Hogyan lesz a nézésből látás?

2012-06-19 7 hozzászólás

Szeretek fényképezni, mert az mindig emlékeztet arra, hogy az életünk pillanatokból áll. Olyanokból, melyek egyetlen egyszer gyönyörködtetnek a létezésükkel, aztán tovaszállnak. Még ha vannak is ismétlődő momentumok, semmi sem ugyanolyan többé, mint egyszer volt. A fotózás emlékeztet, hogy különböző nézőpontokból máshogy esik a fény a valóság elemeire (valahol erről szólt a Szelektív érzékelés c. bejegyzésem is), és a duális világunk szükségszerű kettősségére is felhívja a figyelmemet: ha a fény/foton, mint a teremtés alapegysége bármire rá-világ-ít, vagyis a “világ”-ot, mint univerzum – világ-egy-etem (=a fény egységében történő létezés!) – láthatóvá teszi, akkor ott lesz árnyék is.

Ami számomra nagyon érdekes, az az, hogy amikor megkérdeztem profi fényképészeket arról, hogy mikor jó fotózni, szinte mindegyikőjük azt mondta, hogy a legjobb képeket reggel és este lehet csinálni, amikor a napfény alacsony beesési szöge miatt élesebbek a kontrasztok, sokkal erősebbek az árnyékok. Ilyenkor ugyanis markánsabbak a vonalak és jobban kifejeződik a valóság. Erre még később visszatérek, mert ez egy nagyon fontos momentum.

Milyen érdekes összefüggés fedezhető fel a fényképezés és az életünk eseményei között? Lehetne-e következtetni bizonyos törvényszerűségekre azon információk alapján, amit a fénykép készítésének technikai tudnivalóiról már birtokol az emberiség?

Szerintem igen, és ebben a bejegyzésben ezt a gondolatsort fogom kibontani egy kicsit. Bevallom nektek, ezek a “pontok” egy közelmúltban történt békés szemlélődésem közben “kötődtek össze az elmémben” és bár lehet, hogy egy kicsit belemagyarázós, nekem nagyon logikusnak tűnik. A jó hírem az, hogy még ha nem is tudsz profi módon fényképezni, csak automata masinával kattogtatsz általában, eme bejegyzés végére érteni fogod nagyjából az alapokat és másképp fogsz tekinteni a világra. Szerintem. Mondjuk ez egy merész kijelentés, amiért bocsánatot kérek előre is, de most tényleg így érzem. És amit érzek, az VAN. :)

A pillanat ereje

Mivel minden mindennel összefügg, itt is nagyon sok a megegyező pont, de csak akkor, ha tudatosan nézünk rá a fényképezésre. Mivel én az az elemző típusú Józsi bácsi vagyok és szeretem “szétszedni” a valóság elemeit darabokra, érdekes megfigyelést tettem. Ha megtanulunk tudatosan fényképezni, közelebb kerülünk az érzékelni kívánt valóság megteremtésének képességéhez. A fény-kép-ész (=akinek “van esze” képet csinálni a fényből) a valóság leképezését a fénnyel való rajzoláson (=foto-gráfia) éri el, az életünk pedig semmi más, mint a világ-egyetemből áradó fényenergia megfelelő irányítása az elménk és a szívünk segítségével. Vagyis valahol mindannyian foto-gráfusok vagyunk. :) Az elménk is ugyanúgy kattingat, mint az alábbi lassított felvételen ez a masina. (Csak mi naponta több milliószor kattingatunk):

Kezdjük azzal, hogy egy jó fénykép készítéséhez 3 tényező alapismerete szükséges: 1. rekesz, 2. záridő és 3. ISO (=a film érzékenyésének tényezője). Alább részletesen kibontom, hogy mi mit jelent. Ha ennek a háromnak az összefüggéseit érted, már amatőr fotós vagy. A fényképezés lényege, hogy a lencse nyílásán keresztül (=rekesz) egy bizonyos idő alatt (=záridő) “a valóság képével átitatott” fény kerül egy adott érzékenységű filmre / digitális érzékelőlemezre (=ISO). (Egy megfelelően elkészített fényképnél ennek a 3 tényezőnek az egymáshoz való viszonya határozza meg az eredményt.) Egy analógiával (=hasonlat) élve az életünk lényege az, hogy az érzékszerveinken mennyi információt engedünk át egy adott idő alatt és mennyire hagyjuk, hogy a megszokásainkon keresztül bizonyos mértékben befolyásoljon bennünket az új “adatsor”. Lesz az összesfüggések kibontásában némi fotótechnikai magyarázat, úgyhogy ha friss a téma, lassan olvasd. Ígyekszem a legegyszerűbben elmagyarázni mindent, de néhány szakkifejezés nem kikerülhető.

Az ún. rekesz (vagy ahogy sokan használják: “blende”) azért felelős, hogy az objektív (=lencse a gép elején) mennyi fényt eresszen be és mekkora legyen a kompozícióban a kiemelt fókusz. (Vagyis mennyire lesz csak a lényeg éles és minden más homályos. Kiemelt fókusznak én azt hívom, amikor csak a lényeg éles, a háttér nem.) Minél nagyobbra tud kinyílni fényképezés közben ez a rekesz, annál több fényt tud beengedni abban a pillanatban, amikor a fényképezőgép exponál, vagyis elkészíti a valóság lenyomatát a filmre. Amikor a fény-képet elkészíted, akkor a rekesz egy pillanatra áll be arra a méretre, amit beállítasz. Összefoglalva: Minél kisebbre nyílik ki a rekesz, annál kevésbé lesz kiemelt fókuszban a kép tárgya, vagyis annál élesebb lesz minden a képen, akár közel van, akár távol; minél nagyobbra nyílik a rekesz, annál homályosabb lesz minden, ami nincs kiemelt fókuszban.

Amikor tehát úgy állítod be a fényképezőgépedet (ez automata gépeknél legtöbbször nem állítható, csak a makro – azaz közelről készült – felvételeknél látszik ennek hatása), hogy a rekesz nagy legyen, akkor meg tudod azt csinálni, hogy a képnek csak egy adott pontja legyen éles, minden más homályos lesz. Így készülnek a művészi képek, biztos láttál már ilyet. (Ezt úgy hívják szaknyelven, hogy a képnek kicsi az ún. “mélység élessége”.) Gyakorlat: Nézz most rá a jobb kezed mutatóujjának a körmére (vagy a számítógéped egerére, stb.) és tapasztald meg, amit leírtam. Csak az a pont van kiemelt fókuszban, amire ránézel, a többi körülötte ugyan látható, de kicsit homályos. Ugye? A valóságot ilyennek érzékeljük.

A rekesz

(Mint látható, fordítva működik a számolás, ugyanis minél kisebb a szám – az “f” a focal ratio-ra, azaz gyújtóponti arányra utal -, annál nagyobbra tud kinyílni a rekesz. Minél nagyobb rekeszt használunk, annál kisebb az ún. “mélység élesség”, amely lehetőséget biztosít arra, hogy pl. egy virágnak csak a bibéje legyen fókuszban, a többi nem. Fontos megjegyzés: a rekesz lehet nagyobb is, mint 2-es, a legnagyobb – tudtommal – 0.95-ös, a legkisebb pedig 64-es!)

Ha tehát a rekesz csak picit nyílik ki, akkor semmi sem lesz kiemelt fókuszban, hanem a közel és a távol lévő dolgok is ugyanolyan élességűek lesznek. Erre lehet persze azt mondani, hogy “De hiszen ez jó, Józsi b@zmeg minden éles a képen!”, de a helyzet az, hogy a valóság az nem ilyen, ha megfigyeled. Az emberi szem és az elme úgy működik, hogy ha mindenre fókuszál, akkor semmire sem fókuszál. (Az egyedüli módszer az egyenlő mértékű fókuszra számomra az, ha bambán nézek magam elé! Nem vagyok képes a szememmel / elmémmel élesnek látni mindent, amit látok! Próbáld ki!) Állj meg egy pillanatra most és gondold csak át, hogy az összes fejünkbe áramló felesleges információ mennyire “segít” fókuszálni arra, ami a lényeg! Vagy inkább pont elhomályosítja a tudatodat a sok-sok infó? Hogy is mondja a magyar nyelv, nagyon találóan? Szűk-látó-körű. És milyen érdekes, hogy lehet(!), hogy ez is fordítottan igaz. Vagyis nem akkor vagyok közelebb a valósághoz (teremtéshez), ha minden fókuszban van, vagyis minden éles, hanem akkor, ha tudod mire fókuszálj és a felesleges infókat elengeded… :) Nézzétek csak meg az alábbi 2 képet (ha az életben igazán összpontosítasz valamire, akkor a bal oldali a valóság):

Mélység élesség

(A bal oldali képen nagyobb a rekesz – alacsonyabb a rekesz mérőszáma! – , így csak a virág van fókuszban, a háttér nem. A film érzékenysége állandó, ISO 200-as. Az első képen f1.4-es rekesz mellett a másodperc 1/640-edéig volt nyitva a lencse, a másik képen f/22-es, azaz sokkal kisebb rekesz mellett 0.4 mp-ig.)

Mit jelent ez az információ az életemre vetítve?

Ha jobban kinyitom a szemem a valóságra (=nagyobb rekeszt használok az elmémben), akkor jobban képes leszek kiemelten fókuszálni arra, ami a lényeg és képes leszek “kiszórni” azokat az információkat, amelyek az életem minősége szempontjából teljességgel feleslegesek. Nem szűk-látó-körű, hanem széles látó-körű leszek. Nézd meg ezt a képet: számít, hogy a háttérben nem vehetők ki a figurák normálisan vagy pont ettől jó?

Mélység élesség 2.

A következő tényező az ún. záridő. Ez annyit jelent, hogy amikor lenyomod a gombot a fényképezéshez, akkor egy bizonyos időre (ez lehet akár a másodperc ezredrésze is) kinyílik a rekesz és bejut a filmre / digitális érzékelőlapra a fény. Ez a bizonyos idő a záridő. Fontos összefüggés, hogy egy kép megkomponálásához állandó fényviszonyok mellett(!) a rekesz és a záridő viszonya határozza meg, hogy milyen lesz a kép. Nagyon leegyszerűsítve magyarul: Nagy rekesz + kis záridő = kis rekesz + nagy záridő. (Ahogy a fenti virágos képen is látszik.) A különbség csak abban lesz, hogy az elsőnél kiemelt fókuszban lesz a lényeg (=ahogy már említettem, csak egy adott pontja lesz éles a képnek), a másodiknál meg nem (=minden éles lesz szinte). Tehát: ha azt akarom, hogy csak a kép egy adott pontja legyen éles, akkor a rekeszt nagyra állítom (ez számokban alacsonyat jelent, pl. 2.8 vagy kisebb) és ekkor a záridő rövidebb lesz a megfelelő képhez, ha azt szeretném, hogy minden éles legyen (nincs kiemelt fókusz), akkor pedig kicsi rekesszel hosszabb záridő kell. (Tükörreflexes gépeknél ez könnyen megoldható, akit érdekel ez az összefüggés bővebben: itt utánaolvashat. Még egy érdekes szemléltető videófilm a fénykép készítéséről pedig itt: Fényképezőgép expozíciója (lassított felvétel))

Hogyan illik ez az információ az általam fejtegetett összefüggésekbe?

Többször beszéltünk már arról, hogy nincs jövő, nincs múlt, csak a most, a jelen pillanat létezik. Ahogy Harry Palmer írja: “A múlt és a jövő nem létezik, hacsak szándékosan (vagy valamiképpen “tévedésből”) el nem határozom, hogy a jelenben létrehozok róluk egy emléket vagy képet. Nem a MÚLT a jelen forrása, hanem a JELEN a múlt és a jövő forrása.” Az idő kezdete tehát a jelen. (Ezzel nem az oly lényeges tradícionális szemlélet tiszteletét akarom elvenni, csak egy szerintem lényeges nézőpontra szeretnék rávilágítani!) A pillanat, a MOST igazából egy nem is mérhető időintervallum, mire feleszmélünk rá az elménkkel, már továbbszökkent. A jelen pillanat kiemelt fókuszának a megéléséhez ezért az szükséges, hogy tágra nyissuk az elménket és minden pillanatban minél rövidebb idő alatt beengedjük a tapasztalás csodáját. (Emlékezzetek a Szabad vagy nem szabad (vagy)? c. bejegyzésem végén található képre.) Tudjátok, a halogatásról leszokni nem lehet majd holnap:)

A harmadik tényező a film érzékenysége, vagyis az ISO. Megfelelő nappali fényviszonyoknál a felbontás miatt (hogy ne legyen szemcsés a kép) a lehető legalacsonyabb ISO-t érdemes használni, ez a legtöbb gépen 100-as. Alacsony ISO nagy részletgazdagságot tesz lehetővé nagyításoknál is. Ha azonban olyan fényviszonyok vannak, hogy állvány nélkül(!) már nem lehet kézből fotót készíteni úgy, hogy ne mozduljon be a fényképezőgép – mint pl. szürkületben, felhős időben, vagy este -, akkor emelnünk kell a film érzékenységét. (Ezt automatára is lehet állítani és akkor a gép elvégzi helyettünk!) Magyarul: meghatározzuk, hogy mit szeretnénk élesnek látni a képen, ehhez beállítjuk a rekeszt, a záridőt és a film érzékenységet pedig beállítja a gép. A film érzékenységének az emelése azonban a részletek elveszítésével járhat (biztos láttál már szürkületben készült szemcsés fényképet), ezért érdemes – ha lehet – kézből szabályozni ezt a paramétert. Főleg ha a kép tárgya nem mozog(!) és van nálunk állvány. :)

Miért fontos azonban számunkra a film érzékenysége (=ISO) és hogyan függ ez össze az életünk eseményeivel?

Ahogy már egy korábbi bejegyzésben is írtam, az életünket nem a velünk történő események befolyásolják, hanem az, hogy ezeket az eseményeket hogyan értelmezzük a saját elménk számára. Az értelmezés kulcsa a saját rezgésünk, vagyis az, hogy mennyire vagyunk érzékenyek vagy túl érzékenyek a valóság egy olyan aspektusára, mely a jelenlegi világképünket meghatározó adatsorokba nem illik bele (vagy akár beleillik). Hányszor történik olyan, hogy ugyanaz az információ hasonló körülmények között teljesen más hatást vált ki belőlünk: van, aki félni kezd a hatására, mások dühösek lesznek, valaki más pedig megnyugszik tőle, egyeseket meg nevetésre késztet. Pl. oltások, pénzügyi mentőcsomagok vagy a személyiségi jogaink védelme esetén ahány ember, annyi reakció… A fotózás gyönyörűen szemlélteti ezt a sokszínűséget, ugyanis ahogy az “elménk” be van állva arra, hogy mi a számunkra lényeges, úgy állítjuk be hozzá a masinát.

Mitől lesz tehát a nézésből látás?

Egy kép készítése – azaz a pillanat megragadása (carpe diem, kb. “élj a mában“, nem a mának) – előtt a rekesz beállítása kulcskérdés, mert a kép kompozíciója ettől függ annak köszönhetően, hogy mi lesz éles és mi lesz homályos a fotón. Amire az életben fókuszálunk, aminek valódi figyelmet szentelünk, annak adunk teremtő energiát, a többiről jó ha tudunk, de nem baj, ha egy picit homályosak. A sikeres emberek azt mondják, hogy látnom kell a végeredményét annak, ami a célom, ehhez viszont szelektálnom kell az elmémbe áramló sok szemétből, hogy mi fontos és mi nem! Túl sok mindenre figyelni úgy, hogy még a szívünket is beletegyük, az nem megy. Ha egy adott dolognak jelenlétet adunk, akkor merüljünk el minél előbb a tevékenységben, ilyenkor ugyanis megszűnik, felgyorsul az idő (biztos Te is tapasztaltad már, hogy jó szex közben gyorsan elmegy 1-2 óra :)) és nincs (zár)idő a halogatásra. Az érzékenység (ISO) kérdése pedig azért lényeges, mert azon múlik a részletgazdagság. Ha túlzottan érzékeny vagy a fényre (ami megfelelő tudatossággal persze kezelhető), akkor az érzelmi viharok (belső feszültségek) miatt nagyon sok részletből kimaradhatsz, mert elveszíted a figyelmed összpontosításának az esélyét.

Az első bekezdésben írtam, hogy az árnyékok valahol a segítőink, mert segítenek szebb képet komponálni a valóságról az erősebb kontrasztok által. Ha az árnyékokat behelyettesítjük a világban “a dolgok” árnyoldalával, vagyis a nem kívánt valóság (háború, éhínség, halál) elemeivel, ott is azt tapasztaljuk, hogy az igazi fájdalmak, félelmek és veszteségek (abból fakadóan, hogy az árnyékban lévő részekre nem esik rá a fény) a tényleges tanítóink, melyek segítenek fókuszba helyezni mindazokat a varázslatos pillanatokat, amelyekre igazán érdemes figyelni. Ha az egész élet csupa felülről ragyogó fénysugárból állna (mint a déli napsugár nyár közepén), nem is lennének árnyékok, így viszonyítási pontjaink sem azzal kapcsolatban, hogy a sorsunkat milyen módon tehetnénk szebbé és jobbá. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy az a fajta dualitás / polaritás (=szükségszerű kettősség), amely az elménk által teremtett valóságban jónak vagy rossznak érzékeli a történéseket, többek között a fotóművészetben is csodálatosan jelen való. S ha ennek tudatában rögzítjük életünk pillanatait filmre, képesek leszünk a fény hiányát is megszeretni és az árnyékokkal csodálatos dolgokat alkotni.

Ezen a ponton jóllehet jogos kérdések merülhetnek fel: Ne figyeljek másra, csak 1 dologra? Ne vizsgáljak meg dolgokat hosszabb ideig? Ne legyek érzékeny a világ történéseire? A válaszom pedig az, hogy nyugodtan csinálj mindent úgy, ahogy eddig tetted, csak légy tudatában annak, hogyan kerülsz igazán teremtő állapotba. Mindössze ennyi a lényeg, meglátásom szerint.

Jó cél lehet tehát az árnyékok megszeretése, elfogadása és a már többször emlegetett, jelen pillanatban való elmerülés, mert ezek egyrészt felhívják a figyelmemet a dualitás szükségszerű tanításaira (a nézőpontom határozza meg a valóságot és néha többet segít a markánsabb árnyék), másrészt megtanítanak arra, hogy dobjam ki azt a rengeteg információs szemetet az elmémből, ami elveszi a figyelmemet attól, hogy mit is teremthetnék a saját világomban, ha igazán tágra nyitnám azt a fucking rekeszt. :)

Benne van a pakliban, hogy ez az egész eszmefuttatás csak egy bulvárszintű kocsmafilozófia, de nekem, mint amatőr fotósnak olyan sok analógia villant fel az agyamban, hogy úgy éreztem írnom kell ezekről, mert általuk másképpen tekintek a világra. Most pedig tágra nyílt szemekkel bemegyek a kocsmába és széles látószöggel megörökítem a feles lecsúszásának pillanatát. Egészségetekre!

A cikk szerzője:

"Józsi bácsi" egészen pici gyerekként jött a világra. Művészembernek készült, de végül egy boldog senki lett belőle, aki folyamatosan meg akarja fejteni a létezés miértjét és ezért állandóan keres-kutat és keresi a tükröket, amelyekbe belenézhet. Van egy olyan érzése, hogy a világot túl sok propaganda és butítás veszi körül, s hogy valakik, valahol azt szeretnék, hogy a kisember soha nem fejtse meg a leglényegesebb összefüggéseket, s így megfelelő információ és rálátás nélkül mindig a rövidebbet kell húznia. "Józsi bácsi" úgy gondolja, hogy a tisztánlátásért érdemes fellépnie, ezért blogolásba kezd, benéz "a dolgok mögé". :) Részletes infó "Józsi bácsiról" itt olvasható.

Hozzászólások (7)

Visszakövetéses URL | A hozzászólások RSS Feed-je

  1. Rozmaring Lajos szerint:

    Én is filozófálgattam már a látásról. Le is írtam már régen erről szóló gondolataimat más szempontokra figyelve :
    Jól ismert a plátoni barlang-hasonlat, amelyben a kultúra torzító hatását úgy érzékeltette, hogy az ember ( a kultúra barlangjában ülve, — ahonnan nem tud szabadulni ) a valóságot mint egy szűk nyíláson a barlang falára vetülő képek formájában érzékeli, — és azt hiszi valóságosnak. A nagy baj az, hogy a legtöbb ember, ha valahogy mégis kikerül a barlangból, azaz a kultúra egy magasabb szintjére jut, továbbra is a régi képeit tartja valóságosnak, — ezekhez ragaszkodik.

    Az elme szuverenitása nagyban függ a megismerni kívánt valóság természetétől. Jelentős igazság soha nem „intézhető el” azzal, hogy az elme befogadja, vagyis, — hogy újabb öncsalás nélkül nem különíthető el, — hanem az ember egészét érinti.

    A befogadás milyensége tehát nagyban függ nemcsak az érzelmi ráhangoltságtól éppúgy, mint a fizikai és egyéb (tudományos) tapasztalatoktól is.

    Ha az elme valóban szuverén lenne, akkor legföljebb hibázhatna, — az előbbiek miatt azonban vétkezhet is, — vagy akár bűntársul szegődhet.
    Az önigazolás és becsvágy kísértése erősebb lehet, mint az elme hűsége saját törvényeihez.
    Az is előfordulhat tehát, hogy az ész konstrukcióit használják fel az igazság ellen.
    Megtörténhet, hogy az igazság gyűlöletet szül.

    Ez azért van, mert az igazságot szeretjük ugyan, — de ha előbb beleszerettünk valamilyen gondolatba, akkor ezt kívánjuk igazság gyanánt látni, és menekülünk az igazság elől, mert őrizzük önmagunkat, — azaz, hogy konzisztensek vagyunk, — nem tévedhettünk az előbbiekben sem,–
    — mert nem szeretjük ha fejünkre olvassák tévedéseinket

    Meggyűlöljük az igazságot tehát, mert ellenünkre van. Futunk a csalódástól, de szeretjük a csalást, mert védelmünkre szolgál.

    Az igazán komoly emberi vétség a tudható nem tudása, — de nincs nagyobb annál, ha valaki eleve elzárja magát a már jól kimunkált emberi tudástól, — attól az erkölcsi tudástól, amit az évezredek során nagy elmék értékként, — minden kincsnél nagyobb közös értékként adtak nemzedékek sorának.

    Elménk sem „ártatlan”, Hiszen képtelen következtetésekre is hajlandó, — ugyanakkor sokszor elmulaszt kézenfekvő következtetéseket levonni az előbbi okokból, ill. befolyásolások miatt.

    Pascal mondja, hogy tévedéseink, vétkeink nem is önmagukban veszélyesek, hanem, ha ráerőltetjük másokra, és így gyűlöletet keltünk az igazság ellen.
    Ezt ugyan elpusztítani nem lehet, de kitörölni igyekszünk magunk és mások tudatából.

    Pascal figyelmeztet arra is, hogy a társadalmi emelkedés valóságosan egyre jobban eltávolít az igazságtól, mert félelemből, — talpnyalásból, senki nem mer figyelmeztetni hibáinkra. „ Egy fejedelem egész Európa nevetségének tárgya lehet anélkül, hogy sejtelme lenne róla.”
    Érthető az igazsággal szembeni idegenkedés amiatt is, hogy az igazság közönyös az emberek mindenféle szubjektív igényeivel szemben, — sohasem menedék, vagy megoldás, miután bátor szembenézést követel a tényleges valósággal.

    Aki az igazságot megszüli, — napfényre hozza, — az szükségképp elszenvedője is az igazságnak, — megfosztja magát attól a „Rózsaszín ködtől, amelyen keresztül magunkat szeretjük látni.” ( Kant idézet.)

    Mindezek alapján igaza van Nietzschének, aki a nem-tudás akarásáról beszél, — azzal a kiegészítéssel, hogy ez inkább a „más tudás” elhárítására irányul. Akkor azonban, ha önigazolás a cél, akkor bizony a „nem tudás” őrzése is ott van az öntudatlan törekvések között.
    Ez azonban még mindig nem olyan súlyos vétség, mint a hamisság előnyhöz juttatása, és elfogadása, — az a bűn, amiért Lear királynak kellett bűnhődnie.
    Őt nem az áruló lányai teszik tönkre, hanem általuk maga az igazság, amibe beleroppan.
    Összeroppanása nem amiatt következik be, hogy gonosz lányai végül is elűzik, hanem, hogy saját vétkes tévedésével szembesül, — annak jóvátehetetlen következményeivel.

    Ezért van az, hogy minden királyi udvarban és „minden hasonló helyen” – „az igazság kutya, amelynek ólban a helye.”
    A Shakespeare dráma azt az igazságot is felmutatja, hogy a „bűn bűnt fiadzik”. Akik annyira éhezik és szomjúhozzák a hamisságot, mint ő, akkor a környezetből mindig lesznek, akik buzgón ezt nyújtják.

    A ma történelmében is példát láthatunk arra, hogy akár egyetlen hamis Szodomává tegyen egy egész várost, — szemben a példabeli tíz igazzal, akik megmenthették volna.
    Hogy ne csak rébuszokban beszéljek, — konkrétan a mai olasz, — vagy akár a mai magyar politikai és társadalmi helyzet erkölcsi züllöttségére gondoltam.
    Képtelen helyzet, — és józan ésszel nem belátható, hogy a tudottan köztörvényes bűnöző Berluszkoni a mostani, 2013- februári választáson majdnem nyert, másodikként a legtöbb szavazatot kapta.
    Nem kevésbé képtelen a mai magyar helyzet sem, — amelyben egy paranoid, megrögzött hazudozó élvezi a lakóság egy részének töretlen bizalmát.

    Akár Lear király, — akár a mai magyar helyzet értékelésénél fontos észre vennünk, hogy a hamisság nem önmagában jelentkezik, hanem egy bűn leplezésére szolgál.
    A Lear lányai a hamisság által apjuk kegyeit nyerik el: Birtokhoz jutnak, — és a cél elérése után már nem hamisak többé, — „őszinte”, gonosz szívük szerint el is űzik saját birtokából.

    Ugyan ez van, ill. ez várható a magyar, és olasz helyzetben is: Birtokon belül már nem lesz szükség a hamisságra, — az önkény és az agresszió őszintén megmutatkozik majd: nem lesz kegyelem a hazaáruló bűnösöknek, — és természetesen minden „más igazságot” vallónak.

    A magyar tragédia azonban az, hogy itt egy egész nép fog bűnhődni a hiszékenysége miatt, mint ahogy ma is bűnhődik az előbbi hiszékenységeiért.
    Az „eredendő bűn” azonban a hitetők oldalán jelentkezik, és sajnos nincs, aki megmondja, hogy őket eléri-e a méltó büntetésük valaha is.

    Társadalmi tragédia forrása az a végletes helyzet, amelyben az eredendő bűn elkövetőinek, — azaz a hitető hamisaknak, — még csak bűntudatuk sincs, nem hogy felismernék bűneiket, és így eljuthatnának bűnük tudatáig, — ennek következményeivel együtt való vállalásáig.

    A bűntudat ugyanis lehet lidércnyomás a lelken, de még nem a bűn tudása.
    Csak a bűn felismerése és vállalása által képes az ember lemondani a bűn legitimációjáról.

    Ez azért rendkívül fontos, mert az alapvétség igazolás igénye újabb vétkek elkövetésével jár, — az elkövető fizetségként vállalja újabb bűnök elkövetését például annak megrágalmazását, aki ellen a bűnt elkövette.

    Ez olyan bűnsorozatot indíthat, amelyben az eredeti bűn már nem is a legnagyobb.
    Bűnünk felismerésében és vállalásában segíthet a bűntudattal járó, estleges szenvedés.
    Sajnos a mai nagyon öntudatos bűnelkövetőknél ennek nincs nagy valószínűsége.

    A történelem tanúsága szerint a bűn tényleges felismeréséhez csak a fájdalmas és kellemetlen tapasztalat tudhat elvezetni a legtöbb esetben.
    Az érdemi tapasztalat ugyanis valamilyen várakozást keresztez, — együtt jár valaminek a „visszavételével”, ami ezelőtt akár élet-fontosságúnak tűnhetett.
    Szenvedés tehát a tudás forrása, amely végül is észre véteti velünk, hogy emberi létezésünknek határai vannak.
    Látnunk kell azonban, hogy a viszony megfordulhat, azaz van olyan tudás, amely szenvedéshez vezet.
    Magyar költőink közül soknak megadatott a tisztán- látás, — a tudás adománya.
    Elképzelhető akár József Attiláról, — akár Vörösmartyról, hogy „elborulásuk” oka az elviselhetetlen szenvedés volt, ami épp tisztán-látásuk következménye.

    Keszeg 2013-03-03. Rozmaring Lajos.

  2. Kedves Józsi bácsi!
    Örülök hogy véletlenül ide kerültem, úgy érzem sok sok okosság van itt és örülök hogy ezután ezeknek a gondolatoknak részese lehetek.
    Köszönöm ezt a bejegyzést a fotózásról, nagyon hasznos volt számomra.
    Gasztroblogjaim vannak és sokat fotózok ételeket, bár nem nagyon értek hozzá, de ezeket a gondolatokat igazán fogom tudni hasznosítani ezután, ha fotózok.
    Köszönöm:))

    Ui: Megosztanám a facbookos oldalamon is ha szabad?
    Hagy okosodjanak a többiek is.

    Üdv. Mónika

    • "Józsi bácsi" szerint:

      Kedves Mónika!

      Nem csak megosztani szabad, le is nyúlhatod a cikket. A blogoldalam azon kivételes szellemi termékek közé tartozik, aminek tartalma MINDENKIÉ.

      Szeretettel: Józsi

  3. Attila szerint:

    Eddig is nagyon szerettem fotózni, de ezek után teljesen más szemmel nézek a folyamatra. :-)

  4. Carraban szerint:

    Épp most olvastam egy bejegyzésedben, hogy “A világ nem egy poláris hely” (Nincs jobb és bal oldal), itt pedig azt írod, hogy “duális világunk szükségszerű kettősségére is felhívja a figyelmemet”. Nem kötekedésként, csak gondoltam megemlítem, mert zavar…

    • Józsi bácsi szerint:

      Valóban úgy tűnik, hogy egymásnak ellentmond a két cikk, köszönöm szépen a hozzászólásodat Carraban! Az én értelmezésem szerint a “szükségszerű kettősség” valójában együtt maga az egység (tekintve, hogy relációkban vagyunk képesek vizsgálni a világot, mert a fizikai lét valahol ilyen), és így a polaritás megléte valójában ugyanúgy az egységre utal, mint a szükségszerű kettősség. Vagyis az meglévő és elkerülhetetlen ellenkező pólust is beemelem önmagamba és így mindkettő a részemmé válik, ami által a polaritás nem megoszt, hanem egységesít.

      Üdv: Józsi

Oszd meg velem és az olvasókkal, hogy mit gondolsz!

CommentLuv badge