Szelektív érzékelés

2012. május 21. hétfő

A világot olyannak látom, amilyen én vagyok. Ezt már korábban is említettem, de az ismétlés fontos. A reklámokat sem egyszer nyomják le, ugyi… A világ számomra(!) olyan, amilyennek a bennem meglévő információk alapján azt értékelni és megítélni ÉN képes vagyok. Ennyi. Ez a legfontosabb puzzle darabka annak kibogozásában, hogy a szépségkirálynő választások győztesei által hangoztatott világbéke elérhető legyen. Ami persze nem cél. A vagyonátrendeződés békeidőben ugyanis nem működik. Ezért nem cél az sem, hogy a világot olyan szemüvegen keresztül nézd, amiről most írni fogok.

Nem tudom, hogy láttátok-e a Mi a csudát tudunk a világról? c. filmet. Ez a 2004-ben készült, véleményem szerint remek alkotás leginkább azt az üzenetet igyekszik átadni a nézőnek, hogy az elme által kibocsájtott fókuszált energia teremti a valóságot: Amire nem nézek rá, aminek nem adok fókuszt, az nem létezik. A kvantumfizikus tudós bácsik legalábbis ezt állítják és én hiszek nekik. Lehet, hogy tévedek (mindig benne van a pakliban), de a jelenlegi világképemhez ez a nézet passzol a legjobban.

A valóságnak van egy közös szelete, melyet látszólag mindannyian ugyanúgy érzékelünk. Egy utca, egy ház, egy adott ember kinézete, vagy bármi, ami a fizikai valóságban megjelenik, arról képesek vagyunk egy olyan leírást adni, ami külsőleg mindenki számára ugyanaz. (Jóllehet, ha kvantumfizikai úton közelítem meg a látható valóságot, abból is csak annyi létezik a jelen pillanatban számomra, aminek épp figyelmet adok és minden más nincsen, de most az egyszerűség kedvéért egyezünk meg abban, hogy a fizikai valóság az akkor is van, ha nem nézek rá. :)) Ami azonban különbözik – és ebből mintegy 7 milliárd van jelenleg a földön -, az a nézőpont és az értelmezés. Ahogy Tony Robbins mondani szokta: nem az határozza meg az életedet, hogy mik történnek veled, hanem az, hogy ami történik azt hogyan fordítod le az elméd nyelvére, hogyan értelmezed önmagad számára. Ebben pedig véleményem szerint az is benne van, hogy szavakhoz, képekhez, szimbólumokhoz milyen jelentést csatolunk. Ezért nem mindegy az sem, hogy az előző cikkben említett szimbólumok milyen üzenetet hordoznak. Vajon mennyire érzékelem szelektíven a világot, azaz mennyire ragaszkodom ahhoz a valósághoz, amit én igaznak vélek?

A közelmúltban elvégeztem egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek 4 napja alatt újabb összekötögethető pontok álltak össze a fejemben felismerésként. Az információ ugyan létezett, mint ahogy az összes, az emberiség általi felfedezésre váró csoda (és szenvedés!) megteremtésének ismerete már most megvan – hiszen egy valami csak olyan semmiből keletkezhet, melyben az összes létező potencialitás (=ebben az értelmében a történések lehetséges kimenetele) már benne van előre! -, csak oda kellett érjek tudati szinten, hogy az információ számomra jelentést és valóságtartalmat hordozzon. Ahhoz, hogy egy bizonyos “adatsor” számomra használható és értelmes információ legyen, “oda kell érnem” tudati szinten, vagy más szóval “fel kell nőnöm” az információhoz. Ha ezt nem teszem meg, az “adatsor” semmit nem ér. Az információ korában pedig ezt a hibát elkövetni nem annyira oké. (Az adatkezelés fontosságáról ajánlom figyelmedbe ezt a cikket Duncan Shelley tollából: Az utolsó év… II. rész)

Évekkel ezelőtt hallottam azt a példázatot, miszerint a buddhista kolostorokban a szellemi vezető (pl. egy bódhiszattva) mindig megkéri az újonnan érkezett szerzeteseket, hogy 3 évig ne tegyenek fel kérdéseket se, mert úgyis hülyeség hagyná el a szájukat. Végül is, igaz. Ha nem tudom “értelmezni az adatokat”, akkor a bennem már meglévő információkból származó feltételezésekbe tudok csak bocsátkozni, az meg tévútra vihet. És többnyire visz is.

A számomra(!) létező világról a saját érzékszerveimmel szerzett információk alapján alkotok képet (=világképem), ennek viszont a szűrője az az elmém (=ego), mellyel általában azonosulni kényszerülök, mert állati nehéz bevallani önmagamnak, hogy fogalmam sincs mi lehet az igazság és csak találgatok. Amikor megszületünk, teljesen nyitott ez az elme és mindent befogad. Nincsen benne előítélet és szűrő. Én és a világ egységben vagyunk. Olyan dolgokat is érzékelek, melyek említése esetén a felnőttek lehülyéznek és azt mondják rám, hogy “ez a gyerek még angyalokat lát”. Hisz ő még csak gyerek, beszél össze-vissza. Közben meg lehet, hogy tényleg angyalokat lát, vagy csak olyan energiákat, melyek a vörös színen innen és az ibolyán túl vannak. Mivel azonban állandóan lebeszélnek arról, hogy elhiggyem a saját tapasztalásom valóságát, kétségbe esek, ami a félelem előszobája. Irányító modul bekapcsolva. (Tanulság: ha tényleg tanulni akarsz, kérdezd meg a gyerekedet érdeklődve, hogy mit lát és az ő érdekében ne mondd neki, hogy képzelődik. Ha kételkedsz abban, hogy ennek van értelme, olvasd el a Vonzás törvénye nem működik c. cikket)

Agyullámaink 1-3 éves korunkig delta, 4-7 évben téta szinten rezegnek, 7-14 éves korunkig alfa szinten, fölötte pedig béta szinten. (Az alfa szint kb. 7-14 Hz-et is jelent, hogy könnyű legyen megjegyezni. Az alvás fázisai kapcsán ezekről a “görög” szintekről itt olvasható infó.) Sokan tudjuk már, hogy az alfa és annál mélyebb szintek elérése esetén a legfogékonyabb az elme az információra, vagyis ilyenkor a legkönnyebb egy fejlődő elmét befolyásolni. (Bizonyosan hallottál már a Relaxa nyelviskoláról, az is ezen a metóduson alapszik.) Ha a tudatbefolyásolás egyéb. pl. titkos kormányzati felhasználásáról is szeretnél olvasgatni, ajánlom figyelmedbe Drábik János: Tudatmódosítás c. könyvét. (Persze személyes kutatómunka nélkül nem kell mindent elhinni, de ha már 20% igaz, abból, ami a könyvben van, az is elég ébresztően hat. Mindenesetre ne elalvás előtt olvasgasd!) Ami azonban a példa szempontjából fontos, az most az alfa szint. A Silva-féle agykontroll esettanulmányaiból is tudjuk, hogy ha lemész alfába, fog az agyad, “mint a tinta”.

Nem véletlen tehát, hogy ma már az intézményesített oktatás neveli a gyerekeket kötelező jelleggel (alfa szinten pumpálják belénk a “ha nem kapsz jó jegyet, semmit nem érsz” c. mesét), nehogy még a végén a tapasztalati valóság által formálódjon egy ifjú lélek és így olyan “receptorai” is növekedésnek induljanak, amelyek így nem fejlődnek ki annak teljes potenciáljában. Mint például a jobb agyfélteke, ami alfa állapotban rendkívüli módon érzékeli a valóság azon tartományát is, amiről egyébként azt mondják, hogy nem kell róla tudomást venni. Mivel ma már mindent csak megérteni és nem megérezni kötelező, ezért az ember kreatív, intuitív képességei tulajdonképpen “mesterséges altatásban” leledzenek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Rudolf Steiner, az antropozófikus szellemtudományok megalkotója és legismertebb alakja 13 éves koráig nem tudott olvasni, viszont annyi első kézből származó személyes tapasztalattal rendelkezett, hogy ihaj-csuhaj! Ha megnézzük a pasas munkásságát, nem mondható el róla, hogy óriási hátrányban lett volna emiatt.)

Némi óvatossággal és alázattal kijelenthető tehát, hogy a világból azt látom és azt hallom, vagyis azt érzékelem úgy ámblokk, amit az elmém “megenged” nekem. Amit az elme “leszabályoz”, az nincsen.

Visszatérve a jobb agyféltekés rajztanfolyamra, az oktató nagyon egyszerűen és nagyszerűen elmagyarázta, hogy az elménk hogyan ver át minket. Ez most viccesen hangzik, de tényleg így van, ezt már személyes tapasztalásból mondom, hiszen képes voltam többé-kevésbé pontosan lerajzolni egy arcot 4 nap után, pedig rajzból – mint tantárgy az iskolában – mindig is azért kaptam legalább 3-mast, hogy a többi jó jegy között (legtöbbször ügyesen visszaköhögtem a könyvet) ne csúfítsa el a bizonyítványomat egy 2-es alá. 🙂 Kutatások alapján bár a rajzolás a kreatív jobb agyféltekénk működéséhez tartozó képesség, a logikai rendszerekre és ok-okozati viszonyok feltérképezésére kialakított oktatási rendszerünk 80%-ban (de inkább még ennél is magasabb arányban) a bal agyfélteke használatára szoktat rá mindenkit, így logikusan tanulunk meg “meglátni” dolgokat. Olyan dolgokat, amiket egyébként alapból meglátnánk, ha nem lenne kondicionálva az agyunk bal agyféltekés működésre.

Az oktató elmondása szerint a rajzolás és úgy általánosságba véve a képzőművészeti oktatás akármennyire is a kreatív elménkbe nyúl bele, a formákat és vonalakat a bal agyféltekével tanítja meg a tehetséges “nebulóknak”, s ezért nem a valóságot (az apró részleteket!) meglátni tanulunk meg igazából, hanem logikai rendszerbe szedve, megfelelő mennyiségű gyakorlást követően megtanuljuk leképezni a valóságot az arra leginkább hasonlító szimbólumokká. Az emberek nagyobbik részéről ebből fakadóan azért mondható el, hogy nem tudnak rajzolni, mert a valóságról alkotott szimbólumok nem felelnek meg annak, amit tulajdonképpen látunk. (Pl. ha szemet rajzolok, nem félholdacskát rajzolok az írisz mellett úgy, ahogyan az valójában látszik, hanem húzok két elliptikus ívű vonalat egymással szemben és közé teszek egy kört.) Erről beszélek:

Az elménkben élő szimbólumok a valóságról tehát nem pontosak. (Ezzel szemben ha pontosan azt rajzolnám le, amit már a tudatomat is bekapcsolva érzékelek, közelebb kerülnék az igazsághoz. Vö. a valóság szívedben is érezhető természetét a média által közvetített bullshittel.)

A legfontosabb kérdéscsoportba bele is futok eme példa kapcsán:

Ha egy olyan egyszerű néhány vonalat, mint a szem, ennyire szelektív módon képezek le az agyamban, mi lehet a valóság többi részével? Mi van akkor, ha minden egyéb információt a világból is csak annyira látok “pontosan”, mint amennyire az elmémben az emberi szemről élő szimbólum képe él? Mi van akkor, ha azért nehéz fejlődni / változni, mert az elmém ragaszkodik a meglévő mintákba illeszkedő információhoz és elutasítja azokat, melyek kívül esnek eme mintá(ko)n?

Amikor valamit azért utasítunk el, mert nem illeszkedik a meglévő világképünkbe, akkor szerintem becsapjuk önmagunkat, mert bár az információ simán lehet hamis, az elménk kényelmi zónája miatt zárunk ki olyan “adatsorokat”, melyekben leledzhet némi igazság. Vagy akár megismerhetünk egy teljesen más képet a világról, pofont adva ezzel korábbi – esetleg korlátolt – paradigmánknak és olyan élményeket szerezhetünk, mely mentes a szokásos félelemre épülő valóságtól? Erre az egyik legjobb példa az általam már oly sokszor emlegetett Új Német Orvostudomány / Germán Gyógytudomány, mely az elváltozásokat (i.e. betegségek) biológiai (i.e. túlélés tükrében elkövetett) konfliktusok által kiváltott biologikus törvényszerűségeknek írja le, s melyek ún. megoldás utáni szakaszában (=gyógyulási fázis) az elváltozások tüneti súlyossága és a gyógyulási folyamat lefolyása pontosan előre meghatározható. Ez azért forradalmian új megközelítés véleményem szerint, mert ez egy olyan “egyenletre” épül, melyben a félelem nem szerepel változóként. Magyarul: A világban minden történésnek van egy olyan nézőpontja, melyből ki lehet iktatni a félelmet, mint tényezőt, ha megfelelő tudatossággal rendelkezünk. Szerintem itt van a kutya elásva a “bal agyfélteke túlsúlyos” rendszerben. (A jobb agyféltekét nem lehet félelembe taszítani, mert ő nem tudja, hogy az micsoda. :)) Ami a hamis információkat illeti, velük annyit lehet tenni, hogy először vizsgáljuk, csócsáljuk meg azokat is, aztán köpjük ki, ha nem ízlenek. A bal agyfélteke és a félelem kapcsolatáról egy elképesztően zseniális videó a TED.com-ról egy agykutató nőtől, Jill Bolte Taylortól. (18 perc, nagyon ajánlom mindenkinek, hogy legyen ideje végignézni!)

(Az eredeti felvétel a TED.com oldalán itt található: Jill Bolte Taylor: Stroke of Insight)

A jobb agyféltekés rajzolás számomra azért volt egy újabb villanykapcsoló, mert ott jöttem rá arra, hogy mennyire fontos a kreatív, a jelen pillanatban élő elménk rezgésének beengedését megtanulni. Azt a közös(!) valóságot, mely által az emberiség minden tagja kapcsolatban van egymással és az EGY-MÁS által felszívott tudással. A Silva-féle agykontroll és megannyi meditációs technika is ugyanezt a képességünket fejleszti (különben nem működne egy csomó olyan módszer, amely esettanulmányok által bizonyítottan működik!) és egyre inkább meggyőződésem az, hogy a sokak által már elcsépelt módon emlegetett “dimenzióváltás” vagy “rezgésszám-változás” eme képességünk fejlődésének lesz köszönhető, ha végre bekövetkezik. Mivel a bal agyféltekés szelekció és megosztás egyértelműen nem vezet eredményre, érezzük, hogy változtatnunk kell és mi/ki máshoz nyúlhatnánk, mint a bennünk élő Istenhez? (Jill Bolte Taylor előadásának meghallgatása után szerintem nem kétséges, hogy a jobb agyféltekénk mire való!)

Nekem az a személyes véleményem, hogy a viták és nézeteltérések azért tudnak olyan hevessé válni (mint amennyire ez már tapasztalható), és az információ azért annyira szubjektív ma már, mert a nagy “szabad” világ eltüntette az emberek fejéből és szívéből a valóságnak azt a közös szeletét (=jobb agyfélteke ítéletmentes, “egy vagyok a világgal” rezgését), mely az Isteni rendből, az Abszolútumból indul ki. Ennek a lényege pedig a következő: “Más kárára nem akarok jobban élni és csak olyan növekedésben vagyok hajlandó részt venni, melyből mindenki fejlődik.” Ez ilyen egyszerű. 🙂 Azt hiszem, valamikor ezt hívták aranykornak, és ha igazak a jövendölések, akkor a jelenlegi harácsolásra, háborúzásra, eladósításra és modernkori rabszolgatartásra épülő pénzügyi és gazdasági rendszernek ez a gondolkodás fog véget vetni. (Hacsak be nem chip-elnek bennünket egy csodaszép kis “biztonságos” verichip-pel, melynek legfőbb célja szerintem pont az, hogy ne engedjen kilépni a megszokott félelem-alapú bal-agyféltekés világképből.) Ha érdekel egy nagyon érdekes előadás a 2012-es évről, klikk ide: Avatara és a 2012-es év történései. (A forrásait figyeljétek az előadónak!)

Ne feledjétek, hogy az “életet” nem a teljes valóságában tapasztaljuk meg soha, hanem csak azt a szeletét érzékeljük normálisnak, amelyhez kapcsolódási pontot érzünk a fejünkben lévő, sajátos rendszerbe szervezett adatsorok alapján. (Ez pedig azért változik sokszor az idővel, mert a folyamatos nehézségek hatására rákényszerít bennünket az élet, hogy olyan adatokhoz is hozzányúljunk, amelyeket korábban elvetettünk.) Hogyan lehet megtanulni azt, hogy mi az, ami lényeges és mi az, ami nem? Azt hiszem erre mindenkinek önmagának kell rájönni azzal, hogy megtanulja a saját életét érintő legfontosabb kérdéseket feltenni. Megfelelő kérdésekből megszületnek a megfelelő válaszok, azok által pedig fókuszba kerül minden, ami igazán fontos a saját fejlődésem(!) szempontjából.

Végezetül az a kérdés még felmerül bennem, hogy vajon mi mindent láthatnék, hallhatnék vagy bármilyen más módon érzékelhetnék a világból/valóságból, ha képes lennék teljesen ítéletmentesen elfogadni minden információt, amellyel kapcsolatba kerülök? Szerintetek?

Na megyek, becsapok egy felest és azért a Pistát is megkérdezem a kocsmában erről, mert lehet, hogy ő tudja a választ ezekre az egyszerű kérdésekre… 😉 Egészségetekre!

ui: Ha szeretnétek elvégezni Ti is egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot kedvezménnyel(!), szeretettel ajánlom Imre Dezsőt a már többször belinkelt weblapon. “Józsi bácsi” jeligére 15.990 Ft-ba kerül a 4 nap 24.990 Ft helyett! (És addig is, amíg nem mész el a tanfolyamra, hallgass ilyen zenéket: Jobb agyféltekét stimuláló zene)

5 hozzászólás

  1. Analemma

    Mindkét félteke fontos, megvan a maga szerepe. Helyzetektől függően hol az egyik működése kerül túlsúlyba, hol a másik, hol pedig a kettő kooperál. Az sem jó, ha pellengérre állítják a balt és magasztosítják a jobbot, vagy ha fordítva teszik, azaz lebecsülik a jobbot és istenítik a balt.

    Válasz
  2. Horváth Zsóka

    János csavarása szerint tapasztalom én is a világhoz való viszonyomat. Vegyük azt, hogy négyen ülnek egy asztalnál (most az orosz hússaláta helyett is egy homo sapienst képzeljünk el). Ha megkérdezzük, hogy az asztalon lévő dolgokat ki hogyan látja, biztosan nem mondanak egyfélét. Mindenki a pozíciójából helyezi el a tárgyakat egymáshoz képest. Elvontabban: tessék valakinek azt mondani, kék. És az eseteket ismételve, ki fog derülni, hogy gondoltak a vízkéktől a királykéken keresztül az uszodakorlát kékig mindenfélére. A világ elmeszülemény, kinek kinek olyan, amilyen.
    A valósághoz az az állapot tartozik, amikor felismerjük mindezt, és a különböző formákban is önmagunkat.

    Válasz
  3. János

    Én azért csavarnék még egyet a dolgon. Nem mi vagyunk a világban, világunkban, és azt érzékeljük a fent leírtak szerint, hanem a világ van bennünk. Mindenkinek van egy saját világa. Ebből következően a világban csak azt érzékelem, érzékelhetem, ami bennem van. Más szóval a bennem lévő érzések folyamatok manifesztálják saját világomat. Tehát ha a világom nem tetszik, erősen javasolt az érzelmeimet megvizsgálni, Észre venni, és aztán azokon változtatni. Ezután fog változni a saját világom is. Ettől szép az élet.

    Válasz
  4. Somogyi László

    És az én lányom tündért látott pici korában, a mai napig emlékszik rá és én tudom, hogy ez a valóság!

    Válasz
  5. Somogyi László

    Eszembe jutott a Schödringer macskája gondolatkísérlet.

    Válasz

Válaszoljon Névtelen-nak Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .