szakterületen nem képezte magát (annyit vagy egyáltalán) és még mindig bézs vagy bíbor “szinten” áll, azonban mivel neki más a szakterülete, azon belül lehet, hogy már ő is narancs, zöld vagy még feljebbre jutott. Én meg megítélem a “korlátozottsága” miatt, pedig lehet, hogy az ő szempontjából meg bennem van a bibi. Jujj. 🙂

A saját speciális szakterületemen túl mindazonáltal vannak olyan általánosnak nevezhető ismeretek (például az önismeret, egészség, kommunikáció vagy akár pénzügyi- gazdasági ismeretek területén), amelyek a mindennapi létezéssel folyamatosan fejlődnek, tekintve, hogy híreket, elemzéseket, esettörténeteket olvasunk és hallunk nap, mint nap. Vagyis ha nem a világtól elzárva élem az életemet és eljut hozzám a környezet “zaja”, akkor akarva-akaratlanul változik a véleményem és megtanulom egy bizonyos – jó esetben egyre tisztább – szemüvegen keresztül szűrni az információt. Ha pedig ez a szemüveg egyre kevésbé az ÉN-ről és egyre inkább a MI-ről szól, akkor magasabb tudatszintre kerülök, mert ez a – ha lehet így nevezni – “tudati fejlődés” rendje. Hamvas Béla ezt a fejlődést hívja úgy, hogy egyre inkább elérjük az éberség állapotát. (Egyébként ennek az éberségnek a szimbóluma a még sok helyen templomtornyokon látható kakas, Aszklépiosz kakasa.)

Ebből a megközelítésből az következik, hogy a fejlett nyugat és a barbárnak nevezett 3. világbeli társadalmak alapvető különbsége az, hogy a benne élők egyéni tudatszintjének a “színe” határozza meg magának a népnek a tudatszintjét, vagyis minél több ember bocsájtja ki az egység rezgésszintjét, annál jobban közeledünk a türkiz felé. A nyugati világ valahol a narancs “szint” körül rezeg most, mely a profit elsődlegességét veszi alapul és ez alapján méri a sikert, míg pl. egyes afrikai országokban, ahol a természeti erőforrások feletti hatalom határozza meg egy ember státuszát, még sokkal inkább a bézs és piros “szintek” között élnek. India, vagy pl. Tibet bizonyos részein pedig már a türkizbe hajló helyek is lehetnek (melynek jellemzője a globális EGYségérzés), de pl. a Kulturális Kreatív mozgalmak is segítenek nekünk a narancsból a zöldbe átlépni. Ha az ember él és gondolkodik, akkor ez az ún. “spirális dinamizmus” az élet elkerülhetetlen velejárója.

Hogy hogyan tudom ezt az ismeretet a mindennapokban használni?

Nos, ez viszonylag egyszerű. Mivel mindenki a saját szintjén “nyomorog”, ezért a hétköznapi kapcsolatteremtéseink alkalmával kérdezni kell a másik embert (ha már zöld “szinten” vagy, teljesen világos, hogy “ő is Te vagy”, ugye…), hogy mit tart fontosnak az élet különböző területein. Amikor én kocsmázok például és egy olyan emberrel beszélgetek, akinek teljesen mindegy, hogy az általa választott foglalkozással esetleg mások átverése által szerez pénzt, akkor tudom, hogy ő még az alsóbb “szinteken” tart (ami úgy ahogy van, tökéletes!) és nem rabolom a saját időmet azzal, hogy erkölcsórákat tartok a zöld “szintű” közösségi gondolkodásról, mert úgy sem fog “átmenni”. A legtöbb, amit tehetek az az, hogy elmesélem neki a saját látásmódomat, hiszen én is azáltal jutottam / jutok “magasabbra”, hogy mások tapasztalataiból merítek bölcsességet.

Beszélgetsz tehát ismerősökkel és ismeretlenekkel és figyelsz. Amennyiben egy picit is tanulmányoztad ezt a modellt, fel fogod ismerni, hogy a másik éppen hol tart és önmagadban kuncoghatsz végtelen nagy szeretettel, hogy “hehe, a Béla még tök bézs“, miközben te már a kékből épp a narancsba fordulsz az adott témát – vagy éppen a VANságodat – illetően, máskor meg ha eléggé őszinte vagyok önmagamhoz, akkor Én fogom megállapítani azt, hogy “huhúú, ezen a szinten én még épp csak most léptem át a piros szintet!” (és ez tökéletesen rendben van), s ha ezt képes vagyok megtenni, akkor nem irigykedéssel és egoból fogok reagálni egy nálam “magasabb szinten” lévő ember gondolataira, hanem alázattal. És máris van esélyem fejlődni. Juhé. 🙂

A cikk címében feltett kérdésre tehát a válasz az, hogy a világot azáltal változtatjuk meg, hogy nyitva tartjuk az elménket és a szívünket, a felismeréseinket pedig megosztjuk a világgal (és példát mutatunk velük!) – és ebben az értelmezésben már szerintem Albert bácsi is büszke lenne ránk, mert csinálunk valamit és nem csak passzívan szemlélődünk (bár a fókuszált szemlélődés az már teremtés is lehet!) -, mert ez hozza létre azt az energiaáramlást, amely másokra (=én+világ) hatással van/lesz, s amely által a világ változása pozitívabb irányt vesz apró lépésekben. Jóllehet a spiráldinamika modelljén kívül van még egy csomó másik, amelyik működőképes, de saját tapasztalatom az, hogy az életben mindenhez valamilyen “eszközt” használunk (és ha működik akkor bizonyosságunk is lesz benne!), legyen az egy bölcs ember hitvallása, egy tudós ember kutatásának rendkívüli eredménye, vagy akár csak a sarki “Józsi bácsi” kocsmafilozófiája. Szerény véleményem szerint tökmindegy, csak az a lényeg, hogy úgy érezd, közelebb kerültél az EGYséghez az “eszköz” által.

Azt hiszem, most elmegyek és a szokásos feles lehajítása mellett lecsekkolom a kocsmában a bíbor, piros, kék, narancs és zöld haverokat és megbeszélem velük, hogy esetleg keressünk egy olyan másik krimót, ahol sárgák és türkizek is megfordulnak. Bár kétlem, hogy egy “jó öreg” türkiz éppen az ágyas szilva mellett találná meg a megoldást, de sosem lehet tudni… 🙂 Egészségetekre!

A kis lépések művészete

A kis lépések művészete

A kis lépések művészete

Ez a bejegyzés egy végtelenül egyszerű folyamatról szól, amit úgy hívnak, hogy fokozatosság. Ismerjük ezt a szót mindannyian, tudjuk, hogy mit érzünk a hallatán. Szinte vicces, hogy egyáltalán írok róla, de kutatásaim szerint az egyik legnagyobb erővel rendelkező fogalom, mely a jelen pillanaton keresztül a jövőt formálja a segítségemmel(!). Tulajdonképpen ezért írom ezt a blogot is azok számára, akik válaszokat keresnek és talán a válaszaikhoz találnak itt egy-egy puzzle darabkát. A világ(om) megváltoztatásához egyetlen pici lépés elég. Egyetlen pici lépés, minden nap.

“A leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik.”
(Konfuciusz)

Tegyük fel, hogy pl. fogyni szeretnék. Van rajtam 15 kiló túlsúly, bármit csinálok, egyszerűen nem tudok megszabadulni tőle. Megpróbálkoztam egy csomó diétával, de nem segít. Gyors eredményt szeretnék, ezért elmegyek ultrahangos zsírbontásra, hátha attól jobb lesz a helyzet. Talán segít, talán nem. Többnyire nem. Radikális változást nem könnyű elérni, mert ahhoz meg kell változnom minden szempontból, szépen, lassan. Ráadásul még az is ott van – és vigyázni, mert ez trükkös, de (sajnos) igaz -, hogy (!) nem azt hiszem, amit tapasztalok, hanem azt tapasztalom, amit hiszek. (Ezt a mondatot érdemes megjegyezni, mert szerintem ez a boldogság titka!) Magyarul a valóságot a tudatalattimban zakatoló hitrendszer által tapasztalom meg, ahogyan arra a Szelektív érzékelés c. bejegyzésben már utaltam. A változ(tat)ás pedig egy bitang nehéz feladat, mert mint tudjuk: a gondolataink szabják meg a szavainkat, a szavaink határozzák meg a tetteinket, a tetteink alakítják a jellemünket és a jellemünkből fakad a sorsunk. Mi tehát az első, “pici” lépés? Meg kell változtatnom a hitemet, odabent: “Képes vagyok rá, hogy lefogyjak”. Ezek után jön minden más. Az eredményt biztosító hitrendszer “megalapozásán” túl meg kell találnom a számomra megfelelő diétát (=céltudatosan szabályzott étrend), és egy rendszeres sport tevékenységet, amit végeznem érdemes. Az eredményhez az elme-test-lélek szintek együttesén kell dolgoznom. Minden nap egy picit. A kulcs a rendszeresség és a fokozatosság. A döbbenetes számomra az, hogy némi kutatómunkával rájöttem arra, hogy az “emberiség történelmét írók” így mossák át az agyunkat. A “kis lépések művészetét” alkalmazva. Úgy, hogy észre sem vesszük.

Ezt a képet láttátok már?

Többször említettem már, hogy a tradícionális létforma alapvetése az Isteni rend. A fa lényege a faság, a bogár lényege a bogárság, az ember lényege az emberség, az igaz lényege pedig az igazság. Ebben a szemléletben a létező dolgok nem akarnak mások lenni, mint amik, mert akkor elveszítenék létezésük értelmét. Ez most nagyon triviálisnak tűnhet így leírva, de ha egy kicsit közelebből megvizsgáljuk a világunk menetét, pont ezek az alapelvek sérülnek. Minden nap egy picit jobban, apró lépésekben.

Az egyszerűnek tűnő dolgok kis lépésekben átalakultak valami teljesen mássá: Pénz, egészség, közterhek viselése, oktatás, és igazából minden, ami lényeges. Nézzük őket sorban:

A pénzvilág életünk része, a hírek fele arról szól, hogy mi lesz a tőzsdével, az eurozónával, a világgazdasággal. Amikor annak idején kialakult a modern bankrendszer és a hitelezés, egy nemesnek tűnő szándék volt mögötte: Ha a betétesek pénzét (pénz=értékközvetítő jel) a bank kihelyezi magasabb kamatra, mint amennyit ő fizet érte a betétesnek, akkor a hitel lehetőséget teremt az értékteremtésre és mindenki jól jár. Mivel a hitelpénzből létrejövő érték szerencsés esetben simán “meg tudja termelni” a kamatfizetéshez szükséges többletjövedelmet és így nem kell megvárni, míg a beruházó, fejleszteni vágyó ember vagy társaság összeszed annyi pénzt, amiből az értékteremtés megvalósulhat. A hitel tehát ebben a funkciójában jó. Ez a folyamat mindaddig teljesen egészségesen működött, amíg a biztonságot és gyorsabb fejlődést megteremtendő létre nem jött a részleges tartalék rendszere (fractional reserve banking), mely egy olyan természetes következménnyel járt, hogy a kihelyezendő hitel mértéke több lett, mint a betétállomány (=a bankba betett lóvé összege). Ez a többlet hitel-számlapénz az ún. pénzmultiplikátor hatás által jön létre, erről már többször írtam korábban. Magyarul a bankrendszer több pénzt helyezhet ki, mint amennyivel fizikailag rendelkezik. Ez egy teljesen elfogadott folyamat, Magyarországon ennek köszönhetően kb. 4x annyi pénzt helyeztek ki bankok hitelben, mint amennyivel rendelkeznek. S bár a gazdaságot ez valóban pörgeti, van benne egy csavar: az extra számlapénzre, mely valójában a “semmiből” (=multiplikátor hatás által) jött létre, ugyanúgy kell kamatot fizetni és ez már probléma, mert a kamat visszafizetéséhez szükséges pénz valójában nem létezik. (Ebbe a műveletbe már korábban belementem az Ezért nő a szegénység c. írásban.) Ahogy azonban A “szabadság” ára c. bejegyzésemben írtam hónapokkal ezelőtt, ezt a folyamatot valahol az emberiség kapzsisága teremtette. Szeretünk tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takarónk ér. (A modern bankrendszer pedig úgy lett kitalálva nagyon okosan, hogy ebből az emberi szükségletből bődületes adósságot csinált – szépen lassan, fokozatosan! – egyéni és nemzeti szinten egyaránt. Észre sem vettük és felzabáltuk a jövőt előre, ezért már nem a nemzetállamok diktálnak, hanem az, aki a pénzt előállítja.)

A gazdasági életben oly fontos (érték)tőzsde sem az már, mint régen. A tőzsde annak idején az áru- és nyersanyagpiacok, a kötvény és részvénypiacok működését nagyon szabályozott módon biztosította, ma már azonban a mega-giga spekulációk színtere, ahol a valódi értékteremtés és értékcsere nem cél. 2008 őszi adatok szerint az amerikai bankok közti hitelfedezeti biztosítás (=CDS, azaz Credit Defaul Swap) mértéke meghaladta az amerikai államadósságot, ami akkor 14 ezer milliárd dollár volt, egyéb származtatott ügyletekből pedig mintegy 700 ezer milliárd USA dollárnyi tőzsdei termék keletkezett. Mindez szépen, lassan, fokozatosan. (700 ezer milliárd dollár az olyan sok pénz, hogy 1 dollárosokból kb. 700 ezer km hosszú pénzoszlop lenne! Az majdnem a Föld-Hold távolsága oda-vissza. Ha szeretnél egy szemléltetést látni 1 billió dollárról – 1 trillion – nézd meg ezt a videót.) Mivel ez a folyamat azóta sem változott sokat, ezért számíthatunk rá, hogy lesznek még nagyon durva gazdasági hullámzások, összeomlások a közeljövőben! (Ha még nem láttad, nézd meg a “Bennfentesek” c. filmet ezzel kapcsolatban, klikk ide!)

A kis lépések eredménye tehát az lett a pénzvilágban, hogy az értékek mérésére és cseréjére hivatott eredetileg ingyenes(!) jel, a pénz, már teljesen máshogy működik, mint ahogy kitalálták. Irányító és hatalmi eszközzé vált és fontosabb lett, mint az élet.

Aztán ott van az orvostudomány, a gyógyítás kérdése. Hippokratész idejében még a test-lélek-elme szintjén működött a gyógyítás. Nagyon sokszor nem volt benne komoly pénz, a gyógyító célja a tisztes megélhetés megteremtése volt és az, hogy az emberek ne szoruljanak rá az ő szolgáltatásaira. A távol-keleten bizonyos országokban azért fizették az orvost, hogy egészségben tartson embereket vagyis, ha betegség ütötte fel a fejét, a gyógyító nem kapott fizetést. Ez ma már nagyon nem így van. Az orvostudomány és a gyógyítás szépen, fokozatosan átalakult a világ legnagyobb üzleti vállalkozásává. Aki beteg, az fél (=nem egész) és minden pénzt kifizet ahhoz, hogy meggyógyuljon és egész(séges) legyen. Az ellenpólusok, a megelőzés hírnökei természetesen ott vannak a gyógyításban is (táplálékkiegészítők, vitaminok, lélek- és energiagyógyászok, stb.), de a helyzet az, hogy ezeket a TB egyáltalán nem támogatja és így sokak számára megfizethetetlenek, ráadásul ügyes törvényhozással ezeket az üzletágakat lépésről-lépésre olyan helyzetbe hozzák, hogy rengeteg lesz közöttük a kókler is (pl. bizonyos helyeken már nem kötelező ráírni a vitaminos tégelyre, hogy adott vitaminból és ásványi anyagból mennyi van benne, így bárki bejöhet a piacra, az is aki “hulladékot” árul!) és így nem lesznek hitelesek ezek a cégek. Nagyon lényeges pont, hogy ezeket az előnytelen törvényeket mindig lépésenként hozzák meg a fejünk felett, hogy hirtelen ne érezzük a nyomást. Ismeritek a béka történetét, amelyiket beleteszik a vízbe, alágyújtanak és mivel szépen lassan forr fel a víz, mire észbekap már megfőtt. (Ajánlom figyelemetekbe a vitaminszabadsag.com oldal videóit, ezzel kapcsolatban nagyon sok infó található ott!) Íme egy rövid, nagyon fontos részlet:

(Ez a felvétel 2008-ban készült és az előrejelzések csak részben váltak valóra, de a bejegyzésem szempontjából ennek nincs jelentősége, mert a lényeg az, hogy a Nagy Testvér hogyan húzogatja a szálakat felülről.)
 
A gyógyítás területén a kis lépések azt eredményezték, hogy a test-lélek-elme szintjén elérendő egyensúly megteremtése helyett a legfőbb cél a profit lett, s így az, hogy minél több embert gyógyszerfüggőségben tartsanak, mert az hozza a folyamatos, tervezhető bevételt.

Az oktatás sem sokkal különb ma már (sajnos). Rengeteg elméleti ismeret, melyeket mint dogmákat vernek a fejünkbe. A rendszer azt mondja: Hidd azt, amit én akarok, hogy higgy. Nem az a lényeg, hogy tudom-e alkalmazni a tanultakat, hanem az, hogy vissza tudom-e a könyvet köhögni pontosan. Ha igen, akkor megkapom a tudás elismerésének illúzióját, ha pedig nem, akkor nem lesznek jó esélyeim az életben. Legalábbis ezt mondják… (Az elméleti tudással persze semmi gond, de gyakorlatba ültetés nélkül nem segíti az élet valódi megtapasztalását!)

Az igazi, hasznos és értékteremtő tudást a tradícionális társadalmakban mindig a mesterek tanították és gyakorlati beavatás (megfelelő szellemi érettséggel párosítva!) kellett hozzá, hogy valódi képességeket birtokolj egy idő után. Mindez lépésről-lépésre, mert nincsen “kvantum ugrás” (=az ember nem képes gyorsabban futni, mint ahogyan a lába bírja). Ehhez sokszor pl. a fegyelmen keresztül kellett tudatosságot tanulni, ami könyvekből nem megy könnyen. Ueshiba Moriheitől, az aikido alapítójáról mesélték nekem, hogy amikor haldoklott, odahívta a tanítványait és megkérdezte, hogy akar-e valaki harcolni vele ilyen állapotban. Az egyik tanítványa azt gondolta, hogy a haldokló mesterét végre legyőzheti, mire az öreg mester 2 mozdulattal a földre kényszerítette a tanítványát, majd visszafeküdt az ágyába és rövidesen meghalt. Morihei tudta, hogy a benne lévő energia mire elég még. (Persze az is lehet, hogy ez városi legenda, nem tudom.) Amit a YouTube-on található videókon is látunk, az szerintem valódi tudásra vall, s ez az a képesség, amit meglátásom szerint az oktatási rendszer szépen, fokozatosan le akar építeni a társadalmakban. Nem véletlen, hogy egyre kevésbé fontos a fegyelem kérdése az iskolában. (Megfelelő tudatossággal a fegyelem megkövetelése nem egyenlő a birkaságba taszítással!)

Az oktatás területén aprócska lépésekkel szakbarbárokat nevelnek belőlünk, akik a tágabb összefüggéseket már nem látják át, és így dolgos kis hangyaként éljük le az életünket azt gondolva, hogy elképesztően okosak és fejlettek vagyunk.

Aztán ott van az adózás kérdése. Mivel a teremtett banki számlapénzek (=kihelyezett hitel) tömkelegére visszafizetendő kamatok mennyisége általában növekszik (nemzeti szinten is, lásd államadósságok emelkedő görbéje), ezért szépen, fokozatosan növelni kell az adókat és újabb adónemeket kell kitalálni, amelyekkel ennek a kamatfizetési kötelezettségnek a végrehajtását bizosítani lehet. (Mindezt főleg azért, mert a végletekig eladósodott nyugati államokban a termelőgazdaság mérete töredékére csökkent és tkp. nincs miből a kamatokat kifizetni!) A sötét középkorban max. 10-20% adót szedtek a szerencsétlen halandótól, ÁFA pedig nem volt. Ma egyes országokban a jövedelem fele elmegy mindenféle adókra (ezért fele annyi a nettó, mint a bruttó), és a maradékot is csak ÁFÁ-val terhelt dolgokra lehet elkölteni. Ezt mi teremtettük kedves barátaim! És közben az összes gazdasági önállóságunkat elveszítettük. Szépen, fokozatosan.

Az adózás tehát ma már nem csak arról szól, hogy a közterheket viseljük, hanem arról, hogy a kapzsiságunkra és gyengeségünkre alapozott eladósító propaganda eredményeként létrejött elképesztő méretű egyéni és nemzeti kötelezettségeinket vissza tudjuk fizetni.

(Az alábbi részlet az “Egy bogár élete” c. gyerekeknek! szánt vicces, animációs filmből való. Emlékeztek arra, hogy a Beszédes szimbólumok, ostoba elméletek? c. írásban pont azt boncolgattam, hogy az üzeneteket kiteszik az orrunk elé?)

Még számos példát hozhatnék arra, hogy az élet mely területén tapasztalható a kis lépésekben, fokozatosan kiépített gazdasági függőhelyzetnek és a tekintélyelvű rendszernek köszönhető egyre növekvő külső irányítás, de a jó hírem az, hogy mint ahogyan a dolgoknak sincsen minősége (csak annak, aki alkalmazza és megfelelően értelmezi őket!), így a fogalmak jelentése és a társadalomra, azaz ránk mért hatása is azon múlik, hogy mi mire használjuk őket, hogyan értelmezzük a jelentésüket. A szabadságunk elveszítésének fokozatossága megfelelő tudatossággal fokozatosan, kis lépésekben átalakítható, visszafordítható. (Ha ebben nem hinnék, nem szövegelnék itt. :))

Egy pillanatra szeretnék visszautalni A vonzás törvénye nem működik c. pozitív témájú bejegyzésemre is, melyben számos olyan alapelvet összeírtam, amely segíthet bárkinek, hogy az álmai, céljai megvalósításához szükséges lépések ismeretének birtokában úgy élje az életét, ahogyan szeretné. Meggyőződésem, hogy ha megfelelő alázattal és türelemmel hajlandók vagyunk az apró, kicsi lépések megbecsülésére, akkor van esély egy emberközpontú világ megteremtésére is. Az első lépés, hogy a saját életemben megteremtsem azt az egyensúlyt, nyugalmat és alázattal teli létet, mely az emberközpontúság irányába visz a profit istenítése helyett. Engem mindig feldob, ha azt érzem, hogy nyitott, kérdéseket feltevő és lételméleti kérdéseket boncolgató emberekkel hoz össze a sors, akik hisznek abban, hogy a világot én teremtem (és már tudják, hogy a pénz csak eszköz és nem cél).

Az információ természete szerintem egyébként több rétű. Vannak olyan adatsorok (=ilyen-olyan információk), melyeknek közvetlen hatása a jelenlegi életemre nincsen, hasznosságuk mégis van. Ilyen lehet például a bizonyos életkorban megjelenő krónikus betegségek megelőzésének, a helyi pénzek működésének vagy a háborúban való túlélésnek a témaköre. Szerencsés esetben nincsen szükség akut beavatkozásra egyiket illetően sem (jelen pillanatban), ha azonban kis lépésekben információt gyűjtök róluk, mert ezzel is gazdagítom az életemet és az értékes információ által a félelem (bizonytalanság) faktort csökkenteni tudom (!), akkor igenis értéket képviselnek. Gondolj csak bele abba, hogy egy adott célod eléréséhez van A, B, C, D, E, F, stb. terved és mindegyikben megvan a bizonyosságod. Fogsz félni? Az életünk, legyen az egy sikertörténet vagy tragédiák sorozata, a legtöbb esetben a megfelelő vagy a nem megfelelő irányba megtett kis lépéseknek az eredménye. Elcsépelt közhely ez, tudom, de szerintem ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A kis herceg c. könyve által világhírűvé vált Antoine de Saint-Exupéry ezt csodálatosan megfogalmazta az alábbi művében:

Antoine de Saint-Exupéry: Ima

Uram! Nem csodákért és látomásokért
fohászkodom, csak erőt kérek a
hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé,
hogy a napok sokféleségében és
forgatagában időben rögzítsem
a számomra fontos felismeréseket
és tapasztalatokat.
Segíts engem a helyes időbeosztásban.
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok
fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy
csupán másodrangú fontossága
megítéléséhez.

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és a
mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak
az életen, de értelmesen osszam be
napjaimat, észleljem a váratlan
örömöket és magaslatokat.

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy
az életben minden simán kell,
hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a
józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések
az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk.

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt,
akinek van elegendő bátorsága és
szeretete az igazság kimondásához.
Az igazságot az ember nem magának
mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen
Úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.

Kérlek segíts, hogy tudjak várni.
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk
Van a barátságra. Add, hogy az élet legszebb,
legnehezebb, legkockázatosabb és
legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk.

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a
kellő pillanatban és a megfelelő helyen
szavakkal vagy szavak nélkül egy kis
jóságot közvetíthessek.

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől.
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt,
amire szükségem van.

Uram! Taníts meg a kis lépések művészetére!

Ámen

Kérlek ne haragudjatok rám, ha egy kicsit túllihegtem ezt a témát, csak az az érzésem, hogy ez fontos. Nagyon sok ébresztgető film és weblap van már az interneten, melyek a megvezetések természetéről és a lehetséges megoldásokról, kiútról mesélnek, azonban személyes tapasztalatom az, hogy nagyon sokan feladják már magát az elképzelést is, hogy valóban lehetséges apró lépésekkel csodát teremteni és szerettem volna emlékeztetni az olvasóimat és önmagamat is arra, hogy ez csak így lehetséges!

Ha tehát bármit pozitívan változtatni akarunk, érdemes készítenünk egy tervet és minden nap egy picit meg kell valósítani belőle. Legyen az egy sport tevékenység, egy étrend változtatás, egy nyelv vagy egy speciális képesség elsajátítása, harapjunk bele minden nap egy falatot, és még az is lehet, hogy a szokásaink megváltoztatják a sorsunkat! Most, hogy ezt a bejegyzést megírtam, azt hiszem már tudom, hogy az én új apró lépéseim mik is lesznek holnaptól.

Meglátásom szerint megnyugtató tudni azt, hogy azok az apró lépés-energiák, amelyek évszázadok ügyes propagandájával a modern emberiséget egy egyéni és társadalmi szinten megosztott, fogyasztó, anyagias ösztönlénnyé tették, másra is használhatók, hogyha hiszünk az egység, a szeretet irányába mutató tettek erejében.

Tartsátok nyitva a szemeteket és figyeljétek azokat a kis lépéseket, melyekkel az életünk egyre nagyobb külső kontroll alá kerül, de koncentráljatok azokra az apró momentumokra, amelyek a belülről fakadó isteni energiával létrehozzák azt a lelki szabadságot, melyhez semmilyen külső irányítás nem fér hozzá.

Most pedig azt hiszem, hogy egy aprócska lépéssel be is ugrom a kocsmába és lehajítok egy felest, persze csak orvosság gyanánt. Egészségetekre! 🙂

Szelektív érzékelés

Szelektív érzékelés

Szelektív érzékelés

A világot olyannak látom, amilyen én vagyok. Ezt már korábban is említettem, de az ismétlés fontos. A reklámokat sem egyszer nyomják le, ugyi… A világ számomra(!) olyan, amilyennek a bennem meglévő információk alapján azt értékelni és megítélni ÉN képes vagyok. Ennyi. Ez a legfontosabb puzzle darabka annak kibogozásában, hogy a szépségkirálynő választások győztesei által hangoztatott világbéke elérhető legyen. Ami persze nem cél. A vagyonátrendeződés békeidőben ugyanis nem működik. Ezért nem cél az sem, hogy a világot olyan szemüvegen keresztül nézd, amiről most írni fogok.

Nem tudom, hogy láttátok-e a Mi a csudát tudunk a világról? c. filmet. Ez a 2004-ben készült, véleményem szerint remek alkotás leginkább azt az üzenetet igyekszik átadni a nézőnek, hogy az elme által kibocsájtott fókuszált energia teremti a valóságot: Amire nem nézek rá, aminek nem adok fókuszt, az nem létezik. A kvantumfizikus tudós bácsik legalábbis ezt állítják és én hiszek nekik. Lehet, hogy tévedek (mindig benne van a pakliban), de a jelenlegi világképemhez ez a nézet passzol a legjobban.

A valóságnak van egy közös szelete, melyet látszólag mindannyian ugyanúgy érzékelünk. Egy utca, egy ház, egy adott ember kinézete, vagy bármi, ami a fizikai valóságban megjelenik, arról képesek vagyunk egy olyan leírást adni, ami külsőleg mindenki számára ugyanaz. (Jóllehet, ha kvantumfizikai úton közelítem meg a látható valóságot, abból is csak annyi létezik a jelen pillanatban számomra, aminek épp figyelmet adok és minden más nincsen, de most az egyszerűség kedvéért egyezünk meg abban, hogy a fizikai valóság az akkor is van, ha nem nézek rá. :)) Ami azonban különbözik – és ebből mintegy 7 milliárd van jelenleg a földön -, az a nézőpont és az értelmezés. Ahogy Tony Robbins mondani szokta: nem az határozza meg az életedet, hogy mik történnek veled, hanem az, hogy ami történik azt hogyan fordítod le az elméd nyelvére, hogyan értelmezed önmagad számára. Ebben pedig véleményem szerint az is benne van, hogy szavakhoz, képekhez, szimbólumokhoz milyen jelentést csatolunk. Ezért nem mindegy az sem, hogy az előző cikkben említett szimbólumok milyen üzenetet hordoznak. Vajon mennyire érzékelem szelektíven a világot, azaz mennyire ragaszkodom ahhoz a valósághoz, amit én igaznak vélek?

A közelmúltban elvégeztem egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek 4 napja alatt újabb összekötögethető pontok álltak össze a fejemben felismerésként. Az információ ugyan létezett, mint ahogy az összes, az emberiség általi felfedezésre váró csoda (és szenvedés!) megteremtésének ismerete már most megvan – hiszen egy valami csak olyan semmiből keletkezhet, melyben az összes létező potencialitás (=ebben az értelmében a történések lehetséges kimenetele) már benne van előre! -, csak oda kellett érjek tudati szinten, hogy az információ számomra jelentést és valóságtartalmat hordozzon. Ahhoz, hogy egy bizonyos “adatsor” számomra használható és értelmes információ legyen, “oda kell érnem” tudati szinten, vagy más szóval “fel kell nőnöm” az információhoz. Ha ezt nem teszem meg, az “adatsor” semmit nem ér. Az információ korában pedig ezt a hibát elkövetni nem annyira oké. (Az adatkezelés fontosságáról ajánlom figyelmedbe ezt a cikket Duncan Shelley tollából: Az utolsó év… II. rész)

Évekkel ezelőtt hallottam azt a példázatot, miszerint a buddhista kolostorokban a szellemi vezető (pl. egy bódhiszattva) mindig megkéri az újonnan érkezett szerzeteseket, hogy 3 évig ne tegyenek fel kérdéseket se, mert úgyis hülyeség hagyná el a szájukat. Végül is, igaz. Ha nem tudom “értelmezni az adatokat”, akkor a bennem már meglévő információkból származó feltételezésekbe tudok csak bocsátkozni, az meg tévútra vihet. És többnyire visz is.

A számomra(!) létező világról a saját érzékszerveimmel szerzett információk alapján alkotok képet (=világképem), ennek viszont a szűrője az az elmém (=ego), mellyel általában azonosulni kényszerülök, mert állati nehéz bevallani önmagamnak, hogy fogalmam sincs mi lehet az igazság és csak találgatok. Amikor megszületünk, teljesen nyitott ez az elme és mindent befogad. Nincsen benne előítélet és szűrő. Én és a világ egységben vagyunk. Olyan dolgokat is érzékelek, melyek említése esetén a felnőttek lehülyéznek és azt mondják rám, hogy “ez a gyerek még angyalokat lát”. Hisz ő még csak gyerek, beszél össze-vissza. Közben meg lehet, hogy tényleg angyalokat lát, vagy csak olyan energiákat, melyek a vörös színen innen és az ibolyán túl vannak. Mivel azonban állandóan lebeszélnek arról, hogy elhiggyem a saját tapasztalásom valóságát, kétségbe esek, ami a félelem előszobája. Irányító modul bekapcsolva. (Tanulság: ha tényleg tanulni akarsz, kérdezd meg a gyerekedet érdeklődve, hogy mit lát és az ő érdekében ne mondd neki, hogy képzelődik. Ha kételkedsz abban, hogy ennek van értelme, olvasd el a Vonzás törvénye nem működik c. cikket)

Agyullámaink 1-3 éves korunkig delta, 4-7 évben téta szinten rezegnek, 7-14 éves korunkig alfa szinten, fölötte pedig béta szinten. (Az alfa szint kb. 7-14 Hz-et is jelent, hogy könnyű legyen megjegyezni. Az alvás fázisai kapcsán ezekről a “görög” szintekről itt olvasható infó.) Sokan tudjuk már, hogy az alfa és annál mélyebb szintek elérése esetén a legfogékonyabb az elme az információra, vagyis ilyenkor a legkönnyebb egy fejlődő elmét befolyásolni. (Bizonyosan hallottál már a Relaxa nyelviskoláról, az is ezen a metóduson alapszik.) Ha a tudatbefolyásolás egyéb. pl. titkos kormányzati felhasználásáról is szeretnél olvasgatni, ajánlom figyelmedbe Drábik János: Tudatmódosítás c. könyvét. (Persze személyes kutatómunka nélkül nem kell mindent elhinni, de ha már 20% igaz, abból, ami a könyvben van, az is elég ébresztően hat. Mindenesetre ne elalvás előtt olvasgasd!) Ami azonban a példa szempontjából fontos, az most az alfa szint. A Silva-féle agykontroll esettanulmányaiból is tudjuk, hogy ha lemész alfába, fog az agyad, “mint a tinta”.

Nem véletlen tehát, hogy ma már az intézményesített oktatás neveli a gyerekeket kötelező jelleggel (alfa szinten pumpálják belénk a “ha nem kapsz jó jegyet, semmit nem érsz” c. mesét), nehogy még a végén a tapasztalati valóság által formálódjon egy ifjú lélek és így olyan “receptorai” is növekedésnek induljanak, amelyek így nem fejlődnek ki annak teljes potenciáljában. Mint például a jobb agyfélteke, ami alfa állapotban rendkívüli módon érzékeli a valóság azon tartományát is, amiről egyébként azt mondják, hogy nem kell róla tudomást venni. Mivel ma már mindent csak megérteni és nem megérezni kötelező, ezért az ember kreatív, intuitív képességei tulajdonképpen “mesterséges altatásban” leledzenek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Rudolf Steiner, az antropozófikus szellemtudományok megalkotója és legismertebb alakja 13 éves koráig nem tudott olvasni, viszont annyi első kézből származó személyes tapasztalattal rendelkezett, hogy ihaj-csuhaj! Ha megnézzük a pasas munkásságát, nem mondható el róla, hogy óriási hátrányban lett volna emiatt.)

Némi óvatossággal és alázattal kijelenthető tehát, hogy a világból azt látom és azt hallom, vagyis azt érzékelem úgy ámblokk, amit az elmém “megenged” nekem. Amit az elme “leszabályoz”, az nincsen.

Visszatérve a jobb agyféltekés rajztanfolyamra, az oktató nagyon egyszerűen és nagyszerűen elmagyarázta, hogy az elménk hogyan ver át minket. Ez most viccesen hangzik, de tényleg így van, ezt már személyes tapasztalásból mondom, hiszen képes voltam többé-kevésbé pontosan lerajzolni egy arcot 4 nap után, pedig rajzból – mint tantárgy az iskolában – mindig is azért kaptam legalább 3-mast, hogy a többi jó jegy között (legtöbbször ügyesen visszaköhögtem a könyvet) ne csúfítsa el a bizonyítványomat egy 2-es alá. 🙂 Kutatások alapján bár a rajzolás a kreatív jobb agyféltekénk működéséhez tartozó képesség, a logikai rendszerekre és ok-okozati viszonyok feltérképezésére kialakított oktatási rendszerünk 80%-ban (de inkább még ennél is magasabb arányban) a bal agyfélteke használatára szoktat rá mindenkit, így logikusan tanulunk meg “meglátni” dolgokat. Olyan dolgokat, amiket egyébként alapból meglátnánk, ha nem lenne kondicionálva az agyunk bal agyféltekés működésre.

Az oktató elmondása szerint a rajzolás és úgy általánosságba véve a képzőművészeti oktatás akármennyire is a kreatív elménkbe nyúl bele, a formákat és vonalakat a bal agyféltekével tanítja meg a tehetséges “nebulóknak”, s ezért nem a valóságot (az apró részleteket!) meglátni tanulunk meg igazából, hanem logikai rendszerbe szedve, megfelelő mennyiségű gyakorlást követően megtanuljuk leképezni a valóságot az arra leginkább hasonlító szimbólumokká. Az emberek nagyobbik részéről ebből fakadóan azért mondható el, hogy nem tudnak rajzolni, mert a valóságról alkotott szimbólumok nem felelnek meg annak, amit tulajdonképpen látunk. (Pl. ha szemet rajzolok, nem félholdacskát rajzolok az írisz mellett úgy, ahogyan az valójában látszik, hanem húzok két elliptikus ívű vonalat egymással szemben és közé teszek egy kört.) Erről beszélek:

Az elménkben élő szimbólumok a valóságról tehát nem pontosak. (Ezzel szemben ha pontosan azt rajzolnám le, amit már a tudatomat is bekapcsolva érzékelek, közelebb kerülnék az igazsághoz. Vö. a valóság szívedben is érezhető természetét a média által közvetített bullshittel.)

A legfontosabb kérdéscsoportba bele is futok eme példa kapcsán:

Ha egy olyan egyszerű néhány vonalat, mint a szem, ennyire szelektív módon képezek le az agyamban, mi lehet a valóság többi részével? Mi van akkor, ha minden egyéb információt a világból is csak annyira látok “pontosan”, mint amennyire az elmémben az emberi szemről élő szimbólum képe él? Mi van akkor, ha azért nehéz fejlődni / változni, mert az elmém ragaszkodik a meglévő mintákba illeszkedő információhoz és elutasítja azokat, melyek kívül esnek eme mintá(ko)n?

Amikor valamit azért utasítunk el, mert nem illeszkedik a meglévő világképünkbe, akkor szerintem becsapjuk önmagunkat, mert bár az információ simán lehet hamis, az elménk kényelmi zónája miatt zárunk ki olyan “adatsorokat”, melyekben leledzhet némi igazság. Vagy akár megismerhetünk egy teljesen más képet a világról, pofont adva ezzel korábbi – esetleg korlátolt – paradigmánknak és olyan élményeket szerezhetünk, mely mentes a szokásos félelemre épülő valóságtól? Erre az egyik legjobb példa az általam már oly sokszor emlegetett Új Német Orvostudomány / Germán Gyógytudomány, mely az elváltozásokat (i.e. betegségek) biológiai (i.e. túlélés tükrében elkövetett) konfliktusok által kiváltott biologikus törvényszerűségeknek írja le, s melyek ún. megoldás utáni szakaszában (=gyógyulási fázis) az elváltozások tüneti súlyossága és a gyógyulási folyamat lefolyása pontosan előre meghatározható. Ez azért forradalmian új megközelítés véleményem szerint, mert ez egy olyan “egyenletre” épül, melyben a félelem nem szerepel változóként. Magyarul: A világban minden történésnek van egy olyan nézőpontja, melyből ki lehet iktatni a félelmet, mint tényezőt, ha megfelelő tudatossággal rendelkezünk. Szerintem itt van a kutya elásva a “bal agyfélteke túlsúlyos” rendszerben. (A jobb agyféltekét nem lehet félelembe taszítani, mert ő nem tudja, hogy az micsoda. :)) Ami a hamis információkat illeti, velük annyit lehet tenni, hogy először vizsgáljuk, csócsáljuk meg azokat is, aztán köpjük ki, ha nem ízlenek. A bal agyfélteke és a félelem kapcsolatáról egy elképesztően zseniális videó a TED.com-ról egy agykutató nőtől, Jill Bolte Taylortól. (18 perc, nagyon ajánlom mindenkinek, hogy legyen ideje végignézni!)

(Az eredeti felvétel a TED.com oldalán itt található: Jill Bolte Taylor: Stroke of Insight)

A jobb agyféltekés rajzolás számomra azért volt egy újabb villanykapcsoló, mert ott jöttem rá arra, hogy mennyire fontos a kreatív, a jelen pillanatban élő elménk rezgésének beengedését megtanulni. Azt a közös(!) valóságot, mely által az emberiség minden tagja kapcsolatban van egymással és az EGY-MÁS által felszívott tudással. A Silva-féle agykontroll és megannyi meditációs technika is ugyanezt a képességünket fejleszti (különben nem működne egy csomó olyan módszer, amely esettanulmányok által bizonyítottan működik!) és egyre inkább meggyőződésem az, hogy a sokak által már elcsépelt módon emlegetett “dimenzióváltás” vagy “rezgésszám-változás” eme képességünk fejlődésének lesz köszönhető, ha végre bekövetkezik. Mivel a bal agyféltekés szelekció és megosztás egyértelműen nem vezet eredményre, érezzük, hogy változtatnunk kell és mi/ki máshoz nyúlhatnánk, mint a bennünk élő Istenhez? (Jill Bolte Taylor előadásának meghallgatása után szerintem nem kétséges, hogy a jobb agyféltekénk mire való!)

Nekem az a személyes véleményem, hogy a viták és nézeteltérések azért tudnak olyan hevessé válni (mint amennyire ez már tapasztalható), és az információ azért annyira szubjektív ma már, mert a nagy “szabad” világ eltüntette az emberek fejéből és szívéből a valóságnak azt a közös szeletét (=jobb agyfélteke ítéletmentes, “egy vagyok a világgal” rezgését), mely az Isteni rendből, az Abszolútumból indul ki. Ennek a lényege pedig a következő: “Más kárára nem akarok jobban élni és csak olyan növekedésben vagyok hajlandó részt venni, melyből mindenki fejlődik.” Ez ilyen egyszerű. 🙂 Azt hiszem, valamikor ezt hívták aranykornak, és ha igazak a jövendölések, akkor a jelenlegi harácsolásra, háborúzásra, eladósításra és modernkori rabszolgatartásra épülő pénzügyi és gazdasági rendszernek ez a gondolkodás fog véget vetni. (Hacsak be nem chip-elnek bennünket egy csodaszép kis “biztonságos” verichip-pel, melynek legfőbb célja szerintem pont az, hogy ne engedjen kilépni a megszokott félelem-alapú bal-agyféltekés világképből.) Ha érdekel egy nagyon érdekes előadás a 2012-es évről, klikk ide: Avatara és a 2012-es év történései. (A forrásait figyeljétek az előadónak!)

Ne feledjétek, hogy az “életet” nem a teljes valóságában tapasztaljuk meg soha, hanem csak azt a szeletét érzékeljük normálisnak, amelyhez kapcsolódási pontot érzünk a fejünkben lévő, sajátos rendszerbe szervezett adatsorok alapján. (Ez pedig azért változik sokszor az idővel, mert a folyamatos nehézségek hatására rákényszerít bennünket az élet, hogy olyan adatokhoz is hozzányúljunk, amelyeket korábban elvetettünk.) Hogyan lehet megtanulni azt, hogy mi az, ami lényeges és mi az, ami nem? Azt hiszem erre mindenkinek önmagának kell rájönni azzal, hogy megtanulja a saját életét érintő legfontosabb kérdéseket feltenni. Megfelelő kérdésekből megszületnek a megfelelő válaszok, azok által pedig fókuszba kerül minden, ami igazán fontos a saját fejlődésem(!) szempontjából.

Végezetül az a kérdés még felmerül bennem, hogy vajon mi mindent láthatnék, hallhatnék vagy bármilyen más módon érzékelhetnék a világból/valóságból, ha képes lennék teljesen ítéletmentesen elfogadni minden információt, amellyel kapcsolatba kerülök? Szerintetek?

Na megyek, becsapok egy felest és azért a Pistát is megkérdezem a kocsmában erről, mert lehet, hogy ő tudja a választ ezekre az egyszerű kérdésekre… 😉 Egészségetekre!

ui: Ha szeretnétek elvégezni Ti is egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot kedvezménnyel(!), szeretettel ajánlom Imre Dezsőt a már többször belinkelt weblapon. “Józsi bácsi” jeligére 15.990 Ft-ba kerül a 4 nap 24.990 Ft helyett! (És addig is, amíg nem mész el a tanfolyamra, hallgass ilyen zenéket: Jobb agyféltekét stimuláló zene)