Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Álmom, az Európai YOUnió

Amióta beléptünk az Európai Unióba, megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy ez jó ötlet volt-e vagy sem. A főáramlatú hírek a csatlakozásnak szinte csak az előnyeiről beszélnek és az elmúlt 20 év kormánypártjai sem gondolják másként, minthogy ez volt az egyetlen megoldás az európai jövőnk építésére. Hogy ez tényleg így van-e, nem tudnám megmondani (bár feltételezem, hogy nem ez az egyetlen megoldás), de ha már úgyis írom ezt a blogot, elmélkedek egyet arról az oldalról, amiről a média ritkán beszél, s leírom azt is, hogy szerintem mitől is lehetne valóban EGYséges a mi Európánk. Igazi “Józsi bácsi” szemmel, persze, szóval ne számítsatok valami tudományos, piackonform nézetre.

Az EU tagságunk kétségtelenül ajtókat nyitott a szabad kereskedelemnek és a munkaerő szabad áramlásának bizonyos keretek között. Eltűntek a vízumok, s az EU útlevéllel szabadon repkedhetünk, ahová csak akarunk, ráadásul olcsón. Viszonylag könnyedén tudunk külföldön is üzleti vállalkozást építeni, az internet által pedig teljesen eltűntek a határok. Szó szerint szabad a vásár, főleg azoknak akik cselekvőképes tudással rendelkeznek. (Erről írtam a legutóbbi alkalommal.) Már az USA-ba való kiutazáshoz sem kell vízumért sorbaállni és 500 Ft-os percdíjon időpontot egyeztetni a konzuli iroda automata rendszerével, arról nem is beszélve, hogy a szakképzett, olcsó(bbn)ak számító munkaerőnek az itthoni kilátástalanság ellen van hová “menekülnie” nyugaton. Sokan meg is teszik, Németországba csak 2012-ben 40 ezer magyar ment ki, az Egyesült Királyságba pedig még többen. Ez nagyon jónak tűnik az egyén céljainak szempontjából (bár szomorú, hogy ennyi fiatal menekül innen), bevallom az utazási szabadságnak rengeteg előnyét kiélveztem már én is és nagyon tetszett. (pl. pont akkor utaztam – és kocsmáztam 🙂 – körbe Dél-Amerikát 2004-ben, amikor beléptünk az EU-ba és akkor már csak Kolumbia volt az egyetlen ország, ahová vízum kellett – 2003-ban még a dél-amerikai országok fele ilyen volt -, de most már oda is beutazhatunk 90 napra útlevéllel.) Egy ilyen közös nagy “családban” ráadásul az az előnyünk is megvan, hogy a korábbi háborúkkal teli évszázadok energiapazarlása helyett elvileg(!) van időnk arra, hogy a lelkünk gazdagításával foglalkozzunk, ami végül is az itt létünk igazi célja. De az egyén “önös” célja az csak a képlet egyik fele, mert ugye mégis csak közösségekben élünk, így a társadalom jóléte is kihat az egyén jólétére és vica versa.

A szabadság azzal is együtt jár, hogy a nagyobb családunk (a nemzet, amelybe beleszülettünk) érdekeinek a védelme brutálisan sérül. Kétségtelen, hogy olyan sérülések ezek, melyeknek van rengeteg (rövid távon) pozitív(nak tűnő) hozadéka is, mint pl. nyugati és távol-keleti multicégek leányvállalatai már fél-európai fizetésért(?) sok-sok száz / ezer szakembert alkalmaznak és még adót is fizetnek – s így talán mégsem mennek el olyan sokan -, s ez valóban jó az országnak. Ezzel egyidőben azonban a tőkeerős multik tevékenysége számos konkurens kis- és közepes vállalkozót kiszorít, így sajnos a – ritkán hangoztatott – statisztikának az is része lesz, hogy egy hazánkba települő nagyvállalat munkahelyteremtése legalább ugyanannyi munkahely megszűnésével is együtt jár. A különbség az egyén szempontjából többnyire annyi lesz, hogy külföldi főnökei lesznek magyarok helyett, a hazai vállalkozó pedig – ha szerencséje van – munkát kap az őt kiszorító tőkeerős vállalatnál. (Még mielőtt ezt megkapnám: tudom, hogy ez a minőségbeli különbség miatt is előfordulhat, de legalább ugyanannyi esetben megy tönkre egy kis cég a naggyal szemben, mert nem tudja finanszírozni az árversenyt.) Ezt hívják globalizációnak, ami még ha számszakilag pozitív irány is (már ha az), az egyén boldogságának és egy nemzetgazdaság szuverén rendelkezéseinek szempontjából nem biztos, hogy annyira kecsegtető jövőképet nyújt. A kiszolgáltatott helyzet ugyanis olyan helyzetbe hozza a kormányokat, hogy a biztos szavazatokért cserébe már csak számszakilag akarják megoldani a problémákat (és nagyon gyakran ebbe is beletörik a bicska), hogy legalább a statisztikák jó irányt mutassanak. Az egészséges nacionalizmus és a lélek egyensúlya meg hadd vesszen.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a külföldi cégek a több éves adókedvezményes időszak után (amely a hazai cégeknek sem jönne rosszul) a vállalati adózásuk szempontjából nagyon jól (és egyre jobban) optimalizáltak (offshore és egyéb módon), ami azt jelenti, hogy csak annyit fizetnek be a közös kasszába, amennyit nagyon muszáj és szinte biztos vagyok abban, hogy ez az összeg nagyon ki van számolva, de persze tévedhetek, hiszen nem vagyok nemzetközi nagyvállalat pénzügyi igazgatója. A profit azonban teljes mértékben az övék – amivel nincs is semmi gond -, viszont azt túlnyomorészt nem Magyarországon költik el az anyacégek, ami egy lényeges pont, mert a (mi) nemzetgazdaság(unk) fellendülését okozó fogyasztáshoz csak részben járulnak hozzá (=munkahely teremtés által), szemben egy olyan helyi tulajdonú vállalattal, aki a hasznából (is!) sokkal inkább a magyar pénzügyi vérkeringésbe pumpálná a naftát. Na hja, ki az, aki képes Magyaroszágon pl. autót gyártani? – merül fel a kérdés. (Biztos, hogy nekünk autót kell gyártani? – válaszolom én erre, de majd kifejtem később, hogy mire gondolok.) A leglényegesebb pont ebben az egyenletben: egy nem hazai érdekeltségű cégben keletkezett profit jelentős része nem a magyar gazdaságba pörög vissza (kivéve, ha azt a saját szolgáltatásainak a fejlesztésére költi, amire ugyancsak van példa, de ugye ezek is a még profitábilisabb üzleti modell elősegítésére történnek meg). S ha már itt vagyunk, tegyük azt is hozzá, hogy Magyarország pozitív külkereskedelmi mérlegének az oka nem a hazai tulajdonú cégek exporttevékenységének, hanem a Magyarországon működő külföldi cégeknek köszönhető, vagyis egy olyan termelő tevékenységnek, amelynek elsőszámú haszonélvezője nem a magyar gazdaság, hanem a profitját innen elvivő nemzetközi nagyvállalatok tulajdonosai és részvényesei. (A megfelelő szaktudással és invesztícióval versenyképessé tehető, exportképes magyar ipart pedig a rendszerváltás óta lehúztuk a vécén. Lehet, hogy ez volt az “egyszerűbb”, de nem jól van ez így.)

Az imént felvázolt folyamat miatt és a pénz helyben történő forgását elősegítendő rendkívül előnyös a helyi / közösségi pénzek duális rendszerben történő használata, mert ott a helyi gazdaság (és a benne élő emberek életének!) védelme beépített elem, hiszen a helyben használatos pénz sehol máshol nem ér semmit. Főleg ha negatív kamat kerül a pénzre, ami azt jelenti, hogy minél tovább tartja az ember körforgáson kívül a fizetőeszközt, az annál kevesebbet ér. (Úgy képzeljétek ezt el, mint egy átvételi dátummal ellátott pénzt, amire rá van írva, hogy ha X ideig nem költöd el, akkor 10%-kal kevesebbet ér, s ez hónapról-hónapra egyre kevesebb lesz, így lehet “rákényszeríteni” a pénz tulajdonosát arra, hogy a pénze gazdasági körforgásban maradjon.) A körforgásról jut eszembe egy vicc:

Az idős és a fiatal rabbi sétálnak a sivatagban. Már jó ideje mennek, mire találnak egy teveszart. Megszólal az öreg:
– Fiam, ha megeszed ezt a teveszart, kapsz tőlem 100 dollárt!
Mire az ifjú rabbi:
– Hát, ez undorító, büdös és szar íze van (szó szerint), de hát 100 dollár az 100 dollár!
Fogja és elmajszolja, ezt követően megkapja a 100 dollárt az idős rabbitól. Mennek tovább, majd néhány órával később találnak még egy teveszart. Most az ifjú rabbi szól az idősnek:
– Rabbi uram! Ha megeszi ezt a teveszart most Ön, akkor kap tőlem 100 dollárt!
Az öreg megvakarja a fejét, majd megszólal:
– Hát, ez valóban undorító, büdös is, és borzasztó íze van, de hát 100 dollár az 100 dollár! Szépen megeszi az egészet, az ifjú rabbi pedig kifizeti őt. Mennek tovább majd hirtelen megszólal az ifjú rabbi:
– Uram! Én ezt nem értem! Mindketten megettünk egy marék teveszart és ugyanannyi pénzünk van, se maga nem lett gazdagabb, sem én.
Mire az öreg:
– Fiam! Te ezt nem érted még. A lényeg, hogy a pénz forgott.

Viccesen elmondva ez a pénz lényege: a pénzforgás által a gazdasági szereplők mindannyian megkapják a munkára fordított idő ellenértékét és így képessé válnak arra, hogy az életüket tervezhetően(!) finanszírozzák. (Ezért tartják veszélyesnek sokan a pénz beszűkülését, az ún. deflációt, ami nem is mindig rossz, mert az a pénz vásárlóerejének a növekedésével is együtt jár. Persze a modern közgazdaságtanban ez zsákutca, mert brutálisan lelassítja a fogyasztást. Az ember ugyanis nem fog valamire költeni, ami később olcsóbb lehet.) Egy negatív kamattal ellátott helyi pénzben leginkább az a jó, hogy az egy felhalmozás-ellenes rendszer, ami az értékelőállító(!) gazdaság minden szereplőjének kedvező – hiszen ha értékes terméket, szolgáltatást árulsz, tutira jönnek hozzád, mert ki akarják használni a pénz teljes értékét, mielőtt az csökkenne -, kivéve azt, aki a versenytársakat tönkretéve a tőkeerejébel akar felülkerekedni és monopóliumra (egyeduralom) törekszik. Olvassátok el Silvio Gesell “Természetes gazdasági rend” c. művét közösségi pénz témában, nagyon kellemes délutáni olvasmány.

Visszatérve az Unióra, a kereskedelmi és személyi szabadság a nemzeti (helyi) érdekeket csak részben szolgálja, és teljesen piaci alapon méri a hatékonyságot (=mennyire éri meg szigorúan gazdaságilag egy adott pénzügyi, gazdasági beavatkozás, rendelkezés), figyelmen kívül hagyva azt, hogy az emberek életének értelme nem csak abból fakad, hogy mennyire sok pénzt tudnak keresni, hanem abból is, hogy a megélhetésért cserébe milyen értékű és minőségű munkát végeznek. A szociális egészség látszólag nem igazán képez változót a közös Európa eszméjének egyenletében. Nézzétek meg a perifériás tagállamokat (Görög, Olasz, Spanyol, Portugál), egyre gyakoribbak az utcai tüntetések, pedig az a fejlett(!) nyugat. Az emberek érzik, hogy elég volt a számháborúból, egyszerűen szarul érzik magukat mindenféle kimutatások nélkül is, amely mellesleg bebizonyítja nekik igen sokszor, hogy nem is állnak olyan rosszul. 🙂

Tudjátok, többször mondtam már, hogy a világ egy üzleti vállalkozás. Azok a megoldások, amelyek az emberek életét úgy könnyítik meg, hogy azon nem lehet meggazdagodni valakinek, soha nem számítottak. (Lásd Tesla találmányait.) Ezért szárnyal a gyógyszeripar és ezért nem beszél senki a fősodrású médiában Szabó Gyuri bácsiról, a 82 éves bükki füvesemberről, aki mellékhatások nélküli természetes, olcsó népi gyógymódok tömkelegével segíti a rászorulókat (s aki mellesleg megmondta többször, hogy a parlagfű érték és nem irtani kéne, hanem védelmezni.) Az Európai Unió egy közös vezetésű egységesnek tűnő konföderáció, de valójában ugyanúgy működik, mint az egymással együttműködő, ugyanakkor versenyhelyzetben lévő és saját érdekeit érvényesíteni akaró mega-vállalkozások rendszere. Akinek nagyobb a gazdasági ereje és jobb, elterjedtebb kommunikációs csatornái vannak, az előnyhöz jut. Aki fogyasztókat jobban tudja befolyásolni, és manipulálni, attól több terméket vesznek. És ma már túlnyomórészt ez számít, sajnos. (Ezért fontos az internet szabadsága, mert az egyetlen esélyünk a viszonylag objektív álláspont kialakítására az, hogy hozzáférünk mindkét gazdaságpolitikai irány véleményéhez.)

S ha már EU, itt van pl. ez a túlzottdeficit-eljárás, amit Magyarországgal kapcsolatban állandóan hangoztatnak Brüsszelben. Ugye ez az a törekvés, hogy a Magyarországon a költségvetési hiányt a GDP 3%-a alatt tartsa a kormányzat, erre az EU kötelez bennünket, különben leminősítenek a nagy hitelminősítők (=maffia :)) és a nagytőke (állítólag) kimenekül az országból. (A hitelminősítők hitelességéről annyit, hogy nem sokkal a 2008-as pénzügyi válság kitörése előtt AAA – azaz a legbiztonságosabb! – besorolással látták el azokat a másodlagos jelzálogpiaci bankokat, akik a válságot okozták. Kötelező film: Bennfentesek) Az Európai Unióban több olyan nemzet van, amely lényegesen magasabb államháztartási hiánnyal küzd (s ez nem feltétlenül baj, hiszen vannak olyan időszakok, amikor a gazdaság beindításához előbb költekezni kell egy picit államilag), a potenciális eurózónához csatlakozó országok számára ez mégis kötelező, miközben arról egyetlen szó sem esik, hogy vajon milyen hátrányokat szenvedne el hazánk, ha tényleg csatlakoznánk a közös fizetőeszközhöz. (Mint ahogy ma már Németországban is sokan visszasírják a márkát.)

A leírtak és elhangzottak ellenére még mindig nem vagyok EU ellenes ab ovo, csak az a véleményem, hogy az európai vezetőség ugyanazt csinálja nagyban, mint azok a kormányok (szerte a világon), akik a nagy húsosfazék mellől kétpofára zabálva osztják az észt a népnek, hogy mitől nem fognak majd éhezni. Miközben a színfalak mögött meg ez történik:

Nagyon sokszor írtam azt, hogy a dolgoknak nincsen minősége, csak az embereknek, akik a dolgokhoz viszonyulnak. (A kés lehet gyilkos eszköz és elengedhetetlen konyhai kellék.) Ez az Európai Unióra is igaz. Alapvetően szerintem 2 oka van annak, hogy sz@r van a palacsintában:

  1. Van ugyan egy nagy közös eszme, de minden tagállamnak más az érdeke, hiszen a tőkeerősebb országok számára a feltörekvő országok – köztük kis hazánkkal – újabb piacokat és olcsó munkaerőt jelentettek elsősorban (ami hosszú távon nem Magyarországon elköltött profitnövekedést eredményez), így aki nagyobb “izomzattal” ül le a szkanderasztalhoz, az könnyebben osztja az észt felülről. Ne felejtsük el, hogy a keleti blokk EU csatlakozását megelőzően az Unió gerincét alkotó 15 EU tagállamból 9 nemzet végiggyarmatosította a világot évszázadokkal korábban – ezzel megszerezve vagyonuk javát -, s ha lehet hinni a morfogenetikus mezők elméletének, joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mitől változott volna meg ez a gyarmatosító törekvés napjainkra? (Az energia nem vész el, csak átalakul, mint tudjuk.)
  2. Olyan emberek ülnek döntéshozói székben, akiknek a szociális érzékenysége és a felebaráti szeretete (=ne tégy olyat mással, amit magadnak sem kívánsz) úgyszólván zérus, és az egyedüli céljuk a számokban mérhető hatékonyság növelése bármi áron, főleg a saját megbízóik (=nemzetközi nagyvállalatok vezetői és fő részvényesei) felé, akik sok esetben értékelőállítás nélkül akarnak mocskosul meggazdagodni. (S ha már gyarmatosító törekvéseket említettem fent, vajon miért avatkozik bele az EU a Közel-kelet és Afrika háborúiba az USA mellett? Biztos, hogy humanitárius okokból?) Nézzétek csak meg ezt a videót:

(A teljes szöveg megtalálható legépelve itt: Hazugság a terrorizmus elleni harc)

“Az EU nem a békéről szól, hanem a hatalomról.” – Tony Blair, az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke

Aztán vegyük hozzá a képlethez azt is, hogy bár az Unióban a legfontosabb, hogy jogállamban létezzünk egymással és egymás mellett, a 2005-ben széles körben leszavazott Európai (közös) Alkotmány, mely tartalmilag 96%-ben megegyezik a pár évre rá (manipulációs propaganda hatására) elfogadott Lisszaboni szerződéssel – amelyet az azt megszavazó országok jogászai el sem olvastak – tulajdonképpen egy olyan 85 ezer(!) oldalas rendelet és szabálygyűjtemény, melyet pontosan értelmezni még a szakemberek szerint sem egyszerű mutatvány, vagyis azt nem magyaráznak bele az EU törvényekbe, amit nem akarnak. (Az angolul beszélőknek érdemes meghallgatni Jens-Peter Bonde dán EU képviselő véleményét, vagy eme úriember korábbi weblapján megjelent angol nyelvű cikkének magyar fordítását: Az EU állam születése a lisszaboni nap és a bűn jegyében.) “A nemzetállamok Európája” vízióból egy bürokratikus, szinte átláthatatlan, nem igazán hatékony, nem igazán demokratikus (vagyis folyamatos kettős mércével mérő) olyan piacgazdaság lett, amelyben a természet törvényei alapján finoman szólva az “erősebb kutyát illeti meg az utódnemzéshez való jog”. (Akit érdekelnek további részletek a korporatokráciába átment – azaz pénzhatalmi, a nagyvállalatok érdekei mentén irányított – fejlődésről a nemzetállamok személyes érdekeinek rovására, annak ajánlom figyelmébe Rodney Atkinson elismert brit politológus – aki mellesleg Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson bátyja – 2008-as beszédét, továbbá ajánlom elolvasásra a következő bejegyzéseket: Cikkek az Európai Unióról.)

A Lisszaboni Szerződésben egyébként az is benne van(!), hogy az amerikaihoz hasonló mentőcsomagokat nem szabadna alkalmazni Európában, mégis megtették már többször is a bajba jutott dél-európai tagállamok esetében. Alkotmányellenesség? Oda se neki! 🙂 Ez a mentőcsomag-játék szerintem régen nem az emberekről szól (hiszen ha a népről szólna bármi, akkor már abba maradtak volna a bizonyítottan jogtalan banki hitelszerződésekben foglaltak nem teljesítéséből következő kilakoltatások), az egyedüli cél az, hogy a gazdasági egyensúly és “növekedési” pálya megmaradjon a hitelezés lehetőségeinek fenntartásával. A XXI. század mumusa a kiszámítható gazdasági növekedés, s ebben az egyenletben az emberi életnek nincsen szentsége sajnos. 🙁 (Nekem pedig a külföldiek magyar állampapír-állományát látva – klikk a grafikon nézetre! – az a véleményem, hogy a nagytőkének nem annyira sürgős kimenekülni innen IMF hitel ide vagy oda, hiszen az EU átlagnál lényegesen magasabb hozamfelár még mindig jobb, mint bármi nyugaton. A magyar gazdaság csődjével kapcsolatos hírek meg semmi más, mint nyomásgyakorlás arra, hogy a kormányzat megfelelő biztosítékkal rendelkezzen az ide befektetett külföldi tőke kamattal történő kifizetését illetően. Legyen bárki kormányon, mindig erről fúj a szél. Erről szólt a mesterséges forintgyengítés játéka is.)

Gondoljátok csak meg, hogy egy emberközpontú kapitalista rendszer lényege nem igazán az lenne, amit most tapasztalunk. (Vagyis ez a kíméletlen, egymást felfaló vadkapitalizmus, amelyben egymás eszén történő túljárással jutunk előrébb, lásd hitelek és befektetés bankházak körüli balhék.) Még a blogom elindításakor írtam egy Állami vagy privát? c. cikket, melyben pont azt fejtegettem, hogy nem attól lesz valami hatékony, hogy privát kezekbe kerül, hanem attól, hogy maga a cég (legyen az privát vagy állami irányítású) megfelelő üzleti tudással és érdekérvényesítő képességgel rendelkező vezetőkkel dolgozik-e. Mivel ma már minden a pénzről szól, ezért (sajnos) szinte kikerülhetetlen az, hogy ne valamilyen lobbiérdekek befolyásolják a stratégiai döntéseket, de azért az sem mindegy, hogy a lobbiérdekből fakadó döntéseknek van-e széles körben pozitív társadalmi hozadéka. (Ami egy főleg külföldi érdekeltségű multi esetében csak annyira jellemző, amennyire az ő érdeke megkívánja. Mint ahogyan Te sem veszel a szomszédodnak autót, csak mert neked jól megy.)

De ha a szocializmus versenyképtelensége és a kapitalizmus kielégíthetetlen tőkeéhsége sem jó, akkor mi lehetne a megoldás az emberiség számára?

Az én véleményem az, hogy a legjobb megoldás az emberi élet(minőség) és a szociális egészség védelmét szabályozott (nemzetállami) keretek közé szorító kvázi kapitalista rendszer, melyben mindent lehet, de nem mindent szabad. Ez azt jelenti, hogy a profit oltárán nem áldozunk fel emberéleteket és nem excel táblákban számoljuk ki az élet értékét, hanem kizárólag olyan vállalkozások működését és terjeszkedését támogatjuk, amelyek környezet és embervédelmi szempontoknak is megfelelnek, s mindezt úgy tesszük meg, hogy az emberközpontú és fenntartható gazdasági növekedés működését már 10 éves kortól oktatjuk a következő generációnak, hogy ne a tűzoltásról szóljon a közgazdaságtan, mint napjainkban. Na persze ez azzal is járna, hogy a silány minőségű és haszontalan tömegtermékek piaca beszűkül, de azt gondolom, hogy ez nem lenne túl nagy áldozat azért, hogy a profithajhász “modern” gondolkodás következtében az emberiség ne zabálja fel a saját jövőjét.

“Józsikám! Te valami elképesztően naív f@szi vagy!” – igen, hallom… 😀

Visszatérve arra a bejegyzés elején feltett kérdésre, hogy vajon kell-e nekünk tényleg német és japán autókat gyártani, felmerül bennem egy másik, számomra lényegesebb kérdés. Magyarország mindig is mezőgazdasági ország volt, amióta csak idejöttünk a Kárpát medencébe. Talán nem véletlen, hogy Európa éléskamrája voltunk a középkorban, hiszen itt fantasztikus a termőföld, s nem mellesleg az egész ország édesvíz és termálvíz tetején csücsül. (Amely még alternatív energia szempontából sem elhanyagolható). Ezek mind-mind az életünket lehetővé tévő kincsek, hiszen egy jó részük a táplálékhoz kötődik, amely nélkül nincs élet. Ehelyett mit látunk? Az agrárium egykori tündöklése már fényévekről sem kivehető, az EU mezőgazdasági támogatásai a spanyol és francia mammut vállalatoknak kedveznek, így a versenyképesség terén EU szinten nem rúgunk labdába, és ez nem a minőség miatt van, mert a magyar élelmiszer szerintem elsőrangú. A támogatási rendszer bár fejlődik, még nagyon messze van az igazságostól. Egyes közgazdász elemzők szerint Magyarország a csatlakozás óta is több pénzt fizet be a közös EU kasszába, mint amennyit képes kivenni onnan. Vagyis nettó befizetők vagyunk, bár sokan állítják ennek ellenkezőjét is. Hogy mi a tényleges igazság, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy az igazság az VAN. Az EU pályázati szisztémájára persze lehet azt mondani, hogy ez a támogatási rendszer legalább lehetőséget biztosít a magyar vállalkozásoknak, de én meg azt gondolom, hogy mindaz a pénz, amit az EU-ba befizetünk tagsági díj gyanánt (hogy aztán a pályáztató rendszeren keresztül többet tudjunk visszaszedni mindenféle kritériumoknak megfelelve), megfelelő hazai szabályozással és ellenőrzéssel ugyanúgy állami – és nem EUs – támogatásként is eredményes lehetne, és legalább az egészet az EU bürökratikus rendszerén sem kellene átpörgetni. (Ez gyakorlatilag ugyanaz a kérdéskör mint az MNB függetlenségének kérdése.) Arról nem is szólva, hogy a biztosan nettó befizetőknél – pl. Németország – is kezd kicsapódni a biztosíték.

Gondolkodtatok már azon, hogy miért nem létezik (legalábbis én nem tudok ilyenről) egy széleskörű, a kisembereknek készített – pl. az interneten elérhető – nyilvános statisztika arról, hogy a nemzetállamok EUs mérlege hogyan is alakul? Mennyit fizettünk be pontosan? Mennyit kaptunk vissza és mire? Én úgy érzem, hogy az állampolgárok kegyéből(!) létező nemzetállami vezetés és a fölöttük álló brüsszeli bürokratikus rendszer minimum azzal tartozna az EUs állampolgárok felé, hogy igazi “józsi bácsi nyelven” egy könnyen átlátható és követhető pénzügyi kimutatást készít arról, hogy a befizetett összegeknek mi is lesz végül a sorsa. Ha a pénzáramlás építő jellegű, akkor úgysem fog senki lázadni, ha meg sok a maszatolás és a hiányzó pénz, akkor meg derüljön már ki, hogy mi az igazság! (Egy olyan világban, amelyben már az átlagember fenekébe is be akarnak nézni, hogy mitől van neki 2 autója, ez olyan nagy kérés?)

Sajnos hiába vagyunk agrárnemzet, a magyar termények iránti igény azért is csökken, mert a magas eladósodás miatt a széles tömegek sokkal inkább ár-, mint minőségérzékenyek az élelmiszer tekintetében, a finom magyar paprikát meg exportálni kell, mert azon az áron csak a gazdagabb nyugatiak tudnak zöldségeket fogyasztani (nagy tételben), amiért itthon egyáltalán megéri ezzel foglalkozni (még). (Érdekes cikk ezzel kapcsolatban: Lantos Ferenc paprikája hódít a japánoknál.) Nem tudom ti hogy vagytok vele, de számomra szomorú, hogy a piacgazdaság ezt eredményezi. S ha mégis megéri autógyártással foglalkozni (mivel a magyar mezőgazdaságot “halálra ítélte” a piaci “verseny”), akkor pl. hogy lehet az, hogy folyamatosan Volvo és Mercedes buszokat vesznek a hazai tömegközlekedési társaságok, a magyar buszokat meg Amerikába exportálják? (Azért hála Istennek, úgy néz ki, hogy mégis lesz valami változás rövidesen a magyar buszgyártás terén: Pusztító hatású az új magyar busz?)

A keményebb hangvétel ellenére beismerem, hogy ez a MI, vagyis az Én hibám (is). Mert addig, amíg az árérzékenységem miatt nem magyar árut veszek, addig a külföldiek szekerét tolom, az ő gazdaságukat erősítem és a saját nemzetem gazdaságát gyengítem. (Hogy egy érthető hasonlatot mondjak: aki a szomszédasszonyhoz jár pásztorórákat eltölteni, annak a feleségére nem sok energiája marad.) Egyetlen külföldi cég sem tudná Magyarországon megkeresni az extra profitjait, ha megfelelő tudatosságú nemzetünk lenne, akiket magyar szívű vezetők döntései gardíroznak a jövőbe, s mindannyian tisztában lennénk azzal, hogy Magyarország felvirágzásához elsősorban nem politikusok kellenek, hanem személyes felelősségvállalással felvértezett egyének, akik a döntéseikkel és idejük eladásáért cserébe kapott pénzükkel kizárólag azt támogatják, ami a szűkebb pátriájuk érdekeit szolgálja. Elvégre is nem azért dolgozzuk végig az életünket, hogy a szomszéd házát építsük fel. Természetesen nem állítom azt, hogy az értéket teremtő külföldi cégek ne keressenek azon, hogy itt tevékenykednek, csak azt gondolom, hogy ezt nem szabadna megtenniük a hazai mikrovállalkozások és a KKV szektor rovására, amelyben dolgozók a GDP több, mint 50%-át termelik, a foglalkoztatások terheinek cca. 60%-át vállalják magukra, s amelyekben a gazdaságilag aktív magyar lakosság (kb. 4.3 millió ember) 38-40%-a dolgozik (persze igaz, sokan kényszervállalkozóként). Nagy örömömre szolgál, hogy azért vannak már jó irányba mutató kezdemények Európában:

Milyen lenne az én áhított közös Európám? (Álmodozom egy kicsit…)

Kritizálni mindenki tud, de teremteni annál nehezebb, főleg úgy, hogy emberek vagyunk, tele kapzsisággal, féltékenységgel és (némi) hatalomvággyal, mert az életünket irányító, hiányra koncentráló ego számára a birtoklás illúziója hozza el a vélt kánaánt. Aki tehát a fent leírtakra azt reagálja, hogy én is csak egy szájkaratés vagyok a sok felesleges tollnok közül, annak részben igaza van. Bennem is ott van a keretbe zárt ÉN tobzódása a kÉNy-ELEM zónájában, és szeretnék úgy változást tapasztalni, hogy nincs járulékos fájdalom. Ez azonban nagyon ritka. Mégis úgy érzem, hogy a véresszájú EU ellenesek és a vakbuzgón hívő EU pártiak között van egy vékony, de létező sáv, melynek szélesítésével valódi közös nevezőt lehetne találni.

Ez a közös sáv arról szól, hogy “élni és élni hagyni”. Lehet terjeszkedni és új piacokat szerezni, de mértékkel és előre meghatározott keretek között úgy, hogy az értéket előállító kisember érdekeit nem tiporjuk a sárba. Lehet a silány minőséget képviselő piaci szereplőket kiszorítani a szolgáltatói és termelői körből, de nem úgy, hogy árversenyben tönkretesszük az értékes konkurenciát is csak azért, mert nem tiltja a törvény. Lehet földet vásárolni, de szigorú állami szabályozással és meghatározott kritériumok alapján, mint ahogyan Dániában is működik. (Kritérium: megfelelő, dán nyelven megszerezhető szakirányú végzettség és helyben lakás, vásárolható föld mérete: max. 250 hektár.) Kell, hogy a nemzetek közösségére tisztelettel legyen az európaiságunkat összefogó közös, határok nélküli vízió, ám ez csak úgy érhető el mindenki boldogulására, ha a nemzetállamok érdekérvényesítő képessége azonos mértékű szerte a kontinensen. (Mint ahogyan az egy utcában lakó, kerítés nélküli kertszomszédok sem a másik frigójából pakolják tele a gyomrukat csak azért, mert az egyiknek nagyobb a bicepsze, mint a másiknak.)

Meggyőződésem, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott tágabb közösség, mint az Európai Unió csak így tud egymással hatékonyan és boldogan együttműködni hosszú távon. Ha már úgyis ún. jogállamban(?) élünk, mert a felebaráti szeretetre nem lehet államformát felhúzni, akkor olyan törvények működtessék a kontinens politikai is gazdasági szerkezetét, amelyek az értékteremtő munkahelyek egészséges profitlehetőségeit figyelembe véve elsősorban az emberi élet szentségét, másodsorban pedig a nemzeti kulturális értékek megőrzését tartják fontosnak, mert csak így maradhat színes ez a csodás kontinens.

Az Európai Unió szuperállamának megálmodói ott tévednek a legnagyobbat, hogy a szabadosságot szabadságnak hirdetik. Az igazi szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálhatom, amit akarok, ha a törvények nem tiltják, hanem azt, hogy az éberség állapotában létezve és a szellemi törvényeket betartva senki nem kényszeríthet rá arra, hogy hazug legyek önmagamhoz a megélhetésért, s nem vehetnek rá arra, hogy szembe menjek a saját családom érdekeivel mások aránytalan szolgálata végett. (Ha pedig körbenéztek, ez a rengeteg szabályozás sajnos nem igazán ebbe az irányba mutat.)

Ezt a különbséget kellene megérteni azoknak, akik a közös Európa eszméjét a következő szintre akarják emelni, melyben a személytelen korporatokrata Unióból az emberekről szóló, perszonokrata YOUnió lehetne végre.

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Hetek óta azon töprengek, hogy vajon mi is az igazi véleményem a jelenlegi diáktüntetésekről. Megértem a diákok felháborodását? Nem értem meg őket? Igaz, ez eléggé aktuálpolitikai téma, amit én (már ismertek ennyire) mindig igyekszem kihagyni az írásaimból, de ebbe mégis beleharapok, mert azt gondolom, hogy már megint nem a lényegről van szó.

Én is voltam diák. Elvégeztem egy főiskolát (többnyire) állami pénzből a Horn-kormány alatt, azok közé tartoztam, akiket néhány évig havi 2000 Ft tandíjjal (ha jól emlékszem ennyi volt) “megrövidítettek” azért, hogy tanulhasson. Nem örültem neki, mert én is olyan voltam, mint a legtöbb magyar ember: Sokat akartam és ingyen. Igaz, nem volt hallgatói szerződés és nem akartak arra kötelezni, hogy 10 évig itthon dolgozzam, különben minden támogatást vissza kell fizetnem, viszont a lehetőségeim is korlátozottak voltak, mert olyan szakmát választottam, aminek a jövőképe gazdasági szempontból enyhén szólva nem volt túl bíztató már akkor sem (jóllehet ez a szakma nem a profitról szól) és senki nem szólt, hogy gondoljam át… A szabad akaratnak persze ilyen következménye is van és így jár az, aki művész akar lenni.

A diploma megszerzése után 180 fokot fordítottam az életemen és teljesen felhagytam azzal, amibe 15 év munkát belenyomtam (és amit nagyrészt az adófizető állampolgároknak köszönhettem). Rájöttem, hogy nem születtem művész embernek, sem kiemelkedően tehetséges, sem elég kitartó nem vagyok ahhoz, hogy ebből kovácsoljak magamnak megélhetést, karrierről nem is beszélve. Persze nem én voltam az egyetlen, aki ezt felismerte, de sokan voltak, akik ennek ellenére mégis a megszokás mellett döntöttek. Tulajdonképpen szerencsés voltam (vagyok) nagyon, mert ha annak idején kötelezettségeim lettek volna az állam felé, valószínűleg teljesen máshogy alakul az életem. A valódi tandíj (nem a havi jelképes 2000Ft!) visszafizetésének elkerülése végett 10 évig tevékenykedni egy olyan területen, amiről már akkor tudtam, hogy nem rólam szól, kettétörte volna azt a jövőt, ami végül is olyan emberré tett, akivé lettem azóta. (Egy igazi, boldog Senki :)) Egy hallgatói szerződés megfosztott volna attól a szabadságtól, amely segített közelebb vinni ahhoz, hogy ki a fene is lehetek én. Van egy olyan érzésem, hogy a jelenleg tüntető diákság látens módon ezt a szabadságát igyekszik védeni.

Mindazonáltal ha nem lettem volna szerencsés, a mai fejemmel már azt mondom, hogy akkor sem (csak) az állam lenne a hibás. Nem túl sok időt fordítottam arra ugyanis, hogy önvizsgálatot végezzek azzal kapcsolatban, hogy valóban olyan jövőt választok-e, ami rólam szól. Ilyen egy igazi lúzer hozzáállás. 🙂 Mivel a mai világban nagyon sokan választanak “trendi” (=felkapott) szakmákat, melyek egyetlen lépéssel sem hozzák közelebb a boldogságot (tekintve, hogy ha a pénz kedvéért más akarok lenni, mint aki vagyok, akkor elkerülhetetlen a – lelki – zsákutca), ráadásul ezek egy része az ország valódi felemelkedése szempontjából sem kifejezetten előnyös pálya, ezért nem csodálkozom azon, hogy már “felülről” is olyan szónoklatok jönnek, hogy túl sok a jogász és a közgazdász kishazánkban. Hogy ez így van-e azt nem tudom, ugyanakkor meg merném kockáztatni azt a kijelentést, hogy a tüntető diákság köreiben sok olyan fiatal van, aki csak azért vonult ki az utcára, mert “lázadni poén” és nem azért, mert tudatosan éppen a saját jövőjéért áll ki.

Jöhetnek a tojások és a paradicsom-zápor, van nálam esernyő. 🙂

A félreértés elkerülése végett hiszek a nép (és benne a diákság) akaratában, és nekem sem esik jól, hogy amióta az eszemet tudom, minden kormány az állandó megszorításban és a “most még egy kicsit sz@r lesz, de utána szárnyalunk” eszmével eteti a nagyérdeműt. (Aminek az elsődleges oka az mellesleg, hogy az elmúlt 20 év fejlődésének jelentős része hitelből történt és folyamatosan törleszteni kell azt az adósságot – ill. annak csak a kamatait -, amit már Isten tudja hányszor kifizettünk!) Személy szerint jobban örülnék annak, ha inkább azért – vagy azért is! – mennének ki a fiatalok az utcára, mert tiltakoznak az adósságtörlesztés aránytalansága miatt, vagy pl. az 1982-es évi VI. törvényerejű rendelet – azon belül is a IX. cikkely – ellen, melynek értelmében a Nemzetközi Valutaalap az országnak nyújtott “segítségnyújtásért” cserébe – melyet az összes “fejlett” nyugati államra rábeszélnek ún. “biztonsági” céllal – minden átvilágítás és bírósági eljárás alól mentesül és jogot formál pl. az ország ingó és ingatlan tulajdonára is (beleértve a termőföldet), ha éppen úgy dönt, hogy a tartozásért cserébe arra tart igényt. Túlzott eladósodás esetén ugyanis ez a rendelet kihúzhatná Magyarország alól a talajt (szó szerint) és akkor nem az lenne a legnagyobb gond, hogy fizetős-e az oktatás és milyen feltételekkel nem az. (A hitelfelvétel értelmetlenségéről egy érdekes cikk itt: Magyarország elrablása)

Vagy itt van pl. egy törvény, amiről úgyszintén nem sokat beszélnek, s amiért pl. senki nem megy ki az utcára (valószínűleg azért, mert ezt nem fújja fel a sajtó). Ez a 2011. évi CCVIII., azaz a jelenleg hatályos jegybanktörvény. Ennek 15-18. §-ai az MNB és az államháztartás kapcsolatával foglalkozik, ami nem kevésbé érinti lényegesen Magyarország jelenét és jövőjét, mint az, hogy az, hogy a jövő gyermekei tudásukkal Magyarországot szolgálják-e vagy sem.

15. §: Az MNB nem nyújthat folyószámlahitelt vagy bármely más hitelt az Európai Unió működéséről szóló szerződés 123. cikkében meghatározott közszektor számára, továbbá ezektől közvetlenül nem vásárolhat adósságinstrumentumot…”

Vagyis az EU tagság miatt a saját(?!) nemzeti bankunk nem finanszírozhatja az államháztartási hiányt, aminek kapcsán épp a balhé folyik Brüsszelben. Hm. (Tisztában vagyok vele, hogy pont azért függetlenítették mesterségesen, hogy a kormány hibájából az árstabilitás és az infláció kezelése ne sérüljön, de ez akkor is egy beteg dolog, mert amikor meg hiánya van az MNB-nek, akkor azt pótolhatja a költségvetésből.)

Bár ezekről beszélni ma már politikailag nem korrekt dolog és meglehetősen populistának tartják azt, aki az ilyeneket előhozza, szerintem ezen kérdések az ország jövőjét tekintve komoly jelentőséggel bírnak pl. azért is, mert az államkasszát terhelő külső adósság éves kamatkötelezettségeinek töredékéből (évi 3e Mrd Ft) finanszírozható lenne a teljes felsőoktatás. Azonban a jelenlegi vita mégis jó arra, hogy a fiatalok átgondolják a saját jövőjüket és vállalják a felelősséget a döntéseikért és ne azért akarjanak diplomát szerezni, mert azt gondolják, hogy csakis azon múlik a sorsuk! Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez egy igen komplex egyenlet.

A “matematikai képletnek” ugyanis az oktatás potenciális állami finanszírozásán kívül az is része, hogy a megszerzett képesítéssel ténylegesen van-e lehetőség Magyarországon értékes, hosszú távú (akár 10 éves?) munkát vállalni és versenyképes jövedelemre lehet-e szert tenni főleg egy olyan életkorban (22-24 év körül), amikor az egyre globalizálódó világban a fiatalok sokan elmennek felfedezni önmagukat valahova először és csak utána kezdik komolyan venni az életet. Garanciát vállalni biztos munkahelyekre azonban egyetlen kormány sem képes 10 éves időtávra, hiszen egy ciklus csak 4 évig tart és ki tudja, hogy mit hoz a jövő… Főleg egy olyan világban, amelyben ráadásul(!) a gazdasági növekedést (ha másképp nem megy) pénznyomtatásból “teremtik elő”. (Lásd USA-ban a FED kvantitatív lazítás nevű tőkeinjekcióit.)

A tudás menedzsment jóllehet egy nagyon fontos dolog egy cég, ország jövője érdekében (aki a tudás megszerzésének finanszírozója, az legyen a “kedvezményezett is”), s ezt a multik is úgy intézik el, hogy ha kitaníttatnak egy új szakmára, akkor 3-5 évig nem mehetsz el a cégtől, különben a teljes oktatás költségét vissza kell fizetned. A lényeges különbség mégis az, hogy egy tőkeerős cég képes garantálni a versenyképes fizetéssel javadalmazott munkát, az állam pedig (egyelőre legalábbis) nem. (Az ingyenes oktatásnak azonban szerintem is lényeges követelménye kell, hogy legyen az, hogy egy adott diplomát költségtérítés nélkül mennyi idő alatt kelljen megszerezni, hogy ne lehessen 6-8 évig ellébecolni állami pénzeken egy alapból 4-5 éves képzésben.)

Hogyan lakhatna jól a kecske és maradna meg a káposzta is?

Tegyük fel, hogy a parlamentben ülő honatyák beismerik végre azt, hogy a munkanélküliség oka nem az, hogy nincs munka, hanem az, hogy nincs elég pénz. Aztán rájönnek arra, hogy a helyi / közösségi pénzek használatával létrejöhetne egy teljességgel kamatmentes, az állam által is támogatott közösségi pénzhelyettesítő, s akkor az ingyenes oktatást simán meg lehetne oldani fájdalom nélkül. Mégpedig úgy, hogy számos, jelenleg kamatterhelt forinttal, államilag finanszírozott szolgáltatást helyi / közösségi pénzben fizetnének ki (ezzel komoly összegeket spórolva a büdzséből), melyet akár még adófizetésre is lehetne használni, a megmaradt forintokból meg simán működnének a felsőoktatási intézmények tandíj nélkül is. Ilyen, motivációs céllal létrejött pénzhelyettesítők már Uruguay-ban, Brazíliában és a Baltikum egyes országaiban is csodákat tettek és bizony adóként is működnek! Az értékcseréhez ugyanis nem forint kell és euró, hanem egy széles körű megállapodás, melyben a pénz szerepét bármi betöltheti, amiben a munkaadó és a munkavállaló megegyezik és az elszámoló jel (pénz) elköltésére fel van készítve a termelő, szolgáltató hálózat + a fogyasztók. Vagy lehetne pl. tandíjat (motivációs célú) helyi pénzben beszedni, amelyet a diákok olyan értékteremtő tevékenységekkel kereshetnének meg, amire jelenleg a kormány forintot költ. Mindenre van megoldás, csak hajlandóság kell + nem kell félni a gondolkodástól.

Nagyon fontosnak tartom az oktatás-nevelés kérdéskörét egy társadalom jövőjének szociális és érzelmi egészségét illetően, a legfontosabb kérdés szerintem mégsem kizárólag az, hogy a jelenlegi oktatáspolitika mennyire teszi lehetővé minél több fiatal számára a továbbtanulást, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire gondolják azt a fiatalok, hogy csak ezen múlik a jövőjük. Szerintem ugyanis nem azon múlik, hogy egy túlnyomórészt elméleti egyetemi képzéstől mit kapnak. Egy diploma megszerzése néhány kivételtől eltekintve elsősorban arra jó, hogy megtanulja mindenki az alapokat, s azt, hogy mit hol kell keresni. A boldoguláshoz azonban nem diploma kell és jól hangzó papírok, hanem folyamatos tanulni akarás, (emberközpontú) értékrend, szenvedély, kitartás és személyes márkaépítési képesség. Ez utóbbiak meg akkor sem jönnek meg, ha a diplomát ingyen lehet megszerezni. (Arról nem is beszélve, hogy ma már szinte az interneten elérhető információkból megszerezhető egy diploma: ott van pl. az ingyenes Coursera, ami több amerikai egyetem komplett kurzusait teszi elérhetővé online, vagy az ugyancsak ingyenes Khan Academy, ami már 200 millió emberhez jutott el; aki megélhetést akar, annak nem diplomára van szüksége, hanem vízióra, elhatározásra, állhatatosságra és holtig tartó tanulásra. Persze tudom, vannak szakmák, amelyek iskola nélkül nem kivitelezhetők, mint pl. sebész, építész, jogász, de a felsőoktatásban megszerezhető képesítések egy jó részéhez nem kéne semmilyen papír, csak őszinte hozzáállás, némi üzleti ismeret és annak képessége, hogy önmagadat felépítsd.)

Szeretném határozottan leszögezni, hogy edukáció párti vagyok. Hiszek abban, hogy egy ország és a benne lévő egyének felemelkedésének, boldogulásának, sőt egyéni és közösségi boldogságának záloga a felebaráti szeretet “képességén” túl a megszerezhető tudásban rejlik. A legfontosabb mégis az, hogy milyen és mennyire cselekvőképes az a tudás, amit kapunk és amit megszerzünk magunknak! Cselekvőképes és értékteremtésre alkalmas tudás, nem pedig félig értelmetlen rabszolgamunka egy számítógép mögött.

Elmondom még pontosabban, hogy mire gondolok:

Bill Gates-t kirúgták az egyetemről, Steve Jobs-ot úgyszintén. Albert Einstein megbukott matekból, József Attila magyarból. Ezek az emberek vagy önszántukból, vagy az az általuk látogatott egyetemek “fura urai” által kihullottak a rendszerből, mégsem az érdekelte őket, hogy lesz-e papírjuk egy jól hangzó szakmáról, hanem az, hogy hisznek-e eléggé önmagunkban annyira, hogy teremtsenek valamit, amitől a világ valóban több lesz. Távol álljon tőlem, hogy egy olyan ostoba és felelőtlen kijelentést tegyek, hogy az egyetemi képzés elvégzésével ezek az emberek kevesebbek lettek volna. Szó sincs erről. Csak azt merészelem állítani, hogy nem a papír a lényeg, hanem az, hogy van-e az ember előtt vízió és kitartás, hogy jobbá és többé tegye a világot, valamint hajlandó-e kiragyogni önmagából minden rajta átáramló fényt, hogy ezt véghez is vigye. Talán azért hívják magyarul szenved-élynek az igazi, belülről fakadó tüzet, mert annak ébren tartásához a szenved-ésen keresztül vezet az út… Le kell győznöd a fél-elem korlátait, hogy szer-elemben (a fény ragyogó elemében) élj! (Nézzetek körbe, hogy hány olyan ismerősötök van, akik ugyan elvégeztek egy valamilyen főiskolai/egyetemi képzést, mégis teljesen más területen tevékenykednek, mint amit tanultak.)

Leginkább arra lenne szükség szerintem, hogy érett szemléletű és tehetséges pedagógusok az elemi és középiskolai évek során segítsenek a diákokat őszinteségre nevelni, s arra bíztatni, hogy olyan pályát válasszanak maguknak, amelyben nem csak pénzt, hanem boldogságot is találnak, mert igazán csak akkor lehet bárki kiegyensúlyozott ember, ha azt a sorsot éli meg, amiért “idejött”. (Ehhez persze az kellene, hogy az igazi pedagógusokat megfizessék, ugyanakkor megfelelő üzleti modellben rengetegen oktathatnának online módon is, ami meg szerintem növelné a hatékonyságot! De lehet, hogy tévedek, csak abból indulok ki, hogy engem mennyire feldob az online elérhető értékes egyetemi előadások tömkelege, pl. az Apple iTunes You rendszerében.)

Ayn Rand orosz-amerikai regényíró 1943-ban írt regénye – melyből film is készült – Az ősforrás egy tehetséges építész, Howard Roark történetét meséli el, aki nem volt hajlandó korának építészeti stílusát zokszó nélkül követni, s a megélhetésért cserébe inkább fizikai munkát is bevállalt mint sem, hogy olyan tervet készítsen, amivel önmagának hazudnia kell. Az ő története hűen példázza azt, hogy mit jelent egy személyes küldetésnek élni, s hogy mit jelent az a szó: integritás. Aztán egy napon, a kitartása meghozta a gyümölcsét és felismerték a zsenijét, így a történet happy end-del zárul. (Jóllehet a sztorinak van egy olyan, számomra falsnak tűnő üzenete is, hogy ami “régi” az már idejétmúlt, s ezzel azt is sugallják a nézőnek – és olvasónak -, hogy a konzervatív, azaz az értéket megőrző, hagyománykövető látásmódot el kell vetni. Ez pedig szerintem igen veszélyes következtetés.)

Ha van 2 órád, nézd meg a filmet, nagyon fontos üzenetet hordoz azzal kapcsolatban, hogy mennyire fontos önmagaddal szemben őszintének és igaznak maradni:

Meggyőződésem, hogy minden egyes emberben ott rejlik az a kincs, amelynek kifejezéséért megszületett erre a Földre, csak az oktatási rendszer alakítói nem arra nevelnek bennünket, hogy ezt folyamatosan keressük önmagunkban. Uralkodni és hatalommal bírni csak azok fölött lehet, akik követőnek neveltetnek, akikben elnyomják a valódi tüzet. Meglátásom szerint egy bármilyen nevelési rendszerben csak olyan tanárokat szabadna alkalmazni, akik ténylegesen tisztában vannak a gyermek- és fejlődéslélektannal (és nem csak “levizsgáztak belőle”), minimum középszintű metafizikai ismereteik vannak, valamint önmaguk korlátaival is képesek szembesülni. Azok a pedagógusok pedig, akik saját személyiségük hiányosságai miatti frusztrációjukat a diákjaik kontrollálásában élik ki, válasszanak más pályát vagy kerüljenek tisztába önmagukkal előbb, mielőtt a jövő nemzedékét a kezük közé “kaparintják” és lerombolják a lelkivilágukat.

Gondoljatok csak bele: ahogy egy kisgyermeknek sem beszélni kell arról, hogy mi a helyes, hanem jó példával kell előtte járni, úgy a “világ megváltására” nyitott fiatalság számára is az a lényeg, hogy olyan emberek neveljék és okítsák őket, akik a saját személyes sorsuk, képességeik és tapasztalataik szenvedélyes bemutatásával teremtenek mintát nem pedig savanyú arccal, könyvszagúan tolják az arcukba a megkérdőjelezhetetlen(?!) féligazságok tömkelegét, amelyek jelentős részéről személyes megélésük úgyszólván zéró. (Gondolok itt a pénzügyi képzések hazugságaira, az erőltetett számszaki növekedésre épített gazdasági modellek emberközpontúságának hiányára, vagy az orvosképzés egyoldalú, a lélek EGÉSZségét teljességgel figyelmen kívül hagyó – tudományosan megalapozott [?!] – képzési anyagaira, melyek még mindig azt prédikálják, hogy az ember egy gép.)

Az oktatási rendszer célja (részint sajnos) az, ami a pénzügyi rendszer célja. Fenntartani önnön magát azért, hogy kiszolgálja azokat, akik uralkodni és irányítani szeretnének minél hosszabb ideig. A sokszor csak gyöngyszemként megbújó lényegen túl rengeteg haszontalan elméleti ismeret fals bizonyosságának átadása valódi mentorok vezetése nélkül, akik azt is élik, amiről prédikálnak. Szomorú, hogy ma már nem ott tartunk, hogy ha szakmát akarunk, akkor keresünk egy mentort, akitől elleshető a valódi, gyakorlati tudás, hanem beülünk az ötödik iskolapadba és még 40 évesen is diplomákat gyűjtünk, mert a papír a legfontosabb. 🙁

A közelmúltban részt vettem egy előadáson, melyen egy felelős politikus arról beszélt, hogy a jelenkor pénzügyi problémáit elkerülendő a pénzügyi intelligenciát mielőbb fejleszteni kell – már gimnáziumi szinttől – azzal a céllal, hogy az emberek jó adófizetőkké váljanak és ne akarják mindenáron elcsalni azt, amiből az ország fejlődni képes. Szomorúan tapasztaltam, hogy a közösségi pénzek fantasztikus gazdaságélénkítő potenciáljáról és az államadósság aránytalanul abnormális kamatos kamatainak költségvetésre rótt terhéről úgyszólván egy megveszekedett szó sem esett, mint ahogyan az sem szerepel a tervek között, hogy a pénz valódi szerepét megtanítsák a felnövekvő nemzedéknek. (Ha ugyanis értenék ezt az emberek, rengeteg kamatmentes közösségi pénz működne szerte a világon, mely által szárnyalnának a helyi gazdaságok.) Ilyen világot teremtettünk közösen, kedves barátaim, ebből kell most valamit építeni.

Nekem az a véleményem, hogy magát az oktatási rendszert kéne lényegesen emberközpontúbbá tenni és a teljesen felesleges matematikai képletek helyett egészséges életmódot, valódi történelmet (amely nem hagyja ki a világháborúkat finanszírozó pénzügyi körök érdekeltségeit és törekvéseit sem), etikát, esztétikát, lélektant, metafizikát és szellemtudományokat kellene a nemzeti alaptantervbe beépíteni valódi – és nem a jelenlegi rendszert végletekig kiszolgáló, hanem -, az Embert szolgáló pénzügyi ismeretek (lásd fent) mellett, mely figyelembe veszi a fejlődés fenntarthatóságát is. Ezen kívül vezetői és vállalkozási ismeretekkel kéne megismertetni a felnövekvő generáció minden tagját, hogy megtanuljanak másokért felelősséget vállalni önmagukon kívül és tisztában legyenek azzal, hogy mit jelent értékteremtő munkahelyeket működtetni. Leginkább azért kellene az utcára menni, hogy ezekről legyen fogalma egy 18 éves embernek, mert akkor még esélye is lenne eldönteni, hogy a választott jövőképe mennyire felel meg annak, amilyen ő maga.

Egy társadalom olyan lesz, mint a benne élők lelkének egészségi állapota. A boldogtalanság nem pénzben mérhető még akkor sem, ha Maslow óta már tudományosan is bizonyítást nyert, hogy az anyagi helyzetnek kétségtelenül köze van ahhoz, hogy mennyire vagyok képes kiteljesedni. Egy kedves, általam nagyra tartott barátom mondta egyszer nekem a következőt (aki mellesleg egy komoly és neves szoftverfejlesztő cég tulajdonosa): “Ne azért járj be egy munkahelyre barátom, hogy elkerüld a fájdalmát annak, hogy kirúgnak és nem tudsz megélni, hanem azért, hogy teremts és létrehozz önmagadból valamit, amitől a világ jobbá válik!” Na, ez milyen? 🙂

Hogyan lehetnék tehát az a változás én magam, amit látni szeretnék a világban?

A legfontosabb az, hogy tisztába kerülök önmagammal és azzal, hogy ki vagyok én. Aztán felelősen átgondolom (ha nehezen megy, akkor keresni kell hozzá erre alkalmas szenvedélyes szakembereket), hogy mivel szeretnék igazán foglakozni és elindulok abba az irányba. És nem csak a “hivatalos” keretek között egy egyetemen/főiskolán, hanem azon túl is az életem részévé teszem azt, amit a hivatásomnak választok (amiért ide hívattak a Földre “valahonnan”), mert akkor külső kényszer nélkül is örömmel és folyamatosan fogom önmagamat fejleszteni, ami tulajdonképpen a sikeres élet alapköve. Nem azért, mert kötelező, hanem mert arra van igényem, hisz ettől érzem magam egész(séges)nek. A jó pap holtig tanul.

A mai mainstream világkép sajnos mindent már csak számszakilag értékel, hogy miben van profit, amelyben a növekedés egyetlen útja leledzik és a pályaválasztásnál is főleg ez a szempont dominál. Ez azonban egy torz jövőképet fest, mert a létezés szellemi alapjait kihagyva az élet nevű “matematikai” képlet legfontosabb változója kimarad. A szellemi törvények azon igazsága, amiről Az “eladás” hazugsága c. írásomban már bővebben írtam. Nevezetesen az, amit a delphoi jósda bejáratához is kiírtak annak idején: Gnothi Seauton, szabadon fordítva “ismerd meg önmagad”. Minden innen indul.

“A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: Ismerd meg, hogy isteni vagy. Amikor Jézus lényének isteni mivoltáról beszélt, a zsidók jajveszékelni kezdtek. Jézus pedig a zsoltárokból idézett (Zsolt 82,6), és azt mondta: Nincs-e megírva törvényetekben, hogy Istenek vagytok (elohim atem), mindnyájan a legfelsőbb fiai.”
Hamvas Béla: Scientia Sacra III. (Az Evangélium és a levelek c. fejezetéből)

A boldogság a saját utamon való munkálkodás és nem a megélhetési pályaválasztás által születik meg. Mindenki, aki ezt megérti és elég kitartó, olyan emberré válik, akikre példaképként tekint. Alan Watts, 1973-ban elhunyt neves brit filozófus gondolatait – a fenti videóban – így elsősorban a következő generáció figyelmébe ajánlom, mert szerintem itt az ideje, hogy végre a lényegről szóljon a párbeszéd a maszatolás helyett.

Ki vagyok én? Honnan jöttem? Hová megyek? Én azt javaslom, hogy ezen kérdések megválaszolásán dolgozzunk minél többen és akkor személyes tapasztalatunk lesz arról, hogy az igazi változások nem az utcán dőlnek el, hanem ott valahol “mélyen belül”, amely részedhez “rajtad kívül” csak az Isten fér hozzá. 😉

Parlamentáris tragikomédia

Parlamentáris tragikomédia

Távol álljon tőlem, hogy minden parlamenti képviselőt és pártot egy kalap alá vegyek és helytelenül általánosítva azt állítsam, hogy teljesen mindegy ki kormányoz, mert úgysem lesz jobb a helyzet. (Jóllehet, azt a kérdést nap mint nap felteszem önmagamnak, hogy vajon mekkora mértékben vezetik azok az országot, akikre a pozitív változást óhajtó választópolgár leadja a voksát?)

Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy ki kormányoz, mert bár szeretném azt hinni, hogy egy valóban tudatos társadalom képes saját maga által felállított szabályrendszer szerint élni akár még kormányzat nélkül is (“Ne legyél már naiv, Józsi!” – igen, hallom a teljesen jogos bekiabálásokat! :)), a helyzet az, hogy még nem vagyunk valóban tudatos társadalom. Még nagyon nem. Egy képzett zenészekből álló szimfonikus zenekar simán elmegy akár karmester nélkül is, mert képesek a muzsikusok egymásra figyelni, de ennek feltétele az, hogy a zeneművet, melyek közösen előadnak, mindannyian rendkívül jól ismerjék. Mindannyian ismerik a darabot és tudnak egymásra figyelni. Ez a kulcs.

Hogy van-e annyi “kakaó” a nyugati világ polgáraiban, hogy előbb-utóbb “megismerjék a zeneművet”, azt persze nem tudhatjuk előre (főleg, hogy a média és a valóságshow-k “ellenünk” dolgoznak), de valahol mélyen a szívemben hiszek abban, hogy – egy meglehetősen negatív képet az elmémből a világra kivetítve – van az a szintű kizsákmányolás és megszorítás, melyet már a legagymosottabb ember sem fogad el természetes gazdasági folyamatnak. Tesztelnek bennünket – szó se róla -, de minél többet beszélgetek ismeretlen ismerősökkel, annál jobban látom, hogyan nyílik az emberek szeme. Valami nincs rendjén. Valamit nem mondanak el nekünk.

Kié az igazi hatalom?

Gondolkodtatok-e már azon, hogy a mai parlamentáris demokrácia mennyire abszurd módon működik? A kormányprogramokat nem a népek közös érdeke “írja”, majd annak megvalósításához a történelmünkkel és gazdasági érdekeinkkel tökéletesen tisztában lévő felelős szakembereket keresünk, hanem olyanokat bízunk meg a népképviselettel, akik azért akarnak többnyire politikusok lenni, mert a közös kasszához közel kerülve bebiztosíthatják a saját maguk és családjuk létezését. (Nem szeretnék általánosítani, de sajnos nagyon sok ilyen van!)

Ráadásul a mai képviselők mindenféle kiváltságokat élveznek, mentelmi joguk van és ha kurvára nem azt csinálják, amiért megválasztották őket, abból sem lesz gond, mert nem visszahívhatók a nép által. A parlamentáris tragikomédia abban merül ki mindössze, hogy 4 évente bemész egy elfüggönyözött összetákolt kis “dobozba” és egy listából kiválasztasz egy nevet, akiről az általa képviselt pártja reklámszövegén túl semmit nem tudsz, csak a nyakkendőjének a színe alapján szimpatizálsz vele. (Ha szerencséd van, néha kiírnak egy népszavazást, de azzal aztán már tényleg jóllaktál!) Ennyi.

Mondok egy – talán – meglepő infót, melynek hallatán én is nagyot néztem, amikor elmesélték.

Ugye a kocsmában megfordul néhány ember. Szeretünk iszogatni, mi egy ilyen nép vagyunk. Vannak olyan cimboráim, akiknek pl. van közeli ismerősük a Parlamentben és hallanak ezt-azt. Azt leszámítva, hogy ugyanazon munkahelyen dolgozó emberek bárhol a világon pártállástól függetlenül is ápolhatnak jó viszonyt (!) – s ezzel arra akarok utalni, hogy egy parlamenti vitában egymást pocskondiázó, egymással ellentétes oldalon álló pártokat képviselő honatyák az ülés végeztével összekacsintva közösen megebédelnek (és még meg is dicsérik egymást a jó érvelésért!) -, azért arra szerintem senki nem gondolna, hogy a szavazásra bocsájtott törvényjavaslatok sorsa előre elrendeltetett. Már nem abból a szempontból, hogy le van zsírozva minden, és csak “színházi előadás” folyik, hanem arra vonatkozólag, hogy az egyes pártok vezetői a saját képviselőiknek előre leadják, hogy adott törvényjavaslatra hogyan ajánlott szavazni.

A képviselők tehát kapnak egy listát, hogy X számú törvényjavaslatra a zöld gomb a nyerő, az Y számúra pedig a piros, így miközben épp passziánszoznak az ülés közben a laptopjukon és majszolják a kakaós csigát, a legmegterhelőbb meló kikeresni a reggel megkapott listából az aktuális szavazáshoz a megfelelő gomb színét és “gól”. Azt természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben így van, de hogy nem egyszer történik ilyen, az 100%. Ezt biztosan tudom, mert az egyik képviselő testvére mondta nekem személyesen. (És azt sem állítom, hogy csak passziánszoznak, de nagyon sokszor igen, erről már több fotó is megjelent a sajtóban!)

Felmerül a kérdés: Hogyan lehetséges ez? Ha én egyéni képviselőkre adom le a voksomat, akikre elvileg azért szavazok, mert meg vagyok győződve a szakértelmükről és arról, hogy az én érdekeimet fogják képviselni az ország házában, akkor miért nem vállalják fel a felelősségét az egyéni döntéseiknek és miért nem mennek szembe a párt érdekeivel a választópolgárok javára (ha éppen arra lenne szükség)? Miért nem állnak ki és mondják el, ha nem értenek valamivel egyet? (Néha megtörténik, de rendkívül ritkán és végtelen tiszteletem a kevés kivételnek!) Klasszikus példa a konformizmusra (=megfelelni vágyás) a nemrég leszavazott ügynöklista nyilvánosságra hozatala.

Elmondom, hogy szerintem(!) miért van ez így. Képzeljétek csak el, hogy a parlamenti képviselők ugyanolyan megélni vágyó hús-vér emberek, mint Te, ambiciózus és lojális (=hűséges, megbízható) tagjaivá kívánnak válni az általuk képviselt pártnak és azért választották ezt a hivatást, mert szeretnének lehetőségeket teremteni önmaguk és a családjuk számára. Asszony utazni akar, szép autóval járni, a kéglit be kell rendezni, hogy jól érezzük magunkat otthon, gyereknek kell a taníttatás, egyetem, ösztöndíj, kapcsolatok, és külföldi tanulmányút. Ez mind nagyon komoly lóvé és ha nincs kapcsolatod és megfelelő beáramlásod, akkor ez marad álomkategória és jöhet a viszálykodás otthon, hogy nincs semmire sem elég pénz. Az államkasszában vélhetően lesz még egy ideig forrás (amíg működik a folyamatos megszorítás szükségességét kitűnő kommunikációval megideologizáló gépezet), és ha ügyesen dolgoznak a honatyák, akkor – még ha kölcsönpénzből is, de – lehet működtetni ezt az illúzió-valóságot egy ideig. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem teszek egyenlőségjelet a pártok között és hiszem, hogy a Parlamentben rengeteg pozitív, igazságosabb világra vágyó képviselő dolgozik (keményen!), csak a pénznek ugye nem annyira oké nem-et mondani. Márcsak anyagi szempontból sem. (Ráadásul sokszor ez nem is annyira választás kérdése, pl. ha bármivel megfenyegetnek, akkor változik a fontossági sorrend.)

Ha esetleg most megjelent benned egy ítélet ezzel kapcsolatban, kérdezd meg önmagadtól: Az, amivel én foglalkozom napi szinten, az mennyire építő? Milyen mértékű a saját választott hivatásom iránti elkötelezettségem és mennyire végzem a napi feladataimat csak azért, mert ebből tudok pénzt keresni? (…és tulajdonképpen ha nem fizetnének érte, nem is csinálnám.) “De mikor szorgalmazva kérdezék Őt, felegyenesedve monda nékik: A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.” (János 8:7)

A Parlament falain belül pontosan ugyanúgy érvényesül a félelemből fakadó cselekvés (“ha nem úgy szavazok, ahogy elvárják, akkor kitesznek a pártból, fuccs a kényelmemnek és az asszonnyal nincs több dugás”), mint a nép köreiben. A nemzetközi pénzügyi érdekek megvalósulása mögött elsősorban a halandó parlamenti képviselők létért folytatott belső küzdelme és félelme van. A parlamenti képviselőkön pedig a rájuk kihelyezett személyes felelősségünk. Én ezt ilyen egyszerűnek látom, kedves komám.

Egyébként vannak nem konformisták is az ország házában, mint pl. a magyar képviselők között pl. Ángyán József, aki saját bevallása szerint is nem igazán volt hozzászokva a Parlamenten belüli viszonyokhoz. Le is mondott, amint kiderült számára, hogy mennyire nem az erkölcsösség irányítja a döntéseket.

Mivel azonban általában nem igazán vallhatja be senki, hogy ez így van, mert akkor nem működne a parlamentáris demokrácia(nak nevezett “bohózat”), ezért a kifelé történő kommunikációt is ügyesen kell megoldani. Pl. így:

Hitem szerint az emberiség előbb-utóbb választás elé fog érkezni, de még nem most. Még egy kicsit éheznünk kell hozzá, kellenek tömeges társadalmi elégedetlenségek, amiket le lehet verni fegyverrel a terrorizmus elleni harcra való hivatkozással. Nem szeretnék vészmadárkodni, de tartok tőle, hogy lesz még ilyen.

Sokat gondolkozom azon, hogy vajon miért nem áll ki a nagyérdemű elé – az említett megélhetési okokat leszámítva, ami valljuk be elég nyomós ok – egy felelős vezető és miért nem tálal ki a valódi helyzetről, hogy a nép fiainak és lányainak legyen ideje “vészforgatókönyvet” készíteni? Nem arról az agyonkozmetikázott politikailag korrekt maszlagról beszélek, melyben megemlítik, hogy még lehetnek recessziós időszakok, hanem a tényleges háttérmunkálatokról, hogy ki az, aki irányít.

Nem olyan régen találkoztam egy üzletemberrel, aki a rendszerváltás idején nagyon közel volt a tűzhöz. Ő mesélte nekem azt, hogy Magyarország akkori (1990) 22 milliárd dolláros adósságát azért nem engedte el a nyugat (több kelet-európai országhoz hasonlóan), mert néhány hazánkban élő (magyar!) befolyásos téglának (4-5 ember) ez nem volt érdekében és “megkérték” az akkori miniszterelnököt (Antall József), hogy mondja azt: “Mi fizetünk!” És azóta is tesszük, csak most már 90 milliárd USD az állam tartozása, nem 22 mrd. (Ez 20 ezer milliárd forint, amelynek kamatterhe az éves költségvetésre 2,5-3 ezer milliárd Ft-os terhet ró; és mellesleg ezért nincs lóvé egy csomó mindenre és kellenek a megszorítások!) Akié az adósság, az irányít mindent. A játék célja: tartozz nekem! Ahogy az alábbi rövid filmrészletből látszik, ezt még Hollywood sem titkolja:

A legnagyobb trükk persze abban van, hogy bár senkit nem kényszerítenek arra, hogy adóssá váljon, egy már félig normális élethez is szükséges a lakhatás – és a lakásbérlés szinte ugyanannyi, mint egy normális hiteltörlesztő -, amit ma már átlagfizetésből összerakni szinte lehetetlen. (Az persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy a “fejlett” nyugaton az embereknek legtöbb esetben nincsen ingatlantulajdona, ez csak itthon ekkora “divat”.) Abból a szempontból, hogy az egész életünket “bérbe kaptuk”, nincs akkora jelentősége az ingatlantulajdonlásnak, a generációkon keresztül továbbörökíthető vagyon szempontjából viszont igenis van. (És akik a pénznyomtatás monopóliumát birtokolják, azok is így adják tovább a vagyont, bár az ő értékeik alapítványi tulajdonban vannak, hogy soha ne legyen örökösödési adó!)

Lehetséges-e az szerintetek, hogy a vezetők pontosan tudják, hogy mi a helyzet és hogy kik irányítják a folyamatokat?

Előfordulhat-e az, hogy egyes miniszterelnökök és államelnökök szeretnének az országuk érdekében radikális döntéseket hozni – mert miután közel kerültek a tűzhöz, egyértelmű rálátásuk lett arra, hogy kik, mit és miért tesznek -, de egy csendes, szürke délután megcsörren a telefon és beleszól egy rekedtes hang nyugodtan és békésen: “Figyelj komám, neked 3 gyereked van, ha szeretnéd látni, ahogy felnőnek, ne beszélj butaságokat a tévében ma este, jó?” Ennyi. És nem beszél hülyeségeket, mert szereti a gyerekeit és nem ér annyit a büszkesége, hogy a szeretteit bajba sodorja. Ezért csak taktikázik, amennyire lehet. Aztán ha nem bírja tovább a kiképzést, lemond. Vagy ha mégsem adja be a derekát, “baleset” éri. Nem egy ilyen példa volt már.

Többször elképzeltem már a következő – végtelenül leegyszerűsített! – szituációt, de pontosan a feljebb felsorolt indokok miatt ezt soha nem fogjátok hallani egyetlen országban sem. A helyszín a köztévé 1-es csatornája, szerda este 20:00 óra:

“Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket országunk politikai vezetésének első számú embereként. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy látszólag az én kezemben futnak össze a szálak és tökéletes rálátásom van országunk helyzetére. Az persze, hogy én ebben a helyzetben vagyok, nem véletlen, de az más lapra tartozik.

Országunk – és gyakorlatilag az összes fejlettnek nevezett nyugati nemzet – kifizethetetlen adósságban úszik. Évek óta már csak az egyre növekvő kamatokat fizetjük – amely összeg az éves költségvetésre óriási terhet ró -, és valójában esélyünk sincs arra, hogy kikecmeregjünk ebből a csapdából. Amit a parlamentben csinálunk, az nagyon sok esetben nem érdemi munka, csak a szart pakolgatjuk egyik zsebből a másikba. Mentjük amit még lehet, vagy eladjuk a nemzeti értékeket, hogy időt nyerjünk. Országunk működtetéséhez szükséges tőkét ugyanis többnyire olyan feltételekkel kapunk, mely a nemzeti önrendelkezésünket egyre inkább aláássa és rövidesen azt is el fogjuk veszíteni, ami még a miénk. Olyan ez, mint amikor Önnek úgy kell egyre több hiteltörlesztést fizetnie, hogy egyre szigorúbb feltételekben határozzák meg, hogy hogyan keresheti meg a pénzt a törlesztőre és még így sem biztosított, hogy a lakás 100%-osan az öné lesz. Így, ahogy most haladunk, soha nem lesz jobb, ezért a következőt javaslom:

A meglévő törlesztőrészleteket ne fizessék ki a bankoknak, mert azzal csak elodázzák a totális rabszolgaságot. Ha senki nem fizet, a bankrendszer elkönyveli a veszteséget és kész. Lesz egy kisebb-nagyobb összeomlás, de majd minden helyreáll idővel. A hitelek nagy részét a banki pénzteremtés hozta létre, magyarul a valódi veszteség igen csekély, max. az elvárt profit lesz kevesebb. Ráadásul – ezt csak “négyszemközt” mondom – a bank a hitel kihelyezésekor azonnal egy ún. céltartalékot képez, így néhány év alatt ő szinte lenullázza a kockázatát. (Ha nem hiszik, nézzenek utána!) Gondoljanak csak bele: ha senki nem fizet, kitől fogják elvenni a lakást? Aki előbb volt a nem fizetők listáján? 🙂

Én azt javaslom Önöknek, hogy szervezzenek közösségeket és egyre inkább fordítsák energiájukat ezen közösségek életben tartására. Az ember hozzátartozik a földhöz, ezért tanuljanak meg gazdálkodni és bizalommal lenni egymás iránt. Osszák fel egymás között, hogy ki mit termel és alakítsanak ki egy önellátó gazdasági rendszert. Ismerjék meg a helyi pénzek működését, mert annak segítségével a szükségleteik jelentős részét ki tudják cserélni egymás között. Ha pedig mégis a városi lét mellett döntenek, legyen B tervük. Ha bármi oknál fogva megáll az ellátó rendszer, B terv nélkül akár éhen is halhatnak. Vásároljanak földet és plázázás helyett költsék a bevételük egy részét arra, hogy kialakítsák a B tervet. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem lesz rá szükségük! Ne feledjék: egy problémát nem lehet ugyanazzal az elmével megoldani, amely a problémát létrehozta. Ez a rendszer csak akkor fog megváltozni és igazságosabbá válni, ha először leülünk a földre mindannyian.

Nagyon kérem Önöket, hogy ne számítsanak arra, hogy bármilyen kormány csodát tud tenni a jelenlegi helyzetben, mert amíg minden ország vezetésének tőkés befektetői csoportok mondják meg, hogy mit kell csinálni, addig az Önök érdekei másodlagosak lesznek. Arra kérem Önöket, hogy vegyék kezükbe a sorsukat és soha ne feledjék, hogy a saját létezésük az egyéni döntéseiken múlik. Köszönöm figyelmüket!”

Igen, tudom, ne is mondjátok: ilyen gyenge populista szöveget a világ nem látott még. A politika a lehetőségek művészete és nem arról szól, hogy elmondjuk az igazságot, mint az óvodában a gyerekek. Bennem mégis van egy olyan ártatlan gondolat, hogy ha soha nem kezdünk el kendőzetlenül beszélni a politikai és gazdasági döntések mögötti érdekekről, akkor az erőviszonyok nem fognak megváltozni!

Azt persze nem várhatom el egyetlen felelős vezetőtől sem, hogy a hitelek ki nem fizetésére biztasson – szóval ezt ne vegyétek komolyan tőlem! -, ez csak egy bennem lévő kis tüske, amit még meg kell tanulnom átölelni és elfogadni. Dolgozom rajta! 🙂 De a céltartalék képzése az nem kamu, az egyik barátomnak a most már “csak” 25 milliót érő házára (vételár 30) felvett 33 milliója utáni tartozás 7 millió kifizetése után 53 millió és egy banki ismerőse elárulta neki (titokban), hogy mi is ez a céltartalék. (=rendkívül okos kockázatkezelés!) A bankok többnyire a meg nem keresett profitjuk miatt sírnak – és nem a veszteségeik miatt -, nekem ez a véleményem. (Ráadásul a KSH adatai is bizonyítják, hogy a lényegesen kevesebb devizát vettek kölcsön, mint amennyit kihelyeztek.)

Ahhoz persze, hogy teljes hitelességgel beszélhessek ezekről a dolgokról, nekem is bent kellene ülnöm egy ideig az Országgyűlésben, de ettől függetlenül a kapcsolatrendszeremből is visszajut 1-1 igen érdekes morzsa hozzám, ami elgondolkodtató. Akármi is legyen a teljes igazság, a vezetők bizonyára tudnak róla (legalábbis a saját bőrükön is érzik, hogy mikor csörren meg az a telefon) és ha lenne vér a pucájukban és társadalmi felelősség a szívükben, akkor kiállnának és elmondanák az m1-en este 8-kor, főműsoridőben, hogy mindenki hallja. Ha mindenki megtenné egyszerre, túl feltűnő lenne a sorozatos lejáratás, nevetségessé tétel és “likvidálás”, nekem (!) ez a véleményem. Megfelelő kommunikációval elkerülhető bármilyen pánik és lehetséges egy kiszámítható(bb) jövő előkészítése! (“Józsi! Te egy naiv f@sz vagy!” – igen, hallottam már ezt, köszi! :)) Ezzel kapcsolatban George Carlin (1938-2008), amerikai komikus halála előtti utolsó előadásának részlete jutott eszembe:

A parlamentáris demokrácia egy illúzió, melyben az 51% mondja meg a 49%-nak, hogy mi lesz. A néhai amerikai filmrendező, Aaron Russo a következőképpen fogalmazta ezt meg, viccesen: “A demokrácia azt jelenti, hogy két farkas és egy bárány azon vitatkozik mi legyen a vacsora.” 🙂

Ha kíváncsi vagy arra, hogy mi miért történik politikai és gazdasági döntések tekintetében, egyetlen dolgot tanulj meg: Kövesd a pénz útját! A legfontosabb kérdés mindig az, hogy “Ki keres ebből pénzt?” Szomorú, hogy ez a legjobb megközelítése a mai világ történéseinek, de a saját érdekünkben érdemes elfogadni, hogy ez van, mert csak ennek mentén lehetséges egy EGÉSZségesebb világ megteremtése.

Ennek a cikknek nem célja az, hogy a jelenlegi (vagy akár korábbi) regnáló hatalmat bírálja, nekem úgy “ámblokk” (=összességében) ezzel a politikailag korrekt maszlaggal van teli a hócipőm, melyben mindenről beszélnek, csak arról nem meri senki se kinyitni a száját, hogy ki nyomogatja a gombokat (nem Magyarországon, hanem nemzetközi szinten!). Aki meg megteszi, arra rásütik, hogy összeesküvés-elmélet terjesztő, szélsőséges, radikális és persze fasiszta. 🙂

Ha pl. most elmegyek a kocsmába és benyomok egy felest, abból pénzt keres a kocsmáros, a kereskedő és a párlat készítője is. Teljesen tiszta a fogyasztói láncolat és mindenki megérdemli, hogy hozzájáruljak a megélhetésükhöz. A gazdasági összeomlást okozó pénzügyi szektor teremtett milliárdjainak láncolata azonban a folyamat egy adott pontján nem feltételez semmilyen munkát, a legnagyobb profitot mégis az keresi, aki ezt a láncszemet birtokolja! Na de erről már elmélkedtem korábban is eleget…

Mókával teli napot kívánok, igyátok a napi 2-3 liter vizet és menjetek ki a napsütésre, mert a D vitamin csodákat tesz! Egészségetekre!

Ezért nő a szegénység

A szegénység nő. A társadalmi rétegek közötti szakadék és az általános elégedetlenség növekszik. Életünk egyetlen valódi értékét, az időt arra fecsérlik sokan, hogy kimennek az utcára, tüntetnek, lázadnak, mérgelődnek és mást akarnak. Micsoda pazarlás… A lélek gazdaságát hirdető tömegek eközben szívhez szóló dalokat énekelnek és megható videófelvételekben kérik a világot, hogy “Fogjunk össze, ne hagyjuk, hogy nőjön a szegénység! Tegyünk valamit a szegénység ellen!” A szegénység ellen? Emlékeztek mit írtam a legutóbbi bejegyzésemben a figyelmünk és érzelmeink fókuszáról? Minden, amit a rendszerrel szemben teszünk, azzal energiát adunk neki! A rendszer irányítói pont ezt akarják! Érzelmeink tele vannak fájdalommal, fókuszunk tele van a rendszer ellenességével. Fasza kis eredmény lesz belőle. 🙂

USA for Africa, Live Aid & Band Aid, tucatnyi segélykoncert szerveződött az elmúlt 30 évben, internetes aláírásgyűjtő oldalak tömkelege alakul és nemzetközi szervezetek (Oxfam, Amnesty International, Greenpeace) fognak össze azért, hogy mentsük meg a bolygót és számoljuk fel a szegénységet. Küzdelem a szegénység, a kiszolgáltatottság és a terrorizmus ellen. Jó célok, de valami ellen. Egyetlen dolog nem tűnik fel senkinek: ezt a rendszert benne a szegénységgel és megosztottsággal mi hoztuk létre. Azzal, hogy rövid távon gondolkodunk. Mi szavaztuk meg a (gazdaság)politikusokat, akik olyan törvényeket hoztak (vagy engedtek meghozni, mert megvették őket!), mellyel a világ kizsákmányolása lehetséges. Mi vagyunk azok, akik nem akarjuk megérteni a pénzügyi rendszerben meglévő ellentmondásokat és mi vagyunk azok, akik továbbra is eurót meg dollárt meg yent és frankot akarunk, korlátlan hitellehetőségeket rabszolgaságba taszító adósság nélkül. A segélykoncertek és a nemzetközi összefogások persze nagyon szép dolgok, de ez mind a velejáró következménye annak a rendszernek, amit teremtettünk.

Ennek pedig a lényege néhány mondatban a következő:

A pénz – és a pénznek köszönhető fejlődés – adósságból van, banki számlákon keletkezik pénzteremtéssel, mint kihelyezett hitel. Ezzel még nem is lenne gond – mert ez valóban elősegítheti a fejlődést – de a(z ingyen) teremtett pénz kamatai nem a népeket szolgálják, hanem privát kézben lévő pénzügyi intézmények tulajdonosainak a zsebébe vándorolnak. Ezt kéne megérteni, nem pedig az utcán tüntetni. Amíg ez a rendszer marad, semmi nem fog változni. Semmi!

Nézzétek meg ezt a videót! Gyönyörűen énekel ez a kis krapek és nagyon igazak a dalának sorai. Csupa kérdés, semmi válasz… Több tízezer ember megosztja a videót a facebook-on, néhány ezren adakoznak talán egy picit, aztán kész. Holnap már nem is emlékszel rá, hogy miről szólt. (Azért most állj meg egy pillanatra és hallgasd végig ezt a dalt, mert hatalmas ereje van. :))

A világot a szeretet viszi előre de a profit irányítja kedves komám. És a profit leszarja azt, hogy az emberek éhen halnak és az sem érdekli, hogy hány segélyszervezet működik, azok sikeresek-e vagy sem. Célja a saját és gazdáinak túlélése és rendkívül örül neki, hogy az emberek lelki táplálékkal vigasztalják magukat, amíg ő gyarapodik. Nem lehet elmondani elégszer. A lelki táplálékra persze szükség van, tudom. De az csak nekünk kell, mert az ember érzelmei által irányított lény. A profit imádja azt, amikor lázadásokról, meg világvégéről, meg katasztrófáktól és igazságtalanságtól hangos a média (talán nem véletlenül), mert addig se arra koncentrál az emberiség, hogy a pénzügyi tudatlanság miatt kirámolják a fridzsiderét.

A kapitalizmus a profitról szól. Hollywood is a szemedbe mondja:

(A film címe: Good Will Hunting)

Félre ne értsetek, nem a diktatórikus kommunizmust sírom vissza, imádom a szabad piacokat, csak a kapitalizmus már régen nem erről szól. Korporatokrácia (=korporációk, nagyvállalatok által kreált áldemokrácia) van, amelyben azok hozzák a politikai döntéseket is, akiknek van tőkéjük. A pénz növekedni akar, ilyen a természete. S bár triviálisnak tűnhet ez a hosszú távon elszegényítő folyamat, a kisemberek néha azért haszonélvezői is ennek a rendszernek. Például amikor a tőzsdén lévő életbiztosítási portfoliód (=befektetési kosarad) értéke növekszik a spekulációnak köszönhetően, mert a gazdaságpolitikai döntések levegőpénzt pumpálnak a pénz- és tőkepiacokba, akkor támogatod. Ha pénzt csinálnak neked valakik (amiért nem kell dolgoznod), akkor nincs sírás-rívás, hanem tenyérdörzsölés van. Akkor jó ez a rendszer. Ha viszont buksz, akkor rossz és gonoszak a vezetők.

Hogy is van ez?

A folyamatos profitot az állandó növekedés teszi lehetővé, melynek mozgatórugója a likviditás. A likviditás azt jelenti, hogy egy embernek, vállalkozásnak, államnak van pénze (megtakarítása) létezni (=fizetőképes), működni és befektetni tud olyan javakba, melyek további hasznot termelnek és a növekedést lehetővé teszik. Ez a plusz pénz, a növekedést lehetővé tévő profit “egészséges esetben” természetes növekedésből származik, ami azt jelenti, hogy valódi értékből, munka által keletkezik újabb (többlet) érték.

Például:

Veszel 2 tehenet, eladod a tejet, a megtermelt profitból veszel egy harmadik tehenet és így tovább. A végén tejüzemed van és nagyvállalkozó lettél. De a világ ma már nem természetes módon növekszik, hanem mesterségesen, mert úgy egyszerűbb.

Így:

Nincs tehened, hitelből veszel minél több mindent és majd fizetsz rá kamatot. Mivel hitelből egyszerűbb összerakni egy tehéncsordát, ezért ma már ezt választja mindenki. A bank imád kölcsönadni, mert neki csak egy könyvelési tétel a kihelyezett pénz, neked meg kötelezettség. Egyszerű művelet, de ugyanilyen egyszerűen taszít teljes kiszolgáltatottságba, mert a levegőből létrehozott pénzekre valódi munkával kell visszafizetni a kamatot, ráadásul mindezt úgy, hogy a pénzed értékét már nem is a mögöttes fedezet, hanem a spekuláció dönti el! És ha már nem kell az embereknek a tej, akkor a tejüzem veszteséges lesz. De neked még akkor is fizetned kell a kamatot, ha nem fizetted ki a felvett kölcsönt teljesen. És ha eladsz mindent, akkor is. És előbb-utóbb akár még hitelt is fel kell venned azért, hogy fizethesd a korábbi hiteleket. (Bár ezt csak a nemzetállamoknak engedélyezik, mert mögöttük ott van egy adófizető társadalom, akitől el lehet kérni a megnövekedett kamatköltségeket.)

Csak hogy tiszta legyen a kép: A kereskedelmi bankok Magyarországon a betétállományuk 3-4x-esét helyezték ki hitelbe a pénzmultiplikátornak köszönhetően. Ők többnyire(!) csak a számlapénzt kockáztatják, ami (szinte) ingyen van, ráadásul a kihelyezett hitelek túlnyomó többségének VAN fedezete (=az, amire kölcsönadták, mint pl. ingatlan, vállalkozás, stb.!). Lehet azzal vitatkozni, hogy ez normális, de ha Te bocsájtasz ki levegőpénzt, akkor Téged börtönbe zárnak.

Ma már így működik a világ és a közgazdászok is azt mondják, hogy ez jó. Akik értenek hozzá, azok is azt mondják, hogy privát cégek (i.e. külföldi tulajdonú kereskedelmi bankok) ingyen létrehozott számlapénzére munkával kamatot fizetni oké. Ezt teremtettük, kedves barátaim!

Láttál már hitelkártya kivonatot? Az van rajta, hogy egy hónap adott napján az előző hónapban felhasznált hitelkereted egy töredékét kell csak visszafizetned. Mondjuk a 10%-át. Ha kifizeted az egészet (vagyis nem nyújtózkodsz tovább, mint a takaród), akkor (szinte) ingyen kapsz kölcsön pénzt a banktól egy bizonyos időre. A hitelkártyának ez az egyetlen előnye az ügyfél számára! De ehhez ki kell fizetned a teljes tartozást minden hónapban! Ha viszont csak a 10%-át fizeted ki, akkor a fennmaradó 90%-ra elég komoly kamatok jönnek a következő hónaptól. Aztán a következő hónapban megint költesz és megint csak a 10%-ot fizeted + a kamatokat. És megint. És megint. És megint. Eltelik egy év, elköltöttem 1 milliót, tartozom 2-vel és az életben nem tudom kifizetni. Ennyi. Adósságcsapdában vagyok, nyakamon egy póráz. “Köcsög” bankok? NEM! Én vagyok a hibás, mert lusta voltam megérteni, hogy a bank hogyan keres belőlem pénzt.

A bank érdeke az, hogy Te hitelt vegyél fel olyan dolgokra is, amire nincs is szükséged. Ő abból él, hogy te irgalmatlan kamatokat fizetsz a hozzá nem értésed miatt, miközben pedig az orrod elé teszik egy óriásplakáton, hogy melyik következő értelmetlen tárgyért gürizz tovább és add fel a létezésed! Ez megy kicsiben és ezt tették az országokkal nagyban is! (John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyv elolvasása ajánlott!)

Azért van szegénység, mert az emberek többsége nem érti és nem akarja érteni(!) a pénz működését (persze azért nem, mert direkt nem tanítják meg az iskolában!), ezért a pénzügyeivel kapcsolatban érzelmi és nem értelmes döntéseket hoz. Kihelyezzük a döntést a szakemberekre, akiket az oktatási rendszer képzett ki ügynöknek. “Megesszük most, kifizetjük később, mi baj lehet belőle?” Ennek a mondatnak az ellentmondásosságát persze a médiában is elmondják ezerszer, mert mégiscsak közölni kell valamit, amiben van igazság. Azt viszont sokkal kevésbé hangsúlyozzák, hogy ezt a rendszert valakiknek létre kellett hozni és működtetni kell folyamatosan. És az is ritkán hangzik el, hogy ez milyen brutálisan jövedelmező üzlet azoknak, akik a pénzkibocsájtás monopóliumát birtokolják. Ahogy Henry Ford mondta: “Az emberek nem értik a bankrendszert. Még szerencse, mert ha értenék, már reggel kitörne a forradalom.” De hangsúlyoznom kell: Én vagyok a hibás, mert ezt a rendszert nem értem, de használom!

George Carlin, a 2008-ban elhunyt amerikai komikus ezt így fogalmazta meg (kicsit durva lesz: vigyázz, kész, rajt!):

Egyáltalán nem véletlenül alakult ki az sem, hogy a FED mögött álló rendkívül okos, a pénz működését tökéletesen értő szakemberek azt akarták, hogy az Amerikai Jegybank (központi bank) ne az amerikai kormány kezében legyen, hanem privát tulajdonban. “Jegybank szerepét betöltő bank”. Ismerős ez a kifejezés? Akárhányszor a FED-ről olvasol, mindig leírják. Privát jegybank, melynek profitja a saját zsebben landol. “A profitokat privatizáljuk, a veszteségeket államosítjuk.” Ezt mondta a híres J.D. Rockefeller. Meg azt is, hogy “A verseny bűn.”

Lehet azt mondani, hogy ezek összeesküvés-elméletek. Lehet ezt mondani. De ha megnézed a valóságot, sajnos ezekhez az elméletekhez igazodik.

Így megy ez komám. Kinyírjuk a konkurenciát, mert az elveszi a piacot előlünk. Voltak politikusok, akik felismerték a rendszer működését és konkurenciát teremtettek ennek a pénzrendszernek. Úgy hívták őket, hogy Abraham Lincoln, és John Fitzgerald Kennedy. Likvidálták őket, mert a verseny bűn. Levegőből létrehozott és kihelyezett hitelekre senki nem szedhet munkával megtermelt kamatot. Ez csak a kiváltságosoknak szabad. (Nem véletlen az állami bankok elleni és a jegybanki függetlenség melletti propaganda! Félreértés ne essék: Hiszek a szabadság erejében! De az, hogy bármelyik európai nemzet központi bankja nem a saját kormánya, hanem pl. az EKB, vagy a baseli BIS felé tartozik elszámolni, az igen csak beszédes azt illetően, hogy ki irányít. De mondok egy sokkal egyszerűbb példát: az MNB elnök fizetése sokszorosa a miniszterelnök fizetésének. Ki akkor a góré?)

Körbejártam a témát rengeteg oldalról (egészségügy, gazdasági ciklusok, államok működtetése, stb), és mindegyiknél ugyanoda lyukadtam ki. Mivel a pénz működtet mindent, ezért a pénz természetét kell megérteni. És azért nő a szegénység, mert a magánkézben lévő pénzkibocsájtás monopóliumának erejét nem tudjuk és nem is akarjuk felfogni. A pénz már nem a valódi funkcióját tölti be: nem egy elszámoló eszköz és egyezményes jel mindössze, hanem egy termék, aminek ára van, és ennek hasznát nem a társadalom által képviselt nemzetállamok, hanem privát zsebek teszik el! Ha pedig ez a kamatjövedelem a nemzetállamokat gazdagítaná, akkor előbb-utóbb eltűnne az államadósság, csökkenhetnének a kivetett adók és megszűnhetne végre az állandó megszorítás.

Megérteni akarás helyett tehát hazamegyünk, hátradőlünk, bekapcsoljuk az agyunkat hipnotizáló tévét, bekajáljuk az illúziót és vásárolunk abból, ami nincsen. Nem az egyes országok termelőgazdasága fellendítésének a jelentőségéről szólnak a hírek, hanem arról, hogy a fogyasztás által növekszik a gazdaság. A bizonyosságunk azt mondatja velünk, hogy ez a jó. Minden főáramlatú médiából az ömlik, hogy így jó a világ és ettől fejlődünk. Mi meg elhisszük, mert az kényelmes. Kényelmes. Finom kis kényelemzóna: Tesco, Auchan, Spar. Hmmm. Igaz is, mi a szarnak keressem meg a kistermelőt, az macerás…

Azért nő a szegénység, mert kihelyezzük a gondolkodás felelősségét a tekintélyekre, mert hagyjuk, hogy befolyásolják döntéseinket érzelmi propagandával, mert a nem főáramlatú (mainstream) információkhoz rossz érzelmet kapcsolunk: elutasítást, félelmet, megosztást és bénultságot érzünk sokszor, amikor megérezzük egy információról, hogy az lehet az igazság, nem pedig az, amit a médiában hallunk. A változáshoz viszont szerintem az kell, hogy megtanuljuk ennek az ellenkezőjét érezni: “Már értem! Ahhháááá, szóval ez van a dolgok mögött! Ha egy pénzuralmi rendszerben élünk, akkor csak a pénz útját kell követni. Ki profitál abból, ha ezt vagy azt elhiszem? Yesss, már értem!” Valahogy így. 🙂 A kulcs az, hogy a saját hitrendszeredet megtanuld kívülről megvizsgálni. Mindezt azért, hogy képes legyél bevallani magadnak azt, ha esetleg tévedsz. A kulcs mindig a nyitottság: Mi van, ha mégis igaz? Nem mondom, hogy könnyű, de legalább kutya nehéz. 🙂

Persze leginkább azért nő a szegénység, mert én is itt pofázok egy képernyőt bámulva a mátrixban arról, hogy miért van szegénység (értéktermelő munkavégzést színlelve!), ahelyett, hogy együttműködő, pénzügyileg intelligens közösségek, tudatos fogyasztói körök megalkotásán munkálkodnék. Mint tudjuk, sok beszédnek sok az alja.

Úgyhogy megyek is és arrébb teszek néhány téglát. De előtte azért benyomok egy felest! 🙂 Egészségetekre!

Így működik a pénzvilág #4

A cikk teljes címe: Mesterséges forintgyengítés állampapírpiaci hozamok növelése érdekében. Csak egy kicsit hosszú lett volna kiírni. 🙂 Lehet, hogy az alábbi levezetésre lesz, aki azt mondja, hogy ez összeesküvés-elmélet, de nem érdekel, mert logikailag szerintem passzol és a józan paraszti eszem ezt érzi igaznak. Mivel 2003. óta 3. alkalommal történik meg ez a “jelenség”, ezért feltételezhető, hogy ez annyira véletlen, mint az, hogy a Föld kering a Nap körül. Van tehát még 1 (teljesen legális) “trükk”, amiről szólnunk érdemes. Ez nagyon nagy, szóval figyelj komám:

Amikor egy ország nem hajlandó együttműködni az IMF-fel (és mondjuk olyan helyzetben van, mint Magyarország, hogy EU tag és ezért szigorú előírásoknak megfelelően kell működtetni az országot), akkor a jobb belátásra bírás érdekében (vagy akár csak úgy poénból, mert “miért ne keressünk egy kis pénzt”) spekulálni lehet a nemzeti fizetőeszköz, jelen esetben a forint ellen. Hogyan is történik mindez?

Van egy olyan (pénzügyi műveletekre szakosodott) piac, amit úgy hívnak, hogy tőzsde. Ez is ugyanúgy működik hivatalosan, mint a zöldségpiac, csak itt nem paradicsom, paprika és uborka a termék, hanem vállalatok részvényeit (=tulajdonjogot megtestesítő értékpapírjait), kötvényeket, stb. lehet adni-venni. Ha én egy cégnek megveszem a részvényét (=ezzel befektetek a cégbe) majd a cég növekszik és egyre több értéket állít elő, akkor növekszik a rám eső rész(vény) értéke is és tőkejövedelmem lesz. Ezt így hívják. Ez nem kamatjövedelem, hanem tőkejövedelem. Vettem egy értékpapírt 100 Ft-ért, növekedett a cég értéke 10%-ot 1 év alatt, akkor ezt a részvényt 110 Ft-ért tudom jó esetben eladni. Ha a cég értéke csökkent, akkor pedig az én rész(vény)em veszített az értékéből. Ezt hívják rizikónak. 🙂 A tőzsdéken (pénz- és tőkepiacok) nagyon sok termék van, a részvényeken kívül vannak határidős piacok (ami arra való, hogy egy jövőben megvásárolni kívánt termék árát most fizetem ki, mert azt gondolom, hogy esni/emelkedni fog az értéke), valamint vannak kötvények és egyéb származtatott termékek is. (Opció, ETF, stb).

Van egy olyan tőzsde is, amit devizatőzsdének, vagy más néven Forex-nek (Foreign Exchange Market) hívnak, ahol a konvertibilis (=átváltható) devizákat (=banki számlapénz) adják-veszik nagy tételben az erre engedéllyel rendelkező bankok. Ez is elsősorban a valódi értelme miatt létezik, különben nem lenne rá szükség. Pl. ha egy cég leányvállalatokat működtet egy külföldi országban, akkor nem mindegy, hogy éppen milyen a két ország fizetőeszközeinek árfolyamkülönbsége. Tegyük fel, hogy a leányvállalat országában a fizetőeszköz brutálisat veszít az értékéből valami miatt. Ha az anyacég a devizapiacon nagy tételben biztosítást vásárolt előre (vagyis az említett példában beshortolta – árfolyamesésből származó haszonra spekulálva – a külföldi ország devizáját), akkor nem bukik semmit, mert a devizatőzsdei ügyleten annyi lehet a nyeresége, mint amennyit a külföldi ország fizetőeszközének értékcsökkenéséből elszenvedett. Ezt úgy hívják szaknyelven, hogy hedging (=biztosítás). Egyik oldalon bukok, de a másik oldalon nyerek. Így megmarad az egyensúly(om). 🙂

Magyar példával élve: ha van devizathiteled, de a felvett devizanemben nincsen jövedelmed, akkor árfolyamkockázatod van. Ha gyengül a forint, többet kell fizetned havonta. Ez gondolom ismerős. Sajnos… 🙁 Ha azonban a forex-en a hitelszerződés időpontjában vettél volna CHF/HUF-ot (vagyis szaknyelven longoltad volna a svájci frankot a forint ellenében), akkor az árfolyam elmozduláson megkerested volna a megnövekedett hitelösszeg árfolyamveszteségét. Ezt természetes fedezettségnek hívják! (Mint ahogyan azt is, hogy ha CHF hiteled van de van külföldről CHF bevételed, akkor megint fedezve vagy, mert nem annyira érdekel az árfolyam változása.)

Namármost. A devizatőzsdék arra is lehetőséget nyújtanak, hogy spekulatív (=nyerészkedésre berendezkedő) céllal egy adott ország devizáját – az ország gazdasági állapotának tökéletes figyelmen kívül hagyásával – lehessen erősíteni vagy gyengíteni. Magyarul egy ország gazdasága papíron lehet nagyon erős, ha a Forex piacon úgy döntenek “a nagyok”, hogy nagy tételben elkezdik eladni az adott ország devizáját egy másik devizával szemben (a forex-en szembenálló felek vannak, vagyis ha eladsz forintot, akkor azt csak valami másért tudod eladni, ami lehet dollár, euró, frank, stb.), akkor az az ország fizetőeszközének a drasztikus gyengülését eredményezi. Ezt közgazdasági nyelven úgy fejezik ki, hogy “csökken a forint iránti kereslet”, vagy a “forint kínálata megnő”. Ez természetes gazdasági folyamatok következtében is megtörténhet, de a spekuláció erre ugyanúgy teret ad. Ha túlkínálat van valamiből, annak zuhan az ára.

Rakjuk össze akkor az eddig felvázolt képet, mert ijesztő eredményre jutunk. Amikor ez számomra világos lett, bele kellett kapaszkodnom a kocsmapultba. 🙂

Ha a nemzetközi befektetők nyerészkedni akarnak egy országon, akkor a forex piacon elkezdik eladni a “kirablásra szánt” ország devizáját, ami ezáltal óriásit gyengül. Magyarországon ez az utóbbi időben a 262 EUR/HUF árfolyamot egészen 317-ig vitte fel. Vagyis le, mert bár többet kell fizetnünk az euróért, ez azért van, mert a pénzünk kevesebbet ér. Vagyis eurónként több, mint 50 Ft-ot zuhant a forint értéke. Ez lehetőséget nyújt arra a befektetőknek, hogy olcsón vegyenek forintot, hiszen ők minden egyes euróért “most” 317 Ft-ot kapnak (volt olyan pont, ahol ugye majdnem 318 is volt az EUR/HUF árfolyam). 1 millió EUR tehát most 317 millió Ft-ot ér és nem 262 milliót. Az nem kis különbség. Ha a magyar államkötvényeket megvásárolják az olcsó forintért, akkor a már felvázolt árfolyamnyereség miatt a gyenge forint nagyon jót tesz ennek a szituációnak. A gyenge forint miatt pedig az szokott ilyenkor történni, hogy az állam emeli a jegybanki alapkamatot, emelkednek az állampapírpiaci hozamok, kedvező befektetési környezetet teremtve ezzel a tőke számára, mert ha a tőke gyarapodni akar, akkor emiatt a kedvező környezet miatt forintot vesz az állampapírok vásárlásához, amitől – arra számít a kormány, hogy így majd – visszaerősödik a forint. A nemzetközi befektető tehát bezsákol forintból és államkötvényt vesz belőle, jó sokat. A Carry Trade ügyletben olcsón vett fel EUR vagy CHF hitelt, a jó gyenge forintárfolyamnak köszönhetően olcsón vett egy csomó forintot, amit magas kamatozású állampapírba beletett. Az állampapír lejárta előtt általában figyelnek arra, hogy az “kirablásra szánt” ország devizáját visszaerősítsék, és így a magas kamatjövedelmen felül még az árfolyamkülönbségen is kaszálnak egy óriásit. Ugye milyen szép? Főleg ha Te vagy a befektető! 🙂

A probléma azonban az, hogy az államkötvények kifizetendő kamatai az ország belső adósságait növelik, és azokat a költségvetésből (=államkassza), vagy újabb kölcsönökből kell finanszírozni. Vagyis a nemzetközi pénzvilágnak (és az ő kézben tartott sajtójának) az az érdeke, hogy egy ország mögött lehetőleg legyen IMF védőháló, mert akkor bizonyos lehet abban, hogy az ilyen pénzügyi spekulációkon nyert profitjait ki tudja vinni az országból. (És tévedés ne essék: a hitelminősítők – Moody’s, Fitch, S&P – célja is csak annyi, hogy feltérképezze egy ország fizetőképességét a nagytőke számára. Ha nem fain az ábra, akkor leminősítenek, ami nagy veszély egy kormányzatnak. Hozzáteszem, hogy a nagytőkének nem célja az országot romba dönteni, mert ők hosszú távú készpénz-áramlásra – cash-flow – akarnak berendezkedni. Nekik az a jó, hogy működik az ország, mert akkor megkapják a pénzüket.)

Ahogy a bevezetőben említettem, Magyarországon 2003 óta már 3. alkalommal játsszák el ezt a devizagyengítős + állampapíros “játékot” és eddig mindig az lett a végeredmény, hogy az ország külső forrás bevonására (egyre szigorúbb monetáris politikát betartató világbanki hitelek felvételére) és ezzel a külső adósságainak növelésére kényszerült. Hiába hangoskodik tehát egy kormányzat, hogy az IMF nélkül akarja megoldani a gazdasági növekedést, ha a nemzetközi nagytőke profitnyerészkedésének az útjába próbál állni, akkor mosolyogva eltapossák. Mindezt úgy, hogy közben a sajtóban folyamatosan lejáratják a nemzetgazdasági függetlenségért küzdő kormányzatot, és így az EUR árfolyamban érdekelt hazai vállalkozói réteg és a devizaalapú hitelekben eladósodott lakosság is könyörögni fog, hogy csináljanak már valamit (odafönt), csak erősödjön vissza a nemzeti fizetőeszköz. És ilyenkor jön az a pont, amit a nagytőke az első pillanattól fogva akart: a lakosság elfelejti azt, hogy a függetlenség jó lehet, és nyugalmat és kiszámíthatóságot akarva vállalja a további rabszolgasorsot.

Itt van egy másik trükk is. Ez sem “rossz”… 🙁

Erről (is) szól a kapitalizmus kedves barátaim: A világ egy üzleti vállalkozás, a pénz oda áramlik, ahol több lehet belőle. Ezek ma már természetesnek tekintett (és főleg kommunikált!) gazdasági folyamatok, de ha nem értjük meg azt, hogy az adósságot pontosan ezek miatt az ügyletek miatt SOHA nem fogja kifizetni egyik ország sem, akkor NINCS JOGUNK PANASZKODNI!

Kedves komám! Annak ellenére amit itt olvastál, én nem panaszkodom és nem mutogatok. Ezek csak tények és számomra logikus következtetések. Az, hogy a világ nem az értékteremtést tekinti elsődlegesnek, azért én vagyok a felelős. Mert az én hozzájárulásom kell ahhoz, hogy ez a kamatfizetésre létrehozott rendszer működjön.

Oda kell figyelni, hogy olyan világot teremtsünk, melyben az értéket előállítók kapják az igazi jutalmat. A jó hírem az, hogy ez csak rajtunk múlik! 🙂