A természeti népek tudtak valamit, amit mi már nem tudunk. Hittek abban, hogy az égitestek és a csillagok “vonulása” hatással van nem csak az aktuális életünkre, hanem az egész életutunkra, s ennek megfelelően pozícionálták a lakóépületeiket és szent templomaikat is. Az asztrológia tudománya a modernnek számító ismeretek között már csak a hókusz-pókusz kategóriát súrolja, pedig ha vesszük a fáradságot és őszintén elemezzük a saját csillagaink állását, megdöbbentő felfedezésekre juthatunk. Születésünk pillanata az egész életünk folyamát kijelöli, s bár a szabad akaratunkkal továbbra is azt teremtünk az életünkben, amit csak szeretnénk, figyelmen kívül hagyni a természet erejét szerintem kicsit merész lépés. Akár szeretnénk, akár nem, a természeti erők folyamatosan alakítják a hétköznapjainkat. Ha ezt bármikor is kétségbe vonnád, csak kérdezd meg a lányokat, hogy a 28 napig tartó Hold ciklus milyen hatással van rájuk…

Ami számomra nagyon érdekes, az az, hogy ha egy kicsit kinyitom a szemem, akkor nagyon úgy tűnik, hogy a valódi kormányosok, Földünk politikai és gazdasági életének irányítói ezekkel az erőkkel jelek szerint tisztában vannak. És ezt nem is rejtik el a szemünk elől. Ebben a cikkben egy merész feltételezés-sorozattal(!) ezt szeretném némileg körbejárni. (Ha a konspirációs elméletektől a hideg ráz ki, akkor inkább nézd meg az Amerikai szépség c. filmet, kellemes kikapcsolódás! )

Évekkel ezelőtt bejártam Latin-Amerikát, a mexikói Teotihuacan piramisaitól kezdve a guatemalai Tikalon át a Peruban található Machu Picchu-ig, valamint a Gízai Piramisokat is meglátogattam és megdöbbentő hasonlóságokat vettem észre egymástól több ezer kilométerre található helyeken. Az archeológusok és csillagászok szerint is a(z állítólagosan) különböző kultúrák által épített piramisok elhelyezése páratlan asztronómiai tudást rejt. A mexikói Yucatan-félszigeten található Chitchen Itza piramisának – azt hiszem – déli lépcsőjén például a napéjegyenlőség napján egy kígyó képe rajzolódik ki, de még a Machu Picchuhoz az Andok hegyein át vezető ún. “Inkák útjának” a Cuzco városához közel eső 33 km-es szakaszán is csupa olyan szent templommal találkozunk, amelyek elhelyezése szinte fontosabb jelentőséggel bír, mint maga a híres “Öreg csúcs” (ezt jelenti quechua nyelven a Machu Picchu.) Érdemes megvizsgálni egy picit ezt az ősi tudást és azt, hogy a mindennapi szimbólumok hol és milyen mértékben utalnak helyenként arra, hogy ez a tudás “nem mindenkinek jár”. (Előre jelzem, hogy csak találgatok és nagyon is lehet, hogy tévedek!)

A Templomos Lovagok szellemisége a mindennapokban (Katt a képre!)

Tovább…

A Facebook ingyenesen elérhető statisztikáinak köszönhetően (mely egy-egy rajongói oldalhoz tartozik) viszonylag könnyedén be tudom határolni azt, hogy az olvasóim milyen életkorúak, milyen neműek és milyen arányban oszlanak meg. Ez természetesen nem befolyásolja azt, hogy éppen milyen témát akarok elővenni – itt ugyanis az “eladott példányszám” nem mérvadó -, mégis meglepő számomra azt látni, hogy bár elég sok olyan területet is érintek (pénzügyek, közgazdaságtan, apróbb “összeesküvés-elméletek”), melyek véleményem szerint meglehetősen maszkulin természetűek, az olvasóim kb. 63%-a nő. Ezek szerint a nőket általában jobban foglalkoztatják a lételméleti kérdések és az, hogy mi a fenét is keresünk mi itt tulajdonképpen?

Az említett arány jóllehet abból is látszik, hogy ha manapság bármilyen személyiség-, készségfejlesztő tanfolyamra elmegyek, akkor a résztvevők jelentős számban lesznek hölgyek, s a trénerek, coach-ok (üzleti, egészségügyi vagy életvezetési egyaránt) is főleg a nők köréből kerülnek ki. A statisztika ugyan számomra csak egy mérőszám, és nem feltétlenül bír abszolút jelentőséggel, ebben az esetben mégis úgy érzem, hogy érdemes rá odafigyelni. Mi az oka annak, hogy ennyire a nők oldalára billen el a mérleg nyelve? A férfiakat miért érdeklik kevésbé a nem látható világ (véleményem szerint a valóság kb. 90%-ának) összefüggései? Ebben a bejegyzésemben erről szeretnék egy picit elmélkedni.

Tovább…

Furcsán megrészegítő illúzió (=tévképzet) az szerintem, hogy az ember szabad, bár a fejlett világ leghangosabb jelszava a szabadság. Legtöbbször ez a fogalom manapság gazdasági és politikai értelmében kap hangsúlyt, a lényeges jelentése azonban elsikkad. Ha bármikor előkerül a szabadság és a vele szembeállított elnyomás kérdése, talán a legtöbbünk számára a diktatórikus kommunizmus képe ugrik be, melyben egy hatalmi erő által a népre erőltetett társadalmi rend elsősorban a cselekvések, az egyéni álmok megvalósulásának útjába áll. Ezzel szemben egy demokratikusnak nevezett világrendben, azt mondják, nincsen külső kényszer, mert az ember saját maga döntheti el azt, hogy milyen életet kíván élni. Ebben noha van igazság, megítélésem szerint a válasz mégsem ennyire egyértelmű.

Ha esetleg láttad az Élő Mátrix (Living Matrix) c. filmet, akkor ismerős lehet már számodra az az információ, hogy nem az elme vezérli a szívünket, hanem fordítva. Az elme egy számítógép, mely az érzelmeink hatására a tudatos és tudatalatti gondolataink révén kibocsájt egy vagy több bizonyos frekvenciájú rezgést, amely aztán a valóság teremtő folyamatának aktív részese lesz. Ezért van az is pl., hogy a bizonyosság érzése minden vágyott cél alapja, vagyis csak akkor lesz tényleges eredmény bármilyen célodból, ha már előre érzed azt, hogy a cél elérésére képes vagy. Ez lehet anyagi cél is, de akár egy betegségből való felépülés is ezen múlik. Érezd át, hogy már megvan, amit akarsz. (Napoleon Hill: Gondolkodj és gazdagodj! c. könyve tele van ezzel az alapvetéssel, bár ez a könyv főleg a pénzügyi gazdagság megszerzésére vágyókat veszi célba, mert az jó célpiac, mint tudjuk…)

Az érzelmek azonban nem csak önmaguktól születnek meg odabent, hanem a kondicionáltság is hozzájárul az irányukhoz. A bennünket körülvevő környezet értékrendje és kommunikációja rendkívüli mértékben befolyásolja azt, hogy milyen minőségű és intenzitású érzelmek születnek meg bennünk a velünk történő események hatására, így közvetett módon brutális mértékű az a befolyásoltság, mely az elménk valódi szabadságára hat. Ebben az értelemben pedig nem tekinthető az ember szabadnak, mert azt sehol senki nem tanítja – főleg a nyugati világ – hogy hogyan légy ura a saját érzelmeidnek és ezáltal hogyan teremts vagy ne teremts kívánt és nem kívánt “dolgokat”. Nekifutok egy kicsit távolabbról és kibontom ezt a témát.

Tovább…

Bolygónk tele van különféle vallási és spirituális hitrendszerekkel. Vannak, melyek pogány hitnek számítanak és a természeti jelenségekben látják Isten jelenlétét, a vallások ún. avatárokat, különleges tehetséggel, képességgel és tudással megáldott Isten gyermekeit, megváltóit tekintik igaz vezetőiknek. Ami engem illeti, sokat olvastam a buddhizmusról, ezt-azt az iszlámról, judaizmusról, kabbalistákról, a bahaii hitről, a krisnahívőkről és talán legtöbbet a kereszténységről, de mégis meglehetősen felszínesnek érzem az ismereteimet, így összehasonlítani nem szeretném őket és a különböző, valláshoz nem köthető spirituális iskolákat sem venném górcső alá.

Akkor mégis miért adtam ezt a címet ennek a bejegyzésnek?

Megfigyeltem, ahogy nemlétező hajkoronám őszbe fordul lassacskán, egyre többször merül fel bennem a Mi végből is vagyok itt? c. kérdés. Régebben elég volt, hogy finom a pálinka és feszes a lányok feneke, de ezek a prioritások kezdenek háttérbe szorulni. Érdekel, hogy mi a célja az életemnek a Földön és egyáltalán ki a fene is vagyok én. Azt hiszem, hogy amikor ezek a kérdőjelek megjelennek – szokták mondani, hogy a krisztusi kor, azaz a 33. életév után – akkor érdemes odafigyelni arra a belső hangra, ami ezekre reakciót vár. Talán ez (is) a boldogság kulcsa, hogy ezekre találunk egy olyan választ, amit el tudunk fogadni. Talán. Eme bejegyzésben tehát egy olyan következtetést szeretnék megosztani veletek, amelyet egy nagyon kedves barátomtól tanultam még évekkel ezelőtt és elég sok lámpát felkapcsolt vele odabent.

Tovább…

Azt mondják, hogy a történelmet a nyertesek írják. Lehet benne igazság, mindazonáltal az egy lényeges kérdés, hogy mitől lesz valaki nyertes, vagy vesztes. Teszek egy nagy kört és a végén visszatérek majd erre a kérdésre.

Egy-két évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet, melynek a címe Occupation 101 volt, magyarul kb. “Az elfoglalás iskolája.” (A 101 az angol nyelvben annyit tesz, hogy “alapozó”.) Arról szól többek között, hogy a XX. század elejétől kezdve komoly pénzügyi támogatással hogyan zavarta el a betelepített zsidóság (illetőleg csak a katonák!) a palesztin embereket a szülőföldjükről, ahol generációk óta éltek. A legdurvább az volt a filmben számomra, hogy (később, 1948 után) izraeli(vé vált) katonák szólalnak meg(!) azzal kapcsolatban, hogy milyen parancsra kellett cselekedniük. Oké tudom, ez is egy vélemény a sok közül, de annyi bizonyos, hogy ez egy kevésbé ismert vélemény, amiről érdemes tudni. Ha a tömegtájékoztatás egy picit is objektív lenne, a történelem másik oldalát is ismerné a világ és máris érhető lenne, hogy a palesztinok között miért is vannak öngyilkos merénylők. (Érdemes megnézni a Gaza: The Killing Zone c. BBC által készített dokumentumfilmet is + egy érdekes, nem túl ismert statisztikát!)

“A tudás legnagyobb ellensége nem az érdektelenség… hanem a tudás illúziója.” (Stephen Hawking)

 
(Nagyon!) távol álljon tőlem, hogy antiszemitának nevezett eszméket kezdjek hangoztatni, rengeteg zsidó és izraeli barátom is van, az egyik dédapám ráadásul egy sváb zsidó volt, aki munkatáborban lelte halálát a II. világháborúban. (Ezt a kezdeti példát is csak azért hoztam, hogy tisztában legyünk a fejünkbe vert igazságok egy másik aspektusával is, amelyben lehet ugyanakkora igazság.) Eme írásomban tehát NEM a izraeli-palesztin konfliktusról szeretnék elmélkedni, mert az – főleg a tömegmédiának köszönhetően kialakult különböző vélemények miatt – irtózatos megosztást szülne, hanem egy sokkal “egyszerűbb” összefüggést szeretnék fellebbenteni az olvasóim előtt és levonok belőle egy következtetést, melynek talán van némi alapja. Talán! Próbáljatok meg teljesen nyitottak maradni, mert azért ez durva lesz. Természetesen az is benne van a pakliban, hogy egy éktelen baromság a konzekvenciám, de én vállalom. Most épp itt tartok…

Tovább…

Távol álljon tőlem, hogy minden parlamenti képviselőt és pártot egy kalap alá vegyek és helytelenül általánosítva azt állítsam, hogy teljesen mindegy ki kormányoz, mert úgysem lesz jobb a helyzet. (Jóllehet, azt a kérdést nap mint nap felteszem önmagamnak, hogy vajon mekkora mértékben vezetik azok az országot, akikre a pozitív változást óhajtó választópolgár leadja a voksát?)

Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy ki kormányoz, mert bár szeretném azt hinni, hogy egy valóban tudatos társadalom képes saját maga által felállított szabályrendszer szerint élni akár még kormányzat nélkül is (“Ne legyél már naiv, Józsi!” – igen, hallom a teljesen jogos bekiabálásokat! ), a helyzet az, hogy még nem vagyunk valóban tudatos társadalom. Még nagyon nem. Egy képzett zenészekből álló szimfonikus zenekar simán elmegy akár karmester nélkül is, mert képesek a muzsikusok egymásra figyelni, de ennek feltétele az, hogy a zeneművet, melyek közösen előadnak, mindannyian rendkívül jól ismerjék. Mindannyian ismerik a darabot és tudnak egymásra figyelni. Ez a kulcs.

Hogy van-e annyi “kakaó” a nyugati világ polgáraiban, hogy előbb-utóbb “megismerjék a zeneművet”, azt persze nem tudhatjuk előre (főleg, hogy a média és a valóságshow-k “ellenünk” dolgoznak), de valahol mélyen a szívemben hiszek abban, hogy – egy meglehetősen negatív képet az elmémből a világra kivetítve – van az a szintű kizsákmányolás és megszorítás, melyet már a legagymosottabb ember sem fogad el természetes gazdasági folyamatnak. Tesztelnek bennünket – szó se róla -, de minél többet beszélgetek ismeretlen ismerősökkel, annál jobban látom, hogyan nyílik az emberek szeme. Valami nincs rendjén. Valamit nem mondanak el nekünk.

Tovább…

Senkinek sincs igaza és mégis mindenkinek igaza van. Félrevezető, félreértelmezhető és borzasztóan általánosító kijelentés, amely legalább annyira igaz, mint amennyire hamis. Mégis mire gondolok, konkrétan?

Amióta blogolni kezdtem, egy nagyon érdekes tapasztalatra tettem szert. Ez a tapasztalat a címben olvasható kijelentés, ami rám ugyanúgy vonatkozik, mint mindenki másra: Mindenki a saját szintjén “nyomorog”. Bárhol is tartok, bármilyen szellemi magasságban szárnyalok vagy mélységben kapálózom, és bármilyen tudás birtokában vagyok, az a szint is egy szint. Egy szint a sok-sok közül, amely számomra most éppen tökéletes(nek tűnik), mert bizonyosság, bizonytalanság, változatosság, fontosság, szeretet, növekedés és hozzájárulás van benne. Azok az emberi szükségletek, melyeknek “furcsán visszatükröződő” szemüvegén keresztül pillantok a világra. A valóságot pontosan olyannak látom, amilyen én vagyok. Ha félelemben élek, akkor bizonytalannak, ha tettrekész vagyok, akkor kiszámíthatónak. Ez életem egyik legfontosabb felfedezése.

Az egyik mentorom azt mondta mindig, hogy nem tudatos és a tudatos ember között az a különbség, hogy míg az előbbi azt mondja a világ természetéről, hogy “ÉN ezt értettem meg”, addig a tudatos így fejezi ki magát: “eljutottam a megértésig”. Az egyikben egy ego által megtapasztalt valóság tükröződik vissza, a másikból a szelídség és az alázat. Ha eljutok a megértésig, akkor megjelenik bennem valami, amit igazából nem is tudok megosztani szavakban, mert a lényeg a megélés. Vicces ugyan, hogy mégis van bátorságom írni erről, ami egyértelműen egy ego működés (leírom, hogy én mit értettem meg! ), de ez másképp nem megy. A végtelen vanságom csak figyel ki a fejemből és mosolyog azokon a tökéletes valóságot lemásolni akaró tökéletlen gondolatokon, amiket összehordok bitek formájában…

Eljutottam a megértésig. Megállok. Magam elé nézek, átélem a pillanatot és egyszerűen “csak” vagyok. Ítélet és megosztottság nélkül. A lelkem pucér és ez jó. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi az igazság.

Mit jelent az, hogy olyannak látom a valóságot, amilyen vagyok?

Tovább…

Hiteltelen lenne bármi, amit minimum 80-90 éves kor előtt erről a témáról írhatnék, így meg sem kísérlem, csak kapirgálok egyet. Sokféle elképzelés kering arról, hogy vajon mitől él valaki akár 100 évig is teljes egészségben, mások meg ennek töredékét mindenféle betegségekkel küszködve, ezért véleményem szerint a legtöbb, amit az ember fia/lánya tehet, az az, hogy a minőségi életre törekszik. Ha már nem tudhatom, hogy meddig fogok élni, akkor igyekszem minden napot úgy megtapasztalni, hogy elevennek és egész(séges)nek érezzem magam.

Vajon mi kell ehhez? Mi garantálhatja egyáltalán azt, hogy minőségi életet élhetek?

Garancia nincs és tuti receptek sem. Szerintem legalábbis. Minden ember más és más, az egészségünk azon múlik elsősorban, hogy velünk történő eseményeket hogyan éljük meg. Az elfogadás, az elengedés és a megbocsájtás képessége pl. igen fontos tényezők egy olyan világban, mely a birtoklási vágyra épül, amikor valójában semmi nem a tiéd. Minden, ami a fizikai tapasztalásod része, az átmeneti és kölcsönbe kapod. Nézz bele a tükörbe reggel és mondd ki hangosan: “Helló test! Kölcsönbe kaptalak és vigyázok Rád, mert élvezni akarom az utazást!”

Vannak azonban olyan apróságok, melyek – személyes tapasztalatom szerint – megfelelő tudatossággal jobb formába hozhatnak és így könnyebben érvényesülhet az ép testben ép lélek összhangja. Még ha spirituálisan tudatos is vagyok, soha nem szabad elfelejtenem, hogy a földi utazásom gúnyája a testem, melynek biológiai működését figyelmen kívül hagyni enyhén szólva felelőtlenség és még csak nem is logikus. Hitem szerint a szellemi világ teremti a fizikait, de a virágot akkor is locsolni kell, különben elhervad. Ha érted mire gondolok. A legfontosabb a test-lélek-szellem egységének tisztelete, ezért semmit sem szabad kiragadott módon igazságnak elfogadni, ami a hármas egység bármelyik részét figyelmen kívül hagyja.

Nem szeretnék túl átfogó egészség-tanácsadást levezetni (nincs is hozzá jogosítványom, ezért helytelen lenne), de néhány érdekes és logikus összefüggést megosztok veletek (főleg) a testi egészséget illetően, mert amióta ezeket betartom, már az orvos nevét is elfelejtettem.

Tovább…

Minden egész eltörött. Ami fekete az fehér, ami hideg, az meleg. Az orvostudomány már nem (biztos, hogy) a gyógyításról, a jogtudomány nem (biztos, hogy) az igazságról, a média nem (biztos, hogy) az objektív tájékoztatásról, a vallás nem (biztos, hogy) az igazi spiritualitásról, a kormányzás nem (biztos, hogy) a szabadságról, s az üzleti világ sem (biztos, hogy) az értékteremtésről szól.

Amikor kimegyek az utcára vagy nagy ritkán bekapcsolom a tévét, beugrik az a kép, amit a Vissza a jövőbe c. film 2. részének a közepén láttam, amikor a főszereplő Marty McFly visszaérkezik 2015-ből az “alternatív” 1985-be és egy olyan világot tapasztal, amelyből eltűntek az igazi értékek, csak kaszinó van meg póker és tele van rendőrökkel az utca. Az okosabbak elveszik a “butábbak” pénzét, és a rend éber őrei felügyelik, hogy ne történjen fennakadás. (Aki nem látta a filmet, annak csak annyit kiegészítésül, hogy a film – ami egy trilógia egyébként – főszereplői az időben mennek ide-oda és annyi történik, hogy a 2015-ös látogatásukkor egy néhány percre ellopja tőlük egy idős pasas az időgépet, és visszarepül messzire a múltba, hogy egy ügyes ötlettel gazdaggá tegye fiatalkori önmagát, és így amikor 2 főszereplő – Marty és a doki – mit sem sejtve visszamennek a “jelen” korukba – a film alap idősíkja 1985 -, akkor egy alternatív valósággal találkoznak, melyben a világ ura ez a – 2015-ben az autót ellopó – meggazdagodott fickó és minden az energiaszektorok birtoklásáról és a szerencsejátékokról szól.)

Furcsa egy világ az, amiben szinte minden visszafelé működik…

Figyelem, csapda! Nem a két pólusú (jó-rossz) világot kívánom erősíteni ezzel a képpel (bár kétségtelenül úgy tűnik), csak szeretném megpendíteni, hogy a normális ma már abnormális. (Egyébként meg Julian Assange tisztaságáról sem vagyok meggyőződve, de az más lapra tartozik…)

Tovább…

Valentin nap van, a szerelmesek napja, s bár én nem szoktam ünnepelni, azért elemzek egy kicsit megint. Ígérem nem az lesz a vége, hogy menjünk és költsünk egymásra sok pénzt, hogy a gazdaságnak jobb legyen!

Nem tudom ti hogy látjátok, de szerintem valami eltörött az emberi kapcsolatokban. Lehet, hogy korábban sem volt minden “nyalóka”, de mintha egyre több embert érintene a boldogtalan párkapcsolatok okozta depi. A válások aránya a világban egyre nagyobb, s bár a házasságok száma is csökken, a válások száma viszonylag állandó. Magyarországon 100 hivatalos egybekelésből minimum 50 végződik válással, de lehet, hogy 60. Kicsit ijesztő arány. (Akit érdekel egy kis statisztika, az töltse le ezt a 10 oldalas doksit.)

A statisztika azonban “csak” egy szám. Ami elgondolkodtató az sokkal inkább az a tény, hogy a számok tanúsága szerint a párkapcsolatok még a hivatalossá tétel ellenére sem maradnak tartósak. Egyszerűen nem értjük, hogy mit akar a másik nem, és mitől válhatnának választottjaink bizonyosan a másik igen-né. A megoldás valószínűleg nem a papírban rejlik, a lényegen ugyanis nem változtat, hogy házasságban, élettársi kapcsolatban, vagy egy “mezei”, sima párkapcsolatban vagyunk. Ha elég volt, akkor elég volt. A nagy büdös helyzet az kedves komáim, hogy meglátásom szerint azért nem maradunk együtt hosszú távon (nagyon sokan), mert a képletből kimarad a legfontosabb változó, ami a Thalésznak tulajdonított, delphoi jósdához vezető útra is ki van írva: Gnóthi szeauton! (=Ismerd meg önmagad!) Elfelejtjük megismerni önmagunkat, ezért tudattalanul a másik embertől, a párunknak választott személytől várjuk el, hogy ezt az űrt kitöltse. Áááááá, öngól!

Tovább…