Létezik-e szabad akarat?

Létezik-e szabad akarat?

Létezik-e szabad akarat?

Kevesen vagyunk az útkeresők között, akikben a fenti kérdés – ha csak futólag is – de nem jelent még meg. A kérdés megválaszolása már csak azért is lehet fontos, mert a válasz minősége és az ahhoz kapcsolt személyes érzelemcsomag meghatározza életünk megannyi pillanatát. Az is lehet, hogy ennek körbejárása egy lehetséges választ ad a “Ki vagyok én? Miért vagyok itt?” kérdésekre. 😉 Ha az a bizonyosságunk, hogy van szabad akarat, akkor könnyebben leszünk motiváltak a céljaink elérésére, ha viszont az eleve elrendelésben hiszünk “DNS szinten”, akkor jellemzőbb lehet egy rezignált (=beletörődő) hozzáállás. Hiszen ha úgyis minden meg van írva, akkor mit erőlködjek?

Melyik lehet az igaz? Szabad vagy nem szabad?

Szokták mondani, hogy ahány ember van a Földön, annyi igazság létezik, egy barátom pedig azt mondja, hogy egy vitában 3 nézőpont van jelen: “Van a te verziód, az én verzióm és van az igazság.” Szerintem véleményből (személyes valóságból) lehetséges csak 7+ milliárd a Földön, de az abszolútumnak egyetlen igaz iránya van. S a legnagyobb alázattal én úgy érzem, hogy az abszolút igazságot is meg szabad kísérelni megközelíteni a személyes valóságomon keresztül. Hékás Józsi, már meg is válaszoltad a kérdést! A megkísérlés szándékának felhasználására senki nem kényszerít téged, hanem szabad akaratodból teszed! Hmm, azért ez nem ilyen egyszerű. 🙂 Na nézzük akkor:

Létezik-e szabad akarat?

A spirituális nézőpontok jelentős része vallja azt, hogy valójában nincsen szabad akaratunk. Minden, ami történik velünk, így vagy úgy meg kell, hogy történjen és a viták során leggyakrabban az az érv szokott megjelenni ennek kapcsán, hogy “ha nem kellett volna megtörténnie, nem történik meg.” A valóságban nincsen jó vagy rossz, minden a VANság része, s ahogy a tiszavirág is csak 3 órán át él, így mindannyiónk életében is fut egy adott program, mely meghatározza, hogy milyen tapasztaláskon kell keresztül mennünk és pl. hogy meddig élhetünk. Ebből a szempontból vizsgálva a dolgok természetét, a valóság teljes szívvel történő “átölelése” és elfogadása az egyetlen értelmes út, a szenvedés ugyanis mindig akkor lép fel, ha a történtek ellenére egy olyan valóságot írunk (a fejünkben és a szívünkben), amelyben más – vagyis az óhajtott realitás – megy végbe a ténylegesen tapasztalt megélések helyett. Szenvedés = az óhajtott valóságra szánok minőségi figyelmet ahelyett, amit éppen megtapasztalok. (Magyarul: pl. Sietség közben éppen a piros jelzésre érek a lámpához és az önmagammal szembeni kommunikációban inkább a szenvedést választom azzal, hogy arra koncentrálok ami nem történt meg, i.e. “Miért nem értem át a zöld jelzésen??? Áááá!” 🙂 ) Az öngerjesztő szenvedés felismerése és a “VANság beemelése” egyébként nagyon sokat segít a stressz okozta betegségekből való gyógyulás esetében.

Ebből a nézőpontból következik az is, hogy pl. a 2014. július 17-én az MH17-es jelzésű, rakétával lelőtt maláj utasszállító utasainak, vagy a közúti balesetben ártatlanul(!) meghaló utazóknak és pl. a 8 évesen szörnyű kínok közt szenvedő daganatos gyermekeknek az az előre elrendeltetett sorsa, hogy (rajtuk keresztül a Teremtő tapasztalatszerzési szándékából) a fizikai valóság eme szegmensét megtapasztalják és bármennyire is szomorú, ez így van jól. Véletlen pedig nem létezik. Elnézést kérek, ha egy kicsit sarkítok ennek kapcsán, de a megváltoztathatatlan VANság többé-kevésbé erről szól, hiszen bármi is legyen egy szerencsétlen kimenetelű esemény oka, nem lehet nem megtörténtté tenni, vagyis VAN. (Az egyedüli, ami megváltozhat az az, amit mi a történtekről gondolunk. Az angol nyelvben pl. a represent (reprezentál) szó a jelenbe hozásra is utal – RE-present -, amit mi kép-viseletként fordítunk, márpedig a viselt képet nézhetjük másként is.) Azt mondják az okosok, hogy az egyedüli részünk, amelyik nem tudja elfogadni az “elképzelhetetlent” és a szörnyűséget, mint a valóság tökéletes részét, az az ego. Az élet jóllehet nagyon sokszor az ilyen eseményeken keresztül tanít meg arra, hogy értékelni tudjuk az élet megtapasztalásának csodáját (amíg tart), vagyis ha az ego küzdelmein és alternatív sztoriján (=ragaszkodunk ahhoz érzelmileg, amit szerettünk volna ahelyett, ami lett) túljutunk, a krízisből előbb-utóbb katarzis lesz.

Deterministának vallom magam. Mint olyan, nem hiszek a szabad akaratban. A zsidók hisznek a szabad akaratban. Ők úgy gondolják, hogy az ember saját életét alakítja. Filozófiai szempontból ezt a doktrínát elutasítom. Ebben a vonatkozásban nem vagyok zsidó.”
Albert Einstein

Az ezzel szembenálló, sokkal materiálisabb nézőpont képviselői szerint (ugye milyen érdekes szó ez a kép-viselő, egyértelműen mutatja, hogy egy, a valóságról alkotott elképzelés birtokosa, s nem azonos azzal, aki maga az ember; ugye milyen csodálatos teremtés valójában az a fideszes, jobbikos, mszp-s politikus, ha leválasztjuk az elmeműködését róla? 🙂 ) mindennek az alapja a szabad akarat, hiszen senki sem tilthatja meg egy embernek, hogy azt gondoljon és bizonyos – kemény munkával és állhatatossággal tágítható – kereteken belül azt tegye, amit csak akar. (Most tekintsünk el attól, hogy Észak-Koreában és pl. Gázában mi a helyzet, ott ez picit bonyolultabb.) Megfelelő gyermekkori motivációval és példamutatással simán “nevelhető” egy gyerekből tudós, aki aztán szabad akaratából fantasztikus dolgokat fedez fel az emberiség számára, motiváció és támogatás hiányában pedig ugyanebből a szabad akaratából hajléktalan is lehet. Mindenki a maga sorsának a kovácsa.

Néhány évvel ezelőtt szó szerint faltam az ún. önfejlesztő sikerkönyveket. Rengeteget tanultam belőlük pszichológiából, hozzáállásból, üzleti etikából, online és offline eladástechnikából, és még sorolhatnám. Ezekben a könyvekben megosztott személyes élettörténetek kétségtelenül bebizonyították számomra, hogy ha egy ember elhatározza magát (=húz egy határt a korábbi ambíciói, vagy annak hiánya és az új tervek közé), akkor nagyon sok mindent el tud érni, amit szeretne. Ahogy már korábbi bejegyzéseimben is említettem, én pl. 25 évesen kitaláltam, hogy el akarok menni hátizsákkal körbeutazni a Földet, ezért szenvedéllyel áthatott szabad akaratomból – a szüleim támogató egyetértése nélkül – külföldre költöztem, ahol aztán 3 évig keményen dolgoztam heti 6 napon át 12 órákat, s a végén tettem egy 13 hónapos földkerülő túrát 21 országon keresztül. Ez vajon szabad akaratból történt vagy ez is előre elrendeltetett? Ha ez utóbbi, akkor miért nem csinálja meg ezt minden ember, aki erre vágyik? (Hozzáteszem, hogy sok-sok mindent viszont nem tettem meg, amit megtehettem volna, vagyis a motiváltságunk fenntartása egy adott területen még nem tesz minket feltétlenül sikeressé! Lásd testileg önmagukat elhanyagoló milliárdosok.)

Emlékeztek még a Rocky c. filmben erre a jelenetre?

Ahogy Yoda is mondta a Csillagok háborújában: “Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!”

A modern világban sikeresnek tekintett állapot egyik kulcsa még az is lehet – mint mondják -, hogy lemásoljuk a már sikeres emberek azon cselekvési és gondolkodási(!) mintáit, amelyek az eredményeik eléréséhez vezettek. Lásd a Kentucky Fried Chicken gyorsétteremláncot megalapítő Sanders ezredes, aki a hadseregből történő nyugdíjazása után, 62 évesen közel több száz vendéglátó egységet keresett fel, hogy eladja a fantasztikus sült csirkés receptjét, de eleinte senkinek nem kellett “a tuti”, míg aztán egy helyen igent mondtak, ezt követően pedig egyre több helyen álltak be a sorba. Az állhatatosság és Sanders ezredes önmagába és termékébe vetett bizonyossága meghozta a gyümölcsét. Aki pedig hozzá hasonlóan hisz a saját termékében / szolgáltatásában és hajlandó annak megismertetéséért tenni is – ennek ma többek között az online és offline marketing az útja -, az nagy valószínűséggel eléri, amit szeretne. (Bár érdekes, hogy ma már az étteremláncot mindenhol csak KFC-nek hívják és a táblákra is a rövidítést írják rá, mert az egészségtudatosság útján lévő USA-ban nem hangzik túl trendin, hogy valami “fried”, azaz olajban kisütött. A gyümölcs tehát “rohadni kezdett” egy picit, de ‘ügyes’ marketinggel ez ellensúlyozható…)

A szabad akarat megfelelő figyelemmel történő mozgásba hozása mégis úgy tűnik tehát, hogy igenis alakítja az életünket, s tovább megyek, mások életét is. Ha ugyanis én fel- vagy megtalálok egy forradalmian új energiaforrást és el tudom jutattni a tömegekhez (és közben nem tesznek el láb alól), akkor nagyon sokat teszek / tehetek a Föld minden lakójáért. A mozgásba hozásnál pedig – ahogy már sokszor említettem – a legfontosabb az, hogy éberséggel és lehetőleg metafizikai ismeretek birtokában történjen meg, mert ha erre nem figyelünk, akkor akaratunk ellenére könnyedén okozhatunk rombolást és szenvedést. Erre példa az atombombát feltaláló magyar fizikusok Szilárd Leó vezetésével, akiknek egyébként az atomenergia jószándékú felhasználására irányuló munkáján kívüli, békésnek hitt törekvései egy nap – félő, hogy atombomba formájában – elpusztíthatja az emberiséget, ha a világ jelenlegi vezetői nem tesznek le az egész planétát irányító terveikről. (A mellé(rend)elt (társ)adalom c. írásomban elmélkedtem egyet arról, hogy szerintem a bibi abból fakad, hogy olyanok irányítanak, akik számára a ‘metafizika’ csak egy újabb, felelősséggel nem járó szó a lexikonban. Egy remek elgondolkodató film a témában, amit szívből ajánlok az 1990-ban készült Szellemi barangolás.)

“Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes ember. Nézz körül, hogy mennyien szeretnének többet kiszedni az életből, mint amennyit beletesznek. Egy értékes ember többet ad, mint amennyit kap. Legyél kreatív, de vigyázz, hogy amit létrehozol ne váljon átokká az emberiség számára.”
Albert Einstein

A két nézőpont képviselőinek “összecsapása” a szabad akarat terén azonban igazából itt indul, hiszen spirituális megközelítéssel bármilyen szabad akaratból elkövetett sikeres / sikeresnek tűnő cselekedet kódolva van az emberben meglévő végtelen potencialitás szintjén, vagyis bármire rá lehet azt mondani, hogy azért történt úgy, ahogy, mert a végtelen lehetőségekből éppen “ez a potencialitás akart megnyilatkozni”. Meglátásom szerint érdemes elkezdeni összefésülni ezt a két valóságképet és észrevenni, hogy mindkét tábor ugyanarról beszél, csak az “egyik az elefánt első lábát fogja, a másik meg a hátsót”. 🙂

Az eleve elrendelés és a szabad akarat közös nevezője bennünk van és felismerésre vár.

A spirituális nézőpont képviselői szerint a lélek választja ki (talán az eleve elrendelés alapján?) a saját szüleit (=azt, hogy gyerekként hová akar / kell neki leszületnie) és legyenek a körülmények bármennyire kihívással teliek, neki pontosan arra a megtapasztalásra van szüksége, amibe belekerül. Hogy ez igaz-e vagy sem, azt nem tudom megítélni, de itt most nem is ez a lényeg. A helyzet az, hogy van, akinek az ölébe hullik a gazdagság, mások pedig a mélyszegénység osztályrészét kapják. A történet ott lesz érdekes, hogy mi van akkor, ha az egyébként anyagi szegénységben élő szülő, aki egész életében fizikai munkát végzett és a felmenői is ezt tették, felfedezi a gyermekében a tehetséget a művészetek, vagy a tudomány iránt és éberséggel úgy dönt, hogy szeretné a saját gyermekét arra motiválni és segíteni, hogy legyen “több” őnála, vegye fel a kesztyűt és tanuljon, gyakoroljon minél többet? Ha a szülő nem döntene így, akkor a gyerek nagy valószínűséggel az ő példáját követné, ahogyan ő is a saját szüleitől látta a követendő életmódot. (Vagy pl. Sting, aki úgy döntött, hogy a vagyonát nem hagyja a gyerekeire, “kaparják csak ki saját maguknak a gesztenyét”. Aztán arra is van ritkán példa, hogy valaki a gazdagság ellenére lemond az anyagi javakról és elvonul a világtól.) Szóval miért dönt másként a szülő? Vagy miért dönt másként a gyerek?

Van-e tehát szabad akarat?

A kérdésre egy többnyire bal agyféltekés neveltetés után egyértelműnek tűnik a válasz, de egyre több tudományos kísérlet mutat abba az irányba, hogy az nem a tutibiztos igen. Hiszen az a gazdag, életesemények megélése általi, érzelmi tapasztalattal áthatott gondolat-folyamat és elmeműködés, ami a szülőt arra sarkallja, hogy a saját csemetéjét egy másfajta, a sajátjától elértő minőségű élet megtapasztalására ösztönözze, nem biztos, hogy csak a saját életéből fakad. (Ahogy említettem, ezt tudományosan is kezdik [angol nyelvű cikk] egyre több helyen alátámasztani. Erről szól az epigenetika is!)

Szerintetek a komoly vagyont felhalmozó családok saját gyermekeik számára miért keresik a hasonló anyagi helyzetben lévő párokat? A válasz elsősorban nem az, hogy azért, hogy megmaradjon az “összegürizett” pénz (és nehogy már egy csóringert odaengedjenek a zsírosbödönhöz), hanem azért, mert ezek a családok egy bizonyos szinten beavatottak (erre is valók a Szabadkőműves páholyok többek között, hogy az ilyen emberek közelebbről megismerhessék egymást), és tudják, hogy a hasonlóan “kódolt” – kitartást, lojalitást, tanulási szándékot, stb. tartalmazó – információhalmazzal felvértezett utódok nagyobb valószínűséggel viszik tovább a “kiérdemelt kiválasztottságot” (=hatalmi pozíció), ami mellesleg azért is fontos, mert az egónak szükséges a létezésének értelmét, íly módon a “halhatatlanságot” beemelni. Ha az utódok tovább viszik, amit létrehoztam, volt értelme az életem céljának. (Ez akkor is igaznak tűnhet többé-kevésbé, ha az összeboronált utódok háborúból – és így mások szenvedése és halála által – meggazdagodó szülők gyermekei, hiszen mind a gondolkodásminta, mint az értékrend hasonló, így “nincs veszély az elbukásra”, bár az is kétségtelen, hogy vannak, akik rájönnek a felmenőik metafizikai tévútjára, aminek következményeként éber szeretettel és igazsággal átírják a saját sorsukat, meghaladva ezzel a jó “öreg” karmát.)

A gondolatmintáinkat és a génjeinkben hordozott információhalmaz világhoz való hozzá-állásának egy jelentős részét (hogy pontosan mennyit, az tudományosan egyelőre még nem kideríthető) felmenőinktől is kapjuk bennünk futó adatok formájában, magyarul: az, ahogyan döntéseket hozunk / a velünk történő eseményekre reagálunk függ a nem tudatosan öröklött információhalmaztól is, amely anyától / apától, nagymutertől / dédfatertől jön, s ezeknek az adathalmazoknak a saját életünkben megnyilvánuló működését (bizonyos esetekben mindenképpen) nekünk kell, vagy legalábbis érdemes kideríteni. (Erről szólnak az érzelmi konfliktus megfejtésére irányuló, gyógyításban segítő természetes módszerek is, mint a GNM vagy a Recall Healing, melyek adott elváltozásokat a saját életünkből / felmenőktől hozott programok, életsztorik kibogozásával igyekeznek helyrebillenteni és az EGÉSZségbe visszakormányozni.)

A szabad akarat elsősorban azt kellene, hogy jelentse, hogy szabadságom van – metafizikai ismeretek megszerzése által – jól dönteni. Mindannyiunkban vannak felmenőktől hozott (tudatos megfigyelés nélkül automatikusan lefutó, “eleve elrendelésből” fakadó) érzelmi programok, de ezek nem determinálják végérvényesen, hogy az én életem milyen lesz, hanem megfelelő éberséggel lehetőséget nyújtanak arra, hogy megértsem a saját működésemet, majd kibogozzam és meghaladjam azt, ami korlátozza a teljességem elérését, legyen az egy beteljesült küldetés/hivatás megélés, vagy “csak” egy egészségben eltöltött élet. (Ebben segíthet egy helyesen megállapított asztrológiai képlet, mert az olyan, mint egy térkép: utat mutat, hogy 12! bolygó erőterében mi a személyes karmikus, önmeghaladásra szánt sorsunk. Egy bulvár horoszkóp csak Napjegyet és az Aszcendenst vizsgálja hanyag felületességgel, de az olyan kevés, mint mackósajtban a brummogás!) S ha ezeket kibogozzuk, akkor még az is elképzelhető, hogy a “véletlen máshogy dobálja elénk” a következő útelágazást.

A környezetünkre adott válaszreakciók és a saját életünkben, szabad akaratból hozott döntések mögötti figyelem minősége (=ez határozza meg a “teremtés” minőségét), illetve annak gyökerei a felmenőink érzelmi történeteiben is fellelhetők tehát, így a megértésben sokat segíthet, ha a saját őseink életéről és sorsáról tudunk egy s mást, mert egyáltalán nem kizárt, hogy “nagyanyó beteljesületlen vágyai / kiábrándultságból fakadó fásultságának” megfejtése olyan felismerésekkel gazdagítja a saját életemet, melynek hatására a szabad(nak vélt) akaratomat szenvedélyből fakadó jó döntések meghozatalára leszek képes használni. Például rájövök, hogy miért vonzódom a káros szenvedélyek iránt “szabad akaratból”, vagy pl. miért vonzódik egy ember a saját neme iránt. (Erről írtam legutóbb.)

Nem érdemes elfelejteni tehát, hogy a gondolatainkért és cselekedeteinkért felelős, elménkben futkározó program-adatcsomag egy része hozott anyag, így az, hogy a vélt szabadságunkból fakadó szabad akarattal mit kezdünk, nagyban függhet attól, hogy ténylegesen ismerjük-e a saját “komputer-programunk” működését.

Mire lehet ezt az egészet használni komám?

Leginkább arra, hogy alázattal legyünk saját magunk irányította “működésünk” és mások szabad akaratból fakadó (sok esetben tudattalan) működése iránt is. Vajon miért így működik ez a csávó? Miért morcos állandóan? Miért akarja a hatalmat, a pénzt? Szabad akaratából miért ezt a viselkedést választja? Biztos, hogy szabad akaratából választja, vagy inkább valami tudattalan működés eredményeként? És én? Miért panaszkodunk mi magyarok sokat szabad akaratunkból? Milyen érzelmi (=történelmi) programot nem akarunk átírni ahhoz, hogy meglássuk önmagunkban a örömteremtő morfondírozás csíráját? A döntéshozatal a mindenkiben meglévő forrás-energiából fakad, az érzelmi-értelmi viszonyulás és a kapcsolódó cselekedetek viszont nem elválaszthatók attól a programtól, amit önmagunkban hordozunk. Magyarul: amit és ahogyan teszünk, annak mindig olyan oka is lehet, amivel nem vagyunk tisztában. Viszont ha felismerjük a programból fakadó kivetítéseinket (pl. azt, hogy tudattalanul elszakítom magam mindentől, amit nem tudok önmagamban elfogadni), akkor rájövünk, hogy a szabad akaratot azért kaptuk, hogy ebből a hatalmas emberiségnek nevezett megzavarodott masszából egy tudatos és saját teremtő felelősségével tisztában lévő egységet kovácsoljunk.

Persze ez a bölcselkedő eszmefuttatás látszólag nem ad választ arra a kérdésre, hogy akkor miért háborúzik olyan sokat az ember, és miért gyilkoljuk egymást – akár csak szavakkal is – szabad akaratunkból, azonban ha egy picit a dolgok mélyére nézünk, azonnal észrevesszük az elefántot a nappali közepén, hogy tudniillik a puska túloldalán mindig olyanok húzzák és húzatják meg a ravaszt, akik lelkében és elméjében futó program az éber szeretet hiányából fakadóan még nem jutott el odáig, hogy megpillantsák a kulcslyukon bevilágító fényt, mely azt üzeni: EGYEK VAGYUNK. (Itt említem meg, ha már úgyis szomorú aktualitása van, hogy örömteli látni izraeli katonákat, akik inkább a bebörtönzést választva egyre nagyobb számban tagadják meg a katonai szolgálatot! Példák erre itt és itt és itt. Így történik a változás. Csakis így.)

A tudatos lelki és szellemi egység, ami a végső cél lehet az út végén(?) pont azért érhető el nehezen (az igazi eredményt sose “adják” könnyen), mert a forrás-energia metafizikai működésének (=nem a világot, hanem önmagamat kell rendbe tenni a teremtés törvényeihez való igazodáshoz) megértése nélkül szeretnénk a megváltást.

Segítsünk egymásnak megérezni, hogy a folyamatos programként íródó szabad(?) akarat önmagunk meghaladásában nyújtja a legnagyobb katarzist, s ha ezt egyszer felismerjük, teljesen mindegy lesz, hogy kinek van igaza.

Ha ide eljutnánk, azt hiszem már “csak egy kávét” kérnék. 🙂

Gondolatok a szakállas nőkről

Gondolatok a szakállas nőkről

Gondolatok a szakállas nőkről

Napok óta azon tépelődöm, hogy vajon mi lehet a tényleges üzenete a transzvesztita osztrák előadó Thomas “Tom” Neuwirth, művésznevén Conchita Wurst (szó szerint “Punci Kolbász”) eurovíziós győzelmének? Egyáltalán van-e üzenete annak, hogy a “szakállas nő” folyik a csapból is? Eljött-e a másság végre megérdemelt ünneplése, vagy ez valami új irány kezdete, amely – ahogy sokan félve(!) írják – veszélyezteti a jövő nemzedékének nemi identitását?

Ami engem illet, nincs kifogásom a homoszexuális emberekkel szemben, elfogadom és tiszteletben tartom a nemi vonzalmukat. (A viselkedés területén van csak némi belekötni valóm. Erről később.) Eddigi életem során 2 esetben kifejezettem kedveltem és jó barátságba is kerültem két meleg sráccal, közülük az egyikkel, aki egy liverpooli buddhista pali és Neil-nek hívják, végigutaztam Új-Zélandot közel 2 hónapon keresztül. Rengeteget tanultam tőle, minden reggel és este 1 óra meditációt tartott, sokat mesélt nekem a spirituális útkereséséről. Az a tapasztalatom (főleg ebből a barátságból táplálkozva, de látván sok nyilvánosan is megszólaló homoszexuális férfit), hogy a meleg férfiakra jellemző a mélyebb önismeret iránti vágy, valószínűleg a megváltozott hormonszint miatt is (hiszen bennük kevesebb a tesztoszteron), a nőies viselkedés alapvetően sokkal nyitottabbá teszi az ember fiát/lányát a lelki folyamatok megértésére (lásd pl. végzős női pszichológusok száma).

A szubjektív viszonyulásomon túl mindemellett van egy másik objektív nézőpont is, ami nem hagy nyugodni a homoszexualitással kapcsolatban. Ez pedig választ találni arra a kérdésre, hogy vajon van-e (talán tudományosabban megközelíthető) oka annak, hogy egy ember a saját neméhez vonzódik és ha esetleg van, mit tanulhatnánk ebből és mire segítene odafigyelni?

Aki esetleg nem látta volna a 2014-es Eurovíziós dalverseny győztesének produkcióját, íme:

A legkézenfekvőbb válasz, ami azonnal felmerül, hogy vajon miért is kellene oko(ka)t keresni, hiszen a történelem is bizonyítja, hogy rengeteg híres tudós és művész is volt (sok esetben nem bevallottan) homoszexuális és ez teljesen egyértelművé teszi azt, hogy darwini értelemben van és mindig is volt helye a másságnak. Az állatok között is van homoszexualitás, tehát ez nem emberi sajátosság. Tiszta sor, hiszen ami VAN, annak VAN helye, különben nem is létezne. Amíg tehát egy Homo Sapiens Sapiens nem veszíti el az EMBERT önmagában és a másságával senkinek nem árt, addig teljesen mindegynek is tekinthetjük, hogy miért is olyan a nemi vonzalma, amilyen. Ebből a szempontból tehát Conchita Wurst győzelme kifejezetten szerencsés, hiszen végre bebizonyosodott, hogy mindentől függetlenül lehet az embert nézni egy produkció mögött. (A középszerű dalát pedig lehet szeretni és gyűlölni egyaránt, nekem speciel még tetszik is, olyan James Bond-os kicsit.) Amennyiben valóban ez történt, bravó, én azért fenntartom aprócska kétségemet, hogy a győzelem része volt a megjelenésből fakadó tudatos deviancia (=átlagostól, megszokottól való eltérés) is, szakállas transzvesztitákat ugyanis ritkán látunk és aki ezt a mai világban vállalni meri, arra akarva-akaratlanul oda fognak figyelni. Mivel ma már egyre több mindent tekintünk “csak egy jó poén”-nak, honnan tudhatjuk biztosan, hogy Conchita, vagy az ő PR szakemberei nem voltak ezzel a marketing eszközzel tisztában? Na de Józsi bá, ne legyél már ennyire cinikus! De hadd legyek! 🙂 (Később még visszatérek erre.)

Amióta közelebb kerültem a Recall Healing és az élőlények bio-logikus rendszerének ismeretanyagához, tartom magam ahhoz a nézethez, hogy bármilyen egészségügyi állapotban, viselkedésformában, identitásban (=azonosulás) és viszonyulásban a természet viszontválasza van, melynek célja az egyed közvetlen túlélésének biztosítása. Ahogy a bio-logikus meglátás szerint az összes betegség egy értelmes(!) biológiai különprogram, melynek célja a test minél további életben tartása (hiszen ha nem így lenne, akkor az energiánk elfogytával egyszer csak összeesnénk és meghalnánk, de előbb inkább megbetegszünk, hogy legyen időnk helyrejönni megfelelő lelki és testi tápanyagok segítségül hívásával), így a nemi identitás mögött is ezt az élet-értelmet (bio-logosz) keresem.

A bio-logikus rendszer lényege: Rendszeresen tapasztaljuk mindnyájan, hogy a stressz sem azonnal betegít/öl meg, hanem ha túl sokáig stresszelek, akkor jön a gáz. Egy ideig a test simán bírja a terhelést, a túlélő üzemmód ilyenkor ezerrel pörög, de ha lemerült a Duracell®, akkor könyörtelenül jön a helyreállítási szakasz (=betegség), hiszen a test életben tartásához elraktározott tartalékaiból elveszett energiát pótolni kell, ha meg “ágynak esünk”, a kiadós pihenésen kívül nincs sok lehetőségünk mást csinálni.

Visszatérve az első bekezdés kérdésére, van-e tehát bármilyen vélt veszély a jövő gyermekeinek nemi identitását illetően, vagy ez a félelemmel teli gondolat egy begyöpösödött és dogmatikus, neadj Isten kirekesztő(?) indoktrináció szörnyű következménye?

Metafizikai szempontból lehet némi veszély (tudatosság hiányában!), először azonban a kérdéskör biológiai értelmét járom körbe.

Az, hogy én a fizikai valóságban létezem, biológiai értelemben annak köszönhető, hogy valamikor a téridőben az édesanyám és az édesapám egy örömteli aktus során egyesítették az ivarsejtjeiket, illetőleg az ivarsejtjeikben meglévő genetikai program (=túl kell élnem!) a szerelmi légyott eredményeként lefutott. Az együttlétből fakadó szexuális izgalom hatására édesapám prosztatája megfelelően lúgos váladékot termelt abból a célból, hogy a megmerevedett hímvessző behatolását és az azt követő ejakulációt követően édesanyám hüvelyének savas közegét ellensúlyozandó olyan ideális környezet jöhessen létre, amelyben édesapám heréiben termelődő hímivarsejtek túléltek 48 órán keresztül és így esélyük volt eljutni a petesejtig annak megtermékenyítése céljából. Mivel a spirituális utunkat is lehetővé tevő fizikai létezésünk ettől a genetikai automatizmustól függ, ezért nem nehéz azt a biologikus törvényszerűséget észrevételezni, hogy a nemi vágy bio-logikus célja a faj túlélésének biztosítása.

Sose felejtem el pl. azt, amikor már 3 éves koromban(!) az óvodában számomra is érthetetlen módon a lányok puncijának látványa fokozott izgalommal töltött el, majd egy alkalommal, 6 évesen az egyik (nagycsoportos) lánytársammal a délutáni alvás során közös megegyezéssel megvizsgáltuk a másik nemi szervét és elcsodálkoztunk, hogy “jéé neked mid van”, közben pedig mindketten némi izgalmat éreztünk. Ekkor még azt sem tudtam, hogy hogy születik egy gyerek, mi az a behatolás, s hogy a kis fütyülőm miért lesz merev néha-néha, de azt tudtam (éreztem!), hogy a punci számomra egy jó “dolog”. A túlélést biztosító genetikai program tehát már évekkel az ivarérettség előtt ott tombolt bennem és gondoskodott arról, hogy hormonálisan a lányok irányába terelgessen. Az pedig, hogy 3,5 évig nem sikerült a kisbaba az asszonypajtással (erről írtam a gyermekem születése kapcsán a Születni tudni kell! c. írásban), igen “töketlen” lelkiállapotba hozott időnként, hiszen pont a belém “ültetett” tudat alatti programot nem tudtam lefuttatni rendesen… Erre még visszatérek, hogy ez miért is lehetett így.

Szigorúan ebben a (biológiai) értelemben az azonos neműek iránti vágy a faj túlélését biztosító genetikai programmal szemben működik, hiszen két férfi vagy két nő szexuális együttlétéből semmilyen esetben sem születhet utód. Ebből az következik, hogy ha hirtelen megszaporodnának a homoszexuális emberek a Földön, nagy valószínűséggel jelentős visszaesést tapasztalnánk a népesség növekedését illetően (egy bizonyos ponton túl pedig egyértelmű hanyatlás következne be). Az emberiség túlélését illetően tehát – biológiai szempontból – a homoszexualitást egy félresikerült genetikai programnak is tekinthetnénk, és sokan teszik is. Mivel azonban a különböző állapotok és viselkedésformák a természetben mindig okkal történnek (ha valamiben nem látunk ok-okozatiságot, az valószínűleg csak azért van, mert még nem tanulmányoztuk elég részletesen azt), így a homoszexualitás kialakulásával kapcsolatban is léteznek különböző tudományosnak is tekinthető elméletek, amelyből most csak kettőt emelnék ki.

Egy általam kedvelt, 2 amerikai pszichiáter által írt Agyszex c. könyvben pl. a 60-as évektől elterjedő, hormonbombaként működő fogamzásgátlók mellékhatásának tudták be a homoszexuális emberek számának növekedését az azt követő időszakban (az utód magzati fejlődését ugyanis az anyában hormonálisan felborították ezek a brutális esemény utáni szerek és így a nemi identitás kialakulásért is felelős első 3×6 hét során máshogy és máskor indultak be a magzatban a hormonális folyamatok), a Recall Healing és annak alapját képező Total Biology sokkal távolabbra nyúló – és időben visszamenőlegesen is érvényes! – esettanulmányai pedig arra világítanak rá, hogy egy adott individuum azonos neműek iránti vonzalmának mindig meg lehet találni akár a saját gyerekkori, akár a felmenők életében is a lelki kiváltó okát. Pl. ha a felmenők között sok volt a nők elleni erőszak (és az esetleg ebből származó halál is), akkor az utód túlélését az biztosítja, ha az leányként leszbikus lesz, mert akkor nem is akar majd férfiak között sündörögni; ha pedig a fiú utód meleg lesz, nagy valószínűséggel találunk a családban olyan biológiai programot, amely a túlzott férfias viselkedéshez (“fegyvert rántok és lelövöm a másikat, hogy ne pofázzon, mert én vagyok a Jani!”) kapcsol egy negatív életeseményt (=nem ő volt a Jani és őt lőtték le) és ennek “megoldása” (elkerülése) lesz a nőies viselkedés és nemi identitás kialakulása. (A konfliktusokból fakadó nemi vonzalom jóllehet keresztben is működik, vagyis az anya konfliktusa is vezethet homoszexualitáshoz a fiúgyermekben.) Ebből az utóbbi nézőpontból tehát érdemes lenne megvizsgálni Conchita Wurst családi történeteit, nagy valószínűséggel a dédszülőkkel bezárólag megtalálható egy olyan visszatérő drámai konfliktus, mely során egy valamely férfi felmenő / felmenők vagy a túlzott férfiasság miatt bajba sodródott ill. sodródtak, vagy a nőkkel szembeni erőszak miatt nagyon mélyen megélt férfiellenesség alakult ki az anyai / női oldalon, így a természet megoldásaként a megszületendő kis Thomas tesztoszteron hiányos lett, hogy a bio-logika így segítse az ő túlélését a világban.

A homoszexualitás tehát a fajunk továbbörökítése szempontból egy nem szerencsés, de bio-logikusan nagyon is ésszerű “mellékhatás”, egy értelmes biológiai (külön)program is lehet. Darwini megközelítéssel azonban, ahogy egy süket vagy egy vak ember számára is nehezebb “kitérni a ragadozók” elől (és így tovább örökíteni a génjeikben lévő programot), úgy a homoszexuális egyedek számára is komoly “kereszt” a saját nemükhöz való vonzalom, hiszen természetes állapotukban a génjeik továbbörökítéséhez szükséges biológiai program nem fut le. (Magyarul egy meleg férfi számára egy meztelen nő látványa nem állítja fel a ceruzát, a leszbikus nő meg egyenesen falra mászik még a pénisz gondolatától is.) Még az sem kizárt, hogy a sok esetben tudat alatti programból fakadó deviancia egyes embereknél ebből a hiányérzetből fakad!

Érdekes módon pl. a Recall Healing esettanulmányai között van olyan, hogy egy homoszexuális férfiban futó genetikai program felismerése – a felmenők között találtak olyan férfias / nőies programot, ami brutális konfliktusként “épült be” az egyedek DNS-ébe, majd ezt később megfelelő irányítással feltérképezték – részlegesen vagy teljesen “visszakapcsolta” az ellenkező nemű egyedek iránti vágyat is, így a korábban teljesen fiúkat szerető férfi a nők irányába is nyitni kezdett. Ha tehát megvan a sztori forrása, a túlélő üzemmód visszatérhet az utód-örökítő módba. (A Recall Healing módszer működésére egyébként bizonyíték a kvantumfizika tézise is, azon belül is a holografikus világkép és David Bohm valamint Dr. Karl Pribram munkássága, mely gyönyörűen bebizonyítja, hogy a szubatomi részecskék a megfigyelés – ez esetben a túlélést biztosító “bio-logikus sztorihoz” való kapcsolódás – hatására megváltoztatják a viselkedésüket és ezáltal a teljes képet is. Nem mellesleg erről szövegel Bruce Lipton is a “Tudat, a belső teremtő” c. munkájában.)

Biologikus szempontból tehát a homoszexualitás egy teljesen normális reakciója a természetnek, de a Recall Healing tapasztalatai és a holografikus világkép figyelembe vétele talán a teljes elfogadás mellett segíthet feltenni azt a kérdést, hogy “lehet-e / érdemes-e ezen változtani valahogy?” (…hiszen a természet valódi célja az, hogy tovább örökítsük a saját génjeineket. Aki ezt bármilyen szinten kétségbe vonja, annak szeretettel ajánlom Az ember gyermeke c. filmet.) Ennek elsősorban akkor van jelentősége, ha egy adott egyed képtelen szembenézni a saját nemi identitásával! Aki homoszexuálisan is teljesnek és egésznek érzi magát az utódnemző állapotba való kapcsolás igénye nélkül, azt meglátásom szerint feltétel nélkül szeretni, tisztelni kell és kész. (Aki pedig elfogadja a bio-logikus nézetet és szeretne változni, annak segíteni kell.)

Conchita történetének másik oldala egy metafizikai sík, amiről érdemes még szót ejteni.

Egyértelműen megfigyelhető tendencia az, hogy a fiatal lányok tinédzserként általában a rosszcsont srácokhoz vonzódnak, vagy legalább akik egy kicsit rosszak. Olyanokhoz, akik vagányak, merészek, sokszor őrültségeket csinálnak és mégsem lesz semmi bajuk, vagy ha esetleg balesetet is szenvednek, keményen felállnak és mennek tovább. (Nekem volt például egy barátnőm huszonévesen, aki azt mondta – előre is bocs: “Nekem kell, hogy egy férfiban legyen egy kis geci.” Mármint a viselkedés terén, mert számára az akkori érzései alapján ez jelentette azt, hogy férfias.) Ezek a srácok tele vannak tesztoszteronnal, a tudat alatti programjuk be akarja bizonyítani a nőstényeknek, hogy ők “képesek megszerezni a vadat”. A lányok pedig, sokszor önmagukkal szembeni értetlenségüknek is hangot adva, vonzódnak az ilyen hímekhez. Már gimnazistaként is nem egyszer hallgattam végig osztálytársnőim “panaszkodását”, hogy az általuk kedvelt macho srác mennyire nem figyel oda rájuk, majd bevallották, hogy mégis ellenállhatatlan vonzalmat éreznek iránta.

Vajon miért? Mi lehet ennek az oka?

“Érdekes módon” a nőket úgy alkotta meg a bio-logikusan tervező Jóisten, hogy vonzódjanak a férfias férfiakhoz. Az utódnemzéshez ugyanis az szükséges, hogy egy leendő anya olyan partner mellett kössön ki, aki meg tudja védeni a csemetéket. Aki felkapja a szekercét és rátámad a medvére, s aki minden körülmények között megvédi őt és a családot. Aki mellett ő, a – gyengébb – “fészekrakó” nőstény és az utódok biztonságban lehetnek. A modern világban ezt a védelmet és biztonságot már nem csak a fizikai erő és / vagy a magabiztos attitűd, hanem a férfi pénzszerzési képessége is jelenti. Bio-logikus szempontból így azonnal érthetővé válik az, hogy a nők miért tartják a pénzes pasikat sokszor vonzónak, függetlenül attól, hogy fizikailag bejön-e nekik az ipse vagy sem. Ezek mind-mind tudat alatt futó programok, melyek célja az, hogy az utódok biztonságban nőhessenek fel egy védelmet adó fészekben és túléljék a “vadállatok” támadását.

Az, hogy a férfi férfias legyen, egy nő pedig nőies, az emberiség fennmaradásának és túlélésének szempontjából elengedhetetlen kritérium. Amikor “működik a kémia”, az egymással szimbiózisban lévő biológiai programok megsokszorozzák az utódlás lehetőségét, gondoljunk csak a fiatalok buli utáni “baleseteire”, amikor még a felelősség gondolatától nem “befolyásolva” két 17 éves összerak egy gyereket pikk-pakk. A természet azt az üzenetet kapja ilyenkor, hogy a nő férfinak, a férfi nőnek tekinti a másikat, őrült kémia van közöttük, tehát minden adott az utódláshoz. És páff.

A (fizikai testet öltött) élet feltétele tehát az egyértelmű férfi és a női minőség fennmaradása. Ha elkezdünk egyre inkább gender-szemlélettel gondolkodni, akkor ezt a princípumot szerintem felrúghatjuk. Azzal tehát, hogy a homoszexualitás ünneplésével (lásd Budapest Pride) kvázi a “nemtelenség” állapotát piedesztálra emeljük, azokat az erőtereket formálhatjuk át, melyek a fajunk túlélését biztosítani hivatottak. Sokan ezen eseményekben csak egy ártatlan poént látnak, de szerintem ennek sokkal távolabbra mutató következményei is vannak.

Ismeritek a “viccet”:
Két modern anyuka beszélget a játszótéren. Megszólal az egyik:
– De aranyos a gyereked, fiú vagy lány?
Mire a másik:
– Majd ha felnő, eldönti ő.

Mi lehet a helyes hozzáállás?

Homoszexualitás van, mindig is volt. Ha szembesülünk vele – akár a személyes életünkben ismerjük ezt önmagunkban fel – talán gondolkodjunk el azon, hogy ennek valamilyen oka lehet és ha elég nyitottak vagyunk, próbáljunk választ (esetleg okot) is találni a lelki békéhez szükséges teljes elfogadáson túl, heteroszexuálisként pedig ne idegenkedjünk ettől, mert ami van, az VAN. A homoszexualitás egyre nyilvánvalóbb ünneplése azonban szerintem(!) az elfogadáson túl nem jó irány, mert az abból fakadó gender szemlélet (=nem számít, hogy férfi vagy / nő vagy függetlenül attól, hogy minek születtél, aminek érzed magad az a lényeg) metafizikailag beleavatkozik a teremtés princípiumába. A bio-logosz szempontjából egy férfit egy nő képes igazi férfivá tenni és ez fordítva is igaz, s ez teszi lehetővé azt, hogy ne haljon ki az emberiség és mondjuk legyen esélye még spirituálisan is fejlődni. (Ne feledjük, hogy a homoszexuálisoknak is van apja és anyja is, akik érvényesítették a biológiai programjukat, s ők is, mint mindenki más, egyáltalán ezért születhettek meg!)

A homoszexualitás másságának egyre gyakoribb ünneplése azért rejthet némi veszélyt, mert ez a másság egy másra is használható gyűjtőszóvá válhat idővel, aminek következtében a tradíció által felépített erkölcsi korlátok – amelyek emberré teszik az embert és nem állattá – teljesen ledőlhetnek. Ti el tudtok képzelni egy olyan világot, melyben pl. az emberek az utcán fesztelenül szeretkeznek meztelenül, vagy valaki leül a padra és mosolygó arccal maszturbál egyet a városháza előtt, mert ahhoz van kedve? Vagy este 8-kor főműsoridőben hol hetero, hol meleg pornót adnak, mert úgyis mindenki szeret dugni? Ha belegondoltok, a másság fogalmába ezek is simán beleférnek, a fogalom értelmezésének kiszélesítésével csak idő kérdése, hogy már ne legyen törvényekbe iktatva az ilyen. (Az internet forgalmának 50%-át már így is a pornó adja, ami a szexualitásban lévő szakralitást már így is porig rombolta a fiatalok elméjében. Meg ilyenek történnek.) Lehet, hogy ez csak a saját belevetítésem egy túldimenzionált folyamatba, mégis úgy érzem, hogy vannak olyan erkölcsi korlátok, amelyek feszegetése folyamatosan tapasztalható. Nem arról van szó, hogy hazudjunk önmagunknak (hiszen a sok tiltás sajnos ezt eredményezi, na meg egy csomó betegséget), hanem hogy ne feledjük el a sokszor előre nem látható következményeket, mint pl. a másság elfogadásának univerzális kiterjesztése. Ezt jelenti az éberség. Hiszen mindent lehet, de azért mégsem mindent lenne szabad. Hol van a határ?

A másik megfigyelésem mindezek ellenére viszont az, hogy pont azért kezd előtérbe kerülni a homoszexuálisok elfogadásának és jogainak védelme, mert Newton 3. – a hatás-ellenhatás – törvényének összefüggéseit nem ismerik fel a “buzizók”: amilyen erővel nyomom a falat, olyan erővel nyom vissza engem a fal. Minél jobban el akarnak tehát valamit nyomni, az annál erősebben tör felszínre. (Lásd szélsőséges politikai nézetek erősödése a nemzetállamok szuverenitása ellenében működő “közös” Európai Uniós eszmékkel szemben.) Jóllehet eme logikus magyarázaton túl látok némi “ördögi” – összeesküvés-elméletes – tervet is (erről lejjebb), hiszen a másság elfogadásásának propagandája ma már politikai programmá is előlépett, szerintem pedig nem véletlenül. (Bár az is meg merném kockáztatni, hogy az elfogadást propagáló honatyák egy része bele se gondol ebbe az aspektusba.)

Jóllehet a revizionista történészek hivatalostól eltérő véleményének másságát ők sem szeretik, de ez valahogy kimarad a képletből mindig. 🙂

A férfi-női princípiumot érintő gondolatfűzér lezárásaként még annyit, hogy a Recall Healing tapasztalati eredményei nagyon magas hatékonysággal bizonyítják, hogy (amennyiben nincsen semmilyen látható testi elváltozás) a meddőség forrása feltűnően sok esetben a férfi-női szerepek és erőterek eltűnése. (Magyarul: A nő hordja a nadrágot, a férfi meg papucs!) Amikor egy nő nem tud igazi férfiként, vagy egy férfi igazi nőként tekinteni a partnerére, amikor összebújnak “gyerek-projektelés” céljából, egyszerűen nem jön létre az az erőtér, ami az utódlást lehetővé teszi. Az utódlás azon is múlhat, hogy a felek alfaként tekintenek-e egymásra. (Az alfanőstény partner az, akire az adott férfinak ránézésre feláll, az alfahím pedig, akire a nő ránézve mehet bugyit cserélni.) Az alfa persze nem csak partner, hanem családtag is lehet (hiszen itt erőterekről! beszélünk), erre személyes példám, hogy a gyermekem 3,5 évnyi meddő “próbálkozás” után közvetlenül az anyukám halála után fogant, amire egyrészt lehet az is válasz, hogy “egy távozó életet egy születő élet követ”, vagy pedig az a bio-logikus elmélet, mely szerint képtelen voltam a páromra alfaként tekinteni addig, amíg a betegséggel küzdő anyukám életének megmentése volt a legfontosabb tudat alatt és nem a saját génállományom tovább örökítése. (Hiszen én az ő biológiai programjának a következménye vagyok.) Persze ez csak feltételezés részemről, de a RecallH okfejtése elég logikusnak tűnik.

Mit tartsunk szem előtt?

Közismert tudományos nézet és tapasztalat, hogy egy gyerek úgy tanul, hogy másol. Amit a szülő csinál, azt csinálja a gyerek is. Ha káromkodom, a gyerek eltanulja. Ha türelmetlen vagyok, azt is. Mondhatom egy gyereknek, hogy “nekem sem kéne ezt tennem”, de ha teszem, akkor lemásolja, mert AZT látja, amilyen vagyok. Egy cseperedő gyerek számára a legfontosabbak azok a minták és külvilágból fakadó visszajelzések, amelyek alapján megpróbálja összerakni a saját személyiségét, s amelyből aztán később egyéniség lesz. Ebbe beletartozik a szülők rasszizmusa, kirekesztő gondolkodása is, de a metafizikai igazságot nélkülöző konformizmus is! (Nem véletlen, hogy a tehetségkutató műsorok ilyen népszerűségnek örvendenek manapság, hiszen fiatalok millióinak nyújtanak mintát a tömegből való kitűnéshez és eme minta kialakítása során azért nagyon sok mindent el lehet nekik adni és be lehet őket tenni egy “elvárt” dobozba!) A mintákon túl persze ezt a folyamatot a karmikus programok (asztrológia!) is befolyásolják, valamint a testi-lelki táplálékok, az él-elem, amit elfogyaszt egy gyermek. A gyereknevelés felelőssége metafizikai szempontból leginkább az, hogy az igazi szeretet az éberség példájának állítása legyen. Az éberség pedig – Hamvas szavaival élve – a lélek intenzív érzékenysége a tudatos élet szolgálatában. Olyan példát ildomos állítanom, amely a tudatosságban leélt élet megélésére és továbbadására sarkall, hiszen én is ennek köszönhetem a saját fizikai létemet. Az érdekesség egyébként pont az, hogy tényleg erre vagyunk programozva, az idősödő(!) férfiak prosztata problémáinak jelentős hányada az unoka hiánya (“nem viszi tovább senki a génállományomat”) miatti, nem tudatosan megélt félelemből jön. (Ezzel kapcsolatban itt van egy 1 órás elemzés angolul.)

A homoszexualitással kapcsolatos éber hozzáállásnak meglátásom szerint két fontos tényezője van a fent említett ok-okozatiság tükrében:

  1. Ítélkezés nélkül fogadjuk el a homoszexuálitást és legyünk tisztában annak mögöttes ok-okozatiságával is (hiszen a természetben minden okkal történik), mert a megértés mindig egyensúlyt szül! (Arról nem is beszélve, hogy az elfogadás képtelensége mindig abból fakad, hogy nem tudom önmagamban elfogadni ezt a minőséget, pedig OTT VAN! S ha a meglehetősen bio-logikus Recall Healing nem téved, akkor szüleink, nagyszüleink érzelmi konfliktusainak hatására bennünk is kialakulhatna a saját nemünk iránti vonzalom.)
  2. Metafizikai okok miatt nem frankó kitüntetett figyelmet és energiát adni a homoszexualitásnak (vagy a másság ünneplésének, vö. ‘gay pride’ azaz meleg büszkeség), ezért szemléljük egészséges szkepticizmussal a gender-szemléletet, mint teljesen normálisnak mondott állapotot, hiszen az emberiség létezésének alapfeltétele a férfi és női princípium kettőségének megléte, ez pedig a “nemtelenség” ellenében létezik. (A hüvely biológiai funkciója a pénisz befogadása és a szülés, a végbélé a széklet ürítése, ezt a gender-szemlélet propagandistái sem tagadhatják!) A Yin és a Yang együtt adja ki az egységet, ez nem “bűnös” polaritás és dogmatikus korlátozni akarás! (Persze ha azt feltételezzük, hogy az egyedfejlődésünk a homo androgünos – hímnős humán faj – irányába tart, akkor az más tészta, de bátorkodom azt gondolni, hogy ahhoz még egy kicsit alacsony tudatossági szinten vekengünk, már ha az említett állapot egyáltalán lehetséges “célállomás”.)

A széleskörű toleráns elfogadás hozzáteszem az említett newtoni törvényszerűségből fakadó “büszke nyomulást” szerintem(!) kioltja, így minél többen vesszük természetesnek a homoszexualitás meglétét, annál kevésbé akarják majd a homoszexuálisok ünnepelni a saját másságukat.

…és akkor most a vad “ördögi” tervről befejezésképpen…

Kutatók véleménye szerint ha a Föld népességének növekedése a jelenlegi ütemben folytatódik, akkor 2050-re kb. 9 milliárdan leszünk ezen a csodás kék bolygón. Számos híresztelés azzal riogat, hogy ennyi embert ez a planéta egyszerűen nem tud eltartani kényelmesen, vagyis a népesség szabályozására kell valami megoldás. A legvadabb összeesküvés-elmélet hívők a Georgia Guidestone-okba belevésett üzenetre mutogatnak (=a Föld urai 500 millióra akarják csökkenteni a bolygónk népességét), mások a Bill Gates Alapítvány világméretű vakcinaprogramjában látják a veszélyforrást, mint potenciális – anti-humánusnak vélt – szabályozó rendszer. Hogy ezeknek az elméleteknek mennyire valós az alapja azt nem tudom (de nem zárom ki, hogy van bennük igazság), az viszont felmerül bennem eme bejegyés kapcsán, hogy a depopulációs törekvések szempontjából kulcsfontosságú lehet a gender-szemlélet elterjesztése is, ugyanis egy konformizmusra és másolásra épülő világban minél több nőies férfi és férfias nő példakép jelenik meg az individuum szabadságának önkifejezését hirdetendő, annál kevésbé lesz a család, mint legkisebb létközösség megalapításának és az utódnemzésnek értéke, arról nem is beszélve, hogy egy individualista és hedonista társadalom sokkal jobbat tesz a gazdaságban a fogyasztásra épülő növekedési modelleknek.

Egy gondolkodó elme mindazonáltal azonnal beleköthet abba az okfejtésbe (teljes joggal), hogy ha a homoszexualitást elsősorban egy bio-logikus program okozza az egyén közvetlen túlélési potenciálját erősítendő, akkor vajon mitől lenne(?) hatása az ilyen gender-normák példaképek általi propagálásának a tömegekre, viszont erről meg az a véleményem a kvantumfizika szemüvegét az orromra biggyesztve, hogy minden megfigyelő tudatállapotára hatással van a környezet általános paragidmája, így bizonyos elménket elérő szubliminális üzenetek (Conchita Wurst győzelmének egy másfajta olvasata: “lehet a neved Fütyis Punci, és legyél nyugodtan szakállasan is nőnek öltözve a tömegből való kiemelkedéshez!”) a férfi/női princípiumok eljelentéktelenítésével eredményezhetik azt, hogy a dominánsan nőies / férfias érzelmi konflikusokra adott bio-logikus válaszreakciók magasabb százalékában szerepel majd megoldásként a homoszexuális identitás (nem tudatos) kialakítása, aminek egyenes következménye lesz a népesség csökkenése, A végső cél.

Persze ilyen szemszögből akár még szerencsésnek is tarthatnánk a népesség csökkentésének eme szelíd módját (“szemben a feltételezett és még várható? népirtással…”), nekem mégis az a szkepticizmussal teli meglátásom, hogy a kulturális gyökerek jelentőségének elhomályosításával, a nemzeti határok “jószándékú” eltörlésével és a nemek közti határok egyértelmű elbagatellizálásával egy “végül is mindenhogy jó és minden mindegy” szellemében vekengő, többnyire metafizikai ismeretekből tökéletesen impotens és egyre könnyebben manipulálható massza irányába terelgetik a tömegeket, ami végső soron nem a polaritás megszűnéséből fakadó vágyott egységet fogja elhozni az emberiség számára, hanem a tökéletes állatfarmot.

Csak remélni tudom, hogy ezzel az utolsó gondolatcsokorral csúfosan mellétrafálok.

A párhuzamos valóságok titkai

A párhuzamos valóságok titkai

A párhuzamos valóságok titkai

Amióta ráálltam a felismerések begyűjtése “üzemmódra”, előfordul, hogy olyan információk “jönnek le” a kollektív tudatból, ami számomra is meglepő. Minden emberi minőséget magába foglaló, ám tudatos fókusszal általában kontroll alatt tartott személyiségem nyers és bárdolatlan szeletkéje az ilyen megéléseket rendszerint egy “jé baz+!” felhördüléssel konstatálja, mert nem elég, hogy intellektuálisan eljutok egyfajta megértéshez, de az Univerzum még arról is “gondoskodik”, hogy az érzelemvilágomba a bizonyosság érzetét odavarázsolja (a megfigyelő “rászól” a megfigyeltre, őrület!), hogy ez bizony(?) úgy van, ahogy tapasztalom. Jóllehet az elmém azért visszakopog, hogy ebben ne legyek olyan biztos, de az ajtót nyitva hagyja… Végül is, ez így sokkal izgibb. Szabad akaratot kaptam annak minden felelősségével. A döntés az enyém.

A legutóbbi felismerésem egy olyan mély megélést tartalmazott, ami aztán hosszas elemző feltárást követően egy meglehetősen vadnak tűnő paradigmába kergette bele az elmémet. Szeretném kihangsúlyozni, hogy a bejegyzésben kifejtett világkép egy elmélet, de azért ha van benned vállalkozó szellem, állj rá a megfelelő hullámhosszra és teszteld le Te is az Univerzumot, mert huncut. 🙂

Az történt, hogy az egyik hosszú nap végén elszenderedtem a kanapén. Éreztem, ahogy a béta szinten rezgő elmém száguld az alfa állapot felé, aztán az elalvás felé félúton megálltam élvezni az éber figyelem állapotát. Figyeltem, ahogy csöpög a víz a konyhában, ahogy édesen mocorog a kisfiam az ágyikójában, aztán valamikor egy olyan képzelt valóságban folytatódott a sztori (ide a megfigyelő elmém fókuszálásának kihagyásával siklottam át valahogy), amelyben az édesanyám és a kisfiam ugyanazon idősíkban léteznek. Drága anyukám nagyon örült a kisfiamnak, együtt játszottak, Ádikám meg sokat vigyorgott a nagymamájára. Nagyon szép volt ez a kép és olyan üdítően valóságos, éreztem, ahogy megmelengeti a látvány a szívemet és azt is éreztem, hogy ez teljesen normális. Aztán felébredtem és ráeszméltem, hogy a valóságosnak hitt realitás csak az elmém teremtménye volt, hiszen az édesanyám már a kisfiam fogantatása előtt kilépett ebből a földi létből, a fizikai valóságban tehát semmilyen szinten nem lett volna lehetséges az, hogy a találkozás létrejöjjön. De mégis olyan valóságosnak tűnt… A valóságosnak érzékelt idősíkokban ez a találkozó nem tudott létrejönni, az elmém mégis belenyúlt magától és 100%-os bizonyossággal éreztem eme idősík tökéletes VANságát. Talán csak a tudatalatti vágyaimat tükrözte vissza ez az ugrás, de az is lehet, hogy másról van szó. Ezen a ponton elkezdtem egy kicsit elemezni a helyzetet.

Induljunk ki abból, hogy a kvantumfizikusok már bebizonyították, hogy az elménk az elképzelt valóság és a ténylegesen érzékelt valóság élményét ugyanúgy interpretálja. Akár az elmémben “futok”, akár a valóságban ténylegesen, az agyban ugyanazon idegpályák aktiválódnak. Sokszor mérték, ez így van. Ha el tudok valamit képzelni, akkor az VAN és a KÉPzelet hat rám, fiziológiai és érzelmi szempontból egyaránt. Ennek legjobb példája az elképzelt citrom és az azonnal beinduló nyálelválasztás kísérlete, de a tinédzser fiúk éjszakai magömlése is mindannyiunk számára ismert jelenség. Srácok számára tuti. 🙂 Az elme létrehoz egy képet, amit valóságosnak hisz (emlékszem tinédzser koromra, finom az ilyen álom, fizikai erőkifejtés nélkül “jön a juhé”), a test pedig leképezi a fizikai világban az elmeműködés szándékát.

Képzeljétek el, hogy ez azért lehetséges, mert valójában nincsen téridő. A valóság nem más, mint a végtelen lehetőségek egymásutánjának az elménk által kiválasztott, majd a testünk válaszreakciói által lekövetett aktuális következménye a fizikai valóságnak érzékelt jelen pillanatban, s ezen leképezések sorozatát érezzük időnek. Erről már ugye írtam a “Most ez a valóság” c. írásomban is, ott azonban más nézőpontból vizsgáltam a történetet. Az elménket béta (ébrenlét) állapotban a tudatunkkal felügyeljük, az alfa és az alatti rezgésszinteken (alvás és mélyalvás állapotában) viszont a tudatalattink vezérel. A “trükk” azonban az, hogy a tudatalattink a tudatunk ébrenléte alatt is folyamatosan analizál, képet alkot és teremt, s az összes potenciális megvalósulási lehetőséget megírja számunkra a tényleges kiválasztás előtt. Csakúgy, mint az álom, ahol az idő teljesen szubjektívvá válik és pikk-pakk ugrálunk a potencialitások (=végtelen lehetőségek) mezői között.

A végtelen lehetőségek közül tehát minden egyes potenciális választás képkockája tulajdonképpen a valóság része, mi azonban csak azt hozzuk tudatos szintre és tapasztaljuk meg az érzékszerveinkkel, amelyik felé kifejeztük a szándékunkat. De a többi is VAN, hiszen ha a tudatunkat rá tudjuk irányítani egy bármilyen elképzelt – de mégsem megvalósult – eshetőségre, akkor az már VAN. Akkor nem létezne csak, ha kép-telen lennék róla egy imaginációt (elmekép) alkotni. A következményt jóllehet nem a végtelen mennyiségű potenciális lehetőségek megléte, hanem a fókuszált megfigyelés és megértés folyamata teremti, amit a döntés felelősségének felvállalása esetén tett követ. Amit nem követ tett, az is VAN, csak nem képeződik le olyan következményben, ami metafizikailag belepiszkál a létbe. (Illetőleg sokkal kevésbé piszkál bele, de még az is bőven belepiszkál.) Ez most srácoknak: Képzeld el, hogy sétálsz az utcán, látsz egy eszméletlenül csinos lányt és a hedonista elméd kivetítőjére mindenfélét dolog bevillan, ami jól esne az ifjú hölggyel a kávén kívül. Elképzeled, ahogy a lány csillogó szemekkel sugallja az igen-t, Te kigombolod a blúzát és satöbbi… 🙂 Még ha csak egy pillanatra is, de VAN következménye az elméd játékának, mert a gondolat szintjén a tudatos teremtés folyamatába berántottad a potencialitást és ezt érzelmi és (akár) fizikai szinten is(!) érzed. A jövő minden pillanatban belőled indul ki, a múlt pillanatainak (újra)értelmezésével egyetemben.

Emlékeztek még a Vissza a jövőbe c. film 2. részében erre a jelenetre?

“…az én hibám, az egész az én hibám! Ha nem veszem meg azt a könyvet…” – Volt már olyan érzésed valaha, hogy Te voltál a hibás? Be merted vallani minden esetben? 😉

Rakjuk össze azt, hogy mire is megyünk ezzel az információval azon kívül, hogy “Józsi ne fárassz má’!”.

Képzeld el, hogy megállítod az időt, a földön előtted “fekszik” egy olyan négyzetrácsos sík, amely függőleges (Y) és vízszintes (X) irányban végtelen mennyiségű képkockát tartalmaz. Akár balra-jobbra, vagy fel-le nézel, mindenfelé képkockák vannak, középen látod a jelen pillanat filmkockáját piros keretben. (Na jó, legyen inkább zöld, elvégre Te engedélyezted. ;)) Az életed összes múlt-, jelen- és jövőbeli potenciális (tehát azt is látod, ami nem valósult meg, ami most nincs, s ami nem fog megvalósulni) pillanatának kockái az orrod előtt hevernek. Mindegyik VAN. Minden egyes kis négyzetben egy darab képkocka van, amely az összes potenciális döntési lehetőség összes potenciális következményéből egyetlen pillanat. Ha a jelenlegi pillanathoz vezető korábbi pillanatokat szemügyre veszed, világossá válik az is, hogy a potencialitásnak mely mezőivel nem találkoztál a fizikai realitás szintjén. Látod azt, hogy “mi lett volna ha”. (A szemléltetés kedvéért ami megtörtént az színes, ami nem, az fekete-fehér.) Mindaz, ami nem történt meg és az én életemben(!) csak a végtelen potencialitás síkján jelent meg egy-egy (értsd: sok-sok ezercsillió zsilliárdnyi 🙂 ) fekete-fehér képkockában, a lét szintjén az is VAN. Vannak megélések, amelyek már nem megváltoztathatók (aki meghalt, az a jelenlegi, fizikai élet síkján a potencialitásból kikerült), más elmulasztott kapcsolódás hiánya azonban a jövőben még(!) megváltoztatható. Amit nem léptél meg, de szükséges lenne meglépned (mert ez a karmád), az szembe fog jönni valamikor, akár szeretnéd, akár nem.

“Amit nem élünk meg tudatosan, az sorsként köszön vissza.”
– Carl Gustav Jung

Amikor döntést hozok (minden egyes pillanatban), az XY tengely mentén ugrálok jobbra előre, vagy “fel”, vagy “egyenesen”, vagy “le”. Minden egyes pillanat “végén” egy végtelen irányú útelágazás VAN. Akárcsak a sakkban, itt is minden lépéssel együtt annak következményeivel is számolnom kell, de a fókuszom ajándékaként azt is megláthatom (annak összes következményével), hogy a döntéseimmel milyen útra nem lépek rá. A nehézséget az okozza leginkább, hogy a négyzetrácsos mátrix végtelen mennyiségű kockája közül minden létezővel VAN közös kockám, a múltban nem kiválasztott valamely potencialitásban rejlő éberré válás lehetőségével pedig nagy valószínűséggel találkozni is fogok, amennyiben a karmámban ez “meg van írva”. Magyarul – bár szabad akarattal olyan kockát választok ki, amilyet csak akarok – bizonyos filmkockák addig fognak ismétlődni, amíg meg nem értjük őket. Lásd öröklődő betegségek.

Hozzuk le ezt az egészet gyakorlati szintre.

A jelen pillanat (amit egyedüli létezőnek érzékel az elme) csak egyetlen a végtelen potenciális lehetőség közül, ami a jelenlegi pillanat helyére léphetett volna, amennyiben a múltnak érzékelt korábbi MOSTokban az egyes “útelágazódásoknál” másik irányba fordulok (vagy azok fordulnak másik irányba, akikkel közös filmkockám van, tehát mindenki). Tudsz még követni? 🙂 Az összes lehetséges realitásnak az összes lehetséges következménye ebből fakadóan potenciális valóság, s egy kis fókuszálással és gyakorlással elszórakozhatunk vele “a világ végezetéig”, hogy a figyelmünket ráirányítsuk az összes általunk elképzelhető potenciális forrás pillanatra és annak összes elképzelni bírt következményére. Állj meg egy pillanatra és éld bele magad, hogy a jelen pillanatban az összes általad elképzelhető (és még azon is túli) pillanat benne van, amely egy bizonyos döntés következményeként nem íródott meg a tapasztalati valóság számára.

Például:
Odamentél “ahhoz” a fiúhoz/lányhoz és ő viszonozta az érzelmeidet, megtapasztaltad az igaz szerelmet. Mégis jelentkeztél az esélytelennek hitt munkára, és Te lettél a befutó. Elvitted az anyukádat egy akupunktúrás gyógyítóhoz és így a változókor konfliktusait megúszta. Bulizás helyett elolvastál egy könyvet, aminek hatására buddhista lettél. Egy megállóval később szálltál le a buszról, így megmentetted egy idős néni életét.

Jól hangzik, ugye? Persze az élet nem csak ilyenekből áll, mert bizonyos döntésekből olyan eredmények is születnek, amelyeket nem szeretnénk. De erre mindjárt visszatérek.

A lényeg, hogy minden egyes pillanat egy felelősséggel felvállalt döntés akkor is, ha azt gondolom, hogy nem az. Ha nagyon pörög az elméd, lassíts le egy kicsit és gondold át még egyszer ezt: Minden egyes pillanat egy felelősséggel felvállalt döntés akkor is, ha azt gondolom, hogy ez nem így van. A döntés és a nem döntés egyaránt valamilyen irányt ad. Nekem is, neked is, mindenkinek. A döntésemmel valamerre tartok.

Mire jó, ha mindezzel tisztában vagyunk?

Abban a pillanatban (de csakis abban a pillanatban), amikor rájövök arra, hogy minden gondolatom, érzésem és cselekedetem beleszól a történelem folyamatába, el tudok kezdeni felelősen élni. Mi lenne, ha őszintén elmondanám annak, akit szeretek, hogy mit érzek? Mit változtatna ez az ő életén? És az enyémen? Itt nem feltétlenül kell párkapcsolatra, vagy akár szülő-gyerek kapcsolatra gondolni, egy barátod is lehet az alany. Mi történne pusztán ettől, hogy ezt megteszem? Vagy nézzünk egy még hétköznapibb példát. Mi lenne, ha a boltos néninek megköszönném, hogy nap mint nap gondoskodik a friss pékárúról vagy arról, hogy van Túró Rudi? Hogy menne haza a munka után? És én? Aztán persze ott a másik oldal is: Mi lenne, ha elkezdenék másképp viselkedni azokkal, akiket (legalábbis látszólag; értem ez alatt, hogy a megosztást azért gerjesztik is) megítél a társadalom? (Pl. cigányokkal, arabokkal, zsidókkal, stb.) El tudna-e “kezdődni” egy olyan idővonal, amely a végtelen potencialitásból egy másfajta jelent – egy nem megosztható ember(i)séget – teremt a jövőben? Van-e ebbe beleszólásom? Hány ember szükséges ahhoz rajtam kívül, hogy ennek látszatja is legyen?

Mi lenne, ha hangosan ki merném mondani, hogy az életem bizonyos területein hazudok önmagamnak?

A kérdések sora végtelen, akárcsak a képkockáké. A végtelen potencialitás minden egyes lépése újabb kérdéseket vet fel. Én azt gondolom, hogy butaság alábecsülni egyetlen válasz jelentőségét is.

“Aki nem tesz fel kérdéseket, az nem kíváncsi válaszokra.”
– Józsi bácsi 🙂

Talán felesleges, talán hasznos ezeken gondolkodni, én azonban úgy látom, hogy figyelmen kívül hagyni nem érdemes annak tudatosítását, hogy nem csak egy szemlélődő vagyok a történelem folyamatában, hanem annak aktív résztvevője. (Akkor is pl. amikor egy tömeggyilkosságot ünneplek Hálaadásként.) Szabad akaratot kaptam ahhoz, hogy úgy érezzek, azt gondoljam és akként cselekedjem, ahogy helyes és igaz. Megfontoltan, alázatosan, szeretettel és legfőképpen éberségben. Mellesleg pontosan ez az állapot / folyamat az éberség, amiről beszéltem. (A szabad akaratot mégis sokan másra használják, ebből származik a betegség, a szegénység és a széthúzás. Persze miből tanulnánk, ha ez nem így lenne? :)) Pont ebből kifolyólag annak felelősségéről sem szabad elfeledkezni, hogy a jó szándékú(nak hitt), vagy csak valamilyen szándékkal megfogalmazott tanácsaink milyen potenciális jövőképet hoznak létre mások számára. Példa erre az, amikor az orvos legjobb tudása szerint kemóra küldi a beteget anélkül, hogy természetes rákgyógyító módszerekből picit is képben lenne, de az is, amikor egy embert félelemkeltéssel elriasztanak egy szakorvos felkeresésétől azt hangoztatva, hogy az orvosok csak gyógyszerügynökök. Ha beszélsz tanítasz (és irányítasz), ha hallgatsz tanulsz. Biztos, hogy a gondolataid a sajátjaid és nem másoké? 🙂

Ennyi ijesztő(?) infó után (hiszen lehet, hogy valakit a jószándékú tanácsaimmal épp a “halál felé” kergettem korábban, uhh ez kemény) azért van építő gyakorlati tanácsom a bejegyzés végére. Ez pedig a következő: Amire – minél többet – fókuszálunk, az a tapasztalati valóság potencialitásában erősebben jelenik meg. Ha tehát a végtelen mennyiségű lehetséges képkockából éber elmével ki tudom választani azt a jövőképet, amelyet megélni és megtapasztalni szeretnék, s ehhez a képkocka-sorozathoz érzelmet és tudatosságot is tudok kapcsolni, akkor az Univerzum (vagy csak az elmémbe épített automata útkereső) az érzelmeknek és abból fakadó gondolatoknak köszönhetően elkezd engem a megfelelő képkockák irányába terelgetni. Ez ugye az ún. vonzás törvénye, ami tudatosság nélkül ugyancsak nem működik. Az is fontos jóllehet, hogy a megfelelőnek hitt úton olvassunk a randomnak hitt jelekből, mert semmi sem banális, ami velünk történik.

Vajon mennyit segítene az, ha tudnám (ha látnám, lelki szemeim előtt), hogy egyetlen adott időpillanatban milyen irányokba tartok egyszerre?

Végezetül képzeljétek el azt a vadnak tűnő(?) gondolatot, hogy a boldog és egészségben leélt életed kulcsa nem csak abban az idősíkban található, amit tapasztalsz, hanem egy párhuzamos valóság azon képkockáiban, amelyek előhívásához semmi más nem kell, csak az, hogy tudd: TE vagy a mindenség.

Na de erről majd legközelebb, még Karácsony előtt, mert ez egy nagyon izgalmas téma. Áldott Adventi időszakot kívánok mindenkinek!

A vonzás törvénye nem működik

A vonzás törvénye nem működik

2006. szeptembere volt, amikor az egyik ivócimborám a kocsmából kölcsönadta DVD lemezen A titok c. film eredetijét, amelyben még Esther és Jerry Hicks is megszólaltak. (A revidiált, világszerte elterjedt verzióba már nem kerültek bele, mert vagy túl sok pénzt kértek a megjelenésért vagy rájöttek arra, hogy a filmből kimarad a lényeg… :)) Akkoriban csak angol nyelven lehetett megnézni ezt a filmet, Magyarországon senki nem hallott még róla. Aztán nem sokkal később könyv is készült belőle, 2007-ben pedig megérkezett a film is és a könyv is kis hazánkba és azóta már tudjuk, hogy mekkora felhajtás övezi az egész vonzás témát.

Hazavittem tehát a lemezt, betettem a lejátszóba és érdeklődve néztem végig az igen hatásosan felépített információt. Bevallom őszintén, nagy hatást tett rám, ezért az ezt követő években sokat tanulmányoztam a vonzás törvényét és figyeltem az embereket, hogy kit hogyan és miként érint meg ez a téma. A fogadtatás vegyes volt, de kevés olyan ember volt, akiben ne kapcsolt fel volna egy lámpát az, hogy amire sokat gondolunk, az lesz a valóság.

Közel 5,5 év telt el azóta, és sajnos azt kell mondanom, hogy amennyi jót tett ez a film, annyi tévhitet, vagy inkább téves következtetést is belenyomott az emberekbe. Azok, akik A titok varázsát övező dicsfényből élnek a mai napig, talán most felháborodva olvassák ezeket a sorokat és azt mondják: “Ez a Józsi ez egy hülye! Nekem ne mondja már, hogy nem működik!” 🙂 Pedig én azt mondom, pontosabban azt állítom, hogy önmagában a gondolat kevés a vonzáshoz. Akkor gondoltam bele egy kicsit, hogy valami nem stimmel A titok körüli felhajtással kapcsolatban, amikor azt olvastam valahol, hogy Henry Kissinger kitüntette Rhonda Byrne-t. (Szó szerint megdöbbentett ez az infó, bár most, hogy a neten keresgélem a cikket, nem találom… Lehet, hogy csak összeesküvés-elmélet volt? :() Ha azonban ez mégis igaz, akkor az a Kissinger, aki azt mondta 1970-ben, hogy “Irányítsd az olajat, és országokat irányítasz. Irányítsd az ételt, és irányítod az embereket.” valamiért hálás lehet Ms. Byrne-nek. De vajon miért? (Igazából mindegy, hogy ez valóban így történt-e, mire a cikk végére érsz, rájössz, hogy miért irreleváns.)

Elmondom, hogy meglátásom szerint mi az a kulcsfontosságú információ, amit a könyv és a film is elhallgatott az olvasók elől, és amiről a mai napig nem túl sok helyen hallani megerősítéseket:

Képzeljétek el, hogy az egész világ egy nagy energiatenger. Minden, ami létező az nem más, mint különböző frekvencián rezgő energia, mely hangokban, színekben, és megannyi, érzékszerveinkkel is felfogható anyagban jelenik meg. Ha mikroszkóppal megvizsgálsz bármit, ami fizikailag létező, látni fogod, hogy atomi, vagy inkább kvark (=szub-atomi, azaz atomnál mélyebb) szinten “lüktet”. Ez alapján azt lehet tehát mondani, hogy a dolgok létezésének attribútuma (=el nem választható hozzátartozója) az, hogy egy bizonyos frekvenciájú rezgésből áll. Ami nem rezeg, az – legjobb tudásom szerint – nem létezik. Minden ami rezeg egy picit is, az van (=létező), ha érzékeljük éppen, ha nem.

Namármost. 🙂 Az ember sejtszinten folyamatosan rezeg és különböző rezgésű hullámokat bocsájt ki. Aki látott már aurát (=a testünket körbevevő energiamező) fotókon, az tudja, hogy ez a rezgés az auránkat különböző színűvé teszi attól függően, hogy éppen milyen lelkiállapotban vagyunk. Ennek jelentősége akkor jön elő, amikor találkozol valakivel, akinek a rezgése a tiéddel azonos, akkor ugyanis számodra az az ember szimpatikus lesz. Biztos éltél már át ilyet… 🙂 Az aurának a színeit az emberi testen lévő 7 db ún. csakrán (=cakra: szanszkrit szó, jelentése: kerék, korong) áramló energia minősége határozza meg. A csakrák tulajdonképpen energia “ki- és bejáratok”, ezeken keresztül jön-megy az érzelmeink által keltett, a tudatalattinkban rezgő információ. (Ez nem ezoterikus hókusz-pókusz, még mielőtt valaki ezt hinné, részletes leírás az auráról és a csakrákról itt és itt található. Nagyon érdemes elolvasni!)

Az aktuális lelkiállapotunk tehát pontos, műszerekkel is mérhető képet fest arról, hogy a hitvilágunk, bizonyosságunk miről “mesél”, bár ezt általánosítani csak számos mérés után szabad, ugyanis a pillanatnyi pozitív vagy negatív külső impulzusok (=benyomások) és azok személyes megélése, tapasztalata is hatással vannak a “szokásos” rezgésünkre. Igazából ez az a pont, ahol vissza kell térnünk a vonzáshoz. A vonzás törvénye ugyanis egy következmény (vagy ahogy Bob Proctor, egy amerikai motivációs edző mondta: egy “másodlagos” törvény), mégpedig annak a következménye, ahogy rezegni “szoktunk” (azaz a rezgés törvényének, ami az elsődleges). Ez pedig sokkal mélyebbről fakad, mint az, hogy most éppen “sok pénzre koncentrálok jó sokáig, mert azt szeretnék” (valójában nem is a pénz kell, hanem az általa megkapható kényelem és öröm elnyerése a cél), amikor gyerekkorom óta azt verik belém, hogy a pénzt nehéz megkeresni és a szegénység-identitásom az ablakon is kilóg. Ugyanez a helyzet pl. a betegségekből való meggyógyulással is, ahol pedig a nyugati világban kisgyerekkorunk óta belénk idomították, hogy ha beteg vagy, irány az orvos, keleten meg azt mondják, hogy a betegség áldás, mert figyelmeztet arra, hogy kibillent az egyensúlyod és gyere egy kicsit a jelenbe. 🙂 A belénk táplált hitek olyannyira a bizonyosságunk alapjai, hogy ez alapján múlik az, hogy hogyan rezgünk és rezgésünk által mit vagyunk képesek megteremteni.

Na és akkor most jön a lényeg:

A hitvilágunkat, bizonyosságunkat megváltoztatni nagyon nehéz, mert ahhoz olyan emberekkel és eszmékkel kell körbevennem magam folyamatosan, amely segít “átprogramozni” a bennem lévő, saját magam által felállított korlátokat. Csak akkor tudok bevonzani bármit, amit szeretnék, ha a tudatalatti működését alakítom át. A vonzás törvényét övező mítoszokkal az tehát a gond, hogy a tudatos döntéseinket akarja felhasználni arra a célra, aminek az elérése a tudatalatti hiedelmeitől függ. Érzitek az ellentmondást? Tudatos cselekvéssel akarunk megváltoztatni olyat, ami valójában egy mélyen gyökerező hiedelem, vagyis az akinek Te érzed/gondolod legbelül magad, ami pedig nem más, mint a folyamatos és szüntelen vanságod. Magyarul: Nem azt vonzod be, amire sokat gondolsz, hanem azt vonzod be, aki ténylegesen vagy! Ha te egész életedben egy kishitű csóringer voltál (bocs), akkor néhány tanfolyam és 1-2 jól megírt könyv nem fogja átprogramozni a tudatalattidat akkor sem ha naponta 50x elmondod magadnak, hogy “Hiszek magamban és abban, hogy lesz szép házam, autóm, nyaralás, stb.”. Ezt az egód mondja a tudatodnak. 🙂 Persze ezt sokan nem tudják, így remek piacot teremtett Rhonda Byrne az útkereső vágyakozóknak és a belőlük élő élelmes üzletembereknek, akik azáltal vonzották be a sikert, hogy újabb és újabb könyvet írtak a vonzás törvényéről.

Ne értsetek félre, nem tartom rossznak ezt a kezdeményezést és tudom, hogy nagyon sokakban kapcsolt fel lámpát (többek között bennem is), csak azt szeretném, ha a rengeteg sikertelen ember, aki nem érti azt, hogy neki miért nem jön össze kapjon egy reményt, hogy igenis lehetséges. Csak egy kicsit másképp kell megközelíteni a dolgokat.

Mégis mit lehet tenni, hogyan lehet a tudatalattit megváltoztatni a saját céljaink elérésére?

Erre a rövid válasz az, hogy SOK munkával és csak hosszabb idő alatt. A vonzás törvénye elnevezésű “mítosz” eladta az embereknek azt a szokásos “mesét”, hogy kevés befektetés (elolvasol néhány könyvet, elvégzel gyorstalpaló tanfolyamokat) és tuti az eredmény. Ilyen (sajnos) NINCS. Sehol sincs. Itt van az a pont meglátásom szerint, ahol a legtöbben átverik saját magukat és ahol a fogyasztói társadalom beszippantotta az arra fogékony embereket. (Ez személyes tapasztalatom, mert egy ideig engem is beszippantott teljesen, és ezt nem szégyellem bevallani sem! :))

Mondok egy példát, melyet a cikk végére érteni fogsz:

A jelenlegi pénzuralmi – fogyasztói társadalomra alapuló – világrendet kb. 300 év alatt rakták össze! Háromszáz év! Az minimum 12 emberöltő. Kitalálták, pontosan megtervezték a háborúkat, azok finanszírozását, a pénznyomtatás monopóliumának megszerzését, a nemzetállamok eladósítását és fokozatosan véghez vitték. Fokozatosan, lépésről lépésre. Leszarták, hogy több generáció kihal, mire a terv megvalósul, mindig egy kicsit beljebb mentek az ajtón. A kulcsszó a fokozatosság. (Ennek elképesztő jelentőségéről írni fogok egy teljes bejegyzést egy nap!) Ezalatt az idő – 300 év – alatt a népek gondolkodásmódját és a hitrendszerét átalakították olyanná, amely megteremtette azt a világot, amit ők akartak. Az emberekből fogyasztókat gyártottak, a XX. századi médiapropagandával telenyomták az elméket félelemmel és gyönyörű birkatársadalmat hoztak létre, mely a jó pásztortól várja a megoldást az életére. A saját gondolataid és érzelmeid felelősségét meg felejtsd el… (Erről szól Duncan Shelley Elme gyilkosai c. trilógiája, ami szerintem kötelező olvasmány!) Az egyéni szinten történő eredményekhez persze nem kell 300 év, de a tervezés ugyanilyen fontos!

Visszatérve a bejegyzésem címéhez a vonzás törvénye tapasztalatom szerint azért nem működik a legtöbb embernél, mert az egy hosszú folyamat egyetlen kiragadott részecskéje, ami egy következmény és ráadásul nem is az utolsó eleme a képletnek, csak egy közbülső állomás. Vagyis érteni kell az egész folyamatot ahhoz, hogy az legyen, amit szeretnénk. A folyamat pedig ott kezdődik, hogy megvizsgálom önmagamat: Ki vagyok én? (Az önmegismeréshez egy egész élet is kevés, de a legnemesebb feladat, amit önmagaddal szemben megtehetsz!)

A kritikus hangvétel után mindazonáltal szeretnék leírni néhány – talán hasznos – gondolatot, amely segíthet az útkeresésben és abban, hogy végül megtörténjen a vonzás, amire mindannyian vágyunk.

1. Kövesd figyelemmel olyan emberek életét, akiknek a személyiséget és életútját be szeretnéd vonzani. Olvasd el az önéletrajzukat, nézd meg, hogy mit, mikor és miért csináltak és csak olyan embereket válassz példaképnek, akiknek az életük és a cselekedeteik a példázat nem pedig az, amit szövegeltek. Manapság rengeteg ember azáltal lesz sikeres, hogy a siker képletét mások – nem a saját! – példaértékű életén keresztül tanítják, de azon kívül nem túl sok saját ötletet adnak a világnak. Őket is meg kell becsülni, mert kiváló ugródeszkák, csak tőlük nem fogod megtanulni azt, amit szeretnél. Hallgass azokra, akik azt élik, amit tanítanak és szenvedéllyel, belső tűzből akarj cselekedni Te is. (Bizonyosodj meg róla, hogy tényleg úgy élnek, ahogy mondják, mert rengeteg a szájkarate bajnok!) Én folyamatosan keresem és figyelem a hiteles embereket! Az egyik kedvenc időtöltésem!

2. A tanulás egy folyamatos feladat és egyszerre több szinten történik. Nincsen csak szellemi, csak lelki és csak testi fejlődés. Ha az egyiket túlzásba viszed, vagy háttérbe szorítod, az a másik rovására megy. Egymás mellett kell fejlesztened mindent, ha tartós eredményt akarsz. Aki nagyon okos, de egészségügyi korlátai vannak önnön hibájából (mert nem hajlandó mozogni), az nem fogja elérni a kívánt eredményt, mint ahogyan az sem, aki kicsattanó egészséggel, de alapvető lexikális tudás hiányával küzd. A tartós eredményt akkor lehet elérni, ha a test + lélek + szellem azonos időben és ütemben fejlődik. Megfelelő táplálkozás, mozgás, meditáció és fókusz. Ha a tanulás egyensúlyát folyamatosan betartod, automatikusan átalakulsz belülről és nem kell akarni azt, hogy más legyél, mint ami voltál. Egyszerűen megtörténik.

3. Legyen mindig “üres a poharad”. Amikor (állítólag!) Buddhát megkérdezték, hogy hogyan tett szert olyan nagy tudásra és bölcsességre, azt válaszolta: “Mindig üres a poharam.” Ez magyarul annyit jelent, hogy a bizonyosságod soha nem gyökerezik túl mélyen a földbe és mindig képes vagy feltenni magadnak a kérdést: Mi van, ha mégsem úgy van, ahogy gondolom? Ha pedig így gondolkozol, folyamatosan hagyod, hogy új, még ismeretlen információ is bejusson az elmédbe. Ha üres a poharad, akkor tanítható vagy, ha tele van, akkor már nem. Aztán ha már rendelkezel sok-sok infóval, majd sorba rendezed őket bölcsességgel. 🙂

4. Legyen terved a céljaid elérésére és minden nap tegyél hozzá egy kicsit az úthoz. A kulcs a fokozatosság, a kitartás és a folyamatos cselekvés. (Nem véletlenül említettem feljebb azt, hogy a jelenlegi világrend minek a következménye! Az elit mindig is tudta, hogy mit akar elérni, de ez időbe telik!) Cselekedeteid folyamatossága és minősége fogja meghatározni azt, hogy milyen gyorsan válsz “olyan rezgésű” emberré, akinek az életében azok a dolgok történnek meg, amelyekre vágyik.

A vonzás tehát egy folyamatos és megfelelő minőségű rezgésből fakad, mely egész lényed testi, lelki és szellemi átalakulásának az eredménye. Ha képes vagy alázattal elfogadni azt, hogy a változás időbe fog telni, akkor a te életedben is megtörténik az, amit én csak úgy nevezek, hogy a sikeres élet ösvénye (ezt persze nem a saját kisujjamból szoptam ki, hanem Kevin Trudeu: Your Wish is Your Command c. anyagából tanultam):

1. Eleinte tudattalan tudatlanságban élünk (azt sem tudjuk mit nem tudunk)
2. Később tudatos tudatlanságba kerülünk (amikor már tudjuk, hogy mit nem tudunk)
3. Aztán tudatos tudatosságba jutunk (amikor pontosan tudjuk, hogy mit tudunk)
4. Végül pedig tudattalan – tudat alatti! – tudatosságba érkezünk (amikor már a tudás életünk integrált része)

A 4. pont az az állapot, amikor nem kell akarnunk a megfelelő rezgést, nem kell folyamatosan koncentrálnunk arra, hogy az eredmények bevonzásához szükséges cselekedeteket végezzük és átalakuljunk, hanem egész lényünk és működési rendszerünk automatikusan azt teszi, ami szükséges a megfelelő minőségű rezgés létrehozásához. Olyan ez, mint amikor megkötöd a cipőfűződet reggelente és oda sem kell figyelned ahhoz, hogy jól csináld.

A cikk címében tehát hazudtam :), mert a vonzás törvénye valójában működik, csak tudni kell, hogy ez nem egy természeti csoda, hanem egy következménye annak a belső, tudatalatti rezgésnek, ahogyan a világot szemléljük és amely szemlélet alapján cselekszünk. Emlékeztek mit írtam a Miért halt meg Steve Jobs? c. cikkemben Bruce Lipton amerikai sejtbiológus “észlelés biológiája” c. tudományáról: a DNS a gondolatmintákat örökíti tovább, vagyis amilyen a hitrendszerünk, olyan lesz a valóságunk!

Persze nehogy azt higgyétek, hogy én már itt tartok. Egyelőre azon a szinten vagyok, hogy már feltérképeztem a megfelelő infókat a haladáshoz és ráléptem az útra, de még nagyon messze van az út vége. Persze nagyon kellemes az utazás, igazából az adja a boldogságot, hogy haladok előre. Az pedig, hogy ezt meg is tudom osztani itt veled, kedves olvasóm, külön öröm számomra!

Viszont a nagy haladásban lassan elérek a kocsmához is, úgyhogy betérek egy felesre izibe’! Egészségetekre! 🙂