látogató számláló

Karmateremtő “kilépés”?

2014-10-31 2 hozzászólás

Gyakran előfordul, hogy az elmém egy furcsának tűnő játékot játszik velem, valószínűleg a jelen pillanat csodájára való figyelemfehívás végett, amely valójában az egyetlen örökkévalóság. Az embereket az utcán, buszon, autójukban elnézegetve eltűnődöm, hogy 100 év múlva nagy valószínűséggel mindenki – de legalábbis a biztos többség -, aki itt és most sétál, néz ki az ablakon vagy éppen kapaszkodik a mobiltelefonját bámulva, velem együtt halott lesz. 200 év múlva pedig már azok is halottak lesznek, akik őket és engem valaha ismerhették, vagyis a legtöbb olyan ember, aki nem kerül bele a “történelemkönyvekbe”, egy fiók vagy egy digitális mappa alján porosodó “dossziéban” vezetett név lesz csupán (persze a történelemkönyves srácok és lányok is), egy érzelmi kapcsolódást többnyire semmilyen szinten nem kiváltó felmenő a családfában. Talán lesz egy sírkövem, ami ideig-óráig mementóként szolgál a leszármazottaknak, aztán ha már senki nem fogja azt sem látogatni, elbontják, a sírt a maradványaimmal együtt eltávolítják és végleg a feledés homályába merülök. Egyszer volt, hol nem volt Józsi bácsi. Mintha nem is lettem volna soha. A túlélni vágyó egóm bármennyire is szeretné ezt a gondolatot elhessegetni, veszíteni fog. Akkor mégis miért izgulok és vagyok képes szenvedést okozni magamnak nap mint nap, ha a dolgok másként alakulnak, mint ahogy szeretném?

Az elsuhanó, lassan közeledő és távolodó arcokat nézegetve az az érzés fog el, hogy eme törvényszerűség furcsa, ám annál életszagúbb kettősségéről kevesen elmélkednek. Persze talán ez jobb is így, hiszen előbb élni kéne megtanulni, bár ezt még megelőzi az, hogy az élet megtanulása mit jelent. Fizikai létünk végének elkerülhetetlenségéről való elmélkedés mégis úgy érzem, hogy közelebb visz ahhoz, hogy életemet annak szenteljem, ami a küldetésem és a hivatásom együtt. De ez egy másik téma, erről már elmélkedtem korábban is.

Karma

Nem tehetek róla (vagyis nem fejtettem meg, hogy miért így alakult, de) gyerekkorom óta nagyon erős bennem a halál témája iránti érdeklődés. Mintha érezném, hogy ezt elbagatellizálni hiba lenne, ott “kattog” bennem, hogy a halál a fizikai életünk (lezáró) része, tehát fontos. 11 éves voltam, amikor az akkor 65 éves anyai nagymamám sírva mesélte Karácsony másnapján, hogy az ő édesanyja, az én 86 éves dédimamám meghalt. Az első megrázó halálélményem ez volt, rá egy évre pedig kedvenc nagyapám ment el. Ezt követően minden családtag, vagy közeli, családi barátunk távozása megrázott és nehezemre esett elképzelni, hogy (a fizikai valóságban, jelenlegi formájukban biztosan) nem találkozunk többé. Az évek során persze “hozzászoktam”, hogy ez az élet része, de ugye az ego mindig tiltakozik.

A természetes halállal vagy súlyos betegség következtében eltávozókon kívül voltak öngyilkosságok is, talán ezek ráztak meg a legjobban. Értetlenül álltam az előtt, hogy egy ember önszántából kilép az életből. S bár 29 évesen volt egy kvázi halálközeli élményem egy trópusi betegségnek köszönhetően, melynek hatására elmúlt bennem a saját halálommal kapcsolatos félelem, ego szinten továbbra is megdöbbentő mások elmúlásával szembesülnöm, főleg, ha annak oka az önkezűség. Talán éppen ezért, vagy talán mert nagyon megérintettek a filmjei, Robin Williams öngyilkossága különösen megrázott. Igazából ez a bejegyzés Robin Williamsnek köszönhető…

Az elmúlt években 4 hozzám viszonylag közelálló ember döntött úgy, hogy “elég volt”. Kicsivel több, mint 5 évvel ezelőtt gyerek- és fiatalkorom kedvenc tanára, a saját tüdőrákja pusztítása elől menekülve kiugrott a hetedikről, 2 közeli fiatal barátom a reménytelenségből menekülni képtelen felakasztották magukat, egy másik pedig feltételezhetően hasonló indíttatásból nekihajtott autójával egy fának. Noha elfogadtam a döntésüket, mégis amikor csak eszembe jutnak, mély szomorúság önti el a szívem. (Csak egy kis statisztika: Évente kb. 25000 magyar ember követ el öngyilkossági kísérletet, ennek 10%-a sikeresen “kilép a lelki terhek alól”.)

Vajon meddig van szabadsága egy embernek a saját élete végéről dönteni?

A kérdésre azért nem egyszerű egyértelmű választ adni, mert szinte valamennyi, az élet szentségét megközelítő szellemi nézőpont más-más célt jelöl ki az embernek. A monoteisztikus (=egy Istenben hívő) világkép követői számára a megtérés, vagyis a szentírások üzenete által Isten “kifürkészhetetlen útjainak” elfogadása, megértése és feltétel nélküli szeretete az egyetlen járható ösvény, a keleti hitek némelyike pedig az ember fizikai testébe szándékkal beleszületett, folyamatosan inkarnálódó lélek adott helyzetének teljes szívvel történő megtapasztalásában látja az élet célját a karmikus (=jelenlegi és / vagy korábbi életekből és a felmenőinktől részünkre továbbpasszolt információ-csomagokba programozott, megoldásra váró) életfeladatok felismerésével és azok meghaladásával egyetemben. Mindegyik hitrendszernek megvan a saját maga válasza a “ki vagyok, s miért vagyok” kérdésekre, s bár egymásnak ellentmondónak is tűnhetnek ezek a nézetek, sok bennük a közös nevező. A legnagyobb különbség talán a távol-keleti és az európai, vagy ahhoz közeli hitek között az, hogy míg a monoteisztikus nézőpont az embert Istentől különállónak véli és egy képzeletbeli hierarchikus rendszerben “alacsonyabb szintre” helyezi el, addig a keleti nézet képviselői a saját létüket Istenben létezőnek tartják, ami kb. annyit tesz, hogy a metafizikai (=természeten túli) végtelen tudatosság a fizikai világban létezőkön keresztül tapasztalja meg a VANságot és az igazság működését, leginkább a karmateremtés és karmaoldás folyamatán át. (Karma = tett, cselekedet: minden amit teszünk / nem teszünk beletenyerel az ok-okozatiság, a magasabb szellemi világok felé törekvés hálójába.)

A fenti kérdésre az elmondottak tükrében azért nem könnyű tehát választ találni, mert az egyik nézőpontból Isten ellen elkövetett bűn az öngyilkosság (“az életet az Úr adta, és csakis ő veheti el”), a másik világkép követői viszont ezzel szemben viszonylagos “szabadságot biztosítva” a végtelen potencialitás eme megnyilatkozásának, fájdalommal teli ugyan, de elfogadják ezt a “kilépési módot”, mint az ember szabad(nak vélt) akaratának következményét azzal a kis klauzulával, hogy a magasabb szintű ÉN, a rajtunk keresztül megnyilvánuló Isteni szellem továbbélésével ennek bizonyosan meglesz a “böjtje”. A feladatok elől ugyanis nem lehetséges elfutni…

A téma iránti érdeklődésem hatására több olyan spirituális témájú könyvet olvastam, mely a halál kvázi tagadásáról szól, illetve arról, hogy az a szellemi ÉN, aki valójában vagyok fizikai köntösben embernek “öltözve” az nem hal meg, csak a fizikai test az éter- és az asztráltest, amiben és amivel élek, vagyis juhé. A vallásos nézőpont szerint pedig az Istenben való megingathatatlan hit által érkezem meg az öröklétbe. Ezeket ugyan pozitív hírnek is felfoghatnánk, mégis, a halállal való szembesülést még a magas tudatosságú, mélyen vallásos emberek sem örömben élik meg. Az elmét birtokló ego ragaszkodása ehhez a világhoz a túlélésre programozott test egészséges állapotában nem teszi lehetővé, hogy saját és szeretteink, vagy a szívünknek kedves ismeretlen ismerősök múlandóságával örömmel szembesüljünk. Pontosan ebből fakadóan – P. Howard módján fogalmazva – “viszonylag ritkán” érezhetjük mindannyian azt őszintén – egy általunk ismert ember halála kapcsán -, hogy “De örülök, hogy a Józsi meghalt!” (Hacsak nem valami tömeggyilkos diktátor kivégzéséről esik szó vagy éveken tartó személyes elnyomottság szűnik meg az adott ember halálával, de személyes érintettség hiányában akkor sem érzünk örömet, max. az elménk örül annak, hogy “van igazság”.) Ha van élet az “ajtón túl”, ha nincs (bár eme opciót már a mainstream tudomány is újszerűen szemléli), egy egészséges ember számára (normális társadalmi körülmények között!) egy másik ember halálához általában nem kapcsolódik pozitív érzelem.

Miért beszélek én erről?

Robin Williams augusztusban bekövetkezett öngyilkossága kapcsán az interneten furcsa módon azon pozitív búcsúzási forma terjedt el a rajongók részéről igen nagy gyakorisággal, hogy “Dzsinn, most már végre szabad vagy!” (utalva a neves színész egyik híres szerepéhez kapcsolódó mondatra az Aladdin című rajzfilmből) azonban ez metafizikai szempontból igencsak veszélyes következtetés. Mégha a (klinikai) halálközeli élményt oly hasonlóan elmesélő beszámolók egy könnyed “kiszabadulásnak” is írják le a “kapun” való átlépést (“lebegtem a saját testem felett és minden olyan békés volt”), azt nem tudhatjuk pontosan, hogy az én személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban milyen lesz (hiszen ahogy az életben különféleképpen éljük meg a velünk történő eseményeket, úgy van esély arra is, hogy a visszafordíthatatlanul bekövetkező tényleges halál “megtapasztalásakor” sem történik ez másként), ezért a szabadság fogalmát és az ahhoz kapcsolódó pozitív érzelmeket belevetíteni a test meggyilkolása általi “kitörésbe” ezen a ponton óvatosságra int. Mivel a szellemi ÉN és annak “érzelmi kistestvére”, a lélek számára nem létezik a dualitás (=minden és mindenki a saját teremtményem) és az elme is mindent önmagára tükröz vissza (=amit a világból nem tudok elviselni az bennem van és rólam szól), ezért az öngyilkosságot követő élmény a szabadsággal összekapcsolva egy olyan feltételes programot is beindíthat a saját elmémben (a folyamat tudatos felismerésének hiányában), amely egy krízishelyzet megoldását a test meggyilkolásában véli megtalálni. (Nem véletlen, hogy híres emberek halálát, főleg öngyilkosságát követően megszaporodnak az öngyilkosságok a rajongók körében.)

Fontos-e ezekről egyáltalán morfondírozni?

Nem olyan régen megjelent az Origón egy cikk az öngyilkosságokkal kapcsolatban és a hozzászólások között szerepelt egy brit dokumentumfilm említése, mely az élet tudatos kiolt(at)ását, vagyis az eutanázia kérdéskörét járja körbe, azon belül is 2 esetet dolgoz fel. Az 1 órás dokumentumfilm címe Choosing to Die (kb. “Akik a meghalást választják”) készítője Sir Terry Pratchett, a fantázia könyvei által híressé vált – egyébiránt ateista – brit író, aki a stábjával annak apropóján forgatott, hogy Sir Terry-nél Alzheimer-kórt állapítottak meg a szakorvosok, s ezért ő erősen elmorfondírozik azon, hogy a Nagy-Britanniában tiltott eutanáziához vajon milyen módon is “juthatna hozzá”, ha az állapota majdan végletesen egyirányú utcába fordul. A dokumentumfilm készítésének elsődleges célja jóllehet nem az eutanázia propagandája, hanem az azzal kapcsolatos jogszabályi keretek módosításának szükségességére való figyelem felhívása, tekintve, hogy a film készítésének idején (2010-11) hatályos törvények szerint a méltósággal, gyógyszer által meghalni készülőt támogató családtagok akár 14 évnyi börtönt is kaphattak. (Mivel eme írásnak nem célja a jelenlegi – 2014 végén hatályos – törvényi keretek vizsgálata, ezért ezzel kapcsolatban nem keresgéltem friss információk után.)

Terry azt mondja a film elején: “Addig szeretnék élni, amíg ki tudom préselni az életből a nedűt, aztán meg akarok halni.” Ezt követően mindazonáltal beismeri, hogy ez nem olyan egyszerű, mert a sérülékeny és a mentálisan gyengébb emberek halálának a tucatjait hozhatná el egy ilyen jogszabályi háttér, de azért mégis beszélni kell erről.

A dokumentumfilm nagyon tárgyilagosan járja körbe eme halálnem témáját, s az eutanáziát engedélyező és azt elutasító európai országok jogi és vallási környezetének rövid vizsgálatán túl részletesen foglalkozik a 2 főszereplővel, akik közül az egyik egy 42 éves sclerosis multiplexben szenvedő tengerbiológus srác, a másik pedig egy 71 éves brit hotel tulajdonos milliomos férfi, aki egy motorikus bénulásos kórban (Motor Neuron Disease) szenved és a méltóságteljes öregkorra a kilátásai enyhén szólva siralmasak. Mindketten úgy döntenek, hogy a betegségük elviselhetetlenné váló tüneteit elkerülendő halálba segíttetik magukat egy svájci, Dignitas nevű céggel (mintegy 10 ezer angol fontért cserébe, melyben a hamvasztás és a földi maradványok hazaszállíttatása is benne van). A film jól szerkesztett, és mindazonáltal rámutat az általánosan elterjedt törvények korlátozottságára (ezeknek az embereknek az otthonuktól több ezer kilométerre kellett elutaziuk, hogy ‘méltósággal’ meghalhassanak) elfogulatlan(!) nézőként még szimpatikussá is válik a halálba segítés eme szelídnek tűnő módja, mely egyébként jelenleg legjobban Svájcban támogatott Európában. Én sem akarnék teljesen bénán, másokra utalva szenvedni még éveket, akár évtizedeket is! – gondoljuk, főleg ha az is eszünkbe jut, hogy a személyes szenvedésünk és korlátozott lehetőségeink szeretteink életkörülményeire milyen hatással lesz.

(Fontos kiegészítés: természetesen a megfelelő jogszabályi környezettel rendelkező és az eutanáziát engedélyező országok törvényei egyelőre csak a végstádiumú vagy a méltóságteljes élet lezárását lehetetlenné tévő, kilátástalannak tűnő és orvosilag igazolt diagnózis esetén járulnak hozzá a halálba segítéshez, azonban ahogy a filmben is elhangzik, a halálba segítés egy jelentős százaléka esetén – 20% – az életbe való belefáradás miatt jelentkeznek a páciensek a végső “kezelésre”. Maga a módszer annyiból áll, hogy 2 különböző szérumot itatnak meg a távozni szándékozóval, az első egy gyomorvédő elixír – hogy ne hányja ki a beteg a gyilkos, másodikként beadott szert – ezt követően pedig fél óra múlva egy olyan oldat következik, mely mély álomba szenderít némi szorító levegőért kapkodás után, majd először leállítja a légzést, aztán a szívet. Jogilag pedig attól hívják ezt assisted suicide-nak – vagyis öngyilkosságban való segítségnyújtásnak -, mert a szérumot minden esetben a betegnek saját kezűleg kell meginnia, ha erre nem képes, akkor a “mutatvány” nem lehetséges, ha ugyanis valaki más adná be a koktélt, akkor az már jogilag gyilkosságnak számítana.)

Bár már az elejétől fogva érezhető, hogy a dokumentumfilm a hitelességet alátámasztandó végig fog menni az egyik eset lezárásának bemutatásán, a túlélésre programozott ego részem kérlelhetetlenül drukkol, hogy az eltökélt búcsúzni vágyó végül ne igya meg az életet kioltó elixírt. De mégis megissza és a dokumentumfilm készítői lefilmezik, ahogyan az előtte még 10 perccel utolsó teáját mosolyogva elfogyasztó 71 éves Peter Smedley a feleségétől való elköszönés (“légy erős drágám”) és egy több, mint 40 éves házasságot lezáró utolsó hitvesi csók után távozik az élők sorából. A teljes filmet eredeti (angol) nyelven betettem ide az egyszerűség kedvéért. Öveket bekapcsolni!

Bevallom napokig a film hatása alatt voltam, egyrészt a tárgyilagossága döbbentett meg, másrészt az, ahogy a halál tudatos választása és a végrehajtás folyamatának ellenállás nélküli megfigyelése (“aha, akkor a pasi most oda átül, megissza ezt az izét és mindjárt végignézzük, ahogy meghal”) egyszerűen szembemegy az egóm normális, túlélésre programozott működésével. Pedig együttérzek a 70 éves Peterrel és szívből nem kívánom, hogy akarata ellenére bénán szenvedjen még évekig. “Én sem szeretném önmagam teljes árnyékaként befejezni, ha van más kiút.” – jelenik meg azonnal az ilyen esetben könnyebb utat kereső elme válasza.

A legfontosabb kérdés szerintem “csak” az, hogy ez a más tényleg “A kiút”-e?

Ez az a pont, ahol elkezdünk a dolgok “józsibácsis” mélyére menni, s valójában ennek köszönhetően okozott a dokumentumfilm komoly felháborodást a szigetországban (főleg vallási körökben) és ez az aspektus öszönzött arra engem Robin Williams öngyilkosságán túl, hogy írjak erről. (A dokumentumfilmet a BBC egy átlagos hétfő esti műsorként 2011. júniusában leadta a brit televízióban.)

Mi ezzel a történettel a bibi, egyáltalán van-e vele bibi?

Senki sem szeretne akarata ellenére a testének börtönében létezni. (Ez szinte biztosra vehető, bár ha megkérdezzük az ALS-ben szenvedő Stephen Hawking-et, a világhírű brit elméleti fizikust, lehet, hogy mást fog állítani.) Ha a túlélésemet és EGÉSZségemet szolgáló ok-okozatiság törvényszerűségeinek figyelembe vétele nélkül(!) belegondolok a teljes fizikai bénulásba, egyértelműen az az érzés ugrik be, hogy meginnám a szérumot. Főleg ha Alzheimer-kór várna rám, amely végstádiumban a teljes emlékezet kiesését, s ezzel önmagam elvesztését vonja maga után. “Borzasztó érzés ebbe még csak belegondolni is!” – mondanánk legtöbben hirtelen felindulásból és látszólag teljesen jogosan. Mivel azonban az érzés nem azonos az érzelemmel, ezért a válasz mégsem annyira egyértelmű.

Az érzés kvázi objektívebb (“de szar ennek a gyógyteának az íze”), az érzelem viszont egy szubjektív megélés (“de mégis megiszom, mert jó nekem” / “igya meg az, akinek elmentek otthonról!”) és egyre több tudományos bizonyíték létezik arra vonatkozólag, hogy az utóbbi befolyásolja az előbbit, vagyis az érzelmi hozzáállás által képesek vagyunk meghaladni az automatikusan megjelenő és programként működő érzéseket és azok okozta “mellékhatásokat”. Aki böjtöl, az is érzi, hogy éhes (hiszen jelez a teste!), de képes az érzelmeit irányítani a böjtölés céljának felismerése következtében, és ezért nem eszik. Az ember úgy van felépítve, hogy KÉPes legyen meghaladni önmagát. Márpedig az egyéni szintű meghaladás, egy bármilyen elváltozás folyamatának megértésével és a lelki megéléssel együtt segít egy másik potenciális jövőképet megvalósítani a végtelen lehetőségek világában. Pl. azt, hogy egy halálosnak mondott betegséget mégis túléljünk.

Miért fontos ezt a tényezőt figyelembe venni a véleményalkotás előtt, hogy ti. legyen jogom meghalni, ha állapotomból fakadóan úgy döntök?

Amikor egy ilyen dokumentumfilmet elkészít egy profi csapat és lead a televízió, mindig van benne egy irányultság, jelen esetben az, hogy változzon a jogszabályi környezet és legyen szabad bárhol eutanáziát alkalmazni bizonyítottan fájdalommal és szenvedéssel járó halál bekövetkeztét elkerülendő, illetőleg lerövidítendő. A probléma azonban az, hogy ennél sokkal többet elmond egy ilyen film, amit a megfelelő éberségű és tudatosságú ember valószínűleg észrevesz (ahogy Ramtha mondja a “Mi a csudát tudunk a világról?” c. filmben: egy videókamera ítélet nélkül MINDENT felvesz, az értelmezést és a szelekciót az elménk a begyűjtött – azonosságokat kereső – minták alapján végzi!), de a metafizikával és spirituális sorskérdésekkel nem foglalkozó ember figyelmét valószínűleg egyrészt elkerüli, másrészt pedig “sziklaszilárd” meggyőződést alakít ki annak ellenére, hogy a legfontosabb kérdést kihagyja: Képes-e a megfigyelő tudatos fókuszálása (minőségi figyelem nyújtásával) – ne adj Isten egy tényleg megélt konfliktus háttértörténetének “kibogozása” – hatással lenni az érzelemvilágra is, megváltoztatva ezzel egy fatálisnak tűnő programot? (Erről beszéltem az Igazságosztó kompjúter c. írásban is)

Mert pl.:

  1. Mi van akkor, ha a visszafordíthatatlannak mondott betegségek mégis visszafordíthatók (annak ellenére, amit az akadémikus orvostudomány állít)? Ebben az esetben is az “egyszerűbb” út a kilépés?
  2. Mi van akkor, ha maga az állapot / elváltozás egy karmikus “üzenet”, amit meg kellene fejtenem, hiszen ha nem fejtem meg, “viszem tovább”? (Vagy a gyerekem viszi tovább, lásd generációkon átívelő, bizonyos betegségekre való hajlam.) Mi lenne ha megpróbálnék előbb rájönni az okokra vagy az elváltozás “céljára” szellem-lélek-test szinten, mielőtt a testi “kilépést” választom?
  3. Mi van akkor, ha az egyre szabadabbá váló világ előbb-utóbb a halálosnak ítélt rák és egyéb végzetesnek mondott diagnózisokat is beleteszi ebbe a kategóriába és minden “zsákutcából” – még az illuzórikusból is, i.e. “az életbe való belefáradás” – lehetséges lesz kifarolni?

Ne feledjük, hogy bizonyos tudományos körök a túlnépesedést komoly problémaként kezelik, vagyis miért ne jönne jól a természetes szelekcióhoz egy ilyen hitrendszer megalapozása? (A dolgok mélyén itt egyáltalán nem fontos, hogy a ténylegesen méltatlan körülmények között élők távozását segíteni lehessen, mert az csak egy eszköz a végcélhoz.) Persze az is lehet, hogy megint működésbe lépett az összeesküvés-elméletes elmeszeletkém. 🙂

Mégis, ha a fenti kérdéseket nem felvetve nemzetközileg is elterjed a halálba segítés intézménye, akkor fennállhat a veszélye annak (főleg az emberiség valóság showkra hangszerelt tömegeit elnézegetve), hogy a megismerésre (hogyan is működöm én és miért ilyen a működésem?) nem vágyó tömegek az ehhez hasonló filmek hatására a feladatok “elől” inkább kilépnek, mintsem szembesüljenek velük. Ha belegondolunk abba, hogy a belső konfliktusainkkal sok esetben szembesítő személyes érintkezés helyét már átvette a könnyed facebook-os csevegés, az üzenetküldés, a twitter és a lájkolás, miért ne feltételezhetnénk azt, hogy az egészségünk terén történő változások is az egyszerűsítés irányába mennek majd, amely során az öregség fáradalmai és az időskori betegségek elkerülése végett, vagy akár csak az “életfáradtságból” való menekülés céljából bevesszük a pirulát és “csá”?

Nem szeretnék úgy tenni, mint aki biztosan tudja a fenti kérdésekre a választ, mindenesetre él bennem az óvatos kiváncsiság, és egészségesen szkeptikusnak is tartom magam. Az egyszerűsítés ugyanis, amit az akadémikus orvostudomány tudománnyal takarózó zászlóvivői az elmúlt néhány évszázadban “ügyesen” lezongoráztak (nincs se szellem, se lélek, így csak a fizikai testtel kell foglalkozni, ami egy kizárólag matériákból álló, a nem láthatótól független biokémiai gépezet) nagyon úgy tűnik, hogy nem a megértést szorgalmazza, hanem az áldozati szerep (“nekem ehhez az elváltozáshoz / betegséghez semmi közöm”) erősítését, ezzel a nézőponttal pedig egyre könnyebb lesz “rávenni” az elöregedő társadalomra teherként nehezedő nyugdíjasokat az önkéntes és örömteli távozásra, hiszen a fájdalom és a súlyosnak mondott betegség már nem puszta jelzésnek fog számítani, hanem a “kilépés” konkrét szemaforjának.

…és végezetül néhány záró gondolat:

Ha körbenézek a természetben, azt látom, hogy mindennek megvan a maga szerepe és a helye. “Csak úgy” semmi sem létezik. Még a Maláriát terjesztő szúnyog sem, hiszen lehet, hogy annak meg az egyensúly fenntartásában van szerepe. Rengeteg a “köztes” láncszem az univerzális körforgásban, és számomra nagyon úgy tűnik – és hiszem, hogy ezzel sokan vagyunk így -, hogy a kauzalitás (=mindennek oka van) nem kikerülhető, a fizikai világhoz kapcsolódó szinten biztosan nem, de szerintem az ennél finomabb (energia)világokban sem. Az ok(ok) pedig szerteágazó(ak) lehet(nek)…

Szerintem – elfogadva saját forrás létünket – érdemes mindig feltenni a leglényegesebb kérdéseket (mi ennek a helyzetnek az oka / célja?), még mielőtt az ember a saját szűklátókörűségének válik áldozatává és ezáltal – ha hisz benne, ha nem – a saját karmájába (“ki mint vet, úgy arat”) olyan “sorokat” is beleír (=megiszom ezt az elixírt komám, elég volt a sok szop@sból!), amelyeket a lehetséges következmények ismeretében (mert mi van, ha tényleg vannak következmények, amit az anyagba beleragadva nem akarunk látni?) inkább elkerülne. Vannak olyan területek az életben, ahol érdemes lehet a tudományos véleményeket is pici fenntartással kezelni (pl. azt a Marxista megközelítést, hogy “az anyag öröktől fogva létezik”), nehogy “véletlenül” visszanyaljon a fagyi…

Halottak napjához közeledve, létformát váltott szeretteink emlékét a szívünkbe zárva szóljon Edward Elgar – a filmben is hallható – csodálatos IX. tétele az Enigma variációkból: Nimrod.

Hanganyag: a lejátszáshoz Adobe Flash Player (9-es vagy újabb verzió) szükséges, amelynek a legfrissebb változata letölthető innen, valamint a böngészőben engedélyezni kell a JavaScriptet is.

About the Author:

"Józsi bácsi" egészen pici gyerekként jött a világra. Művészembernek készült, de végül egy boldog senki lett belőle, aki folyamatosan meg akarja fejteni a létezés miértjét és ezért állandóan keres-kutat és keresi a tükröket, amelyekbe belenézhet. Van egy olyan érzése, hogy a világot túl sok propaganda és butítás veszi körül, s hogy valakik, valahol azt szeretnék, hogy a kisember soha nem fejtse meg a leglényegesebb összefüggéseket, s így megfelelő információ és rálátás nélkül mindig a rövidebbet kell húznia. "Józsi bácsi" úgy gondolja, hogy a tisztánlátásért érdemes fellépnie, ezért blogolásba kezd, benéz "a dolgok mögé". :) Részletes infó "Józsi bácsiról" itt olvasható.

Hozzászólások (2)

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. mp2 szerint:

    Mit szabad és mit nem, mit lehet és mit nem. Szinte minden emberi gondolatban benne rejlik, hogy lehetne másképp. De vajon tényleg lehetne? Szabadon választunk vagy a jelen környezeti tényezői és az előtörténetünk mindent meghatároznak. Létezik szabadság? Hogyne létezne. Több nap is van egy évben, amikor nem dolgozom a munkahelyemen:-) Ez szabadság? Igen az. Legalábbis az én munkahelyemen így nevezik. Aztán ott van a választás szabadsága. Pl kiválaszthatom, hogy melyik nap megyek szabadságra. Mehetek esetleg vasárnap? Már hallom is: “Te lökött vagy!” meg “Azt amúgy se lehet lekönyvelni.” Akkor talán aug. 20-a hetén. “Na látod akkor lehet, de nem érdemes, mert majdnem mindenki akkor megy, és a munka sem állhat meg.” Akkor legyen szeptember első hete. “Nem jó. Kezdődik az iskola.” Akkor legyen október. “Az sem jó egész hónapra esőt mondanak” Tegyük fel július közepe jó. Jó, de hogy jutott eszembe július közepe. Máskor is voltam már július közepén és szuper volt, a gyerekek sincsenek iskolában, a párom is el tud jönni, a munkatársaim is tudnak helyettesíteni, a nyaralóhely is szabad… Na ez a szabadság. Egy csomó feltétel együttállása. Úgy érzem, hogy ÉN választottam, függetlenül a csillagok állásától, a rokonaim véleményétől vagy a tervezett vasutas-sztrájktól. Ahogy bennem a világról alkotott kép jelenleg tükröződik, ez egyrészt szabadság, mert annak nevezzük, másrészt nem szabadság, mert rengeteg dologtól függ. És ha azt keresem, hogy mi mindentől, akkor egyre többet találok. Szóval egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csupán a nem tudás vagy nem figyelembe vétel szabadsága. Visszatérve a kérdésedre: Vajon meddig van szabadsága egy embernek a saját élete végéről dönteni? Vajon alapjaiban különbözik-e ez a kérdés, bármilyen más döntési szabadságnak a kérdésétől?

    • BCS szerint:

      a fizikai törvényszerűségek és a program rendszered képességei határozzák meg hogy milyen szinten vagy képes döntéseket hozni és hogy milyen szinten vagy képes cselekedni, ez a pontos válasz a kérdésedre

Leave a Reply

CommentLuv badge